A szent zene – a Logoszra hangolt művészet

„Mennyi liturgikus tolta félre ezt a kincset (mely az Egyház számára a musica sacra) azzal, hogy csak »kevesek számára elérhető?« Félretették azzal a jelszóval, hogy a Zsinat utáni liturgia mindenki számára és bármely pillanatban 'megközelíthető' legyen. Tehát nincs többé 'egyházi zene' – legfeljebb különleges alkalmakra száműzve a katedrálisokba –, csak 'sablonzene', dalocskák, könnyű dallamok –  ami éppen divatos.

Egyre nyilvánvalóbb lett az a meghökkentő elszegényedés, ami ott mutatkozik meg, ahol elűzik a szépet, és mindent csak a 'hasznosság' szempontjainak rendelnek alá. A tapasztalat bebizonyította, hogy ha egyedül a 'mindenki számára való hozzáférhetőség' szempontjaihoz tartjuk magunkat, attól a liturgia sem érthetőbb, sem nyitottabb nem lesz, csak szegényebb. A liturgia 'egyszerűsége' nem jelent se szánalmasságot, se olcsóságot. Van a banálisból származó egyszerűség, ami a történelmi-kulturális vagy lelki élet gazdagságából ered. Száműzték az egyházból a nagy zenét, az 'aktív részvétel' nevében. Ám ez a 'részvétel' miért nem jelentheti a lélek és az érzékek útján történő felfogást? Odahallgatni, felfogni, felindulni – mindezekben tényleg nincs 'aktivitás'? Ez nem lekicsinylése az embernek? Hiszen a pusztán szóbeli kifejezésre való korlátozását jelenti, pedig ma már tudjuk, hogy mindaz, ami bennünk értelmileg tudatos és felszínre jön, csak csúcsa a jéghegynek, azzal hasonlítva össze, amit az ember egésze jelent.

És ezt senki nem azért kérdezi, mert szemben áll azokkal a törekvésekkel, amelyek az egész nép éneklésére vonatkoznak. De ez a 'szokásos zene' nem lehet kizárólagos, mert ezt nem igazolja sem a zsinat, sem a lelkipásztori szükséglet.

Ha az egyház megelégszik a 'sablonmuzsikával', maga is hatásképtelenné válik. Az egyháznak a 'dicsőség városának' kell lennie, ahol összegyűjti és Isten színe elé viszi az emberiség legmélyebb vágyait. Az egyház nem elégedhet meg azzal, hogy az átlagos ízlést szolgálja. Neki fel kell ébresztenie az egész kozmosz hangját, és dicsőítve a Teremtőt feltárni a kozmosz előtt a maga dicsőségét, s ezáltal alakítva őt magát is széppé, lakhatóvá és szerethetővé.”


„Az egyetemes Egyház zenei hagyománya fölbecsülhetetlen értékű kincs. Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része. Valóban, a szent ének jelentőségét a Szentírás, a szentatyák és a római pápák is hangoztatják, akik korunkban, élükön Szent X. Piusz pápával, nyomatékkal mutattak rá a szent zene szolgáló szerepére az istentiszteletben. Ezért a szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensőségesebben fejezi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagítja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat. Az Egyház ezért jóváhagyja az igazi művészet minden megnyilatkozását, ha megvannak bennük a kívánt föltételek és helyt ad nekik az istentiszteleten. A Szentséges Zsinat megtartva az egyházi hagyomány és rendtartás szabályait és előírásait, s figyelembe véve a szent zene és ének célját, mely Isten megdicsőítése és a hívők megszentelése, a következőket rendeli el: a liturgikus cselekmény nemesebb formát ölt, amikor az istentiszteletet ünnepélyesen, énekelve és asszisztenciával végzik, a nép pedig cselekvőén bekapcsolódik. A nyelvet illetően a 36., a szentmisét az 54., a szentségeket a 63., a szent zsolozsmát illetően a 101. pontban mondottakat kell megtartani.”

A pápai intézet nagy lépésekkel halad előre alapításának centenáriuma felé, mely Szent X. Piusz pápa műve, aki 1911-ben az Expleverunt desiderii brévéjével létrehozta a „Szent Zene Főiskoláját”; ez XV. Benedek és XI. Piusz többszörös módosításával, hasonlóképpen XI. Piusz Deus scientiarium Dominus kezdetű apostoli konstitúciójával a Musica Sacra pápai intézetévé lett, és azóta is tevékenyen működik eredeti küldetése teljesítésével az Egyetemes Egyház szolgálatában. Az a számos hallgató, aki a világ minden részéről jött, hogy a szent zene tudományában előrehaladjon, a maga részéről saját helyi egyháza formálója lett. És valóban, mennyien voltak majd egy évszázad folyamán! Örülök, hogy e pillanatban köszönthetem azt, aki ragyogó, hosszú életútjával megjeleníti egy kevéssé az intézet „történelmi emlékezetét”, és megszemélyesíti azt is, aki itt tevékenykedett: Mons. Domenico Bartolucci karmestert.

Kedves számomra erről a helyről felidézni mindazt, ami érdemben hozzájárult a II. Vatikáni Zsinaton a szent zenéhez. A Zsinat több évszázados hagyomány mentén haladva állítja, hogy ez alkotja azt a felbecsülhetetlen értékű kincset, mely minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része. (Sacrosanctum Concilium, 112.) Mennyire gazdag a biblikus és a patrisztikus hagyomány, amikor hangsúlyozza az éneklés és a szent zene hathatós voltát, megmozgatja és felemeli a szíveket, hogy azok belépjenek úgyszólván magának Istennek a belső világába! II. János Pál, aki nagyon is tudatában volt ennek, megjegyezte, hogy ma, úgy, mint mindig, három sajátosság jellemzi a liturgikus zenét: a „szentség”, az igazi „művészet”, az „egyetemesség”, vagyis annak a lehetősége, hogy bármilyen nép vagy bármilyen típusú közösség számára felajánlják. (Vö. kézirat: Mosso dal vivo desiderio, 2003. november 22.) Éppen ezt figyelembe véve az egyházi tekintélynek vállalnia kell, hogy bölcsen irányítja az efféle igényes zene fejlődését, „nem megmerevítve a kincset”, hanem keresve, hogy miként tudná beilleszteni a múlt örökségébe a jelen értékes újdonságát, hogy eljusson a magasztos küldetés méltó szintéziséhez, mely számára az isteni szolgálatban van fenntartva. Bizonyos vagyok benne, hogy a Musica Sacra Pápai Intézete harmonikus egyetértésben az Istentiszteleti Kongregációval nem fogja elhanyagolni, hogy a saját hozzájárulását nyújtsa egy, a korunknak megfelelő „aggiornamento”-val azokból az értékes hagyományokból, melyekkel a Musica Sacra rendelkezik. Rátok bízom tehát ennek az intézetnek kedves professzorai és hallgatói, ezt az igényes és szenvedélyes feladatot azzal a tudatossággal, hogy ez magának az egyház életének is egy nagy jelentőségű értéke.

Míg a Magnificat asszonyának anyai támogatását és Nagy Szent Gergely és Szent Cecília közbenjárását kérem számotokra, a magam részéről biztosítalak benneteket arról, hogy folyamatosan megemlékezem rólatok az imádságban. Még azt kívánom, hogy a most kezdődő új akadémiai év részesüljön minden kegyelemben, szívből adom mindnyájatoknak különleges apostoli áldásomat.


Ennek a koncertnek a végén, melyet a hely – a Sixtus-kápolna –  szelleme is meghatároz, és az elhangzott darabok lelki mélysége által a lélek természetes módon érzi szükségét, hogy valamit dicsérjen, méltasson és megköszönjön. Ez az érzelmi megnyilatkozás elsősorban az Úrhoz, a legfőbb szépséghez és harmóniához fordul, aki megadta az embernek a képességet, hogy a zene és az ének nyelvén fejezze ki önmagát. „Hozzád emelem lelkemet” – hangzott el az imént Giovanni Pierluigi da Palestrina Offertoriuma, a zsoltárt idézve (24,1). Valóban, lelkünk felemelkedett Istenhez, és ezért szeretném kifejezni elismerésemet Domenico Bartolucci karmesternek – és a róla elnevezett alapítványnak –, aki eltervezte és megvalósította ezt a kezdeményezést.

A meghallgatott részek – és azok egysége, amelyben egymás mellett helyezkedik el a 16. és a 20. század – hozzájárulnak annak a meggyőződésnek a megerősítéséhez, hogy a szent polifónia, különösképpen az úgynevezett „római iskoláé”, egy olyan gondoskodással megőrzendő örökséget képvisel, amelyet elevenen kell tartani, nemcsak a zenetudósok és a zeneművelők javára, hanem az egész egyházi közösség számára is, amelynek ez egy felbecsülhetetlen lelki, művészi és kulturális örökséget jelent. A Bartolucci Alapítvány pontosan ennek a híres polifon iskolának a klasszikus és kortárs hagyományát kívánja terjeszteni, amely mindig világosan megkülönböztethető a tiszta énekre épülő kifejezéssel, hangszerekkel való kíséret nélkül. A szent zene hiteles alkalmazása csak a múlt, a gregorián és a szent polifónia nagy hagyományában való elhelyezéssel valósítható meg, ezért zenei területen – ugyanúgy, mint minden más művészi forma esetében – az egyházi közösség mindig is segítette és támogatta azokat, akik a kifejezés új útjait keresik anélkül, hogy megtagadnák a múltat, az emberi szellem történetét, mely egyben az Istennel való párbeszéd története is.

Ön, tisztelt Mester, mindig arra törekedett, hogy a szent zene értékét evangelizáló eszközként mutassa be. Olaszországban és külföldön is számos előadáson keresztül a művészet egyetemes nyelvén az ön által vezetett pápai zenei kórus maguknak a pápáknak a küldetésében vett részt, mely a keresztény üzenet világban való terjesztésére vonatkozott. Ez a mű folytatja kibontakozását Giuseppe Liberto karmester figyelmes irányításával.


Romanosz Melódosz 490 körül született a szíriai Emeszában (ma: Homs). A teológus, költő és zeneszerző, azoknak a nagy teológusoknak a sorába tartozik, akik költészetté alakították át a teológiát. Gondoljunk honfitársára, Szíriai Szent Efrémre, aki nála kétszáz évvel korábban élt. De gondoljunk a Nyugat teológusaira is, mint például Szent Ambrusra, akinek a himnuszai még ma is liturgiánk részei, és megérintik a szívünket; vagy egy olyan teológusra, egy nagy hatású gondolkodóra, mint Szent Tamás, aki a holnapi Úrnapja ünnepének himnuszait adta nekünk; gondoljunk Keresztes Szent Jánosra és megannyi más személyre. A hit szeretet, és ezért teremt költészetet és zenét. A hit öröm, és ezért hoz létre szépséget.

Romanosz Melódosz a liturgikus himnuszszerzők egyik legkiemelkedőbb egyéniségeként jelenik meg a történelemben. A homília a hívek számára abban az időben gyakorlatilag egyet jelentett egy kateketikai képzéssel. Romanosz Melódosz mintegy tanúja kora vallási érzelmeinek, de ugyanakkor a katekézis eleven és eredeti módjának is. Alkotásain keresztül számot vethetünk eme korszak hitoktatási formájának, e kor teológiai gondolkodásának, esztétikájának, valamint szent himnuszköltészetének a kreativitásával. Ahol Romanosz Melódosz prédikált, az Konstantinápoly külvárosának egyik szentélye volt: felment a templom közepén felállított ambóra, és szólt a közösséghez, meglehetősen változatos elemeket alkalmazva: felhasznált fali ábrázolásokat, majd az ambóra helyezett ikonokat, és élt a párbeszéddel is. Homíliái kontákionnak nevezett énekelt ritmusúak voltak. A kontákion kifejezés („kis vessző”) arra a kis méretű botra utal, amely köré felfűzték egy liturgikus vagy más jellegű szöveg kéziratát. Romanosz neve alatt nyolcvankilenc kontákion jutott el hozzánk, de a hagyomány ezret is tulajdonít neki.

Érzékelhető humánum, tüzes hit, mély alázat járja át Romanosz Melódosz énekeit. Ez a nagy költő és zeneszerző emlékeztet minket a hitből született keresztény kultúra kincsére, amely abból a szívből jött létre, mely Krisztussal, az Isten Fiával találkozott. A szívnek ebből az igazsággal való kapcsolatából születik a kultúra, született az egész nagy keresztény kultúra. És ha a hit életben marad, ez a kulturális örökség sem lesz halott, mert élő és jelenlévő marad. Az ikonok ma is szólnak a hívők szívéhez, nem a múlthoz tartoznak. A katedrálisok nem középkori emlékművek, hanem az élet házai, ahol „otthon” érezzük magunkat: Istennel találkozunk, és egymással is találkozunk. Még a nagy zene – a gregorián vagy Bach vagy Mozart – sem a múlt dolga, hanem a liturgia és a mi hitünk életerejével él. Ha a hit élő, akkor a keresztény kultúra nem lesz a múlté, hanem mindig élő és jelenlévő lesz, és ha a hit élő, akkor ma is tudunk válaszolni arra a felszólításra, mely a zsoltárokban mindig újra ismétlődik: „Énekeljetek az Úrnak új éneket!”

Kreativitás, kezdeményezőképesség, új ének, új kultúra és a hit életerejében lévő egész kulturális örökség jelenléte nem zárják ki egymást, hanem ezek egyetlen valóságot alkotnak; Isten szépségének és annak az örömnek a megnyilvánulásai, hogy Isten gyermekei lehetünk.

A Stuttgarti Rádió-Televízió Szimfonikus Zenekara gyönyörű koncertjének a végén, amellyel megajándékoztak bennünket, lelkünket felemelve, mindenekelőtt különleges szívélyességgel szeretnélek köszönteni mindannyiótokat.

Természetes örömmel fogadtam zenei előadásotokat, ezt a csodálatos születésnapi ajándékot Délnyugat-Németországtól, annál is inkább, mivel Baden-Württemberg tartománya életem fontos és meghatározó szakaszához kapcsolódik. A műsorvezető már felidézte gyökereimet. Egyébként szívesen gondolok vissza a tübingeni évekre, a szellemi és tudományos eszmecserére az itteni jelentős egyetemen, valamint a sok és értékes emberi találkozásra, melyek évek, évtizedek után még ma is tartanak és élnek. Mindenekelőtt szeretnék köszönetét mondani a mai este művészeinek, a Stuttgarter Radiosinfonie-orchesfernek, a Südwestrundfunk (SWR) zenészeinek, akik tehetségükkel mindannyiunk számára egy nagy zenei inspiráló erő hiteles megtapasztalását adták. Köszönetét mondok Gustavo Dudamel igazgatónak, Hilary Hahn szólistának, és mindannyiótoknak, hölgyeim és uraim! Mivel a zene nyelve egyetemes, azt látjuk, hogy teljesen különböző kulturális és vallási háttérrel rendelkező személyek ezt velünk megértetik, és nem különben ezáltal vezetnek bennünket, s ezt értelmezik is.

A zenének ez az egyetemessége az elektronikus és digitális kommunikációnak köszönhetően ma különösen is hangsúlyos. Mennyi embernek van lehetősége, hogy különböző országokban, saját otthonaikban részt vegyenek ebben a zenei előadásban, és a későbbiekben újra átéljék. Meg vagyok győződve róla, hogy a zene –  és itt elsősorban a nagy Mozartra gondolok, és természetesen ezen az estén Gabrieli csodálatos zenéjére, valamint Dvořák méltóságteljes Újvilág szimfóniájára – valóban a szépség egyetemes nyelve, mely képes arra, hogy az egész világról egyesítse a jóakaratú embereket, és lehetőséget adjon arra, hogy tekintetüket a Magasba emeljék, és megnyíljanak az abszolút Jó és Szép felé, melyeknek a legvégső forrása magában Istenben van. Ha visszatekintek életemre, megköszönöm Istennek, hogy engem útitársként a zene mellé helyezett, mely mindig felüdülést és örömöt adott számomra. Köszönetét mondok azoknak a személyeknek is, akik kisgyermekkorom éveitől kezdve elvezettek az ihletettség, a derű forrásához. Hálát adok azoknak, akik zenét és imádságot egyesítenek Isten és műve egybehangzó dicséretében: ezek hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy keze csodálatos alkotásának, a világnak a Teremtőjét és Megváltóját dicsérjük, íme, az óhajom: a zene nagysága és szépsége legyen képes megajándékozni benneteket is, kedves barátaim, új és folyamatos ösztönzéssel a szeretet, a szolidaritás és a béke világának építésére. Ezért kérem magunkra, akik itt a mai estén a Vatikánban összegyűltünk, s mindazokra, akik a rádió és a televízió útján kapcsolódtak hozzánk, Istennek, a szeretet Istenének állhatatos támogatását, aki szeretné folyamatosan fellobbantani szívünkben a jóság lángját, és táplálni azt a kegyelmével. Ő az Úr, az új és végső élet Adója, akinek a győzelmét örömmel ünnepeljük ebben a húsvéti időben, áldjon meg mindannyiótokat!


Egy újabb magas szintű esemény gyűjtött össze bennünket a VI. Pál-aulában. Ez számomra, és mindannyiunk számára is magas és jelentős értéket képvisel: ezt a koncertet a Kínai Filharmonikus Zenekar és a Sanghaji Operaház kórusa ajánlotta fel és adta elő; egy olyan koncertet, amely valamiképp bennünket Kína világának kézzelfogható valóságával kapcsol össze. Köszönetét mondok a zenekarnak és a kórusnak ezért a jóleső tiszteletért, valamint a szervezőkkel és a művészekkel együtt gratulálok a hozzáértő, kifinomult és választékos kivitelezésért, azért a zenei műért, amely az emberiség művészi Örökségét képezi. Ilyen értékes művészek csoportjában képviselve láthatjuk Kína nagy kulturális és zenei hagyományát, és ennek a bemutatása segít bennünket, hogy jobban megértsük egy nép történetét a maga értékeivel és nemes törekvéseivel együtt. Szívből jövő köszönet ezért az ajándékért! Köszönet azért a zeneműért is, amelyet az imént szólaltattak meg. A támogatókon és a művészeken túl örömteli köszönetét mondok mindazoknak, akik hozzájárultak ennek az eseménynek a maga részéről valóban páratlan megvalósításához.

Hogyne hangsúlyoznám ezenkívül, hogy a koncert – a kínai művészek által bemutatott mozarti fő mű – egyesíti a sajátos zenei képességet és a nyugati zenét. Itt egy olyan kihívásról van szó, amelyet a karmester, Jong Yu, zenekara, a szólisták és a Sanghaji Operaház kórusa szerencsésen megvalósítottak. A zene, és még inkább általánosságban a művészet, a népek és a különböző kultúrák közötti találkozás, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet kiváltságos hordozója lehet; egy mindenki számára alkalmas eszköz a művészet egyetemes nyelvének az értékelésére. És van egy másik szempont, melyet fontosnak tartok hangsúlyozni. Örömmel állapítom meg zenekarotok és kórusotok érdeklődését az európai vallási zene iránt. Ez egy olyan tény, amely megmutatja, miként lehetséges egy kulturálisan sokszínű világban felfedezni és értékelni a szellem oly magas megnyilvánulásait, mint amilyen éppen Mozart Requiemje, melyet az imént hallottunk, azért, mert az emberi lélek egyetemes érzelmeit is értelmezi, melyek közül a vallási érzék túllép valamennyi önálló kultúra határain.

Végül csak egyetlen szót szeretnék még mondani arról a helyről, ahol a mai estén összejöttünk. Ez az a nagy terem, ahol a Pápa fogadja vendégeit, és találkozik azokkal, akik azért jönnek, hogy őt meglátogassák. Ez tehát olyan, mint egy ablak a világra, egy olyan hely, ahol gyakran a Föld minden területéről származó személyek találkoznak, mindenki a maga személyes történetével, a saját kultúrájával, és ahol mindenkit tisztelettel és szeretettel fogadnak. Ezen az estén, amikor a Pápa benneteket, kedves kínai művészek, fogad, szimbolikusan szeretné befogadni egész népeteket, különlegesen gondolva azokra a honfitársaitokra, akik Jézus hitét osztják, és különleges szellemi kötelék egyesíti őket Péter Utódával. A Requiem ebből a hitből született, mint a jogosan ítélő és irgalmas Istenhez szóló imádság, és éppen ezért érinti meg mindenkinek a szívét, amikor mint egy egyetemes humanizmus tapasztalataként mutatkozik be. Végül, miközben még megköszönöm nektek ezt az igen jóleső megtiszteltetést, üdvözletemet küldöm általatok Kína minden lakójának, akik a közeli olimpiával egy, az egész emberiség számára nagy jelentőségű eseményt kívánnak előkészíteni és megélni.


Istennek ezt a figyelemre méltó házát, „az ősi Miasszonyunk-kápolna”  bazilikáját – amint látjuk – csodálatos módon felújították, és a mai nappal egy új orgonát vehet birtokába, s ebben az órában lesz megáldva, és céljára ünnepélyesen átadva: Isten megdicsőítésére és a hit épülésére.

Ennek az intézménynek a kanonokja, Carl Joseph Proske adott a 19. században számottevő ösztönzést a szent zene megújítására. A gregorián és a klasszikus polifon ének is megtalálta helyét a liturgikus rendben. Az ősi kápolnában a liturgikus szent zene művelésének a jelentősége jóval a környék határain túlra is kiterjedt, és Regensburgból a szent zene reformmozgalmának a központjává vált, aminek a hatása máig érezhető.

A II. Vatikáni Zsinat konstitúciója a szent liturgiáról (Sacrosanctum Concilium) egyértelművé teszi, hogy a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges, és a teljességhez tartozó része (112.). Ez azt jelenti, hogy a zene és az ének több, mint a kultusz (még ha fölösleges) díszítése; valóban a liturgia megjelenítésének a része, sőt ez maga a liturgia. Egy kórussal, orgonával, zenekarral és a nép énekével megvalósuló ünnepélyes zene nemcsak egy hozzáadás, mely keretezi és élvezhetővé teszi a liturgiát, hanem az istentiszteleti eseményen való tevékeny részvétel fontos megnyilvánulása. Az orgonát mindig is és joggal a hangszerek királynőjeként minősítették, mivel a teremtés valamennyi hangját alkalmazza, s amint az előbb elhangzott, az emberi érzelmek teljességének – az örömtől a bánatig, a dicsérettől a panaszig – ad visszhangot. Ezen túlmenően mint minden minőségi zene, meghaladja az egyszerűen emberi világot, és az istenire mutat. Az orgonát rendkívül változatos hangszíne – a pianótól az elsöprő hangerejű fortissimóig – minden másnál kiemeltebb hangszerré emeli. Képes arra, hogy az emberi létezés valamennyi körülményének hangot adjon. Az orgona sokszoros lehetősége valamiképpen Isten hatalmára és nagyságára emlékeztet.

A 150. zsoltár, amelyet az imént hallottunk, és lélekben követtünk, trombitákról és fuvolákról, hárfákról és citerákról, cimbalomról és dobokról beszél. Mindezen zenei hangszereknek a hivatása, hogy hozzájáruljanak a szentháromságos egy Isten dicséretéhez. Az orgonában található számos sípnak és regiszternek egyetlen egységet kell alkotnia. Ha itt, vagy ott valami is leáll, ha egy síp hamisan szólal meg, ez az első pillanatban talán csak a gyakorlott füleknek fogható fel. Ám ha több síp nincs összhangban, és hamisan szólalnak meg, akkor az egész kezd elviselhetetlenné válni. Ennek az orgonának a sípjai is ki vannak téve az időjárás viszontagságainak és az elfáradás tényezőinek. Ez a mi egyházközösségünk képe. Amint az orgonánál egy hozzáértő kéznek az eltérő hangzást újból a helyes hangzáshoz kell igazítania, ugyanúgy kell nekünk az egyházban az ajándékok és a karizmák különbözősége szerint a mindig új hit közösségében újra megtalálni az egyetértést Isten dicséretében és a testvéri szeretetben. Amennyiben a liturgián keresztül engedjük magunkat Krisztusban átalakulni, még inkább képesek leszünk arra, hogy a világot is átformáljuk, sugározva a jóságot, az irgalmat és Krisztusnak az emberek iránti szeretetét.

A nagy zeneszerzők saját zenéjükkel végső soron a maguk módján Istent akarták dicsőíteni. Johann Sebastian Bach partitúrái többségének a címei fölé az S. D. G. betűket írta: Soli Deo Gloria –  egyedül Istené a dicsőség. Anton Bruckner is a „Jóistennek ajánlva”  szavakat helyezte előre. E csodálatos bazilika látogatóit az épület nagysága és az új orgona harmóniája által gazdagított liturgia, valamint az ünnepélyes ének vezesse a hit örömére! Ez az én jókívánságom az üj orgona bemutatásának a napján.


Mindenekelőtt szeretném személyesen és különleges módon megköszönni a Philharmonia Quartett Berlin négy zenészének, Dániel Stabrawának, Christian Stadelmann-nak, Neithard Resának és Jan Diesselhorstnak az általuk kiváló módon előadott koncertet. Igen tisztelt uraim, közös koncerttevékenységük során mint vonósnégyes, az immár elmúlt több mint húsz évben nemzetközi szintű hírnévre tettek szert, és ezt ma is megerősítették stílusbeli kifinomultsággal, a kifejezés bőséges gazdagságával, választékos hangszínárnyalatban és az önök együttesének csodálatos harmóniájában. A szólistaként együtt zenélés az egyéntől nemcsak valamennyi saját technikai és zenei képességének a birtoklását jelenti a saját részéről a kivitelezésben, hanem egyidejűleg a háttérbe húzódás készségét is a másik figyelmes hallgatásában. Vagyis, ha senki sem helyezi magát a középpontba, hanem a szolgálat szellemében az egészbe illeszkedik, és úgyszólván eszközként áll rendelkezésre, hogy a zeneszerző gondolata megszólalhasson, és így elérje a hallgatók szívét, egy igazi nagy előadásban, úgy, ahogyan azt az imént hallottuk.

Ez egy nagyon szép kép számunkra is az egyházon belül, hogy „eszközként” kötelezzük el magunkat arra, hogy a nagy „Zeneszerző”  gondolatát közöljük az emberekkel, akinek a műve a világegyetem harmonikus volta.

Köszönetét mondok a Köztársaság igen Tisztelt Elnökének, mivel lehetővé tette számunkra eme értékes zenei alkotás mély tapasztalatát, és hálás vagyok a szívélyes szavakért, amelyekkel bennünket köszöntött, és lelkünket felkészítette a mesteri zenei kivitelezés meghallgatására. Őszinte hálával fordulok mindazok felé, akik hozzájárultak a koncert megvalósulásához. Kedves Elnök Úr, ennél szebb ajándékot nem adhatott volna nekem.

Az imént végighallgatott zenemű hozzásegített bennünket ahhoz, hogy elmélkedjünk az élet összetettségéről és a hétköznapok kisebb-nagyobb dolgairól. Minden nap örömök, fájdalmak, remények és csalódások, várakozások és meglepetések szövete, melyek mozgalmasan váltakoznak, és belső világunkban a „honnan” és a „hova” kérdéseket idézik fel, valamint saját létünk igazi értelmére kérdeznek rá. A zene, mely kifejezi a léleknek mindezen érzékeléseit – úgy, amint a mostani egy órában –, felkínálja a hallgatónak azt a lehetőséget, hogy a saját életének és a világ történetének eseményeit úgy vizsgálja, mintha egy tükörben látná azokat. De ennél még többet is nyújt számunkra: hangzásával mintegy másik világba visz át minket, és összhangba hozza belső világunkat. Az így kialakult békés pillanatban képesek vagyunk meglátni mint egy magaslati pontról azt a titokzatos valóságot, amelyet az ember igyekszik megfejteni, s amelyet a hit fénye segít jobban megérteni. Valóban, úgy képzelhetjük el a világ történelmét, mint egy csodálatos szimfóniát, amelyet Isten alkotott, és amelynek a kivitelezését ő maga mint tapasztalt karmester vezényli. Még ha nálunk is van a partitúra, ez néha nagyon összetettnek és nehéznek tűnik, ő ismeri az első hangtól az utolsóig. Nem a mi feladatunk, hogy kézbe vegyük a karmesteri pálcát, és még kevésbé, hogy a saját ízlésünk szerint változtassuk meg a dallamot. Ellenben arra kaptunk meghívást, hogy mindenki a maga helyén és meghívása szerint együttműködjön a nagy Mesterrel csodálatos fő művének kivitelezésében. Az eljátszás során fokozatosan megértjük az isteni partitúra nagyszerű tervét.

Íígy, kedves barátaim, látjuk, hogy miként vezethet el a zene az imádságra: arra hív minket, hogy értelmünket Istenhez emeljük, hogy benne megtaláljuk reményünk okait, és az élet nehézségeiben a támaszt. Hűen az ő parancsaihoz, és tiszteletben tartva üdvözítő tervét, együtt építhetünk fel egy olyan világot, amelyben a szeretet transzcendens szimfóniájának vigasztaló dallama szólal meg. Sőt maga az isteni Lélek tesz mindannyiunkat jól felhangolt hangszerekké, és egy csodálatos megszólalás felelős közreműködőivé, amelyekben századokon át jelenik meg az egyetemes üdvösség terve.

Hálám igazolásának megújításában a Philharmonia Quartett Berlin tagjaihoz és mindazokhoz, akik ennek a zenei estének a létrejöttében közreműködtek, mindenki számára biztosítom imádságos emlékezésem, és szeretettel adom mindenkinek áldásomat.


Nem találtam időt egy beszéd elkészítésére, még ha a gondolatom nagyon egyszerű is: elmondani a karácsony előtti napokban, hogy ezek az ajándékokért való hálaadás napjai; elmondani, hála önöknek, mennyire önmagatokat adjátok nekünk egész évben ezzel a nagy szolgálattal Isten dicsőségére és a földön élő emberek örömére.

A Megváltó születésének éjszakáján az angyalok a következő szavakkal közölték a pásztorokkal Krisztus megszületését: „Gloria in excelsis Deo, et in terra pax hominibus.” A hagyomány régtől fogva meggyőződött arról, hogy az angyalok nem csak egyszerűen úgy beszéltek, mint az emberek, hanem énekeltek. S ez egy mennyei szépségű ének volt, amely kinyilvánította a mennyország szépségét. A hagyomány arról is meg van győződve, hogy a gyermekkórusok visszhangozhatják számunkra az angyali éneket. És igaz, hogy a Capella Sistina énekében a nagy liturgiákon a mennyei liturgia jelenlétét érezhetjük, egy kevéssé azt a szépséget, amely által az Úr saját örömét akarja velünk megosztani.

Valóban, Isten dicséretéhez ének szükséges. Ezért az egész Ószövetségben – Mózessel és Dáviddal kezdve – az Újszövetségig – a Jelenések könyvében – újra halljuk a mennyei liturgia énekét, mely példaképül szolgál a mi liturgiánk számára az Isten házában. Ezért lényeges a liturgia számára a ti szolgálatotok: ez nem egy alkalmi díszlet, mivel maga a liturgia igényli ezt a szépséget, igényli az istendicséret énekét, s hogy a résztvevőknek is örömet ajándékozzon.

Ezért a nagy szolgálatért teljes szívemből szeretnék köszönetét mondani. A pápa liturgiájának, a Szent Péter-bazilika liturgiájának az egész világ számára példaadó liturgiának kell lennie. Ti tudjátok, hogy a televízió, a rádió segítségével ma a világ minden részéből mennyien követik ezt a liturgiát. Itt ismerik meg vagy nem ismerik meg, hogy mi a liturgia, és hogyan kell ünnepelni azt. Ezért, s ez nagyon fontos, nem csak a liturgiavezetőink tanítják a pápát, hogy miként kell helyesen végezni a liturgiát, de a Sixtus-kápolna is legyen egy példa, hogy miként kell szépséget ajándékozni az istendicséret énekében.

Tudom – mivel a testvérem egy kissé megérintett a gyermekkórus szépségével –, hogy ez a szépség nagyon sok elkötelezettséget igényel, és nagyon sok áldozatot a ti részetekről. Nektek, gyerekeknek, korábban kell felkelnetek ahhoz, hogy eljussatok az iskolába; ismerem a római közlekedést, és így kitalálhatom, milyen nehéz pontos időre érkezni. Keményen kell dolgozni, hogy ez a tökéletesség megvalósuljon, azzal a hozzáértéssel, amelyet az imént éppen újra hallottunk.

Mindezért köszönetét mondok nektek. Azért, mert ezekben az ünnepi napokban, míg a ti társaitok nagy kirándulásokat tesznek, nektek a bazilikában kell maradni, hogy énekeljetek, és erre gyakran akár egy órát is kell várnotok. És ti mégis készek vagytok erre a szolgálattételre.

Mindannyiszor érzem ezt a nagylelkűséget, s ezt most közölni is akartam veletek. A karácsony az ajándékok ünnepe. A legnagyobb ajándékot maga Isten készítette számunkra. Önmagát adta nekünk. Megtestesült, kisgyermekké lett. Isten a legszebb ajándékot adta, és minket is ajándékozásra hív, hogy adjunk szívvel, adjunk Istennek és a felebarátnak kicsit önmagunkból. És adjuk a mi jóságunknak ezeket a jeleit. Azt a szándékot, hogy másoknak örömet akarunk nyújtani.

így próbáltam én is láthatóvá tenni hálámat az ajándékokon keresztül, melyek most átadásra kerülnek annak a hálának a kifejezéseként, melyhez nem találok szavakat.


Ennek a szép zenei eseménynek a végén bátran fogalmazhatom meg minden jelenlévő gondolatát, kiemelt hálámat a Regensburgi Fiúkórusnak, melyet mesterien vezetett Roland Büchner, és kísért az orgonista, Franz Josef Stoiber. Néhány elbűvölő zenei részletet élvezhettünk, míg a szemünk Michelangelo és más neves festők fő művein időzött, akiknek a művészi alkotásai itt megmaradtak. A zenét hallgatva önkéntelenül gondolhattunk a 84. zsoltárra: „Mily kedves a te hajlékod, / Seregek Ura! [...] A veréb is otthont talál magának –  a német kifejezés a „verebekre” a Spatzen –, a fecske fészket, / hogy oda rejthesse kicsinyeit, / a te oltáraidnál, ! Seregek Ura, boldog, aki a házadban lakik: / téged örökké magasztal!” (2.4-5. versek) Boldogok e híres kórus gyermekei, akik Isten dicséretét képesek énekelni a Sixtus-kápolna gyönyörű helyszínén. És mi is boldogok vagyunk, akik hallgattuk az ő éneküket, ráhangolódtunk az ő énekükre.

Mindenki nevében szeretném még egyszer kifejezni a kórusvezetőnek és az orgonistának, valamint mindegyik énekesnek jókívánságaimat ezért a nagyon szép koncertért, melyet ma nekünk bemutattak a Sixtus-kápolna lenyűgöző környezetének ajándékában. Szembesítve minket ezen a mai estén, főleg az 1900-as évek mestereivel – a nagy nevekkel, de az egyházi környezeten kívül lévő, kevésbé ismert zeneszerzőkkel is –, nagy örömöt nyújtottatok, a színes programnak köszönhetően. Minden, tőletek elhangzott ének egy olyan zenei műfajhoz tartozik, mely a hit ihletéséből született, és újból a hithez és az imádsághoz vezet – ez olyan zene, mely bennünk az Istenben való örvendezést ébreszti fel. Míg ezeket hallgattam, úgy éreztem, hogy a regensburgi éveimbe térek vissza – azokba a szép időkbe, amikor testvéremen keresztül egy kicsit én is a fiúkórus családjához tartoztam. A ti kórusotokkal való harmincéves munka végén ezt mondta: „A Jóisten nem bízhatott volna rám szebb feladatot.” Ez nem csak egy személyes hála egy csodálatos hivatásért; ez egyúttal egy kívánság is: hogy a fiúkórus tagjai ebben a világban továbbra is a szép hírvivői, a hit hírvivői, Isten hírvivői legyenek, és találják meg mindig – alapvető küldetésük szerint – tevékenységük központját az Isten dicsőségére végzett liturgikus szolgálatban.

A 84. zsoltárt imádkozó ember olyan verébnek látja önmagát, aki Isten oltáránál találta meg a számára megfelelő helyet, ahol tartózkodhat és ahol „boldog” lehet. A veréb képe egy örömteli kép, amelyben a zsoltáros azt akarja kinyilvánítani, hogy az ő egész élete egy dal. Énekelhet és repülhet. Az éneklés is olyan, mint a repülés: felemelkedés Istenhez, ily módon az örökkévalóság elővételezése, amikor „szüntelenül Isten dicséretét énekelhetjük”. Ebben a reményben irányítom minden jelenlévőhöz személyes jókívánságomat, mindenkire kérve Isten áldását.


Ez az első alkalom, hogy ma egy ilyen szép koncert után nem tudok megfelelő erővel tapsolni, de még nagyobb az örömöm, hogy kifejezhetem valamennyi jelenlévő háláját és csodálatát Albrecht Mayer úrnak és a Bayerisches Kammerorchester Bad Brückenau zenészeinek. Hasonlóképpen köszönetét mondok Kilián Kemmernek köszöntő szavaiért, és mindazoknak, akik megszervezték és lehetővé tették ezt a koncertet Castel Gandolfóban.

Számukra természetesen a legnagyobb vonzerő az oboa hangzása volt, melyet ön, kedves Mayer úr, oly mesterien bemutatott.

Megrendítő volt figyelni, hogy ebből a kis fadarabból, ebből a hangszerből a zene teljes világa árad: a kiismerhetetlen és az örömteli, a komoly és a szellemes, a nagyszerű és az alázatos, a dallam belső párbeszéde.

Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű, hogy egy ilyen kis kreatív eszközben egy ilyen ígéret rejlik, amelyet a mester fel tud szabadítani, és ez azt jelenti, hogy az egész teremtés ígéretekkel van tele, és az ember megkapja azt az ajándékot, hogy legalábbis egy kissé lapozzon az ígéretek könyvében. Azt gondolom, hogy ez nemcsak arra szólít fel minket, hogy felébresszük azokat a természetes erőket, melyek hozzásegítenek ahhoz, hogy a fizikai energiákat a felszínre hozzuk, melyek a teremtés ígéretei, hanem hogy a legmélyebb ígéreteket is őrizzük, a legnagyobbakat, melyeket ez a zene számunkra is kifejezett a szív virrasztásában, amelynek a segítségével megértjük a teremtés legkisebb darabját is.

A terem programja a koncert leírásával bevezetett minket egy kissé a zeneszerzők műveibe. Gondolom, hogy mindannyiunk számára megrázó volt, hogy ezek a mesterek úgy viselkedtek, mint az evangéliumban szereplő jó családapa, akiről az Úr beszélt. Gazdagságukból régit és újat egyaránt előhoznak. Feladataik ösztönzésére nemcsak mindig új dolgokat képesek létrehozni, hanem megfontolásra elővenni a régit is, mely így új, látható értéket kap, ami a korábbi művekben már jelen volt. Ez a koncert az oboaszólókkal teljesítette az új érték kifejezésének feladatát, amelyben a zene előrehalad, élő marad, és újjászületik minden egyes eljátszásnál, mint ahogyan most is történt.

Eszembe jut, hogy az egyházban ma Porciunkula ünnepnapja van, mely Szent Ferenc csodás látomására emlékeztet minket. Assisiben a Porciunkula kis templomában látja ő az Urat, az ő Anyját és körben az angyalokat. Az Úr megengedi, hogy kifejezze egy kérését, és Szent Ferenc azt kéri, hogy a bűnbocsánatot vihesse haza magával. A kérés elfogadásra talál, hazatér, és örömmel mondja testvéreinek: „Barátaim, az Úr azt akarja, hogy mindannyian a paradicsomban legyünk!” Ma úgy gondolom, hogy ezt a pillanatot mint egy paradicsombeli órát kell végigjárnunk, megfigyelni és hallgatni a paradicsomot, valamint a teremtés romlatlan szépségét és jóságát. Ez nem az e világ és a mindennapok nyomorúságától való menekülés, mert csak akkor állhatunk továbbra is ellen a rossznak és a sötétségnek, ha mi magunk hiszünk a jóban, és csak akkor hihetünk a jóban, ha azt megtapasztaljuk, és mint valóságot megéljük. Ebben az órában szívünkkel megérintettük a jót és a szépet.

Kedves Barátaim, németül szóltam, mivel a zenészek és a résztvevők nagy többsége német. Sajnos a bábeli torony eseményei után a nyelvek elválasztanak minket, és korlátokat emelnek. Ám ebben az órában láttuk és megéreztük, hogy a világnak van egy elpusztíthatatlan része még a bábeli torony és gőg után is. Ez pedig a zene: az a nyelv, amelyet mindannyian képesek vagyunk megérteni, mert mindannyiunk szívét megérinti. Ez számunkra nemcsak egy biztosíték arról, hogy Isten teremtésének jósága és szépsége nincs megsemmisítve, hanem arra kapunk meghívást és képességet, hogy dolgozzunk a jóért és a szépért, melyek egy eljövendő világ ígéretei is, hogy Isten győzni fog, a szépség és a jóság győzni fog.

Ezért a megerősítésért a mindennapi munkánkban hálásak vagyunk nektek, zenészeknek. Köszönet mindenkinek, kellemes estét és szép hetet kívánok!



Isten szava minket is bevezet az Istennel való párbeszédbe. Isten, aki a Bibliában szól, megtanít minket, hogy miképp beszélhetünk vele. Különösen a Zsoltárok könyvében adja meg azokat a szavakat, amelyekkel Hozzá fordulhatunk, vihetjük életünket annak magasságával és mélységével az Előtte megnyilvánuló párbeszédbe, átalakítva így magát az életet egy Feléje haladó mozgássá. A zsoltárok minden egyes alkalommal tartalmaznak utasításokat is arról, hogy miként kell énekelni és hangszerekkel kísérni. Az Isten Szava alapján való imádsághoz nem elég, hogy azok pusztán elhangozzanak, ez a zenei megfogalmazást is igényli. A keresztény liturgia két éneke szentírási szövegekből származik, melyeket az angyalok ajkára helyeznek: a Gloria, melyet az angyalok Jézus születésekor énekelnek, és a Sanctus, mely Izajás 6. fejezete szerint a szeráfok felkiáltása, akik Isten közvetlen közelében állnak. Ennek fényében a keresztény liturgia arra kap felhívást, hogy az angyalokkal együtt énekeljen, s hogy így a szavakat legmagasabb céljukhoz elvigye. Idézzük fel még egyszer ebben az összefüggésben Jean Leclercqet: „A szerzeteseknek olyan dallamokat kellett találniuk, melyek hangzásukban adják vissza a megváltott ember odatartozását ahhoz a titokhoz, melyet ünnepel. Cluny kevés, napjainkig épen maradt oszlopfői megmutatják az egyes hangnemek krisztológiai szimbólumait.”

Szent Benedeknél a szerzetesek imádságára és énekére érvényes mintegy meghatározó előírás a zsoltáros szava: Coram angelis psallam Tibi, Domine – angyalok színe előtt énekelek neked, Uram (vö. Zsolt 138,1). Itt kifejeződik az egész mennyei udvar jelenlétében való éneklés tudata, kitéve így a legnagyobb kívánalomnak: úgy imádkozni és énekelni, hogy képesek legyünk egyesülni a legtisztább szellemek zenéjével, akiket a kozmoszban lévő harmónia, a szférák zenéje létrehozóinak tekintettek. Innen kiindulva megérthetjük Clairvaux-i Szent Bernát egy elmélkedésének a komolyságát, aki a Szent Ágostontól örökölt plafóni hagyomány egy kifejezését használja a szerzetesek hamis énekére, amely számára egyáltalán nem egy kis másodlagos hiba volt. A hamisan megszólaltatott ének zűrzavarát „a különbözőség világába” – regio dissimilitudinis – való zuhanásnak minősíti. Szent Ágoston ezt a kifejezést a platóni filozófiából vette, hogy a megtérés előtti belső állapotát jellemezze (vö. Vallomások VII,10.16): az Isten hasonlatosságára teremtett ember az Istentől való eltávolodás következtében az eltérés világába zuhan – az Istentől olyan távolságra, amelyben Őt többé már nem tükrözi vissza, és így nemcsak Istentől, hanem az igazi emberi léttől is eltér. Valóban nagyon erélyesnek tűnik, ha Szent Bernát a hamisan énekelő szerzetesek jellemzésére ezt a kifejezést használja, mely az embernek az önmagától távolra zuhanását jelzi, ám ez arra is utal, hogy nagyon komolyan veszi ezt az ügyet. Az éneklés kultúrája egyúttal a létezés kultúrája is, és a szerzeteseknek imájukkal és énekükkel meg kell felelniük a rájuk bízott Ige nagyságának, valódi szépsége követelményeinek. Az Istennel való beszélgetés és Őt a Tőle kapott szavakkal megéneklés szükségéből született a nagy nyugati zeneművészet. Itt nem egy „magánkreativitásról” van szó, amelyben az egyén állít önmagának emlékművet, az ábrázolás lényegi feltételének saját magát tekintve. Sokkal inkább a „szív füleivel” magának a teremtés zenéje belső törvényeinek a figyelmes felismeréséről van szó, azokról a lényegi zenei formákról, amelyeket a Teremtő helyezett el az ő világába és az emberbe, és arról is, hogy így megtaláljuk az Istenhez méltó zenét, amely tehát ugyanakkor egészen méltó az emberhez is, és tisztán visszhangozza az ő méltóságát.


A zenei koncert végén szeretném szívélyesen köszönteni mindazokat, akik ezt előkészítették és előadták, s azokat is, akik a jelenlétükkel tisztelték meg ezt az érdekes művészi és zenei rendezvényt. Minden elismerésem azoknak, akik e mindannyiunk által értékelt ajándékot nyújtották nekünk.

Mindenekelőtt Christian Thielemann általános igazgató úrnak fejezem ki köszönetemet, és a bajorországi Müncheni Filharmonikusok zenekara valamennyi résztvevőjének, melynek zenei tudása mindannyiszor új lelkesedés kiváltó oka. Hasonlóképpen kifejezem köszönetemet az Athestis Chorusnak, mely az előadandó zenei anyag alapján állandóan változó hivatásos énekesekből áll, hogy mindig megfeleljen a legigényesebb zenei minőség elvárásainak is. Végül szívből mondok köszönetét a Regensburgi Fiúkórusnak és igazgatójuknak, Roland Büchner székesegyházi karvezetőnek. Büszke és hálás vagyok, hogy ezt a nagyszerű kórust, mely egy ezeréves megszakítatlan hagyománnyal dicsekedhet, testvérem, Georg vezette odaadással harminc éven keresztül, és most Roland Büchner alatt ismét jó kezekben van. Hálám kiterjed azok felé, akik a szervezéshez és ennek a jelentős zenei eseménynek a megvalósításához hozzájárultak, melyet átvett a Bayerischer és Saarlandischer Rundfunk, együttműködve a Columbia Artistsszal és az Unitellel.

Egy hatalmas ívet húzva Palestrinától Richard Wagnerig, Wolfgang Amadeus Mozarttól Giuseppe Verdiig és Hans Pfitznerig, megéreztettetek valamit abból a hatalmas zenei kreativitásból, mely végső soron mindig Európa keresztény gyökereiből táplálkozott. Még ha Wagner, Pfitzner és Verdi minket a valóság megtapasztalásának új területére is vezettek, mindazonáltal mindig megmarad jelenvalónak és hatékonynak a kereszténység által formált európai szellem közös alapja. Még ezen a koncerten is újra meg tudtuk tapasztalni, hogy egy ilyen magas szintű zene megtisztíthat, és felemelhet minket, s végső soron Isten nagyságát és szépségét érezteti meg velünk. Éppen ezért, mivel segítettétek, hogy mi is felemeljük lelkünket Istenhez, a jelenlévők nevében ismét megújítom szívből jövő köszöntésemet a hozzáértő zenészeknek, énekeseknek és ezen este megálmodóinak és megvalósítóinak. Az a kívánságom, hogy az ének és a zene harmóniája, mely nem ismer társadalmi és vallási korlátokat, jelentsen egy folyamatos meghívást a hívek és valamennyi jóakaratú személy számára, hogy együtt keressék a szeretet egyetemes nyelvét, mely képessé teszi az embereket, hogy egy igazságosabb, szolidári-sabb, reményteli és békés világot építsenek. Ilyen kívánságokkal hívom le mindannyiuk-ra az isteni segítséget, míg szívből adom áldásom a jelenlévőkre, és azokra is, akik a rádión és a televízión keresztül követték az előadást.


E szívhez szóló zenei esemény után szeretném kifejezni mély hálámat mindazoknak, akik ennek megvalósításához hozzájárultak. Elsősorban természetesen megköszönöm a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának és Kórusának, és velük együtt a kiváló szólistáknak és nagy karmesterüknek, Mariss Jansonsnak. Beethoven 9. szimfóniájának eleven és magával ragadó előadása – mely az ő kivételes tehetségének újabb bizonyítéka – hosszú idő óta ismét visszhangzik bensőmben, és mint egy különleges ajándék marad meg az emlékezetemben. Szeretném ezért megköszönni a „Tu es Petrus” kiváló előadását is, mely itt, Rómában született a Szent Péter-bazilika számára, és a kórusirodalom nagy műveinek a részét alkotja. Végül megköszönöm Friedrich Wetter bíboros és Thomas Gruber professzor kedves és mély szavait, melyekkel mintegy átadták a koncert ajándékát. A 9. szimfónia –  ahogy Ön említette, kedves bíboros úr – az emberiség egyetemes örökségéhez tartozik, mely mindig újra kiváltja csodálatomat; miután Beethoven évekre bezárkózott és visszavonult, amelynek során belső és külső nehézségekkel kellett megküzdenie, melyek kedvetlenséget és mély keserűséget eredményeztek, s azzal fenyegettek, hogy művészi tevékenységét is elfojtják. A már teljesen süket zeneszerző 1824-ben meglepte a nyilvánosságot egy olyan zeneművel, mely szakított a szimfónia hagyományos formájával, és a zenekar, a kórus, valamint a szólisták együttműködésében egy rendkívüli, derűs és örömteli befejezéshez emelkedik fel.

A figyelmes hallgató számára maga a zene sejtet meg valamit abból, ami e váratlan örömujjongás kitörése alapjánál áll. A magával ragadó, zenévé átalakuló örömérzet nem valami felületes dolog: ez egy fáradsággal elnyert érzelem, meghaladva annak belső ürességét, aki a süketség miatt a magányba zuhant – az üres kvintek az első tétel kezdetén és a visszatérő komor hangulat ennek a kifejeződései.

A csöndes magány azonban egy újfajta hallásra tanította meg Beethovent, mely őt a megtapasztalás egyszerű képességénél messzebb vitte az olvasható vagy leírható hangjegyek hangzásának elképzelésében. Ezzel összefüggésben Izajás próféta egy titokzatos kijelentése jut eszembe, mely az igazság és a jog győzelméről szólva ezt mondja: „Azon a napon a siketek meghallják a könyv szózatát [vagyis csak a leírt szavakét]; és a homály és sötétség elmúltával látni fog a vakok szeme.” (vö. íz 29,18-24) Egy olyan érzékenységre céloz, amelyet az kap ajándékba, aki Istentől elnyeri a külső és a belső szabadság kegyelmét.

A Bajor Rádió Kórusa és Zenekara, amikor 1989-ben „a fal leomlása”  alkalmával az imént hallott szimfóniát játszotta Leonard Bernstein vezetésével, megváltoztatta az Örömóda szövegét: „Szabadság, szép égi szikra”, mely a történelmi pillanat egyszerű érzésénél így többet fejezett ki. Az igazi öröm végső soron abban a szabadságban gyökerezik, melyet egyedül Isten tud megadni. Ő – gyakran éppen az üres és belső elszigetelődés állomásain keresztül – akar figyelmessé és képessé tenni bennünket, hogy „megérezzük az ő csöndes jelenlétét, nemcsak a csillagos ég alatt, hanem lelkünk belsejében is”. És itt izzik az isteni szeretet szikrája, mely fel tud szabadítani minket arra, amik vagyunk.

Egy szívből jövő Vergelt's Gott-tal [Isten fizesse meg!] – egy szívélyes köszönömmel –adom mindenkinek áldásomat.


Míg mindenki felé kifejezem szívélyes köszöntésemet, kiemelem hálámat az Olasz Köztársaság elnökének, a nagyra becsült Giorgio Napolitanónak, aki pápaságom negyedik évfordulója alkalmából ezt a kiváló zenei tisztelgést akarta számomra nyújtani. Köszönöm, Elnök Úr, a kedves szavait, amelyeket az előbb hozzám intézett, és szeretettel köszöntőm kedves feleségét.

Örömmel köszöntőm az olasz állam minisztereit és más hatóságait, valamint a nagykövet urakat és a különböző személyiségeket, akik megtiszteltek minket jelenlétükkel. Örömmel fogadtam a milánói Giuseppe Verdi Zenekar és Kórus visszatérését, melyet egy évvel ezelőtt már nagyon is méltányoltam. Míg tehát köszönetét mondok a hasonló nevű alapítványnak, és mindazoknak, akik valamilyen módon hozzájárultak a szervezéshez, elismerésemet fejezem ki a zenészeknek és a kórustagoknak, különösen Zhang Xian igazgatónőnek, Erina Gambarini karvezető asszonynak és mindhárom szólistának. A mesterségbeli tudás és mindenkinek a lelkesedése hozzájárult egy olyan előadáshoz, mely valóban új életet adott a kiválasztott daraboknak, az első vonalbéli három szerző, Vivaldi, Haydn és Mozart művének. A mostani, húsvéti liturgikus időszak számára nagyon alkalmasnak találtam a válogatott zeneműveket. Haydn 95. szimfóniája – amelyet elsőnek hallottunk –  egy húsvétinak is nevezhető útikalauzt foglalt magában.

Elkezdődik valójában c-moll hangzásban és egy mindig tökéletesen kiegyensúlyozott futamon keresztül, mely nem mentes a drámaiságtól, jut el a befejezéshez C-dúrban. Ez a lélek útjára emlékeztet –  melyet különleges módon a cselló képvisel –, a béke és a derű megtapasztalására. Rögtön ezután Mozart 35. szimfóniája eljutott az életnek a halálon, az örömnek a bánat fölött való kiteljesedésére és megkoronázására. Ebben valójában tudatosan kerekedik felül az ünnep jelentősége. Az előrehaladás nagyon dinamikus, a befejezésnél kifejezetten magával sodró – és itt a mi virtuóz zenészeink megéreztették velünk, hogy az erő miként hangolható össze a kegyelemmel. És ez történik a legnagyobb mértékben – ha megengedhető számomra ez a megközelítés – az Isten szeretetében, amelyben hatalom és kegyelem egybeesik.

Majd belépnek úgyszólván a színpadra az emberi hangok – a kórus –, hogy szót adjanak annak, amit a zene már ki akart fejezni. És nem véletlenül az első szó a Magnificat. Mária szívéből származik – aki alázatossága miatt Isten kedveltje – ez a szó, mely az egyház mindennapi énekévé vált, éppen a vesperásnak a jelenlegi idejében, abban az órában, mely az élet és halál fölötti elmélkedésre késztet. A Magnificat egyértelműen feltételezi a feltámadást, vagyis Krisztus győzelmét: benne az Isten teljesítette ígéreteit, és az ő irgalma kinyilvánult az ő egész paradox hatalmában. Eddig a „szó”. És Vivaldi zenéje? Mindenekelőtt érdemes megjegyezni azt a tényt, hogy a szólisták áriáit kifejezetten a velencei Piéta ispotályban lévő néhány énekes tanítványa számára komponálta: öt rendkívüli minőségű énekhanggal megáldott árvának. Hogyne gondolnánk a fiatal Mária alázatára, akiből Isten nagy dolgokat hozott elő? így ez az öt „szóló” megjeleníti a Szűz hangját, míg a kórusrészek az egyház-közösséget fejezik ki. Mindkettő, Mária és az egyház a Szentnek, az Istennek szóló egyetlen dicsérő énekben egyesülnek, aki a szeretet erejével valósítja meg a történelemben igazságtervét. És végül a kórus hangot adott annak a kimagasló mesterműnek, mely Mozart Ave verum Corpusa. Itt az elmélkedés átadja a helyét a szemlélődésnek: a lélek tekintete a Legszentebb Szentségen pihen, hogy felismerje a Corpus Dominit, azt a testet, amelyet valóban feláldoztak a kereszten, s amelyből az egyetemes üdvösség forrása fakadt. Mozart ezt a motettát nem sokkal halála előtt alkotta, és valóban el lehet mondani, hogy ebben a zene imádsággá, az Isten szívére való ráhagyatkozássá válik a béke mély érzésével.

Elnök Úr, az Ön udvarias és nagylelkű tisztelgése messzemenően sikerült, nemcsak abban, hogy esztétikai érzést váltott ki, hanem ugyanakkor a szellemünket is táplálta, és ezért kétszeresen is hálás vagyok Önnek. Legjobb kívánságaimat fogalmazom meg felelősségteljes küldetéséhez, és ezt készséggel kiterjesztem minden jelen lévő hatóságra. Kedves barátaim! Köszönöm, hogy eljöttetek. Emlékezzetek meg imádságaitokban rólam, hogy mindig be tudjam tölteni szolgálatomat úgy, ahogy az Úr akarja. Ö, aki a mi békénk és életünk, áldjon meg mindannyiótokat és családjaitokat. Kellemes estét kívánok mindenkinek!

Ez a koncert alkalmat nyújtott nekünk arra, hogy meglássuk Wilhelm Müller költészetének Franz Schubert zenéjéhez való szerencsés közelítését, a számára kedves melodikus műfajban. Valójában van még másik hatszáz Lieder, melyet Schubert számunkra hátrahagyott. Schubertét zeneszerzőként nem mindig fogadták el kortársai. Mint ismert, ő volt a Lied (dal) hercege. Ő, amint sírfelirata tanúsítja, dallammá alakította a költészetet, és megszólaltatta a zenét. Nem sokkal ezelőtt megízlelhettük a schuberti dalgyűjtemény remekművét, a Téli utazást (Die Winterreise). Mintegy huszonnégy Liedert szerzett Wilhelm Müller alkotásaiból, melyekben Schubert az általa különös módon átérzett szomorú magány erőteljes hangulatát fejezi ki, hosszú betegsége és az azt követő érzelmi és hivatásbeli kiábrándulása következtében. Ez egy teljesen belső utazás, melyet a híres osztrák zeneszerző 1827-ben jegyzett le, pusztán egy évvel korai halála előtt, mely őt harmincegy éves korában ragadta magával.

Amikor Schubert egy költői szöveget a saját hangzásvilágába ültet át, akkor egy olyan dallamszöveten keresztül értelmezi, mely kellemességével a lélekbe hatol, magával hozva annak is, aki hallgatja, ugyanazt a zeneszerző által érzékelt megrendítő fájdalom megtapasztalását, a szív ama igazságaira való utalást, mely túl van minden belátáson. így születik egy olyan helyzetkép, amely az egyszerű mindennapokról, a vágyakozásról, a befelé fordulásról és a jövőről beszél. Az út folyamán minden kivirágzik: a hó, a táj, a tárgyak, a személyek, az események, az emlékek fájdalmas áradatában. Nekem különösen is egy új és kiváló tapasztalat volt hallgatni ezt a művet, amikor a számunkra előadott változatban az emberi hang helyett a cselló szólalt meg. Nem halljuk a költemény szavait, hanem csak azok visszhangját, és a bennük lévő érzelmeket a cselló majdnem emberi „hangján” megszólaltatva.

Amikor Schubert a barátainak a Téli utazást bemutatta, elmondhatta: „Egy olyan Lieder-ciklust énekelek nektek, mely minden korábbinál jobban magával ragadott. Ezek mindennél jobban tetszenek nekem, és legyenek a ti tetszésetekre is.” Ezek olyan szavak, amelyeket mindannyian elfogadhatunk, miután hitünk reménye fényénél ezeket meghallgattuk. A közvetlen és nyílt szívű ifjú Schubertnek sikerült számunkra is átadnia a mai estén azt, amit ő megélt és megtapasztalt. Ezért megérdemelt az elismerés, melyet a zene eme kiváló tehetségének adományoztak, akit az európai társadalom, valamint a keresztény és katolikus Ausztria kiemelkedő kultúrája és lelkisége is megbecsülésben részesít.

A mai este nagyszerű tapasztalatától bensőleg megerősödve újra kifejezzük köszönetünket a szervezőknek és a tehetséges előadóknak. Szívélyes üdvözletemet fejezem ki még egyszer minden jelenlévőnek, és adom mindenkire szeretettel áldásomat.

Örömmel teli hálával köszöntőm a Wiener Philharmonikert, mely Christoph Eschenbach vezényletével hetedik alkalommal a Musica e Arte Sacra nemzetközi fesztivál keretében nyújtott mély örömöt hallgatóinak. Kedves barátaim, az Önök tehetségével és művészi képességével mindig sikerült megérinteni hallgatóik szívét, és megpendíteni az emberi érzelem valamennyi húrját, amikor számukra előadták Bruckner csodálatos zenéjét. Az Önök zenei rátermettsége áthelyezte a figyelmet az emberiről az istenire, ezért mondom mindannyiótoknak: „Vergelt's Gott!” [Isten fizesse meg!]

A hatodik szimfóniába a szerző a saját hitét ültette át, aki képes arra, hogy alkotásaival az élet és a történelem vallásos felfogását közvetítse. Anton Bruckner az osztrák barokkból és a népi ének schuberti hagyományából merítve, mondhatnánk, a végső kifejletig vitte a bensőségessé tétel romantikus hagyományát. Hallgatva ezt a híres alkotást a Szent Pálnak szentelt bazilikában, ösztönösen is a Korintusiaknak írt első levél egy részletére gondolhatunk, melyben az apostol, miután a karizmák különbözőségéről és egységéről beszélt, az egyházat az emberi testhez hasonlítja, mely különböző tagokból áll, de a jó működéshez valamennyi nélkülözhetetlen (12. fejezet). Ugyanakkor a zenekar és a kórus különböző hangszerekből és hangokból áll össze, melyek egymással összhangban a fülnek és a szellemnek is harmonikus dallamot nyújtanak. Kedves testvérek és nővérek, őrizzük meg ezt a tanítást, melyet megerősítve láttunk az épp most meghallgatott kiváló zenei előadásban. Mindenkit szeretettel köszöntök, különösen gondolva a Szinódusi Atyákra, és minden más jelen lévő személyiségre. Végül testvéri köszöntéssel fordulok Corderò Lanza di Montezemolo bíboroshoz, e pápai bazilika főpapjához, aki ismét oly nagy szívélyességgel fogadott bennünket: munkatársaival együtt szeretném megköszönni neki a Szent Pál-év folyamán szervezett különböző vallási és kulturális rendezvényeket. Ez a római bazilika, ahol a népek apostolának testét őrzik, legyen valóban a liturgikus, lelkiségi és művészi kezdeményezések támasza, készen arra, hogy ebben újra felfedezze a missziós feladatot és a teológiai gondolatot. Kérve e jeles szent közbenjárását és Máriának, az Apostolok Királynőjének anyai pártfogását, szívből adom minden jelenlévőnek apostoli áldásomat, melyet örömmel terjesztek ki minden kedves személyre.


Tiszteletteljes köszöntésemet kívánom kifejezni Schmitt Pálnak, a Magyar Köztársaság elnökének, feleségének és a magyar delegációnak. Megköszönöm a hozzám intézett szavait, és hogy oly nagy figyelmességgel ajánlotta fel nekünk ezt a gyönyörű hangversenyt azon alkalomból, hogy Magyarország tölti be az Európai Unió tanácsának elnöki posztját, és hogy egy igazán európai zeneszerzőnek, Liszt Ferencnek most ünnepeljük születése második centenáriumát.

Köszöntöm a különböző méltóságokat, a nagykövet asszonyokat és nagyköveteket, a különböző személyiségeket és önöket mindannyiukat. Különleges köszönetemet intézem a karmesterhez, a tenoristához, a Nemzeti Filharmonikus Zenekarhoz, a Nemzeti Énekkarhoz, valamint a szervezőkhöz a rendkívül magas színvonalú előadásért.

Liszt, korának egyik legnagyobb zongoristájaként nemcsak a zongoraművek, hanem a szimfonikus zeneművek és a szent zene született zeneszerzője is, amint ezt hallottuk. Azt a gondolatot szeretném megosztani Önökkel, melyet a három darab hallgatása keltett bennem: a Festmarsch zűr Goethejubiliiumsfeier (Ünnepi induló Goethe születésnapjára), az Obermann völgye és az Ave Maria –  Die Glocken von Rom (Ave Maria – Római harangok). Az első az újradolgozott változatban, a másik kettő pedig Kocsis mester zongoraátiratában, Liszt leghitelesebb szellemében. E három zeneműben a zenekar valamennyi árnyalata hangsúlyos volt; világosan hallhattuk a zenekari együttest alkotó különböző egységek önálló hangját: a vonósokat, a fúvósokat, a fafúvósokat, a rézfúvósokat és az ütősöket. Ezek egymás között nagyon jellegzetes jegyeket hordoznak, és nagyon különböznek egymástól. És mégsem egymástól elszakított halmazokat hallgattunk: a zenekar valamennyi árnyalatát egyetlen zenei terv fejezte ki harmonikus módon. Ezért közvetítette ez számunkra a hallgatás szépségét és örömét, keltette bennünk az érzelmek széles skáláját. Az induló ünnepi és örömteli jellegétől a második darab elgondolkodtató hangulatán, annak visszatérő, szívbe markoló dallamával egészen az imádság magatartásáig, amelyre a szomorúsággal teli Ave Maria hívott meg bennünket.

Még egy szó a nagyon szép 13. zsoltárról. Ez azokra az évekre megy vissza, amikor Liszt Tivoliban és Rómában tartózkodott; arról az időszakról van szó, melynek során a zeneszerző nagyon erőteljesen élte meg hitét, olyannyira, hogy szinte kizárólag szent zenét alkotott. Emlékezzünk arra is, hogy a kisebb rendeket is felvette! A rész, amelyet hallottunk, ennek a hitnek a minőségét és a mélységét közvetítette. Ez egy olyan zsoltár, amelyben az imádkozó bajban van: az ellenség körülveszi, támadja, Isten távolinak tűnik, és úgy látszik, elfelejtette őt. Az imádság nyugtalanná válik a ráhagyatkozás állapotában: „Meddig még, Uram?” – ismétli négyszer is a Zsoltáros. „Herr, wie lange?” – ismétli szinte lüktető módon a tenorista és a kórus az általunk hallott részben: ez az ember, az emberiség kiáltása, mely érzi a világban lévő rossz súlyát. Liszt zenéje ezt a súlyos, szorongó érzést adta tovább nekünk. Isten azonban nem hagy el bennünket. A Zsoltáros tudja ezt, és Liszt mint a hit embere, tudja ezt. A szorongásból egy bizalommal teli könyörgés születik, mely kitárul az örömre: „Segítséged legyen öröme szívemnek, hogy énekeljek az Úrnak, aki jót tett velem.” És itt Liszt zenéje átalakul: a tenor, a kórus, a zenekar a teljes átadottság himnuszát szólaltatja meg Istennek, aki soha nem hagy cserben, soha nem felejt el, soha nem hagy egyedül. Liszt a Missa solemnis alkalmából írta: „Valóban elmondhatom, hogy inkább megimádkoztam ezt a misét, mint komponáltam.” Úgy gondolom, hogy erről a zsoltárról ugyanezt mondhatnánk mi is: „A nagy magyar zeneszerző ezt inkább megimádkozta, mint megalkotta, vagy még inkább a komponálás előtt imádkozott.”

Megismétlem hálámat a Köztársaság Elnökének, a karmesternek, a tenoristának, a filharmonikus zenekarnak és a kórusnak, valamennyi szervezőnek, hogy nekünk adták ezt a pillanatot, melynek során szívünk arra kapott meghívást, hogy Isten magasságába emelkedjék.

Az Úr továbbra is áldja meg az Ön életét! Köszönet mindenkinek.