E Supremi

A tisztelendő testvéreknek, pátriárkáknak, prímásoknak, érsekeknek, püspököknek és minden más ordináriusoknak, kik az apostoli székkel békében és közösségben vannak.

Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást!

A legmagasabb apostoli hivatal székéből, melyre Isten kifürkészhetlen akaratából emeltettünk, először szólván hozzátok, meg sem kell említenünk, mennyire igyekeztünk könnyekkel és hathatós kérésekkel a pápaság félelmetes terhét Magunkról elhárítani. Úgy tűnik ugyanis Nekünk, hogy noha érdemek tekintetében semmiképpen sem vagyunk hasonlók, mégis alkalmazhatók a Mi esetünkre, Anzelmnek, ama nagy szentségű férfiúnak, panaszos szavai, midőn őt, bár ellenkezett és védekezett, kényszerítették a püspöki hivatalt elfogadni. Amiket ugyanis ő a maga szomorúságának indító okaiul fölhozott, ugyanazokat Nekünk is el lehet mondanunk, hogy kimutassuk mily lélekkel, mily szándékkal vállaltuk Magunkra Krisztus nyája legeltetésének igen súlyos terhét. „Tanúskodnak” így szól „könnyeim és szavaim és remegő szívemnek sóhajai, melyekről nem emlékszem, hogy bármikor bárminő fájdalom miatt kifakadtak légyen belőlem azon nap előtt, melyen beláttam, hogy a canterburyi érsekség nehéz sorsa rám súlyosodik.

Azok, akik aznap látták arcomat, nem lehet, hogy ezt észre ne vették volna… Inkább a halott, mint az élő színéhez hasonlítva, sápadoztam a megdöbbenéstől s a fájdalomtól. Ama választásnak, sőt erőszakosságnak pedig eladdig, amennyire tőlem az igazságnak megsértése nélkül tellett, ellene szegültem. Azonban már, akarva, nem akarva meg kell vallanom, hogy semmiféle módját sem látom a menekvésnek, mert Isten rendelkezései naponkint egyre jobban ellenkeznek törekvésemmel. Ezután már, nem annyira az embereknek, mind Istennek erejétől, mely ellen nincs okos ellenszer, legyőzetve, belátom, hogy csak egyetlen tervvel élhetek, hogy miután imádkoztam, amennyit bírtam és igyekeztem, hogy ha lehetséges, elmúljék tőlem e kehely, nehogy kiüríteni kényszerüljek… a magam értelmét s akaratát alávetve, magamat teljesen Isten értelmére és akaratára bízzam.”[1]

Nem szűkölködtünk sok és nyomós okok nélkül az ellenállásra. Azonkívül ugyanis, hogy elégtelenségünk miatt magunkat semmiképpen sem tartjuk méltóknak a pápaság méltóságára, ki nem indulna meg azon, hogy annak utódjául jelölik, aki, míg csaknem huszonhat évig uralkodott az egyházon, akkora szellemi éberséggel, az erények oly dicsfényével ékeskedett, hogy még elleneseit is bámulatára ragadta, és nevének emlékét a legjelesebb tényekkel szentelte meg? Azután, hogy mellőzzük a többit, megfélemlített Bennünket, még pedig legfőképpen az emberiségnek mostani rendkívül súlyos állapota. Ugyanis kinek kerülhetné el figyelmét, hogy az emberi társadalom most még inkább, mint a régebb korokban, súlyos és benső bajban sínylődik, mely napról-napra súlyosbodva és azt teljesen fölemésztve végromlásba ragadja? Tisztelendő Testvérek, értitek, mi az a betegség: az Istentől való elszakadás és eltávolodás, melynél — a próféta szava szerint — semmi sincs szorosabban a végromlással egybekapcsolva: Quia ecce, qui elongant se a te, peribunt.[2] Úgy vélekedtünk tehát, hogy a pápaság reánk bízott föladatából kifolyólag, ilyen bajjal kell szembeszállanunk, magunkra vonatkoztatván Isten parancsát: Ecce constitui te hodie super gentes et super regna, ut evellas et destruas, et aedifices et plantes;[3] azonban gyengeségünk tudatában ezt a föladatot, mely késlekedést nem tűr, s ugyanakkor rengeteg nehézséggel jár, féltünk elvállalni.

Mindazonáltal, mivel az isteni akarat a Mi csekélységünket a hatalom ezen teljességére fölemelni kegyeskedett, Ahhoz emeljük lelkünket, aki Bennünket megerősít és Isten erejében bízva fogunk a munkához, kijelentvén, hogy a pápai méltóság viselésében Nekünk egyedüli szándékunk instaurare omnia in Christo,[4] hogy ugyanis omnia et in omnibus Christus[5] sit. Lesznek bizonyosan, akik az isteni dolgokat emberi mértékkel mérlegelve, igyekeznek a Mi lelkünk szándékát kipuhatolni, és azt földi célokra és pártok szándékai szerint elferdíteni. Ezeknek, hogy a hiábavaló reménységnek útját álljuk, teljes határozottsággal kijelentjük, hogy Mi, Isten segítségével semmi egyébre sem törekszünk az emberi társadalomban, minthogy Istennek, kinek tekintélyével élünk, szolgái legyünk. Istennek szándéka a mi szándékunk, amelyért minden erőnket, sőt életünket is föláldozni készek vagyunk. Azért, ha vannak, akik jelszót várnak Tőlünk, mely lelkünk törekvését kinyilatkoztassa: mindig csupán ezt az egyet hangoztatjuk: Instaurare omnia in Christo!

E nagy és dicső munkának elvállalásában és végrehajtásában leginkább az fokozza készségünket, hogy biztosak vagyunk abban, Tisztelendő Testvérek, hogy ti mindnyájan buzgó támogatóink lesztek. Nem kételkedhetünk jogosan abban, hogy ti figyelemre nem érdemesítnétek vagy nem tudnátok arról a vakmerő háborúságról, mely most majdnem mindenütt kitört Isten ellen. Mert Alkotójuk ellen fremuerunt gentes et populi meditati sunt inania[6] annyira, hogy az Istennel ellenkezőknek majdnem közös szavuk: Recede a nobis.[7] Ezért irtatott ki majdnem a legtöbb emberben az örök Isten iránt való tisztelet, és semmiféle tekintélye nincs azon felsőbb hatalomnak a nyilvános és magánélet viszonyaiban, sőt összes idegeik megfeszítésével és mindenféle mesterkedéssel arra törekednek, hogy még az Istenre való emlékezés és az Ő megismerése is végleg kiirtassék.

Valóban, aki mindezeket elgondolja, az szinte attól fog félni, hogy a lelkeknek ez a romlottsága a végső idők romlottságának fuvallása, mintha a filius perditionis,[8] akiről az Apostol beszél, már a földön járna. Oly nagy vakmerőséggel és oly dühvel támadnak mindenütt a vallásos kegyeletre, ostromolják a hitnek kinyilatkoztatott bizonyságait és minden törekvés makacsul odairányul, hogy az embernek Isten iránt való minden viszonya megsemmisüljön. Másrészt—ami ugyanazon apostol szerint az Antikrisztus ismertetőjele – az ember maga a legnagyobb vakmerőséggel Isten helyére tört, magát supra omne, quod dicitur Deus helyezve; annyira, hogy bár az Isten tudatát belsejéből véglegesen kiirtani nem tudja, mégis felsőségét megtagadva, a látható világot választotta mintegy önnönmaga templomának, melyben imádást követel. In templo Dei sedeat, ostendens se tanquam sit Deus.[9]

Azonban a halandóknak ezen, Isten ellen folytatott küzdelmének eredményéről józan ésszel senki sem kételkedhetik. Lehet ugyan, hogy a szabadságával visszaélő ember a mindenek Teremtőjének jogát és isteni akaratát megsértse, de mindig Istené a győzelem, és annál közelebb fenyeget a vereség, minél vakmerőbben tör ki a győzelem reményében az ember. Maga Isten figyelmeztet erre bennünket a Szent Iratokban: Dissimulat peccata hominum,[10] mintegy megfeledkezve hatalmáról és méltóságáról, de utóbb látszólagos visszavonulása után excitatus est tamquam dormieus Dominus, tanquam potens crapulatus a vino,[11] confringet capita inimicorum suorum,[12] hogy mindenki megismerje quoniam rex omnis terrae Deus,[13] et sciant gentes quoniam homines sunt.[14]

Mindezeket, Tisztelendő Testvérek, biztos hittel valljuk és várjuk. Ez azonban ne akadályozzon minket abban, hogy az Isten művét a magunk részéről is előmozdítani ne igyekezzünk, nemcsak állhatatosan könyörögve; Exsurge Domine, ne confortetur homo;[15] hanem ami még szükségesebb, szóval és cselekedettel leplezetlenül s nyíltan hirdetve és bizonyítva Istennek uralmát az emberek és a teremtés fölött, hogy az Ő uralmának joga és hatalma szentül tiszteltessék és mindenki által megtartassék. – Ezt nemcsak a dolog természetéből folyó kötelességünk, hanem az egész emberi nem közérdeke is követeli. Tisztelendő Testvérek! Ugyan kiknek lelkét nem szállja meg remegés és búslakodás, midőn míg az emberiség haladását nem teljesen érdemtelenül magasztalják, látják, hogy az emberiség nagy része egymás között annyira meghasonlik, hogy csaknem valamennyinek valamennyi ellen vívott harca dúl. Mindenek szívét áthatja a béke vágya, és senki sincs, aki ne epedne buzgón utána. Békét azonban az Istenség megvetésével hiába keresnek, mert ahol Isten nincs, száműzetik az igazságosság és az igazságosság elvesztésekor hiába reméljük a békét. Opus iustitiae pax.[16] Tudjuk ugyan, hogy sokan vannak, akik a béke, azaz a rend és nyugalom érdekében pártokba és csoportokba egyesülnek, amelyeket a fönntartandó rendről neveznek el. Oh, milyen hiábavaló remények és gondok! A rend pártja, mely a zavaros állapotok után valóban békét teremthet, csak egy lehet: az Isten híveinek pártja. Ezt a pártot kell tehát elősegíteni, ehhez minél többeket csatlakozásra bírni, ha a biztosságnak szeretete által vezéreltetünk.

De, Tisztelendő Testvérek, az emberi nemnek az isteni méltósághoz és hatalomhoz való visszavezetése, amelyre mindannyian törekszünk, csak Jézus Krisztus által történhetik. Arra int ugyanis az Apostol: Fundamentum aliud nemo potest ponere, praeter id, quod positum est, quod est Christus Jesus.[17] Mert Ő az egyedüli quem Pater sanctificavit et misit in mundum[18] splendor Patris et figura substantiae eius.[19] Igaz Isten és igaz ember, aki nélkül Istent, amint szükséges, senki meg nem ismerheti, mert neque Patrem quis novit nisi Filius, et cui voluerit Filius revelare.[20] – A miből következik, hogy teljesen ugyanaz mindeneket megújítani Krisztusban, mint visszavezetni az embereket az Isten iránt való engedelmességhez. Oda kell tehát törekvésünket irányítanunk, hogy az emberi nemet Krisztus hatalma alá visszavezessük, és akkor már maga fog Istenhez visszatérni. Istenhez, mondottuk, nem ahhoz az esztelenhez és az emberi dolgokat megvetőhöz, akit az anyagelvűek őrjöngései alkottak, hanem az élő és igaz, háromszemélyben egy Istenhez, a világ teremtőjéhez, mindeneknek bölcs előrelátójához, a legigazságosabb törvényhozóhoz, aki a gonoszokat bünteti, s az erényeket megjutalmazza. Hogy azután Krisztushoz merre nyílik számunkra az út, szemmel látható: az egyházon át. Ezért joggal mondja Aranyszájú Szent János: Spes tua Ecclesia, solus tua Ecclesia, refugium tuum Ecclesia.[21] Mert ezért alkotta Krisztus vérének árán, ezért hagyta neki tanítását és törvényének szabályait, egyúttal bőségesen bízva reá az isteni kegyelem ajándékait az emberek megszentelésére és üdvösségére.

Látjátok tehát, Tisztelendő Testvérek, mekkora hivatás vár Reánk s reátok egyaránt: hogy a Krisztus bölcsességétől eltévelyedett emberi társadalmat az egyházi fegyelemre visszahívjuk, az Egyház Krisztusnak vesse alá őket, Krisztus pedig Istennek. Ha ezt Isten segítségével teljesíthetjük, akkor azon fogunk örvendhetni, hogy a méltányosság megszüntette az igazságtalanságot, és boldogan halljuk majd vocem magnam de coelo dicentem: Nunc facta est salus et virtus et regnum Dei nostri et potestas Christi eius.[22]

Hogy azonban ez a vég az óhajoknak megfeleljen, szükséges minden erőnkkel és eszközzel arra törekednünk, hogy ezt az utálatos és átkos bűnt, korunknak e tulajdonságát gyökerestül kiirtsuk, amellyel az ember magát Istenné tette.

Most tehát, az evangéliumnak szent törvényei és tanácsai régi méltóságukba helyezendők vissza, hozzájuk csatolván az egyháznak felülről kijelentett igazságokat, a házasság szentségéről való bizonyságokat, tanításokat a gyermekek neveléséről, a javak birtokáról és használatáról, azoknak kötelességeiről, akik a közügyeket intézik. Helyreállítandó végre a társadalmi rend különböző osztályai között az egyensúly a keresztény intézmények és az erkölcs által. Mi ezeket szabjuk elétek Isten útmutatása szerint pápaságunk alatt követendőkül és ezeket fogjuk követni a magunk részéről is. A ti kötelességtek lesz, Tisztelendő Testvérek, életszentséggel, bölcsességgel, cselekedetekkel, mindenben az Isten dicsőségére való törekvésekkel támogatni a Mi munkásságunkat, semmire másra nem tekintve, mint arra, hogy mindenekben formetur Christus.[23]

Hogy mely eszközökkel kell munkálnunk e nagy célra, alig kell mondanunk, az a dolog természetében rejlik. Gondjaitok legelseje legyen, hogy Krisztus kiképződjék azokban, akik kijelöltetnek arra, hogy a Krisztust másokban kiképezzék. A papokról szólok, Tisztelendő Testvérek. Mert aki a szentségek kezelésével megbízatik, ismernie kell működésének terét a népek között, amelyek közt forgolódik, amint Szent Pál bizonyítja ezekkel az igen kedves szavaival: Filioli mei, quos iterum parturio, donec formetur Christus in vobis.[24]

Hogyan tölthetik be hivatásukat, ha előbb Krisztust föl nem öltik? És föl nem öltik úgy, hogy rájuk legyen alkalmazható az Apostolnak következő mondása: Vivo autem, iam non ego; vivit vero in me Christus.[25] Mihi enim vivere Christus est.[26] Ez okból az összes híveket illeti a buzdítás, occuramus omnes… in virum perfectum, in mensuram aetatis plenitudinis Christi.[27] Különösen pedig arra vonatkozik, aki papi hivatást gyakorol, aki ezért második Krisztusnak mondatik – nem csupán a hatalom közlése, hanem cselekedetei követése folytán is, minthogy magában viseli kifejezetten Krisztus képét.

Minthogy a dolgok így állanak, Tisztelendő Testvérek, mekkora súlyt kell helyeznetek a papság kiképzésénél az élet-szentségre! Ezt mindeneknek fölébe kell helyeznünk. Ezért szorgoskodástoknak nagyobb részét fordítsátok a papnevelők helyes berendezésére és vezetésére, hogy azok egyenlőképp virágozzanak a tudomány teljessége és az erkölcsök jámborsága által. A szeminárium legyen a lelketek gyönyörűsége, semmit el ne mulasszatok, amit a tridenti zsinat bölcs előrelátással meghatározott. – Mikor pedig arra kerül a sor, hogy a jelöltek a szentségek kiszolgáltatásával megbízassanak, kérlek, ne tévesszétek szemetek elől azt, amit Szent Pál Timóteusnak meghagyott: Manus cito nemini imposueris.[28] A lehető legfigyelmesebben gondoljatok arra, hogy olyanok lesznek a jövőben a hívek, amilyenek azok, akiket a papsággal megbíztak. Amiért is semmi magánérdekre figyelemmel ne legyetek, csak egyedül Istent, az egyházat s a lelkek örök üdvét tekintsétek, nehogy communicaveris peccatis alienis,[29] amire az apostol int. Továbbá a fiatal és a szemináriumból kilépő papok ne vágyakozzanak azonnal a ti teendőitek után. Igaz lelkünkből intünk, hogy kebletekből, amelyet az égi lángnak kell hevítenie, buzdítsátok őket mennél gyakrabban, lelkesítsétek, tüzeljétek föl, hogy egyedül az Isten és lelkek üdve után epedjenek. Mi pedig, Tisztelendő Testvérek, szorgalmasan fogunk ügyelni arra, hogy a papság tagjai ne essenek az új és hamis tudomány tőrébe, amely nem riad vissza attól, hogy fölcicomázott és ravasz érvekkel Krisztust a racionalizmus és szemiracionalizmus tévedéseinek körébe vonja bele.

Hogy ezektől óvakodjék, arra már Timóteust is intette az apostol, így írván: depositum custodi, devitans profanas vocum novitates, et oppositiones falsi nominis scientiae, quam quidam promittentes, circa fidem exciderunt.[30]

Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy megdicsérjük azon fiatal papokat, akik a hasznos tudományokat művelik a tudás minden ágában, hogy így az igazság megvédésében a hit gyűlölői rágalmainak visszaverésére tanultabbak legyenek. De mégsem titkolhatjuk, amit nyíltan is bevallunk, hogy azoknak fogjuk az elsőséget adni, akik — bár a szent és az alsóbb tudományokat se hanyagolják el – legelső sorban semmivel sem törődve, a lelkek üdvével gondolnak, azon kötelességek teljesítése által, amelyek az isteni dicsőségre törekvő papot megilletik. Tristitia mihi magna est, et continuus dolor cordi meo,[31] midőn korunkban beteljesítve látjuk Jeremiás panaszát: parvuli petierunt panem et non erat, qui frangeret eis.[32]

Nem hiányoznak ugyan a papságból olyanok, akik – tehetségük szerint – munkájukat inkább csak homályosan, semmint világosan hasznos dolgokra fordítják, de nem sokan vannak, kik Krisztus példájára magukévá teszik a próféta mondását: Spiritus domini super me; propter quod unxit me, evangelisare pauperibus misit me, sanare contritos corde; praedicare captivis remissionem, et caecis visum.[33] Kinek kerülné el figyelmét az, Tisztelendő Testvérek, hogy midőn az embereket inkább eszük és szabadságuk vezeti, akkor a vallás fegyelme legalkalmasabb út arra, hogy az Isten hatalmát a lelkekben visszaállítsa. Mily sokan vannak, akik Krisztust gyűlölik, az Egyháztól s az Evangéliumtól irtóznak, inkább tudatlanságból, mint lelkük gonoszsága folytán! – Akikről joggal elmondhatjuk: Hi autem, quaecumque quidem ignorant, blasphemant.[34] És ez nemcsak a nép körében, vagy a legalsó rétegekben tapasztalható, amelyek éppen ezért könnyen vezethetők téves útra, hanem a művelt osztályokban, de még ezek között is, akik éppen nem közepes tudással tűnnek ki mások fölött. Innét ered legtöbbeknél a hit hiánya. Nem szabad igaznak tartanunk azt az állítást, hogy a tudomány haladása megöli a hitet, mert inkább a tudatlanság teszi ezt ugyannyira, hogy ahol nagyobb a tudatlanság, a hit hiánya is nyilvánvalóbbá lesz. Ezért rendelte Krisztus az Ő apostolainak: Euntes ergo docete omnes gentes.[35]

Hogy azonban a tanítóhivatal és buzgalom a várakozásnak megfelelő gyümölcsöt hozzon, és hogy mindenkiben kialakíttassék Krisztus, különösen azt véssétek emlékezetetekbe, Tisztelendő Testvérek, hogy semmi sem hat úgy, mint a szeretet. Ugyanis: non in commotione Dominus.[36]

Hiábavaló remény az, hogy a lelkeket keserű és csípős szavakkal lehet Istenhez édesgetni, mikor néha még a tévedések túlszigorú megrovása s a bűnöknek hevesebb korholása több veszedelemmel, mint haszonnal jár. Az apostol ugyan intette Timóteust: argue, obsecra, increpa, de hozzá tette: in omni patientia.[37] Krisztus is ilyen példát adott nekünk. Jöjjetek, így halljuk őt beszélni, jöjjetek hozzám, mindnyájan, akik fáradtok és terhelve vagytok, és én megenyhítelek titeket.[38]

Fáradtaknak és terhelteknek pedig azokat nevezte, akik bűnben vagy tévedésben vannak. Mily nagy az isteni Mesterben a szelídség, milyen a gyöngédség, milyen a könyörület minden szerencsétlen bűnös iránt. Érzelmét Izaiás ezen szavakkal ecseteli: Dedi spiritum meum super eum… non clamabit… calamum quassatum non conteret et linum fumigans non extinguet.[39] Szükséges továbbá, hogy ez a tűrő és kegyes[40] szeretet azokra is kiterjedjen, akik ellenségeink és ellenséges indulattal üldöznek bennünket. Maledicimur et benedicimus: persecutionem patimur et sustinemus: blasphemamur et obsecramus[41] – így szól Szent Pál magáról.

Talán rosszabbaknak látszanak, mint amilyenek. Másoknak szokása, előítéletei, tanácsai, példái és a csábítás vezették őket az istentelenek pártjára: de akaratuk nem annyira romlott, mint akár önnönmaguk is gondolják. Miért ne remélenők, hogy a keresztény szeretet lángja el fogja oszlatni a lelkek sötétségét és meg fogja hozni nekik Isten világosságát és békéjét? Néha talán késni fog munkánk eredménye; de a szeretet az akadályok folytán sohasem fárad el, megemlékezvén, hogy Isten nem a munkánk eredményének, hanem a jóakaratnak ígért jutalmat.

Mégis, Tisztelendő Testvérek, nem az a szándékunk, hogy ti és papságtok az emberi nemnek Krisztusban való megújításának nagy és nehéz munkájában segítség nélkül álljatok. Tudjuk, hogy Isten megparancsolta, hogy mindenki gondoskodjék felebarátjáról.[42] Szükséges tehát, hogy ne csak a papok, hanem az összes hívek Isten és a lelkek ügyét előmozdítsák: természetesen nem mindenki saját szeszélye, kedve és ítélete szerint, hanem a püspökök vezetése és irányítása nyomán; mert vezetni, tanítani, kormányozni senkinek sincs hatalma az Egyházban, csak azoknak, akiket a Szentlélek tett püspökökké az Isten anyaszentegyházának kormányzására.[43]

Ezen szokást és intézményeket csak dicsérni tudjuk mi is, és igen óhajtjuk, hogy városokban és falvakban mindenfelé elterjesztessék és virágozzék. De ezen egyesületekben mindenekfölött arra kell törekedni, hogy tagjai állhatatosan keresztény életet éljenek. Mindenesetre haszontalan dolog, kérdéseket éles elmével meghányni-vetni, a jogokról és kötelességekről ékesszólóan értekezni, ha mindez a cselekedettel nincs kapcsolatban. Az idő cselekvést kíván, de cselekedeteink feleljenek még az isteni és az egyház által előírt törvényeknek, nyilvánuljanak a hit szabad és nyílt megvallásában, minden irányú jó cselekedet gyakorlásában, melyeknél azonban ki legyen zárva minden földi haszon és tekintet. Krisztus ilyen harcosainak ragyogó példája sokkal többet fog használni a lelkek megindításában és megnyerésében, mint a legszebb szavak és legnagyobbszerű fejtegetések; és nagykönnyen meg fog történni, hogy félretévén a félelmet és habozást, levetvén az előítéleteket, minél többen Krisztushoz fognak közeledni, és az ő megismerése és szeretete mindenütt el fog terjedni, s nyitja meg az utat a testvéri és igaz boldogsághoz.

És ha a városokban és minden helységben Isten parancsait hűségesen meg fogják tartani, ha a szent dolgoknak megadatik a kellő tisztelet, ha gyakran járulnak a szentségekhez, ha mindazt megtartják, ami a keresztény élethez tartozik; közel leszünk már ahhoz, Tisztelendő Testvérek, hogy minden megújhodjon Krisztusban. És mindezek nemcsak a mennyei javak elérését célozzák és eredményezik, hanem a legnagyobb mértékben elő fogják segíteni ezen kornak és az államoknak jólétét. Mert ha mindezt elérjük, a vagyonosok és gazdagok méltányossággal és szeretettel fognak segíteni a szűkölködőkön, ezek pedig súlyos helyzetüknek terhét nyugodtan és türelmesen fogják viselni; a polgárok nem saját vágyaiknak, hanem a törvényeknek fognak engedelmeskedni; az uralkodókat és azokat, akik a közügyeket vezetik – non est potestas nisi a Deo[44] – tisztelni és szeretni fogják. Mit mondjunk még többet? Ekkor végre már mindenki meg lesz arról győződve, hogy az Egyháznak teljes és tökéletes szabadságot kell élvezni, amint azt alapítója, Krisztus akarta és más hatalomnak nem szabad alávetve lennie. Mi pedig ezen szabadságnak megvédelmezésében nemcsak a vallás legszentebb jogainak, hanem egyúttal a népek közös javának és biztonságának megőrzését is látjuk. Pietas autem ad omnia utilis est,[45] és ha ez sértetlen és él, a nép valóban sedebit… in requie opulenta.[46]

Az Isten pedig qui dives est in misericordia,[47] siettesse az emberi nemnek Krisztus Jézusban való ezen megújulását; ez a munka ugyanis non volentis, neque currentis, sed miserentis est Dei.[48] Mi pedig, Tisztelendő Testvérek, anima contrito[49] naponkint és forrón kérjük tőle ugyanazt Jézus Krisztus érdemei által. Azonfölül használjuk föl az Istenanya készséges közbenjárását. Amit ennek elnyerésére Elődünk a boldogságos Szűz tiszteletére szentelt október hónapra vonatkozólag elrendelt: hogy minden nyilvános templomban a rózsafüzér elmondassék, mi is elrendeljük és meghagyjuk; egyúttal ajánljuk, hogy az ájtatoskodók hívják segítségül az Istenanya tisztaságos Jegyesét, a katolikus Egyház védnökét és Szent Péter és Pál apostolfejedelmeket is.

Hogy mindez sikerüljön és óhajtástok szerint szerencsés megoldást nyerjen, az isteni kegyelmeknek bőségét esdjük le rátok. Leggyengédebb szeretetünknek zálogául, mellyel titeket és Isten gondviselése folytán reánk bízott összes híveket keblünkre ölelünk, reátok, Tisztelendő Testvérek, papságtokra és népetekre örömmel adjuk apostoli áldásunkat.

Kelt Rómában szent Péternél, 1903. október 4-én, pápaságunk első évében.

---

Jegyzetek:
[1] Epp. 1. III, ep. 1.
[2] Zsolt 72,27.
[3] Jerem 1,10.
[4] Ef 1,10.
[5] Kol 3,11.
[6] Zsolt 2,1.
[7] Jób 21,14.
[8] 2Tessz 2,3.
[9] 2Tessz 2,4.
[10] Bölcs 11,24.
[11] Zsolt 77,65.
[12] Zsolt 67,22.
[13] Zsolt 46,8.
[14] Zsolt 9,21.
[15] Zsolt 9,20.
[16] Iz 32,17.
[17] 1Kor 3,11.
[18] 1Kor 10,36.
[19] Zsid 1,3.
[20] Mt 11,20.
[21] Hom de cap. Eutrop. n. 6.
[22] Jel 12,10.
[23] Gal 4,19.
[24] Gal 4,19.
[25] Gal 2,20.
[26] Fil 1,21.
[27] Ef 4,13.
[28] 1Tim 5,22.
[29] Uaz.
[30] 1Tim 5,20.21.
[31] Róm 9,2.
[32] Siral 4.4.
[33] Luk 4,18.
[34] Júd 10.
[35] Mt 28,19.
[36] 1Kir 19,11.
[37] 2Tim 4,2.
[38] Mt 11,28.
[39] Iz 42,1-3.
[40] 1Kor 13,4.
[41] 1Kor 4,12.
[42] Préd 17,12.
[43] ApCsel 20,28.
[44] Róm 13,1.
[45] 1Tim 4,8.
[46] Iz 32,18.
[47] Ef 2,4.
[48] Róm 9,16.
[49] Dán 3,39.

---