Főtisztelendő Testvéreim!
Kedves Fivéreim és Nővéreim!
Ma, Hamvazószerdán megkezdünk egy negyvennapos utat, egy negyven napig tartó szakaszt, amely elvezet az Úr Húsvétjának öröméhez, az Élet halál fölötti győzelméhez. A nagyböjti stációk ősi római hagyományát követve jöttünk össze ezen az estén az Eucharisztia ünneplésére. E hagyomány szerint az első stáció az Aventinuson lévő Szent Szabina-bazilika. A körülmények azonban azt javallották, hogy a Vatikáni Bazilikában gyűljünk össze. Sokan vagyunk itt Péter apostol sírja körül azért is, hogy megújítva a legfőbb Pásztorba, Jézus Krisztusba vetett hitünket, közbenjárását kérjük az Egyház e különleges órájában. Számomra ez kedvező alkalom arra, hogy most, amikor arra készülök, hogy befejezem a péteri szolgálatot, köszönetét mondjak mindenkinek, különösen a Római Egyházmegye híveinek, és külön is kérjem az imádságos megemlékezést.
Az imént hallott olvasmányok kiindulópontokat adnak ahhoz, hogy Isten kegyelmével konkrét teendőket és magatartási formákat kapjunk erre a Nagyböjtre. Az Egyház mindenekelőtt azt a határozott felszólítást ismétli meg felénk, amellyel Joel próféta fordult Izrael népéhez: „Így szól az Úr: Térjetek vissza hozzám teljes szívvel, böjtöléssel sírással és siralommal!” (2,12) Nagyon hangsúlyos a „teljes szívvel” kifejezés, ami azt jelenti, hogy gondolataink és érzéseink közepéből, döntéseink, választásaink és tetteink gyökeréből a teljes és radikális szabadság gesztusával.
De lehetséges-e ez az Istenhez való visszatérés? – Igen, mert létezik egy olyan erő, amely nem a mi szívünkben lakik, hanem magának Istennek a szívéből ered. Ez az ő irgalmasságának ereje. A próféta ezt is mondja: „Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, türelmes és nagy irgalmú, és megengesztelhető a rosszaságért” (2,13). Az Úrhoz való visszatérés lehetséges mint kegyelem, mert Isten műve, és az ő irgalmasságába vetett hitünk gyümölcse.
Ez az Istenhez visszatérés csak akkor válik valóra életünkben, amikor az Úr kegyelme belénk hatol, és a bensőnket felrázza azzal, hogy erőt ad a „szív megszaggatására”. A próféta közvetíti Istentől ezeket a szavakat is: „A szíveteket szaggassátok, ne a ruháitokat” (13. v.). Mert napjainkban is sokan készek a – természetesen mások által elkövetett – botrányok és igazságtalanságok láttán „megszaggatni a ruháikat”, de kevesen mutatkoznak készségesnek arra, hogy a saját szívükkel, a saját lelkiismeretükkel, a saját szándékaikkal foglalkozzanak, és engedjék, hogy az Úr átformálja, megújítsa és megtérítse őket.
Ez a „Térjetek vissza hozzám teljes szívvel” nemcsak az egyes személyeknek, hanem a közösségnek is szóló felhívás. Hallottuk az első olvasmányban: „Fújjátok meg a kürtöt a Sionon, hirdessetek ünnepi böjtöt, hívjátok össze a szent gyülekezetei. Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg az összejövetelt, gyűjtsétek egybe a véneket, szedjétek össze a kicsinyeket és a csecsemőket, jöjjön ki fekvőhelyéről a vőlegény és a menyasszony nászágyáról.” (15-16. v.) A hitben és a keresztény életben lényeges elem a közösségi jelleg. Krisztus azért jött, hogy „Isten szétszórt gyermekeit összegyűjtse” (vö. Jn 11,52). Az Egyházban a „Mi” az a közösség, amelyben Jézus gyűjt össze bennünket (vö. Jn 12,32): a hit szükségszerűen egyházias. Fontos erre emlékeztetnünk, és fontos megélnünk ezt ebben a nagyböjti időben: mindenki legyen tudatában, hogy a bűnbánat útját nem egyedül járja, hanem sok fivérrel és nővérrel együtt az Egyházban.
Végül a próféta a papok imádságáról szól, akik könnyekkel a szemükben fordulnak Istenhez és mondjak: „Ne hagyd örökségedet gyalázatra, hogy a nemzetek uralkodjanak rajtuk. Miért mondanák a népek között: »Hol van az ő Istenük?»” (17. v.) Ez az imádság elgondolkoztat arról, hogy személyenként és közösségeinkben mennyire fontos a hit és a keresztény élet tanúságtétele ahhoz, hogy az Egyház arcát megmutathassuk, s hogy ezt az arcot olykor mennyire eltorzítjuk. Különösen gondolok az Egyház egysége ellen elkövetett bűnökre, az Egyház testén belüli megoszlásokra. A nagyböjt mélyebb és láthatóbb megélése az egyházi közösségben – felülemelkedve az egyénieskedéseken és versengéseken –, alázatos és értékes jelzés azok számára, akik távol vannak a hittől, vagy közömbösek.
„Most van az alkalmas idő, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2) Pál apostolnak a korintusi hívekhez intézett szavai nekünk is sürgetően szólnak, és nem engedik, hogy távol maradjunk, vagy tétlenkedjünk. A többször megismételt „most” arra figyelmeztet, hogy nem szabad elszalasztani ezt a pillanatot, mert úgy kínálják föl nekünk, mint egyetlen és megismételhetetlen alkalmat. Az Apostol figyelme arra az osztozásra koncentrál, amely Krisztus életét, az ő akarata szerint meghatározta. Mert magára vette a teljes emberséget egészen odáig, hogy magára vállalta az emberek bűnét is. Szent Pál megfogalmazása nagyon erős: Isten „értünk bűnné tette őt". Jézus, az ártatlan, a Szent, „aki nem ismerte a bűnt” (2Kor 5,21), magára vállalta a bűn súlyát, osztozva az emberiséggel a halálban, mégpedig a kereszthalálban. A kiengesztelődésnek, amelyet felkínál nekünk, igen nagy ára volt, a Golgotán felállított kereszté, amelyre felfüggesztették Isten emberré lett Fiát. Istennek az ember ezen szenvedésében való elmerülésében és a rossz mélységeiben gyökerezik a mi megigazulásunk.
„Visszatérésünk Istenhez teljes szívvel” nagyböjti utunkon a kereszthez vezet, Krisztus követésének útján a Kálváriára, a teljes önátadáshoz visz. Ezen az úton nap mint nap meg kell tanulnunk egyre inkább kilépni önzésünkből és magunkba zárkózottságunkból, hogy teret nyissunk Istennek, aki megnyitja és átalakítja a szívet. Szent Pál emlékeztet arra is, hogyan szól hozzánk a kereszt hirdetése az igehirdetésnek köszönhetően, amelynek maga az Apostol a szolgája; felszólítás felénk, hogy ezt a nagyböjti utat Isten Szavának, a lépteinket megvilágító fényességnek figyelmesebb és huzamosabb hallgatása jellemezze.
Máté evangéliumában, a hegyi beszédben Jézus a mózesi Törvényben előírt három alapvető gyakorlatra hivatkozik: az alamizsnára, az imádságra és a böjtre, melyek ugyanakkor hagyományos nagyböjti gyakorlatok is, ha teljes szívvel vissza akarunk térni az Úrhoz. Jézus hangsúlyozza, hogy milyennek és mennyire igaznak kell lennie a minden vallásgyakorlatot meghatározó Istennel való kapcsolatnak. Ezért ítéli el a vallásos képmutatást, a látszani akarást, a tetszést és tapsot kereső magatartást. Az igazi tanítvány nem önmagát, nem is a „közönséget” szolgálja, hanem az Urat, egyszerűségben és nagylelkűen: „És Atyád, aki a rejtekben lát megfizet neked” (Mt 6,4.6.18). Tanúságtételünk akkor lesz egyre hatékonyabb, ha egyre kevésbé keressük a magunk dicsőségét, és tudatában vagyunk, hogy az igaz ember jutalma maga Isten, a Vele egyesült élet, itt, a földön a hitben járva, életünk végén pedig a Vele való örökké tartó, szemtől szemben való találkozás békéjében és világosságában (1Kor 13,12).
Kedves Testvéreim! Bizakodással és örömmel kezdjük meg ezt a nagyböjtöt. Erővel hangozzék bennünk a megtérés, az Istenhez teljes szívvel való visszatérés felszólítása; fogadjuk be az Ö kegyelmét, amely új embereket formál belőlünk azzal a meglepő újdonsággal, ami a Jézus életében való részesedés. Tehát egyikünk se legyen siket erre a felhívásra, amely a hamvazás egyszerű, de megrendítő szertartásából is hangzik felénk, amelyet hamarosan elvégzünk. Kísérjen bennünket a Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja és az Úr minden igaz tanítványának példaképe. Ámen!
Kedves Fivéreim és Nővéreim!
Ma, Hamvazószerdán megkezdünk egy negyvennapos utat, egy negyven napig tartó szakaszt, amely elvezet az Úr Húsvétjának öröméhez, az Élet halál fölötti győzelméhez. A nagyböjti stációk ősi római hagyományát követve jöttünk össze ezen az estén az Eucharisztia ünneplésére. E hagyomány szerint az első stáció az Aventinuson lévő Szent Szabina-bazilika. A körülmények azonban azt javallották, hogy a Vatikáni Bazilikában gyűljünk össze. Sokan vagyunk itt Péter apostol sírja körül azért is, hogy megújítva a legfőbb Pásztorba, Jézus Krisztusba vetett hitünket, közbenjárását kérjük az Egyház e különleges órájában. Számomra ez kedvező alkalom arra, hogy most, amikor arra készülök, hogy befejezem a péteri szolgálatot, köszönetét mondjak mindenkinek, különösen a Római Egyházmegye híveinek, és külön is kérjem az imádságos megemlékezést.
Az imént hallott olvasmányok kiindulópontokat adnak ahhoz, hogy Isten kegyelmével konkrét teendőket és magatartási formákat kapjunk erre a Nagyböjtre. Az Egyház mindenekelőtt azt a határozott felszólítást ismétli meg felénk, amellyel Joel próféta fordult Izrael népéhez: „Így szól az Úr: Térjetek vissza hozzám teljes szívvel, böjtöléssel sírással és siralommal!” (2,12) Nagyon hangsúlyos a „teljes szívvel” kifejezés, ami azt jelenti, hogy gondolataink és érzéseink közepéből, döntéseink, választásaink és tetteink gyökeréből a teljes és radikális szabadság gesztusával.
De lehetséges-e ez az Istenhez való visszatérés? – Igen, mert létezik egy olyan erő, amely nem a mi szívünkben lakik, hanem magának Istennek a szívéből ered. Ez az ő irgalmasságának ereje. A próféta ezt is mondja: „Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, türelmes és nagy irgalmú, és megengesztelhető a rosszaságért” (2,13). Az Úrhoz való visszatérés lehetséges mint kegyelem, mert Isten műve, és az ő irgalmasságába vetett hitünk gyümölcse.
Ez az Istenhez visszatérés csak akkor válik valóra életünkben, amikor az Úr kegyelme belénk hatol, és a bensőnket felrázza azzal, hogy erőt ad a „szív megszaggatására”. A próféta közvetíti Istentől ezeket a szavakat is: „A szíveteket szaggassátok, ne a ruháitokat” (13. v.). Mert napjainkban is sokan készek a – természetesen mások által elkövetett – botrányok és igazságtalanságok láttán „megszaggatni a ruháikat”, de kevesen mutatkoznak készségesnek arra, hogy a saját szívükkel, a saját lelkiismeretükkel, a saját szándékaikkal foglalkozzanak, és engedjék, hogy az Úr átformálja, megújítsa és megtérítse őket.
Ez a „Térjetek vissza hozzám teljes szívvel” nemcsak az egyes személyeknek, hanem a közösségnek is szóló felhívás. Hallottuk az első olvasmányban: „Fújjátok meg a kürtöt a Sionon, hirdessetek ünnepi böjtöt, hívjátok össze a szent gyülekezetei. Gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg az összejövetelt, gyűjtsétek egybe a véneket, szedjétek össze a kicsinyeket és a csecsemőket, jöjjön ki fekvőhelyéről a vőlegény és a menyasszony nászágyáról.” (15-16. v.) A hitben és a keresztény életben lényeges elem a közösségi jelleg. Krisztus azért jött, hogy „Isten szétszórt gyermekeit összegyűjtse” (vö. Jn 11,52). Az Egyházban a „Mi” az a közösség, amelyben Jézus gyűjt össze bennünket (vö. Jn 12,32): a hit szükségszerűen egyházias. Fontos erre emlékeztetnünk, és fontos megélnünk ezt ebben a nagyböjti időben: mindenki legyen tudatában, hogy a bűnbánat útját nem egyedül járja, hanem sok fivérrel és nővérrel együtt az Egyházban.
Végül a próféta a papok imádságáról szól, akik könnyekkel a szemükben fordulnak Istenhez és mondjak: „Ne hagyd örökségedet gyalázatra, hogy a nemzetek uralkodjanak rajtuk. Miért mondanák a népek között: »Hol van az ő Istenük?»” (17. v.) Ez az imádság elgondolkoztat arról, hogy személyenként és közösségeinkben mennyire fontos a hit és a keresztény élet tanúságtétele ahhoz, hogy az Egyház arcát megmutathassuk, s hogy ezt az arcot olykor mennyire eltorzítjuk. Különösen gondolok az Egyház egysége ellen elkövetett bűnökre, az Egyház testén belüli megoszlásokra. A nagyböjt mélyebb és láthatóbb megélése az egyházi közösségben – felülemelkedve az egyénieskedéseken és versengéseken –, alázatos és értékes jelzés azok számára, akik távol vannak a hittől, vagy közömbösek.
„Most van az alkalmas idő, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2) Pál apostolnak a korintusi hívekhez intézett szavai nekünk is sürgetően szólnak, és nem engedik, hogy távol maradjunk, vagy tétlenkedjünk. A többször megismételt „most” arra figyelmeztet, hogy nem szabad elszalasztani ezt a pillanatot, mert úgy kínálják föl nekünk, mint egyetlen és megismételhetetlen alkalmat. Az Apostol figyelme arra az osztozásra koncentrál, amely Krisztus életét, az ő akarata szerint meghatározta. Mert magára vette a teljes emberséget egészen odáig, hogy magára vállalta az emberek bűnét is. Szent Pál megfogalmazása nagyon erős: Isten „értünk bűnné tette őt". Jézus, az ártatlan, a Szent, „aki nem ismerte a bűnt” (2Kor 5,21), magára vállalta a bűn súlyát, osztozva az emberiséggel a halálban, mégpedig a kereszthalálban. A kiengesztelődésnek, amelyet felkínál nekünk, igen nagy ára volt, a Golgotán felállított kereszté, amelyre felfüggesztették Isten emberré lett Fiát. Istennek az ember ezen szenvedésében való elmerülésében és a rossz mélységeiben gyökerezik a mi megigazulásunk.
„Visszatérésünk Istenhez teljes szívvel” nagyböjti utunkon a kereszthez vezet, Krisztus követésének útján a Kálváriára, a teljes önátadáshoz visz. Ezen az úton nap mint nap meg kell tanulnunk egyre inkább kilépni önzésünkből és magunkba zárkózottságunkból, hogy teret nyissunk Istennek, aki megnyitja és átalakítja a szívet. Szent Pál emlékeztet arra is, hogyan szól hozzánk a kereszt hirdetése az igehirdetésnek köszönhetően, amelynek maga az Apostol a szolgája; felszólítás felénk, hogy ezt a nagyböjti utat Isten Szavának, a lépteinket megvilágító fényességnek figyelmesebb és huzamosabb hallgatása jellemezze.
Máté evangéliumában, a hegyi beszédben Jézus a mózesi Törvényben előírt három alapvető gyakorlatra hivatkozik: az alamizsnára, az imádságra és a böjtre, melyek ugyanakkor hagyományos nagyböjti gyakorlatok is, ha teljes szívvel vissza akarunk térni az Úrhoz. Jézus hangsúlyozza, hogy milyennek és mennyire igaznak kell lennie a minden vallásgyakorlatot meghatározó Istennel való kapcsolatnak. Ezért ítéli el a vallásos képmutatást, a látszani akarást, a tetszést és tapsot kereső magatartást. Az igazi tanítvány nem önmagát, nem is a „közönséget” szolgálja, hanem az Urat, egyszerűségben és nagylelkűen: „És Atyád, aki a rejtekben lát megfizet neked” (Mt 6,4.6.18). Tanúságtételünk akkor lesz egyre hatékonyabb, ha egyre kevésbé keressük a magunk dicsőségét, és tudatában vagyunk, hogy az igaz ember jutalma maga Isten, a Vele egyesült élet, itt, a földön a hitben járva, életünk végén pedig a Vele való örökké tartó, szemtől szemben való találkozás békéjében és világosságában (1Kor 13,12).
Kedves Testvéreim! Bizakodással és örömmel kezdjük meg ezt a nagyböjtöt. Erővel hangozzék bennünk a megtérés, az Istenhez teljes szívvel való visszatérés felszólítása; fogadjuk be az Ö kegyelmét, amely új embereket formál belőlünk azzal a meglepő újdonsággal, ami a Jézus életében való részesedés. Tehát egyikünk se legyen siket erre a felhívásra, amely a hamvazás egyszerű, de megrendítő szertartásából is hangzik felénk, amelyet hamarosan elvégzünk. Kísérjen bennünket a Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja és az Úr minden igaz tanítványának példaképe. Ámen!
