Kedves Testvéreim a papi szolgálatban!
Fivéreim és Nővéreim!
A Papok Éve, amelyet a szent Ars-i Plébános, a papi szolgálat példaképe halálának 150. évfordulója alkalmával tartottunk, immár a végéhez ér. Az elmúlt évben engedtük, hogy az Ars-i Plébános vezessen bennünket, hogy újra megértsük a papi szolgálat nagyságát és szépségét. A pap ugyanis nem hivatalnok, akire minden társadalomnak szüksége van bizonyos feladatok elvégzésére. A pap valami olyat tesz, amit senki emberfia nem képes megtenni magától; kimondja Krisztus bűneinket feloldozó szavait, és így Isten oldaláról megváltoztatja élethelyzetünket. A felajánlott kenyér és bor felett kimondja Krisztus hálaadó szavait, melyek átváltoztató szavak és jelenvalóvá teszi Őt magát, a Feltámadottat, az ő Testét és Vérét, s így átváltoztatják e világ elemei: ezek a szavak kitárják a világot Isten előtt és Hozzá kapcsolják a világot. Ezért a papság nem egyszerűen „hivatal”, hanem szentség: Isten eszközül használ egy gyarló embert, hogy általa megjelenjék az emberek között és javukra tevékenykedjék.
Isten merészsége ez, hogy emberekre bízza magát; ismeri ugyan gyengeségeinket, és mégis képesnek tartja az embert arra, hogy az Ő nevében tevékenykedjék, és Őt jelenítse meg – ez az isteni merészség az a nagy titok, amit a „papság” hordoz. Hogy Isten képesnek tart minket erre; hogy így hív embereket a maga szolgálatára és belülről kapcsolódik hozzájuk – ezt akartuk az elmúlt esztendőben újra szemlélni és megismerni. Szerettük volna felébreszteni az örömet amiatt, hogy Isten ilyen közel van hozzánk, és hálát adni azért, hogy gyarlóságunkra bízza magát, s hogy napról napra vezet és fenntart minket.
Szerettük volna azt is újra megmutatni a fiataloknak, hogy ez a hivatás, ez az Istennek és Istenért szolgáló közösség létezik; sőt, hogy Isten várja a mi beleegyező szavunkat.
Az Egyházzal együtt szerettük volna újra hangsúlyozni, hogy ezt a hivatást kémünk kell Istentől. Kérnünk kell a munkásokat Isten aratásába, s ugyanakkor ez az Istenhez szálló kérés Isten kopogtatása a fiatalok szíve ajtaján, akik képesnek tartják magukat arra, amire Isten képesnek tartja őket.
Várható volt, hogy az „ellenségnek” a papság új felragyogása nem fog tetszeni; sokkal szívesebben látná, ha a papság eltűnne a világból, mert ezáltal igazában Istent iktathatná ki a világból. Ezért történt, hogy épp a papság szentsége fölötti öröm évében kerültek napvilágra papok vétkei, elsősorban a kiskorúakkal való visszaélések, amelyekben a papság feladata – Isten szerető gondoskodásának megmutatása az embereknek – a visszájára fordult.
Most ismét nyomatékosan bocsánatot kérünk Istentől és az érintett személyektől, s megígérjük, hogy megteszünk mindent, hogy ilyen visszaélés soha többé meg ne történhessék; megígérjük, hogy a papságra felkészítésben és a szentelésre bocsátáskor elkövetünk mindent, amit csak lehet, hogy megítélhessük egy hivatás hitelességét; és követni akarjuk a papok életútját, hogy az Úr oltalmazza és őrizze meg őket kényes helyzetekben és az élet veszedelmei közepette.
Ha a Papok Éve saját, emberi teljesítményeink dicsőítése lett volna, a jelen körülmények teljesen szétzúzták volna. De épp az ellenkezőjéről volt szó: arról, hogy hálásnak kell lennünk Isten ajándékáért, amelyet „törékeny cserépedényekben” őrzünk, s amely éppen az emberi gyengeség által teszi foghatóvá az Ó szeretetét ebben a világban.
Ezért a történteket úgy tekintjük, mint a tisztulás feladatát; olyan feladatot, amely elkísér bennünket a jövőbe és egyre inkább megismerteti és megszeretteti velünk Isten nagy ajándékát. Így az ajándék feladattá válik, hogy bátran és alázatosan válaszoljunk Isten merészségére és alázatára.
Krisztus szavai, melyeket a szentmise kezdetén énekeltünk, ebben az órában elmondják, mit jelent pappá lenni és papként élni: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29).
Jézus Szentséges Szívének ünnepét üljük, s a liturgiával betekinthetünk Jézus Szívébe, melyet a halálban a római katona lándzsája megnyitott. Igen, az ő Szíve megnyílt számunkra és előttünk – s ezáltal magának Istennek a Szíve nyílt meg. A liturgia tolmácsolja felénk Jézus Szívének szavait. Ez a Szív mint az emberek pásztorának Szíve, úgy beszél Istenről, hogy ezáltal Jézusnak a Szíve mélyén gyökerező papsága mutatkozik meg. Így mutatkozik meg minden papi szolgálat örök alapja és hiteles mércéje, mert ennek a szolgálatnak mindig Jézus Szívében kell gyökereznie és belőle kiindulva kell tevékenykednie.
Most elsősorban azokról a szövegekről szeretnék elmélkedni, amelyekkel az imádkozó Egyház válaszol az olvasmányokban elhangzott isteni szóra. Ezekben az énekekben a szó és a válasz összefonódik. Egyrészt Isten szavából valók, másrészt az ember válasza; válasz, amelyben maga a Szó közli magát, és belép az életünkbe.
E szövegek közül a mai liturgiában a legfontosabb a 22. zsoltár – „az Úr az én pásztorom” – amelyben az imádkozó Izrael megkapta Isten kinyilatkoztatását arról, hogy az Úr pásztor, és ezt tette életének vezéreszméjévé. „Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben”: öröm és hála szólal meg az első versben amiatt, hogy Isten jelen van és törődik velünk. Az Ezekiel könyvéből vett olvasmány ugyanezzel kezdődik: „Én magam keresem föl juhaimat és gondoskodom róluk” (34,11). Isten személyesen gondoskodik rólam, rólunk, az emberiségről. Nem vagyok magamra hagyva, elveszetten a világmindenségben és egy társadalomban, mely egyre kevésbé törődik velem. Ő gondoskodik rólam. Nem távoli Isten ő, akinek az életem nem számít semmit.
A világ vallásai, amennyire át tudjuk tekinteni őket, mindig tudták, hogy végeredményben csak egy Isten van. De ez az Isten távol volt. Látszólag magára hagyta a világot, és ráhagyta más erőkre és hatalmakra, más istenekre, és ezekkel valami összhangot kell találni. Az egyetlen Isten jó volt, de távoli. Nem jelentett veszedelmet, de segítséget sem nyújtott. Ezért nem is kellett foglalkozni vele. Nem uralkodott.
Milyen furcsa, hogy ez a gondolat a felvilágosodásban újjáéledt. Azt még elfogadták, hogy a világ feltételez egy Teremtőt, de ez az Isten miután megteremtette a világot, nyilvánvalóan visszahúzódott tőle. Ezután a világnak megvannak a maga törvényei, amelyek szerint fejlődött, s amelyekbe Isten nem avatkozott be, nem tudott beavatkozni. Isten csupán egy távoli kezdet maradt. Sokan talán nem is óhajtották, hogy Isten törődjön velük. Nem akarták, hogy Isten zavarja őket. De amikor zavaró tényezőként fogják föl Isten gondoskodását és szeretetét, akkor az ember kifordul magából.
Szép és vigasztaló dolog tudni, hogy van valaki, aki jót akar nekem és gondoskodik rólam. Ennél sokkal fontosabb igazság, hogy létezik az az Isten, aki ismer engem, szeret engem és törődik velem. „Én ismerem az én juhaimat és juhaim ismernek engem” (Jn 10,14) – mondja az Egyház az Alleluja-versben az evangélium előtt az Úr szavaival. Isten ismer engem és törődik velem. Ennek az igazságnak örömre kell deríteni minket. Engedjük, hogy mélyen áthassa a bensőnket. Akkor megértjük azt is, hogy mit jelent: Isten azt akarja, hogy mi, papok a történelem egy kis szögletében osztozzunk az Ő emberekről való gondoskodásában.
Papként olyan személyek akarunk lenni, akik osztozva Isten emberekről való gondoskodásában, törődünk velük és konkrétan tapasztalhatóvá tesszük számukra ezt az isteni gondoskodást. A rábízottakat nézve a papnak az Úrral együtt kell elmondania: „Ismerem a juhaimat és a juhaim ismernek engem”. A Biblia szóhasználatában az „ismerni” soha nem merő tudás, mint ahogy valakinek a telefonszámát tudjuk. Az „ismerés” benső közelséget jelent a másikkal. Nekünk Isten oldaláról és Isten szemével nézve kell keresnünk az emberek „ismeretét”; keresnünk kell, hogy hogyan járhatjuk velük együtt az Istennel való barátság útját.
De térjünk csak vissza a zsoltárunkhoz, mely ezt mondja: „Az igazság ösvényén vezet engem az ő nevéért. Ha sötét völgyben járok is, nem félek a rossztól, mert te ott vagy vélem. A te vessződ és pásztorbotod megvigasztal engem.” A pásztor mutatja a helyes utat a rábízottaknak. Előttük megy és vezeti őket. Mondjuk most ugyanezt másként: az Úr megmutatja nekünk, hogyan kell igazán embernek lennünk. Megtanítja a személyes lét művészetét. Mit kell azért tennem, hogy ne pusztítsam el, ne tékozoljam el értelmetlenül az életet? Ez az a kérdés, amelyet mindenkinek föl kell tennie, s amely érvényben marad az élet minden szakaszában. És mekkora sötétség uralkodik e kérdés körül mostanában! Újra meg újra eszünkbe jut Jézus szava, aki megszánta az embereket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Urunk, könyörülj rajtunk is! Mutasd nekünk az utat! Az evangéliumból tudjuk: Ő maga az út. Krisztussal élni, őt követni – az igaz út megtalálását jelenti, hogy életünknek értelme legyen, s hogy a végén elmondhassuk: „Igen, jó volt élni.”
Izrael népe hálás volt, és ma is hálás Istennek azért, hogy a Törvényben megmutatta neki az élet útját. A nagy 118. zsoltár az öröm kifejezése emiatt: nem sötétben botorkálunk. Isten megmutatta nekünk a helyes utat, amelyen járhatunk. Mindaz, amit a Törvény parancsolatai mondanak, összefoglaltatott Jézus életében és élő mintává lett. Így értjük meg, hogy ezek az isteni törvények nem láncok, hanem az út, amelyet Ő mutat nekünk. Örülhetünk nekik és annak, hogy Krisztusban megélt valóságként állnak előttünk. Ő maga örvendeztetett meg minket. Ha Krisztussal együtt járjuk az élet útját, megtapasztaljuk a kinyilatkoztatás örömét, papként pedig közölnünk kell az emberekkel annak örömét, hogy az élet igaz útját megmutatták nekünk.
Aztán ott áll a zsoltárban a megdöbbentő „sötét völgy”, melyen az Úr átvezeti az embert. Egy napon mindegyikünk élete bevezet a halál sötét völgyébe, ahová senki el nem kísérhet minket. Ő azonban ott lesz. Krisztus alászállt a halál sötét éjszakájába. Ő ott sem hagy magunkra minket. Ott is vezet bennünket. „Ha leszállok az alvilágba, íme, te ott vagy” – mondja a 138. zsoltár. Igen, te jelen vagy az utolsó órában is, ezért mondhattuk az imént a válaszos zsoltárban: ott, a sötét völgyben sem félek semmi rossztól.
A sötét völgyről azonban eszünkbe juthat a kísértések, az elbizonytalanodás, a próbatétek sötét völgye, amelyen mindenkinek keresztül kell mennie. Ő az életnek e sötét völgyeiben is ott van. Igen, Uram, a kísértések, az elsötétedés óráiban, amikor minden fény kialudni látszik, mutasd meg, hogy ott vagy. Segíts nekünk, papoknak, hogy ott lehessünk a ránk bízottak mellett ezekben a sötét éjszakákban, hogy megmutathassuk nekik a te fényességedet.
„A te vessződ és pásztorbotod megvigasztal engem”: a pásztornak szüksége van a botra az erdő vadjai ellen, amelyek meg akarják vámolni a nyájat; a rablók ellen, akik a maguk hasznát keresik. A bot mellett ott van a vessző, amely segít átjutni a nyájnak a nehéz útszakaszokon.
Mindkettő megtalálható az Egyház szolgálatában is, a papi szolgálatban is. Az Egyháznak is szüksége van a pásztorbotra, s használnia kell, hogy megvédje a hitet a hamisítókkal és azokkal az irányzatokkal szemben, amelyek igazában eltévelyedések. Épp a pásztorbot használata lehet a szeretet szolgálata. Ma látjuk, hogy nem a szeretetről van szó, amikor eltűrnek a papi élettől idegen magatartási formákat. Mint ahogy nem a szeretetről van szó, amikor hagyják burjánzani az eretnekséget, a hit megcsonkítását és eltorzítását, mintha mi magunk találtuk volna ki a hitet. Mintha a hit nem Isten drága ajándéka volna, az a drágagyöngy, amelyet nem hagyhatunk megtiporni. Ugyanakkor a pásztorbotnak újra meg újra a pásztor vesszejévé kell válnia – vesszővé, amely segíti az embereket életük nehéz szakaszaiban, és segít követni az Urat.
Végül a zsoltár terített asztalról beszél, olajról, amellyel megkenik a fejünket, túlcsorduló kehelyről és az otthonról az Úr házában. Ezzel a zsoltár eredetileg a zarándokünnep öröméről szól az Úr templomában, ahol Ő maga látja vendégül az embert, felszolgál és lakóhelyet ad neki a saját házában.
Számunkra, akik ezt a zsoltárt Krisztussal és az Egyházzal, az ő Testével együtt imádkozzuk, a remény még nagyobb távlatokat és mélységeket nyit. Ebben a zsoltárban az Eucharisztia misztériumáról szóló próféciát láthatunk, amelyben maga Isten lát bennünket vendégül, eledelül kínálva önmagát – csodálatos kenyérként és borként, amelyek egyedül képesek végleg csillapítani az ember benső éhségét és szomjúságát. Hogyan ne örülnénk annak, hogy minden áldott nap Isten asztalának vendégei lehetünk és nála lakhatunk? Hogyan ne örülnénk annak, hogy Ő ezt parancsolta nekünk: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”? Örülünk, mert ránk bízta, hogy asztalt terítsünk az embereknek, hogy nekik adjuk az Ő testét és vérét, és felkínáljuk nekik az ő drága isteni jelenlétét. Igen, teljes szívvel imádkozhatjuk közösen a zsoltár szavait: „Jóságod és hűséged kísér engem életemnek minden napján”.
Végül vessünk röviden egy pillantást a mai szentmise két áldozási énekére. Az első Szent János szavai, amelyekkel befejezi Jézus keresztre feszítésének történetét: „Az egyik katona lándzsával megnyitotta Jézus oldalát, melyből nyomban víz és vér folyt ki” (1934). Jézus szívét átszúrta a lándzsa. Szíve megnyílt és forrássá lett: a belőle áradó víz és vér a két alapvető szentségre utal, amelyekből az Egyház él: a keresztségre és az Eucharisztiára. Az Úr átszúrt oldalából, az ő megnyitott szívéből fakad az az élő forrás, amely árad a századokon át és létrehozza az Egyházat. Az ő megnyitott szíve az élet új folyamának forrása; János minden bizonnyal Ezekiel próféciájára is gondolt, aki látta, hogy az új templomból folyó fakad, termékennyé tesz mindent és életet fakaszt mindenütt (47. f.): Jézus ez az új templom, és az Ő megnyitott szíve a forrás, melyből az új élet folyója fakad, s mi a keresztségben és az Eucharisztiában leszünk a részesei.
Jézus Szentséges Szívének szentmiséje egy másik áldozási éneket is kínál, szintén János evangéliumából: Aki szomjazik, jöjjön hozzám. Igyék, aki hisz bennem. Az Írás mondja: „élő víz folyói fognak fakadni belőle.” (vö. 7,37) A hitben, mondhatjuk, hogy iszunk Isten Szavának élő vizéből. Így a hívő ember maga is forrássá lesz, élő vízzel ajándékozza meg a történelem szikkadt földjét. Ezt látjuk a szentekben. Ezt látjuk Máriában, aki mint a hit és szeretet Nagyasszonya századokon át a hit, a szeretet és az élet forrása lett. Krisztusból kiindulva minden hívőnek és minden papnak forrássá kell válnia, mely életet közvetít a többieknek. Élő vizet kell adnunk a kiszikkadt világnak.
Urunk, hálát adunk neked, hogy megnyitottad a szívedet számunkra; hogy halálodban és feltámadásodban az élet forrása lettél. Segíts, hogy élő emberek lehessünk, akik a te forrásodból élnek, és add meg, hogy mi magunk is forrássá válhassunk annyira, hogy élő vizet adhassunk korunknak. Hálát adunk neked a papi szolgálatért. Urunk, áldj meg minket és áldj meg minden mai embert, akik szomjaznak és keresnek Téged. Ámen.
Fivéreim és Nővéreim!
A Papok Éve, amelyet a szent Ars-i Plébános, a papi szolgálat példaképe halálának 150. évfordulója alkalmával tartottunk, immár a végéhez ér. Az elmúlt évben engedtük, hogy az Ars-i Plébános vezessen bennünket, hogy újra megértsük a papi szolgálat nagyságát és szépségét. A pap ugyanis nem hivatalnok, akire minden társadalomnak szüksége van bizonyos feladatok elvégzésére. A pap valami olyat tesz, amit senki emberfia nem képes megtenni magától; kimondja Krisztus bűneinket feloldozó szavait, és így Isten oldaláról megváltoztatja élethelyzetünket. A felajánlott kenyér és bor felett kimondja Krisztus hálaadó szavait, melyek átváltoztató szavak és jelenvalóvá teszi Őt magát, a Feltámadottat, az ő Testét és Vérét, s így átváltoztatják e világ elemei: ezek a szavak kitárják a világot Isten előtt és Hozzá kapcsolják a világot. Ezért a papság nem egyszerűen „hivatal”, hanem szentség: Isten eszközül használ egy gyarló embert, hogy általa megjelenjék az emberek között és javukra tevékenykedjék.
Isten merészsége ez, hogy emberekre bízza magát; ismeri ugyan gyengeségeinket, és mégis képesnek tartja az embert arra, hogy az Ő nevében tevékenykedjék, és Őt jelenítse meg – ez az isteni merészség az a nagy titok, amit a „papság” hordoz. Hogy Isten képesnek tart minket erre; hogy így hív embereket a maga szolgálatára és belülről kapcsolódik hozzájuk – ezt akartuk az elmúlt esztendőben újra szemlélni és megismerni. Szerettük volna felébreszteni az örömet amiatt, hogy Isten ilyen közel van hozzánk, és hálát adni azért, hogy gyarlóságunkra bízza magát, s hogy napról napra vezet és fenntart minket.
Szerettük volna azt is újra megmutatni a fiataloknak, hogy ez a hivatás, ez az Istennek és Istenért szolgáló közösség létezik; sőt, hogy Isten várja a mi beleegyező szavunkat.
Az Egyházzal együtt szerettük volna újra hangsúlyozni, hogy ezt a hivatást kémünk kell Istentől. Kérnünk kell a munkásokat Isten aratásába, s ugyanakkor ez az Istenhez szálló kérés Isten kopogtatása a fiatalok szíve ajtaján, akik képesnek tartják magukat arra, amire Isten képesnek tartja őket.
Várható volt, hogy az „ellenségnek” a papság új felragyogása nem fog tetszeni; sokkal szívesebben látná, ha a papság eltűnne a világból, mert ezáltal igazában Istent iktathatná ki a világból. Ezért történt, hogy épp a papság szentsége fölötti öröm évében kerültek napvilágra papok vétkei, elsősorban a kiskorúakkal való visszaélések, amelyekben a papság feladata – Isten szerető gondoskodásának megmutatása az embereknek – a visszájára fordult.
Most ismét nyomatékosan bocsánatot kérünk Istentől és az érintett személyektől, s megígérjük, hogy megteszünk mindent, hogy ilyen visszaélés soha többé meg ne történhessék; megígérjük, hogy a papságra felkészítésben és a szentelésre bocsátáskor elkövetünk mindent, amit csak lehet, hogy megítélhessük egy hivatás hitelességét; és követni akarjuk a papok életútját, hogy az Úr oltalmazza és őrizze meg őket kényes helyzetekben és az élet veszedelmei közepette.
Ha a Papok Éve saját, emberi teljesítményeink dicsőítése lett volna, a jelen körülmények teljesen szétzúzták volna. De épp az ellenkezőjéről volt szó: arról, hogy hálásnak kell lennünk Isten ajándékáért, amelyet „törékeny cserépedényekben” őrzünk, s amely éppen az emberi gyengeség által teszi foghatóvá az Ó szeretetét ebben a világban.
Ezért a történteket úgy tekintjük, mint a tisztulás feladatát; olyan feladatot, amely elkísér bennünket a jövőbe és egyre inkább megismerteti és megszeretteti velünk Isten nagy ajándékát. Így az ajándék feladattá válik, hogy bátran és alázatosan válaszoljunk Isten merészségére és alázatára.
Krisztus szavai, melyeket a szentmise kezdetén énekeltünk, ebben az órában elmondják, mit jelent pappá lenni és papként élni: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29).
Jézus Szentséges Szívének ünnepét üljük, s a liturgiával betekinthetünk Jézus Szívébe, melyet a halálban a római katona lándzsája megnyitott. Igen, az ő Szíve megnyílt számunkra és előttünk – s ezáltal magának Istennek a Szíve nyílt meg. A liturgia tolmácsolja felénk Jézus Szívének szavait. Ez a Szív mint az emberek pásztorának Szíve, úgy beszél Istenről, hogy ezáltal Jézusnak a Szíve mélyén gyökerező papsága mutatkozik meg. Így mutatkozik meg minden papi szolgálat örök alapja és hiteles mércéje, mert ennek a szolgálatnak mindig Jézus Szívében kell gyökereznie és belőle kiindulva kell tevékenykednie.
Most elsősorban azokról a szövegekről szeretnék elmélkedni, amelyekkel az imádkozó Egyház válaszol az olvasmányokban elhangzott isteni szóra. Ezekben az énekekben a szó és a válasz összefonódik. Egyrészt Isten szavából valók, másrészt az ember válasza; válasz, amelyben maga a Szó közli magát, és belép az életünkbe.
E szövegek közül a mai liturgiában a legfontosabb a 22. zsoltár – „az Úr az én pásztorom” – amelyben az imádkozó Izrael megkapta Isten kinyilatkoztatását arról, hogy az Úr pásztor, és ezt tette életének vezéreszméjévé. „Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben”: öröm és hála szólal meg az első versben amiatt, hogy Isten jelen van és törődik velünk. Az Ezekiel könyvéből vett olvasmány ugyanezzel kezdődik: „Én magam keresem föl juhaimat és gondoskodom róluk” (34,11). Isten személyesen gondoskodik rólam, rólunk, az emberiségről. Nem vagyok magamra hagyva, elveszetten a világmindenségben és egy társadalomban, mely egyre kevésbé törődik velem. Ő gondoskodik rólam. Nem távoli Isten ő, akinek az életem nem számít semmit.
A világ vallásai, amennyire át tudjuk tekinteni őket, mindig tudták, hogy végeredményben csak egy Isten van. De ez az Isten távol volt. Látszólag magára hagyta a világot, és ráhagyta más erőkre és hatalmakra, más istenekre, és ezekkel valami összhangot kell találni. Az egyetlen Isten jó volt, de távoli. Nem jelentett veszedelmet, de segítséget sem nyújtott. Ezért nem is kellett foglalkozni vele. Nem uralkodott.
Milyen furcsa, hogy ez a gondolat a felvilágosodásban újjáéledt. Azt még elfogadták, hogy a világ feltételez egy Teremtőt, de ez az Isten miután megteremtette a világot, nyilvánvalóan visszahúzódott tőle. Ezután a világnak megvannak a maga törvényei, amelyek szerint fejlődött, s amelyekbe Isten nem avatkozott be, nem tudott beavatkozni. Isten csupán egy távoli kezdet maradt. Sokan talán nem is óhajtották, hogy Isten törődjön velük. Nem akarták, hogy Isten zavarja őket. De amikor zavaró tényezőként fogják föl Isten gondoskodását és szeretetét, akkor az ember kifordul magából.
Szép és vigasztaló dolog tudni, hogy van valaki, aki jót akar nekem és gondoskodik rólam. Ennél sokkal fontosabb igazság, hogy létezik az az Isten, aki ismer engem, szeret engem és törődik velem. „Én ismerem az én juhaimat és juhaim ismernek engem” (Jn 10,14) – mondja az Egyház az Alleluja-versben az evangélium előtt az Úr szavaival. Isten ismer engem és törődik velem. Ennek az igazságnak örömre kell deríteni minket. Engedjük, hogy mélyen áthassa a bensőnket. Akkor megértjük azt is, hogy mit jelent: Isten azt akarja, hogy mi, papok a történelem egy kis szögletében osztozzunk az Ő emberekről való gondoskodásában.
Papként olyan személyek akarunk lenni, akik osztozva Isten emberekről való gondoskodásában, törődünk velük és konkrétan tapasztalhatóvá tesszük számukra ezt az isteni gondoskodást. A rábízottakat nézve a papnak az Úrral együtt kell elmondania: „Ismerem a juhaimat és a juhaim ismernek engem”. A Biblia szóhasználatában az „ismerni” soha nem merő tudás, mint ahogy valakinek a telefonszámát tudjuk. Az „ismerés” benső közelséget jelent a másikkal. Nekünk Isten oldaláról és Isten szemével nézve kell keresnünk az emberek „ismeretét”; keresnünk kell, hogy hogyan járhatjuk velük együtt az Istennel való barátság útját.
De térjünk csak vissza a zsoltárunkhoz, mely ezt mondja: „Az igazság ösvényén vezet engem az ő nevéért. Ha sötét völgyben járok is, nem félek a rossztól, mert te ott vagy vélem. A te vessződ és pásztorbotod megvigasztal engem.” A pásztor mutatja a helyes utat a rábízottaknak. Előttük megy és vezeti őket. Mondjuk most ugyanezt másként: az Úr megmutatja nekünk, hogyan kell igazán embernek lennünk. Megtanítja a személyes lét művészetét. Mit kell azért tennem, hogy ne pusztítsam el, ne tékozoljam el értelmetlenül az életet? Ez az a kérdés, amelyet mindenkinek föl kell tennie, s amely érvényben marad az élet minden szakaszában. És mekkora sötétség uralkodik e kérdés körül mostanában! Újra meg újra eszünkbe jut Jézus szava, aki megszánta az embereket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Urunk, könyörülj rajtunk is! Mutasd nekünk az utat! Az evangéliumból tudjuk: Ő maga az út. Krisztussal élni, őt követni – az igaz út megtalálását jelenti, hogy életünknek értelme legyen, s hogy a végén elmondhassuk: „Igen, jó volt élni.”
Izrael népe hálás volt, és ma is hálás Istennek azért, hogy a Törvényben megmutatta neki az élet útját. A nagy 118. zsoltár az öröm kifejezése emiatt: nem sötétben botorkálunk. Isten megmutatta nekünk a helyes utat, amelyen járhatunk. Mindaz, amit a Törvény parancsolatai mondanak, összefoglaltatott Jézus életében és élő mintává lett. Így értjük meg, hogy ezek az isteni törvények nem láncok, hanem az út, amelyet Ő mutat nekünk. Örülhetünk nekik és annak, hogy Krisztusban megélt valóságként állnak előttünk. Ő maga örvendeztetett meg minket. Ha Krisztussal együtt járjuk az élet útját, megtapasztaljuk a kinyilatkoztatás örömét, papként pedig közölnünk kell az emberekkel annak örömét, hogy az élet igaz útját megmutatták nekünk.
Aztán ott áll a zsoltárban a megdöbbentő „sötét völgy”, melyen az Úr átvezeti az embert. Egy napon mindegyikünk élete bevezet a halál sötét völgyébe, ahová senki el nem kísérhet minket. Ő azonban ott lesz. Krisztus alászállt a halál sötét éjszakájába. Ő ott sem hagy magunkra minket. Ott is vezet bennünket. „Ha leszállok az alvilágba, íme, te ott vagy” – mondja a 138. zsoltár. Igen, te jelen vagy az utolsó órában is, ezért mondhattuk az imént a válaszos zsoltárban: ott, a sötét völgyben sem félek semmi rossztól.
A sötét völgyről azonban eszünkbe juthat a kísértések, az elbizonytalanodás, a próbatétek sötét völgye, amelyen mindenkinek keresztül kell mennie. Ő az életnek e sötét völgyeiben is ott van. Igen, Uram, a kísértések, az elsötétedés óráiban, amikor minden fény kialudni látszik, mutasd meg, hogy ott vagy. Segíts nekünk, papoknak, hogy ott lehessünk a ránk bízottak mellett ezekben a sötét éjszakákban, hogy megmutathassuk nekik a te fényességedet.
„A te vessződ és pásztorbotod megvigasztal engem”: a pásztornak szüksége van a botra az erdő vadjai ellen, amelyek meg akarják vámolni a nyájat; a rablók ellen, akik a maguk hasznát keresik. A bot mellett ott van a vessző, amely segít átjutni a nyájnak a nehéz útszakaszokon.
Mindkettő megtalálható az Egyház szolgálatában is, a papi szolgálatban is. Az Egyháznak is szüksége van a pásztorbotra, s használnia kell, hogy megvédje a hitet a hamisítókkal és azokkal az irányzatokkal szemben, amelyek igazában eltévelyedések. Épp a pásztorbot használata lehet a szeretet szolgálata. Ma látjuk, hogy nem a szeretetről van szó, amikor eltűrnek a papi élettől idegen magatartási formákat. Mint ahogy nem a szeretetről van szó, amikor hagyják burjánzani az eretnekséget, a hit megcsonkítását és eltorzítását, mintha mi magunk találtuk volna ki a hitet. Mintha a hit nem Isten drága ajándéka volna, az a drágagyöngy, amelyet nem hagyhatunk megtiporni. Ugyanakkor a pásztorbotnak újra meg újra a pásztor vesszejévé kell válnia – vesszővé, amely segíti az embereket életük nehéz szakaszaiban, és segít követni az Urat.
Végül a zsoltár terített asztalról beszél, olajról, amellyel megkenik a fejünket, túlcsorduló kehelyről és az otthonról az Úr házában. Ezzel a zsoltár eredetileg a zarándokünnep öröméről szól az Úr templomában, ahol Ő maga látja vendégül az embert, felszolgál és lakóhelyet ad neki a saját házában.
Számunkra, akik ezt a zsoltárt Krisztussal és az Egyházzal, az ő Testével együtt imádkozzuk, a remény még nagyobb távlatokat és mélységeket nyit. Ebben a zsoltárban az Eucharisztia misztériumáról szóló próféciát láthatunk, amelyben maga Isten lát bennünket vendégül, eledelül kínálva önmagát – csodálatos kenyérként és borként, amelyek egyedül képesek végleg csillapítani az ember benső éhségét és szomjúságát. Hogyan ne örülnénk annak, hogy minden áldott nap Isten asztalának vendégei lehetünk és nála lakhatunk? Hogyan ne örülnénk annak, hogy Ő ezt parancsolta nekünk: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”? Örülünk, mert ránk bízta, hogy asztalt terítsünk az embereknek, hogy nekik adjuk az Ő testét és vérét, és felkínáljuk nekik az ő drága isteni jelenlétét. Igen, teljes szívvel imádkozhatjuk közösen a zsoltár szavait: „Jóságod és hűséged kísér engem életemnek minden napján”.
Végül vessünk röviden egy pillantást a mai szentmise két áldozási énekére. Az első Szent János szavai, amelyekkel befejezi Jézus keresztre feszítésének történetét: „Az egyik katona lándzsával megnyitotta Jézus oldalát, melyből nyomban víz és vér folyt ki” (1934). Jézus szívét átszúrta a lándzsa. Szíve megnyílt és forrássá lett: a belőle áradó víz és vér a két alapvető szentségre utal, amelyekből az Egyház él: a keresztségre és az Eucharisztiára. Az Úr átszúrt oldalából, az ő megnyitott szívéből fakad az az élő forrás, amely árad a századokon át és létrehozza az Egyházat. Az ő megnyitott szíve az élet új folyamának forrása; János minden bizonnyal Ezekiel próféciájára is gondolt, aki látta, hogy az új templomból folyó fakad, termékennyé tesz mindent és életet fakaszt mindenütt (47. f.): Jézus ez az új templom, és az Ő megnyitott szíve a forrás, melyből az új élet folyója fakad, s mi a keresztségben és az Eucharisztiában leszünk a részesei.
Jézus Szentséges Szívének szentmiséje egy másik áldozási éneket is kínál, szintén János evangéliumából: Aki szomjazik, jöjjön hozzám. Igyék, aki hisz bennem. Az Írás mondja: „élő víz folyói fognak fakadni belőle.” (vö. 7,37) A hitben, mondhatjuk, hogy iszunk Isten Szavának élő vizéből. Így a hívő ember maga is forrássá lesz, élő vízzel ajándékozza meg a történelem szikkadt földjét. Ezt látjuk a szentekben. Ezt látjuk Máriában, aki mint a hit és szeretet Nagyasszonya századokon át a hit, a szeretet és az élet forrása lett. Krisztusból kiindulva minden hívőnek és minden papnak forrássá kell válnia, mely életet közvetít a többieknek. Élő vizet kell adnunk a kiszikkadt világnak.
Urunk, hálát adunk neked, hogy megnyitottad a szívedet számunkra; hogy halálodban és feltámadásodban az élet forrása lettél. Segíts, hogy élő emberek lehessünk, akik a te forrásodból élnek, és add meg, hogy mi magunk is forrássá válhassunk annyira, hogy élő vizet adhassunk korunknak. Hálát adunk neked a papi szolgálatért. Urunk, áldj meg minket és áldj meg minden mai embert, akik szomjaznak és keresnek Téged. Ámen.
