„Ha az egyik tag szenved, valamennyi tag együtt szenved vele” (1Kor 12,26). Erősen visszhangzanak szívemben Szent Pálnak ezek a szavai, amikor ismételten megállapítom, hogy sok kiskorúnak kellett szenvednie szexuális, hatalommal és mások érzésvilágával való visszaélést, melyeket jelentős számú klerikus és megszentelt személy követett el. Olyan bűncselekményről van szó, amely fájdalmasan mély és legyengítő sebeket okoz mindenekelőtt az áldozatokban, de családtagjaikban és az egész közösségben is, legyen valaki hívő vagy nem hívő. A múltra tekintve kijelenthetjük, hogy sosem lesz elegendő az, amit annak érdekében teszünk, hogy bocsánatot kérjünk és megpróbáljuk jóvátenni az okozott kárt. A jövőre tekintve kijelenthetjük, hogy sosem lesz kevés mindaz, amit egy olyan kultúra kialakításának érdekében teszünk, amely nemcsak azt képes elérni, hogy ilyen helyzetek ne ismétlődjenek meg, hanem azt is, hogy ne legyen lehetőség eltussolásukra és folytatólagos előállásukra. Az áldozatok és családtagjaik fájdalma a mi fájdalmunk is, ezért sürgősen újból ki kell jelentenünk elkötelezettségünket a kiskorúak és a sebezhető helyzetben lévő felnőttek védelmének biztosítása mellett.
1. Ha az egyik tag szenved
Az utóbbi napokban közzétettek egy jelentést, amely legalább ezer
olyan személy tapasztalatát mutatja be, akik papok által
elkövetett, szexuális, hatalommal és érzésvilággal való
visszaélések áldozatai voltak egy hetven esztendőt átfogó
időszakban. Jóllehet kijelenthető, hogy az esetek túlnyomó része a
múltban történt, ugyanakkor az idő előrehaladtával megismertük sok
áldozat fájdalmát, és azt látjuk, hogy a sebek sosem gyógyulnak
be, és arra köteleznek minket, hogy erélyesen elítéljük ezeket a
szörnyű bűntetteket és minden erőfeszítést megtegyünk e halálos
kultúra gyökeres kiirtására. A sebek „sosem évülnek el”! Ezeknek
az áldozatoknak a fájdalma égbe szálló kiáltás, amely megérinti a
lelket, és amelyet hosszú időn át figyelmen kívül hagytak,
eltussoltak vagy elhallgattattak. De kiáltásuk erősebb minden
intézkedésnél, mely próbálta azt elhallgattatni, vagy olyan
döntésekkel próbálta megoldani, amelyek bűnrészességgel növelték a
helyzet súlyosságát. Ezt a kiáltást azonban meghallgatta az Úr, és
ismételten nyilvánvalóvá tette, hogy kiknek az oldalán akar állni.
Mária hálaéneke nem téved, és háttérzeneként hallatszik a
történelem folyamán, mert az Úr megemlékezik atyáinknak tett
ígéretéről: „Szétszórta a szívükben gőgösöket; a hatalmasokat
ledöntötte trónjukról, a megalázottakat viszont felemelte; az
éhezőket ellátta javakkal, de üres kézzel küldte el a
bővelkedőket” (Lk 1,51–53); és szégyenkezünk, amikor tudatosodik
bennünk, hogy életmódunkkal megcáfoltuk és megcáfoljuk azt, amit
ajkunkkal kimondunk.
Szégyenkezve és töredelmesen beismerjük, hogy mint egyházi
közösség nem tudtunk ott állni, ahol állnunk kellett volna, hogy
nem ismertük fel a sok ember életében okozott kár mértékét és
súlyosságát, és nem cselekedtünk időben. Elhanyagoltuk és magukra
hagytuk a kicsinyeket. Azonosulok Joseph Ratzinger szavaival, aki
bíborosként a 2005-ös nagypéntekre írt keresztút szövegében a sok
áldozat fájdalmas kiáltásához kapcsolódott, és erélyesen mondta:
„Mennyi szenny van az Egyházban, és éppen azok között, akiknek a
papságban egészen őhozzá kellene tartozniuk! Mennyi gőg és
önelégültség! […] A tanítványok árulása, testének és vérének
méltatlan vétele bizonyára a Megváltó legégetőbb fájdalma, amely
szívének közepébe talál. Nem tehetünk mást, mint hogy szívünk
mélyéből hozzá kiáltunk: Kyrie, eleison – Urunk, ments
meg minket! (vö. Mt 8,25)” (Kilencedik állomás).
2. Valamennyi tag együtt szenved vele
A történések mértéke és nagysága megköveteli, hogy valamennyien és
közösségileg magunkra vállaljuk ezt a tényt. Jóllehet fontos és
szükséges minden megtérési folyamatban a történtek tudatosítása,
ez önmagában nem elegendő. Ma arra kaptunk felszólítást, hogy mint
Isten népe vállaljuk magunkra a testben és lélekben megsérült
testvéreink fájdalmát. Ha a múltban a mulasztás válhatott
válaszadási formává, ma azt akarjuk, hogy a szolidaritás váljon –
a szó legnagyobb követelményeket támasztó és legmélyebb értelmében
– a mai és jövőbeli történelmünk alakítási módjává, olyan
közegben, amelyben a konfliktusok, a feszültségek és főleg a
bármilyen visszaélést elszenvedő áldozatok kinyújtott kézre
találnak, mely védelmezi és megszabadítja őket fájdalmuktól.[1] Ez a szolidaritás megkívánja
tőlünk, hogy felemeljük szavunkat minden ellen, ami
veszélyeztethetné bárki személyének épségét. Ennek a
szolidaritásnak a nevében harcolnunk kell a romlottság minden
fajtája, különösen a spirituális romlottság ellen „mert az
egyfajta kényelmes és önelégült vakság, amelyben végül minden
megengedettnek látszik: a csalás, a rágalom, az önzés és az
önösség számos rejtett formája, mert »a sátán is a világosság
angyalának tetteti magát« (2Kor 11,14)”[2].
Szent Pál apostol arra szólít minket, hogy szenvedjünk együtt
azzal, aki szenved, ami a legjobb ellenszer arra a törekvésre,
hogy továbbra is újratermeljük magunk között Káin szavait: „Netán
én vagyok az őrzője testvéremnek?” (Ter 4,9).
Ismerem, mekkora erőfeszítést tettek és mekkora munkát végeztek a
világ számos részén azoknak a szükséges eszközöknek a
biztosítására és azoknak az intézkedéseknek a meghozatalára,
amelyek biztonságot nyújtanak a gyermekeknek, a sebezhető
felnőtteknek, és védik épségüket; hasonlóképpen ismerem a „zéró
toleranciának” és az említett bűncselekmények elkövetői vagy
eltussolói elszámoltathatósági módjainak elterjedését.
Késlekedtünk ezeknek az oly szükséges rendelkezéseknek és megtorló
intézkedéseknek az alkalmazásával, de bizakodom, hogy ezek mind a
jelenben, mind a jövőben segítenek majd, hogy a védelem nagyobb
kultúráját tudjuk biztosítani.
Ezekhez az erőfeszítésekhez kapcsolódva minden megkeresztelt
személynek éreznie kell, hogy részese az Egyház és a társadalom
átalakításának, amelyre oly nagyon rászorulunk. Ez az átalakító
munka egyéni és közösségi megtérést igényel, és segíteni fog
minket, hogy ugyanabba az irányba tudjunk nézni, amelybe az Úr
néz. Szent II. János Pál így szerette mondani: „Ha valóban
Krisztus szemléléséből indultunk ki, akkor főként azoknak az arcán
kell tudnunk felfedezni őt, akikkel ő maga akart azonosulni”.[3] Meg kell tanulnunk arra nézni,
amerre az Úr néz, ott állni, ahol az Úr akarja, hogy álljunk, meg
kell változtatnunk szívünket az ő jelenlétében. E cél elérésében
segítségünkre lesz az ima és a bűnbánat. Isten egész hívő, szent
népét az ima és a böjt bűnbánati gyakorlatára hívom, az
Úr parancsa szerint,[4] amely
felébreszti lelkiismeretünket, felkelti szolidaritásunkat és
elkötelezettségünket a védelemnek, valamint a visszaélés minden
fajtájával és formájával szemben kimondott „soha többé”-nek a
kultúrájáért.
Lehetetlen elképzelni megtérést az Egyház cselekvési módjában, ha
abban nem vesz részt tevékenyen mindenki, aki Isten népéhez
tartozik. Mi több: valahányszor megpróbáltuk kiszorítani,
elhallgattatni, figyelmen kívül hagyni, elitcsoportokra szűkíteni
Isten népét, olyan közösségeket, programokat alkottunk, olyan
teológiai döntéseket hoztunk, olyan lelkiségeket és struktúrákat
hoztunk létre, amelyek gyökértelenek, emlékezet, arc, test s
végeredményben élet nélküliek.[5] Ez
világosan megmutatkozik az Egyházban gyakorolt tekintély torz
felfogásában – igen általános ez számos közösségben, ahol
szexuális, hatalommal és érzésvilággal való visszaélések történtek
–, ez pedig a klerikalizmus, az a magatartásforma, amely „nemcsak
semmibe veszi a keresztények személyiségét, hanem igyekszik
csökkenteni és aláértékelni a keresztségi kegyelmet is, amelyet a
Szentlélek a ránk bízott emberek szívébe helyezett”[6]. A klerikalizmus, melyet akár maguk a papok,
akár a világi hívők mozdítanak elő, szakadást támaszt az Egyház
testében, amely sok olyan bajt okoz és segít fenntartani, amelyek
ellen ma felemeljük szavunkat. A visszaélésre nemet mondani azt
jelenti, hogy határozottan nemet mondunk a klerikalizmus minden
formájára.
Mindig hasznunkra válik emlékezetünkbe idézni, hogy az Úr „az
üdvtörténetben egy népet üdvözített. Nem létezik teljes
önazonosság néphez tartozás nélkül. Ezért senki sem egymagában,
elszigetelt egyénként üdvözül. Isten az emberi közösséget alkotó
személyes kapcsolatok szövetét szemmel tartva vonz magához
bennünket: Isten népi dinamikába, egy nép dinamikájába akart
belépni.”[7] Ezért az egyetlen
rendelkezésünkre álló mód, hogy erre a sokak életét megkeserítő
rosszra válaszolni tudjunk, az, hogy olyan feladatként éljük ezt
meg, amely valamennyiünket bevon, és Isten népeként
valamennyiünkre tartozik. Ez a tudat, hogy tudniillik egy nép és
egy közös történelem részének érezzük magunkat, lehetővé teszi,
hogy elismerjük bűneinket és a múlt bűneit, nyitottan a
bűnbánatra, engedve, hogy megújuljunk belülről. Bármit is teszünk
a visszaélés kultúrájának gyökerestől való kitépéséért
közösségeinkből, ha ebben nem vesz részt tevékenyen az Egyház
összes tagja, akkor nem sikerül beindítani azokat a dinamikákat,
amelyek az egészséges és tényleges átalakuláshoz szükségesek. A
böjt és az ima bűnbánati dimenziója segít minket, hogy Isten
népeként az Úr elé és sérült testvéreink elé álljunk bűnösökként,
akik bocsánatért esedeznek, a szégyenkezés és a megtérés
kegyelméért könyörögnek, és így olyan intézkedéseket dolgoznak ki,
amelyek az evangéliummal összhangban lévő dinamizmusokat indítanak
el. Mert „valahányszor igyekszünk visszatérni a forráshoz és
megpróbáljuk visszanyerni az evangélium eredeti frissességét, új
utak, kreatív módszerek, más kifejezési formák, beszédesebb jelek
és a mai világ számára megújult jelentésű szavak tárulnak fel”[8].
Elengedhetetlen, hogy Egyházként fájdalommal és szégyenkezve el
tudjuk ismerni és el tudjuk ítélni a megszentelt személyek,
klerikusok és mindazon további emberek által elkövetett
szörnyűségeket, akiknek a legsebezhetőbbek őrzése és megvédése
volt a feladatuk. Kérjünk bocsánatot saját bűneinkért és a mások
által elkövetett bűnökért. A bűn tudatosítása segít, hogy
elismerjük a múltban elkövetett hibákat, bűncselekményeket, az
okozott sebeket, és lehetővé teszi, hogy a jelenben jobban és
elkötelezettebben megnyíljunk az újbóli megtérés útja előtt.
Ugyanakkor a bűnbánat és az ima fogékonyabbá is teszi szemünket és
szívünket mások szenvedésére, és segít legyőzni a hataloméhséget
és a birtoklási vágyat, melyek sokszor az említett bajok
gyökerénél állnak. A böjt és az ima nyissa meg fülünket a
gyermekek, a fiatalok és a fogyatékkal élők csendes fájdalmára!
Olyan böjtre van szükségünk, amely felkelti bennünk az
igazságosság utáni éhséget és szomjúságot, továbbá segít, hogy
igazságban járjunk, és az igazságszolgáltatás szükséges eszközeit
is igénybe vegyük. Olyan böjtre van szükségünk, amely felráz
minket, és segít, hogy elköteleződjünk igazságban és szeretetben
minden jóakaratú emberrel és általában a társadalommal amellett,
hogy harcolni fogunk a szexuális, hatalommal és érzésvilággal való
mindenfajta visszaélés ellen.
Ily módon ki tudjuk nyilvánítani azt a hivatást, amelyre
mindannyian meghívást kaptunk, hogy tudniillik „az Istennel való
bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének jele és
eszköze”[9] legyünk.
„Ha az egyik tag szenved, valamennyi tag együtt szenved vele”,
tanított minket Szent Pál. Az imádkozó és böjtölő magatartással
egyénileg és közösségileg is összhangba kerülhetünk ezzel a
buzdítással, hogy növekedjenek közöttünk az együttérzés, az
igazságosság, a megelőzés és a jóvátétel ajándékai. Mária ott
tudott állni Fia keresztjének lábánál. Nem akármilyen módon tette
ezt, hanem szilárdan talpon és a kereszt mellett állt. Ezzel a
testtartással kifejezi azt is, hogy miként áll az életben. Amikor
megtapasztaljuk a vigasztalanságot, melyet ezek az egyházi bajok
okoznak, jó, ha Máriával együtt „jobban kitartunk az imádságban” [10], és igyekszünk növekedni az
Egyház iránti szeretetben és hűségben. Ő, az első női tanítvány
mindnyájunknak megtanítja, hogyan kell viselkednünk az ártatlan
ember szenvedését látva: nem elmenekülve és nem kishitűen! Máriára
nézni azt jelenti, hogy megtanuljuk felfedezni, hogyan és hol kell
állnia Krisztus tanítványának.
A Szentlélek adja meg nekünk a megtérés kegyelmét és a belső
kenetet, hogy ezeket a visszaélési bűncselekményeket látva ki
tudjuk fejezni bűnbánatunkat és a bátor harc melletti döntésünket!
Vatikán, 2018. augusztus 20.
Ferenc
JEGYZETEK
[1] Vö. Evangelii
gaudium apostoli buzdítás, 228.
[2] Gaudete et exsultate
apostoli buzdítás, 165.
[3] Novo millennio ineunte
apostoli levél, 49.
[4] „Ezt a fajta tisztátalan lelket
[démont] nem lehet másképp kiűzni, csak imádsággal és böjttel” (Mt
17,21).
[5] Vö. Levél Istennek Chilében
zarándokló népéhez, 2018. május 31.
[6] Levél Marc Ouellet
bíboroshoz, a Latin-Amerikáért felelős Pápai Bizottság elnökéhez,
2016. március 19.
[7] Gaudete et exsultate
apostoli buzdítás, 6.
[8] Evangelii gaudium
apostoli buzdítás, 11.
[9] II. vatikáni zsinat:
Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 1.
[10] Vö. Loyolai Szent Ignác:
Lelkigyakorlatos könyv, 319.
Fordította: Tőzsér Endre SP
