Fin dal Principio

Tisztelendő Testvérek!
Üdvözlet és apostoli áldás.

Pápaságunk kezdete óta figyelmünket a társadalom súlyos állapotára fordítván, csakhamar rájöttünk, hogy apostoli kötelességeinknek egyik legsürgetősebbje az, hogy a papság nevelésére kiváló gondot fordítsunk. Beláttuk ugyanis, hogy minden igyekezetünk a nép körében a keresztény élet megújítására kárba vesző dolog, hogy ha a papi körben a papi szellem ép és erővel teljes nem marad. Azért is sohasem szűntünk meg, amennyire tőlünk tellett, részint korszerű intézményekkel, részint idevágó rendelkezésekkel, erre a célra törekedni. Most pedig különös gondosság lep meg minket, tisztelendő testvérek, az olasz papság iránt, hogy még egyszer tárgyaljuk reá vonatkozólag ezt a nagy jelentőségű dolgot. Valóban, ez a papság szép és szakadatlan bizonyítékait nyújtja tudományosságának, jámborságának, buzgóságának: örömünkre szolgál, hogy ehhez dicsérettel adhatjuk még hozzá e papságnak készségét, mellyel, követve a püspökök buzdítását és vezetését, a nekünk fölöttébb szívünkön fekvő katolikus mozgalomban részt veszen. Nem hallgathatjuk el azonban lelkünknek aggodalmát sem, midőn látjuk, hogyan terjed itt is, ott is kígyóként csúszva egy bizonyos neme a meggondolatlan újítások iránt való vak szeretetnek, a szentély szolgáinak nemcsak nevelésére, de sokoldalú működésére nézve is az életben. Könnyű belátni a következményeket, melyeket siratni fog kelleni, hogyha ez újítási viszketegek terjedésének kellő időben, vagyis azonnal útját nem álljuk. Ennélfogva, hogy az olasz papságot korunk veszedelmes befolyásaitól megóvjuk, célszerű dolognak tartjuk, tisztelendő testvérek, ebben a levelünkben hangosan ismételni azokat az igaz és változhatatlan elveket, melyeknek a papnevelés és az egész papi szolgálat fölött uralkodniok kell.

A katolikus papi méltóság, mely eredetében isteni, lényegében természetfölötti, jellegében változhatatlan, nem olyas valami intézmény, melyet az emberi vélemények és rendszerek változásaihoz lehetne idomítani. Mint Jézus Krisztus örök papságában való részvevés köteles a papság az idők végéig folytatni ama föladat teljesítését, melyet a mennyei Atya az ő testté lett Igéjére bízott mondván: „Sicut misit me Pater, et ego mitto vos”.[1] A lelkek örök üdvét munkálni, mindig ez lesz az a nagy föladat, mely alól a papság magát soha ki nem fogja vonhatni; valamint hogy ezt a föladatot megoldhassa, soha sem lesz szabad megszűnnie a gondolkodásnak és cselekvésnek amaz isteni szabályaihoz fordulni, melyeket Jézus Krisztus adott neki akkor, midőn apostolait az egész világra kiküldötte, hogy a népeket az evangéliumra megtérítsék. Azért emlékeztet leveleiben Szent Pál apostol arra, hogy a pap nem egyéb, mint „küldöttje”, „szolgája Krisztusnak”, „kiszolgáltatója az ő titkainak”[2] és úgy tünteti föl őt, mint magasztos helyre áhítottat,[3] mint közbenjárót az ég és föld között, hogy Istennel az emberi nem legmagasabb érdekeiről tárgyaljon, melyek az örök életre tartoznak. Ezt a fogalmat adják nekünk a szent könyvek a papi méltóságról, mint természetfölötti intézményről, mely valamennyi földi intézmény fölött áll, és teljesen, úgy, mint az isteni az emberitől, el van tőlük választva. Ugyanez a magas eszme lép világosan elénkbe a szentatyák műveiből, a római pápák és püspökök oktatásából, a zsinatok végzéseiből, az egyházi tanítók és katolikus iskolák egyhangú tanításából. Sőt elmondhatni, hogy az egyház összes hagyománya e tekintetben egyetlenegy nagy hang, mely azt hirdeti, hogy a pap egy „második Krisztus”, és hogy „a papi hivatást ugyan itt e földön gyakorolják, azonban azt joggal a mennyei foglalkozások közé lehet számítani”,[4] mert az ő kezelésére magas mennyei dolgok vannak bízva, és neki hatalom adatott, mellyel Isten még angyalt sem bízott meg;[5] hatalom és szolgálat bízatott reája, mely a lelkek vezetésére, vagyis a „művészetek művészetére”[6] vonatkozik. Azért is az egyház, a papság nevelését, tanulmányát, erkölcseit, szóval mindazt, ami a papi fegyelemre tartozik, mindig mint külön egészet tekintette, mely nemcsak különbözik, de el is van választva a közönséges világi élet szabályaitól. Ezt a megkülönböztetést és elválasztást napjainkban is változatlanul kell fönntartani és minden igyekezet, mely oda irányul, hogy a papi nevelést és életet közössé tegye vagy összekeverje a világiakéval, helytelenítettnek kell tekinteni nemcsak a keresztény századok hagyománya, hanem maga az apostoli tanítás és Jézus Krisztus rendeletei által is.

Mindenesetre, azt mondja a józan ész, hogy a papság nevelésében és a papi hivatás teljesítésében tekintettel kell lenni az idők különféle körülményeire. Ennélfogva távol áll tőlünk a gondolat, hogy elvessük azokat a változtatásokat, melyek a papság munkáját a társadalomban, melyben élnie kell, hatásosabbá hivatvák tenni. Magunknak is úgy látszik, hogy a papságban igyekezni kell az alaposabb és finomabb míveltséget előmozdítani és működése számára tágasabb mezőt kell megnyitni. Azonban minden más újítást, mely bármi tekintetben kárára lehetne annak, ami a papban lényeges, mint tényleg kárhoztatandót kell elítélni. A pap mindenekelőtt tanítóul, a lelkek orvosául és pásztorául van fölállítva, és ő oly célra vezet, mely a jelen élet határa közt nem fér el. Világos, hogy ezeknek a magas hivataloknak nem fog megfelelni a pap, hogy ha úgy, amint kell, nem lesz jártas a szent és isteni dolgok tudományában; hogyha kellőleg nincs fölszerelve azzal az áhítatos lelkülettel, mely őt Isten emberévé teszi, hogy ha nem igyekszik tanításának erőt adni példájának hatásosságával, úgy, mint ezt a szent pásztoroknak az apostol mondja: „Forma facti gregis ex animo”.[7] Akárhogy fordulnak az idők, akárhogy változnak és átalakulnak a társadalmi viszonyok, a katolikus papban ezeknek a sajátos és legfőbb tulajdonságoknak kell a hit elvei szerint ragyogniok; minden más természeti és emberi fölszerelés ajánlatos lesz ugyan, de a papi hivatalra való tekintetben csak másodsorban és viszonylagosan fog latba eshetni. Hogy ha azonban észszerű és igazságos, hogy a papság, amennyire lehet, a jelenkor szükségleteihez simuljon, másrészről azonban kötelessége és szükséges, hogy a kor rossz áramlatát necsak ne kövesse, hanem annak erővel teljesen ellenálljon. És ez az eljárás, míg egész természetesen megfelel a papi méltóság magas céljának, egyúttal működését is gyümölcsözőbbé tudja tenni, amennyiben tekintélyét emeli és tiszteletet szerez neki. Nagyon is világos tény az, hogy a naturalizmus szelleme a társadalmi szervezetnek még legegészségesebb részét is megfertőztetni törekszik. Oly szellem ez, mely ez elméket elkapatja és minden tekintély ellen föllázítja; mely a szíveket elaljasítja és az örök javak elhanyagolásával, mulandó javak hajhászására hajlítja. Nagyon kell tartani attól, hogy ez a gonosz jellegű és már nagyon elterjedt szellem még a papokra is, különösen a kevésbé tapasztaltakra, némi befolyást találjon gyakorolni. Szomorú következményei lennének ennek – a magaviselet ama komolyságának megfogyatkozása, amely komolyság a papnak olyannyira illik, továbbá könnyelmű engedés mindenféle újítás csábjainak, engedetlen s fönnhéjázó föllépés az elöljárósággal szemben, hiánya minden meggondolásnak és mértéktartásnak a vitatkozásban, pedig mindezekre a hit és erkölcsök ügyében nagy szükség volt és van mindenkoron. De még sajnálatosabb eredmény következnék belőle, mert ez a keresztény nép kárával volna összekötve, tudniillik az Ige szent szolgálatában, amennyiben itt oly elv jönne forgalomba, melyet az evangélium hirdetőjének jellegével összeegyeztetni nem lehet.

Ezeknek megfontolása által indíttatva, kötelességünknek tartjuk újból és fokozott igyekezettel ajánlani azt, hogy a papi nevelő intézetek aggályos gondossággal tartassanak meg abban az ő sajátos szellemükben, valamint az ész, úgy egyszersmind az akarat nevelésére nézve. Ne feledje soha senki azt, hogy ezek az intézetek kizárólag arra vannak rendelve, hogy az ifjúságot nem emberi hivatalokra, bármennyire helyesek és tiszteletreméltók legyenek is ezek, vannak rendelve előkészíteni, hanem „Krisztus szolgáinak és Isten titkai kiszolgáltatóinak”[8] imént említett magas hivatására. Ebből a teljességgel természetfölötti tekintetből, amint ezt már a francia papsághoz 1899. szept. 8-án intézett körlevelünkben említettük, könnyű lesz nagybecsű szabályokat levonni, nemcsak a kispapok nevelésére nézve, hanem avégett is, hogy az őket nevelő intézetektől minden benső és külső veszedelem, mely az erkölcsi és vallási rendre nézve lehetne káros, távol tartassék. – Ami a tanulmányokat illeti, minthogy a papságnak semmiféle jó tudomány haladásától elmaradnia nem szabad, a tanrendbe fölvétessék minden, ami az új módszerekben valóban jónak és hasznosnak bizonyult; hisz minden idő hozzá szokott járulni az emberi tudás előbbreviteléhez. Mindazonáltal mi azt akarjuk, hogy e tekintetben friss emlékezetbe idéztessenek ama rendeleteink, melyek a klasszikus irodalomra, főleg a bölcseletre, a hittudományra és a velök rokon tudományszakokra vonatkoznak. Jónak láttuk e levélnek egy-egy példányát ide csatolva megküldeni nektek. – Mindenesetre kívánatos dolog, hogy az ifjú leviták, amint ez kötelességük is, tanulmányaikat szent intézetek árnyékában végezzék. Azonban mivel súlyos okok néha azt mutatják tanácsosnak, hogy néhányan közölük nyilvános életben élve látogassanak egyetemeket, sohasem szabad ily esetekben feledni azt, hogy ezt a püspökök nekik mily nagy okok és gondosság mellett engedhetik csak meg.[9] – Azt akarjuk továbbá, hogy mindenki ragaszkodjék hű megtartásához a más újabb okmányokban adott utasításoknak, különösen, ami az olvasmányt és egyebeket illet, mik az ifjú levitáknak alkalmat adhatnánk bárminemű agitációkban kifelé részt keresni.[10] A papnevelő intézetek növendékei ekképp, drága idejük fölhasználásával és lelküknek teljes nyugalmával fognak teljesen elmerülni tanulmányaikba, melyek arra hivatvák, hogy őket érettekké tegyék a papi méltóság nagy kötelességeire, különösen pedig az isteni Ige hirdetésére és a gyóntatószékre. Meg kell gondolni jól, hogy mily súlyos a felelőssége az oly papoknak, kik a keresztény nép oly nagy lelki szüksége dacára tulajdonképpeni hivatásos munkájukat a szent szolgálatnak amaz ágaiban elhanyagolják, valamint az oly papoké is, kik hivatásuk ama teljesítésében nem okos és tapintatos (illuminata) munkát végeznek; ezek is, azok is, saját hivatásuknak rosszul felelnek meg oly dologban, mely nagyon mélyen belevág a lelkek üdvösségébe. És itt titeket, tisztelendő testvérek, figyelmeztetnünk kell azokra a különleges utasításokra, melyeket az Isten Igéjének kiszolgáltatására vonatkozólag bocsátottunk közre;[11] azt kívánjuk, hogy ezek az utasítások bőven hozzanak gyümölcsöket. A penitenciatartás szentségének kiszolgáltatására nézve pedig vegye mindenki eszébe, mily szigorú ítélettel sújtja a moralisták legkiválóbbika és legszelídebbje azokat, kik alkalmatlanságuk dacára be mernek ülni a gyóntatószékbe;[12] és mily nem kevésbé szigorú XIV. Benedek, a kitűnő pápa panasza, aki az Egyház legnagyobb kárai közé a gyóntatókban a morál-teológiai tudomány hiányát sorolta, aminek pedig bírása az oly szent hivatal viseléséhez fölöttébb szükséges.

De arra a magasztos célra, hogy az Úrnak méltó szolgái nevelkedjenek a szentély árnyékában, szükséges, tudniillik, hogy a tudományos kiművelésen kívül fokozódó életerővel és éberséggel fegyelmi és nevelő vezetés is irányítva legyen szemináriumaitokra. Ezekbe csak oly ifjakat vegyetek be, kik alaposan reményt nyújtanak az iránt, hogy magukat állandóan az egyházi szolgálatnak fogják szentelni.[13] Távol kell őket tartani az érintkezéstől, még inkább az együttéléstől, oly ifjakkal, kik papi pályára lépni nem szándékoznak; az ily társaságot ideiglenesen és különösen gondosság mellett csak tűrni lehet, mindaddig, míg az egyházi fegyelem szellemének megfelelően nem lehet a papjelöltekről gondoskodni. El kell bocsátani mindenkit, kik neveltetésük folyamában a papi hivatásnak kevésbé kedvező hajlamokat mutatnak; a fölszentelésre való bocsátásnál pedig a legnagyobb ügyeléssel kell eljárni, Szent Pál komoly intelme szerint Timóteushoz: „Manus cito nemini imposueris”.[14] Mindezekben minden más tekintetet háttérbe kell szorítani, mert azokat alá kell rendelni a szent szolgálat magas méltóságának. Fölöttébb szükséges továbbá az is, hogy a papnevelés vezetői és tanárai a növendékek lelkében Jézus Krisztus élő képét alkossák meg, ami minden nevelés tetőpontja, a maguk példájával is hozzájárulva ehhez, hivataluknak kiváló körültekintésével és tapasztaltságával.

Az elöljáró példás viselete, kivált az ifjúsággal szemben, a legékesebben és legmeggyőzőbben szóló beszéd, hogy bennök meggyőződés keljen és izmosodjék meg kötelességérzetükre és a jó szeretetére nézve. Ez a messzevágó munka név szerint a lelkiigazgatóban kíván nem közönséges okosságot és fáradhatatlan buzgalmat; azért is ezt a hivatalt, melynek hiányát sehol sem látjuk szívesen, oly papra kell bízni, ki a keresztény tökéletesség útján teljesen járatos. És sohasem lehet neki eléggé szívére kötni azt, hogy növendékeibe a legnagyobb állhatatossággal igyekezzék becsöpögtetni és ott ápolni az ájtatosságnak azt a nemét, mely mindenkire nézve gyümölcsöző, de különösen papra nézve megbecsülhetetlen.[15] Arra kell törekednie neki, hogy növendékeit ifjú embereknél nem ritka ama veszedelmes tévedéstől óvja meg, hogy tudniillik tanulmányaikban való buzgóság által elragadtassanak a szentek tudományában való öntökéletesítés kötelességének elfeledésére. Mennél mélyebb gyökereket vert az ájtatosság a kispapokban, annál jobban lesznek előkészítve ama nagy és erős áldozatos szellemre, mely nélkülözhetetlenül szükséges tulajdonképpeni hivatásuk teljesítésében az Isten dicsőségére és a lelkek üdvére. Istennek legyen hála, az olasz papságban nem hiányzanak tagok, kik jeles példát nyújtanak az iránt, hogy mire képes az Úr oly szolgája, aki ilyen szellemtől van áthatva; s csodálatos válóban sok papnak a nagylelkűsége, kik, hogy Jézus Krisztus országát terjesszék, szabad elhatározással messze országokba sietnek, fáradni, nélkülözni, küzdeni mindenféleképpen, és ha szükséges, vértanúhalált is szenvedni.

Ezen a módon, gondos és szerető szorgalom által vezéreltetve, lelkének és szellemének illő kiművelésében fog az ifjú levita lépésről-lépésre úgy alakulni, ahogy azt hivatásának szentsége és a keresztény nép szükséglete követelik. A tanulás ideje valóban nem rövid, és azt mégis a szemináriumi élet idején túlra is ki kell terjeszteni. Nagyon helyén való ugyanis, hogy az ifjú áldozópapok első igyekezeteiknél ne legyenek vezető nélkül, hanem, hogy akkor őket haladottabbak tapasztalata támogassa, hogy buzgóságuk, okosságuk, ájtatosságuk éretté legyen; hasonlóképp üdvös az is, hogy messze terjedjen az a szokás is, mely szerint az ifjú áldozópapok, majd akadémiai gyakorlatok, majd időközi értekezletek által, állandó összeköttetésben maradnak a szent tanulmányokkal.

Világos, tisztelendő testvérek, hogy mindaz, amit eddig ajánlottunk, a papság ama társadalmi tevékenységének, melyet mi, mint korunk nagy szükségletét több alkalommal ajánlottunk, nemcsak nem árt, sőt azt nagyban elősegíti. Mert az általunk sürgetett szabályok megtartásának követelése erősen védi azt, ami az ily tevékenységnek éltető lelke. Azért mi itt is és pedig még hangosabban, ismételjük, mennyire szükséges az, hogy a papság a keresztény néphez menjen (vada al popolo cristiano), melyet minden oldalról ostromolnak és mindenféle hazug ígéretekkel adagol különösen a szocializmus, hogy ősi hitéletétől eltántorítsa: azonban mindenkinek egyéni tevékenységét alá kell rendelni azok tekintélyének, kiket a Szentlélek állított püspöknek Isten országa kormányzására; e nélkül az eljárás nélkül a legnagyobb zavar és rendetlenség következik be, kárára éppen annak az ügynek, melyet védeni és előmozdítani akarnak. E célból kívánatosnak tartjuk azt is, hogy a kispapok, szemináriumi neveltetésök végén, kellő kioktatást nyerjenek azokban a pápai iratokban, melyek a társadalmi kérdésre és a keresztény demokráciára vonatkoznak, tartózkodva egyébiránt, amint már említettük, bármiféle részvevéstől a külvilági mozgalmakban.

Miután pedig papok lettek, kiváló igyekezettel forduljanak a néphez, mely mindenkor az egyház nagy szerető gondjainak tárgya vala. Megszabadítani a nép fiait a lelki és örökkévaló dolgokban való tudatlanságtól és gondos szeretettel őket tisztességes és erényes életre vezérelni; megerősíteni a fölnőtteket a szent hitben, szétverve az ellenkező balvéleményeket és megizmosítani őket a keresztény élet gyakorlásában; előmozdítani a katolikus világiak körében azokat az intézményeket, melyek valóban hathatósaknak bizonyultak a tömegek erkölcsi és anyagi javulására; előharcosa lenni mindenekfölött az evangéliumi igazságosság és szeretet elveinek, melyekben a polgári közéletnek kiegyenlítő rendezése rejlik: íme, ezek a papság társadalmi tevékenységének több részei az ő nemes teljesítésében. Hanem hát tartsa szeme előtt a papság mindenkor azt is, hogy a nép közt is a papnak a maga istenszolgai fönséges jellegét épen kell fönntartania; hisz ő testvéreinek a feje, főleg animarum causa.[16] Minden oly módját a néppel való foglalkozásnak, melynél a papi méltóság szenved, mely az egyházi kötelességek és fegyelem kárával jár, nem lehet elég hangosan elítélni.

Íme, tisztelendő testvérek, ez az, amit apostoli hivatalunk tudatában nekünk, tekintve az olasz papság mai viszonyait, ki kellett nyilvánítanunk. Nem fér lelkünkhöz kétség az iránt, hogy ebben a nagyjelentőségű és messzevágó ügyben, ti buzgóságtoknak legserényebb és szeretettel legteljesebb igyekezetét fogjátok a mi gondosságunkhoz csatolni, föllelkesedve különösen Borromei Szent Károly, a nagy érsek példáján. Hogy pedig rendeleteinknek sikerét biztosítsátok, gondoskodjatok róla, hogy a ti tartományi értekezleteiteknek napirendjén legyen, és ott oly módjait az eljárásnak állapítsátok meg, melyeket az egyházmegyék különféle szükségeihez képest legcélszerűbbeknek találtok. Határozataitoktól és rendeleteitektől a mi tekintélyünk támasza nem fog elmaradni.

És most, szavakkal, melyek a mi atyai szívünk mélyéből fakadnak, mindnyájotokhoz fordulunk, kik Itália papjai vagytok, lelketekre kötve azt, hogy mindnyájan együtt és külön-külön tegyetek erős fogadalmat arra, hogy mindig méltóan fogtok magasztos hivatástok szelleméhez eljárni. Hozzátok, az Úr szolgáihoz, sokkal nagyobb okkal mondjuk, mint mondá Szent Pál az egyszerű hívekhez: „Obsecro itaque vos ego vinctus in Domino, ut digne ambuletis vocatione, qua vocati estis”.[17] Közös édesanyánk, az Anyaszentegyház szeretete frissítse és erősítse meg köztetek a gondolkodás és cselekvés egyértelműségét, hogy erőitek fokozódjanak, működéstek termékennyé legyen. A vallásra és társadalomra nézve oly veszedelmes időben, midőn a világ minden népének papsága föl van híva, hogy szorosan egyesüljön a keresztény hit és erkölcs védelmére, hozzátok, szeretett kedves fiaink, kiket különös kötelékek fűznek az apostoli Szentszékhez, kiválóan illik az, hogy mindenekelőtt járjatok példával elől, az elsők legyetek Jézus Krisztus helytartója szavainak és rendeleteinek megtartásában.

Egyébiránt, az isteni kegyelmek záloga legyen apostoli áldásunk, melyet reátok, tisztelendő testvérek, és a gondotokra bízott összes papságra, szívünk áradó szeretetével osztunk ki.

Kelt Rómában, Szent Péternél, a szeplőtelen fogantatás napján, 1902. december 8-án, pápaságunk 25-ik évében.

---

Jegyzetek:
[1] Jn 20,21.
[2] 2Kor 5,20; 6,4; 1Kor 4,1.
[3] Zsid 5,1.
[4] Sacerdotium enim in terra peragitur, sed caelestium ordinum classem obtinet; et iure quidem merito. (Aranyszájú Szent János, De Sacerdotio, lib. 3. n. 4.)
[5] Etenim qui terram incolunt in eaque commorantur, ad ea, quae in caelis sunt, dispensanda commissi sunt, quam neque Angelis neque Archangelis dedit Deus. (Uott. 5.)
[6] Ars est artium regimen animarum. (Nagy Szent Gergely, Regula pastoralis, pars I, cap. I.)
[7] 1Pét 5,3.
[8] 1Kor 4,1.
[9] Instructio Perspectum est S. Congr. EE. et RR. dat. 21. Iulii 1896, ad Italiae Episcopos et Familiarum Religiosarum Moderatores.
[10] Istruzione della S. Congr. degli AA. EE. SS., del 27. Gennaio 1902., sull’azione popolare cristiana o democratico-cristiana in Italia.
[11] Istruzione della S. Cong, dei VV. e RR. del 31. Luglio 1894, a tutti gli Ordinari d’Italia ed ai Superiori degli Ordini e Congregazioni religiose.
[12] Liguori Szent Alfonz, Pratica del confessore c. I, §. III. n. 18.
[13] Conc. Trident. Sess. XXIII, c. XVIII, De reformat.
[14] 1Tim 5,22.
[15] 1Tim 4,7-8.
[16] Nagy Szent Gergely, Regula pastoralis, pars II, cap. VII.
[17] Ef 4,1.

forrás: Egyházi közlöny, 1903, 1. szám, 4–6. oldal. A fordító személye nincs megadva.