Auspicato concessum est

---

Szerencsés esemény számba jöhet, hogy a keresztény nép rövid időközben két oly férfiú emlékezetét üli, kik miután szentségük örök jutalmára a mennybe költöztek, erényeiknek mintegy folyton megújuló sarjadékául számos jeles tanítványt hagytak maguk után. Ugyanis szent Benedeknek, Nyugat szerzetesei atyjának és törvényhozójának százados emlékünnepe után, legközelebb hasonló alkalom nyílik Assisi Szent Ferenc nyilvános ünneplésére, betelvén születésének 700. évfordulója. S ez, mint nem ok nélkül véljük, – az isteni gondviselés jóságos végzéséből történik … Reméljük ugyanis, hogy ez emléknapok nem lesznek gyümölcstelenek a keresztény népben, mely a szerzeteseket mindenkor méltán barátainak tekinti, s ép azért, valamint Benedek nevét nagy kegyelettel s hálás szívvel tiszteli: ép úgy versenyt felnyitja Szent Ferenc emlékét lelkesülésének ünneplő és változatos nyilvánulásaival.

A lelkek e buzgalmát a jó ügy körül nálunknál jobban bizonyára senki nem méltányolja; hiszen Assisi Szent Ferencet már kora ifjúságunktól csodáltuk s kiváló buzgalommal tiszteltük, – dicsőségünknek tartjuk, hogy Szent Ferenc családjához tartozunk s áhítatunkban Alvernia szent hegyormára[1] is nem egyszer örvendő szívvel s rugalmas léptekkel siettünk; lelkünk előtt lebegett ott minden lépten-nyomon a nagy férfiú képe s csendes elmélkedésbe merülve, fogva tartott a hegy emlékezetes magánya. Azonban bármily dicséretreméltó is a népnek ünneplő buzgalma, nem ez a fő. Sőt azt kell gondolnunk, hogy a tisztelet, melyet Szent Ferenc iránt tanúsítunk, csak akkor lesz előtte kedves, ha tisztelőiben gyümölcsözővé és hatásossá válik. A valódi és tartós hatás pedig abban áll, hogy akinek kitűnő erényeit csodáljuk, annak némi hasonlatosságát önmagunkon kifejezzük s követése által javulni iparkodjunk. Mihelyt buzgón gyakorolnánk Isten segítségével a tisztelet e nemét, nem volna szükség más alkalmas és hatásos szerre a jelenkor nagy társadalmi bajai ellen....

Eléggé ismerjük a XII. századot erényei és bűneivel együtt. A katolikus hit mélyen gyökeredzett a szívekben s lelkesít a gondolat, hogy vallási buzgalmuk hevében egész hadseregek vonultak Palesztinába... győzni vagy halni.[2] De a nép erkölcsét nagyon megrendítette a szabadosság s égető szükség volt, hogy a keresztény szellem ismét életre ébredjen. Márpedig a keresztény erénynek jellege épen az a nagylelkűség, mely szívesen visel bántást és fájdalmat, – eszményképe pedig a kereszt, melyet Krisztus minden követőjének magára kell vennie. Ezen lelkület azokban nyilvánul, kik a földiekben maguktól minél többet megtagadnak, kik maguk fölött hajthatatlanul uralkodnak, – s a balsorsot könnyen és egykedvűen tűrik. E lelkületben fölragyog azután az erények királynője, az Isten és felebarát iránt való szeretet is, melynek ereje oly nagy, hogy a kötelmet kísérő nehézségeket játszva legyőzi s bármely keresztet nemcsak elviselhetővé, hanem kellemessé is tesz.

A XII. század nagy hiányt szenvedett ez erényekben; sokan, nagyon sokan egészen a földiekbe merülve, tiszteletet és gazdagságot hajhásztak vagy fényűzésben s élvezetekben tölték idejüket. A hatalom kevesek kezébe összpontosult, kik azt majdnem csak a nép nyomorítására és zaklatására fordították, s e visszaélésektől azok sem tartózkodtak, kiknek állásuknál fogva jó példát kellett volna adniuk. A szeretet mindinkább hűlt, s helyébe különféle erkölcsi bajok léptek, milyenek irigység, a versengés és gyűlölet, – ezek annyira szították egymás ellen a feleket, – hogy a szomszédos városok jelentéktelen ok miatt is háborúskodtak s a polgárok egymást véres tusákban öldösték.

E században lépett föl Szent Ferenc. Bámulatra méltó állhatatossággal és alázatos kiindulással arra vállalkozott, hogy a vénülő világnak a keresztény tökély valódi eszményét szóval és tettben megmutatja. Nem esetleg történt, hogy az ifjú az evangélium e szavait hallatta mély megilletődéssel: „Ne legyen aranyotok, se ezüstötök, se pénzetek övetekben, se táskátok az úton, se két köntösötök, se sarutok, se bototok.”[3] és „ha tökéletes akarsz lenni, akkor menj, add el amid vagyon, ... azután jöjj és kövess engem”[4]. Ezen szavakat ő úgy vette, mintha közvetetten hozzá lettek volna intézve; lemondott mindenről, – ruhát cserélt, – a szent szegénységet választotta életpárjául[5] s az evangéliumi szavakban foglalt hősies erényeket nagy s áldozatkész lélekkel átkarolta és rendjének alapelveiül tűzte ki.

Ez időtől fogva a világ elpuhultsága s életuntságig fokozott kéjelgése közepette ijesztő durva darócban járt, – ajtóról ajtóra koldulgatta kenyerét, s ami legkeserűbb – a dőre népnek gúnyját nemcsak elviselte, de csodálatos készséggel még szomjazta is. Ő ugyanis Krisztus keresztjének „bolondságát” a bevégzett bölcsességnek tartotta, s midőn fönséges titkaiba behatolt, úgy látta, hogy dicsőségét sehol jobban meg nem alapíthatja. A kereszt szeretetével Ferenc lelkét az a hatalmas szeretet is áthatotta, mely arra ösztönözte, hogy a keresztény hitet lelkesen hirdesse, s e miatt magát nyilvánvaló halálveszélynek is kitegye. Ezen szeretetében átkarolta az egész emberiséget; az elhagyottakat és szegényeket azonban jobban szerette, úgy, hogy azokban látszék különös örömét találni, kiket mások kerülni s kevélyen megvetni szoktak. Ez által nagyszerű érdemeket szerzett magának azon testvériség körül, melynek visszaállításával Krisztus Urunk az egész emberiségről egy, közös Atyánk és Istenünk uralma alatt álló családot alkotott.

Ezen erények s rendkívül szigorú életmód által igyekezett a tiszta lelkű hős Krisztus képét és hasonlatosságát önmagán kifejezni... Életének csodái, melyeket ember nem, csak angyal vehetne méltán ajkaira, mutatják, mily nagy volt e férfiú s mennyire méltó arra, hogy Isten Őt kortársainak a keresztény erkölcshöz való visszatérítésére kiválassza. S valóban nem emberi szózat volt az, melyet Ferenc Szent Demjén-templomában hallott: „menj s támogasd düledező házamat”, s nem kevésbé csodálatos III. Ince álma, melyben Ferenc vállaival támogatta a Lateráni-bazilika roskadozó falait. E csodajelek jelentése nyilvánvaló; azt hirdették ugyanis, hogy Ferenc lesz ez idő szerint a kereszténység oszlopa és bástyája. Késedelem nélkül fogott a munkához. Első 12 tanítványa képezte azt a kis magot, mely Isten kegyelméből s a pápa kedvezése folytán, oly bőven hányta kalászát s gazdag aratást ígért.

Miután Krisztus követésére oktatta őket, fölosztotta köztük Olaszországot s Európát, hogy hirdessék mindenütt az evangéliumot, sőt némelyeket Afrikába is átküldött. S ők megfeleltek küldetésüknek: e szegény, tanulatlan, együgyű emberek a nép közé vegyültek; utcasarkokon és tereken, szószék és padok nélkül, dísztelen, egyszerű beszédben buzdítják az embereket a földi javak megvetésére s az örök élettel való törődésre.[6] Csodálatos, hogy ezen látszólag gyámoltalan emberek buzgalmát mily siker koronázta! Tömegesen tódult hozzájuk a kíváncsi sokaság: siratták bűneiket, elfeledték sérelmeiket s viszályaik kiegyenlítése után, békés érzelmeket kezdtek táplálni. Hihetetlen vonzalom, – mondanám, erőszakos áramlat ragadta a kedélyeket szent Ferenchez.

Bárhová fordult, nyomában volt a nép s gyakran a helységek, sőt népes városok lakosai, osztálykülönbség nélkül, arra kérték, hogy vegye fel őket rendje tagjai közé. Ez szolgált alkalmul a „harmadik rend” megalapítására, mely magában foglaljon minden rendű, rangú és foglalkozású embert kor- és nem különbség nélkül, s a nélkül, hogy kibontakozniuk kelljen a családi- és társadalmi élet kötelékeiből. Mert Szent Ferenc e rendet nem annyira külön szabályokkal, mint inkább az evangélium azon törvényeinek alapján szervezte, melyeknek megtartása a keresztényt úgy is kötelezi, hogy tudniillik mindenki engedelmeskedjék az Isten s az egyház parancsainak, kerülje a viszályt és visszavonást, – mást jószágában meg ne rövidítsen – csak a vallás- és a haza érdekében ragadjon fegyvert, – szerény legyen életmódja- és háztartásában, – kerülje a fényűzést, a tánc és a színjátékok bűnre vivő alkalmait.

Elképzelhetni, hogy mennyi áldás áramlott ez intézményből, mely már magában is üdvös, de különösen azon korban nagyon időszerű volt. – A harmadik rend tagjai a katolikus vallás védelmében jámbor és bátor lelkületüknek fényes bizonyítékait adták: föl is támadt ezért ellenük az alacsony lelkűek gyűlölete, de aratták bőven a józan elemek egyedül mérvadó elismerését is. Sőt a nagynevű IX. Gergely pápa nyíltan dicséreteivel halmozta el őket, – magasztalta hitbuzgalmukat, szilárdságukat, pártfogás alá vette s tiszteletből „Krisztus katonáinak” s a „Makkabeusok utódának” nevezte őket. S a valóság megfelelt a dicséretnek. E rend tagjaiban a közjóllétnek hatalmas védfala támadt, mint akik szemük előtt tartván az alapító erényét és törvényeit csak azon iparkodtak, hogy a társadalomban a keresztény erény új életre keljen.

Fáradozásuk és példájuk gyakran elfojtotta és kiegyenlítette a viszályokat, – kicsavarta a fegyvert a dühös viaskodók kezéből,— megszüntette a panaszok és egyenetlenségek okait, – segélyt hozott a szűkölködőknek s elhagyottaknak, – száműzte a fényűzést, mely annyi vagyoni s erkölcsi bukásnak eszközlője. Szóval, Szent Ferenc harmadik rendje kútfeje volt a családi és polgári erényeknek: belőle eredt a házi béke s a köznyugalom, az erkölcsök fegyelmezettsége és szelídülése, a vagyon józan használata és megóvása, – e javakat, a valódi műveltség és haladás mind megannyi föltételét, Európa nagyrészt Ferencnek köszöni.

Mivel pedig a föléledő keresztény szellemnek eredeti hatalma minden hely és kor sebeire alkalmas gyógyír, nincs kétség benne, hogy Szent Ferenc intézményéi korunknak is nagy hasznára válnának – annál is inkább, mert korunk több tekintetben hasonlít a XII. századhoz. Valamint akkor, úgy most is sokak szívében kihűlt a keresztény szeretet, s a kötelmek teljesítésében részint hanyagság, részint tudatlanságból nagy hanyatlás állt be.

A korszellem s az emberek nézetei és vágyai ugyanazon irányt követik, és sokan a földi javak s az érzéki gyönyörök hajhászásában emésztik életüket. Lelketlen fényűzéstől elkapatva, elpazarolják sajátjukat s megkívánják a másét; – nagy hangon hirdetik a testvériséget, de a sok szótól elfelejtik a tetteket; – mindent az önzés mozgat s a gyöngék- és nyomorultakról gondoskodó, rejtőző szeretet napról-napra ritkábbá válik. Akkor az albigensek hidrafejű tévtana az egyház joghatóságának megrendítése által megbolygatta a társadalmi rendet s a szocializmus bizonyos fajának egyengette útját:[7] ma pedig egyre szaporodnak a naturalizmus hívei, kik az egyháznak járó hódolatot megtagadják s fokról fokra haladva, az állami tekintélyt is aláássák, – hirdetik a forradalmat és az erőszakot, bolygatják a birtokfelosztást, – kecsegtetik a proletárok szenvedélyeit, – szóval a családi s a társadalmi rend megingatásán dolgoznak.

A bajok ez özönében enyhet kereső reményünket Szent Ferenc intézményeinek újból való felvirágzásába helyezzük. Mert ha ezek virágoznának, virágoznék a hit, a jámborság s minden egyéb keresztény erény, lelohadna a földi javakra való határtalan áhítozás s nem tartanák hallhatatlan gyűlöletes igának: az erény uralmát a szenvedélyek fölött: Az emberek a testvéri egyetértés szent kötelékeiben egymást kölcsönösen szeretnék, s a szenvedőkben és nyomorultakban tisztelnék – mint illik – az Úr Jézus személyét.

A keresztény szellem erejében tisztában volna mindenki az iránt, hogy a törvényszerű hatóságoknak lelkiismeretben hódolnunk kell, hogy senkit sem szabad megrövidítenünk: s e felfogás gyökerében irtaná az erőszakoskodást, az igazságtalanságot, a forradalmi hajlamokat, a társadalmi osztályok közé furakodó gyűlölködést, – a szocializmus mindmegannyi csiráját és élesztőjét. Végül az állambölcsesség folytonos és nagy nehézsége, hogy miként kellene megegyeztetni a gazdagok és szegények érdekeit, bámulatos megoldást nyer, mihelyt utat tör magának a meggyőződés, hogy a szegénység mint olyan, nem aljas és megvetendő,[8] – hogy a gazdagnak kötelessége és terhe a könyörület és bőkezűség, – a szegényé pedig a megnyugvás és szorgalom; s mivel senki sincs a földi javak kedvéért a világon: az egyiknek türelem, a másiknak jótékonyság által kell kiérdemelnie az eget.

Ez okoknál fogva régi és forró vágyunk, hogy mindenki tőle telhetőleg lelkesüljön Szent Ferenc követésére. Valamint ezelőtt is mindig szívünkön viseltük Szent Ferenc harmadik rendjének ügyét: úgy most is, az Úr kegyelméből az egyház egyetemes kormányára meghívatván, e százados évforduló alkalmát használjuk fel a hívek buzdítására, hogy Krisztus ezen szent seregéhez csatlakozni ne késlekedjenek. Különösen pedig azt ajánljuk, hogy aki magára veszi a penitencia szent jelvényeit, az hordja szemei előtt a nagy alapító példáját s valósítsa meg életében mását[9]. ... Adja az Ég, hogy a katolikus nép úgy özönöljék korunkban a harmadik rendbe, mint a hogy hajdanában tolongva s tódulva kísérte és követte Szent Ferencet!

Kelt Rómában, Szent Péternél,
1882. szeptember 17-én, pápaságunk ötödik évében

---

Megjegyzések:
[1] Arezzo mellett emelkedik, ahol a titokzatos jelenés történt, hogy a keresztre feszített Szeráfi Szent Ferenc testébe nyomta Krisztus sebhelyért.
[2] Olaszországnak azon kívül, dacára az egyenetlenségnek és jogtalanságnak, melyek a bűnök hosszú láncolatát vonták maguk után, volt mindig lángoló hitélete, mely Ezzelinót is képes volt magába szállásra bírni, – volt hevülő buzgalma, mely a városok dicsőségét és fényét a templomok és dómok szentelt emlékeiben örökítette meg, – volt vallásos nemzeti önérzete, mely ha nem is volt mindig hű Rómához, de Rómára mindig büszke volt.
[3] Mt 10,9.16.
[4] Mt 19,21.
[5] Ki ne olvasná mély megilletődéssel azt a fenséges imát, melyet lángoló szeretet sugallt Szent Ferenc választott mátkája, a szent szegénység iránt: „Ó, Úr Jézus, mutasd meg nekem a te forrón szeretett „szegénységed” ösvényeit. A szegénység mindent tapos, – tehát mindennek királynéja. Hanem én, Kegyes Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam és a szegénység hölgyén (Domina Pauipertas); mert kínoz engem szerelme s nélküle nem nyughatom. Tudod te azt, Uram, ki szívembe szerelmét öntötted. Hanem ő maga is szomorúan ül, mindenkitől elutasítva; özvegy lett a népek úrnője, hitvány és megvetett jóllehet minden erény királynéja. – Lásd, Úr Jézus, hiszen a szegénység olyannyira az erények királynéja, hogy magad is elhagyván az angyalok székhelyeit, leszálltai a földre, hogy azt örök szeretettel magadnak eljegyezhesd. Ó, ki ne szeretné, Uram, a szegénységet mindenekfölött? E kiváltsággal tüntess ki, e kinccsel gazdagíts, hogy enyéimmel semmit se bírhassak a földön.” Ekképp a szegénységet mutatta be a tökéletesség eszménye gyanánt. Szerette azt emberi alakban jelképezni s majd az ég leányának, majd gondolatai hölgyének, majd mátkájának s nejének hívta.
[6] Tőle és rendjéből eredt az egyházi szónoklat folyama, mely magával ragadott mindent. E szónoklatnak lelke a csodás élet volt. Ferenc az örök igazságok szemléletében élt, a hősi erények szokásává váltak, – vándorolt koldulva – beszélt magát felejtve. Midőn Bolognába ér, kiürül minden ház s az egyetem egy fensőbb tudománynak engedi át óráit. A nagy piacot templommá szentelte a nép kegyelete, mely a szentet körülvette, – a patríciusok eldobták drága ruháikat, a nők tűzre vetették a fényűzés rongyait.
[7] Szent Ferenc nem az által kívánta a világot boldogítani, hogy a szegénységet száműzze a föld hátáról, sokkal mélyebben tekintett ő a gondviselés tervébe, semhogy a világ eszményét általános jóllétben és gazdagságban lássa. A keresztény szocialistának jól kell szem előtt tartani a célját, mely nem a szegénység kiküszöbölése, hanem azon egyensúly létrehozása, mely a rendet s a kölcsönösséget a szegény és a gazdag közt fönntartsa. A szegénységnek a keresztény világnézetben magas célja van, csak a hitetlenség tartja azt merő tagadásnak. A keresztény eszme, mely az önkéntes szegénységet a gazdagság fölé emelte: a szegénységet nemcsak tűrhetővé, de kívánatossá is tette. Szent Ferenc 11 év alatt 5,000 önkéntest, köztük sok gazdagból lett szegényt gyűjtött zászlaja alá; ugyan mennyit nyugtatott meg s békített ki sorsával?! Szegénynek lenni, vagy ami még több, szegénnyé lenni Istenért ez a szocializmus gyógyszere. Más nincs!
[8] Szent Ferenc a szegénységet nemcsak tűrhetővé tette, hanem rajongó szeretetében még a költészet bájával is körülvette azt. Oly csodálatos termékenységű volt Ferencben a hit szelleme, hogy e rendkívüli férfiút még mint az olasz népköltészet hősét is szerepelteti. Lelkéből fakadtak a legmagasztosabb és legforróbb líra hangjai. Nem volt alacsony, nem volt törpe a keresztény alázat, és önmegvetés, ellenkezőleg szárnyakat adott az érzelemnek. Szent Ferenc lendületet adott a lézengő olasz népköltészetnek. Amit e lángoló dalnok érzett oly mélyen és tisztán, mint ritka más ember, azt kifejezve találjuk énekében : „Cantico de la creature, communemente detto de lo frate Sole”.
[9] A régibb társulatok a külső összetartás mellett, még a belső lelki élet ápolását tűzték ki föladatukul, – míg az újabb korban pártolt „társulatok” és „egyesületek”, ha katolikus irányúak is, átlag a külső összetartást célozzák. Az előbbieknek nagy előnyük van az utóbbiak fölött; többet érnek természetesen a munkásokból alakult „Mária-kongregációk”, mint a „Katolikus iparos ifjak önképző és betegsegélyező” körei és egyesületei.

---