Ferenc pápa magyarországi apostoli látogatásának második napján, április 29-én délután 11 ezer fiatallal találkozott Budapesten, a Papp László Sportarénában. A Szentatyát Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ifjúságpasztorációért felelős tagja köszöntötte.
***
Szentatya!
Hálásan köszönjük a magyarországi látogatását és különösen azt, hogy a fiatalokra külön figyelmet fordít.
Az ifjúságpasztoráció referens püspökeként, a jelen lévő több mint tízezer, illetve az egyházi középiskolákban tanuló több mint negyvenötezer fiatal, a katolikus egyetemeink tizenhétezer hallgatója, az egyetemi lelkészségek, a fiatalokkal foglalkozó lelkiségi mozgalmak és a plébániákon aktív fiatalok, valamint a környező országok egyházmegyéiből érkezett magyar résztvevők nevében szeretettel köszöntöm.
Az ifjúság kora a nagy kérdések ideje: mi az élet értelme, mi az én utam az életben, hogyan leszek boldog, miért van szenvedés és halál, van-e örök élet?
A fiatalság ugyanakkor a nagy válaszok ideje is. Nem nekünk, felnőtteknek kell a válaszokat megadnunk, hanem az a feladatunk, hogy segítsünk nekik megtalálni azokat.
Ezért fontos, hogy melléjük szegődjünk, hogy a hitünket hitelesen éljük meg, és így adjuk tovább, megmutatva, hogy az nem csupán tan, hanem találkozás és kapcsolat az élő, a feltámadt Jézussal, akitől megtanulhatjuk, hogyan éljünk.
Biztató tudni az ifjúsági szinódus kapcsán készült országos felmérésből, hogy a gyakorló katolikus fiatalok nagy többsége ismer olyan személyt az Egyházon belül, akihez bizalommal fordulhat személyes ügyben, az életét érintő kérdésekkel. Az is látszik, hogy a fiatalok fogékonyak az elesettek, szegények támogatására, szívesen vesznek részt karitatív kezdeményezésekben, ha bátorítást kapnak hozzá, és hogy ez a generáció már sokkal érzékenyebb a teremtésvédelem kérdéseire is.
A lisszaboni ifjúsági világtalálkozóra készülve Máriára, égi Édesanyánkra tekintünk, akit mi Magyarok Nagyasszonyaként is tisztelünk, és kérjük közbenjárását, segítségét, hogy mi is készségesek legyünk sietve elindulni és tenni a jót.
Szentatya! Köszönjük, hogy velünk van, hogy segít megtalálni a jézusi válaszokat. Köszönjük, hogy együtt járhatjuk életutunkat.
Isten hozta! Isten éltesse!
***
Ferenc pápa magyarországi apostoli látogatásának második napján, április 29-én, szombaton délután tizenegyezer fiatallal találkozott, és beszédet intézett hozzájuk a budapesti Papp László Sportarénában. A délután 16.30-kor kezdődő rendezvényen négy fiatal tett tanúságot.
Krabót Bertalan tanúságtétele – a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium diákja (Szeged-Csanádi Egyházmegye), 15 éves
Kedves Szentatya! Kedves fiatalok!
Krabót Bertalan vagyok, a barátaimnak csak Berci. Egy katolikus családban vagyok a legidősebb fiútestvér, és a Szegedi Piarista Gimnáziumban töltöm napjaimat. Van egy nehézségem, ami ott is gondot okoz, és szerintem látszik is rajtam: meglehetősen izgulós vagyok, sokszor értelmetlen dolgokon stresszelek rengeteget. Nem egyszer fog el bénító aggodalom, akárcsak most, amikor a Szentatya előtt teszek tanúságot a hitemről. Tanúságot, hogy Isten és Jézus nem valami távoli mesekönyv szereplői, nem szuperhősök egy képregényben, hanem annál végtelenszer többek. Régebben ez az egész vallásos dolog távol állt tőlem. Egyszerűen nem foglalkoztatott, sőt, nélküle akartam élni: nem akartam misére járni, a gyónást mint olyat értelmetlennek találtam, mondván: mi értelme utólag bocsánatot kérni? Nem értettem, hogy mi köze a pap meglehetősen elvont, bonyolult vasárnapi prédikációjának meg a mennyben üldögélő Istennek az én elég konkrét, mindennapi problémáimhoz. A szentek már mind fent vannak, ők nyertek, kivitték a játékot – én meg nem.
Aztán amikor épp hatszázhuszonötödik alkalommal találtam szembe magam a tinédzserkor problémáival, egy péntek este részt vettem életem első ministránsfoglalkozásán. Csodálkozva tapasztaltam, hogy habár sokat nevettünk, ez nem jelentette azt, hogy bárki, akárcsak egy pillanatra is komolytalanul viszonyult volna Istenhez, a megváltáshoz vagy a feladatunk fontosságához.
Aztán a többi jött magától: elsőáldozás, cserkészet és legutóbb a bérmálkozás, ami eddigi életem csúcspontja volt.
Az én történetem nem jelenésekről szól, hanem kitartó növekedésről.
Ezekre az összetartó közösségekre támaszkodva végül egyik lépésről a másikra sikerült megtalálnom a hitemet. Sikerült hosszú évek, hullámvölgyektől sem mentes kitartó, apró döntéseivel eljutnom oda, hogy tanúsíthatom: Isten létezik és velem van! Nemcsak pénteken délután, hanem hétfőn reggel is, hogy Jézus nemcsak a zsenikért és az olimpikonokért halt meg a kereszten, hanem mindenkiért, mert minden embert – köztük engem is – végtelenül szeret, és mert mindannyiunk életének van célja, értelme. Köszsönöm szépen.
***
Csóka Dóra tanúságtétele – a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának diákja (Pécsi Egyházmegye), 17 éves
Szentatya!
Csóka Dóra vagyok, egy Baranya megyei kisvárosban lakom a családommal. Helyes értékrendben nevelkedtem, azonban ahogy a szüleim, én is közömbösen álltam a valláshoz, magához Istenhez. Jártam hittanórákra, elsőáldozó lettem, majd egy katolikus gimnáziumban kezdhettem meg középiskolai tanulmányaimat, azonban Isten jelenlétét egyáltalán nem éreztem. Ahogy kezdtem felnőni, egyre jobban tudatosult bennem, hogy valami hiányzik a lelkemnek. Voltak barátaim, a szüleim biztosították számomra a megfelelő körülményeket, látszólag ideális világban éltem. Ezt az időszakot azonban egy mély lelki válság jellemezte. Sosem éreztem magam igazán boldognak és – ugyan közhellyé vált ez a kifejezés, de – nem találtam a helyem az életben.
Majd 2021-ben kaptam egy lehetőséget az iskolámtól, hogy részt vehetek a Forráspont nevű ifjúsági eseményen. Ma már tudom, hogy a Jóisten adta nekem ezt a lehetőséget, hogy rátaláljak az Ő útjára. Azon az estén éreztem először, hogy velem van.
Betöltötte a hiányt, ami mindvégig bennem volt.
Ahogy haladtam előre az úton, egyre jobban kezdtem Őt megismerni. A bérmálásom újabb mérföldkő lett az hitéletemben: megtapasztaltam Isten végtelen szeretetét, onnantól kezdve egy hatalmas kaland lett az életem. Rengeteg élményben lehetett részem: több vallási eseményen is részt vehettem, így egy jó kis közösség tagjává váltam, és értékes barátságokra is szert tettem. Valamint Isten útján találtam rá a hivatásomra, s bízom benne, hogy segítségével tanárként én magam is a Hozzá vezető útra vezethetem a gyermekeket. Kamaszkoromból kifolyólag sok nehézséggel kell megküzdenem nap mint nap, de már tudom, hogy van Valaki, aki mellettem áll, és bármilyen akadály jön velem szembe, van Kihez segítségért fordulnom. Fiatalkorom ellenére rengeteg csodának és istenélménynek lehettem már részese, de tudom, hogy ezek jelentős része még előttem áll… Köszönöm szépen.
***
Levcsenkó Tódor tanúságtétele – a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium diákja (Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye), 17 éves
Santo Padre! Kedves Szentatya!
Levcsenkó Tódor vagyok, a miskolci Jezsuita Gimnázium diákja. Kárpátaljáról származom, magyar görögkatolikus papcsaládban nevelkedem.
Szülőföldem vértanú alakja a sokat szenvedett görögkatolikus püspök, Boldog Romzsa Tódor. Nevemet az ő tiszteletére kaptam. Ez az örökség sokszor elgondolkodtatott a hitemről. Mi a hivatásom a korosztályom felé? Van-e egyáltalán értéke a hitvallásomnak? Meghall-e engem valaki?
Miskolcon tanulok, ahol sok más társamhoz hasonlóan biztonságban és lelki kiegyensúlyozottságban élek. De látom és tapasztalom a szülőföldemen zajló eseményeket, és egyre inkább úgy érzem, nekem is tanúságot kell tennem a hitemről saját környezetemben. Hiszen itt is van miért küzdenem. Sokan közömbösek hitük iránt, nem tartják fontosnak szüleik és elődeik megküzdött örökségét… Küldetéstudatunkat sokszor elaltatja, hogy biztonságban és nyugalomban élhetünk, de látnunk kell, hogy tőlünk néhány kilométerre a háború és a szenvedés határozza meg a hétköznapokat.
Most, hogy itt állhatok a Szentatya előtt, szeretnélek én is bátorítani benneteket!
Mutassuk meg, hogy a hit és a béke erejével felül tudunk emelkedni a békétlenségen. Legyen bátorságunk kiállni hitünk mellett és fölvállalni béketeremtő hivatásunkat!
Ne szégyelljük, hanem büszkén vállaljuk föl nevünket Krisztusban! Ne futamodjunk meg, ha valaki kicsinek, erőtlennek vagy alkalmatlannak tart bennünket a felnőttek világában…
Kérem a Szentatyát, hogy imádkozzon a magyar fiatalokért!
***
Nagy Krisztina tanúságtétele – az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem hallgatója (Egri Főegyházmegye), 20 éves
Egerből, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemről érkeztem, és elhoztam a magyar egyetemisták, valamint a régiómban élők üdvözletét.
Fiatal felnőttnek lenni egy rohanó, mindent elénk kínáló világban nehéz olykor. Keressük önmagunkat, s nem hagyunk időt a zajban a csendnek, mert félünk a magánytól, ebben pedig nap mint nap el is fáradunk. Van, hogy én is fáradtan lépek be az egyetemi óráimra, de ezekben a nehezebb pillanatokban csak feltekintek az előadótermeinkben lévő keresztre, feltéve magamban a kérdést:
Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9,6) Tudom, Jézus azt válaszolná: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36) Ő ad számomra mindennap erőt.
Az, hogy katolikus egyetemre járhatok, nyugalmat ad. Ez azt jelenti, hogy bátran gyakorolhatom az egyetemi létemben is a hitemet, amelynek szépségét megismertethetjük egymással a különböző eseményeken, előadásokon, közösségi alkalmakon és szentmiséken keresztül. Azzal, hogy az Egyház bekapcsolódik az egyetemi életbe, közelebb hozza Istent a fiatal generációhoz, s mint jó pásztor vezet, támogat bennünket, mind tanulmányainkban, mind keresztény életünkben. Nem utolsósorban pedig lehetőségeket teremt, hogy a világi zajban újra rálelhessünk a csendben Istenre. Köszönöm.
***
Ferenc pápa a Papp László Sportarénában szólt az összegyűlt fiatalokhoz
Kedves Testvéreim, azt szeretném mondani, hogy köszönöm! Köszönöm a táncot, köszönöm az éneket, a bátor tanúságtételeket, és köszönöm mindnyájatoknak, hogy itt vagytok: örülök, hogy veletek lehetek! Köszönöm!
Ferenc püspök úr elmondta, hogy az ifjúság a nagy kérdések és a nagy válaszok ideje. Ez igaz, és fontos, hogy legyen valaki, aki provokál, aki meghallgatja a kérdéseiteket és nem könnyű válaszokat, nem előrecsomagolt válaszokat ad, hanem segít, hogy bátran vállaljátok az élet kalandját a nagy válaszok keresése során. Előrecsomagolt válaszok nem segítenek, nem tesznek boldoggá. Ez az, amit Jézus is tett. Bertalan, azt mondtad, hogy Jézus nem valami távoli mesekönyv szereplője, nem is szuperhős egy képregényben és ez így igaz: Krisztus a testet öltött Isten, az élő Isten, aki közel jön hozzánk. Ő a Barát, a legjobb barát, ő a Testvér, a legjobb testvér, és nagyon jól tud kérdezni. Az evangéliumban ugyanis ő, aki a Mester, kérdéseket tesz fel, mielőtt válaszokat adna. Arra gondolok, amikor a szemébe néz annak a házasságtörő asszonynak, akire mindenki ujjal mutogatott. Jézus közbelép, a vádlók elmennek, ő pedig egyedül marad vele. Ekkor szelíden megkérdezi tőle: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” (Jn 8,10). Ő így válaszol: „Senki, Uram!” (Jn 8,11). És így, ahogy ezt mondja, megérti, hogy Isten nem elítélni, hanem megbocsátani akar.
Ezt jegyezzétek meg: Isten nem elítélni, hanem megbocsátani akar. Isten mindig megbocsát! Hogy mondják ezt magyarul [kérdezi a pápa a tolmácsot]? [A tolmács elmondja: Isten mindig megbocsát.] Mondjuk közösen! [A fiatalok: Isten mindig megbocsát!] Még egyszer! [A fiatalok: Isten mindig megbocsát!] Ne felejtsétek el! Ő minden esésnél kész arra, hogy felemeljen bennünket! Soha nem szabad tehát félnünk attól, hogy vele járjunk és vele haladjunk előre az élet útján. Mária Magdolnára is gondoljunk, aki húsvét reggelén elsőként látta a feltámadt Jézust – nem volt makulátlan ennek az asszonynak a múltja, mégis ő látta meg elsőként! Az üres sír mellett sírt, és Jézus megkérdezte tőle: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,15). És így, mélységesen meghatódva, Mária Magdolna megnyitja szívét, elmondja neki gyötrelmét, feltárja vágyait és szeretetét: „Hol van az én Uram?”.
Most figyeljük meg Jézus első találkozását azokkal, akik a tanítványai lettek. Ketten közülük, akiket Keresztelő János küldött, utánamennek. Az Úr megfordul és egyetlen kérdést tesz fel: „Mit kerestek?” (Jn 1,38). Én is felteszek egy kérdést nektek, mindenki szótlanul, a szíve mélyén válaszoljon. Az én kérdésem ez: „Mit kerestek? Mit kerestek az életben? Mit keresel a szívedben?”. Mindenki magában, csendben válaszoljon. „Én mit keresek?”. Jézus nem prédikál sokat, nem, hanem úton van, együtt járja velünk az utat, az oldalunkon halad, közel hozzánk, ott van valamennyiünk mellett. Nem azt akarja, hogy tanítványai leckét ismételgető iskolások legyenek, hanem azt, hogy szabadok legyenek, úton legyenek, egy olyan Isten társai legyenek, aki meghallgat: meghallgatja szükségleteiket és odafigyel álmaikra. Aztán egy idő múlva a két fiatal tanítvány csúnyán elcsúszik – Jézus tanítványai sokszor elcsúsztak! –, rossz kérést intéznek Jézushoz, nevezetesen, hogy a jobb és bal oldalán ülhessenek, amikor majd király lesz. Magas polcra kívánkoztak! Érdekes azonban látni, hogy Jézus nem dorgálja meg őket merészségükért, nem azt mondja nekik: „Hogy merészelitek, még csak ne is álmodjatok ilyenről!”. Nem, Jézus nem rombolja le álmaikat, hanem kijavítja álmaik elérésének módját; elfogadja a valami nagyobb felé irányuló vágyukat – hiszen jó az! –, de ragaszkodik egy dologhoz, amit jól meg kell jegyeznünk: az ember nem attól lesz nagy, hogy mások fölé kerekedik, hanem attól, hogy másokhoz leereszkedik; nem mások kárára, hanem mások szolgálatával (vö. Mk 10,35–45). [A pápa kéri a tolmácsot, hogy ismételje meg ezt az utolsó mondatot.] Értitek? Látjátok, kedves Barátaim, Jézus örül annak, ha nagy dolgokat érünk el. Nem azt akarja, hogy lusta és kényelmes emberek legyünk, nem azt akarja, hogy hallgatagok és félénkek legyünk, hanem azt akarja, hogy élők, aktívak, főszereplők, az élet főszereplői legyünk. Ő soha nem kicsinyli le várakozásainkat, hanem éppen ellenkezőleg, felemeli vágyaink mércéjét. Jézus egyetértene egy közmondásotokkal, remélem, hogy jól mondom: Aki mer, az nyer.
De kérdezhetitek: Hogyan lehetünk győztesek az életben? Két alapvető lépés van, csakúgy, mint a sportban: először is, tűzz ki magas célokat, másodszor pedig eddz. Tűzz ki magas célokat! Mondd, van-e valamilyen tehetséged? Egészen biztosan van, mindannyiunknak van! Ne tedd félre azt gondolva, hogy a boldogsághoz csak a minimumra van szükséged: diploma, pénzkereső munka, egy kis szórakozás… Nem! Azt hozd játékba, amid van! Van egy jó tulajdonságod? Fektess bele, félelem nélkül, haladj előre! Érzed a szívedben, hogy van olyan képességed, amellyel sok jót tehetsz? Érzed, hogy jó dolog szeretni az Urat, nagy családot alapítani, segíteni a rászorulókon? Haladj előre, ne gondold, hogy ezek elérhetetlen vágyak, hanem fektess az élet nagy céljaiba! Ez tehát az első: tűzz ki magas célokat!
Aztán a második: eddz! Hogyan? Párbeszédben Jézussal, aki a lehető legjobb edző. Ő meghallgat téged, ő motivál, ő hisz benned – Tudtad ezt? Ő hisz benned! –, tudja, hogyan hozza elő belőled a legjobbat. És mindig arra hív, hogy csapatjátékos legyél: soha ne egyedül, hanem másokkal együtt! Ez nagyon fontos! Ha szeretnél egyre érettebbé válni, ha szeretnél fejlődni az életben, akkor legyél csapatjátékos, tartozz közösséghez, megél közös tapasztalatokat! Gondolok például az Ifjúsági Világtalálkozókra, és megragadom az alkalmat, hogy meghívjalak titeket a következőre, ami augusztus elején lesz Portugáliában, Lisszabonban. Ma nagy a kísértés, hogy beérjük egy mobiltelefonnal és néhány baráttal – kérem, ez nagyon kevés. De még akkor is, ha sokan ezt teszik, még ha nektek is ehhez volna kedvetek, ez semmi jóra nem vezet. Nem zárkózhatsz egy kis baráti társaságba és nem beszélhetsz csak a mobiltelefonoddal: ez – hadd mondjam – elég ostoba dolog!
Az edzésnek van egy fontos eleme, és erre te, Krisztina, azzal emlékeztettél bennünket, hogy az ezernyi rohanás, a lázas sietség és gyorsaság közepette van egy lényeges dolog, ami ma mind a fiataloknak, mind a felnőtteknek hiányzik. Azt mondtad: „Nem hagyunk időt a zajban a csendnek, mert félünk a magánytól, ebben pedig nap mint nap el is fáradunk”. Ezt te mondtad, Krisztina. Köszönöm! Azt szeretném mondani nektek: e tekintetben ne féljetek szembeúszni az árral, találjatok mindennap időt a csendre, hogy megálljatok és imádkozzatok. Ma minden azt mondja nektek, hogy gyorsnak, hatékonynak, gyakorlatilag tökéletesnek kell lennetek, mint a gépeknek! De, Kedveseim, nem vagyunk gépek! Aztán rájövünk, hogy gyakran kifogy a benzin, és nem tudjuk, mit tegyünk. Olyan jó, ha meg tudunk állni tankolni, az akkumulátorokat feltölteni. De vigyázzunk: ne merüljünk el a saját búskomorságunkban, ne merengjünk a szomorúságainkon, ne gondolkodjunk azon, hogy ki tette ezt vagy azt velem, ne azzal foglalkozzunk, hogyan viselkednek mások; ez nem jó! Ez méreg, ezt ne tegyétek!
A csend az a talaj, amelyen áldásos kapcsolatokat lehet ápolni, mert lehetővé teszi, hogy Jézusra bízzuk azt, amit megélünk, hogy arcokat és neveket vigyünk eléje, hogy aggodalmainkat őrá bízzuk, hogy bemutassuk neki barátainkat és elmondjunk értük egy imát. A csend lehetőséget ad arra, hogy elolvassunk az evangéliumból egy-egy oldalt, amely az életünkhöz szól, hogy Istent imádva a szívünkben békét találjunk. A csend lehetővé teszi, hogy kézbe vegyünk egy olyan könyvet, amelyet nem kell elolvasnunk, de ami segít abban, hogy az emberi lélekben olvassunk, segít a természetet megfigyelni, hogy ne csak az ember által készített dolgokkal kerüljünk kapcsolatba, hanem felfedezzük a minket körülvevő szépséget. De a csend nem arra való, hogy a mobiltelefonokra és a közösségi médiára tapadjunk; nem, kérlek titeket: az élet valódi, nem virtuális, nem egy képernyőn folyik, hanem a világban! Az élet a világban zajlik! Kérlek, ne virtualizáljátok az életet! Ismétlem: ne virtualizáljátok az életet, amely konkrét. Értitek?
A csend az ima ajtaja, az ima pedig a szeretet ajtaja. Dóra, szeretnék köszönetet mondani neked, mert úgy beszéltél a hitről, mint egy szerelmi történetről – szép ez, ez a te tapasztalatod –, ahol mindennap szembesülsz a kamaszkor nehézségeivel, de tudod, hogy van Valaki veled, van Valaki érted, és ez a Valaki, Jézus, nem fél attól, hogy veled győzze le az összes akadályt, amellyel találkozol. Az ima segít ebben, mert párbeszéd Jézussal, ahogy a szentmise is találkozás vele, a gyónás pedig az az ölelés, amelyet tőle kapsz. Liszt Ferenc, a ti nagy zeneszerzőtök jut eszembe. Zongorájának tisztítása közben találtak néhány rózsafüzérszemet, amelyek talán beleestek a hangszerbe és eltörtek. Ez a nyom arra enged következtetni, hogy egy-egy kompozíció vagy fellépés előtt vagy talán egy rövid, elszórakoztató zongorajáték közben is imádkozni szokott: beszélt az Úrhoz, beszélt a Szűzanyához arról, hogy mit szeret, művészetét és tehetségét imádságba helyezte bele. Az imádkozás nem unalmas dolog! Mi tesszük unalmassá. Az imádság találkozás, találkozás az Úrral: szép ez! És amikor imádkozol, ne félj Jézus elé vinni mindazt, ami a belső világodban zajlik: szeretetedet, félelmeidet, problémáidat, várakozásaidat, emlékeidet, reményeidet, mindent, még a bűneidet is! Ő mindent megért! Az imádság az életről szóló párbeszéd, az imádság élet. Bertalan, ma nem szégyellted, hogy nyíltan beszélj a szorongásról, amely néha megbénít és a hit megtalálásának küzdelmeiről. Nagyon szép, ha megvan benned az igazság bátorsága, ami nem azt jelenti, hogy azt mutatod, hogy soha nem félsz, hanem hogy megnyílsz és megosztod gyarlóságaidat az Úrral és másokkal, anélkül, hogy elrejtenéd, anélkül, hogy másnak mutatnád magad, anélkül, hogy álarcot viselnél. Köszönöm a tanúságtételedet, Bertalan, köszönöm! Az Úr, ahogy az evangélium minden oldalán elmondja nekünk, nem rendkívüli emberekkel tesz nagy dolgokat, hanem valódi, hozzánk hasonlóan véges emberekkel. Ezzel szemben azok, akik a saját képességeikre hagyatkoznak és a látszat szerint élnek, hogy úgy látsszék, a helyükön vannak, távol tartják Istent a szívüktől, mert a szívük egyedül önmagukkal van tele. Jézus a kérdéseivel, a szeretetével, a Lelkével a mélyünkbe hatol, hogy igaz emberekké tegyen bennünket. És ma nagy szükség van az igaz emberekre!
Hadd mondjak nektek valamit: tudjátok, milyen veszély fenyeget ma bennünket? Hogy látszatemberek, hamis emberek legyünk. Kérlek benneteket, sose legyetek hamisak, mindig igaz emberek legyetek, a magatok igazságával! [Mondhatná valaki:] „Ó, Atyám, szégyellem magam, mert nem vagyok jó, tudod, Atyám, ott vannak bennem a magam csúnya dolgai…”. Nézz előre, az Úrra, légy bátor! Az Úr úgy szeret bennünket, amilyenek vagyunk, amilyenek most vagyunk, ilyennek szeret bennünket! Légy bátor és menj előre! Ne ijedjetek meg a nyomorúságaitoktól!
Ennek kapcsán megragadott az, amit te, Tódor, elmondtál, kezdve a neveddel, amelyet Boldog Romzsa Tódor tiszteletére viselsz, aki nagy hitvalló és aki arra hív bennünket, hogy ne éljünk félmegoldásokkal. Fel akartál rázni minket, mondván, hogy a missziós buzgalmat elaltatja biztonságos és kényelemes életünk, miközben innen nem túl távol a háború és szenvedés az úr. Íme, ez a felhívás: vegyük kezünkbe életünket azért, hogy segítsük a világot békességben élni. Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést: én mit teszek másokért, mit teszek a társadalomért, mit teszek az Egyházért, mit teszek az ellenségeimért? A saját érdekeimet szem előtt tartva élek vagy kockáztatok másokért, érdekeimre nem gondolva? Kérlek benneteket, kérdezzünk rá, hogy mennyire vagyunk önzetlenek, mennyire vagyunk képesek szeretni, Jézus példája szerint szeretni, vagyis szeretni és szolgálni.
Kedves Barátaim, van még egy utolsó dolog, amit szeretnék megosztani veletek, egy jelenet az evangéliumból, amely összefoglalja azt, amiről beszéltünk. Másfél évvel ezelőtt itt voltam az eucharisztikus kongresszuson; János evangéliumában, a hatodik fejezetben van egy gyönyörű eucharisztikus történet, amelynek középpontjában egy fiatalember áll. Egy fiatalember, aki a tömegben Jézust hallgatta. Valószínűleg tudta, hogy ez sokáig fog tartani és előrelátó volt: ebédet vitt magával – talán ti is hoztatok magatokkal szendvicset? Jézus megszánja a tömeget és jól akarja lakatni őket – több mint ötezren voltak –, ezért a maga módján kérdéseket tesz fel a tanítványoknak, hogy felszabadítsa energiáikat. Megkérdi egyiküket, hogy miként lakassa jól a sokaságot, és egy „könyvelői” válasz érkezik: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég, hogy csak egy kevés jusson is mindenkinek” (Jn 6,7). Mintha azt mondaná: ez matematikailag lehetetlen. Eközben egy másik meglátja ezt a fiút és megjegyzi, de ismét pesszimistán: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala, de mi az ennyinek?” (Jn 6,9). Ennyi, ez az öt kenyér és két hal azonban elég Jézusnak, hogy véghezvigye a kenyérszaporítás híres csodáját. Ugyanígy, a mi kis dolgaink, a bűneink is, elegendőek Jézusnak. És mit kell tennünk? Jézus kezébe kell helyeznünk: ennyi elég!
Az evangélium azonban nem említ meg egy részletet, amelyet inkább a képzeletünkre bíz: hogyan vették rá a tanítványok azt a fiatalembert, hogy odaadja mindenét? Talán megkérték, hogy adja oda az ebédjét, ő pedig körülnézett és látta, hogy többezer ember van itt. És talán hozzájuk hasonlóan ő is azt válaszolta: „Nem elég, miért kértek engem, nem inkább a ti dolgotok, akik Jézus tanítványai vagytok, hogy gondoskodjatok erről? Ki vagyok én?”. Aztán talán azt mondták neki, hogy maga Jézus kéri ezt. És ő rendkívüli dolgot tesz: megbízik bennük. Ez a fiatalember, aki hozott magának ebédre valót, bízik bennük: mindent odaad, semmit sem tart meg magának. Azért jött, hogy Jézustól kapjon, és azon kapja magát, hogy ő az, aki Jézusnak ad. De így történik meg a csoda. A megosztásból születik: a Jézus által véghezvitt megsokszorozás akkor kezdődik, amikor az a fiatalember megosztja vele és másokkal azt, amije van. Annak a fiatalembernek a keveséből Jézus kezében sok lesz. Íme, ide vezet a hit: az adakozás szabadságához, a nagylelkűség lelkesedéséhez, a félelmek legyőzéséhez, az önmagunk kockára tételéhez! Barátaim, ti mind értékesek vagytok Jézus számára és számomra is! Ne feledjétek, hogy senki sem veheti át helyeteket a világ történelmében, az Egyház történelmében: senki sem veheti át a helyeteket! Senki sem képes arra, amire csak ti vagytok képesek. Segítsünk egymásnak elhinni, hogy szeretnek bennünket és értékesek vagyunk, hogy nagy dolgokra vagyunk teremtve. Imádkozzunk ezért és bátorítsuk egymást ebben! És ne feledkezzetek meg arról, hogy imádkozzatok értem is. Köszönöm!
Budapest, 2023. április 29.
