AD GENTES

Tartalomjegyzék
1. Bevezetés

Első fejezet
TEOLÓGIAI ALAPOK

2. Az Atya elhatározása
3. A Fiú küldetése
4. A Szentlélek küldetése
5. Krisztus küldi az Egyházat
6. A misszió
7. A misszió jelentősége és szükségessége
8. A miszió és az ember
9. A misszió eszkatologikus jellege

Második fejezet
A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG

10. Bevezetés

I. A keresztény tanúságtétel
11. Az élet tanúságtétele; a párbeszéd
12. A szeretet érvényesülése

II. Az evangélium hirdetése és Isten népének összegyűjtése
13. Az evangélium hirdetése és a megtérés
14. A katechumenátus

III. A keresztény közösség kialakítása
15. A hívők egybegyűjtése
16. A bennszülött klérus megszervezése
17. A hitoktatók
18. A szerzetesek

Harmadik fejezet
A RÉSZEGYHÁZAK

19. A fiatal egyházak fejlődése
20. A részegyház missziós feladatai
21. A világi hívők feladatai
22. Egység a sokféleségben

Negyedik fejezet
A MISSZIONÁRIUSOK

23. A misszionáriusi hivatás
24. A lelkiség
25. Lelkiségi és erkölcsi nevelés
26. Elméleti és apostoli képzés
27. Missziós intézmények

Ötödik fejezet
A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG MEGSZERVEZÉSE

28. Bevezetés
29. A legfőbb irányító szerv
30. A missziós tevékenység helyi szervezése
31. A püspökök együttműködése
32. A szerzetesrendek munkájának megszervezése
33. Az intézmények együttműködése
34. Tudományos együttműködés

Hatodik fejezet
KÖZÖS FELELŐSSÉG A MISSZIÓÉRT

35. Bevezetés
36. Az Isten egész népének missziós felelőssége
37. A hívő közösségek missziós felelőssége
38. A püspökök missziós felelőssége
39. A papok missziós felelőssége
40. A szerzetes intézmények missziós felelőssége
41. A világi hívek missziós felelőssége
42. Befejezés

A II. Vatikáni Zsinat AD GENTES kezdetű dekrétuma
az Egyház missziós tevékenységéről

Pál püspök
Isten szolgáinak szolgája
a zsinati atyákkal együtt örök emlékezetül

(Bevezetés)
1. A nemzetekhez küldte Isten az Egyházat, hogy "az üdvösség egyetemes szakramentuma" legyen,[1] ezért katolicitásának legbensőbb igényéből és alapítója parancsát követve[2] minden embernek hirdetni akarja az evangéliumot. Maguk az apostolok ugyanis, akikre az Egyház alapíttatott, Krisztus nyomába lépve "hirdették az igazság igéjét és egyházakat hoztak létre".[3] Az ő utódaik feladata e mű szünet nélküli folytatása, hogy "az Úr tanítása terjedjen és dicsőségre jusson" (2Tesz 3,1), és Isten országát a földön mindenütt hirdessék és megvalósítsák

A világ jelen helyzetében azonban az emberiség új állapotba került, s az Egyházat, a föld sóját és a világ világosságát[4] fokozottan sürgeti hivatása, hogy megújítson és üdvözítsen minden teremtményt, annak érdekében, hogy Krisztusban minden megújuljon, és Benne az emberek egy családdá és Istennek egyetlen népévé legyenek.

Ezért e Szent Zsinat, megköszönve Istennek az egész Egyház eddigi erőfeszítésének eredményeit, vázolni szándékozik a missziós tevékenység alapelveit, és össze akarja fogni minden hívő erejét, hogy Isten népe, a kereszt szűk ösvényét járva mindenütt terjessze Krisztusnak, az örökkévalóság urának[5] országát, s készítse eljövetelének útját.


Első fejezet
TEOLÓGIAI ALAPOK

(Az Atya elhatározása)
2. A zarándok Egyház, mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű.[6]

E terv a " forrástermészetű szeretetből", azaz az Atyaisten szeretetéből fakad, aki -- lévén kezdet nélküli kezdet, akitől a Fiú születik, s kitől a Szentlélek a Fiú által származik -- igen nagy és irgalmas jóságában szabadon megteremtett, sőt érdemeink nélkül arra hívott meg minket, hogy az élet és dicsőség közösségében legyünk vele. Ezért bőségesen árasztotta és folyamatosan árasztja isteni jóságát, úgy, hogy mindenek alkotója végül "minden lesz mindenben" (1Kor 15,28) egyszerre gondoskodva a maga dicsőségéről és a mi boldogságunkról. Istennek azonban úgy tetszett, hogy az embereket nemcsak külön-külön, minden kapcsolattól függetlenül hívja meg a saját életében való részesedésre, hanem néppé teszi őket, amelyben szétszórt gyermekeit összegyűjti.[7]

(A Fiú küldetése)
3. Isten ezen egyetemes üdvözítő terve nemcsak rejtett módon a lelkekben valósul meg, nem is csupán vallásos erőfeszítések által, melyekkel az emberek sokféle módon keresik Istent, "hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hisz nincs messze egyikünktől sem" (ApCsel 17,27); ezen erőfeszítések ugyanis megvilágosításra és gyógyításra szorulnak, bár a gondviselő Isten jóságos intézkedéséből olykor az igaz Istenhez vezető nevelőnek, vagy az evangéliumra való előkészületnek tekinthetők.[8] Isten -- hogy közte és köztünk, bűnösök között békét, vagyis közösséget, az emberek között pedig testvériséget hozzon létre -- elhatározta, hogy Fiát testünkben elküldve új és végleges módon lép be az emberi történelembe, hogy az embereket, Általa kiragadja a sötétség és a Sátán hatalmából,[9] és benne kiengesztelődjék a világgal.[10] Fiát pedig, aki által a világot is teremtette,[11] a mindenség örökösévé rendelte, hogy benne újítson meg mindent.[12]

Jézus Krisztus ugyanis azért küldetett a világba, hogy igazi közvetítő legyen Isten és az emberek között. Istensége szerint "benne lakik testi formában az istenség egész teljessége" (Kol 2,9); emberi természete szerint pedig, mint új Ádám, a megújított emberiség feje, akit "kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14). Isten Fia tehát a valódi megtestesülés útjait járta, hogy az embereket az isteni természet részeseivé tegye: noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk.[13] Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért, azaz mindenkiért.[14] A szentatyák állandóan hirdetik, hogy nem gyógyult meg az, amit Krisztus nem vett magára.[15] Ő pedig az emberi természetet a maga teljességében magára vette, úgy amint az bennünk, nyomorultakban és szegényekben van, kivéve a bűnt.[16] Krisztus ugyanis, "akit az Atya megszentelt és a világba küldött" (Jn 10,36), önmagáról mondta: "Az Úr lelke rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy gyógyítsam a megtört szívűeket, a foglyoknak a szabadulást hirdessem és a vakoknak a látást" (Lk 4,18); s másutt: "Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett" (Lk 19,10).

Amit pedig az Úr egyszer hirdetett, vagy ami őbenne az emberiség üdvösségéért történt, azt egészen a föld határáig[17] hirdetni és terjeszteni kell, Jeruzsálemen kezdve el,[18] hogy ami egy alkalommal mindenki üdvösségére megtörtént, az az idők folyamán mindenkiben hatni tudjon.

(A Szentlélek küldetése)
4. Ennek megvalósítására pedig elküldte Krisztus az Atyától a Szentlelket, hogy a lelkek mélyén munkálja az üdvösséget és terjessze az Egyházat. A Szentlélek kétségkívül már Krisztus megdicsőülése előtt is működött a világban.[19] Pünkösd napján azonban leszállt a tanítványokra, hogy örökre velük maradjon,[20] az Egyház nyilvánossá lett a sokaság előtt, és az igehirdetés által megkezdődött az evangélium terjedése a nemzetek között. Az új szövetség egyháza -- mely minden nyelven megszólal, s szeretetében minden nyelvet megértve és befogadva túllép a bábeli megoszláson[21] -- a hit katolikus voltával előre jelzi a népek egységét. Krisztus emberi élete akkor kezdődött el, amikor Szűz Máriára leszállott a Szentlélek; ugyanez a Szentlélek indította az imádkozó Krisztust szolgálatára, s amikor Pünkösdkor ugyanez a Lélek leszállt az apostolokra, megkezdődtek az "apostolok cselekedetei".[22] Maga az Úr Jézus pedig, mielőtt életét teljesen szabadon letette a világért, úgy rendezte el az apostoli szolgálatot és ígérte meg a Szentlélek elküldését, hogy e kettő mindig és mindenütt együtt vigye végbe az üdvösség művét.[23] A Szentlélek az egész Egyházat mindig "egyesíti a közösségben és a szolgálatban, ellátja hierarchikus és karizmatikus adományokkal",[24] az egyházi intézményeket pedig élteti, mint a lélek a testet,[25] és ugyanazt a missziós lelkületet ébreszti föl a hívőkben, amely Krisztusban élt. Az apostolok munkáját néha még láthatóan is megelőzi,[26] s többféleképpen szüntelenül kíséri és irányítja.[27]

(Krisztus küldi az Egyházat)
5. Az Úr Jézus kezdettől fogva "magához hívta, akiket kiválasztott..., hogy társai legyenek, és elküldje őket prédikálni " (Mk 3,13).[28] Így az apostolok lettek az új Izrael csírái és egyben a szent hierarchia kiindulópontjai. Azután az Úr halálával és föltámadásával egyszer s mindenkorra beteljesítette üdvösségünk és a mindenség megújításának misztériumait, s megkapott minden hatalmat a mennyben és a földön,[29] mielőtt fölvétetett a mennybe,[30] az üdvösség szakramentumaként megalapította Egyházát, és úgy küldte az apostolokat a világba, amint őt küldte az Atya,[31] megparancsolva nekik: "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek" (Mt 28,19--20). "Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik" (Mk 16,15).

Ezért a krisztusi hit és üdvösség terjesztése az Egyháznak kötelessége: részben a kifejezett parancs miatt, melyet az apostoloktól örökölt Péter utódjával, az Egyház legfőbb pásztorával együtt a püspökök testülete, melynek munkatársai a papok; részben az életerő miatt, melyet testének tagjaiba áraszt Krisztus, "aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test és építi föl saját magát a szeretetben" (Ef 4,16). Az Egyház küldetése tehát azáltal valósul meg, hogy -- Krisztus parancsának engedelmeskedve s a Szentlélek kegyelme és szeretete hatására -- megjelenik minden ember, még a nemzetek körében is, hogy élete példájával és az igehirdetéssel, a szentségekkel és a kegyelem többi eszközével mindenkit elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és békéjére, hogy így nyitva álljon mindenki számára a szabad és biztos út a krisztusi misztériumban való teljes részesedéshez.

Mivel e küldetés a történelem századain át folytatja és kibontakoztatja Krisztus küldetését -- akit az Atya azért küldött, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek --, Krisztus Lelke indítására az Egyháznak is ugyanazon az úton kell járnia, amelyen Ő járt: a szegénység, az engedelmesség, a szolgálat és az önfeláldozás útján egészen a halálig, melyet föltámadásával legyőzött. Ezért voltak telve reménnyel az apostolok, akik sok megpróbáltatásban és szenvedésben kiegészítették azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak javára.[32] Ugyanígy gyakran lett magvetés a keresztények vére is.[33]

(A misszió)
6. E feladat -- melyet feje, Péter utóda alatt az egész Egyház imádságára és együttműködésére támaszkodó püspöki rendnek kell teljesítenie -- mindig és minden körülmények között egy és ugyanaz, jóllehet a körülményektől függően sokféleképpen oldják meg. Az Egyház tevékenységében látható különbségek tehát nem a küldetés belső lényegéből fakadnak, hanem a körülményekből, melyekben e küldetést végrehajtják.

A körülmények pedig az Egyháztól, a népektől, közösségektől és az emberektől is függenek, akikhez a küldetés szól. Az Egyház ugyanis, jóllehet az üdvösség minden eszközének birtokában van, nem mindig és nem egyszerre használja föl valamennyit, s ezt nem is teheti meg; hanem tevékenységében, mellyel megvalósítja Isten terveit, ismeri a kezdet nehézségeit és a fokozatosságot, a sikerek utáni visszaesést, vagy legalább a félbemaradást és a feladat megoldásához való elégtelenséget. Az emberekhez, közösségekhez és népekhez fokozatosan ér el, lassan hatja át és így fogadja be őket a katolikus teljességbe. S meg kell találnia a körülményeknek és állapotoknak megfelelő eszközöket és teendőket.

Azokat a sajátos kezdeményezéseket, melyeknek keretében az evangélium Egyháztól küldött hirdetői mennek az egész világra, hogy hirdessék az evangéliumot és meghonosítsák az Egyházat a Krisztusban még nem hívő népek és csoportok között, általában misszióknak nevezzük; a missziós tevékenység rendszerint olyan területen folyik, melyet a Szentszék missziós területnek nyilvánít. E tevékenységnek sajátos célja az evangélium hirdetése és az Egyház meggyökereztetése olyan a népek és csoportok körében, melyekben még nem honosodott meg.[34] Így Isten szavának magvából sarjadnak szerte a világon az elegendő számban alapított, saját erőből megerősödő és felnövekvő helyi részegyházak, melyek -- a hívő néppel egységes saját hierarchiával, a krisztusi élet teljes kibontakoztatásához szükséges, sajátosságuknak megfelelő eszközök birtokában -- hozzájárulnak az egyetemes Egyház fejlődéséhez. Ennek a magvetésnek a legfőbb eszköze Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése, hiszen az Úr azért küldte el tanítványait az egész világra, hogy az emberek Isten igéjéből újjászülessenek[35] és a keresztség által az Egyházba gyűljenek össze, mely mint a megtestesült Ige teste, Isten igéjéből és az eucharisztikus kenyérből él és táplálkozik.[36]

Az Egyház e missziós tevékenységében a kezdet (a magvetés) és az első időszak (az újdonság, az ifjúság) állapotai olykor egymásba fonódnak. Az Egyház missziós tevékenysége azonban akkor sem szűnik meg, ha ezeken túljutottak, hanem a már megalapított részegyházak feladata folytatni az evangélium hirdetését a kívülállók felé. Ezenfelül a csoportok, melyeknek körében az Egyház él, különféle okok következtében nemritkán alapvetően megváltoznak, és így egészen új körülmények keletkezhetnek. Az Egyháznak ilyenkor föl kell tennie a kérdést, vajon e körülmények nem követelik-e újra a missziós tevékenységet.

Néha egy időre olyan a helyzet, hogy nem lehet közvetlenül és azonnal hirdetni az evangéliumot. Ilyenkor a misszionáriusok egyedüli lehetősége, hogy türelmesen, okosan és nagy bizalommal, Krisztus szeretetének és jóságának tanúságával előkészítik az Úr útját és megjelenítik őt.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a missziós tevékenység az Egyház természetéből következik: üdvözítő hitét terjeszti, katolikus egységét szélesíti és tökéletesíti; erejét az Egyház apostoli mivoltából meríti; megvalósítja a hierarchia kollegiális szellemét; igazolja, terjeszti és növeli az Egyház szentségét. Így a nemzetek közötti missziós tevékenység különbözik mind a hívők felé irányuló lelkipásztorkodástól, mind a keresztény egység helyreállítását célzó kezdeményezésektől. E kettő azonban szorosan összefügg az Egyház missziós működésével:[37] a keresztények megosztottsága ugyanis árt a legszentebb ügynek[38] -- tudniillik, hogy az evangéliumot minden teremtmény számára hirdessék --, és sokak elől elzárja a hithez vezető utat. A missziók érdeke sürgeti tehát, hogy minden megkeresztelt ember egy nyájban egyesüljön, és egyetértően tehessen tanúságot Krisztusról, Uráról a nemzetek előtt. De ha még nem képesek az egy hitről teljesértékű tanúságot tenni, legalább a kölcsönös megbecsülés és szeretet legyen meg bennük.

(A misszió jelentősége és szükségessége)
7. E missziós tevékenység indító oka Isten akarata, aki "azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért" (1Tim 2,4--6); "és nincs üdvösség senki másban" (ApCsel 4,12). Mindenkinek meg kell tehát térnie az Egyház igehirdetése révén megismert Krisztushoz és megkeresztelkedve be kell épülnie az ő testébe, az Egyházba. Maga Krisztus ugyanis "kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát,[39] egyúttal az Egyház szükségességét is megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne."[40] Jóllehet tehát Isten azokat is, akik önhibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot, egyedül általa ismert utakon elvezetheti a hitre, mely nélkül lehetetlen neki tetszeni,[41] az Egyháznak mégis kötelessége[42] és egyúttal szent joga az evangelizálás, ezért a missziós tevékenység ma éppúgy, mint mindig, szükséges és fontos.

Általa Krisztus misztikus teste szüntelenül gyűjti és rendezi erőit a növekedésre.[43] Az Egyház tagjait az a szeretet serkenti a tevékenységre, amellyel Istent szeretik, s ez ösztönzi őket, hogy osszák meg minden emberrel a jelen és az örökkévaló élet lelki javait. Végül e missziós tevékenység teljesen megdicsőíti Istent, akinek célja az, hogy az emberek tudatosan és teljesen fogadják el üdvözítő művét, melyet Krisztusban valósított meg. Így a misszió által valósul meg Isten terve -- melyet Krisztus engedelmesen és szeretettel szolgált az őt küldő Atya dicsőségére[44] --, hogy az egész emberiség Isten egyetlen népévé, Krisztus egyetlen testévé legyen, a Szentlélek egyetlen templomává épüljön. Mindez testvéri egyetértést hoz létre, s ugyanakkor megfelel az emberek szívéből feltörő vágynak is. Így végül az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtő Isten terve akkor fog megvalósulni, amikor mindazok, akik az emberi természet részesei és Krisztusban a Szentlélek által újjászülettek, együtt szemlélve Isten dicsőségét, elmondhatják: "Mi Atyánk".[45]

(A miszió és az ember)
8. A missziós tevékenység az emberi természethez és annak törekvéseihez is szorosan kapcsolódik. Amikor ugyanis az Egyház bemutatja Krisztust az embereknek, létük és teljes hivatásuk hiteles igazságát is föltárja nekik; Krisztus ugyanis szerzője és ősmintája a megújított, testvéri szeretetre, őszinteségre és békés lelkületre hajló embernek, akit oly kívánatosnak tart mindenki. Krisztus és az evangélium hirdetésével róla tanúskodó Egyház minden faji és nemzeti különbség fölött áll, tehát senkinek és sehol sem lehet idegen.[46] Maga Krisztus pedig az igazság és az út, akit mindenkihez közel hoz az evangélium hirdetése, amikor az ő szavát mindenki füle hallatára ismétlik: "Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumnak" (Mk 1,15). Mivel azonban aki nem hisz, már elítéltetett,[47] Krisztus igéi egyszerre az ítélet és a kegyelem, a halál és az élet igéi. Mert csak a réginek meghalva léphetünk be az új életbe: ez elsősorban a személyekre áll, de érvényes a világ különféle javaira is, melyek magukon viselik az ember vétkének, de Isten áldásának jegyét is: "Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsőségét" (Róm 3,23). Senki sem képes önmagától és önerejéből megszabadulni a bűntől és önmaga fölé emelkedni; senki sem tud egymaga szabadulni gyengeségeitől, magányától vagy rabságából,[48] ezért mindenki rászorul Krisztusra, mint példaképre, mesterre, szabadítóra, üdvözítőre és éltetőre. Valóban, az evangélium még e világ történelmében is a szabadság és a fejlődés kovásza volt, s mindig a testvériség, az egység és a béke kovásza marad. Nem ok nélkül ünneplik tehát a hívők Krisztust úgy, mint "akire a nemzetek vártak, melyeknek ő az Üdvözítője".[49]

(A misszió eszkatologikus jellege)
9. Így tehát a missziós tevékenység ideje az Úr első és második eljövetele közé esik, amikor majd az Egyházat mint érett gabonát a szélrózsa minden irányából betakarítják Isten országába.[50] Mielőtt ugyanis eljön az Úr, minden népnek hirdetni kell az evangéliumot.[51]

A missziós tevékenység nem más, és nem is kevesebb, mint Isten tervének megnyilvánulása, azaz epifániája és megvalósulása a világban és ennek történelmében, melyben Isten a misszió révén nyilvánvalóan véghezviszi az üdvösség történetét. A misszió az igehirdetés és a szentségek által -- melyeknek központja és csúcsa az Eucharisztia -- jelenvalóvá teszi Krisztust, az üdvösség szerzőjét; s bárhol, bármilyen igazság vagy kegyelem van jelen Isten titokzatos jelenléteként, megszabadítja a nemzeteket a rossztól s visszaadja őket alkotójuknak, Krisztusnak, aki lerontja a Sátán uralmát és megfékezi a sokféle bűn rosszaságát. Így tehát bárhol, bármi érték található magként elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak nem vész el, hanem ellenkezőleg, meggyógyul, fölemelkedik és beteljesedik Isten dicsőítésére, a Sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára.[52] Így a missziós tevékenység az eszkatologikus beteljesedés felé tart;[53] általa növekszik az Atya tetszése szerint[54] megállapított mértékig és ideig Isten népe, melyhez prófétai ige szól: "Tedd tágassá sátorhelyedet, hajlékaid bőreit feszítsd ki, ne kíméld!" (Iz 54,2);[55] általa éri el a misztikus test a krisztusi nagykorúságot,[56] épül az apostolokra és prófétákra alapozott lelki templom, melynek szegletköve Krisztus, s melyben lélekben és igazságban imádják Istent.[57]


Második fejezet
A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG

(Bevezetés)
10. Az Egyház, melyet Krisztus küld, hogy minden embernek és nemzetnek föltárja és kiárassza Isten szeretetét, jól tudja, hogy még igen nagy missziós tevékenység vár rá. Két milliárd ember -- s számuk egyre gyarapszik --, akiket a kultúra állandó kapcsolatai, régi vallási hagyományok, erős társadalmi kötődések hatalmas, zárt egységekbe fognak össze, még nem, vagy csak alig hallotta az evangéliumot; egy részük a nagy vallások valamelyikét követi, más részük az Isten fogalmáig sem jut el, vagy kifejezetten, sőt néha ellenségesen tagadja létezését. Az Egyháznak pedig, hogy mindenkinek fölajánlhassa az üdvösség misztériumát és az Istentől hozott életet, be kell illeszkednie minden közösségbe ugyanúgy, ahogyan Krisztus megtestesülésével beleolvadt azoknak az embereknek társadalmi és kulturális környezetébe, akik között élt.

I. A keresztény tanúságtétel

(Az élet tanúságtétele; a párbeszéd)
11. Az Egyháznak e közösségekben a belőlük származó vagy hozzájuk küldött gyermekei révén kell jelen lennie. Mert minden Krisztus-hívőnek, bárhol éljen is, élete példájával és tanúskodó szavával úgy kell megmutatnia a keresztségben magára öltött új embert és a Szentlélek bérmálásban elnyert erejét, hogy a többiek, látva jócselekedeteit, dicsőítsék az Atyát[58] s jobban megértsék, mi az emberi élet valódi értelme és milyen egyetemes az emberek közössége.

Az Egyház gyermekeinek, hogy Krisztusról eredményesen tudjanak tanúságot tenni, őszintén becsülniük és szeretniük kell embertársaikat; ismerjék el, hogy tagjai a nagy közösségnek, és a mindennapi kapcsolatok ápolásával és munkájukkal vegyenek részt a kulturális és társadalmi életben; legyenek otthonosak a nemzeti és vallási hagyományokban; örömmel és tisztelettel ismerjék föl ezekben az ige rejtett magvait; ugyanakor vegyék észre a nemzetek között végbemenő mélyreható átalakulásokat is, és tegyenek meg mindent, hogy korunk emberei, akik a modern világ tudományát és technikáját rendkívüli figyelemmel kísérik, el ne idegenedjenek az isteni dolgoktól; ellenkezőleg, erővel törjön föl szívükből a vágy a kinyilatkoztatott igazság és szeretet után. Mint maga Krisztus vizsgálta az emberi szíveket és igazi emberi szóval vezette el őket az isteni fényhez, úgy az ő Lelkével eltelt tanítványok is ismerjék meg az embereket, akik között élnek, tartsanak kapcsolatokat velük, hogy azok az őszinte és türelmes párbeszédből megtanulhassák, milyen kincseket osztott ki a nemzeteknek a bőkezű Isten. Igyekezzenek ezeket a kincseket az evangélium fényébe állítani, fölszabadítani és az üdvözítő Isten uralma alá visszavezetni.

(A szeretet érvényesülése)
12. A Krisztus-hívők jelenlétét a közösségekben az a szeretet éltesse, amellyel Isten szeret minket, aki azt akarja, hogy mi is ugyanazzal a szeretettel szeressük egymást.[59]

A keresztény szeretet valójában mindenkire kiterjed, származásra, társadalmi helyzetre és vallásra való tekintét nélkül; semmi nyereségre vagyis hálára nem számít. Miként ugyanis Isten ingyenes szeretettel szeret minket, úgy hiveinek is ugyanazzal a szeretettel kell gondoskodniuk az emberekről, mellyel Isten kereste az embert. Amint tehát Krisztus bejárt minden várost és falut, s gyógyított minden betegséget és bajt, annak jeléül, hogy elközelgett Isten országa,[60] úgy az Egyház is ott van gyermekei által minden rendű és rangú ember, leginkább a szegények és elnyomottak mellett, és szívesen hoz áldozatot értük.[61] Részt vesz ugyanis örömeikben és fájdalmaikban, ismeri törekvéseiket és problémáikat, s együtt szenvedi velük a halál gyötrelmeit. A békét keresőknek az evangélium fényét és békéjét nyújtva, testvéri párbeszédben kíván felelni.

A Krisztus-hívők a többiekkel együtt fáradozzanak a gazdasági és társadalmi kérdések megoldásán. Külön is törődjenek a gyermekek és fiatalok nevelésével minden típusú iskolában, melyeket nemcsak a keresztény ifjúság tanítása és nevelése kiváló eszközének kell tekinteni, hanem nagyon értékes szolgálatnak is -- főként a fejlődő nemzetek körében -- az emberi méltóság növelésére és az emberhez méltóbb életkörülmények előkészítésére. Ezenfelül vegyenek részt azoknak a népeknek erőfeszítéseiben, amelyek az éhség, a tudatlanság ellen harcolnak, s magasabb életszínvonal elérésére és a világbéke megszilárdítására törekszenek. A hívők készségesen és kellő okossággal kínálják föl együttműködésüket a magán és nyilvános intézményektől, kormányoktól, nemzetközi szervezetektől, különböző keresztény közösségektől, továbbá nem keresztény vallásoktól eredő kezdeményezésekhez.

Az Egyház azonban semmi módon nem akar beavatkozni az állam irányításába. Semmi más tekintélyt nem kíván magának, csak azt, hogy Isten segítségével szeretettel és hűséges szolgálattal szolgálhasson az embereknek.[62]

Krisztus tanítványai -- életük és tevékenységük révén bensőséges kapcsolatban lévén embertársaikkal -- remélik, hogy ott is jól tanúskodhatnak Krisztusról és dolgozhatnak embertársaik üdvösségén, ahol nem hirdethetik nyíltan Krisztust. Mert nem csupán az emberek anyagi gyarapodását és jólétét szolgálják, hanem személyi méltóságukat és testvéri egységüket is törekszenek előmozdítani azokat a vallási és erkölcsi igazságokat tanítva, melyeket Krisztus világosított meg világosságával, s így fokozatosan szélesre tárják a kaput Isten felé. Az emberek ezáltal segítséget kapnak, hogy Istent és embert szeretve üdvözülhessenek, s világítani kezd előttük Krisztus misztériuma, amelyben megjelent az új ember, az Istenhez hasonlóvá alkotott teremtmény,[63] akiben föltárul Isten szeretete.

II. Az evangélium hirdetése és Isten népének összegyűjtése

(Az evangélium hirdetése és a megtérés)
13. Ahol Isten kaput nyit arra, hogy beszélni lehessen Krisztus misztériumáról,[64] minden embernek[65] bátran és következetesen[66] kell hirdetni[67] az élő Istent és akit ő mindenki üdvösségére küldött, Jézus Krisztust;[68] hogy a még nem keresztények, amennyiben szivűket megnyitja a Szentlélek, higgyenek és szabadon térjenek az Úrhoz,[69] s őszintén ragaszkodjanak Krisztushoz, aki "az út, az igazság és az élet" (Jn 14,6), aki betölti, sőt végtelenül felül is múlja lelkük minden vágyát.

Ez a megtérés természetesen csak a kezdet, de elegendő ahhoz, hogy az ember fölfogja: a bűntől megszabadulva bejuthat Isten szeretetének misztériumába, aki önmagával való személyes kapcsolatra hívja Krisztusban. Isten kegyelmének hatására ugyanis az újonnan megtért rálép arra a lelki útra, amelyen a hit által már részesedve a halál és a föltámadás misztériumában, leveti a régi embert, és egyre jobban felölti az új, a Krisztusban tökéletes embert.[70] Ennek az átmenetnek, mely magával hozza a gondolkodás és az erkölcs fokozatos megváltozását, társadalmi következményeivel a magatartásban is meg kell mutatkoznia, és a katechumenátus ideje alatt lassan ki kell bontakoznia. Mivel pedig az Úr, akiben hisznek, az ellentmondás jele,[71] a megtért ember nemritkán tapasztalja, hogy szakítanak vele vagy elidegenednek tőle, de megtapasztal örömöket is, amelyeket nem szűken mér Isten.[72]

Az Egyház szigorúan tiltja, hogy bárkit is a hit elfogadására kényszerítsenek, vagy méltatlan módszerekkel, csábító ajánlatokkal befolyásoljanak; ugyanakkor hatátrozottan követeli mindenki jogát ahhoz, hogy rosszindulatú zaklatásokkal el ne riasszák a hittől.[73]

Az Egyház ősrégi szokása szerint meg kell vizsgálni, s ha szükséges meg kell tisztítani a megtérés indítékait.

(A katechumenátus)
14. Akik az Egyház által a krisztusi hitet megkapták Istentől,[74] azokat a liturgikus szertartásokkal vegyék föl a katechumenátusba, mely nem csupán a hittételek és parancsolatok előterjesztése, hanem a teljes keresztény életre nevelés, megfelelő hosszúságú újoncidő, amely alatt kiépül a személyes kapcsolat a tanítvány és Krisztus, a Mester között. A hittanulókat tehát megfelelő módon avassák be az üdvösség misztériumába; az evangéliumi erkölcsök gyakorlásával és meghatározott időközökben egymást követő szertartásokkal[75] vezessék be őket Isten népe hívő, liturgikus életébe és szeretetgyakorlataiba.

A hittanulók a keresztény beavatás szentségei által kiszabadulva a sötétség hatalmából[76] Krisztussal együtt meghalnak, eltemetkeznek és föltámadnak,[77] elnyerik a fogadott fiúság Lelkét,[78] és Isten egész népévél együtt ünneplik az Úr halálának és föltámadásának emlékezetét.

Kívánatos a nagyböjti és a húsvéti idő liturgiájának olyan megújítása, hogy az lelkileg jól fölkészítse a hittanulókat a húsvéti misztérium ünneplésére, melynek keretében a keresztség által újjászületnek Krisztusban.

A katechumenátus idején a kereszténységbe való bevezetés nemcsak a hitoktatók és papok, hanem az egész hívő közösség, különösen pedig a keresztszülők feladata. Így a hittanulók kezdettől fogva érezhetik, hogy Isten népéhez tartoznak. Mivel az Egyház élete apostoli élet, a hittanulók tanuljanak meg életük tanúságtételével és hitük megvallásával rész venni az evangelizációban és az Egyház építésében.

Végül a hittanulók jogállását az új egyházi törvénykönyvben világosan meg kell határozni. Ők ugyanis már kapcsolatban állnak az Egyházzal,[79] már Krisztus házanépe,[80] s nemritkán már a hit, a remény és a szeretet életét élik.

III. A keresztény közösség kialakítása

(A hívők egybegyűjtése)
15. A Szentlélek -- aki az ige elhintett magvaival és az evangélium hirdetésével minden embert Krisztushoz hív, és a szívekben fölébreszti a hitet --, amikor a Krisztusban hívőket a keresztség fürdőjében új életre kelti, egybegyűjti őket Isten egy népébe, mely "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép" (1Pt 2,9)[81]

A misszionáriusok tehát, mint Isten munkatársai[82] olyan hívő közösségeket hoznak létre, amelyek hivatásukhoz méltón[83] az Istentől rájuk bízott papi, prófétai és királyi tisztet gyakorolják. Így a keresztény közösség Isten evilági jelenlétének élő jelévé válik; az eucharisztikus áldozat bemutatásával Krisztussal együtt szüntelenül átmegy az Atyához,[84] figyelmes lélekkel táplálkozva[85] Isten igéjével tanúságot tesz Krisztusról,[86] szeretetben él és buzgón apostolkodik.[87] A keresztény közösséget eleve úgy kell megszervezni, hogy amennyire csak lehet, maga gondoskodjék szükségleteiről.

A hívők közössége a saját nemzeti kultúra kincseinek birtokában mély gyökereket eresszen a népbe: viruljanak az evangéliumi lelkületű családok[88] és megfelelő iskolák segítsék őket; alakítsanak társulatokat és csoportokat, melyek által a világiak apostolkodása képes az egész társadalmat evangéliumi szellemmel áthatni. Végül a szeretet uralkodjék a különböző szertartású katolikusok között.[89]

Az ökumenikus szellemet is erősíteni kell az újonnan megkereszteltek között: őszintén becsüljék meg azt, hogy a Krisztusban hívő testvérek Krisztusnak a keresztségben újjászületett és Isten népe bőséges javaiban részesedő tanítványai. Amennyire a vallási helyzet engedi, az ökumenizmusról szóló határozat szellemében elő kell mozdítani az ökumenikus tevékenységet; a katolikusok fogjanak össze különvált testvéreikkel, amiben csak lehet együtt vallják meg Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitüket a pogányok előtt, de legyen tőlük távol a közömbösség, a hitigazságok elködösítése éppúgy, mint az esztelen versengés. Dolgozzanak együtt elsősorban Krisztusért, közös Urukért: az ő neve egyesítse őket! Jöjjön létre az együttműködés magánszemélyek között éppúgy, mint a helyi főpásztor megítélése alapján az egyházak vagy egyházi közösségek és ezek szervezetei között.

Az Egyházban a minden nemzetből összegyűlt Krisztus-hívők "sem kormányzás, sem nyelv, sem a politikai élet berendezkedése szempontjából nem különböznek a többi embertől",[90] tehát saját nemzetük tiszteletreméltó szokásai szerint éljenek Istennek és Krisztusnak; mint jó polgárok, őszintén és áldozatosan szeressék hazájukat, a más fajúak megvetését és a vad nacionalizmust a leghatározottabban utasítsák el maguktól, s legyenek a mindenkire kiterjedő emberszeretet apostolai.

Mindennek megvalósításában fontos szerepet kapnak és megkülönböztetett gondoskodást érdemelnek a világi hívők, tudniillik azok a Krisztus-hívők, akik a keresztség által Krisztus testébe épültek és a világban élnek. Az ő sajátosságuk, hogy Krisztus Lelkétől áthatottan kovász módjára belülről éltessék és rendezzék az evilági dolgokat, hogy azok állandóan Krisztus szerint menjenek végbe.[91]

De nem elég, ha a keresztény nép csupán jelen van és meggyökerezett egy nemzetben, sem a példa apostolsága nem elég; azért vert ugyanis gyökeret, azért van jelen, hogy Krisztust szóval és tettel hirdesse nem keresztény polgártársainak, és segítse őket Krisztus teljes befogadására.

Márpedig az Egyház meghonosításához és a keresztény közösség növekedéséhez különféle szolgálatok -- a papi, a diákonusi és a hitoktatói szolgálat, valamint a katolikus akció -- szükségesek, melyeknek felkarolása és gondozása legyen mindenkinek szívügye. Feladataik betöltésükre isteni hívás nyomán vállalkoznak magukból a hívő közösségekből. Ugyanígy a szerzetesek és a szerzetesnők imádságukkal és szorgos tevékenységükkel nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak ahhoz, hogy Krisztus országa a lelkekben meggyökerezzen, megerősödjék és tovább terjedjen.

(A bennszülött klérus megszervezése)
16. Az Egyház nagy örömmel ad hálát a papi hivatás fölbecsülhetetlen ajándékáért, mellyel Isten annyi fiatalt megajándékozott a Krisztushoz újonnan megtért nemzetekben. Erősebb gyökeret ver ugyanis az Egyház, ha a hívek közösségei saját soraikból kapják az üdvösség szolgáit: a püspököket, a papokat és a diákonusokat, úgyhogy a fiatal egyházak lassan saját papsággal rendelkező egyházmegyei szervezetet kaphatnak.

Amit e Zsinat a papi hivatásról és a papnevelésről elrendelt, gondosan tartsák meg a most alakuló és a nemrég alapított egyházakban is. Nagyon fontosnak kell tartani, amiket ezek a határozatok a lelki nevelés, valamint a tudományos és lelkipásztori képzés szoros összekapcsolásáról, az egyéni és családi érdekeket föláldozó, az evangélium szerint alakított életről és az Egyház misztériumát megragadó benső érzék kifejlesztéséről tartalmaznak. A növendékek tanulják meg, hogy egészen Krisztus teste szolgálatának és az evangélium ügyének éljenek, hűséges munkatársként ragaszkodjanak püspökükhöz, és nyújtsanak segítséget társaiknak.[92]

Ezen általános cél elérése végett a papnövendékek egész nevelése az üdvösség misztériumának fényében történjék, ahogyan az a Szentírásból föltárul. A liturgiában találják meg és éljék át Krisztus és az emberi üdvösség misztériumát.[93]

A Zsinat rendelkezése szerint[94] a papnevelés általános igényeit, beleértve a lelkipásztori és gyakorlati oktatás követelményeit is, hangolják össze azzal a célkitűzéssel, hogy a növendékekben mindig érvényesülhessen a nemzeti gondolkodás- és cselekvésmód. Tegyék őket nyílteszűekké és élesen látókká, hogy meg tudják ismerni és helyesen tudják értékelni nemzeti kultúrájukat; filozófiai és teológiai tanulmányaikban vizsgálják meg azokat a kapcsolatokat, melyek a hazai hagyományok és vallások, valamint a keresztény vallás között fennállnak.[95] A papnevelés legyen tekintettel a terület lelkipásztori igényeire is: a növendékek tanuljanak az Egyház missziós tevékenységének történetéről, céljáról és módszeréről, s ismerkedjenek meg népük társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyaival. Ökumenikus szellemben neveljék és jól készítsék föl őket a nem keresztényekkel való testvéri párbeszédre.[96] Mindez megkívánja, hogy a papsághoz szükséges tanulmányokat, amennyire lehetséges, mindenki a saját hazájában végezze, osztozva népe életkörülményeiben és szokásaiban.[97] Végül fordítsanak gondot arra, hogy a növendékeket képezzék ki az egyházi adminisztrációra és vagyonkezelésre is.

Ezeken felül válasszanak ki alkalmas, bizonyos lelkipásztori gyakorlattal bíró papokat, és küldjék őket egyetemre vagy más tudományos intézetbe magasabb tanulmányokra, akár külföldre is, főképpen Rómába, hogy a fiatal egyházak bennszülött papjai sorában legyenek, akikkel megfelelő tudásuk és tapasztalatuk alapján nagyobb egyházi hivatalok is betölthetők.

Ahol a püspöki konferenciák alkalmasnak ítélik, vissza kell állítani az állandó diákonátus rendjét az Egyházról szóló konstitúció rendelkezése szerint.[98] Tanácsos ugyanis, hogy azok a férfiak, akik ténylegesen diákonusi szolgálatot teljesítenek -- mint katekéták hirdetik Isten igéjét, a plébános vagy a püspök nevében távoleső keresztény közösséget vezetnek, szociális és karitatív szervezetekben dolgoznak -- megerősödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézfeltétel által és közelebb kerüljenek az oltárhoz, hogy ezáltal a diakonátus szentségi kegyelmével hatékonyabban tölthessék be tisztüket.

(A hitoktatók)
17. Ugyancsak elismerést érdemel a férfi és női hitoktatóknak a pogány missziókban sok érdemet szerzett serege, akik apostoli szellemben, hatalmas tevékenységet kifejtve egyedülálló és nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a hit és az Egyház terjesztéséhez.

Napjainkban, amikor a sokaság evangelizálására és lelkipásztori szolgálatára kevés a klerikus, nagyon fontos a hitoktatók munkássága. A kultúra haladásával is lépést tartva úgy kell tehát a hitoktatókat képezni, hogy a papok értékes munkatársai legyenek, s a lehető legjobban töltsék be egyre több új és sokrétű munkakörrel bővülő tisztségüket.

Szaporítsák tehát az olyan egyházmegyei és egyháztartományi iskolák számát, amelyekben a hitoktatójelöltek elsajátíthatják a katolikus tanítást, főként a biblikus és liturgikus ismereteket, a hitoktatás módszerét, a lelkipásztori gyakorlatot, és ahol megszilárdíthatják magukban a keresztény ember erkölcsi magatartását,[99] nagy súlyt fektetve az imádságra és a lelki életre. Később is legyen módjuk részt venni olyan előadásokon és tanfolyamokon, amelyeken a szolgálatukhoz szükséges ismereteket tovább gazdagíthatják, lelkiéletük pedig táplálékhoz jut és erősödik.

A főfoglalkozású hitoktatóknak megfelelő fizetéssel biztosítsák az állásukhoz illő megélhetést és létbiztonságot.[100] Kívánatos, hogy a Hitterjesztés Kongregációjának hivatalai megfelelő módon, külön segéllyel gondoskodjanak a hitoktatók képzéséről és eltartásáról. Ha szükséges és alkalmas, alapítsanak külön szervezetet a hitoktatók támogatására.

Az egyházak hálás lélekkel ismerjék el a kisegítő hitoktatók áldozatos munkáját, nélkülözhetetlen közreműködését. Közösségükben ők az előimádkozók és a vallási ismeretek közvetítői. Gondoskodni kell arról, hogy megfelelő tudásra és lelki érettségre tegyenek szert.

Ezenfelül kívánatos, hogy ahol alkalmasnak látszik a nyilvánosság előtt, liturgia keretében hivatalos egyházi küldetéssel lássák el a kellő felkészültségű hitoktatókat; így nagyobb tekintéllyel végezhetik a nép körében a hit szolgálatát.

(A szerzetesek)
18. Már az Egyház meghonosításának szakaszában gondoskodni kell a szerzetesi élet fölvirágoztatásáról, mely nem csupán értékes és elengedhetetlen segítséget nyújt a missziós tevékenységhez, hanem az Isten iránti bensőségesebb önátadás által ragyogóan szemlélteti és megérteti a keresztény hivatás benső természetét is.[101]

Az Egyház meghonosításán fáradozó szerzetes intézmények -- melyeket áthat az Egyház szerzetesi hagyományát meghatározó természetfölötti gazdagság -- törekedjenek a kegyelmi adományokat minden nép szellemének és jellegének megfelelően kifejezni és átadni. Figyelmesen vizsgálják meg, hogyan lehetne a keresztény szerzetesi életbe átvenni azokat az aszketikus és szemlélődő hagyományokat, melyeknek csíráit Isten már az evangélium hirdetése előtt nem egyszer régi kultúrákban rejtette el.

A fiatal egyházakban a szerzetesi élet különböző formáit kell kialakítani, hogy Krisztus küldetésének és az Egyház életének különbözö szempontjait bemutassák, több irányú legyen közreműködésük a lelkipásztori munkában, s tagjaikat jól készítsék föl feladataikra. A püspöki konferenciák azonban vigyázzanak, nehogy ugyanolyan apostoli célkitűzésű szerzetek felesleges sokasága kárt okozzon a szerzetesi életnek és az apostolkodásnak.

Külön említést érdemelnek a szemlélődő élet meggyökereztetésére irányuló kezdeményezések. Egyesek a monasztikus intézmény lényeges elemeit megőrizve rendjük gazdag hagyományait akarják meghonosítani, mások viszont visszatérnek a régi szerzetesség egyszerűbb formáihoz; de valamennyien törekedjenek eltalálni a legszerencsésebb alkalmazkodást a helyi körülményekhez. Mivel pedig a szemlélődő élet hozzátartozik az Egyház teljes jelenlétéhez, a fiatal egyházakban is mindenütt vezessék be.


Harmadik fejezet
A RÉSZEGYHÁZAK

(A fiatal egyházak fejlődése)
19. Az Egyház meghonosítása az emberek egy meghatározott csoportjában bizonyos értelemben eléri célját, amikor a hívők közössége a társadalmi életben gyökeret verve, a helyi kultúrához eléggé hozzásimulva már valamelyest megszilárdult és megerősödött: amikor még nem elegendő, de már számos bennszülött papja, szerzetese és világi hívője van, megvannak azok a szolgálatok és intézmények, melyek saját püspöke vezetése alatt Isten népe életéhez és további gyarapodásához szükségesek.

Az ilyen fiatal egyházakban Isten népe életének egyre érettebbé kell válnia a Zsinat irányelvei szerint megújuló keresztény élet minden megnyilvánulásában: a hívők csoportjai növekvő tudatossággal legyenek a hit, a liturgikus lelkiség és a szeretet eleven közösségei; a világi hívők állampolgári és apostoli tevékenységükkel formálják a társadalomban az igazságosság és a szeretet rendjét; szakszerűen és okosan használják a tömegkommunikációs eszközöket; a családok igazi keresztény életet élve váljanak a világiak apostolságának, a papi és szerzetesi hivatások melegágyává. Megfelelő hitoktatással tanítsák, a nép lelkületéhez alkalmazkodó liturgiában ünnepeljék, s a megfelelő kánoni törvényhozás révén tegyék az intézmények és a helyi szokások éltető lelkévé a hitet.

A püspökök és presbitériumuk egyre jobban betelve Krisztus és az Egyház lelkületével érezzenek és éljenek együtt az egyetemes Egyházzal. A fiatal részegyházak maradjanak bensőséges közösségben az egész Egyházzal, melynek hagyományelemeit építsék be saját kultúrájukba; így az erők kölcsönös áramlása a titokzatos test életének növekedését fogja szolgálni.[104] Ezért ki kell dolgozni azokat a teológiai, lélektani és emberi kérdéseket, melyek az egész Egyházzal való közösség kialakítását segítik.

Ezek az egyházak azonban rendszerint éppen a föld szegényebb országaiban találhatók, többnyire igen súlyos paphiánnyal küzdenek, s még a szükséges anyagi feltételeket is nélkülözik. Ezért nagyon rászorulnak arra, hogy az egész Egyház missziós mozgalma állandóan küldje azokat az eszközöket, melyek a legjobban előmozdítják a helyi Egyház fejlődését és keresztény életének érlelődését. Ilyen missziós akció segítsen a régebben alapított, sorvadó vagy legyengült egyházakon is.

Mindazonáltal ezek az egyházak egységes lelkipásztori erőfeszítéssel és megfelelő intézmények létesítésével legyenek rajta, hogy több legyen az egyházmegyékben és a szerzetesrendekben a gondos ítélettel megválogatott és jobban fölkészített hivatás.[103] Így általuk lesznek lassanként képessé önmagukról gondoskodni, sőt másokon is segíteni.

(A részegyház missziós feladatai)
20. Mivel a részegyháznak a lehető legtökéletesebben meg kell jelenítenie az egyetemes Egyházat, tudnia kell, hogy küldetése van a vele egy területen élő, Krisztusban még nem hívőkhöz, hogy mind az egyes hívők, mind az egész közösség tanúságtevő élete Krisztusra mutató jel legyen számukra.

Szükséges az igehirdetés is, hogy mindenkihez eljusson az evangélium. Elsősorban a püspöknek kell lennie a hit hirdetőjének, aki Krisztushoz vezeti az új tanítványokat.[104] Hogy feladatának jól meg tudjon felelni, alaposan ismerje hivei helyzetét éppúgy, mint a polgártársai szíve mélyén élő istenképet, és éber figyelemmel kísérje azokat a változásokat, melyeket a városiasodás, a kívándorlás és a vallási közömbösség idéz elő.

A fiatal egyházak bennszülött papjai lelkesen fogjanak hozzá az evangelizációhoz, működjenek együtt a külföldi misszionáriusokkal, hiszen velük a püspök tekintélye alatt egy, osztatlan presbitériumot alkotnak nemcsak a hívek gondozására és az istentisztelet végzésére, hanem az evangélium a kívülállóknak szóló hirdetésére is. Legyenek készségesek, s ha úgy adódik, önként jelentkezzenek a püspöknél olyan missziós tevékenységre, melyet saját egyházmegyéjük távoleső, elhagyatott vidékein vagy más egyházmegyében kell kezdeni.

Legyen ugyanilyen vállalkozó kedv a szerzetesekben és szerzetesnőkben, s a világi hívőkben is polgártársaik, különösen a szegényebbek javára.

A püspöki konferenciák gondoskodjanak arról, hogy legyenek meghatározott időközönként biblikus, teológiai, lelkiéleti és lelkipásztori továbbképző tanfolyamok, hogy a papság megszerezhesse a hittudománynak és a lelkipásztori módszereknek azt a teljesebb ismeretét, mellyel a sokféle és változó körülmények között is helyt tud állni.

Egyébként lelkiismeretesen tartsák meg mindazt, amit e Zsinat különösen a papi életről és szolgálatról kiadott határozatban elrendelt.

A részegyház e missziós feladatának jó elvégzéséhez alkalmas, korszerűen és mindegyik Egyház körülményeinek megfelelő módon fölkészített szolgákra van szükség. Mivel pedig az emberek egyre inkább közösségeket alkotnak, nagyon helyénvaló, ha a püspöki konferenciák közös tervet készítenek, hogyan kezdjenek az ilyen csoportokkal párbeszédet. Ha pedig valahol olyan csoportok akadnak, melyek vonakodnak a katolikus hitet elfogadni, mert nem tudnak megbarátkozni az ottani egyházra jellemző sajátos formákkal, kivételt gyakorolva gondoskodjanak róluk mindaddig,[105] amíg nem lehet minden keresztényt egyetlen közösségbe szervezni. A püspökök hívják egyházmegyéjükbe azokat a misszionáriusokat, akik e célra a Szentszék rendelkezésére állnak, illetve fogadják őket szívesen, kezdeményezéseiket pedig hatékonyan támogassák.

Nagyon jó, ha a fiatal egyházak minél előbb maguk is részt vesznek az egyetemes Egyház missziós tevékenységében, hogy a missziós buzgóság saját hiveik körében is föllángoljon azáltal, hogy ők is misszionáriusokat küldenek idegen népekhez az evangélium hirdetésére, még akkor is, ha náluk sincs elég pap. Az egyetemes Egyházzal való közösség ugyanis akkor lesz valamiképp teljessé, ha ők is kiveszik részüket a nemzetek közötti misszióból.

(A világi hívők feladatai)
21. Az Egyház nincs igazán megalapítva, nem él igazán és nem tökéletes jele Krisztusnak az emberek között, ha a hierarchia mellett nem áll és dolgozik vele együtt a világi hívők komoly rétege. Az evangélium ugyanis nem verhet mély gyökeret valamely nép lelkivilágában, életében és tevékenységében a világi hívők aktív jelenléte nélkül. Ezért már az Egyház alapításánál fokozott gondot kell fordítani arra, hogy nagy számban legyenek érett világi keresztények.

A világi hívők ugyanis teljesen hozzátartoznak mind Isten népéhez, mind a polgári társadalomhoz. Nemzetükhöz tartoznak: benne születtek, kulturális értékein nevelődtek, életéhez sokfajta társadalmi kapcsolat köti őket, fejlődésében munkájukkal közreműködnek, gondjait sajátjuknak tekintik és azokon segíteni igyekeznek. Azonban Krisztushoz is tartoznak, mivel újjászülettek az Egyházban a hit és a keresztség által, hogy megújult életükkel és munkálkodásukkal Krisztuséi legyenek,[106] hogy Krisztusban minden Istennek legyen alávetve, s végül Isten legyen minden mindenben.[107]

A világi hívőknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, fő feladata az, hogy életükkel és szavukkal a családban, társadalmi csoportjukban és a foglalkozásuk adta környezetben tanúságot tegyenek Krisztus mellett. Mutatkozzék meg bennük az új ember, aki Istenhez hasonló, megigazult és valóban szent teremtmény.[108] Új életükkel hazájuk társadalmi és kulturális környezetébe beilleszkedve, azt nemzetük hagyományainak megfelelően kell kifejezniük. Ismerjék ezt a kultúrát, tisztítsák meg és őrködjenek fölötte, a kor áramlataiba bekapcsolva emeljék magas fokra, sőt Krisztusban is tökéletesítsék, hogy a krisztusi hit és az Egyház élete már ne legyen idegen társadalmukban, hanem kezdje azt átjárni és átalakítani. Őszinte szeretettel közeledjenek polgártársaikhoz, hogy magatartásukon mindenki észrevehesse az egységnek és az egyetemes szolidaritásnak azt az új összetartó erejét, mely Krisztus misztériumából fakad. Terjesszék a krisztusi hitet azok között, akikkel életük és foglalkozásuk összehozza őket. Ez különösen is kötelességük, mert a legtöbb ember csak világi társától hallhatja az evangéliumot és ismerheti meg Krisztust. Sőt ahol lehetséges, a világiaknak készen kell lenniük arra, hogy a hierarchiával való közvetlenebb együttműködésben külön küldetést töltsenek be az evangélium hirdetésében és a keresztény tanítás közvetítésében, s ezzel is erősítsék a születőben lévő Egyházat.

Az Egyház pásztorai pedig nagyra értékeljék a világiak fáradságos apostoli munkáját. Neveljék a világiakat, hogy mint Krisztus tagjai, tudatában legyenek mindenkire kiterjedő felelősségüknek; Krisztus misztériumáról alapos oktatásban részesítsék őket, vezessék be a gyakorlati módszerekbe, s legyenek mellettük nehézségeikben az Egyházról szóló konstitúció és a világiak apostolkodásáról készült határozat szellemében.

Fönntartva tehát mind a lelkipásztorok, mind a világi hívők sajátos szolgálatát és felelősségét, a fiatal egyház egésze tegyen egyetlen élő és erős tanúságot Krisztus mellett, hogy ragyogó jelévé váljék annak az üdvösségnek, mely Krisztus által jött a világba.

(Egység a sokféleségben)
22. Isten igéje, mint a mag az isteni harmattal megáztatott jó földből kikel, táplálékot szív magába, azt átformálja és földolgozza, hogy végül bő termést hozzon. A megtestesülés üdvrendjének mintájára a Krisztusba gyökerezett és az apostolokra alapozott új egyházak is csodálatos cserével önmagukba gyűjtik a Krisztusnak örökségül adott nemzetek összes kincsét.[109] Népeik szokásaiból és hagyományaiból, bölcsességéből és tudományából, művészetéből és alkotóképességéből fölhasználják mindazt, ami képes megdicsőíteni a Teremtőt, szemléltetni az Üdvözítő kegyelmét és alkalmas az élet keresztény berendezéséhez.[110]

E cél eléréséhez minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, mely az egyetemes Egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva milyen utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet összeegyeztetni a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel. Ez a vizsgálódás utakat fog nyitni a mélyebb alkalmazkodásnak az egész keresztény élet területén. Így el lehet majd kerülni minden szinkretizmust és hamis partikularizmust, a keresztény élet alkalmazkodni fog minden kultúra sajátos szelleméhez,[111] a helyi hagyományok pedig a különféle népcsaládoknak az evangélium fényével megvilágított sajátos kincseivel együtt beépülnek a katolikus egységbe. Végül az új részegyházak, sajátos hagyományokkal ékeskedve úgy foglalhatják el helyüket az egyházi közösségben, hogy sértetlenül megmarad Péter -- az egész szeretetközösség élén álló -- székének primátusa.[112]

Kívánatos, sőt rendkívül hasznos tehát, ha a püspöki konferenciák minden nagy kultúrkör határain belül szoros összeköttetést tartanak fönn egymással azért, hogy az alkalmazkodásnak e tervét állandó eszmecserével meg tudják valósítani.


Negyedik fejezet
A MISSZIONÁRIUSOK

(A misszionáriusi hivatás)
23. Jóllehet Krisztus minden tanítványának vállalnia kell a hitterjesztés reá eső részét,[113] az Úr Krisztus mégis újra meg újra kiszólítja a tanítványok közül azokat, akiket ő maga akar, hogy vele legyenek, és elküldi őket a nemzetekhez prédikálni.[114] Éppen ezért, a Szentlélek által -- aki tetszése szerint osztogatja a közösség javára a karizmákat[115] -- egyesek szívében missziós hivatást ébreszt, és egyúttal olyan intézményeket létesít az Egyházban,[116] melyek az evangélium egész Egyházra kötelező hirdetését sajátos feladatként vállalják.

Különleges hivatás részesei ugyanis azok a bennszülött vagy külföldi papok, szerzetesek és világiak, akik természetes tulajdonságaik, tehetségük és alkatuk folytán készek is missziós tevékenység végzésére.[117] A törvényes tekintélytől kapottt küldetéssel a hit és az engedelmesség nevében mennek el a Krisztustól még távol élőkhöz: a nekik szánt munkára vannak rendelve,[118] mint az evangélium szolgái, "hogy a pogány népek a Szentlélektől megszentelt kedves áldozati ajándékká legyenek" (Róm 15,16).

(A lelkiség)
24. Isten hívására pedig úgy kell válaszolni, hogy az ember nem hallgat a testre és a vérre,[119] hanem egészen elkötelezi magát az evangélium ügyének. Ilyen választ azonban csak a Szentlélek indítására és erősítő kegyelméből lehet adni. A küldött ugyanis annak életébe és küldetésébe lép be, aki "szolgai alakot öltött és kiüresítette önmagát" (Fil 2,7), ezért neki is késznek kell lennie arra, hogy egy életen át helytáll hivatásában, lemond önmagáról és mindenéről, amije eddig volt, és mindenkinek mindenévé lesz.[120]

A misszionárius az evangéliumot hirdetve a nemzetek között, nagy bizalommal ismertesse annak a Krisztusnak a misztériumát, akinek küldetésében jár, az ő nevében beszéljen, ahogyan kell,[121] nem szégyellve a kereszt botrányát. Szelíd és alázatosszívű mesterének nyomában járjon, s mutassa meg, hogy Krisztus igája édes, és az ő terhe könnyű.[122] Valóban evangéliumi élettel,[123] nagy türelemmel, béketűréssel, jósággal és őszinte szeretettel[124] tegyen tanúságot Uráról, ha szükséges, egészen vére ontásáig. Kérjen Istentől erőt és bátorságot, hogy megismerhesse: éppen a megtapasztalt sokféle megpróbáltatásban és a nyomasztó szegénységben található a túláradó öröm.[125] Arról pedig legyen meggyőződve, hogy Krisztus szolgájának sajátos erénye az engedelmesség: Krisztus is engedelmességével váltotta meg az emberiséget.

Az evangélium hirdetői, hogy el ne hanyagolják a bennük lévő kegyelmet, napról napra újuljanak meg lelkükben.[126]y A megyés főpásztorok és elöljárók pedig rendszeresen gyűjtsék egybe a misszonáriusokat, hogy hivatásuk reménységében megerősödjenek, és új indításokat kapjanak apostoli szolgálatukhoz. Erre a célra akár külön házat is rendezzenek be.

(Lelkiségi és erkölcsi nevelés)
25. A leendő misszionáriust különleges lelki és erkölcsi neveléssel készítsék föl nagyszerű feladatára.[127] Rendelkeznie kell ugyanis kezdeményező bátorsággal, kitartónak kell lennie a munkában és állhatatosnak a nehézségekben; tudnia kell türelmes, erős lélekkel viselni a magányt, a fáradságot és a sikertelenséget. Nyílt lélekkel és kitárult szívvel közeledjék az emberekhez; szívesen vállalja a rábízott szolgálatokat; nagylelkűen alkalmazkodjék a számára idegen népek szokásaihoz és az új helyzetekhez; összefogásra készen és kölcsönös szeretetben segítse testvéreit és mindazokat, akik ugyanannak az ügynek szentelték magukat. Mindnyájan egy szív és egy lélek legyenek tehát a hívekkel együtt, az apostolok közösségének mintájára.[128]

Ezeket az erényeket már a tanulmányi időben komolyan gyakorolják s fejlesszék, a lelki élet által pedig tegyék őket természetfölöttivé és életerőssé. Az élő hittel és rendíthetetlen reménységgel áthatott misszionárius legyen az imádság embere; lángoljon benne az erő, a szeretet és a józanság lelke;[129] tudjon megelégedni azzal, amije van;[130] igazi áldozatkészséggel hordozza önmagában Jézus halálát, hogy Jézus élete működhessen azokban, akikhez küldték;[131] a lelkekért való buzgóságból szívesen hozzon áldozatot, sőt önmagát áldozza föl a lelkekért,[132] hogy "feladata mindennapos gyakorlásával növekedjék Isten és a felebarát szeretetében".[133] Így Krisztussal együtt engedelmeskedvén az Atya akaratának, az egyházi hierarchia vezetése alatt Krisztus küldetését folytatja, és együttműködik az üdvösség misztériumával.

(Elméleti és apostoli képzés)
26. A különböző nemzetekhez küldöttek pedig, mint Krisztus jó szolgái, a hit és a helyes tanítás -- elsősorban a Szentírásból merített -- igéivel (vö. 1Tim 4,6) táplálkozzanak, hatoljanak be mélyen Krisztus misztériumába, akinek hirdetői és tanúi lesznek.

Ezért minden misszionáriust -- papot, szerzetes testvért és nővért vagy világit -- feladatának megfelelően elő kell készíteni, és ki kell képezni, hogy a reá váró követelmények meg ne haladják képességeit.[134] Elméleti képzésük kezdettől fogva vessen számot mind az Egyház egyetemességével, mind az egyes népek sajátosságaival. Ez érvényes azokra a tantárgyakra, melyek a rájuk váró szolgálatra készítik föl őket, nemkülönben olyan egyéb ismeretanyagra is, amelyeket hasznos elsajátítaniuk, hogy átfogó ismeretet szerezzenek a népekről, kultúrákról és vallásokról, de nemcsak a múltjukról, hanem a jelenükről is. Mindaz tehát, aki valamelyik néphez készül, becsülje nagyra annak ősi örökségét, nyelvét és szokásait. A leendő misszionárius föltétlenül végezzen missziológiai tanulmányokat, azaz ismerje meg az Egyház missziós tevékenységgel kapcsolatos tanítását és szabályait, tanulja meg, hogy a századok folyamán milyen tapasztalatokat gyűjtöttek az evangélium hirdetői, s azt is, hogy milyen a missziók jelen helyzete, s melyek a mai időkben hatékonyabbnak tűnő módszerek.[135]

Jóllehet az egész képzést lelkipásztori szellemnek kell áthatnia, jól megtervezett és sajátos apostoli nevelést kell adni elméleti és gyakorlati foglalkozásokban egyaránt.[136]

Minél több szerzetes testvért és nővért képezzenek hitoktatóvá, hogy az apostolkodásban ezáltal is közreműködhessenek.

Feltétlenül kapjanak megfelelő kiképzést azok is, akik csak egy időre vesznek részt a missziós tevékenységben.

Ezt a fölkészítést pedig ki kell egészíteni ott, ahová küldik őket: a misszionáriusok a helyszínen még alaposabban ismerjék meg a nép történelmét, társadalmi szervezetét és szokásait: erkölcsi rendjét, vallása parancsait s azokat a mély eszméket, melyeket szent hagyománya alapján Istenről, a világról és emberről alakított ki.[137] A nép nyelvét olyan fokon sajátítsák el, hogy könnyedén és csiszoltan használhassák, s így könnyebben találhassanak utat az emberek lelkéhez és szívéhez.[138] Ezenkívül ismerkedjenek meg a sajátos lelkipásztori követelményekkel.

Egyesek alaposabban is készüljenek föl missziológiai intézetekben vagy más karokon, illetve egyetemeken, hogy tudjanak hatékonyabban különleges feladatokat is vállalni,[139] és szaktudásukkal más misszionáriusok hasznára lehessenek a missziós munkában, mely különösen korunkban igen sok nehézséggel, de ugyanannyi kedvező alkalommal is találkozik. Ezenkívül nagyon kívánatos, hogy a területi püspöki konferenciáknak elegendő olyan szakembere legyen, akinek tudását és tapasztalatát fölhasználhatják, ha munkájukban valami nehézséggel találkoznak. Ne legyen hiány jó technikus szakemberekben és olyanokban sem, akik tökéletesen tudják alkalmazni a tömegkommunikációs eszközöket. Ez utóbbiakat tartsa mindenki igen fontosnak.

(Missziós intézmények)
27. A felsoroltakra minden misszionáriusnak feltétlenül szüksége van, de az egyének számára alig elérhetőek. A tapasztalat tanúsága szerint a missziót nem teljesíthetik különálló emberek, ezért a közös hivatás a meghívott személyeket intézményekbe vonzza, amelyekben egyesülnek erőik, alkalmas nevelést kaphatnak, s az Egyház nevében és a hierarchikus tekintély irányítása alatt végezhetik a tevékenységüket. Ezek az intézmények, melyek hosszú századok óta viselik a nap terhét és hevét, részben vagy teljesen a misszióra szentelték magukat. Gyakran óriási területeket bízott rájuk a Szentszék az evangélium hirdetésére, ahol Istennek új népet, saját pásztorát körülvevő helyi egyházat gyűjtöttek össze. A verejtékükkel, sőt sokszor vérükkel alapított egyházaknak buzgóságukkal és tapasztalatukkal legyenek segítségére testvéri együttműködéssel a lelkeket gondozva, vagy különleges szolgálatot végezve a közösség javára.

Olykor egy egész régióban vállaljanak el sürgős munkákat, például az evangélium hirdetését olyan csoportnak vagy népnek, amely valamilyen okból még nem hallott az evangéliumról, vagy annak mindeddig ellenállt.[140]

Tapasztalataik alapján, ha szükséges, ők vállalják el azok kiképzését és segítését, akik a missziós tevékenységre csak átmenetileg vállalkoznak.

A felsoroltak miatt, s mivel napjainkban még igen sok népet kellene Krisztushoz vezetni, az ilyen intézményekre ezután is feltétlenül szükség lesz.


Ötödik fejezet
A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG MEGSZERVEZÉSE

(Bevezetés)
28. Krisztus hiveinek, mivel különböző kegyelmi adományokkal rendelkeznek,[141] lehetőségeik, képességeik, karizmáik és szolgálataik[142] szerint együtt kell dolgozniuk az evangélium terjesztésében; ezért egyek legyenek mindannyian, akik vetnek és aratnak,[143] akik ültetnek és öntöznek,[144] hogy "ugyanarra a célra szabadon és rendezett módon törekedvén"[145] együtt vessék be erőiket az Egyház építésére.

Ezért az evangélium hirdetőinek munkáját és a többi Krisztus-hívő segítését úgy kell irányítani és összefogni, hogy "minden rendben történjék" (1Kor 14,40) a missziós tevékenység és együttműködés egész területén.

(A legfőbb irányító szerv)
29. Elsősorban a püspökök testületének kell gondoskodnia arról, hogy az evangéliumot az egész földkerekségen hirdessék,[146] ezért a püspöki szinodus, vagyis "a püspököknek az egész Egyház számára létesült tanácsa"[147] egyetemes fontosságú ügyei[148] között különös gondot szenteljen a missziónak, az Egyház legnagyobb és legszentebb feladatának.[149]

Minden misszió és az egész missziós tevékenység számára csak egy illetékes hivatal legyen, a Hitterjesztés Kongregációja. Ez irányítsa és hangolja össze az egész földön a missziós tevékenységet és a missziók támogatását, tiszteletben tartva a keleti egyházak jogát.[150]

A Szentlélek ugyan sokféle módon ébreszti a missziós buzgóságot Isten Egyházában, s nemritkán meg is előzi azok a tevékenységét, akik az Egyház életét irányítják, mégis ez a kongregáció a maga részéről is toborozzon missziós hivatásokat és szorgalmazza a misszionárius lelkiséget, a missziókért vállalt tevékenységet és imádságot. Az is rá tartozik, hogy a missziókról első kézből való és tárgyilagos hírekkel szolgáljon. Feladata továbbá gondoskodni misszionáriusokról és szétosztani őket az egyes vidékek szükségletei szerint. Állítson össze jól átgondolt munkatervet, bocsásson ki a helyzethez alkalmazott irányelveket és szabályokat az evangélium hirdetésére, s adja a lendítő erőt. Kezdeményezzen és hangoljon össze gyűjtéseket, s eredményüket, a szükségletek szerint és a területet, a hívők és nem hívők arányát, szervezeteket és intézményeket, a segéderők és a misszionáriusok számát figyelembe véve ossza szét.

A Keresztény Egység Titkárságával együtt keresse a kongregáció az utakat és módokat a testvéri együttműködés ápolására és szervezésére, s arra, miképpen lehet más keresztény közösségek missziós műveivel úgy együtt élni, hogy a megosztottság botránya a lehető legkisebb legyen.

E hivatalnak tehát a hivatali ügyintézés szervének és az irányítás dinamikus központjának kell lennie. Használja föl a tudományos módszereket és a korszerű eszközöket, azaz vegye figyelembe a teológia, a módszertan és a missziós lelkipásztorkodástan kutatásainak jelenlegi eredményeit. A hivatal irányításában a pápa által meghatározott módon szavazati joggal kapjanak szerepet mindazok képviselői, akik a missziós munkában részt vesznek: püspökök a világ minden részéből a püspöki karok kijelölése alapján, valamint az intézmények és a pápai missziós művek vezetői. A nevezetteket meghatározott időközökben össze kell hívni; az ő feladatuk ugyanis a pápa legfőbb irányítása alatt az egész missziós tevékenység irányítása.

E hivatalnak álljon rendelkezésére egy állandó szakértő-tanácsadó testület, melynek tagjait tudományuk vagy gazdag tapasztalatuk alapján válasszák ki. Feladatuk többek között az, hogy megfelelő információkat gyűjtsenek az egyes területek helyi viszonyairól, a különböző embercsoportok eszmevilágáról és az evangélium terjesztésének módszereiről; tudományosan megalapozott javaslatokat kell előterjeszteniük a missziós tevékenységre és együttműködésre vonatkozóan.

A női szerzeteknek, a területi missziós műveknek, a világiak szervezeteinek, különösen a nemzetközieknek is legyen megfelelő képviselete.

(A missziós tevékenység helyi szervezése)
30. Hogy a missziós tevékenység elérje célját és eredményes legyen, mindazoknak, akik a missziókban dolgoznak "egy szív és egy lélek"-nek kell lenniük (ApCsel 4,32).

Az egyházmegyei apostolkodás irányítójára és központjára, a püspökre tartozik a missziós tevékenység előmozdítása, vezetése és egybehangolása, de úgy, hogy becsülje és támogassa a misszionáriusok kezdeményezéseit. A misszionáriusok, még az exempt szerzetesek is, alá vannak vetve a püspököknek az apostolkodással kapcsolatos dolgokban.[151] A nagyobb összhang érdekében a püspök lehetőleg állítson föl lelkipásztori tanácsot a papok, a szerzetesek és a világiak képviselőiből; legyen gondja arra is, hogy az apostoli tevékenység ne korlátozódjék csak a már megtértekre, hanem a missziós munkaerők és az anyagi eszközök kellő mértékben jussanak a nem keresztények evangelizálására is.

(A püspökök együttműködése)
31. A püspöki konferencián közös megfontolással tárgyalják meg a súlyosabb kérdéseket és a sürgősebb feladatokat, de ne hagyják figyelmen kívül a helyi sajátosságokat.[152] Annak érdekében, hogy a rendelkezésre álló személyek és anyagiak szét ne szóródjanak és szükségtelen alapítások ne történjenek, ajánlatos, hogy a mindenki javát szolgáló intézményeket, például szemináriumokat, főiskolákat és technikumokat, lelkipásztori, kateketikai és liturgikus, illetve tömegkommunikációs eszközökkel foglalkozó központokat, egyesült erővel létesítsék.

Ilyen együttműködést különböző püspöki konferenciák között is létre lehet hozni.

(A szerzetesrendek munkájának megszervezése)
32. Össze kell hangolni a szerzetesrendek és az egyházi társulatok missziós tevékenységét is. Bármely intézmény a missziós munkában a helyi főpásztor irányítása alá tartozik. Ezért nagyon hasznos, ha részletes megállapodást kötnek, mely szabályozza az illetékes főpásztor és a missziós intézmény vezetőjének kapcsolatait.

Ha valamelyik intézményre rábíztak egy területet, a püspök és az intézmény minden igyekezetével azon legyen, hogy az új keresztény közösség olyan helyi egyházzá fejlődjék, melynek vezetését alkalmas időben bennszülött főpásztor és papi testület veszi át.

Ha egy meghatározott területre szóló megbízás megszűnik, új helyzet áll elő. Ekkor a püspöki konferenciák és a missziós intézmények közösen állapítsák meg azokat az elveket, melyek a helyi ordináriusok és az intézmények között lévő kapcsolatokat rendezik.[153] A Szentszékre tartozik azonban, hogy lefektesse azokat az általános elveket, melyek szerint megkötik az egyes területekre vagy egyes esetekre szóló megállapodásokat.

Jóllehet a missziós intézményeknek készen kell állniuk a megkezdett tevékenység folytatására, együttműködve a lelkipásztorkodás rendes szolgálatában, a bennszülött papság megnövekedése esetén gondoskodni kell arról, hogy ezek az intézmények, amennyiben célkitűzésüknek megfelel, hűségesen megmaradjanak az egyházmegyében, nagylelkűen átvéve különleges feladatokat vagy egy területet.

(Az intézmények együttműködése)
33. Azoknak az intézményeknek, amelyek ugyanazon a területen végzik a missziós tevékenységet, meg kell találniuk a módokat tennivalóik egyeztetésére. Ezért igen hasznos a szerzetesek konferenciája és a szerzetesnővérek szövetsége, amelyekben részt vesz a nemzet vagy terület minden szerzetesrendje. Ezek a konferenciák keressék, hogy mit tehetnének közös erőfeszítéssel és szoros kapcsolatban álljanak a püspöki konferenciákkal.

A missziós intézmények együttműködése az anyaországban is tanácsos, hogy a közös ügyekben, kezdeményezésekban könnyebben és kevesebb költséggel lehessen eljárni. Ilyenek például a leendő misszionáriusok tudományos képzése, tanfolyamok misszionáriusok részére, a polgári hatóságokkal vagy a nemzetközi és nemzetek fölött álló szervekkel a kapcsolatok fönntartása.

(Tudományos együttműködés)
34. Mivel a helyes és tervszerű missziós tevékenység megköveteli, hogy az evangélium munkásai küldetésükre, különösen a nem keresztény vallásokkal és kultúrákkal való párbeszédre tudományosan fölkészüljenek, és hatékony segítséget kapjanak, kívánatos, hogy a missziók érdekében testvériesen és nagylelkűen dolgozzék együtt minden olyan intézmény, mely missziológiával és más, a misszió szempontjából hasznos tárgyakkal foglalkozik: néprajzzal, nyelvészettel, történelemmel, vallástudománnyal, szociológiával és a lelkipásztorkodás különféle szakterületeivel, s hasonlókkal.


Hatodik fejezet
KÖZÖS FELELŐSSÉG A MISSZIÓÉRT

(Bevezetés)
35. Mivel az Egyház a maga egészében missziós természetű, és az evangelizáció Isten népének alapvető kötelessége, a Szent Zsinat mindenkit komoly benső megújulásra szólít, hogy mindenki érezzen felelősséget az evangélium terjedéséért, s ezért vegye ki részét a nemzeteknél folyó missziós munkából.

(Isten egész népének missziós felelőssége)
36. Minden hívőnek -- mivel az élő Krisztus tagja, s a keresztség, a bérmálás és az Eucharisztia által Krisztusba épült és hozzá vált hasonlóvá -- kötelessége együttműködni Krisztus testének gyarapításában és növelésében, hogy e test minél előbb elérje a maga teljességét. [154]

Ezért az Egyház minden gyermeke érezze felelősnek magát a világért, ápolja magában az igazi katolikus lelkületet, és segítse az evangelizáció művét. Azt azonban mindenkinek tudnia kell, hogy a hitterjesztés szolgálatában az első és legfontosabb kötelesség a mélységesen keresztény élet. Buzgó szolgálatuk és szeretetük lelki szellőként újjáéledést hoz az egész Egyházba, mely így a nemzetek között fölemelt jel,[155] a "világ világossága" (Mt 5,14) és a "föld sója" (Mt 5,13) lesz. Az élet e tanúságtétele könnyebben kifejti hatását, ha az ökumenikus dekrétum szabályai szerint más keresztény közösségekkel együtt történik.[156]

E megújult lélekből önként ajánlanak föl imádságokat és vezekléseket Istennek, hogy kegyelmével tegye termékennyé a misszionálást; támadnak új missziós hivatások és adják össze a missziók számára szükséges anyagiakat. Annak érdekében pedig, hogy a keresztény közvélemény és minden egyes Krisztus-hívő értesüljön az Egyház jelen állapotáról a világban, és meg is hallja a kiáltó tömegek szavát: "Segíts rajtunk!",[157] a modern tömegkommunikációs eszközök is úgy közvetítsék a missziós híreket, hogy a hallgatók magukénak érezzék a missziót, nyissák meg szívüket az emberek mérhetetlen ínsége láttán, és siessenek embertársaik segítségére.

A tudósításokat össze kell hangolni a nemzeti és nemzetközi hírügynökségekkel.

(A hívő közösségek missziós felelőssége)
37. Mivel Isten népe közösségekben, főként plébániai és egyházmegyei közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek is feladata a tanúskodás Krisztusról a nemzetek előtt.

A megújulás kegyelme a közösségekben csak akkor növekedhet, ha szeretetük határait az egész földkerekségre kiterjesztik, s a távollévőkről ugyanúgy gondoskodnak, mint saját tagjaikról.

Így Istentől e nagyszerű feladatra kiválasztott tagjai révén az egész közösség imádkozik és tevékenyen együttműködik a nemzetek között.

Igen hasznos, ha a közösség -- ügyelve arra, hogy el ne hanyagolja az egyetemes missziót -- kapcsolatot tart a belőle származott misszionáriusokkal, egy missziós plébániával vagy egyházmegyével, hogy a közösségek közötti egység látható legyen és egymás épülésére is szolgáljon.

(A püspökök missziós felelőssége)
38. Az összes püspököt mint az apostolkollégium örökébe lépő testület tagjait, nemcsak egy egyházmegyéért, hanem az egész világ üdvösségéért is szentelik föl. Krisztus parancsa, hogy az evangéliumot hirdetni kell minden teremtménynek,[158] Péterrel együtt és az ő vezetése alatt elsősorban és közvetlenül rájuk vonatkozik. Ebből fakad az egyházaknak az a kommuniója és együttműködése, mely ma annyira szükséges az evangélium hirdetéséhez. E kommunio nevében minden egyes egyház gondját viseli a többinek, szükségleteiket kölcsönösen föltárják, egymás javaiból részesednek, hiszen a püspöki kollégium egészére tartozik Krisztus testének építése.[159]

A püspök a vele egységben lévő egyházmegyéjében a missziós tevékenységet megszervezve, serkentve és irányítva megjeleníti és láthatóvá teszi Isten népe missziós lelkületét és buzgóságát, úgyhogy az egész egyházmegye missziós természetűvé válik.

A püspök dolga, hogy népében, különösen a betegek és szenvedők körében találjon olyan lelkeket, akik készek a világ evangerlizációjáért teljes önátadással fölajánlani Istennek imádságaikat és vezekléseiket; nagylelkűen támogassa azokat a fiatalokat és klerikusokat, akik missziós intézménybe éreznek hivatást, és hálás lélekkel fogadja, ha Isten egyeseket kiválaszt és beállít az Egyház missziójába; biztassa és segítse az egyházmegyei jogú szerzeteket, hogy ők is vállalják a rájuk eső részt; hivei körében mozdítsa elő a püspök a missziós intézmények, különösen a pápai missziós művek ügyét. E műveket kiemelt hely illeti meg, mert általuk érhető el, hogy a katolikusokat már gyermekkoruktól kezdve igazán egyetemes és missziós lelkület hassa át, s lehet jó eredménnyel szervezni olyan gyűjtéseket, melyekből szükségletei arányában valamennyi misszió részesedik.[160]

Mivel az Úr szőlőjében napról napra több munkásra van szükség, az egyházmegyés papok óhajtsanak egyre nagyobb részt vállalni a világ evangelizálásából; ezért a Szent Zsinat nyomatékosan kéri a püspököket, fontolják meg, mennyire hátráltatja sok területen a súlyos paphiány az evangélium hirdetését, s küldjenek jobb papjaik közül néhány missziós munkára ajánlkozót -- megfelelő fölkészítés után -- paphiánnyal küzdő egyházmegyéknek, s végezzenek legalább egy ideig, a szolgálat szellemében, missziós tevékenységet.[161]

Annak érdekében, hogy a püspökök missziós tevékenysége hatásosabb legyen az egyetemes Egyház javára, hasznosnak látszik, hogy a püspöki konferenciák hangolják össze és irányítsák területükön a missziók ügyét. A püspökök konferenciáikon tárgyaljanak egyházmegyés papok átengedéséről a nemzetek evangelizálására; bizonyos hozzájárulásról, melyet minden egyházmegye, bevételeinek arányában évenként tartozik a missziók ügyére áldozni;[162] közvetlen segélyakciókról a missziók javára, ezek irányításáról és szervezéséről; döntsenek a missziós intézmények és a missziókba készülő egyházmegyés papok szemináriumának ügyeiben, esetleg éppen létesítésükről; végül a missziós intézmények és az egyházmegyék kapcsolatának szorosabbá fűzéséről is.

A püspöki konferenciákra tartozik olyan intézmények fölállítása és pártolása is, melyek a missziók területéről jött vendégmunkásokat vagy diákokat testvériesen fogadják és megfelelő lelkipásztori gondozásban részesítik. Ezek személyében ugyanis a távoli népek valamiképpen szomszédokká lesznek, a régi keresztény közösségeknek pedig igen jó alkalmat adnak arra, hogy elbeszélgessenek olyan népekkel, melyek még nem hallottak az evangéliumról, és szolgálatukkal, szeretetükkel és támogatásukkal Krisztus igazi arcát fölragyogtassák számukra.[163]

(A papok missziós felelőssége)
39. A papok Krisztus személyét képviselik és a püspökök munkatársai abban a hármas tisztségben, mely természeténél fogva szolgálja az Egyház küldetését.[164] Jól értsék meg tehát, hogy életük a missziók szolgálatára is szentelve van. Mivel sajátos szolgálatuk által -- mely főleg az Eucharisztiával, az Egyház növekedésének forrásával kapcsolatos -- Krisztussal, a fővel egyesülnek, és másokat is ehhez az egyesüléshez vezetnek, lehetetlen nem érezniök, mi minden hiányzik még a Test teljességéhez, tehát mennyi tevékenységet igényel még szüntelen gyarapítása. Lelkipásztorkodásuk olyan legyen tehát, hogy javára váljék az evangélium terjedésének a nem keresztény népeknél.

A papok szítsák föl és tartsák ébren a hívők körében a missziós buzgóságot, magyarázzák meg a hitoktatásban és az igehirdetésben, hogy az Egyháznak kötelessége hirdetni Krisztust a nemzetek között; értessék meg a keresztény családokkal, milyen szükséges és milyen megtisztelő feladat ápolni fiaikban és leányaikban a missziós hivatást; ébresszék föl az iskolák és a katolikus társulatok fiataljaiban a missziós érdeklődést, hogy soraikból jöjjenek az evangélium hirdetésére. Buzdítsák hiveiket, hogy imádkozzanak a missziókért, és mint akik Krisztusért és a lelkek üdvösségéért koldussá lettek,[165] ne szégyelljenek támogatásukra a hívektől alamizsnát gyűjteni.

A szemináriumok és az egyetemek tanárai ismertessék meg az ifjúságot a világ és az Egyház valódi helyzetével, hogy tudatosodjék bennük, milyen égetően szükséges a nem keresztények evangelizálása, s ez ébressze föl buzgóságukat. A dogmatika, a szentírástudomány, az erkölcstan és a történelem tanítása közben mutassanak rá a missziós vonatkozásokra, hogy ezzel is növeljék a papnövendékekben a missziós felelősség tudatát.

(A szerzetes intézmények missziós felelőssége)
40. A szemlélődő és a külső tevékenységet folytató szerzetes intézmények eddig is igen nagy részt vállaltak a világ evangelizálásából és vállalnak ma is. Érdemeiket a Szentséges Zsinat szívesen elismeri, és hálát adva Istennek az ő dicsőségére és a lelkek szolgálatára tett oly sok erőfeszítésükért buzdítja őket, hogy fáradhatatlanul folytassák a megkezdett tevékenységet, hiszen tudják, hogy a szeretet, amelyet hivatásuknál fogva tökéletesebben kötelesek gyakorolni, igazi katolikus lelkületre és munkára készteti és kötelezi őket.[166]

A szemlélődő intézmények imádságaikkal, vezekléseikkel és szenvedéseikkel igen sokat tesznek a lelkek megtéréséért, mivel Isten az, aki kérésükre küldeni fog aratásába munkásokat,[167] megnyítja az evangélium befogadására a nem keresztények lelkét[168] és megtermékenyíti szívükben az üdvösség igéit.[169] Sőt a Zsinat kéri ezeket a intézményeket, hogy telepedjenek le a missziós területeken, ahogyan már nem kevesen meg is tették, hogy ott, a népek eredeti vallási hagyományaihoz alkalmazkodva éljenek és tegyenek tanúságot a nem keresztények között Isten fönségéről és szeretetéről, valamint a Krisztussal való egységről.

A külső tevékenységet folytató intézmények valamennyien őszintén kérdezzék meg maguktól Isten színe előtt: nem tudnák-e bővíteni tevékenységük körét Isten országának terjesztésével a nemzetek között; nem tudnának-e bizonyos szolgálatokat másokra bízni annak érdekében, hogy a fölszabadult erőket a missziónak szentelhessék; nem tudnának-e munkába lépni -- figyelembe véve alapítójuk szándékát -- a missziókban is, esetleg szabályzatuk módosításával is; a tagok erejükhöz mérten részt vesznek-e a misszióban; vajon életmódjuk a népek szelleméhez és körülményeihez alkalmazott tanúságtétel-e az evangéliumról?

Mivel pedig a Szentlélek indítására az Egyházban egyre több a világi szerzetesi intézmény, tevékenységük -- mint a világ evangelizálásáért való teljes odaadás jele -- a püspök vezetése alatt sokféle formában lehet gyümölcsöző a missziókban.

(A világi hívek missziós felelőssége)
41. A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében,[170] kiváltképpen ha Isten hívja, a püspök pedig elfogadja őket erre a munkára.

A már keresztény területeken a világi hívek támogassák az evangélium hirdetésének művét: növeljék a missziók ismeretét és szeretetét önmagukban és másokban, családjukban, katolikus társulatokban és iskolákban; segítsék kibontakozni a hivatásokat; ajánlják föl sokféle formában támogatásukat, hogy a hit adományával, melyet ingyen kaptak, másokat is meg lehessen ajándékozni.

A missziós területeken pedig a világi hívek, akár jövevények, akár bennszülöttek, tanítsanak az iskolában, intézzék az anyagi ügyeket, vegyenek részt a plébánia és az egyházmegye munkájában, szervezzék meg és mozdítsák elő a világiak apostolkodásának különféle formáit, hogy a fiatal Egyház hivei minél előbb kivehessék a maguk részét az Egyház életéből.[171]

Végül a világi hívek szívesen ajánlják föl munkájukat gazdasági és társadalmi téren a fejlődésben lévő népeknek. Segítségük annál dícséretesebb minél inkább olyan intézmények létrehozására irányul, melyek a társadalmi élet alapvető struktúráit erősítik, vagy a leendő felelős vezetők képzésére szolgálnak.

Különösen dicséretre méltók azok a világiak, akik egyetemeken és tudományos intézetekben történelmi és vallástudományi kutatásaikkal mozdítják elő a népek és vallások megismerését, segítik az evangélium hirdetőit, és előkészítik a nem keresztényekkel való párbeszédet.

Más keresztényekkel és nem keresztényekkel, különösen a nemzetközi szervezetek tagjaival testvéri szeretetben működjenek együtt, mindig szem előtt tartva, hogy "a földi város építésénél az Úr legyen az alap és a végső cél ".[172]

Mindezen feladatok elvégzéséhez a világi híveknek föltétlenül szükségük van szakmai és lelki előkészítésre -- melyet adjanak is meg nekik, e célra szolgáló intézményekben --, hogy életük a nem keresztények között igazi tanúságtétel lehessen Krisztusról, az Apostol szavai szerint: "Se zsidót, se pogányt, se az Isten Egyházát meg ne botránkoztassátok, mint ahogy én is mindenkinek kedvében járok. Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek"(1Kor 10,32--33).

Befejezés
42. A zsinati Atyák a római pápával együtt, átérezve súlyos kötelezettségüket, hogy Isten országát mindenhol elterjesszék, nagy szeretettel köszöntik az evangélium minden hirdetőjét, különösen azokat, akik Krisztus nevéért üldözést szenvednek, s így az ő társai lettek a szenvedésben.[173]

Az a szeretet lángol bennük is, amellyel Krisztus szerette az embereket. Tudják, hogy Isten műve az ő országának eljövetele, ezért az összes kereszténnyel együtt azért imádkoznak, hogy a Boldogságos Szűz Máriának, az apostolok királynéjának közbenjárására a nemzetek mielőbb eljussanak az igazság ismeretére,[174] és a Szentlélek által mindenkinek fölragyogjon isteni fényessége, mely Jézus Krisztus arcán tündöklik.[175]

Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő Atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Rómában, Szent Péternél, 1965. december 7-én.
Én, PáL, a katolikus Egyház püspöke.

Következnek a zsinati atyák aláírásai

---

JEGYZETEK
[1] Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 48.
[2] Vö. Mk 16,15.
[3] Sz. Ágoston, Enarr. in. Ps. 44,23 (PL 36,508; CChr 38, 510.).
[4] Vö. Mt 5,13-14.
[5] Vö. Sir 36,19.
[6] Vö, Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, I.
[7] Vö. Jn 11,52.
[8] Vö. Sz. Irenaeus, Alv, Haer. II, 18, I: "Az Ige, aki Istennél van, aki által minden lett, és aki mindig jelen volt az emberi nem számára..." (PG 7,932); id. IV., 6, 7: "A Fiú kezdettől fogva emberi faja mellett áll, s mindenkinek kinyilatkoztatja az Atyát, akinek, és amikor, és ahogyan az Atya akarja." (ib. 990); vö. IV. 20, 6 és 7 (ib. 1037); Demonstratio n. 34(Patr. Or. XII, 773; Sohurces Chrét. 62, Patris 1958, p. 87); Alex. Kelemen, Protrept. 112,1 (G. C. S. Clemens I, 79); Strom. VI. 6,44, 1 (G. C. S. Clemens II, 453); 13, 106, 3 és 4 (ib. 485); Magát a tanítást vö. XII. Pius, Nuntium radiophon. 1952. dec. 31. Dogmatikai konstitúció az Egyházról. Lumen Gentium, 16.
[9] Vö. Kol 1,13; ApCsel 10,38.
[10] Vö. 2Kor 5,19.
[11] Vö. Zsid. 1,2; Jn 1,3 és 10; 1Kor 8,6; Kol 1,16.
[12] Vö. Ef 1,10.
[13] Vö. 2Kor 8,9.
[14] Vö. Mk 10,45.
[15] Vö. Sz. Athanasius, Ep. ad. Epictetum, 7 (PG 26, 1060); Jeruzsálemi Sz. Cirill, Ca­tech. 4, 9 (PG 33, 465); Marius Victorinus, Adv. Arium, 3,3 (PL 8, 1101); Sz. Bazil, Epist. 261, 2 (PG 32, 969); Naz. Sz. Gergely, Epist. 101 (PG 37, 181); Nyss. Sz. Ger­gely, Antirrheticus, Adv. Apollin, 17 (PG 45, 1156); Sz. Ambrus, Epist. 48, 5 (PL 16, 1153); Sz. Ágoston, In Ioan. Ev. tr. XXIII, 6 (PL 35, 1585; CChr 36, 236); továbbá abból mutatja ki, hogy a Szentlélek nem váltott meg bennünket, minthogy nem testesült meg: De Agone Christ. 22,24 (PL
40, 302); Alex. Sz. Cirill, Adv. Nestor. I. 1 (PG 76,20); Sz. Fulgentius, Epist. 17,3, 5 (PL 65, 454) ; Ad Trasimundum, III, 21 (PL 65, 284: a szomorúságról és a félelemről).
[16] Vö. Zsid 4,15; 9,28.
[17] Vö. ApCsel 8.
[18] Vö. Lk 24,47.
[19] A Lélek szólt a próféták által: Konstantinápolyi hitvallás. (Denz.-Schoenmetzer, 150); Nagy Sz. Leó, Sermo 76 (PL 54, 405-406): "Amikor pünkösd napján a Szentlélek betöltötte az Úr tanítványait, ez nem az ajándék kezdete volt, hanem a bőség hozzáadása: mivel ugyanennek a Léleknek megszentelő tevékenysége éltette a pátriárkákat, a prófétákat, papokat, és mindazokat a szenteket, akik az elmúlt időkben éltek ... bár nem volt azonos az ajándékok mértéke." Szintén Sermo 77,1 (PL 54, 412); Leo XIII, Enc. Divinum illud (ASS 1897, 650-651.) Szintén Arany-szájú Sz. János azt tanítja, hogy Pünkösdkor a Szentléleknek új küldetése volt. In Eph. c. 4, Horn. 10,1 (PG 62, 75).
[20] Vö. Jn 14,16.
[21] Bábelről és pünkösdről gyakran beszélnek az Atyák: Origenes, in Genesim, c. 1 (PG 12,112); Naz. Sz. Gergely, Oratio 41, 16 (PG 36, 449); Aranyszájú Sz. János, Horn. 2 in Pentec, 2 (PG 50, 467); In Act. Apost. (PG 60, 44); Sz. Ágoston, En. in Ps. 54,11 (PL 36, 636; CCHr 39; 664 s.); Sermo 271 (PL 38, 1245); Alex. Sz. Cirill, Glaphyra in Genesim II (PG 69, 79); S. Gregorius Magnus, Horn. in Evang., Lib. II, Horn. 30, 4 (PL 76, 1222); Sz. Beda, In Hexaem., lib. III (PL 91, 125). Azonfelül 1. a képet a velencei Sz. Márk bazilika előcsarnokában.
Az egyház minden nyelvet beszél s így mindenkit összegyűjt a hit egyetemességébe : Sz. Ágoston, Sermones 266, 267, 268, 269 (PL 38, 1225-1237); Sermo 175, 3 (PL 38, 946); Aranyszájú Sz. János, In Ep. 1 ad Cor., Horn. 35 (PG 61, 296); Alex. Sz. Cirill, Fragm. in Act. (PG 74, 758); Sz. Fulgentius, Sermo 8, 2-3 (PL 65, 743-744). Pünkösdről, mint az apostoloknak a misszióra való fölszenteléséről 1. J. A. Cramer, Catena in Acta SS. Apostolorum, Oxford 1838, p. 24. s.
[22] Vö. Lk 3,22; 4,1; ApCsel 10,38.
[23] Vö. Jn 14-17; VI. Pál, Alloc. in Concilio habita die 14 sept. 1964 (AAS 1964, 807).
[24] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról.
[25] Sz. Agoston, Sermo 267, 4 (PL 38, 1231): "Azt teszi a Szentlélek az egész Egyházban, amit tesz a lélek egy test minden tagjában." Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 7 (a 8. jegyzettel).
[26] Vö. ApCsel I0,44-47; 11,15; 15,8.
[27] Vö. ApCsel 4,8; 5,32; 8,26; 29, 39; 9, 31; 10; 11,24-28; 13, 2, 4, 9, 16, 6-7; 20, 22-23; 21, 11 stb.
[28] Vö. Mt 10,1-42. is.
[29] Vö. Mt 28,18.
[30] Vö. ApCsel 1,11.
[31] Vö. Jn 20, 21.
[32] Vö. Kol 1,24.
[33] Tertullianus, Apologeticum 50, 13 (PL 1, 534; CChr 1, 171).
[34] Már Aquinói Sz. Tamás beszél az Egy-ház elültetésének apostoli feladatáról: vö. Szent. Lib. I, dist. 16, q. 1, a. 2 ad 2 és ad 4; a. 3 sol.; Summa Theol. I, q. 43, a. 7 ad 6; I, II, q. 106, a. 4 ad 4. Vö. XV. Bene­dek, Maximum illud, 30 nov. 1919 (AAS 1919, 445 és 453); XI. Pius, Rerum Ecclesiae, 28 feb. 1926 (AAS 1926, 74); XII. Pius, 30. apr. 1939; ad Directores 00. PP. MM.; id., 24 iun. 1944, ad Directores 00. PP. MM. (AAS 1944, 210; ismét in AAS 1950, 727, és 1951, 508); Id., 29 iun. 1948. a benn-szülött papsághoz (AAS 1948, 374); Id., Evangelii Praecones, 2 iun. 1951 (AAS 1951, 507); Id., Fidei Donum, 15 ian. 1957 (AAS 1957, 236); Ionnes XXIII, Princeps Pastorum, 28 nov. 1959. (AAS 1959. 835; Paulus VI, Horn. 18. oct. 1964 (AAS 1964, 911).
Mind a pápák, mind az egyházatyák és a skolasztikus hittudósok gyakran beszélnek az Egyház elterjesztéséről: Aquinói Sz. Tamás, Comn. in Matth. 16,28; XIII. Leo, Enc. Sancta Dei Civitas (ASS 1880, 241); XV. Benedek, Enc. Maximum illud (AAS 19I9, 442); XI. Pius enc. Rerum Ecclesiae (AAS 1926, 65.)
[35] Vö. 1Pét 1,23.
[36] Vö. ApCsel 2,42.
[37] Világos, hogy a missziós tevékenység ilyen meghatározásába bele vannak foglalva tárgy szerint Latin-Amerikának azok a területei is, amelyeken nincs sem saját hierarchia, sem érett keresztény élet, sem elegendő hithirdetés. Nem függ azonban a zsinattól, hogy a Szentszék ezeket a területeket ténylegesen elismeri-e missziós terü­leteknek. Ezért mondjuk szándékosan a missziós tevékenység fogalmának és meg-határozott területeknek a kapcsolatáról, hogy ezt a tevékenységet "többnyire" meg-határozott, a Szentszék által elismert területeken gyakorolják.
[38] Határozat az ökumenizmusról. Unitatis Redintegratio, I.
[39] Vö. Mk 16,16; Jn 3,5.
[40] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyház­ról. Lumen Gentium, 14.
[41] Vö. Zsid 11,6.
[42] Vö. 1Kor 9,16.
[43] Vö. Ef 4,11-16.
[44] Vö. Jn 7, 18; 8,30 és 44; 8,50; 17,1.
[45] Ehhez a szintézishez 1. Sz. Irenaeus rekapituláció-tanát. Vö. még Hippolytus, De Antichristo, 3: "Mindenkihez ragaszkodik, mindenkit óhajt megmenteni, mindenkit Isten gyermekévé akar tenni, s a megszenteltek mind meghívja, hogy egyet-len tökéletes emberré legyenek ... " (PG 10, 732; G.C.S. Hippolyt. I, 2 p. 6); Benedictiones Iacob, 7 (T.U., 38-1 p. 18, lin. 4 ss.); Origenes, In Ioann. tom. I, n. 16: "Egyetlen cselekedet lesz azoknak az is­tenmegismerése, akik megérkeznek Istenhez az Ige vezetésével, aki az Istennél van; hogy igy az Atya megismerésében kiformá­lódva; amint most egyedül a Fiú ismeri az Atyát, mindnyájan igazi fiak legyenek .. (PG 14,49; G.CC.S. Orig. IV, 20); S. Augustinus, De sermone Domini in monte, I, 41: "Szeressük azt, ami velünk egyedül eljuthat abba az országba, ahol senki sem mondja: , Atyám, hanem mindenki azt mond-ja az egy Istennek: mi Atyánk" (PL 34, 1250); S. Cyrillus Alex., In Ioann. I: ,Mind­nyájan ugyanis Krisztusban vagyunk, és az emberiség közös személye benne új életet talál. Ezért nevezik utolsó Ádámnak is .. . Köztünk lakott ugyanis, aki természete szerint Fiú és Isten; ezért az ő Lelke által kiáltjuk: Abba, Atyánk! Benn lakik az Ige mindenkiben, mint egyetlen templomban, amelyet tudniillik értünk és belőlünk vett
föl, hogy mindenkit magában hordozva, mindenkit az egy testben, mint Pál mond-ja, az Atyával kiengeszteljen." (PG 73, 161-164.)
[46] XV. Benedek, Maximum illud (A.A.S. 1919, 445) : "Mert, mint Isten egyháza, katolikus, és nem idegen egyetlen népnek, vagy nemzetnek sem ... " Vö. XXIII. János, Mater et Magistra enc.: "isteni jogon minden néphez hozzátartozik ... Ha az Egyház életerejét mintegy beleárasztja va­lamely népbe, azért nem olyan intézmény, melyet kívülről erőltettek rá arra a népre, és nem is tekinti magát olyannak ... így ezért támogatnak és véghezvisznek mindent (ti. azok, akik újjászülettek Krisztusban), ami jónak és értékesnek mutatkozik." (AAS 1961. 444).
[47] Vö. Jn 3,18.
[48] Vö. Irenaeus, Adv. Haer. III, 15. n. 3 (PG 7,919) : "Az igazság hirdetői és a szabadság apostolai voltak."
[49] Breviárium Romanum december 23-a vesperásának ;,O" antifónája.
[50] Vö. Mt 24, 31; Didaché, 10, 5 (Funk I. p. 32.).
[51] Vö. Mk 13,10.
[52] Dogmatikai konstitúció az Egyházról. Lumen Gentium, 17; Sz. Ágoston, De Civitate Dei 19, 17 (PL 41, 646); Inst. S.C. P.F. (Collectanea I, n. 135, p. 42).
[53] Origenes szerint hirdetni kell az evangéliumot a világ vége előtt: Horn. in Lc. XXI (G.C.S. Orig. IX. 136, 21 sq.); In Matth. comm. ser. 39 (XI, 75, 25 sq.; 76,4 sq.); Horn. in Ierem. III, 2 (VIII, 308, 29 sq.); Sz. Tamás, Summ. Theol. I. I, q. 106, a. 4, ad 4.
[54] Vö. ApCsel 1,7.
[55] Pict. Hilarius, In Ps. 14 (PL 9, 301); Caesariai Eusebius, In Isaiam 54,2-3 (PG 24,462-463); Alex. Cyrill, In Isaiam V, cap. 54, 1-3 (PG 70,1193
[56] Vö. Ef 4,13.
[57] Vö. Jn 4,23.
[58] Vö. Mt 5,16.
[59] Vö. 1Jn 4,11.
[60] Vö. Mt 9,35 ff.; ApCsel 10,38.
[61] Vö. 2Kor 12,15.
[62] Vö. Mt 20,26; 23,11; VI. Pálnak 1964. nov. 21-én a zsinaton mondott beszédét (AAS 1964, 1013).
[63] Vö. Ef 4,24.
[64] Vö. Kol 4,3.
[65] Vö. Mk 16,15.
[66] Vö. ApCsel 13 29 31; 9,27-28; 13,46; 14,3; 19,8; 26,26; 28,31; 1Tessz 2,2; 2Kor 3,12; 7,4; Fil 1,20; Ef 3,12; 6,19 20.
[67] Vö. 1Kor 9,15 Róm 10,I4.
[68] Vö. 1Tessz 1,9-10; Kor 1,18-21; Gal 1,31; ApCsel 14, 15-17; 17,22-31.
[69] Vö. ApCsel 16,14.
[70] Vö. Kol 3,5-10; Ef 4,20-24.
[71] Vö. Lk 2,34; Mt 10,34-39.
[72] Vö. a vallásszabadságról szóló nyilatkozat, Dignitatis Humanae, 2,4,10; Konstitúció az Egyházról a mai világban Gaudium et spes.
[73] Vö. 1Tessz 1,6.
[74] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 17.
[75] Vö. Konstitúció a szent liturgiáról, Sacrosanctum Concilium, 64-65.
[76] A sötétség és az ördög szolgaságából való szabadulásról, az evangéliumban vö. Mt I2,28; Jn 8,44; 12,31 (vö. 1Jn 3,8; Ef 2, 1-2). A keresztség szertartásában vö. Rit. Rom.
[77] Vö. Róm 6,4-11; Kol 2,12-13; 1Pét 3,21-22; Mk 16,16.
[78] Vö. 1Tessz 3,5-7; Apg 8,14-17.
[79] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 14.
[80] Vö. Sz. Ágoston, Tract. in Ioann. 11,4 (PL 35, 1476).
[81] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 9.
[82] Vö. 1Kor 3,9.
[83] Vö. Ef 4,1.
[84] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 10, 11, 34.
[85] Vö. Dogmatikai konstitúció a kinyilatkortatásról, Dei Verbum, 21.
[86] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 12, 35.
[87] Vö. uo. 23,26.
[88] Vö. uo. 11, 35, 41.
[89] Vö. Határozat a keleti kat. egyházakról, Orientalium Ecclesiarum, 30.
[90] Epist. ad Diognetum, 5 (PG 2, 1173); vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 38.
[91] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyház­ról, Lumen Gentium, 32; Határozat a világiak apostolkodásáról, Apostolicam actuositatem.
[92] Vö. Határozat a papképzésről, Opta­tam totius, 4, 8, 9.
[93] Vö. Konstitúció a liturgiáról, Sacro­sanctum Conc., 17.
[94] Vö. Határozat a papképzésről, Optatam totius, 1.
[95] Vö. XXIII. János, Princeps Pastorum (AAS 1959, 843-844).
[96] Vö. Határozat a ker. egységéről, Unitatis Redintegratio, 4.
[97] Vö. XXIII. János, Princeps Pastorum (AAS 1959, 842).
[98] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 29.
[99] Vö. XXIII. János, Princeps Pastorum (AAS 1959, 855).
[100] Főfoglalkozású katekétákról van szó.
[101] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 31, 44.
[102] Vö. XXIII. János, Princeps Pastorum (AAS 1959, 838).
[103] Vö. Határozat a papok szolgálatáról és életéről, Presbyterorum Ordinis, 11; Határozat a papképzésről, Optatam totius, 2.
[104] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egy-házról, Lumen Gentium, 25.
[105] Vö. Határozat a papok szolgálatáról és életéről, Presbyterorum Ordinis, 10, ahol személyi prelatúrák létesítését helyezik kilátásba, amennyiben azt az apostolkodás helyes végzése megkívánja; hogy a külön­böző társadalmi csoportok lelkipásztori ellátását megkönnyítsék.
[106] Vö. Kor 15,23.
[107] Vö. 1Kor 15,28.
[108] Vö. Ef 4,24.
[109] Vö. Zsolt 2,8.
[110] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 13.
[111] Vö. Alloc. Pauli VI. in Canon. Ss. Mart. Ugandens. (AAS 1964, 908).
[112] Vö. Dogmatikai konstitúció az házról, Lumen Gentium, 13.
[113] Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 17.
[114] Vö. Mk 3,13 f.
[115] Vö. 1Kor 12,1I.
[116] "Intézmény" névvel jelöljük a missziókban dolgozó rendeket, kongregációkat, intézményeket és egyesületeket.
[117] Vö. XI. Pius, Rerum Ecclesiae (AAS 1926, 69-71); XII. Pins, Saeculo exeunte (AAS 1940, 256); Evangelii Praecones (AAS 1951, 508).
[118] Vö. ApCsel 3,2.
[119] Vö. Gal 1,16.
[120] Vö. 1Kor 9,22.
[121] Vö. Ef 6,19f.; ApCsel 4,31.
[122] Vö. Mt 11,29f.
[123] Vö. XV. Benedek, Maximum illud (AAS 1919, 449-450).
[124] Vö. 2Kor 6,4f.
[125] Vö. 2Kor 8,2.
[126] Vö. 1Tim 4,14; Ef 4,23; 2Kor 4,16.
[127] Vö. XV. Benedek, Maximum illud (AAS 19I9, 448-449); XII. Pius, Evangelii Praecones (AAS 1951, 507). A pap-misszionáriusok kiképzésében tekintettel kell lenni mindarra, amit a II. vatikáni zsinat elrendel a papképzésről szóló, Optatam totius, határozatban.
[128] Vö. ApCsel 2,42; 4,32.
[129] Vö. 2Tim 1,7.
[130] Vö. Fil 4,11.
[131] Vö. 2Kor 4,10 skk.
[132] Vö. 2Kor 12,15 sk.
[133] Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 41.
[134] Vö. XV. Benedek, Maximum illud (AAS I919, 440); XII. Pius, Evangelii Praecones (AAS 1951, 507).
[135] XV. Benedek, Maximum illud (AAS 1919, 448); Decr. S. C. P. F., 1923. máj. 20. (AAS 1923, 369-370); XII. Pius, Saeculo exeunte (AAS 1940, 256); Evangelii Prae­cones (AAS 1951, 507); XXIII. János, Princeps Pastorum (AAS 1959, 843-844).
[136] Határozat a papképzésről, Optatam totius, 19-21; Const. Apost. Sedes Sapientiae cum Statutis generalibus.
[137] XII. Pius, Evangelii Praecones (AAS 1951, 523-524).
[138] XV. Benedek, Maximum illud (AAS 1919, 448); XII. Pius Evangelii Praecones (AAS 1951, 507).
[139] Vö. XII. Pius, Fidei Donum (AAS 1957, 234).
[140] Vö. Határozat a papok szolgálatáról és életéről, Presbyterorum Ordinis, 10, ahol a személyi egyházmegyékről és prelatúrákról s hasonlókról van szó.
[141] Vö. Róm 12,6.
[142] Vö. Kor 3,10.
[143] Vö. Jn 4,37.
[144] Vö. 1Kor 3,8.
[145] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 18.
[146] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 23.
[147] Vö. Motu proprio Apostolica Sollicitudo, 15 sept. 1965.
[148] Vö. VI. Pál, Alloc, die 21 nov. 1964. in Concilio habita (AAS 1964).
[149] Vö. XV. Benedek, Maximum illud (AAS 1919, 39-40).
[150] Ha egyes missziók különleges okok miatt egy időre még más kongregációknak vannak alárendelve, tartsanak ezek kapcsolatot a Hitterjesztés Kongregációjával, hogy minden misszióban a vezetés és az irányítás valóban állandó és egységes módon történhessék.
[151] Vö. Határozat a püspökökről, Christus Dominus, 35,4.
[152] Vö. uo. 36-38.
[153] Vö. uo. 35, 5-6.
[154] Vö. Ef 4,13.
[155] Vö. Iz 11,12.
[156] Vö. Határozat az ökumenizmusról, Unitatis Redintegratio, 12.
[157] Vö. ApCsel 16,9.
[158] Vö. Mk 16,15.
[159] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egy-házról, Lumen Gentium, 23-24.
[160] Vö. XV. Benedek, Maximum illud (AAS 1919, 453-454) ; XI. Pius, Rerum Ecclesiae (AAS 1926, 71-73); XII. Pius, Evangelii Praecones (AAS 1951, 525-526); ua., Fidei Donum (AAS 1957, 241).
[161] Vö. XII. Pius, Fidei Donum (AAS 1957, 245-246).
[162] Határozat a püspökökről, Christus Dominus, 6.
[163] Vö. XII. Pius, Fidei Donum (AAS 1957, 245).
[164] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egy-házról, Lumen Gentium, 28.
[165] Vö. XI. Pius, Rerum Ecclesiae (AAS 1926, 72).
[166] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 44.
[167] Vö. Mt 9,38.
[168] Vö. ApCsel 16,14.
[169] Vö. 1Kor 3,7.
[170] Vö. uo. 33,35.
[171] Vö. XII. Pius, Evangelii Praecones (AAS 1951, 510-514); XXIII. János, Princeps Pastorum (AAS 1959, 851-852).
[172] Vö. Dogmatikai konstitúció az Egyházról, Lumen Gentium, 46.
[173] Vö. XII. Pius, Evangelii Praecones (AAS 1951, 527); XXIII. János, Princeps Pastorum (AAS 1959, 864).
[174] Vö. 1Tim 2,4.
[175] Vö. 2Kor 4,6.