Aeterni Patris

Aki korunk sanyarú állapotait figyelmére méltatja s a közügyek menetét, valamint a magányosok életviszonyait vizsgálja, bizonyára azon meggyőződésre jut, hogy e bajoknak, melyekkel már küszködünk vagy melyektől még csak félünk, áradozó forrását azon Isten és világról való téves nézetek képezik, melyek a bölcseleti iskolákból átszivárogtak a társadalom minden rétegébe s majdnem általánosan elfogadtattak.[1] Mi ugyan az emberi bölcseletnek nem tulajdonítunk oly erőt és tekintélyt, hogy azt minden tévely, eltávolítására vagy kiirtására egymagában elégségesnek tartanók; mert valamint a kereszténység alapításakor az emberi nemet eredeti méltóságához a hit csodás fénye vezette vissza, mely »nem emberi bölcsesség meggyőző igéi által, hanem az isteni szellem és erő nyilvánulása folytán terjedt el: úgy jelenleg is első sorban Isten mindenható erejétől és segítségétől kell várnunk a tévedések oszlását s az elmék felvilágosítását. E mellett azonban nem szabad megvetni azon természetes eszközöket sem, melyeket az erőt és kellemet párosító isteni bölcsesség bocsátott az emberek rendelkezésére: s ez eszközök közt kétségtelenül a bölcselet helyes használata áll első helyen.

A bölcselet mindenekelőtt, ha helyesen és tapintatosan kezelik, mintegy utat nyit az igaz hitre s művelőinek szívét lelkét kellőleg előkészíti a kinyilatkoztatás elfogadására; miért is a régiektől méltán ily kifejezésekkel illettetett: »előkészítő oktatás a keresztény hit fölvételére«, »a kereszténység előzménye és segédeszköze«, »evangéliumhoz vezérlő oktató«.

Valóban, a kegyes Isten a hit világa által nemcsak oly igazságokat nyilatkoztatott ki, melyek megismerésére az emberi elme képtelen, hanem olyanokat is, melyekre az emberi ész magára hagyatva is rá jöhetne, - ezeket pedig azon célból jelentette ki, hogy Isten tekintélye folytán rögtön s minden tévedés hozzájárulása nélkül mindenki által megismertessenek. Innen magyarázandó, hogy némely igazságot, mely a kinyilatkoztatásban, hogy higgyük, elénk adatik vagy amely a hit igazságaival szoros összefüggésben áll, csupán a természetes ész világával a pogány bölcsek is megismertek, alkalmas érvekkel bebizonyítottak s védelmeztek.
Ez igazságok igen szépen fölhasználhatók a kinyilatkoztatott tan érdekében annak kimutatására, hogy maga az emberi bölcsesség, sőt az ellenfelek bizonysága is a keresztény hit mellett szól. Ez az eljárási mód nem új eredetű, hanem igen régi s az egyházatyáknál általánosan szokásban volt. Neocaesareai Özséb dicséri Órigenészt, mert a pogány írók műveiből kiválasztott szellemdús részleteket mint megannyi ellenségtől elvett nyilat különös ügyességgel tudta a keresztény bölcsesség védelmére s a pogány tévely megcáfolására fordítani. Nazianzi Gergely és Nisszai Szent Gergely fölötte dicsérik nagy Vazult ugyanily vitatkozás! módjáért; ugyanezt helyesli Jeromos Quadratusban, az apostolok tanítványában, továbbá Aristidesben, Justinus- és Irenaeusban. Ha pedig a természetes ész az igaz tanok ily bőséges ismeretére jutott, még mielőtt Krisztustól megtermékenyíttetett, mennyivel nagyobb sikereket fog kivívni most, miután az Üdvözítő szent malasztja által megújult és tökéletesbült. Ki ne látná, hogy az ez irányba terelt bölcselkedés könnyű utat nyit a hithez?

Ezzel azonban még nincs kimerítve a haszon, mely a józan bölcseletből származik. A Szentírás keményen feddi azok balgaságát, kik »a látható jókból nem tudták megismerni azt, aki vagyon és a létrehozott művekre figyelmezvén, nem ismerték meg, ki az alkotó.« (Bölcs 13,1). Ez tehát az észnek első és kiváló vívmánya, hogy tudniillik Isten létezését bebizonyítja: »mert a teremtmények szépségének nagy voltából eléggé nyilván megismerhető azok teremtője.« (Bölcs 13,5).

Az ész továbbá azt is kimutatja, hogy Isten minden tökéletességgel teljes: végtelen bölcsességgel, mely előtt nincs titok, – föltétlen igazságossággal, melyet semmi rendetlen indulat meg nem zavar, miért is nemcsak igazmondó, hanem maga az igazság, mely sem meg nem csalatkozhat, sem meg nem csalhat. Ebből azután világos, hogy Isten szava iránt az ész bizonysága szerint föltétlen hitet és alárendeltséget kell tanúsítani. Az észbeli fölismerés által közelítjük azon csodás tényeket is, melyek az evangéliumi tant kezdettől fogva kísérték mint igazságának biztos jelei; miért is azok, kik az evangéliumnak hisznek, nem pazarolják hitüket könnyelműen holmi »elmés mesékre«, hanem értelmeket és ítéletüket észszerű hódolattal vetik alá Isten tekintélyének. Nem kevésbé fontos az észnek bizonyságtétele, midőn arról tanúskodik, hogy a Krisztus által alapított egyház (a vatikáni zsinat szavai szerint) »csodás elterjedésével, kitűnő szentségével és mindenhol felötlő, kifogyhatatlan termékenységével, általános egységével és legyőzhetetlen állhatatosságával nagyszerű és örök indítóokát képezi saját hitelre-méltóságának és visszautasíthatatlan tanúbizonyságát isteni küldetésének.«

E szilárd alapvetés után következik a bölcselet sokféle alkalmazása, mi által a hittan a tudomány természetét, jellegét és szellemét ölti magára. Ugyanis e fönséges tudományban mindenképp arra kell törekedni, hogy a különböző tanok rendszeresíttessenek, hogy a részek kellőleg elhelyezve s az alapelvekből levezetve, alkalmas összefüggésbe hozassanak; végre hogy egytől-egyig természetüknek megfelelő és cáfolhatatlan bizonyítékokkal támogattassanak. Nem hallgathatjuk el – mert nagyon becsüljük – azt a törekvést sem, mely a hit tárgyát képező igazságoknak, sőt a hittitkoknak tőlünk telhető szabatosabb és bővebb megismerését célozza, mint ezt Szent Ágoston és más egyházatyák ajánlották s maga a vatikáni zsinat is nagyon üdvösnek ítélt.

Végre a bölcseleti tudományok feladatához tartozik még az is, hogy az istenileg kinyilatkoztatott igazságokat buzgón védjék s az ellenkező tanokat visszavessék. E tekintetben nagy dicsőségére szolgál a bölcseletnek, hogy a hit bástyájául s a vallásnak érődéül tekintendő.

»Igaz ugyan, így szól alexandriai Kelemen, hogy az Üdvözítő tana magában véve tökéletes és semmi másra nem szorul, hiszen nem más az mint az Isten ereje és bölcsessége. A hozzájáruló görög bölcselet nem teszi az igazságot hatalmasabbá, de amennyiben az álbölcselők ellene támasztott okoskodásait megsemmisíti, s az igazság ellen intézett cselvetéseket felfödi, annyiban helyesen nevezik a szőlősövényének és karózatának.« (Strom. I, 1. c. 20.).

Valóban, miként a katolikus vallás ellenségei a keresztény tanok támadásában fegyvereiket legtöbbnyire bölcseleti rendszereikből kölcsönzik: úgy az isteni tudomány védői is igen sokat vesznek a bölcselet köréből, amivel a kinyilatkoztatott igazságokat megvédhetik. A keresztény vallás ugyanis abban is üli egyik diadalát, hogy a merő emberi ész által silányíthatja tönkre hathatósan és játszva az ugyanazon ész által a vallás ártalmára kovácsolt fegyvereket. A vallási küzdelem e nemétől, melyet maga a nemzetek apostola, Szent Pál gyakorolt, Szent Jeromos Magnushoz írt levelében így szól: »Pál a kereszténység fölülmúlhatatlan vezére és szónoka. Krisztus érdekében fölszólalván, mesterileg tudta az esetleg olvasott föliratot (ignito Deo) a hit bizonyítékául fölhasználni: mert megtanulta az igazi Dávidtól, hogyan kell a fegyvert az ellenség kezéből kicsavarni s a fennhéjázó Góliát fejét tulajdon kardjával leütni.«

De hogy a bölcselet az általunk elősorolt áldásdús hatásokat létesítse, semmi szín alatt sem szabad letérnie azon ösvényről, melyen a hajdankor tiszteletreméltó atyái jártak s melyet a vatikáni zsinat ünnepélyes határozatban jóváhagyott. Jól tudjuk, hogy vannak, kik az emberi természet erőit kelleténél többre becsülve, azt állítják, hogy az emberi ész, ha egyszer aláveti magát az isteni tekintélynek, természetes méltóságából veszít, szolgai járomba jut s az igazság és öntökéletesedés útján szerfölött akadályoztatik.

De ez állítások tévesek s oda céloznak, hogy az emberek elég oktalanul s egyszersmind hálátlanul a fenséges igazságokat megvessék s a hit isteni jótéteményét, melyből a polgári társadalomra beláthatatlan sok áldás hárul, visszautasítsák. Az emberi ész ugyanis, mert kiszabott, még pedig nagyon is szűkre szabott korlátok közt mozog, sok tévedésnek és sok kérdésben végleges tudatlanságnak van alávetve. A keresztény hit ellenben, minthogy Isten tekintélyén alapszik, az igazságnak legbiztosabb tanítója; miért is, aki ezt követi, sem a tévedések útvesztőjébe nem kerül, sem a bizonytalan vélekedések hullámai által nem hányatik. Ennélfogva azok bölcselkednek legjobban, kik bölcseleti tanulmányaikat a hit hódolatával párosítják; mert az isteni igazságok világossága, ha a lelket elárasztotta, az értelemnek is segítségére van s nemcsak nem csökkenti méltóságát, hanem inkább nagy mértékben nemesíti, élesíti, erősíti az észt.

Ha a bölcselet történelmét lapozgatjátok, világosan szemeitek elé lép mindannak, mit eddig mondottunk, megerősítése. A régi bölcselkedőknek, kik a hit jótéteményeit nélkülözték, legjobbjai is sok kérdésben igen gyászosan tévedtek. Ellenben az egyház legrégibb atyái és tanítói, kik belátták, hogy Isten rendelése szerint az emberi tudomány megújítója ugyanaz a Krisztus, az »Isten ereje és bölcsessége« (1Kor 1,24), » kiben a bölcsesség és tudomány minden kincse rejlik« (Kol 2,3), a régi bölcsek könyveit vizsgálat alá vették, az azokban levő tanokat a kinyilatkoztatott igazságokkal összehasonlították, s amit igaznak és helyesnek találtak, elfogadták, a többit pedig kijavították vagy elvetették.

E hitvédők közt első hely illeti meg Szent Jusztin vértanút; – ugyanez időtájt hasonló irányban működtek Quadratus, Aristides, Hermias és Athenagoras. Nem csekélyebb érdem illeti Irenaeust, a győzhetetlen vértanút. Ki ne ismerné továbbá Alexandriai Kelemen vitázó iratait? Követte őt Origenes, az alexandriai iskola hírneves mestere, s Tertullián; hasonló ékesszólással és erővel értekeztek: Arnobius, Lactantius, – a nagy Atanáz és Aranyszájú János, – nagy Vazul és a két Gergely (Nisszai és Nazianzi), kik miután Athénből, a műveltség székhelyéről, a bölcselet minden kincseivel megrakodva távoztak, lángbuzgalommal szerzett ismereteiket az eretnekek megcáfolására s a keresztények oktatására fordították. Úgy látszik azonban, hogy a legdicsőbb pálma mégis Ágostont illeti, ki hatalmas értelemmel kiváló jártasságot párosított az egyházi és világi tudományban s szilárd hittel és óriási ismeret-készlettel küzdött kora tévelyei ellen.

A középkorban skolasztikusoknak nevezett tudós férfiakkal találkozunk, kik a szent atyák irataiban szétszórt gazdag anyagot szorgalmasan összegyűjtötték s az utódok kényelmesebb használatára rendszerbe foglalták.[2] A kitűnő tulajdonok, melyek a skolasztikus hittudományt az igazság ellenségei előtt félelmetessé teszik, hogy V. Sixtus szavaival éljünk: »az egyes tételek és okaik szoros összefüggése, a részek szerves rendje és összeállítása, mely a harcra kész katonák soraihoz hasonlít, a világos meghatározások és megkülönböztetések, az érvek szilárdsága, a begyőzés ellenállhatatlan ereje, mi az igazat a tévelytől, a világosságot a sötétségtől megkülönbözteti, a megigéző szóáradat s a csalóka látszatba rejtőző eretnek tanokról pedig a leplet lerántja« (Bulla: Triumphantis), e kitűnő és bámulatos tulajdonok nem máshonnan erednek, mint ama bölcselet helyes alkalmazásából, melyhez a skolasztikus tudósok hittudományi vitatkozásaikban fáradtságot nem kímélve értettek.

A skolasztikus tudósok közül, mint mindannyinak fejedelme és mestere, messze kimagaslik Aquinói Tamás, ki, mint Cajetanus mondja, »mert a régi szent tudósokat határtalanul tisztelte, mindannyinak értelmét örökölte.« Tanulékony és éles elmét, könnyed és szívós emlékezetet, nagy életszentséggel s páratlan igazságszeretettel egyesített, – rengeteg tudománnyal megáldva – tündöklő napként – erényeinek melegével s tanai fényével sugározta be a földkerekségét. Nincs a bölcseletnek része, melyet finom elmeéllel s alaposan ne tárgyalt volna; az okoskodás törvényeiről, Istenről s az egyszerű lényekről, az emberről s más érzékelhető dolgokról, az emberi cselekedetekről s ezek elveiről úgy értekezett, hogy kívánni valót nem hagy maga után akár a fölvetett kérdések sokféleségét, a tárgyalásban a részek elhelyezését, elveinek s érveinek szilárdságát vegyük tekintetbe, akár az áttetsző, eredeti előadást s az elvont fogalmak könnyed fejtegetését tekintsük.

Ide járul az is, hogy az angyali tudós bölcseleti nézeteit a dolgok lényegéből és elveiből vonta le; azért bennük rengeteg sok igazság magva rejlik, melyet csak a későbbi tudomány fejleszthet ki s hozhat gyümölcsöző érettségre. S mivel ezt a bölcselkedési módszert a tévelyek megcáfolásában is alkalmazta, azt érte el, hogy nemcsak az előző idők tévedéseit egymaga verte le, hanem egyúttal győzhetetlen fegyvereket szolgáltatott a későbbi tévelyek leküzdésére is. Továbbá a dolog természete szerint – az észt és a hitet először mindig megkülönböztette s azután összeegyeztette s midőn így mind a kettőnek jogait megvédte s méltóságát biztosította, Szent Tamás szárnyain az emberi ész oly magaslatra emelkedett, hogy magasabbra már alig szárnyalhat és a hit az észtől több és hathatósabb segítséget alig várhat, mint amennyit Aquinói Szent Tamás által nyert.[3]

Ez okokból, tisztelt Testvérek, valahányszor elgondoljuk az őseink által annyira becsült bölcseleti rendszer előnyeit, erővel teljes voltát és fényes sikereit,mindannyiszor sajnálkozunk afölött, hogy ez a bölcselet az őt megillető tiszteletben nem mindig s nem mindenütt részesült. A régi helyett itt-ott új bölcseleti irány jutott uralomra, melynek gyümölcsei nem igen óhajtandók, mert nem üdvösek az egyházra és a társadalomra nézve.[4] – Hasonló ítéletet kell mondanunk a hittudomány műveléséről is ; bölcsen jár el az, ki a régi rendszert a tudomány által felajánlt különféle segédeszközzel tökéletesíti; de a skolasztikusok komoly színezetű módszerét elhagyni nem szabad, mert csak így, a kinyilatkoztatás és az ész erőinek egyesítésével lesz a hittudomány továbbra is »a hit bevehetetlen bástyája.[5]
Sok okunk van rá, hogy ezt sürgessük. Mindenekelőtt, mivel napjainkban a keresztény hitet az álbölcselet káprázatos nézeteivel és okoskodásaival támadják meg: a tudomány egészséges és erős táplálékával kell az egész ifjúságot, s különösen azt, mely az egyházi pályára lép, nevelni, hogy erőben bővelkedve s kellőképp fölfegyverkezve, jó korán hozzá szokjék a vallás bátor és bölcs védéséhez. Vannak azután sokan, kik a hittől idegenkedve, minden katolikus intézményt gyűlölnek s azt vallják, hogy egyetlen tanítójuk és vezérük az ész. Ezek kijózanítására s a katolikus hittel való kiengesztelésére Isten természetfölötti segítségén kívül semmi hathatósabb eszközt nem ismerünk, mint az egyházatyák s a skolasztikusok tanát, mely a keresztény hit sziklaszilárd alapjait, eredetét, benső valóságát, bizonyítékait, az emberi társadalmat boldogító jótéteményeit s az ésszel való tökéletes megegyezését oly szembeszökőleg s oly nagy erővel kimutatja, hogy a legmakacsabb ellent is meggyőzi.

Végre a bölcseleti tudományok általunk tervezett reformjából minden tudomány új erőt és növekedést remélhet. Mert a művészet és tudomány a bölcselettől mint igazgató mestertől kölcsönzi a józan irányt és helyes módszert s belőle, mint a szellemi élet közös forrásából, szokta meríteni a lendületes szellemet. Hiszen tagadhatatlan tény, hogy a szépművészetek leginkább akkor virágoztak, mikor a bölcselet kellő tiszteletnek s vezérszerepnek örvendett; ellenben mihelyt a bölcseletet tévely és képtelenség éktelenítette, a művészetek is hanyatlottak s csaknem feledésbe mentek.[6]

Még a természettudományok is, melyek most annyira becsültetnek és oly sok jeles találmány által mindenütt bámulatot keltenek, a bölcseletből nemcsak semminemű hátrányt, hanem igen sok hasznot húznak. Mert a tények egyszerű megfigyelése és a természet szemlélése azok gyümölcsöző tárgyalására és hasznára nem elegendő, hanem ha bebizonyultak a tények, tovább kell menni és szorgalmasan arra törekedni, hogy megismerjük a testek természetét, hogy vizsgáljuk az ezekben uralkodó törvényeket és azon elveket, melyekből azok rendje és az egység a változatosságban és a kölcsönös rokonság a különféleségben származik.[7] A skolasztikus bölcselet, okosan kezelve, e kutatásoknak nagy erőt kölcsönöz, szövétnekül és segítségül szolgál.

E pontnál hangsúlyoznunk kell, hogy a legnagyobb jogtalanság a skolasztikus bölcseletet a természettudomány haladásának s gyarapodásának akadályául feltüntetni. Mert a skolasztikusok ugyancsak belátták, hogy a bölcseletre nézve misem lehet fontosabb, mint a természet titkainak vizsgálása s a természettudományi tanulmányokkal való alapos és beható foglalkozás, mint ezt tényleg is mutatja példájuk. Ezenkívül a jelenkor jeles természettudósai közül többen nyíltan kijelentették, hogy a természettudomány mai biztos eredményei s a skolasztikus elvek közt semmi ellenmondás nincs.

Mi tehát, midőn kijelentjük, hogy kész örömest és hálás szívvel kell fogadnunk minden értelmi vívmányt s minden hasznos fölfedezést: másrészt, tisztelt Testvérek, sürgetve intünk s buzdítunk titeket, hogy a katolikus hit oltalmára és felvirágoztatására, az emberi társadalom javára s a tudományok tökéletesítésére Szent Tamás aranynál becsesebb bölcseletét ősi jogaiba visszahelyezzétek és terjesszétek. Szent Tamás bölcseletét, mondjuk; mert ha a skolasztikusok műveiben itt-ott túlságos szőrszálhasogatás vagy okadatolatlan állítás fordul elő vagy ha egyes nézeteik az újabb kor bizonyos vívmányaival meg nem egyeznek, – szóval, ami bennük nem helyeselhető, azt visszaállítani éppenséggel nem lehet szándékunkban.[8]

---

Jegyzetek:
[1] A nagy kezdeményezésekre hivatott pápa e körlevelében bebizonyította, hogy ismeri a kor s a társadalom sajgó sebét. A világ majdnem meghökkent a vatikáni szózat merészségén, mely a filozófia vajúdásaiban kitörő fölkiáltást »zurück auf Kant« azzal toldotta meg, hogy »vissza Szent Tamáshoz«. A skolasztikus filozófiának visszaállítása egy oly korban, melyben sokan a skolaszticismust »számbavehető« bölcseletnek nem tartják, s a skolasztikusok »nagy ívrétű ásadékokká (forrils)" lett köteteiben csak egy nagy letűnt világnak éktelen és élettelen alakjait látják« (lásd Lewes elfogult történetét, ford. Bánóczy J. II. 196. 1.), merész, de radikális vállalat. A keresztény világ lelkesen fogadta a pápa szózatát; a 19. század második felében ébredezett a teológia a XVI. század nagy tradícióinak éles fuvalmától. De e tradíciók az ellenséges táborban is sok elismerést vívtak ki. Bitter nemcsak elismeri a skolasztikusok nagy érdemeit, de védelmezi is őket a méltatlan támadások ellen; – Barthelemy Szent Hilaire kérdezi, nem volna-e jobb visszatérni a középkori skolasztika ösvényeire. Dr. Zöllner, az astrophysika tanára a lipcsei egyetemen, 1880. májusában megjelent »Uber den Missbrauch dér Vivisection« című művének 37. lapján így ír: »Ich vertheidige den Pabst Leo XIII, und betrachte seine Encyclica als eine von der göttlichen Vorsehung unserem verjudeten liberal protestantischem Deutschland ausgestellte Censur«. Védelmezem XIII. Leó pápát s enciklikájában az isteni gondviselésnek azt a bélyegző ítéletét látom, mely a mi elzsidósodott s fölvilágosodott protestantizmusával kérkedő Németországunk fölött pálcát tör.
[2] A skolasztikusok a rendszeres és módszeres keresztény bölcseleti iskola hívei. Ez iskola megteremtésére nyugaton az első kísérleteket a 11. és 12. században látjuk. Szent Anzelm, Abalard, Szentvictori Hugó, Lombard Péter és Alanus voltak úttörői ; a sikeres befejezés a 13. századnak volt fönntartva. A schola Arisztotelész bölcseletét karolta föl. Okul szolgált különösen az araba Arisztotelizmus, mely a keresztény civilizációt megsemmisíteni iparkodott. Különben is Arisztotelész előnyei a szigorú logikai eljárás, a tiszta, világos nyelv, az analytikus módszer s a bölcselet minden ágát felölelő egyetemesség. A skolasztikusok ellen most kígyót-békát kiáltanak azok, kik nem olvasták műveiket.
[3] Szentséges atyánk itt oly dicsérettel halmozza el Szent Tamást, minő az egyház fejének szájából tán senkinek sem jutott. A legfényesebb dicsbeszédet lehetne a pápák nyilatkozataiból összeállítani. A kanonizációi bullában azt írja XXII. János: »annyi csodát művelt, ahány fejezetet írt.« Versenyt dicsérik Luther, aki Szent Tamást »az Isten haragja csészéjének« nevezi, – Bucer, aki mondja: »Pusztítsátok el Tamást s én az egyházat fogom elpusztítani.«
[4] Fő tévelyeink: az idealizmus, panteizmus és inaterializmus, lelketlen tagadások. Szent Tamás látnoki szellemmel előre megcáfolta Comte Ágost és John Stuart Mill pozitivizmusát, Kant apriorizmusát, Hegel abszolutizmusát, a Schopenhauer- és Hartmann-féle nihilizmust.
[5] P. Ehrle írja : Szent Tamás sorsa az egyházi tudomány sorsa, az elismerés, melyben részesült, fokmérője a bölcseleti és teleologikus kutatásnak. A XIV. század második fele és a XV. század eleje, midőn Aquinói Tamás helyébe túlzott spekulációk léptek, hanyatlást is mutat a XIII. század végén tetőpontját elért virágzó korból. Midőn pedig a középkor kimenetelén az újabb skolasztika hajnala eljött, a XVI. században megint Aquinói Szent Tamást látjuk az egyetemek és iskolák élén; az ő eltűnése a XVIII. század folyamában csak újabb hanyatlást jelez az egyházi tudományosságban. Az egyházi tudományoknak feléledése pedig és újabb virágzása, mely a XIX. század közepétől észlelhető, Aquinói Szent Tamás újból felelevenített uralmával esik össze.
[6] Így volt az Görögországban s Rómában, így a középkorban; a gót dómok korszaka egybeesik a skolasztika virágzásával. A költészet s egyéb művészet az uralkodó bölcseleti felfogások visszatükrözése.
[7] A természettudós nem nélkülözheti a bölcseleti képzést; a rendszer, az elvek, a kritika, az irányadó eszmék, mind a bölcseletből valók. A bölcselet adja a természettudomány épülőfélben levő házához az állványt, adja az alakot, kezeli a mérőónt, osztályoz, rendez; a tapasztalás csak az anyagot szolgáltatja.
[8] A skolasztika a 13. század végén érte el virágzása tetőpontját. A 14. század második fele s a 15. század eleje nagy hanyatlást mutat; a józan kutatás helyébe túlzott spekulációk léptek, melyekben a skolasztika ellökte lábai alól a tárgyilagos alapot s a levegőbe építette különböztetéseit és naplopó kérdéseit.

---