Bíboros Urak,
Tisztelendő Püspök és Pap Testvérek,
Hatóságok Képviselői és a Diplomáciai Testület Tagjai,
Kedves Fivéreim és Nővéreim!
E nagyon sűrű napokban háromszor kísért minket a Mindenszentek litániájának éneklése: először Szentatyánk, II. János Pál pápa temetésekor; másodszor a bíborosok bevonulásakor a konklávéba, és harmadszor ma, amikor újra énekeltük a Tu illum adiuva invokációval: „Segítsd Szent Péter új utódját”. Minden alkalommal egész különlegesen úgy hallgattam ezt az énekes imádságot, mint nagy vigasztalást.
Mennyire árvának éreztük magunkat II. János Pál elmenetele után! A Pápa, aki bő huszonhat éven át pásztorunk volt és vezetett minket utunkon, átlépte a másik élet küszöbét, belépett Isten misztériumába. De ezt a lépést nem egyedül tette meg. Aki hisz, soha nincs egyedül – sem életében, sem halálában. Abban a percben segítségül tudtuk hívni az összes századok minden szentjét – barátait és testvéreit a hitben, tudván, hogy ők lesznek az az élő udvar, mely átkíséri a másik világba, egészen Isten dicsőségéig. Tudtuk, hogy várnak érkezésére. Most tudjuk, hogy övéi között van és valóban otthon van.
Ismét vigasztalódtunk, amikor ünnepélyesen bevonultunk a konklévába, hogy megválasszuk azt, akit az Úr már kiválasztott. Hogyan ismerhettük volna a nevét? Az a száztizenöt különféle kultúrákból és országokból érkezett püspök hogyan találhatta meg azt, akire az Úr rá akarta ruházni a kötés és az oldás küldetését? De ismét: mi tudtuk, tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy körülvesznek, kísérnek és vezetnek Isten barátai.
És most, ebben a percben nekem, Isten gyenge szolgájának vállalnom kell ezt a hallatlan feladatot, mely valóban meghalad minden emberi képességet. Miként tehetem meg ezt? Hogyan leszek képes ezt megtenni? Ti valamennyien, Kedves Barátaim, az imént segítségül hívtátok a szentek egész seregét, melyet az üdvtörténet néhány nagy neve képviselt, így bennem is tudatosodik: nem vagyok egyedül. Nem egyedül kell hordoznom azt, amit valójában egyedül nem tudnék hordozni. Isten szentjeinek serege oltalmaz, támogat, hordoz a tenyerén. És a ti imádságotok, Kedves Barátaim, az együttérzésetek, a szeretetetek, a hitetek és a reményetek kísér engem.
A szentek közösségéhez ugyanis nemcsak azok a nagy személyiségek tartoznak, akik előttünk éltek, s kiknek ismerjük nevüket. Mi valamennyien a szentek közössége vagyunk. Mi valamennyien az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek nevében megkereszteltek, mi, akik Krisztus testének és vérének ajándékából élünk, mely által О át akar formálni bennünket és hasonlóvá akar tenni önmagához. Igen, az Egyház él – ez ezeknek a napoknak csodálatos tapasztalata. Épp a Pápa betegségének és halálának szomorú napjaiban ez mutatkozott meg csodálatos módon a szemünk előtt: az Egyház eleven.
És az Egyház fiatal. Ő hordozza magában a világ jövőjét, s ezért mindegyikünknek is megmutatja a jövő felé vezető utat. Az Egyház eleven, és ezt mi látjuk: tapasztaljuk azt az örömet, melyet a Föltámadott ígért meg övéinek. Az Egyház eleven – él, mert Krisztus él, mert Ő valóban föltámadott. Húsvét napjaiban a Szentatya arcán jelen lévő fájdalomban szemléltük Krisztus szenvedésének misztériumát, s ezzel együtt érintettük az Ő sebeit. De ugyanezekben a napokban mély értelemben megérinthettük a Föltámadottat is. Megadatott nekünk annak az örömnek a tapasztalata, melyet Ő megígért, mint az Ő föltámadásának gyümölcsét a sötétség kis ideje után.
Az Egyház él – így köszöntelek nagy örömmel és hálával mindannyiótokat, akik itt együtt vagytok, Tisztelendő Bíboros és Püspök Testvéreim, Kedves Papok, Diakónusok, Lelkipásztori Munkatársak, Hitoktatók. Köszöntelek benneteket Szerzetesek és Szerzetesnők, akik Isten átformáló jelenlétének tanúi vagytok. Köszöntelek benneteket laikus Hívők, akik Isten országa építésének nagy terében éltek szerte a világon, az élet mindenféle megnyilvánulásai közepette. Szeretetem abban a köszöntésben hullámzik tovább, mellyel azok felé fordulok, akik újjászülettek a keresztségben és még nincsenek teljes közösségben velünk; és felétek, Testvérek, a zsidó nép tagjai, akikhez gazdag közös lelki örökség kapcsol minket, az az örökség, melynek gyökerei Isten visszavonhatatlan ígéreteibe mélyednek. Végül gondolatom – mint tovaterjedő hullám – korunk minden emberéhez, hívőhöz és nem hívőhöz egyaránt fordul.
Kedves Barátaim! Ebben a percben nem kell kormányprogramot ismertetnem. Hogy mit tekintek feladatomnak, abból néhány elemet már elmondtam szerdai üzenetemben; később lesz még rá alkalom. Az én igazi kormányprogramom az, hogy ne a saját akaratomat tegyem, ne a saját elképzeléseimet kövessem, hanem az egész Egyházzal együtt hallgassam az Úr szavát és akaratát, és engedjem, hogy Ő vezessen úgy, hogy egyedül Ő legyen az Egyház irányítója ebben a történelmi órában. Programismertetés helyett szeretném egyszerűen elmagyarázni azt a két jelet, melyek liturgikusan megjelenítik a Péteri Szolgálat vállalását; mindkét jel pontosan tükrözi azt, amit a mai olvasmányok elmondtak.
Az első jel a tiszta gyapjúból szőtt pallium, amit a vállamra tettek. Ezt az ősi jelet, melyet Róma püspökei a 4. század óta viselnek, lehet úgy tekinteni, mint Krisztus igájának képét, melyet e város püspöke, Isten szolgáinak szolgája a vállára vesz. Isten igája Isten akarata, melyet elfogadunk. És ez az akarat számunkra nem idegen teher, mely elnyom és elveszi szabadságunkat. Ismerni azt, amit Isten akar, az élet útjának ismeretét jelenti – ez volt Izrael öröme, ez volt az ő nagy kiváltsága. Ez a mi örömünk is: Isten akarata nem elidegenít, hanem megtisztít – olykor fájdalmas módon is –, és így vezet el önmagunkhoz. Így nem csupán neki szolgálunk, hanem szolgáljuk az egész világ, az egész történelem üdvösségét.
Valójában a pallium szimbolikája még konkrétabb: a bárány gyapja megjeleníti az elveszett bárányt, a beteg és gyenge bárányt is, melyet a pásztor a vállára vesz és elviszi az élő vízhez. A példabeszéd az elveszett bárányról, melyet a pásztor a pusztában keres, az egyházatyák számára Krisztus és az Egyház misztériumának a képe volt. Az emberiség – mi valamennyien – az elveszett bárány, mely a pusztában többé nem találja az utat. Isten Fia azonban nem hagyja ezt; Ő nem tudja az emberiséget ilyen nyomorult állapotban hagyni. Útra kel, elhagyja az égi dicsőséget, hogy keresse és megtalálja a bárányt, egészen a keresztig. Vállára veszi, hordozza emberségünket, hordoz minket magunkat – Ő a jó pásztor, aki életét adja a juhokért.
A pallium elsősorban azt mondja, hogy valamennyiünket Krisztus hordoz. Ugyanakkor azonban föl is szólít, hogy hordozzuk egymást. Így a pallium a pásztor küldetésének szimbólumává válik, akiről a második olvasmány és az evangélium beszél. Krisztus szent igyekezetének kell lelkesítenie a pásztort: számára nem közömbös, hogy oly sokan élnek a pusztában, és a pusztának annyi formája van. Itt van a szegénység pusztája, az éhség és a szomjúság pusztája, az elhagyatottság, a magány, a szétrombolt szerelem pusztája. Itt van Isten sötétségének pusztája és a lelkek kiüresedésének a pusztája, akik már nincsenek tudatában az ember méltóságának és útjának. Sokasodnak a külső pusztaságok a világban, mert oly nagyok lettek a belső puszták. Ezért a föld kincsei már nem Isten kertje építését szolgálják, amelyben valamennyien élhetnénk, hanem a rombolás és a kizsákmányolás hatalmának a szolgálatába kerültek. Az Egyház egészének, s azon belül a pásztoroknak, Krisztushoz hasonlóan útra kell kelniük, hogy kivezessék az embereket a pusztából az élet helye felé, az Isten Fiával való barátság felé, Őfeléje, aki életet ajándékoz nekünk, az élet teljességét ajándékozza nekünk.
A bárány szimbolikájának van még egy másik oldala is. Az ókori Keleten szokás volt, hogy a királyok úgy mutatkoztak, mint akik népük pásztorai. Ez hatalmuk képe volt, egy cinikus kép: a népek számukra olyanok voltak, mint a juhok, melyekkel a pásztor kénye-kedve szerint bánhatott. Ezzel szemben minden ember pásztora, az élő Isten maga báránnyá lett, a bárányok közé számláltatott, azok közé, akiket eltiportak és megöltek. Éppen így nyilatkoztatta ki magát igaz pásztorként: „Én vagyok a jó pásztor... életemet adom a juhokért” – mondja Jézus önmagáról (Jn 10,14). Nem a hatalom vált meg, hanem a szeretet! Ez Isten jele: Ő maga a Szeretet. Hányszor szeretnénk, ha Isten erősebbnek mutatkozna. Ha keményen odacsapna, megsemmisítené a rosszat és egy jobb világot teremtene. Az összes hatalmi ideológiák így igazolják magukat, igazolják annak szétrombolását, ami akadályozza az emberiség haladását és fölszabadulását. Mi szenvedünk Isten türelme miatt. És mégis mindnyájunknak szüksége van az Ő türelmére. Isten, aki báránnyá lett, azt mondja nekünk, hogy a világot a Megfeszített üdvözítette, és nem a megfeszítők. A világot Isten türelme váltotta meg és az emberek türelmetlensége rombolta szét.
A pásztor egyik alapvető jellemvonásának kell lennie, hogy szereti a rábízott embereket, úgy, ahogyan Krisztust szereti, akinek szolgálatában áll. „Legeltesd juhaimat” – mondja Krisztus Péternek, és mondja ebben a percben nekem. Legeltesd, azaz szeresd; és szeresd, azaz légy készen a szenvedésre is. Szeretni azt jelenti: megadni a juhoknak az igazi jót, Isten igazságának, Isten Igéjének táplálékát, jelenlétének eledelét, melyet az Oltáriszentségben ajándékoz nekünk.
Kedves Barátaim, ebben a percben csak ennyit mondhatok: imádkozzatok értem, hogy megtanuljam egyre jobban szeretni az Urat. Imádkozzatok értem, hogy megtanuljam egyre jobban szeretni az Ő nyáját: titeket, a szent Egyházat, mindegyikteket egyenként, és valamennyiteket együtt. Imádkozzatok értem, hogy meg ne futamodjak félelemből a farkasok elől. Imádkozzunk egymásért, hogy az Úr hordozzon minket, és mi megtanuljuk hordozni egymást.
A második jel, amely a mai liturgiában megjeleníti a Péteri Szolgálatba való beiktatást, a halász gyűrűjének átadása. Péter meghívását, hogy pásztor legyen, melyet az evangéliumban hallottunk, megelőzi a csodálatos halfogás elbeszélése: az éjszaka után, melyben eredménytelenül vetették ki a hálót, a tanítványok látják a parton a föltámadott Urat. Ő parancsolja nekik, hogy még egyszer forduljanak vissza halászni, és íme, a háló úgy megtelik, hogy már nem tudják kiemelni; százötvenhárom nagy hal: „s jóllehet annyi volt a hal, a háló nem szakadt ki” (Jn 21,11).
Ez az elbeszélés Jézus tanítványaival való földi együttlétének a végén megfelel egy kezdeti elbeszélésnek: a tanítványok akkor sem fogtak semmit, egész éjszaka; Jézus akkor is fölszólította Simont, hogy menjen és még egyszer vesse ki a hálót. És Simon, akit akkor még nem hívtak Péternek, adta a csodálatos választ: Mester, a te szavadra kivetem a hálót! És íme, küldetésének átadása: „Ne félj! Mostantól fogva emberek halásza leszel” (Lk 5,1-11). Az Egyháznak és az apostolok utódainak ma is mondják, hogy evezzenek a történelem tengerének mélyére, és vessék ki a hálót, hogy megnyerjék az embereket az evangéliumnak – Istennek, Krisztusnak, az igazi életnek.
Az egyházatyák sajátos magyarázatot adtak ehhez az egyedülálló feladathoz is: ők ezt mondják: a halnak, e vízbe teremtett lénynek a halála, ha kiemelik a tengerből. Kiveszik a saját életeleméből, hogy eledelül szolgáljon az embernek. Az emberhalász küldetésében azonban az ellenkezője történik. Mi emberek, elidegenülten élünk a szenvedés és halál sós vizében; egy világosság nélküli sötétség tengerében. Az evangélium hálója kiemel bennünket a halál vizéből, és Isten világosságának ragyogásába visz, az igazi életbe. És valóban: az emberek halásza küldetésében, Krisztus követésében kell kihozni az embereket az Isten világosságától, az élet földjétől való minden elidegenedés sós tengeréből. És valóban: mi azért vagyunk, hogy megmutassuk Istent az emberekben. Csak ott kezdődik valóban az élet, ahol látják Istent. Csak akkor ismerjük meg, hogy mi az élet, amikor Krisztusban találkozunk az élő Istennel. Mi nem az evolúció véletlen és értelmetlen termékei vagyunk. Mindegyikünk Isten gondolatának a gyümölcse. Mindegyikünket akar, mindegyikünket szeret, mindegyikünk szükséges számára. Számunkra nincs szebb annál, mint ha elér és megragad minket az evangélium és Krisztus. Mert számunkra nincs szebb annál, mint megismerni Őt és közölni másokkal a vele való barátságot. A pásztor, az emberek halászának feladata gyakran fárasztónak tűnhet. De szép és nagy dolog, mert lényegében az öröm szolgálata, Isten örömének szolgálata, aki be akar lépni a világba.
Még valamit ki szeretnék emelni: mind a pásztor, mind a halász képében nagyon kifejezetten megmutatkozik a meghívás az egységre. „Más juhaim is vannak, melyek nem ebből az akolból valók; azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak a hangomra, és egy nyáj lesz és egy pásztor” – mondja Jézus a jó pásztorról szóló beszédben (Jn 10,16).
És a százötvenhárom nagy halról szóló elbeszélés ezzel az örvendező megállapítással zárul: „jóllehet annyi volt a hal, a háló nem szakadt ki” (Jn 21,11). De jaj, szeretett Urunk, a háló kiszakadt! – szeretnénk fájdalommal mondani. De nem – nem kell szomorkodnunk! Örvendjünk a te ígéreted miatt, mely nem csal meg, és tegyünk meg minden lehetségeset, hogy haladjunk az általad megígért egység felé vezető úton. Emlékeztessük erre imádságban az Urat, mint koldusok: igen, Uram, emlékezz arra, amit megígértél. Tedd, hogy egy pásztor és egy nyáj legyünk! Ne engedd, hogy a hálód kiszakadjon, és segíts, hogy az egység szolgái legyünk!
Ebben a percben visszaemlékezem 1978. október 22-re, amikor II. János Pál pápa megkezdte a szolgálatát itt, a Szent Péter téren. Még mindig és folyamatosan visszhangzanak a fülemben a szavai: „Ne féljetek, nyissátok ki, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztusnak!” A Pápa az erősekhez, a világ hatalmasaihoz szólt, akik attól féltek, hogy Krisztus elvesz valamit a hatalmukból, ha bebocsátják és szabadságot engednek a hitnek. Kétségtelen, Ő valamit elvett volna tőlük: a korrupciót, a jogok megtiprását, az önkény uralmát. De semmit nem vett volna el abból, ami az ember szabadságához, méltóságához, az igazságos társadalom építéséhez tartozik.
A Pápa minden emberhez, főként a fiatalokhoz is szólt. De vajon nem félünk-e bizonyos mértékig valamennyien, ha Krisztust egészen beengedjük magunkhoz, ha egészen kitárulunk előtte; nem félünk-e, hogy elvehet valamit az életünkből? Nem félünk-e lemondani valami nagy dologról, az egyetlenről, ami annyira széppé teszi az életünket? Nem kockáztatjuk-e, hogy végül szorongatásban és a szabadságtól megfosztottan találjuk magunkat? És a Pápa ismét csak azt akarta mondani; Nem! Aki bebocsátja Krisztust, nem veszít el semmit, semmit – abszolút semmit abból, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csak ebben a barátságban tárulnak ki az élet kapui. Csak ebben a barátságban bontakoznak ki valóságosan az emberi lét nagy lehetőségei. Csak ebben a barátságban tapasztaljuk meg azt, ami szép és ami szabad.
Így szeretném ma én, nagy erővel és nagy meggyőződéssel, személyes életem hosszú tapasztalataira támaszkodva mondani nektek, Kedves Fiatalok: ne féljetek Krisztustól! Ő semmit nem vesz el, és ajándékba ad mindent. Aki neki ajándékozza önmagát, a százszorosát kapja vissza. Igen, nyissátok ki, tárjátok ki a kapukat Krisztusnak – és megtaláljátok az igaz életet. Ámen.
