Krisztus Egyháza által folytatja a küldetést, melyet Ő az Atyától kapott. Küldi a Tizenkettőt, hogy hirdessék Isten országát, és az embereket megtérésre és bűnbánatra, metanoiára (vö. Mk 6,12) hívják. A föltámadott Jézus átadja nekik a bűnbocsátás hatalmát: „Vegyétek a Szentlelket; akinek megbocsátjátok a bűneit, az bocsánatot nyer.” (Jn 20,22-23) A Szentlélek eljövetele után az Egyház folytatja az evangélium hirdetését, minden embert megtérésre hív, kiszolgáltatja a bűnbocsánat szentségét, mely által a bűnbánó bűnös kiengesztelődik Istennel és az Egyházzal, s így megnyílik számára az üdvösség útja.
A Szentatya lelkipásztori érzékére hallgatva adta a feladatot A Család Pápai Tanácsának, hogy állítsa össze e Vademecumot, mint segítő eligazítást a gyóntató atyák számára. Papként és püspökként szerzett tapasztalatai alapján fölismerte, mennyire fontos a gyóntató számára a biztos és világos útmutatás, melyekre az emberekkel való párbeszédben hivatkozni tud. Az Egyház Tanítóhivatalának sok megnyilatkozása a házasság és a család kérdéséről – főként a II. Vatikáni Zsinat óta – jó alapot ad a házasélet erkölcstana néhány kérdésének összefoglalásához.
Kétségtelen, hogy az Egyház a gyónás szentségével kapcsolatos követelmények tanításához tudatosan és rendíthetetlenül ragaszkodik. E tanítás elmélete és a lelkipásztori gyakorlat között azonban bizonyos vákuum képződött. Jóllehet e Vademecum alapja az Egyház hivatalos tanítása, mégsem feladatunk, hogy azt egyszerűen megismételjük, még akkor sem, ha néhány pontban hivatkozunk rá. Ismerjük azt a gazdag tanítást, melyet a Humanea vitae és a Veritatis splendor enciklikák, valamint a Familiaris consortio és a Reconciliatio et poenitentia apostoli buzdítások tartalmaznak. Azt is tudjuk, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa e kérdéskörnek is jó összefoglalását adja.
„Az Egyház lényeges feladata, hogy folytassa isteni alapítójának munkáját. Ez abban áll, hogy az emberek szívében fölkelti a megtérést és a bánatot, fölajánlja a kiengesztelődés ajándékát. Ez a küldetés nem merülhet ki egyes elméleti kijelentésekben, sem egy eszményi-erkölcsi ideál hirdetésében, melyekhez semmiféle hatékony erő nem kapcsolódik. Sokkal inkább arra irányul, hogy a bánat és a kiengesztelődés konkrét gyakorlatban, meghatározott hivatali tevékenységben fejeződjék ki.” (RP 23.)
Örömmel nyújtjuk át e dokumentumot a papoknak, melyet Szentatya kifejezett kívánságára és szakértő teológusok és püspökök együttműködésével készítettük.
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik hozzásegítettek e dokumentum elkészítéséhez. Külön köszönetet mondunk a Hittani Kongregációnak és az Apostoli Penitenciáriának.
BEVEZETÉS
1. A dokumentum célja
Az Egyház lelkipásztori tevékenységében különleges figyelmet szentel a családnak, melyet a II. Vatikáni Zsinat úgy határozott meg, mint „a társadalom első és eleven sejtjét”.[1] „A történelem jelen szakaszában, amikor a családra oly sok torzító és megsemmisíteni erő támad, az Egyház, tudván, hogy a társadalom, valamint önmaga épsége és egészsége szorosan összefügg a család állapotával, sürgetőbb és égetőbb feladatának tekinti, hogy mindenkinek hirdesse Isten tervét a házasságról és a családról; védelmezze e terv eredeti gazdagságát és emberi, illetve keresztény fejlődését, s így hozzájáruljon a társadalom és Isten Népe megújulásához.”[2] Az utóbbi években az Egyház fokozta erőfeszítéseit – mind a Szentatya igehirdetése, mind a papok és laikusok sokféle lelkipásztori kezdeményezése által – annak érdekében, hogy az összes hívőket rávezesse mindazon ajándékok hálás és hívő szemléletére, melyekben Isten a házastársakat a házasság szentségében részesíti. Célja az, hogy a házastársak egyre előbbre jussanak az igazi életszentség útján, és konkrét élethelyzeteikben hitelesen tanúskodjanak az evangélium mellett.
A házasság és család számára az életszentség útján alapvető jelentőségű az Eucharisztia és a bűnbocsánat szentsége. Az Eucharisztia erősíti a kapcsolatot Krisztussal, minden kegyelem és élet forrásával, a bűnbocsánat szentsége pedig a bűn minden fenyegetése és romboló hatásával szemben helyreállítja, illetve támogatja és tökéletesíti a házastársi és családi közösséget.[3] Ahhoz, hogy a házastársak mélyebben megértsék életszentségre vezető útjukat és küldetésüket, formálni kell a lelkiismeretüket és tevékenyen el kell fogadniuk Isten akaratát házaséletük sajátos területén, azaz házastársi közösségükben és az élet érdekében végzett szolgálatukban. Az evangélium világossága és a szentségi kegyelem a két nélkülözhetetlen föltétele a házastársak – Teremtő Istenből eredő – szeretete tökéletességének: „ezt a szeretetet az Úr kegyelmének és szeretetének egy külön ajándékával megszentelte, tökéletessé tette és fölemelte.”[4] A házastársak mindennapi életében – főként a hiteles szeretet követelményei és Isten terve elfogadásának szempontjából – nagyon jelentős, üdvöthozó esemény, amikor a bűnbocsánat szentségét kérik és fogadják; a gyónás ugyanis lehetőséget nyújt a hit megvilágosító elmélyítésére és konkréten segít Isten tervének saját életükben való megvalósításában.
„A bűnbánat, illetve a kiengesztelődés szentsége mindenki, még a súlyos bűnök terhét hordozók számára is utat nyit. E szentségben ki-ki megtapasztalhatja az irgalmat, azt a szeretetet, mely erősebb, mint a bűn.”[5] Mivel a bűnbocsánat szentségének kiszolgáltatói a papok, e dokumentum különösen szól az összes gyóntató atyának. Néhány gyakorlati eligazítást akar nyújtani, olyan esetekre, amikor a gyónás és a föloldozás tárgya a házasélet tisztasága. Ugyanakkor e Vademecum konkrét fogódzópont akar lenni a házastársak gyónásaihoz, hogy egyre nagyobb hasznot merítsenek a bűnbánat szentségéből és meghívásukat a felelős atyaságra, illetve anyaságra az isteni törvényekkel összhangban tudják élni; úgy, ahogy az Egyház a maga tekintélyével tanítja nekik. Nem utolsó sorban azok számára is hasznos lehet, akik a házasság szentségére készülnek.
A szülői felelősség problematikája a katolikus erkölcstan házaséletre vonatkozó részének olyan témaköre, melynek tárgyalása különös figyelmet igényel; főként a gyóntatás szempontjából, amikor az egyházi tanítás konkrét körülményekkel és egy-egy hívő lelki fejlődésével találkozik. Ebből következik az igény, hogy emlékeztessünk néhány figyelmen kívül nem hagyható tételre, melyek lehetővé teszik, hogy a lelkipásztori kihívásoknak megfelelő módon lehessen szembenézni a fogamzásgátlás új módjaival és fokozódó veszélyeivel.[6] A jelen dokumentumnak nem szándéka megismételni a Humanae vitae és a Familiaris consortio és más pápai megnyilatkozások teljes tanítását, csak néhány eligazítást és útmutatást akar adni; ezekkel egyrészt a gyónók lelki javát szolgálja, másrészt segíteni akar abban, hogy a gyóntatói gyakorlatban mutatkozó pontatlanságokat és bizonytalanságokat meg lehessen szüntetni.
2. A házasélet tisztasága az Egyház tanításában
A keresztény hagyomány számos eretnekséggel szemben – melyek már az Egyház korai időszakában megjelentek – megvédte a család és a házastársi egyesülés értékét. A házasság – melyet Isten magában a teremtésben akart, Krisztus visszavezetett eredetéhez és a szentség méltóságára emelt – a házastársak közötti szeretetnek és életnek bensőséges közössége; s természete szerint a gyermekekre mint a házasság javára irányul, akiket Isten rájuk akar bízni. Természetének megfelelően az egyszer létrejött kötelék – mind a házastársak és a gyermekek, mind a társadalom java miatt – többé nem függ emberi tetszéstől.[7] A házassági tisztaság erénye „egyidejűleg őrzi a személy épségét és az odaadás teljességét,”[8] és benne válik a szexualitás „személyessé és valóban emberivé, amikor beépül a személytől személyhez irányuló kapcsolatba, a férfi és nő kölcsönös, teljes és időben korlátlan odaadásába.”[9] Mivel ez az erény a házastársak intim kapcsolatát érinti, megköveteli, hogy e kapcsolat „mind a kölcsönös odaadást, mind a valóban emberi nemzést igaz szeretetben valósítsa meg.”[10] Ezért emlékeztetnünk kell arra, hogy a házasélet egyik erkölcsi alapelve „azon az Istentől alapított, föloldhatatlan kapcsolaton nyugszik, amely a nemi aktus egyesülést és termékenységet adó jelentése között fenn áll, s amit az ember saját kezdeményezésével nem bonthat meg.”[11] Századunk pápái több dokumentumot is közzétettek, melyekben emlékeztettek a házassági tisztaság erkölcstanának alapigazságaira. Ezek közül külön említendő XI. Pius Casti connubii enciklikája[12], XII. Pius számos beszéde[13], VI. Pál Humanea vitae enciklikája[14], II. János Pál Familiaris consortio apostoli buzdítása[15], Gratissimam sane levele a családokhoz[16] és Evangelium vitae enciklikája[17]. Távolabbról idetartozik a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes konstitúciója és a Katolikus Egyház Katekizmusa[18]. Ezekhez járulnak a fölsorolt dokumentumokban foglalt tanítással összhangban álló megnyilatkozások Püspöki Konferenciák, lelkipásztorok és teológusok részéről, melyek segítették a probléma mélyebb megértését. Nem utolsó sorban meg kell említenünk számos házaspár példáját is, kiknek törekvése, hogy keresztény módon éljék emberi szerelmüket, nagyon jelentős a család újra evangelizálása szempontjából.
3. A házasság javai és a házastársak önátadása
A házastársak a házasság szentségében Krisztustól, a Megváltótól kapják annak a kegyelemnek ajándékát, mely a hűséges és termékeny szeretet közösségét megszilárdítja és megnemesíti. Az életszentség, melyre meghívást kaptak mindenekelőtt kegyelmi ajándék.
Mindazok, akik a házaséletre kaptak meghívást, a szeretetre szóló meghívásukat[19] tökéletes önátadásukban valósítják meg, melynek a test részéről megvannak a maga sajátos kifejezési formái.[20] A házastársak kölcsönös odaadásának sajátos gyümölcse az élet továbbadása a gyermekeknek, akik a házastársi szeretet jelei és egyben megkoronázása.[21] Mivel a fogamzásgátlás közvetlenül ellenkezik az élet továbbadásával, elárulja és meghamisítja azt az odaadó szeretetet, mely a házastársi egyesülés sajátja: „manipulálja az odaadás teljességét”,[22] és ellenkezik Isten szeretetének a házastársakra vonatkozó tervével.
A GYÓNTATÓ ATYÁK VADEMECUMA
E Vademecum olyan tantételek gyűjteménye, melyeket a gyóntatóknak tudniuk kell annak érdekében, hogy a házas embereket fokozottan tudják támogatni személyes és sajátos társadalmi körülményeik között keresztény, illetve apai és anyai hivatásuk felelős teljesítésében.
1. Az életszentség a házasságban
1. Valamennyi kereszténynek megfelelő oktatást kell kapnia az életszentségre szóló meghívásáról. A Krisztus követésére szólító fölhívás senkit nem zár ki; minden keresztény kötelessége, hogy saját állapotának megfelelően a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére törekedjék.[23]
2. Az életszentség lelke a szeretet. Sajátos természete szerint – mint a Szentlélek emberi szívbe árasztott ajándéka – az isteni szeretet magában foglalja és fölemeli az emberi szeretetet, és így az képessé válik a teljes önátadásra. A szeretet segít a lemondás vállalásában, megkönnyíti az előbbre jutást a lelki küzdelmekben és sokasítja az önátadás örömét.[24]
3. Az ember saját erőivel képtelen megvalósítani a teljes önátadást, a Szentlélek ajándéka viszont megadja hozzá az erőt. Krisztus az, aki kinyilatkoztatja a házasság eredeti igazságát, s amikor az embert megszabadítja a szív keménységétől, képessé teszi arra, hogy tökéletesen megélje azt.[25]
4. Az életszentség felé vezető úton a keresztény ember egyaránt megtapasztalja az emberi gyengeséget és az Úr jóságát és irgalmát. A keresztény erények – köztük a házassági tisztaság is – gyakorlásának döntő mozzanata Isten irgalmasságának keresése és az alázatos bűnbánat, mely megkapja Isten bocsánatát.[26]
5. A házastársak tökéletes önátadásukat közös életükben és a házaséletben valósítják meg, mely keresztények esetében a szentség kegyelméből megszenteli őket. Házastársi egyesülésük és az élet továbbadása hozzá tartozik házasságon belüli megszentelődésük lényegi feladataihoz.[27]
2. Az Egyház tanítása a szülői felelősségről
1. A házastársakat tanítani kell az emberi élet fölbecsülhetetlen értékére, és támogatni kellőket törekvésükben, hogy családjukat az élet szentélyévé formálják:[28] „Az emberi élet továbbadásánál Isten másként van jelen, mint bármely más nemzésnél a földön.”[29]
2. A szülők hivatásukat megtiszteltetésnek és felelősségteljes feladatnak tekinthetik, ha meggondolják, hogy Isten munkatársai egy új ember életre hívásában, aki Isten képmására teremtetik, Krisztus megváltja és az örök életre van rendelve.[30] „A házastársak – akik készek arra, hogy »együttműködjenek a Teremtő és a Megváltó szeretetével, aki általuk növeli és gazdagítja a maga családját« – nagysága éppen ebben áll, hogy együttműködnek Istennel, aki a maga képmását átadja az új teremtménynek.”[31]
3. Erre alapozottan öröm és félelem fogja el a keresztényeket az atyaság és anyaság előtt. Az Egyház legutóbbi dokumentumaiban azért beszél szülői „felelősségről”, hogy kiemelje a házastársak tudatosságának és nagylelkűségének fontosságát az örök értéket hordozó élet továbbadása tekintetében és hangsúlyozza nevelői szerepüket. Kétségtelenül a szülők felelősségének körébe tartozik – megfelelő tanácskéréssel támogatva – hogy megfontoltan és a hit szellemében mérlegeljék családjuk nagyságát és a házaséletre vonatkozó erkölcsi törvények tiszteletben tartása mellett konkrét döntéseket hozzanak.[32]
4. Az Egyház állandóan tanította, hogy a fogamzásgátlás, azaz a szándékosan terméketlenné tett aktus bűnös cselekedet. Ezt a tanítást definitívnek és változtathatatlannak kell tekinteni.
A fogamzásgátlás súlyosan ellenkezik a házassági tisztasággal; ellentmond mind az élet továbbadásának (a termékenységnek) mind a házastársak kölcsönös odaadásának (az egyesülésnek); megsebzi igaz szeretetüket és tagadja Isten szuverén hatalmát az emberi élet továbbadása fölött.[33]
5. Sajátos és erkölcsileg súlyosabb bűn az abortív szerek alkalmazása, melyek akár a megtermékenyült petesejt beágyazódását akadályozzák, akár egészen korai abortuszt okoznak.[34]
6. Lényegesen különbözik minden fogamzásgátló praktikától – mind antropológiai mind erkölcsi szempontból, mert egy egészen más személy- és szexualitás-fölfogásra alapszik – azoknak a házastársaknak időszakos tartózkodása egymástól, akik alapvetően állandóan nyitottak az élet ajándéka iránt, de csak a terméketlen periódusokban érintkeznek egymással, ha ezt a szülői felelősség komoly megindoklásával határozták el.[35] Azok a házaspárok, akik Isten teremtő tervével összhangban és megalapozott elhatározás után évek óta az ún. „természetes” módszereket alkalmazzák, tanúsítják, hogy a házassági tisztaság törvénye szerint tudják élni a harmonikus és teljesen odaadó házaséletet.
3. Lelkipásztori segítség a gyóntató atyáknak
1. Ami a szülői felelősséggel küszködő bűnbánó iránti magatartást illeti, a gyóntató atyának négy szempontra kell figyelnie:
a) az Úr példájára, aki „le tud hajolni minden tékozló fiúhoz,
minden emberi nyomorúsághoz, különösen pedig mindenfajta erkölcsi
nyomorúsághoz, azaz bűnhöz";[36]
b) tapintatosan és okosan tegye föl kérdéseit;
c) segítse és bátorítsa a gyónót, hogy őszinte bánatra induljon,
és súlyos bűneit megfelelően tudja megvallani;
d) megfelelő tanácsokkal segítse előre lépésről lépésre az
életszentség útján.
2. A gyóntató soha ne feledje, hogy a gyónás olyan férfiak és nők számára van rendelve, akik bűnösök. Amíg az ellenkezőjére nyilvánvaló bizonyíték nincsen, a gyóntatószékbe jövő emberről föl kell tételezni a jóakaratot arra, hogy ki akar engesztelődni Istennel. Ez a jóakarat, különböző fokban, a bűnbánó és alázatos szívből fakad.[37]
3. Ha valaki már hosszú ideje nem gyónt, és gyónásából egy alapjában súlyos helyzet körvonalazódik, tanácsos – még mielőtt a gyóntató a házassági tisztaságra vonatkozó általános és a szülői felelősségre vonatkozó közvetlen és konkrét kérdéseket tenne föl – abban segítséget nyújtani, hogy a gyónó e parancsolatot a hit szemszögéből megérthesse. Ha a gyónás nagyon szűkszavú vagy mechanikus volt, segíteni kell a gyónót abban, hogy egész életét Isten színe előtt lássa; továbbá a keresztény erényekre és állapotbeli kötelességeire vonatkozó[38] általánosabb kérdésekkel kell emlékeztetni az életszentségre kapott meghívására, különös tekintettel az élet továbbadása és a gyermeknevelés kötelezettségére.
4. Ha a gyónó kérdéseket tesz föl, vagy konkrét probléma magyarázatát várja – akár csak burkoltan is –, a gyóntató atyának megfelelő választ kell adnia, de mindig okosan és diszkrécióval,[39] anélkül, hogy jóváhagyna valami téves véleményt.
5. Az objektíven halálos bűnök esetében a gyóntatónak kötelessége figyelmeztetni a gyónót és hozzásegíteni, hogy a bánat kinyilvánítása és az Úrtól kapott megbocsátás után éljen benne az elhatározás, hogy átgondolja és korrigálja magatartását. A fogamzásgátlás bűnébe való visszaesés önmagában nem indok arra, hogy megtagadja a feloldozást; ellenben nem oldozható föl az, akiből hiányzik az őszinte bánat és a jobbulásra vonatkozó elhatározás.[40]
6. Egy olyan bűnbánó, aki rendszeresen ugyanannál a gyóntató atyánál gyónik, gyakran többet vár a puszta föloldozásnál. Ebben az esetben a gyóntatónak törekednie kell arra, hogy segítséget nyújtson a gyónónak a keresztény erényekben való fejlődéshez, beleértve a házasélet megszentelését is. E feladat könnyebben megoldható, ha valódi lelkivezetésről van szó, még akkor is, ha nem kifejezetten annak nevezik.[41]
7. A bűnbocsánat szentsége föltételezi a gyónó részéról az igazi bánatot, a halálos bűnök teljes megvallását és az elhatározást, hogy Isten segítségével többé nem vétkezik. Nem áll fönn általános kötelezettség arra, hogy a gyóntató részletes kérdéseket tegyen föl olyan bűnökről, melyeket legyőzhetetlen tudatlansággal vagy nem vétkesen téves lelkiismerettel követtek el. E bűnök azonban – jóllehet erkölcsileg nem beszámíthatók – bajt és rendetlenséget jelentenek. Ez érvényes a fogamzásgátlás objektív erkölcsi bűnösségére is: a házastársak házaséletébe rossz szokást vezet be. Ezért a gyóntatónak a lehető legmegfelelőbb módon törekednie kell arra, hogy a lelkiismeretet megszabadítsa ezektől a tévedésektől,[42] melyek ellenkeznek a házasélet önátadásának természetével. Bármennyire tudjuk, hogy a lelkiismeret formálásának elsősorban – akár az általános, akár a kifejezetten házas embereknek szóló – a katekézisben van a helye, az is szükséges, hogy a házastársakat a bűnbocsánat szentségében is rávezessük arra, hogy a házasélet sajátos kötelességei szempontjából vizsgálják meg magukat. Ha a gyóntató atya úgy látja, hogy kérdeznie kell a bűnbánót, tapintattal és tisztelettel tegye.
8. Kétségtelenül a házastársi tisztaságra vonatkozóan is mindig érvényesnek kell tekinteni az alapelvet, mely szerint a bűnbánót meg kell hagyni jóhiszeműségében, ha szubjektíven legyőzhetetlen tudatlanságból fakadó tévedésben van; és el kell tekinteni az oktatástól, amennyiben az a magatartáson nem változtatna, hanem inkább formálissá válna a bűne. A gyóntatónak azonban ilyen esetekben is törekednie kell arra, hogy a gyónót egyre inkább segítse Isten tervének elfogadására életében, beleértve a házastársi tisztaság követelményeit is. Ennek érdekében a gyóntató atya ajánlhatja a gyónónak az imádságot, buzdíthatja lelkiismeret formálásra, vagy tanácsolhatja neki az egyházi tanítás alaposabb megismerését.
9. A „fokozatosság törvényét” a lelkipásztori tevékenységben nem szabad fölcserélni a „törvény fokozatosságával”, mely arra irányul, hogy enyhítse a törvény követelményeit. A fokozatosság inkább abban áll, hogy megkívánja a határozott elfordulást a bűntől és az állandó előbbre jutást az Isten akaratával és az ő szeretetre méltó parancsolataival való tökéletes egyesülés irányában.[43]
10. Ezzel szemben megengedhetetlen, hogy valaki a saját gyöngeségét tegye az erkölcsi igazság kritériumává. A keresztény ember Jézus szavának első hirdetésétől kezdve tudatában van mind a természetes, mind az evangéliumi erkölcsi törvény és az emberi képességek közötti „diszharmóniának”. Ugyanakkor fölfogja, hogy az isteni irgalmasság kapujához vezető, megkerülhetetlen és biztonságos út saját gyengeségünk beismerésén át vezet.[44]
11. A bűnbánótól, aki bánja a házassági tisztaság elleni súlyos vétkét, és visszaesései dacára harcolni akar a jövőben a bűnök ellen, nem szabad megtagadni a szentségi föloldozást. A gyóntató atyának kerülnie kell a vizsgálódást afelől, nem hiányos-e a gyónó isteni kegyelembe vetett bizalma vagy jószándéka, s ezért nem szabad abszolút garanciákat követelnie a jövőbeli feddhetetlen magatartásra,[45] hiszen ez emberileg lehetetlen; ez felel meg az elismert tanításnak és a gyakorlatnak, melyet a szent egyháztanítók és gyóntató atyák a visszaeső bűnösök esetében folytattak.
12. Ha a bűnbánó jelét adja annak, hogy kész elfogadni az Egyház erkölcsi tanítását – különösen ha rendszeresen gyónik és bizalommal van a kapott lelki segítség iránt –, ébreszteni kell benne a bizalmat a Gondviselés iránt és segíteni kell, hogy komolyabban vizsgálja magát Isten színe előtt. E célból ajánlott felülvizsgálni mind a születések korlátozásának indokait, mind a családtervezésben alkalmazott eszköz megengedett voltát.
13. Sajátos nehézséget jelent a férj bűnével való együttműködés megítélése, amikor a férj szándékosan teszi terméketlenné a házastársi egyesülést. Ilyen esetekben mindenekelőtt különbséget kell tenni a szoros értelemben vett együttműködés és az erőszak/a jogtalan kényszerítés között, aminek a másik házastárs gyakorlatilag nem állhat ellen.[46] Az ilyen együttműködés megengedett lehet, ha a következő három föltétel egyidejűleg jelen van: – az együttműködő fél cselekedete nem lehet önmagában erkölcsileg tiltott;[47] – megfelelően súlyos okoknak kell indokolni a férj bűnével való együttműködést;
– törekedni kell a férj magatartásának megváltoztatásra (megbeszéléssel, szeretettel, imádsággal, de mindig türelmesen; nem a cselekedet közben és nem is minden alkalommal)
14. Nem megengedett az ilyen együttműködés abortív hatású eszközök alkalmazásakor. Ha olyan eszközt alkalmaznak, melyeknek abortív hatása van, akkor a rosszban való együttműködésnek megfelelően kell ítélni.[48]
15. A keresztény házastársak Isten szeretetének tanúi a világban. Ezért a hit alapján az emberi gyöngeségek ellenére is legyenek meggyőződve arról, hogy Isten kegyelmének segítségével lehetséges az Úr akaratának követése a házaséletben. A gyakori és állhatatos imádsághoz, szentáldozáshoz és gyónáshoz való menekülés elengedhetetlen az önuralom megszerzéséhez.[49]
16. A papok kötelessége, hogy – teljes hűségben az egyházi Tanítóhivatal iránt – a katekézisben, a jegyesoktatásban, a tanításban és a gyóntatásban egységes elveket alkalmazzanak a fogamzásgátlás erkölcsi bűnösségének megítélésekor.
A püspököknek erre különös gondot kell fordítaniuk; ugyanis a hívőkben nem ritkán megütközést kelt ezen egység hiányának megtapasztalása a katekézisben és a gyóntatásban.[50]
17. A gyóntatás lelkipásztori szolgálata annál hatékonyabb, minél inkább kíséri egy állandó és átfogó katekézis, melynek témája a házastársi szeretetre szóló keresztény meghívás és a szeretet dimenziói: az öröm és a követelmények, a kegyelem és személyes felelősség;[51] s ha vannak megfelelő tanácsadók és központok, melyeket a gyóntató ajánlhat a gyónónak, hogy pontos információkat kapjon a természetes módszerekről.
18. Annak érdekében, hogy az erkölcsi törvényeket a gyakorlatban alkalmazni lehessen a szülői felelősségre, a gyóntató atyák fölbecsülhetetlen értékű tevékenységét ki kell egészítenie a katekézisnek. Mindehhez hozzátartozik az alapos fölvilágosítás az abortusz bűnének súlyosságáról.[52]
19. Ami az abortusz bűne alól való föloldozást illeti, mindig figyelembe kell venni a kánonjogi szabályokat. őszinte bánat esetén, és ha nehéz volna a bűnbánót olyan illetékes hatósághoz utasítani, melynek joga van a cenzúra föloldására, az 1357. kánon értelmében minden gyóntató megadhatja a föloldozást megfelelő elégtétel kiszabásánál, és figyelmeztetve a bűnbánót a felfolyamodás kötelezettségére, esetleg fölajánlva annak lefolytatását.[53]
BEFEJEZÉS
Az Egyház, főként a mai világban, egyik fő feladatának tekinti, hogy hirdesse és valósítsa meg az egyes emberek életében az irgalmasság misztériumát, mely legvilágosabban Jézus Krisztus személyében nyilvánult meg.[54] Az irgalmasság e hirdetésének és beteljesedésének kiváltságos helye a szentgyónás. A 2000. évet megelőző három éves előkészület ezen első éve, melyet Jézus Krisztusnak szentelünk – aki a világ egyetlen bírája tegnap, ma és mindörökké (vö. Zsid 13,8) –, nagyszerű alkalom lehet e tanítás lelkipásztori megvalósítására, és a hitoktatásban való elmélyítésére egyházmegyékben, különösen zarándokhelyeken, ahová sok zarándok gyűlik össze és a bűnbocsánat szentségét a sok jelenlévő gyóntató jóvoltából sokaknak lehet kiszolgáltatni.
A papok legyenek mindig készek e szolgálatra, melytől a házastársak örök boldogsága, s nagyrészt földi boldogsága is függ; legyenek a papok számukra az Atya irgalmának valóban élő tanúi!
Vatikán, 1997. február 12-én
Alfonso López Trujillo bíboros a Család
Pápai Tanácsának elnöke
Francisco Gil Hellín titkár
Jegyzetek:
[1] AA 11.
[2] FC 3
[3] Vö. FC 58.
[4] GS 49.
[5] DM 77.
[6] Gondoljunk néhány új gyógyszer abortív hatására: vö. EV 13.
[7] Vö. GS 7.
[8] KEK 2337
[9] Uo.
[10] GS 51.
[11] HV II, 6.
[12] 1930. december 31.
[13] Pl. Beszéd a katolikus bábák Kongresszusához 1951. október 2.; Beszéd a sok-gyermekes családok egyesületének 1951. november 27-én.
[14] 1968. július 25.
[15] 1981. november 22.
[16] 1994. február 2.
[17] 1995.
[18] 1992. október 11.
[19] Vö. GS 24.
[20] Vö. FC 32
[21] Vö. KEK 2378; GRS 11.
[22] FC 32.
[23] „A különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel: az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az ő dicsőségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élő hit útján, mely fölébreszti a reményt és a szeretet által tevékeny.” LG 41.
[24] „Az életszentség lelke a szeretet, melyre mindenki meghívást kapott.” (KEK 826) „A szeretet következtében valósul meg az ember azáltal, hogy őszintén elajándékozza magát: szeretni annyit jelent, mint adni és kapni szabad és kölcsönös ajándékozással, úgy, ahogyan vásárolni és eladni nem lehet.” (GRS 11.)
[25] Vö. FC 13. „Isten törvényének megtartása bizonyos helyzetekben nehéz, nagyon nehéz lehet: de soha nem lehetetlen. Ez az Egyház hagyományának állandó tanítása.” (VS 102.) „Nagyon súlyos tévedés volna elfogadni ..., hogy az Egyház által tanított törvény önmagában csak egy »ideál«, melyet egy második lépéssel hozzá kell illeszteni és megfelelő módon hozzá kell hangolni – mint mondják – az ember konkrét lehetőségeihez, mégpedig »a különböző értékek mérlegelésével«. De mit jelent »az ember konkrét lehetőségei«? És miféle emberről van szó? Arról az emberről, akin az ösztönösség uralkodik, vagy arról az emberről, akit Krisztus megváltott? Mert végsősoron erről van szó: a Krisztusban való megváltás valóságáról. Krisztus megváltott minket! Azaz: nekünk ajándékozta a lehetőséget, hogy létünk teljes igazságát megvalósítsuk; szabadságunkat megszabadította az ösztönösség uralmától. És ha a megváltott ember még vétkezik, az nem azért történik, mert tökéletlen a Krisztus által kapott megváltás, hanem mert az ember akarata kivonja magát abból a kegyelemből, mely a megváltásból számunkra adódik. Isten parancsa kétségtelenül hozzá van mérve az emberi képességhez: mégis minden egyes ember képességét a Szentlélek adja ajándékba; annak az embernek, aki a bűnbeesés után mindig megbocsátásra szorul és a Szentlélek jelenlétének örvendhet.” (II. János Pál beszéde egy szülői felelősségről szóló kurzus részvevőihez 1984. március 1-jén.)
[26] „Az Istenhez való visszatérés ebben áll, és ez elengedhetetlen kezdete is: saját bűneinket elismerni, magunkba mélyedve ezekre reflektálni, önmagunkat bűnösnek vallani.... Az Istennel való kiengesztelődés azzal kezdődik és végződik, hogy világosan és egyértelműen elfordulok az elkövetett bűntől. Ez feltételezi és magában foglalja a bűnbánatot a szó szoros értelmében: megbánni, a megbánás külső jelét adni, a bűnbánó konkrét magatartását felvenni, aki az Atyához visszavezető útra indul. ... A bűnösnek abban az állapotában, amelyben nem tud megtérni bűneinek elismerése nélkül, a kiengesztelődés egyházi segítsége mindig rendelkezésére áll, mely kimondottan a bűnbánatra irányul, azaz az embert önismeretre vezeti.” (RP 13.) „Ha észrevesszük, hogy Isten irántunk való szeretete nem torpan meg bűneinktől, és nem visszakozik sértéseink miatt, sőt törődésben és nagylelkűségben még csak növekszik; ha tudomásul vesszük, hogy ez a szeretet annyira növekedett, hogy a megtestesült Ige, ki hajlandó volt minket vére által megváltani, ezért szenvedett és halt meg, akkor hálával telve kiálthatjuk: »igen, az Úr irgalomban gazdag«, sőt mondhatjuk: az Úr maga az irgalmasság.” (RP 22.)
[27] „Az életszentségre szóló egyetemes meghívás a keresztény házastársaknak és szülőknek is szól. Sajátos értelmet nyer számukra a házasság szentségében, s a házastársi és családi életben válik konkrét valósággá. Belőle kegyelem születik és az az igazi és mély családi és házastársi lelkület amelyet a teremtés, a szövetség, a Kereszt, a föltámadás és a házasság jel természete táplál.” (FC 56) „Az igazi házastársi szerelem fölvétetik az isteni szeretetbe, s Krisztus megváltó ereje és az Egyház üdvözítő tevékenysége irányítja és gazdagítja, hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez, magasztos atyai és anyai hivatásukban pedig segítséget és erőt kapjanak. Ezért a keresztény házastársakat állapotbeli feladataikra és méltóságukra egy külön szentség erősíti meg és szenteli föl; melynek erejével teljesítvén házastársi és családi kötelességeiket, Krisztus lelkületétől áthatottan – mely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel járja át – egyre jobban elérik tökéletességüket és kölcsönös megszentelődésüket és közösen dicsőítik Istent.” (GS 48.)
[28] „Az Egyház szilárdan hiszi, hogy az emberi élet, bármilyen törékeny és keserves, mindig az Isteni Jóság nagyszerű ajándéka. Az Egyház minden sötét jövendölés és földet elhomályosító vak önszeretet ellenében az élet pártján áll, s minden egyes életben fölfedezi annak az Ámen-nak ragyogását, amely maga Krisztus. Az Egyház a világban jelenlévő és a világot gyötrő tagadással szembeállítja ezt az eleven tanúságot, s így megvédi az embert és a világot az életre leselkedőktől és az élet pusztítóitól.” (FC 30.) „A családot az élet szentélyének tekintjük. A család valóban szent, az a hely, ahol az élet, Isten ajándéka megfelelő fogadtatásra talál és védelmet kap a számos, reá leselkedő támadással szemben; az a hely, ahol a helyes emberi fejlődés igényével bontakozhat ki. A halál kultúrájával szemben – ahogy mondani szokták – a család az élet kultúrájának a helye.” (CA 39.)
[29] GRS 9.
[30] „Isten, aki így szólt: »Nem jó az embernek egyedül lennie« (Ter 2,18), és aki »kezdetben férfinak és nőnek teremtette az embert« (Mt 19,4), különleges részt akarva adni neki a saját teremtő tevékenységéből, megáldotta a férfit és a nőt: »Legyetek termékenyek, szaporodjatok« (Ter 1,28). Következésképpen a házastársi szerelem helyes gyakorlása és a belőle fakadó egész családi élet – a házasság egyéb céljainak háttérbe szorítása nélkül – arra irányul, hogy a házastársak bátran legyenek készek együttműködni a Teremtő és a Megváltó szeretetével, aki általuk gyarapítja és gazdagítja a családját.” (GS 50.) „A keresztény család a személyek közössége, jele és képe az Atya és a Fiú közösségének a Szentlélekben. Életet támasztó és nevelő tevékenysége az Atya teremtő művének visszatükröződése.” (KEK 2205) „Együttműködni Istennel új emberi lények életrehívásában azt jelenti, hogy hozzájárulnak annak az istenhasonlóságnak a továbbadásához, melyet az »asszonyok szülöttei« valamennyien hordoznak.” (GRS 8)
[31] EV 43. Vö. GS 50.
[32] „A házastársak az emberi élet továbbadásának és fölnevelésének feladatában, amit sajátos küldetésüknek kell tekinteni, a teremtő Isten szeretetének munkatársaiként s mintegy tolmácsaiként ismerik meg magukat. Feladatukat tehát emberi és keresztény felelősséggel töltsék be. Isten iránt tanulékony tisztelettel, közös tervezéssel és igyekezettel alakítsák ki magukban a helyes erkölcsi ítéletet. Ennek érdekében fontolják meg, mi válik a maguk és a már megszületett, illetve születendő gyermekeik javára; mérlegeljék továbbá a korviszonyokból és saját társadalmi helyzetükből adódó anyagi és szellemi létfeltételeket, s végül vegyék figyelembe azt is, mit kíván a családjuk, hazájuk, sőt az Egyház közjava. Minderről végső fokon maguknak a házastársaknak kell dönteniük Isten színe előtt. A keresztény házastársak tartsák szem előtt, hogy nem cselekedhetnek önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniuk, készségesen hallgatva az Egyház Tanítóhivatalára, mely az isteni törvényt az evangélium fényénél hitelesen értelmezi. Ez az isteni törvény megmutatja a hitvesi szerelem teljes jelentését, oltalmazza azt és igazán emberi tökéletességére késztet.” (GS 50) „A házastársi szerelem és az élet felelős továbbadásának összehangolásában az erkölcsi megítélés nem csupán az őszinte szándéktól és az indítékok értékelésétől függ, hanem a személy és tettei természetéből vett olyan objektív kritériumok alapján kell történnie, melyek biztosítják az igazi szerelem összefüggésében a kölcsönös ajándékozás és az életfakasztás teljes értelmét. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a házastársak őszinte lélekkel ápolják magukban a hitvesi tisztaság erényét. Az Egyház gyermekeinek ezekre az elvekre támaszkodva a születésszabályozás terén nem szabad olyan utakra lépniök, melyeket a Tanítóhivatal az isteni törvény magyarázatában elítél.” (GS 51) „Ha az egészségügyi, gazdasági, pszichológiai és szociális feltételekre tekintünk, akkor azokat kell felelős szülőknek mondanunk, akik okos megfontolás és nagylelkű elhatározás után több gyermeket fogadnak el; vagy akik komoly oknál fogva és megtartva az erkölcsi törvényeket, meghatározott vagy bizonytalan időre úgy döntenek, hogy több gyermeket nem hoznak világra. A szülői felelősség magában hordozza az objektív erkölcsi renddel való mélyebb kapcsolatot. Ezt a rendet Isten határozta meg, s hűséges értelmezője a helyes lelkiismeret. A szülői feladat felelős megoldása tehát megköveteli, hogy a házastársak teljesen ismerjék kötelességeiket Isten, önmaguk családjuk és a társadalom iránt, mindig megőrizve az értékek helyes rendjét. Ebből adódik, hogy az élet továbbadásának feladatában a házastársak nem követhetik a saját véleményüket úgy, mintha egyénileg és teljesen szabadon határozhatnák meg a tisztességes utakat, melyeken járnak. Ellenkezőleg: tetteiket a teremtő Isten terveihez kell alkalmazniuk, amelyet részben a házasság és a házasélet természete mond el nekik, részben pedig az Egyház állandó tanítása hirdet.” (HV 4.)
[33] A Humanae vitae enciklika elítélendőnek nyilvánít „minden olyan cselekedet, mely akár a nemi aktus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye.A következő érveket sem lehet felhozni a házasélet szándékos terméketlenné tételének érvényesítése mellett: »két rossz közül a kisebbet kell választani«, vagy: »ezek az aktusok egységet alkotnak a korábbi és a későbbi termékeny aktusokkal, s ezért részesei azok erkölcsi jóságának«. Mert igaz ugyan, hogy néha szabad eltűrni a kisebb erkölcsi rosszat egy nagyobb elkerüléséért, vagy hogy egy nagyobb jót meg ne akadályozzunk, de sohasem szabad, még a legsúlyosabb okok mellett sem rosszat tenni, hogy abból jó következzék. Tudniillik olyat akarni, ami természeténél fogva megszegi az erkölcsi rendet, s ezért az emberhez méltatlannak kell ítélnünk, jóllehet azért történik, hogy egyes emberek, családok vagy az emberi társadalom javát megmentsük vagy előmozdítsuk. Ezért mindenképpen téved az, aki a házas élet egészében előforduló termékeny aktusokkal igazolhatónak véli a szándékosan terméketlenné tett aktusokat, amelyek természetüknél fogva erkölcstelenek.” (HV 8.) „Valahányszor pedig a házastársak fogamzásgátló módszerrel élnek, szétválasztják azt a két tartalmat, melyeket a teremtő Isten a férfi és a nő természetébe és nemi egyesülésük aktusába oltott, s úgy viselkednek, mint akik »felülbírálják« az isteni tervet, s »kilúgozzák«, illetve lefokozzák az emberi nemiséget: s ezzel együtt a saját személyüket és a házastársukét is, hiszen a »totális« önátadás nem történik meg. Így a természet szavának, mely a házastársak kölcsönös és teljes odaadását mondja, a fogamzás meggátolása által szembehelyezik az ellentmondás igéjét, tudniillik a teljes odaadás megtagadását. Ebből pedig nem csupán az élet felé nyitott lelkület elutasítása származik, hanem a házastársi szerelem belső igazságának – mely az egész személy ajándékozására irányulna – színlelése is. Amikor pedig ezzel ellentétben a házastársak megőrzik – a terméketlen időszakok figyelembevételével – az egyesülés és a nemzés szétválaszthatatlanságát, amely az emberi nemiségben benne van, úgy viselkednek, mint az isteni terv szolgái, a nemiséggel pedig ősi, dinamikus ereje szerint »élnek«, azaz színlelések és beavatkozások nélkül »totálisan« ajándékozzák magukat.” (FC 32.)
[34] „Az emberi lényt tisztelni kell és fogantatásától kezdve személyként kell vele bánni, következésképpen fogantatásától el kell ismerni személyi jogait, mindenekelőtt az ártatlan ember élethez való érinthetetlen jogát.” (Hittani Kongregáció: Donum vitae instrukciója 1987. febr. 22.) „Sajnos a fogamzásgátlás és az abortusz szoros összefüggése a gondolkodás szintjén egyre világosabbá válik, s ezt bizonyítja riasztó módon azoknak a kémiai szereknek, méhen belüli eszközöknek és injekcióknak a propagálása, melyeket fogamzásgátló szerként osztogatnak, valójában azonban az éppen megfogant élet legkorábbi fejlődési szakaszában abortuszt okoznak.” (EV 13.)
[35] „Ha tehát komoly indokok szólnak amellett, hogy szünet legyen a gyermekek születése között (ez az indok lehet a szülők testi vagy lelki állapota, vagy külső körülmények), az Egyház azt tanítja, hogy szabad a házasoknak követni a szervezetben adott periódusokat, csak azokban az időszakokban élvén a házaséletet, amikor a fogamzás lehetősége szünetel, s így oly módon szabályozhatják a születést, hogy az előbb kifejtett erkölcsi tanítást nem sértik meg.Az Egyház hű marad önmagához és tanításához, amikor úgy ítéli, hogy szabad a házasoknak a terméketlen periódusokhoz folyamodniuk, miközben elítéli minden olyan dolog használatát, ami a fogamzást közvetlenül megakadályozza; jóllehet ez utóbbi eljárás mellett tisztességesnek és súlyosnak látszó érveket hoznak fel. A két eljárás ténylegesen nagyon eltér egymástól: az első esetben a házasok a természet által nyújtott törvényes lehetőséggel élnek, a másik esetben megakadályozzák, hogy a fogamzás a természet rendje szerint megtörténhessék. Tagadhatatlan, hogy mindkét esetben kölcsönös megegyezéssel és megfelelő okok alapján akarják elkerülni a fogamzást, és biztonságos megoldást keresnek egy újabb gyermek születésének elkerülésére. Ugyanakkor meg kell vallani, hogy csak az első esetben találják meg e megoldást, azaz akkor, amikor igaz ok miatt nem kívánván új gyermek születését, a termékeny időszakokban tartózkodnak a házasélettől, mikor pedig visszatér a terméketlen időszak, élik a házaséletet a kölcsönös szeretet kifejezésére és az ígért hűség megtartásáért. Így cselekedvén igaz módon és egészen helyesen tesznek bizonyságot szeretetükről.” (HV 10.) „Amikor pedig ezzel ellentétben a házastársak megőrzik – a terméketlen időszakok figyelembevételével – az egyesülés és a nemzés szétválaszthatatlanságát, amely az emberi nemiségben benne van, úgy viselkednek, mint az isteni terv szolgái, a nemiséggel pedig ősi, dinamikus ereje szerint „élnek”, azaz színlelések és beavatkozások nélkül „totálisan” ajándékozzák magukat.” (FC 32.) „Az életre való nevelés magával hozza a házastársak nevelését a felelős nemzésre. Ez ugyanis a maga igaz tartalmával azt igényli, hogy a házastársak tanulékonyak legyenek az Úr hívó szavára, és úgy cselekedjenek, mint az ő tervének hűséges végrehajtói: ez akkor történik, ha a család nagylelkűen nyitott az új életek felé, s ezt a nyitottságot akkor is megőrzi az élet szolgálatára, amikor komoly indítékok miatt s az erkölcsi törvény megtartásával úgy döntenek, hogy egy időre vagy meghatározatlan időre elkerülik egy új élet születését. Az erkölcsi törvény arra kötelezi őket, hogy minden körülmények között uralják ösztöneiket és szenvedélyeiket, s tartsák tiszteletben a személyükbe írt biológiai törvényeket. Ez a tisztelet teszi törvényessé a nemzés iránti felelősség szolgálatában a születésszabályozás természetes módszereihez való folyamodást.” (EV 97.)
[36] DM 6.
[37] „A pap, a bűnbánat szentségének kiszolgáltatója – akár szentmisét mutat be az oltárnál, akár más szentséget szolgáltat ki – »Krisztus személyében« cselekszik. Krisztus, aki a pap által jelen van, és általa a bűnbocsátás titkát gyakorolja, úgy jelenik meg, mint az emberek testvére; mint irgalmas, hűséges és együttérző főpap; mint pásztor, ki kész az elveszett bárányt megkeresni; mint orvos, ki gyógyít és erősít; mint az egyedüli tanító, ki az igazságot oktatja és Isten útjait mutatja; mint élők és holtak bírája, aki az igazság és nem a látszat szerint ítél.” (RP 29.) „Amikor a pap a bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatja, betölti a jó Pásztor szolgálatát, aki keresi az elveszett bárányt; az irgalmas szamaritánus szolgálatát, aki bekötözi a sebeket; az atya szolgálatát, aki vár a tékozló fiúra és visszatértekor szeretettel fogadja; az igazságos bíró szolgálatát, aki személyválogatás nélkül hoz igazságos és irgalmas ítéletet. Összefoglalva, a pap Istennek a bűnös iránti irgalmas szeretetének jele és eszköze.” (KEK 1465)
[38] Vö. Szent Officium Kongregációja: Normae quaedam 1943. máj. 16.
[39] A kérdések feltevésekor a pap óvatosan és tapintattal járjon el, vegye figyelembe a gyónó helyzetét és korát és tartózkodjék a bűntárs nevének tudakolásától.” (CIC 979) „Éppen ezért az Egyház konkrét pedagógiájának mindig kapcsolódnia kell a tanításhoz, s tőle sohasem szakítható el. Tehát ugyanazzal a meggyőződéssel, amellyel Elődünk beszélt, ismételjük meg a következő szavakat: „A lelkek iránti szeretet kiemelkedő formája az, hogy semmit sem hallgatunk el Krisztus üdvöthozó tanításából.” (FC 33)
[40] DS 3187
[41] „A papnak tett bűnvallomás a bűnbocsánat szentségének lényeges része: »A bűnbánóknak a gyónásban föl kell sorolniuk valamennyi halálos bűnüket, melyeknek gondos lelkiismeret-vizsgálat után tudatában vannak, ... még ha egészen titokban és a Tízparancsolat két utolsó parancsa ellen követték is el; mert ezek a bűnök néha súlyosabban megsebzik a lelket és veszélyesebbek, mint azok, amelyeket egész nyilvánosan követtek el.«” (KEK 1456)
[42] „Ha azonban ellenkezőleg a tudatlanság leküzdhetetlen, vagy a téves ítéletért az erkölcsi alany nem felelős, a személynek nem számítják be az általa elkövetett rosszat. Ennek ellenére a tett még rossz, hiány, rendetlenség marad. Fáradozni kell tehát azért, hogy az erkölcsi lelkiismeret megszabaduljon tévedéseitől.” (KEK 1793) „A legyőzhetetlen tudatlanságból vagy nem bűnösen téves ítéletből fakadó tett nem mindig beszámítható a cselekvő személynek; de a cselekedet ebben az esetben is rossz, a jó igazságához mérve rendetlenség marad.” (VS 63)
[43] „Erkölcsi életükben a házastársak is arra hivatottak, hogy szüntelenül úton legyenek, és őszinte, tevékeny akarattal egyre jobban megismerjék azokat a javakat, amelyeket az isteni törvény őriz és ápol; s hogy őszinte és nagylelkű akarattal testesítsék meg ezeket a javakat a konkrét döntéseikben. Mindazonáltal nem tekinthetik a törvényt csupán úgy, mint egy – valamikor a jövőben elérendő – eszményképet, hanem úgy kell látniuk, mint az Úr Krisztus parancsát arra vonatkozóan, hogy győzzék le a nehézségeket. Az úgynevezett „fokozatosság törvénye”, azaz a fokozatos előrehaladás ugyanis nem lehet azonos a „törvény fokozatosságával”, mintha az isteni törvény parancsai különbözőek volnának a különféle emberekre vonatkozóan. A házasságban Isten terve szerint minden házastárs az életszentségre kapott meghívást; e meghívásnak akkor tesznek eleget, ha az emberi személy derűs lélekkel, az isteni kegyelemben és a saját akaratában bízva válaszol Isten parancsára. Éppen ezért az Egyház pedagógiája számára fontos, hogy a házastársak pontosan ismerjék a Humanae vitae enciklika tanítását, hogy nemi életükben követni tudják a törvényt és igaz lélekkel törekedjenek azon föltételek megvalósítására, melyek e törvény megtartásához szükségesek.” (FC 34)
[44] „Ebben az összefüggésben tárul ki a tér a megtérő bűnös ember felé irányuló isteni irgalmasság és az emberi gyöngeségre irányuló megértés számára. Ez a megértés soha nem jelenti a jó és a rossz mértékének kompromittálását és meghamisítását azért, hogy a körülményekhez alkalmazzuk őket. Amennyire emberi, hogy a vétkes ember beismeri gyöngeségét és irgalmat kér bűnére, annyira elfogadhatatlan az a magatartás, mely a saját gyöngeségéből készít mértéket a jó igazságához, oly módon, hogy igazolhatja önmagát anélkül, hogy Istenhez és az ő irgalmasságához kellene fordulnia. Az ilyen magatartás az egész társadalom erkölcsiségét megrontja, mert arra tanít, hogy kételkedjenek az erkölcsi törvény objektivitásában általában és elutasítsák a bizonyos emberi cselekedeteket tiltó törvények föltétel nélküliségét. Mindez az összes erkölcsi érték összekeverésével végződik.” (VS 104)
[45] „Ha a gyóntató nem kételkedik a gyónó fölkészültségében és az a feloldozást kéri, a feloldozást ne tagadja meg és ne is halassza el.” (CIC 980)
[46] „Az Anyaszentegyház azt is jól tudja, hogy gyakran az egyik házas fél inkább csak tűri, de nem cselekszi a bűnt, mert a természetes rend fölforgatását súlyos okok miatt csak megengedi, de maga nem akarja, s ezért nem bűnös. Csak meg ne feledkezzék a szeretet törvényéről és ne mulassza el házastársát a bűntől eltéríteni és elvonni.” (XI. Pius: Casti Connubii enc.)
[47] Vö. DS 2795; 3634.
[48] „Erkölcsileg ugyanis soha nem szabad tudva és akarva együttműködni a rosszal. Ilyen együttműködés valósul meg, amikor a végrehajtott tett – természete szerint vagy a konkrét helyzetben keltett látszat szerint – közvetlen részvételnek minősül egy ártatlan emberi élet elleni cselekményben, vagy osztozás a fő cselekvő erkölcstelen szándékában.” (EV 74.)
[49] „A házastársak tisztaságának ez a sajátos fegyelme nemcsak nem árt szeretetüknek, hanem egy nagyobb emberi értékkel is megajándékozza őket. Jóllehet ez a fegyelem állandó erőfeszítést kíván, üdvös erejével a hitvesek tökéletesen kiművelik és lelki javakkal gazdagítják egymást. E fegyelem meghozza a család számára a nyugalom és derű gyümölcsét, s megkönnyíti más nehézségek viselését is; táplálja a házastársak egymás iránti figyelmességét és egymással való törődését, segíti őket önzésük legyőzésében, mely akadályozza az őszinte szeretetet, és jobban elmélyíti felelősségérzetüket; végül bensőséges és hatékony tekintélyt biztosít a szülőknek a gyermeknevelésben, miközben a gyermekek az idő múlásával megfelelően gondolkodnak az igazi emberi értékekről és testi-lelki képességeikkel derűsen és harmonikusan élnek.” (HV III/3)
[50] „A ti elsődleges feladatotok, hogy a maga teljességében és nyíltan hirdessétek az Egyház házasságra vonatkozó tanítását. Szolgálatotok teljesítése közben ti legyetek az elsők, akik példát adtok az őszinte engedelmességre, melyet az Egyház Tanítóhivatala belül és kifelé, a szívben és cselekedetekben megkíván. Erre az engedelmességre ugyanis – hisz tudjátok jól – nem annyira a felhozott érvek, mint inkább a Szentlélek világossága kötelez titeket; amely világosságot különösen élvezik az Egyház pásztorai az igazság terjesztése közben. Ne kerülje el figyelmeteket az se, hogy a lelkek nyugalma és a keresztény nép egysége megőrzése szempontjából igen nagy jelentőségű, hogy erkölcsi és dogmatikai kérdésekben mindenki engedelmeskedik a Tanítóhivatalnak, és vele egy hangon beszél. Éppen ezért a nagy Apostol, Szent Pál aggódó szavait idézve ismét egész szívvel felszólítunk titeket: »kérve kérlek. . . benneteket, Testvérek, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében: ugyanazt mondjátok mindnyájan és ne legyenek köztetek szakadások; legyetek tökéletesek ugyanabban az érzésben, ugyanabban a véleményben.« (1Kor1,10) A lelkek iránti szeretet kiemelkedő formája: semmit el nem hagyni Krisztus üdvözítő tanításából, de ennek türelemmel és szeretettel kell együtt járnia, amire maga az Úr adott példát, amikor az emberekkel beszélt és ahogyan velük bánt. ő, aki nem azért jött, hogy elítélje, hanem hogy megmentse a világot, kemény és szigorú volt a bűnökkel szemben, de türelmes és irgalmas volt a bűnösökkel.” (HV III/10)
[51] „Ami az erkölcsileg helyes születésszabályozás problémáját illeti, korunkban az egyházi közösségnek kell magára vállalnia a feladatot, hogy szilárd meggyőződést ébresszen mindazokban, akik valóban felelős módon akarják megélni az apaságot és az anyaságot, s akiknek ehhez konkrét segítséget kell kapniuk.Miközben az Egyház örül azoknak a tudományos eredményeknek, amelyek a nő termékenysége ritmusának pontosabb megismerésére vonatkozóan már megszülettek, s harcol azért, hogy e kutatást minél szélesebb körben folytassák, sürgető buzdítással serkenti mindazokat (orvosokat, szakértőket, házassági tanácsadókat, nevelőket és magukat a házastársakat), akik valóban segítséget nyújthatnak a házastársaknak abban, hogy szerelmüket ápolják, s ugyanakkor őrizzék meg a házasélet céljait és természetes módját. Ez azonban egy szélesebb körű, határozottabb és rendszeresebb tevékenységet igényel annak érdekében, hogy a fogamzás szabályozásának természetes módját megismerjék, elfogadják és alkalmazzák. Nagyon értékes tanúságot tehetnek maguk a házastársak, akik a közös megegyezésen alapuló időszakos önmegtartóztatás által a szerelem és az élet érettebb megismerésére jutottak el; és e tanúságot tenniük is kell. Miként VI. Pál pápa írta: »Az Úr azt a feladatot bízta rájuk, hogy megmutassák az embereknek annak a törvénynek szentségét és édességét, amely egymás iránti szeretetüket szorosan egybefűzi az emberi életet ajándékozó Isten szeretetével.«” (FC 35.)
[52] „Az Egyház az első századtól kezdve hangsúlyozta minden szándékos abortusz erkölcsi rosszaságát. Ez a tanítás nem változott és változatlan marad. A közvetlen, azaz akár célként, akár eszközként szándékolt abortusz súlyosan ellenkezik a természetes törvénnyel:” (KEK 2271; vö. Hittani Kongregáció: Nyilatkozat a szándékos abortuszról. 1974. nov. 18..) „A művi abortusz erkölcsi súlya teljes valóságában akkor mutatkozik meg, ha meggondoljuk, hogy emberölésről van szó, és figyelembe vesszük sajátos minősítő körülményeit is. Akit megölnek, olyan ember, aki jelentkezik az életre, azaz olyan ártatlan, hogy ennél ártatlanabbat el sem lehet képzelni” (EV 58.)
[53] Figyelembe kell venni, hogy e témakörben „ipso iure” teljhatalma van a belső fórumon való föloldozásra – mint minden cenzúra esetében, melyek nincsenek fönntartva a Szentszéknek és nem nyilvánosan kihirdetettek – minden püspöknek, beleértve a címzetes püspököket is, illetve a székesegyházak és a társaskáptalani templomok poenitenciárius kanonokjának (508. kánon); továbbá a kórház- és börtönlelkészeknek, illetve a vándorlók káplánjainak (566 k, 2. §). Ami az abortusz kiközösítését illeti, privilégium alapján föloldozást adhatnak alóla a kolduló rendekhez és egyes modern szerzetesi kongregációhoz tartozó gyóntatók.
[54] Vö. DM 14. p. 21.
