Ferenc pápa 41. apostoli útján, magyarországi látogatásának első napján, április 28-án 17 órakor a Szent István-bazilikában püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal találkozott. A Szentatyát Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke köszöntötte.
***
Szentatya!
Örvendező és hálatelt szívvel köszöntjük újra Magyarországon, a budapesti Szent István-bazilikában. Azt, hogy most, másfél év után ismét itt köszönthetjük Önt hazánkban, annak a „pásztori közelségnek”, szeretetnek a megtapasztalásaként éljük meg, amelyre akkor buzdított bennünket, magyar püspököket.
Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm Szent Péter utódját a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai, a papok, a szerzetesek, a pap- és szerzetesnövendékek, valamint a katekéták nevében. Egyszerre több generáció gyűlt itt össze az Ön köszöntésére. Ami azonban mindnyájunkat összeköt, az a krisztusi hit és annak vágya, hogy az ő Egyházát szolgáljuk teljes elköteleződéssel.
Országunk rendkívül nagy társadalmi, politikai, szellemi és vallási átalakuláson megy át ezekben az években, és keressük, hogyan tudnánk leginkább megfelelő válaszokat adni az új kihívásokra, különösen, ami a lelkipásztori munkánkat illeti. Ebben bátorító eligazítást adnak az Ön szavai, amelyeket 2022. február 18-án mondott a papság teológiájáról tartott nemzetközi szimpóziumon: „A kor, amelyben élünk, olyan kor, amely arra kér bennünket, hogy ne csak észleljük a változást, hanem annak tudatában fogadjuk azt, hogy korszakváltozás előtt állunk.”
Szentatya! Ennek a változásnak mi nemcsak tétlen szemlélői kívánunk lenni, hanem abban az evangélium tanításával tevékenyen részt is kívánunk venni. Viszont naponta találkozunk újabb és újabb kihívásokkal: a szekularizáció, a hedonizmus, egyfajta közömbösség az evangéliumi értékrend iránt, a hit továbbadásának nehézségei a családokban, a kevés papi és szerzetesi hivatás és még sorolhatnánk tovább a nehézségeket. Ugyanakkor vannak a vallási életnek új, örvendetes megnyilatkozásai is: egyes közösségekben a vallási élet iránti érdeklődés növekedése; új lelkiségi mozgalmak; a katolikus iskolák és egyetemek létrejötte; a világiak nagyobb mértékű jelenléte és elköteleződése az Egyház életében. Az Ön által létrehívott szinódusi folyamat kétség kívül segítségünkre lesz az elkövetkező években. Örömmel vesszük, ha több évtizedes lelkipásztori tapasztalatai alapján is útmutatással segít bennünket ezen az úton. Szeretnénk ebben a változó világban hitelesen tanúságot tenni arról, hogy nekünk Krisztus a jövőnk.
Szentatya! Az Ön mostani látogatásának logóján a híd tartópillére felé ívelő vatikáni és magyar színek a Szent Péter utódához való történelmi hűségünket és ma is élő szeretetünket akarják kifejezni.
Isten hozta Magyarországon! Érezze jól magát közöttünk!
***
Ferenc pápa 41. apostoli útja első napján, április 28-án 17 órakor a Szent István-bazilikában püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel, lelkipásztori munkatársakkal találkozott. Ez alkalommal Brenner József szombathelyi, Kondás Sándor miskolci egyházmegyés papok, Hernády Krisztina domonkos nővér és Pavelczak-Major Dorina tettek tanúságot meghívásukról, hivatásukról.
***
Brenner József atya tanúságtétele – szombathelyi egyházmegyés pap, Boldog Brenner János testvére
Szentatya, a papság nevében köszöntöm! Isten hozta!
Mindig hűségesek voltunk az Egyházhoz, mi, akik megéltük a II. világháborút, menekültünk, majd évtizedeken keresztül a kommunizmus üldöztetését szenvedtük. 66 éve vagyok pap. Két fontos szándékra imádkozunk: jó keresztény családokért és jó papi hivatásokért.
Családunkban hárman lettünk papok, én vagyok a harmadik. Középső testvéremet az ateista hatalom 26 éves korában brutálisan meggyilkolta. Őszentsége 2018-ban a boldogok sorába iktatta. Isten szentéletű szülőkkel áldott meg: imádságos apával és a szegényeket segítő anyával. Hála a Gondviselésnek! Jó apám minden reggel szentmisére ment. Latin–magyar misszáléját az íróasztalára tette. „Ezt ne hozd ide!” – figyelmeztették. „Miért? Ez nem bántott senkit!” – válaszolta . Rá akartak ijeszteni. Az osztályvezető hívatta: „Brenner kartárs, maga megbízhatatlan!” „Miért?” – kérdezte apám. „Mert két gyermekét papnak neveli.” Édesapám nevetve ellenvetette: „Bocsánat, nem kettőt, hanem hármat”. Mindhárman együtt készültünk a Győri Szemináriumban.
Boldog Brenner János vértanú testvérem papi jelmondata: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik”.
Megőrzött hittel és hűséggel ismételjük Szent Péter apostol szavait: „Hová mennénk, az örök élet igéi Nálad vannak.”
Szentatyát vezesse a vigasztaló Szentlélek! Laudetur Jesus Christus!
***
Kondás Sándor atya tanúságtétele – miskolci egyházmegyés pap, a Görögkatolikus Médiaközpont stúdióvezetője
Szentatya!
„Krisztus közöttünk!” – „Van és lesz!” Harminc éve ezekkel az ősi szavakkal köszöntöm a rádió hallgatóit. Most erről a hittapasztalatról szeretnék tanúságot tenni és elbeszélni Isten csodás tetteit, amelyeket az életemben végbevitt (ld. Zsolt 9,2).
Hálát adok Istennek, hogy magyarnak, görögkatolikusnak születtem és hogy belém oltotta a papi hivatás csíráját. A szülőfalum fölé magasodó dombra épített templom egyszerre volt számomra hívogató cél és tájékozódási pont. Így kezdett nyiladozni bennem a hivatás. S végül ott, annak a templomnak a tövében szentelődtem pappá, annak a lelkiatyának a sírja fölött, aki megkeresztelt. Isten ajándékának tekintem azt a lányt, akivel ugyan számtalanszor láttuk egymást, mielőtt kölcsönösen felismertük: egymásnak szánt, teremtett minket az Úr. E nélkül nem történhetett volna meg az a csoda, hogy visszavonhatatlanul együtt tudtuk kimondani: „Önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk”. Akkor azt terveztük, hogy házasságunkkal katedrálist építünk. Most, az építkezés befejezéséhez közeledve úgy látjuk, ha katedrálist nem is, de legalább egy szükségkápolnát sikerült felépítenünk, ahová bárki, bármikor betérhet. Házasságunk hetedik évében örökbefogadott gyermek után született meg további négy gyermekünk, ötödikként Down-szindrómás fiunk. Segített ez minket abban is, hogy úgy fogadjuk el adottságaikat, egészségi állapotukat, ahogy az ő forgatókönyvében szerepel.
Hálás vagyok Istennek, hogy már papi hivatásom kezdetén megszabadított a kishitűségtől és képessé tett elfogadni a lehetetlen helyzeteket, mert ő éppen azokból tudja a legtöbbet kihozni. Felismertette velem, hogy a papi szolgálat sikere nem abban mérhető, hogy milyen teljesítményekre vagyok képes, hanem abban, hogy mennyire tudom kiüresíteni, neki átadni magam.
Hálát adok Istennek, hogy vele való kapcsolatomat a bizánci rítus szerint élhetem meg. Boldog vagyok, amikor templomainkban minden érzékszervemmel az Ő valóságos jelenlétéről szerezhetek bizonyságot. Ahol az Ő tekintete ragyog át az ikonokon, a szentek örökkévalóságtól fénylő arcán. Ahol a tömjénfüsttel, a méltóságteljesen áradó dallamokkal, a gyakori könyörgésekkel együtt a lelkem is Istenhez emelkedik. Ahol papok és hívők mind egy irányba nézünk s ugyanarra a nagy találkozásra vágyunk. Hála mindenért!
***
Hernády Krisztina nővér tanúságtétele – domonkos szerzetes (Hódmezővásárhely)
Szentatya!
Február végén Rómában jártunk a nővérekkel egy képzésen, és ekkor derült ki, hogy a Szentatya hamarosan Magyarországra látogat. Amikor hazaértünk, a plébánosunk tréfásan így köszöntött: „Krisztina nővér, azt nem is mondta, hogy azért megy Rómába, hogy meghívja a Szentatyát.” Szeretném nagyon megköszönni, hogy eljött hozzánk.
Hernády Krisztina vagyok, domonkos nővér. Az elöljárók arra kértek, beszéljek arról, milyen fantázia van abban, hogy valaki a 21. században szerzetes lesz . Az én esetemben az első talán egy gyerekkori. Kislány koromban nagymamámat az Árpád-házi szentekről hallgatva megszületett a szívemben a vágy, hogy én is szent legyek. Ennél kevesebbért nem éri meg élnem. Amikor körvonalazódni látszott, hogy Isten egy egészen konkrét útra hív, akkor perlekedni kezdtem Jézussal, hogy miért pont engem hívott, amikor „nekem még öt testvérem van” – választhatott volna mást is... Az motoszkált bennem, miért akarja Isten, hogy egy huszonéves lány egész életében „fekete özvegynek” öltözve járjon.
Az ebből fakadó értetlenség kapcsán találkoztam egy másik fantáziával, az istenivel. Egy jezsuita lelkigyakorlaton egy ferences nővér és egy piarista atya segítségével ismertem fel, hogy milyen örömteli Istennel közvetlen, személyes kapcsolatban lenni. Szinte ezzel teljesen egy időben született meg bennem az a gondolat, hogy erről mindenkinek tudnia kell a földön; és a vágy, hogy én ezért szeretnék dolgozni. Innentől egyenes út vezetett Szent Domonkos rendjébe. Most Hódmezővásárhelyen, egy délkelet-magyarországi városban élek és tanítok másik hat nővéremmel együtt. Ezen a vidéken az elmúlt évszázadok megpróbáltatásai alatt elhalványult az emberekben a személyesen szerető és gondviselő Isten képe. Ennek következtében nap mint nap szembesülünk az emberek fizikai és különösképpen lelki szegénységével. Ott van az emberek szívében a jóra való nyitottság és az igazán tiszta válaszok keresése.
Nővéreimmel azon munkálkodunk, hogy Istennek olyan eszközei legyünk ebben a világban, ebben a környezetben, akiken keresztül Isten fel tudja ragyogtatni az itt élők számára is az evangélium örömét.
***
Pavelczak-Major Dorina tanúságtétele – a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Hitoktatási Bizottságának szakmai főmunkatársa
Szentatya!
A világi lelkipásztori munkatársak, az igeliturgiát végzők, az áldoztatók, a lektorok, az akolitusok, a katekéták nagyszámú közösségének köszöntését adom át.
Nagy örömmel végezzük Egyházunk nevében, megbízásából szolgálatunkat. Munkánk során a fókuszban a ránk bízottak hitének elmélyítése, a vasárnap méltó megszentelésére való felkészítésük, a liturgia ünneplése, a szeretetszolgálat gyakorlása, a közösségek öngondoskodásának segítése áll. Készséggel végezzük hivatásunkat a katolikus oktatás, a szociális ellátás és az egészségügy területén, és ezzel párhuzamosan természetesen nagy hangsúlyt fektetünk az állami oktatási intézményekben végzendő katekézisre is. Ezért is várják megannyian Jézus Krisztus evangéliumát. Így jelentőséggel bír, hogy megértsük/megérintsük a végső igazságot keresők szívét, és bevezethessük őket Anyaszentegyházunk közösségébe.
Mindennap szembesülünk azzal a ténnyel, hogy az emberségben való megmaradásnak nincs más útja, mint Jézus Krisztus, az Isten Fia, a Megváltó követése. A hiteles evangelizáló szolgálat abban is megnyilvánul, hogy jelen vagyunk a keresztény családok életében, dialógust folytatunk velük. Egyre nagyobb szükség mutatkozik a kérügmatikus jelenlétre, amely a narráción, a kommunikáción keresztül jut el embertársainkhoz, emiatt a szolgálatunk során azt minél hatékonyabban kell megvalósítanunk a mindennapokban. Ehhez a Szentatyától az evangelizációval, a katekézissel, a társadalmi-szociális kérdésekkel kapcsolatban kapott rendelkezések nagy segítséget jelentenek számunkra. A katekéta-szolgálat ősi rendjének megújításával együtt nagyon köszönjük ezeket az útmutatásokat is.
Örömünket hoztuk el és fejezzük ki Urunk, Jézus Krisztus személyének az Ő megváltásáért, a Szentséges Atyánk jelenlétéért, az Egyházunkért. Hálát adunk azért, hogy mint az apostolok, mi is megélhetjük és bizton mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus a jövőnk, vagyis, hogy Ő az út, az igazság és az élet.
Isten áldja Szentatyánk életét, szolgálatát, hivatását és kívánjuk, hogy mindennap érezze az Önért felajánlott imáink erejét.
***
A Szentatya 2. beszéde, melyet a budapesti Szent István-társszékesegyházban mondott el.
Kedves Testvéreim a püspöki rendben,
kedves Paptestvérek, Diakónusok,
megszentelt életet élő Fivéreim és Nővéreim,
Papnövendékek, Lelkipásztori Munkatársak,
kedves Testvérek!
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Örülök, hogy ismét itt lehetek, miután veletek együtt részt vehettem az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, amely a kegyelem nagy pillanata volt, és biztos vagyok abban, hogy lelki gyümölcseit máig is élvezitek. Köszönöm Veres püspök úrnak a hozzám intézett üdvözletét és hogy ezekkel a szavakkal tolmácsolta a magyarországi katolikusok vágyát: „szeretnénk ebben a változó világban hitelesen tanúságot tenni arról, hogy nekünk Krisztus a jövőnk”. Krisztus. Nem azt mondja: „a jövő Krisztus”, nem, hanem: „nekünk Krisztus a jövőnk”. Ne keverjük össze a kettőt! Ez az egyik legfontosabb feladat, amely előttünk áll: korunk változásait és átalakulását értelmezni és megpróbálni a lelkipásztori kihívásokkal a lehető legmegfelelőbb módon szembenézni. Krisztussal és Krisztusban! Semmit sem Krisztuson kívül, semmit sem Krisztustól távol!
Ez akkor lehetséges, ha Krisztusra mint jövőnkre tekintünk: ő „az Alfa és az Ómega [...], aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható” (Jel 1,8), a kezdet és a vég, az emberi történelem alapja és végső célja. Ha e húsvéti időben annak dicsőségét szemléljük, aki „az Első és az Utolsó” (Jel 1,17), akkor láthatjuk a világunkat időnként megrázó viharokat, a gyors és folyamatos társadalmi változásokat és a hit válságát is Nyugaton, de azzal a látással, amely nem enged a csüggedésnek és nem veszíti szem elől a húsvét középpontját: a feltámadt Krisztust, aki a történelem középpontja és a jövő. Életünk, bármennyire is törékeny, szilárdan az ő kezében van. Ha erről megfeledkezünk, akkor mi, lelkipásztorok és világi hívők emberi eszközöket és megoldásmódokat fogunk keresni, hogy megvédjük magunkat a világtól, bezárkózva kényelmes és békés vallási oázisainkba; vagy éppen ellenkezőleg, alkalmazkodunk a világiasság váltakozó széljárásaihoz, akkor pedig kereszténységünk elveszíti erejét és megszűnünk a föld sója lenni. Térjünk vissza Krisztushoz, aki a jövő, hogy ne essünk a világiasság váltakozó széljárásainak csapdájába! Ez lenne ugyanis a legrosszabb, ami az Egyházzal történhet: egy világias Egyház.
Ez két értelmezés – úgy is mondhatnám, hogy két kísértés –, amelytől Egyházként mindig óvakodnunk kell. Az első a jelenlegi történelem katasztrofális olvasata, amelyet azok kishitűsége táplál, akik azt ismételgetik, hogy minden elveszett, nincsenek már meg a múlt értékei, nem tudjuk, hová jutunk. Annyira szép, hogy Sándor főtisztelendő úr hálát adott Istennek, aki „megszabadította őt a kishitűségtől”! És mit csinált az életéből, egy nagy katedrálist? Nem, hanem egy kis, vidéki szükségkápolnát. De megcsinálta, nem hagyta magát legyőzni. Köszönöm, testvérem! És ott a másik veszély, saját korunk naiv olvasata, amely viszont az alkalmazkodás, a konformitás kényelmén alapul és elhiteti velünk, hogy mégiscsak rendben van minden, csak a világ mostanra megváltozott és megkülönböztetés nélkül alkalmazkodnunk kell hozzá. Ez helytelen! Íme, a katasztrofális kishitűséggel és a világias alkalmazkodó szellemmel szemben az evangélium új látást ad nekünk, megajándékoz a megkülönböztetés kegyelmével, hogy egyszerre befogadó magatartással és a prófécia lelkével lépjünk korunkba. Vagyis a próféciára nyitott befogadással. Nem szeretem a „prófétai” jelzőt használni, túl sokszor használjuk. A főnevet használjuk: prófécia. A főnevek válságát éljük át és oly gyakran nyúlunk a melléknevekhez. Nem! Prófécia. Befogadó magatartással, nyitott lélekkel és próféciával a szívünkben!
Ennek kapcsán szeretnék röviden utalni egy gyönyörű képre, amelyet Jézus használt: a fügefa képére (vö. Mk 13,28–29), amely a jeruzsálemi templommal összefüggésben jelenik meg. Azokat, akik annak gyönyörű köveit csodálták és így egyfajta világias konformizmusban éltek, biztonságukat a szent térbe és annak ünnepélyes pompájába helyezve, Jézus arra figyelmeztette, hogy itt a földön semmit sem szabad abszolútnak tekinteni, mert minden bizonytalan és kő kövön nem marad – a zsolozsmában ezekben a napokban a Jelenések könyvét olvassuk, amely elénk tárja, hogy kő kövön nem marad –, ugyanakkor az Úr nem akar csüggedést okozni, sem félelmet kelteni, ezért hozzáteszi: amikor minden elmúlik, amikor az emberi templomok összeomlanak, amikor szörnyű dolgok történnek és heves üldözések támadnak, akkor „majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel” (vö. Mk 13,26). És itt hív meg bennünket arra, hogy a fügefát szemléljük: „Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban” (Mk 13,28–29). Arra kapunk tehát meghívást, hogy gyümölcsöt termő növényként használjuk fel a nekünk adott időt, annak változásaival és kihívásaival együtt, mert mindezeken keresztül – mondja az evangélium – az Úr közeledik. És addig is arra vagyunk hivatva, hogy megbecsüljük ezt az időt, hogy olvassuk az evangéliumot és elvessük a magvait, hogy lemetsszük a gonoszság száraz ágait, hogy gyümölcsöt teremjünk. Próféciával végzett befogadásra kaptunk meghívást.
Próféciával végzett befogadás: azt jelenti, hogy megtanuljuk felismerni Isten jelenlétének jeleit a való világban, még ott is, ahol nem jelenik meg kifejezetten a keresztény szellem jegyében vagy ahol kihívás vagy kérdés formájában érkezik. Ugyanakkor mindent az evangélium fényében kell értelmeznünk, anélkül, hogy elvilágiasodnánk – erre vigyázzatok! –, a keresztény prófécia hirdetőiként és tanúiként. Vigyázzatok az elvilágiasodás folyamatára! A világiasságba süllyedés talán a legrosszabb, ami egy keresztény közösséggel történhet! Azt látjuk, hogy még ebben az országban is, ahol a hit hagyománya szilárdan gyökeret vert, tanúi vagyunk az elvilágiasodásnak és az azt kísérő jelenségek terjedésének, ami veszélyezteti a család egységét és szépségét, kiteszi a fiatalokat az anyagias és hedonista életideál kockázatának és polarizálja az új kérdésekről és kihívásokról szóló vitát. Így megjelenik az a kísértés, hogy megmerevedjünk, bezárkózzunk és „harcos” hozzáállást vegyünk fel. Pedig ez a valóság lehetőségeket is hordozhat számunkra, keresztények számára, mert hitre és bizonyos témák elmélyítésére ösztönöz és arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ezek a kihívások miként léphetnek párbeszédbe az evangéliummal, hogy új utak, eszközök és nyelvezet keresésére indítsanak? Ebben az értelemben jelentette ki XVI. Benedek, hogy a szekularizáció különböző korszakai az Egyház segítségére voltak, mert „lényegesen hozzájárultak belső megtisztulásához és reformjához. A szekularizációk valójában […] minden alkalommal az Egyház mély megszabadulását jelentették a világiasság formáitól” (Találkozó az Egyházban és a társadalomban elkötelezett katolikusokkal, Freiburg im Breisgau, 2011. szeptember 25.). Ha bármiféle szekularizációval találkozunk, az valójában kihívás és felhívás arra, hogy megtisztítsuk az Egyházat mindenféle világiasságtól. Térjünk vissza ehhez a szóhoz, amely a legrosszabbat fejezi ki: a világiasságba süllyedés a legrosszabb, ami történhet velünk! Ez egy békés, megnyugtató pogányság, olyan pogányság, amely nem veszi el a békédet. Miért? Mert jó? Nem! Hanem mert érzéketlenné tesz, elaltat!
A mai élethelyzetekkel folytatott párbeszédre irányuló elköteleződés azt kívánja a keresztény közösségtől, hogy jelen legyen és tanúságot tegyen, hogy képes legyen félelem és megcsontosodás nélkül meghallgatni a kérdéseket és meglátni a kihívásokat. Ez a jelen helyzetben nem könnyű, mert belső nehézségekből sincs hiány. Különösen a papok túlterheltségét szeretném kiemelni. Egyrészt a plébániai és lelkipásztori élet követelményei sokrétűek, másrészt a hivatások száma csökken és a papok kevesen vannak, sokan közülük előrehaladott korúak és a fáradtság jelei mutatkoznak rajtuk. Ez sok európai ország közös valósága, amellyel kapcsolatban fontos, hogy mindenki – lelkipásztorok és világi hívők egyaránt – érezze a közös felelősséget: mindenekelőtt az imádságban, hiszen a válaszok az Úrtól és nem a világtól jönnek, a tabernákulumból, nem pedig a számítógéptől. Aztán a hivatásokért végzett lelkipásztori munka szenvedélyében, keresve annak a módját, hogy a sajátos megszentelődés útján is lelkesen felkínáljuk a fiatalok számára Jézus követésének a varázsát.
Szép, amit Krisztina nővér a „Jézussal való perlekedésről” mondott. Nehezen alakult az ő hivatása, hiszen ahhoz, hogy domonkos lehessen, először egy ferences pap segítette, aztán a jezsuiták a lelkigyakorlatokkal…, és végül domonkos lett. Ügyes vagy! Szép utat jártál be! Szép, amit Krisztina nővér a „Jézussal való perlekedésről” mondott: hogy miért éppen őt hívta meg, azt akarta, hogy a testvéreit hívja, ne őt. Szükség van azokra, akik meghallgatják a fiatalokat és segítik őket, hogy jól tudjanak perlekedni az Úrral! És általánosabban: szükség van arra, hogy egyházi reflexiót kezdeményezzünk – szinodális, együttesen végzett reflexiót – a lelkipásztori élet megújítására, nem megelégedve a múlt ismétlésével, nem félve a plébánia átszervezésétől, hanem prioritásként kezelve az evangelizációt és aktív együttműködést kezdeményezve a lelkipásztorok, a katekéták, a lelkipásztori munkatársak és a tanárok között. Ti már ezen az úton jártok: kérem, ne álljatok meg! Keressétek a lehetséges módokat, hogy örömmel tudjatok együttműködni az evangélium ügyében és együtt mozdítsátok elő, ki-ki a maga karizmájával a lelkipásztori munkát mint örömhírhirdetést, kérügmatikus örömhírhirdetést, amely megszólítja az emberek lelkiismeretét. Szép volt, amit ebben az összefüggésben Dorina arról mondott, hogy a narráció és a kommunikáció által, a mindennapi életet érintve kell elérnünk felebarátainkat. Itt megállok egy kicsit, hogy kiemeljem a katekéták gyönyörű munkáját, ezt az antiquum ministeriumot. Vannak olyan helyek a világon – gondoljunk például Afrikára –, ahol az evangelizációt katekéták végzik. A katekéták az Egyház oszlopai! Köszönjük, amit tesztek! Köszönetet mondok a diakónusoknak és a katekétáknak is, akiknek döntő szerepük van a hit átadásában a fiatalabb nemzedékeknek, és mindazoknak, tanároknak és nevelőknek, akik nagylelkűen munkálkodnak az oktatás területén: köszönöm, nagyon szépen köszönöm!
Engedjétek meg, hogy elmondjam: a lelkipásztori munka akkor lesz gyümölcsöző, ha képesek vagyunk megélni azt a szeretetet, amelyet az Úr parancsolt nekünk és amely az ő Lelkének ajándéka. Ha távolságtartónak vagy megosztottnak mutatkozunk, ha megcsontosodunk álláspontjainkban és csoportosulásainkban, akkor nem fogunk gyümölcsöt teremni. Önmagunkra gondolunk, saját elgondolásainkra, saját teológiánkra gondolunk. Szomorú, ha megosztottak vagyunk, mert ahelyett, hogy egy csapatként játszanánk, az ellenség játékát segítjük: a sátán bomlaszt, a sátán művésze a bomlasztásnak, ez a specialitása! Mi pedig egymástól eltávolodott püspököket, a püspökükkel feszültségben élő papokat látunk, viszály van az idősebb és a fiatalabb papok, az egyházmegyések és a szerzetesek, a papok és a világi hívők, a latinok és a görögök között; pártokra szakadunk az Egyház életét érintő kérdésekben, de politikai és társadalmi téren is, mereven képviselve ideológiai álláspontunkat. Ne engedjétek be az ideológiákat! A hitéletet, a hívő magatartásmódot nem lehet ideológiára redukálni: ez a sátántól való! Nem, kérem: az első lelkipásztori cselekedet a közösségről való tanúságtétel, mert Isten maga közösség, és ott van jelen, ahol testvéri szeretet uralkodik. Győzzük le az emberi megosztottságot, hogy együtt dolgozzunk az Úr szőlőjében! Merüljünk el az evangélium szellemében, verjünk gyökeret az imádságban, különösen a szentségimádásban és Isten igéjének hallgatásában, törekedjünk az élethosszig tartó tanulásra, ápoljuk a testvériséget, a közelséget és az egymásra való odafigyelést. Nagy kincs birtokába jutottunk, ne pazaroljuk el az evangéliumhoz képest másodlagos értékeket hajszolva!
Itt hadd figyelmeztesselek benneteket: óvakodjatok a pletykálástól, a püspökök közötti, a papok közötti, a szerzetesnők közötti, a világi hívők közötti fecsegéstől… A pletyka rombol. Olyan szép dolognak tűnik a fecsegés, édes, mint a cukorka, jó dolog másokról fecsegni. Az ember gyakran beleesik. Vigyázzatok, mert ez a rombolás útja. Ha egy felszentelt személynek, egy megszentelt személynek vagy egy világi hívőnek, aki komolyan veszi a hivatását, sikerül, hogy sose szóljon meg másokat, az egy szent! Ezen az úton járjatok: ne mondjatok rosszat másokról! „Ó, Atyám, ez nehéz, mert néha az ember elcsúszik: itt ezt mondom, ott amazt…” A megszólás ellen van egy jó orvosság: például az ima; de van egy másik jó ellenszer is: elharapni a nyelvünket. Tudtátok ezt? Harapjátok el a nyelveteket és ne pletykáljatok! Rendben?
És még egy dolgot szeretnék mondani a lelkipásztoroknak: mutassátok meg az Atya arcát Isten szent népének és alakítsátok ki a családias lelkületet – ne legyünk merevek, hanem irgalmas és könyörületes tekintettel és megközelítésekkel éljünk. Ezzel kapcsolatban szeretnék hangsúlyozni egy dolgot: mi Istennek a stílusa? Isten stílusa elsősorban a közelség. Ő maga mondta ezt a Második Törvénykönyvben: „Mondd, melyik néphez vannak olyan közel az istenei, mint én tehozzád?”. Isten magatartására a közelség, az együttérzés és a gyengédség jellemző. Közelség, együttérzés és gyengédség: ez Istennek a stílusa. Ezt a stílust kövessük! Vajon én közel állok-e az emberekhez, segítem-e az embereket, együttérző vagyok-e vagy mindenkit elítélek? Gyengéd és kedves vagyok-e? Tehát semmi merevség, hanem közelség, együttérzés és gyengédség! Ezzel kapcsolatban megragadtak József atya szavai, aki felidézte testvére, Brenner János boldoggá avatását és szolgálatát, egy olyan papét, akit mindössze huszonhat éves korában barbár módon meggyilkoltak. Ennek a népnek hány meg hány vértanúja és hitvallója élt a múlt század totalitárius diktatúrái alatt! Sokat szenvedtetek! Boldog János annyi szenvedést élt át, hogy könnyen megtehette volna, hogy haragot tart, bezárkózik, merevvé válik. Ehelyett jó pásztor volt. Erre van mindannyiunknak, különösen a papoknak szükségünk: irgalmas tekintetre, együttérző szívre, amely mindig megbocsát, újra és újra megbocsát, amely segít az újrakezdésben, befogad és nem ítélkezik vagy zavar el, bátorít és nem kritizál, szolgál és nem pletykál.
Ez a magatartás felkészít bennünket a befogadásra, olyan befogadásra, amely prófécia. Felkészít az Úr vigasztalását közvetíteni a világban tapasztalható fájdalom és szegénység valóságában, közel lenni az üldözött keresztényekhez, a befogadást kereső menekültekhez, a más etnikumú emberekhez és bárkihez, aki rászorul. A szentség nagyszerű példáival bírtok ebben a tekintetben, mint például Szent Mártonéval. Az ő gesztusa, amellyel megosztotta köpenyét a szegénnyel, sokkal több, mint a szeretet cselekedete: egy olyan Egyház képe, amely felé törekednünk kell, amit a Magyar Egyház Európa szívében próféciaként hordozhat: az irgalmasság és közelség felmutatása. De szeretnék megemlékezni Szent Istvánról is, akinek ereklyéje itt van mellettem: ő, aki először bízta Isten anyjára a nemzetet, aki az evangéliumot elszántan hirdető térítő volt, kolostorok és apátságok alapítója, képes volt arra is, hogy mindenkit meghallgasson és mindenkivel párbeszédet folytasson, tudott gondoskodni a szegényekről: csökkentette adójukat és álruhában osztott alamizsnát, hogy ne ismerjék fel. Ilyen Egyházról kell álmodnunk: olyan Egyházról, amely képes meghallgatni, párbeszédet folytatni, a gyengébbekre odafigyelni; olyan Egyházról, amely mindenki irányában befogadó; olyan Egyházról, amelynek van bátorsága mindenkihez elvinni az evangélium próféciáját.
Kedves testvéreim, Krisztus a jövőnk, mert ő irányítja a történelmet, ő a történelem ura. Erről szilárdan meg voltak győződve hitvallóitok: megannyi püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő, akik az ateista üldözés alatt vértanúhalált haltak; ők tanúsítják a magyarság sziklaszilárd hitét. Ez nem túlzás, meggyőződésem, hogy sziklaszilárd hitetek van, és hálát adunk Istennek érte. Szeretnék megemlékezni Mindszenty bíboros úrról, aki hitt az ima erejében, olyannyira, hogy szinte szállóigeként idézik szavait: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”. Legyetek befogadóak, legyetek tanúi az evangélium ígéretének, de mindenekelőtt legyetek az imádság emberei, mert a történelem és a jövő ettől függ. Megköszönöm hiteteket és hűségeteket, mindazt a jót, amik vagytok és amit tesztek. És nem tudom elfelejteni az Angolkisasszonyok közösségébe tartozó magyar nővérek bátor és türelmes tanúságát, akikkel Argentínában találkoztam, miután a vallásüldözés idején elhagyták Magyarországot. Tanúságtevő, csodálatos nők voltak! Tanúságtételükkel annyi jót tettek velem. Imádkozom értetek, hogy a hit nagyszerű tanúinak példáját követve sohase győzzön le benneteket a középszerűségbe süllyesztő belső fáradtság és örömmel haladjatok előre. És kérlek benneteket, hogy továbbra is imádkozzatok értem.
Budapest, Szent István-társszékesegyház, 2023. április 28.
