Tisztelendő Bíboros Testvérek,
Kedves Testvéreim és Nővéreim Krisztusban,
és ti mind, Jóakaratú Férfiak és Nők!
1. Bőséges kegyelem és békesség nektek (vö. 1Pt 1,2)! Ebben az órában két ellentétes érzés van együtt a lelkemben. Egyrészt, az alkalmatlanság és az emberi zavartság érzése a tegnap rám bízott felelősség miatt, melyet Péter apostol utódaként e római székben az egyetemes Egyház iránt kaptam. Másrészt mélységes hálát érzek Isten iránt, aki – mint a liturgiában énekeljük – nem hagyja el a maga nyáját, hanem vezeti át az időn azok irányítása alatt, akiket Ő maga választott ki Fia helyetteséül, és tett meg pásztorrá (vö. Apostolok első prefációja).
Kedveseim, mindezek fölött mélységes elismerés uralkodik el a szívemben az isteni irgalmasság ajándékáért. És ezt a tényt különleges kegyelemnek tekintem, melyet tisztelt elődöm, II. János Pál nyert el számomra. Szinte érzem, amint erős kezével megszorítja a kezemet; szinte látom mosolygó szemeit és hallom szavait, melyeket e percben különlegesen hozzám intéz: „Ne félj!"
Szentatyánk, II. János Pál pápa halála és a rá következő napok az Egyház és az egész világ számára a kegyelem rendkívüli ideje volt. Az eltávozása fölötti fájdalmat és a maga mögött hagyott űr érzését tompította a föltámadott Krisztus tevékenysége, mely a hit, a szeretet és a lelki szolidaritás áradásában hosszú napokon át megmutatkozott és a temetésben tetőzött.
Elmondhatjuk, hogy II. János Pál temetése valóban rendkívüli tapasztalat volt, melyben bizonyos módon fölfoghattuk Isten hatalmát, aki Egyháza által az összes népekből egyetlen hatalmas családot akar formálni, az Igazság és a Szeretet egyesítő erejével (vö. LG 1). A halál órájában hasonlóvá válva Urához és Mesteréhez, II. János Pál megkoronázta hosszú és termékeny pápaságát, megerősítve a hitben a keresztény népet, összegyűjtve azt maga köré, és megéreztetve vele az emberi család egységét.
Hogyan ne éreznénk e tanúságtétel jelentését? Hogyan ne vennénk észre a bátorítást, mely a közelmúlt ezen eseményeiből fakad?
2. Minden várakozásom ellenére az isteni Gondviselés a szavazataitok által, tisztelt Bíboros Atyák, engem hívott arra, hogy e nagy Pápa nyomába lépjek. Ebben az órában eszembe jut az, ami immár kétezer éve Fülöp Cezáreája vidékén történt. Szinte hallom Péter szavait: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”, és az Úr ünnepélyes kijelentését: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára fogom építeni Egyházamat... neked adom a mennyek országának kulcsait” (Mt 16,15-19).
Te vagy a Krisztus! Te Péter vagy! Szinte újra átélem ezt az evangéliumi jelenetet; én, Péter utóda, remegve ismétlem a galileai halász reszkető szavait, és benső megindultsággal újra hallom az isteni Mester biztató ígéretét. Ha rendkívüli a felelősség súlya, mely gyönge vállamra nehezedik, kétségtelenül mérhetetlen az isteni hatalom is, melyre számíthatok: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára fogom építeni Egyházamat" (Mt 16,18).
Azzal, hogy Róma püspökévé választottak, az Úr a helyettesévé akart engem, „sziklának" akart engem, melyre mindenki biztonsággal támaszkodhat. Kérem tőle, hogy pótolja erőim gyöngeségét, hogy nyájának bátor és hűséges pásztora legyek, aki mindig tanulékonyán fogadja az Ő lelkének indításait.
E különleges szolgálatot, 'a péteri' szolgálatot az egyetemes Egyház szolgálatában alázatosan az isteni Gondviselés kezére hagyatkozva kezdem el. És elsőként Krisztus felé újítom meg teljes és bizakodó ragaszkodásomat: „In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum" [Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem]!
Tőletek, Bíboros Urak, hálás szívvel az irántam tanúsított bizalomért azt kérem, hogy támogassatok az imádsággal és következetes, aktív és bölcs együttműködéssel. Kérem összes Püspök Testvéreimtől is, álljanak mellettem az imádsággal és a jó tanáccsal, hogy valóban servus servorum Dei [Isten szolgáinak a szolgája] lehessek. Miként Péter és a többi apostol az Úr akaratából egyetlen apostol kollégiumot alkottak, ugyanúgy Péter utódának és a püspököknek, az apostolok utódainak – a Zsinat ezt határozottan hangsúlyozta (vö. LG 22) – egymással szoros egységet kell alkotniuk. Ez a kollegiális közösség, a római Pápa és a püspök szerepének és feladatainak különbözősége mellett, az Egyház és a hit egységének szolgálatára van, melytől jelentős mértékben függ az evangelizáció hatékonysága a mai világban. Ezen az ösvényen akarok járni én is, melyen tiszteletre méltó Elődeim jártak, egyedül azt tekintve célnak, hogy az egész világnak hirdessük Krisztus élő jelenlétét.
3. Különösen is előttem áll II. János Pál pápa tanúságtétele. Ő egy bátrabb, szabadabb, fiatalabb Egyházat hagyott ránk. Egy olyan Egyházat, mely az Ő tanítása és példája szerint nyugodtan tekint a múltra és nem fél a jövőtől. Az evangéliumot kézben tartva és alkalmazva a mai világra а II. Vatikáni Zsinat hiteles újra olvasása által, vezette be az Egyházat a Nagy Jubileummal az új évezredbe. II. János Pál pápa a Zsinatot méltán nevezte „iránytűnek”, mellyel tájékozódunk a harmadik évezred hatalmas óceánján (vö. Novo millennio ineunte 57, 58). Lelki végrendeletében is megjegyezte: „Meg vagyok róla győződve, hogy még hosszú idő adatik az új nemzedéknek, hogy megtapasztalják azt a gazdagságot, amit ez a 20. századi zsinat nekünk ajándékozott” (2000. III. 17.).
Éppen ezért én is, amikor megkezdem Péter utódának sajátos szolgálatát, határozottan meg akarom erősíteni az elszánt akaratot arra, hogy folytatom а II. Vatikáni Zsinat megvalósítását, Elődeim nyomdokaiban járva és hűségesen folytatva az Egyház kétezer éves hagyományát. Épp ebben az évben lesz 40. évfordulója annak, hogy bezárult a Zsinat (1965. XII. 8.). Az évek múlásával a zsinati dokumentumok nem veszítették el aktualitásukat. Sőt, tanításuk olyannak bizonyul, mint ami különlegesen kapcsolódik az Egyház és a mai globalizált társadalom feladataihoz.
4. Különleges jelentősége van annak, hogy pápaságom akkor kezdődik, amikor az Egyház az Eucharisztia Évét éli. Hogyan ne tekintenénk ebben a gondviselésszerű egybeesésben egy olyan mozzanatot, melynek meg kell határozni a szolgálatot, melyre meghívást kaptam.
Az Eucharisztia, a keresztény élet szíve és az Egyház evangelizáló küldetésének forrása, nem lehet más, mint a rám bízott péteri szolgálat forrása és állandó középpontja.
Az Eucharisztia állandóan megjeleníti a föltámadott Krisztust, aki ma is nekünk ajándékozza magát, és arra hív, hogy részesedjünk Testének és Vérének asztaláról. A vele való teljes kommunióból fakad az Egyház életének minden egyéb eleme, elsőként az összes hívők közötti kommunió, az elkötelezettség az evangélium hirdetésére és a róla való tanúságtételre, a mindenki, különösen a szegények és kicsinyek iránti szeretet buzgósága.
Éppen ezért ebben az évben kiemelten kell ünnepelnünk Úrnapját. Utána az Eucharisztia lesz a középpontja augusztusban a kölni Ifjúsági Világnapnak és októberben a Püspöki Szinódus Rendes Ülésének, melynek témája: „Az Eucharisztia az Egyház életének és küldetésének forrása és csúcsa". Mindenkitől kérem, hogy a következő hónapokban mélyítsük el az eucharisztikus Jézus iránti szeretetet és áhítatot, s bátran és világosan fejezzük ki az Úr valóságos jelenlétébe vetett hitünket, mindenekelőtt az ünneplések pontosságával és ünnepélyességével.
Különlegesen kérem ezt a papoktól, akikre nagy szeretettel gondolok ebben a percben. A szolgálati papság a Cönákulumban született, együtt az Eucharisztiával, miként ezt annyiszor hangsúlyozta tiszteletre méltó Elődöm, II. János Pál.
„A papi létnek sajátos jogcímen »eucharisztikus formájúnak« kell lennie" – írta utolsó Nagycsütörtöki levelében (1. p.). Ezt mindenekelőtt a szentmise naponkénti áhítatos bemutatása valósítja meg, mely minden pap életének és küldetésének középpontja.
Az Eucharisztiából táplálkozva és belőle merítve az erőt, a katolikusok feltétlenül érzik az ösztönzést, hogy törekedjenek arra a teljes egységre, melyet Krisztus oly buzgón kért a Cönákulumban. Péter utóda tudja, hogy az isteni Mester ezen utolsó kívánságát egészen különleges módon kell teljesítenie. Rá bízatott ugyanis a feladat, hogy megerősítse a testvéreket (vö. Lk 22,32).
5. Éppen ezért szolgálatának kezdetén a Római Egyházban – abban a Rómában, melyet Péter a vérével öntözött – az ő jelenlegi utóda teljes tudatossággal elsődleges feladatának tekinti, hogy energiát nem kímélve dolgozzon Krisztus minden követője teljes és látható egységének helyreállításán. Ez az ő törekvése, ez az ő sürgető kötelessége. Tudatában van, hogy ehhez nem elegendőek a jó gondolatok kinyilvánításai. Konkrét cselekedetekre van szükség, melyek behatolnak a lelkekbe és megmozgatják a lelkiismereteket, minden egyes lelket sürgetve arra a belső megtérésre, mely minden előrelépésnek föltétele az ökumenizmus útján.
A teológiai dialógusra szükség van, a múltban hozott döntések történeti indítékainak föltárása szintén mellőzhetetlen. De ami ezeknél fontosabb, az „az emlékezet megtisztítása", melyet II. János Pál annyiszor említett, ami egyedül képes fölkészíteni a lelkeket Krisztus teljes igazságának befogadására. És Őelőtte, minden élőlény legfőbb Bírája előtt – aki előtt mindegyikünknek meg kell jelennie – számot kell adnunk arról, mit tettünk vagy mit nem tettünk meg az Ő összes tanítványa teljes és látható egységének érdekében.
Péter mostani Utóda engedi, hogy ez a fölszólítás egyes szám első személyben neki szóljon, és készen áll arra, hogy amennyiben hatalmában áll, előmozdítsa az ökumenizmus alapvető ügyét. Elődei nyomában járva teljesen el van szánva arra, hogy támogasson minden kezdeményezést, mely alkalmasnak mutatkozik a különböző Egyházak és Egyházi Közösségek tagjaival való kapcsolatok és megértés előmozdítására; sőt ez alkalommal is a legszívélyesebb köszöntését küldi nekik Krisztusban, mindannyiunk egyetlen Urában.
6. Ebben a percben visszaemlékezem arra a feledhetetlen eseményre, melyet valamennyien átéltünk II. János Pál halála és temetése alkalmával. A puszta földre helyezett holttest körül összegyűltek az Államfők, a társadalom minden rétegének képviselői, és különösen a fiatalok, a szeretetnek és a csodálatnak felejthetetlen ölelésében. Bizalommal tekintett rá az egész világ. Sokan úgy érezték, hogy ez az intenzív, a tömegtájékoztató eszközök jóvoltából a föld határaiig kitágult részvétel a mai emberiség egyetlen kórusban megszólaló segélykiáltása a Pápa felé, mert bizonytalanságok és félelmek között kérdően tekint a jövőbe.
A mai Egyháznak újra tudatosítania kell a feladatot, hogy a világ felé meg kell szólaltatnia annak hangját, aki azt mondta: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága" (Jn 8,12). Amikor az új pápa megkezdi a szolgálatát, tudja, hogy az ő feladata újra fölragyogtatni a mai férfiak és nők előtt Krisztus világosságát: nem a saját világosságát, hanem Krisztusét.
Ennek tudatában fordulok mindenkihez, azokhoz is, akik más vallásokhoz tartoznak, vagy akik egyszerűen választ keresnek a lét alapvető kérdéseire, és még nem találták meg. Mindenki felé egyszerűséggel és szeretettel fordulok, hogy biztosítsam: az Egyház folytatni akarja a nyílt és őszinte dialógust velük az emberiség és a társadalom igaz javának keresésére.
Kérem Istentől az egységet és a békét az emberi család számára, és kinyilvánítom, hogy az összes katolikus kész arra, hogy együttműködjön a társadalom hiteles, minden emberi lény méltóságát tiszteletben tartó fejlődéséért.
Nem fogom kímélni az erőket és az odaadást a tiszteletre méltó Elődeim által a különféle civilizációkkal megkezdett, ígéretes dialógus folytatására, hogy a kölcsönös megértésből megszülessenek a mindenki számára jobb jövő föltételei.
Külön gondolok a fiatalokra. Szeretettel ölelem át őket, II. János Pál pápa kiváltságos beszélgetőtársait, arra várva, hogy ha Istennek tetszik, Kölnben a következő Ifjúsági Világnapon találkozunk. Kedves Fiatalok, akik az Egyház és az emberiség jövője és reménysége vagytok, folytatni fogom veletek a dialógust, figyelve várakozásaitokra, azzal a szándékkal, hogy segítselek titeket egyre jobban találkozni az élő és örökké fiatal Krisztussal.
7. Mane nobiscum, Domine! Maradj velünk, Urunk! Ez a fohász – II. János Pál pápának az Eucharisztia évéről kiadott apostoli levelének fő témája – az az imádság, mely önkéntelenül fakad a szívemből, miközben megkezdem a szolgálatot, melyre Krisztus meghívott. Miként Péter, én is megújítom Neki föltételek nélküli hűségem ígéretét. Egyedül Neki akarok szolgálni azzal, hogy teljesen az Ő Egyháza szolgálatára szentelem magamat.
Ezen ígéret támaszául segítségül hívom a Szent Szűz anyai közbenjárását, akinek kezébe leteszem saját személyem és az Egyház jelenét és jövőjét. Vele együtt járjanak közben értünk a szent apostolok, Péter és Pál és minden szentek.
Ezekkel a gondolatokkal adom rátok, Tisztelendő Bíboros Testvéreim, és mindazokra, akik ezen a szentmisén részt vesznek és a televízión vagy a rádión keresztül hallgatják, szeretetteljes áldásomat.
