IAMPRIDEM NOBIS

---

Már régebben szándékoztunk hozzátok fordulni, tisztelendő Testvérek, hogy a katolikus egyháznak németországi állapotairól nyilatkozzunk. Mindnyájan tudjátok, hogy a Szentszék és Poroszország közt sok éven át fönnállt jó egyetértést egyszerre megzavarták bizonyos egyházpolitikai törvények, melyek a katolikusokat nehéz próbára tették és félelembe ejtették.

Ám, e zaklatás, mely boldog emlékű elődünket, IX. Pius pápát s Minket is ugyancsak fájdalmasan érintett, Isten gondviseléséből alkalmul szolgált arra, hogy a német pásztorok és hívek erénye s az ősi hitben való rendületlensége ragyogóbban kitűnjék. Erényük, s rendületlenségük az által iá nyert becsében, hogy míg egyrészt az egyház jogait hathatósan védelmezte, másrészt legkevesebbet sem vétett a Felségnek járó hűség és tisztelet vagy a hazaszeretet ellen s ez által tényleg megmutatta agyarkodó rágalmazóinak, hogy nem politikai okok vezetik, hanem vallási kötelesség, mely az Isten művét szentül és sértetlenül fönntartani parancsolja. Ennek köszönhetitek, tisztelendő Testvérek, hogy Isten, az érdemek legmagasabb méltatója és jutalmazója, reátok s egyházmegyéitek gyermekeire irgalma és jósága leggazdagabb áldásait hintette.

Azonban apostoli tisztünk, mely ügyelni kötelez Minket arra, hogy az egyház valahol, kárt ne szenvedjen, s hogy benső élete komoly zavaroknak kitéve ne legyen, e vigasztaló látvánnyal természetesen be nem érhette, hanem minden törekvésünket s tekintélyünket oda irányítottuk, hogy a nehézségek eltávolíttassanak. Azért nem riadtunk, vissza semmi fáradtságtól, megmozdítottunk minden követ, hogy ama törvények visszavonassanak, melyek az egyházat szorongattatásokba juttatták s nektek annyi bajt és zaklatást okoztak.

S az egyetértésnek és békének szilárd alapokra való fektetése annyira képezte törekvéseink célját s képezi most is, hogy a kormányférfiaknak el nem mulasztottuk tudomására hozni, hogy engedékenyek s előzékenyek leszünk, ameddig azt Isten parancsai s lelkiismeretünk megengedik. S ez elhatározásunkat látható bizonyítékokkal is erősítettük s jövőben sem fogunk elmulasztani semmit, ami a béke helyreállítására s megerősítésére alkalmasnak látszik. Hogy ez óhajaink s reményeink teljesüljenek, először is az államtörvényekből el kell távolítani mindazt, ami a katolikus vallás gyakorlatára nézve a hívők legszentebb s legfontosabb érdekeivel ellenkezik, azután azt, ami megakadályozza a püspökök abbeli szabadságát, hogy az egyházakat Istentől adott szabályok szerint kormányozhassák s az ifjúságot a papnevelőkben kánonok szerint neveltethessék.

Mert, jóllehet őszinte békehajlamok vezérelnek, de az isteni törvények és elvek ellen semmibe sem egyezhetünk, sőt, ha szükséges volna, készek volnánk ezekért mindent, még a halált is elszenvedni. Senki sem kételkedhetik azon, hogy egyedül a püspököket illeti a jog és a hivatás, azokat tanítani és nevelni, kiket Isten különös kegyelemből az emberek soraiból kijelölt arra, hogy szolgái, s titkainak kiszolgálói legyenek. És valóban, ha az embereknek azoktól kell nyerniük az üdvösség tanait, akiknek mondatott: „Tanítsatok minden népet”: mennyivel inkább kell a püspököknek utána járniuk, hogy az előttük legjobbnak tetsző módon s megbízható tanítók által képezhessék ki a keresztény tanban azokat, kiknek a föld savává kell válniuk s „Krisztus helyett követségben járniuk”.

De ezzel még nem ér véget a püspökök fontos kötelme, hanem magában foglalja az őrködést is a papi rend növendékeinek java fölött, hogy a jámborság valódi szelleme töltse el őket, mely nélkül a fölszentelésre nem érdemesek s a papság feladatának teljesítésére nem képesek. A tárgy természete csak úgy, mint a tapasztalat egyaránt bizonyítják, hogy mily nehéz dolog s mennyi fáradságot igényel, ilyen ifjakat nevelni és kiképezni. Mert, kik kora ifjúságuk óta Istent választották örökül, az, apostolfejedelem utasítása szerint kötelezzék a keresztény nép előtt az erényes, tiszta élet példáit ragyogtatni, – a püspökök vezetése alatt s választott nevelők útmutatása szerint szenvedélyeiket le kell igázniuk, a földieket megvetniük s a mennyeiek után vágyódniuk, hogy ezen eszmények erősítő felfogása – s lelkesítő szeretetében a világ csábjai és vétkei közt is tisztán és sértetlenül haladjanak tova.

Ezenkívül a katolikus igazságok hirdetésében és védelmezésében, melyeket a világ megvet s csökönyös gyűlölettel üldöz, korán magukra kell ölteni az állhatatos és rettenthetetlen lelkületet. Ugyan hová jutnánk, tisztelendő Testvérek, ha oly időkben, melyek az egyház ügyéért hevesebb harcra kényszerítenek, a papság a szent fegyelem és szeretet erejében már jó eleve nem szánta volna rá magát, hogy püspökeihez híven ragaszkodjék, szavukra hallgasson s ne vonakodjék Jézus Krisztus nevéért bármit is elszenvedni?

Azért is a papnevelőkben s más, a papságra előkészítő intézetekben olyképp eszközöltetik az ifjúság nevelése, hogy a növendékek távol a világi gondok zűrzavarától, alkalmasakká tétessenek az apostoli szolgálat eszközlésére, az élet minden nehézségének örömteljes elviselésére s a lelkek üdvéért való minden fáradozásra. – De miként juthatni el ez üdvös eredményre, ha a főpásztoroknak nincs hatalmukban az akadályokat elhárítani s a célravezető eszközöket alkalmazni? S mivel a ti nemzetetek, egyéb erényei mellett, a harci dicsőségben is kimagaslik, kérdem: ugyan megtűrnék-e az államhatalom intézői, hogy az a fiatalság, mely a katonai, intézetekben a fegyverszolgálatra s a csapatvezényletre képeztetik, másoktól s nem a harcban gyakorlott egyénektől nyerjen oktatást, s hogy ne a hadtudományok képesített mestereitől tanuljon hadfi fegyelmet, gyakorlati jártasságot és harci szellemet?

Ebből értjük meg azt, hogy a római pápák s a katolikus püspökök miért igyekeztek a legrégibb idő óta az egyházi rend jelöltjei számára társas intézeteket nyitni, melyekben őket vagy ők maguk, vagy kipróbált tanítók – kiket többször a székesegyház papjai közül választottak; – tanították a tudományokra, a bölcseletre s különösen hivatásuknak megfelelő életmódra. – Sőt oly nagy volt a törekvés a növendékpapság gondos nevelésére s oly szükségesek ismerték azt fel, hogy már a hatodik század elején a toledói zsinat, „azokat illetőleg, kiket a szülök akarata zsenge koruktól kezdve az egyházi pályára szánt," azt határozta, „hogy a tonzúra elnyerése vagy legalább a lektorátus fölvevése után, a püspök felügyelete alatt, egy számukra rendelt lelkész által neveltessenek.” – S ez volt az oka annak, hogy miért törekedett a szentszék valamennyi, az államok kormányaival kötött szerződésben a papnevelő intézeteket, s a püspököknek rájuk való kizárólagos jogát biztosítani s elismertetni.

Ezt bizonyítja többek közt a „De salute animarum” kezdetű apostoli irat is, melyet 1821. július 18-án boldog emlékű elődünk VII. Pius pápa a porosz királlyal kötött szerződésről közzétett, s mely az egyházmegyék új beosztására vonatkozott.

Hagyják meg tehát csonkítatlanul, s a maga teljes szabadságában a püspökök jogát és hatalmát, hogy Krisztus békét hozó harcosait a papnevelőkben szabályszerűen kiképezhessék, – ne rövidítsék meg a püspökök azon jogát sem, hogy belátásuk szerint teljes szabadsággal alkalmazhassák az egyes papokat ott, ahol akarják s akadálytalanul végezhessék pásztori hivataluk ténykedéseit.

Nem is olyanok e követeléseink, hogy azok által az uralkodók méltósága és hatalma bármiképp is csorbíttatnék; sőt azokból inkább nagy és tartós előnyök hárulnak a közjóra. – Az emberi társadalom a jelenben megrendítő válságok magvait hordja magában, – egy mindenfele elszórt gyúlékony anyag ez, mely a forradalom lángjaiban készül kicsapni; – értjük első sorban a munkáskérdést, mély folytonos aggodalomban tartja a kormányférfiak lelkét s egy módozat föltalálását sürgeti, mellyel elébe lehet-e vágni a fenyegető vésznek s a szektáriusok törekvéseinek, kik a társadalmi bajokból minden alkalommal tőkét csinálnak, s természetesen az állam veszélyeztetésével forradalomra törnek.

Már most mily nagy hasznára válhatnék, az emberi társadalomnak e veszedelmekkel szemben az egyház szolgáinak buzgalma! – Hiszen épp a lelkészek érintkeznék naponként a nép alsóbb rétegeivel s bizalmas összeköttetésbe állván velük, ismerik e néposztályok szenvedéseit és bajait; – közelről látják szíveik sebeit; – s az isteni vallás forrásaiból merítvén az alkalmas írt, ők vannak hivatva rá, hogy a beteg lelkeknek ama vigaszt és gyógyszert nyújtsák, mely különösen képes a mostani bajok szenvedéseit enyhíteni, a megtört erőket feléleszteni, s a lázadásra fogékony lelkeket lecsillapítani.

Hatalmas és hasznos: tevékenységet fejthetnek ki az egyház szellemével eltelt papok azon távol eső, a kultúra által még nem érintett vidékeken is, amelyekben az európai kormányok jelenleg gyarmatokat létesíteni kezdenek. A német kormány is igyekszik gyarmatokat alapítani, – új vidékeket vesz fennhatósága alá s a kereskedelem és iparnak fogyasztási helyeket keres. Ezáltal természetesen e vad népek civilizálása körül is nagy érdemeket szerez, mikor a durva törzseket a rendszeretet és művészet által nemesíteni törekszik.

De, hogy e vad s műveletlen népek jóakaratát és bizalmát megnyerjük, mindenekelőtt meg kell nyitnunk előttük a vallás üdvös tanait, – ismertessük meg velük a jog és erény fogalmait, – ébresszük fel bennük az Isten fiai méltóságának öntudatát, mely méltóságra Megváltónk érdemeinél fogva ők is meg vannak hívva. – E nagy föladatot nem oldhatják meg hadseregek, nem polgári hatóságok, sem uralkodók, noha mindnyájukra kiterjed áldásos kihatása; e föladat csak azokra vár, kik az egyház táborából kiindulva, magukra veszik a szent expedíciók fáradalmait és veszélyeit, – kik, mint Isten küldöttei és tolmácsai mennek a barbár népek közé, készséggel áldozván föl életüket s vérükét testvéreik üdvéért.

És minthogy kedvező eredmény elérésére mindenben leghatásosabb az egyetértés s a kölcsönös szeretet: igyekezzetek a szeretet kötelékét épségben fönntartani. Legyetek meggyőződve, hogy a szorongatások, melyeknek alá vagytok vetve, nem a egyházmegyéitek részletes, hanem az egész egyház közérdekének védelmében nehezednek rátok, amely közérdek védelme, mint tudjátok, az apostoli székre van bízva, melybe Isten a legfőbb egyházkormányzó hatalmat, a legfőbb tanítói tekintélyt s a katolikus egység középpontját helyezte.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1886. január 6-án, pápaságom nyolcadik évében

---