1. „Miként te Atyám bennem és én tebenned, úgy ők is egyek legyenek
bennünk, hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem” (Jn 17,21).
Szent János evangéliumának imént felolvasott részlete lelkünket és
szívünket a Cönákulumba viszi, az utolsó vacsora helyére, ahol Jézus
szenvedése előtt az Atyához imádkozik az apostolokért. Kevéssel
előbb bízta rájuk a Szent Eucharisztiát és az új szövetség szolgáivá
tette őket, akik majd folytatják az Ő küldetését a világ
üdvösségére. Az Üdvözítő szavaiból kihallható a sürgető vágy, mely
meg akarja szabadítani az emberiséget a világ szellemétől és
logikájától. Ugyanakkor hallható a meggyőződés is, hogy az üdvösség
azon „egység” által valósul meg, melynek a szentháromságos
élet mintája szerint jellemeznie kell minden tanítványának a
döntéseit és mindennapos életét.
2. „Ut unum sint! – Hogy mindnyájan egyek legyenek!” (Jn 17,21) A Cönákulum a szeretetből születő egység helye. A küldetés helye: „... hogy elhiggye a világ!” (uo.) Nincs hiteles evangelizáció teljes testvéri közösség nélkül.
Ezért a szombat utáni első nap estéjén, amikor a Föltámadott megjelent a Cönákulumban a tanítványainak, újra megerősíti a közösség és küldetés szoros összetartozását, mondván: „miként az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21), és hozzáteszi: „Vegyétek a Szentlelket; akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyernek, s akikét megtartjátok, meg vannak tartva.” (Jn 20,22-23).
Pünkösd napján ugyancsak a Cönákulumban a Mária, Jézus anyja körül lévő apostolok megkapják a Szentlelket, aki úgy mutatkozik meg, „mint az égből jövő heves szélvész, és betölti az egész házat, ahol voltak, és lángnyelvek oszlottak szét, és nyugodtak meg mindegyikükön” (ApCsel 2,3). A föltámadott Krisztus ajándékából megszületik az új emberiség, az Egyház, melyben a közösség legyőzi a megoszlásokat és a szétszórtságot, melyeket a világ szelleme támasztott és a bábeli torony bibliai elbeszélése szimbolizál: „mindenki a saját nyelvén hallotta szólni őket” (ApCsel 2,6). A Vigasztaló hatására eggyé válva a tanítványok a dialógus és a béke eszközei lettek, s megkezdték népeket evangelizáló küldetésüket.
3. „Hogy mindnyájan egyek legyenek!” Ez az Egyház Krisztustól akart misztériuma. A kinyilatkoztatott Igazságra és a Szeretetre alapozott egység nem semmisíti meg az embert, annak kultúráját és történelmét, hanem beleszövi a szentháromságos közösségbe, ahol mindaz, ami igazán emberi, gazdagabbá és erősebbé válik.
E misztériumot nagyon jól megjeleníti ez a liturgia is, melyet a keleti és latin hagyományok katolikus püspökei és papjai koncelebrálnak. Az új emberiségben – mely az Atya szívéből születik, s melynek a feje Krisztus és a Szentlélek ajándékából él – a hagyományok, szertartások és kánoni fegyelmek sokasága létezik, mely nem csorbítja Krisztus testének egységét, hanem épp ellenkezőleg, kinek-kinek ajándékaival gazdagítja. E sokféleségben folyamatosan ismétlődik a Pünkösd csodája: különböző nyelvű, hagyományú és kultúrájú emberek egynek érzik magukat az egyetlen hit megvallásában, a magasból születő egyetlen közösség ölén.
Ilyen érzésekkel köszöntöm az összes jelenlévőket. Külön köszöntöm Lubomir Husar bíboros urat, a lvovi ukránok érsekét, és Marian Jaworski bíboros urat, a lvovi latinok érsekét, a különféle szertartások püspökeivel, papjaival és híveivel együtt. Köszöntöm minden részvevőjét az egyházi közösségnek, mely ezen a földön, ahol a keleti és a nyugati hagyomány találkozik, eredeti módon mutatkozik meg a maga sokféle gazdagságával. E szeretetben való közösségtek arra hivatott, hogy mintája legyen egy olyan egységnek, mely törvényes pluralizmusban él, és biztosítéka Róma püspöke, Péter utóda.
4. A ti egyházatok ugyanis a sokféle kulturális kapcsolatból és a különböző gyökerű keresztény tanúságtételekből a kezdetektől fogva meríthetett. A hagyomány szerint a kereszténység kezdetén maga András apostol, meglátogatván e helyeket, ahol most vagyunk, tanúskodott a szentségükről. A hagyomány ugyanis elmondja, hogy a Dnyeper magas partját szemlélve megáldotta Kijev földjét és azt mondta: „E hegyeken föl fog ragyogni Isten dicsősége!” Megjövendölte a nagy kijevi fejedelem megtérését a keresztény hitre, a szent keresztelőt, Vlagyimirt, kinek tevékenysége folytán a Dnyeper szinte „Ukrajna Jordánja”, a főváros, Kijev pedig „új Jeruzsálem”, a kereszténység anyja lett Kelet-Európában.
Az életszentségnek mily nagy tanúi követték egymást földeteken a keresztsége óta! A sort a kijevi vértanúk, Borisz és Hleb hercegek nyitják meg, akiket ti „a szenvedés hordozói” névvel illettek, akik testvérük kezéből fogadták a vértanúságot, és nem ragadtak fegyvert ellene! Már ők fölvázolták lelki arcvonásait a kijevi egyháznak, ahol a testvéri szeretet és a keresztény egység nevében elszenvedett vértanúság igazi egyetemes karizmának mutatkozott. Ennek a legközelebbi múlt is bőséges bizonyságát adja.
5. „Egy a test és egy a lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól” (Ef 4,4). Egyházaitok vértanúinak sorsa nem Pál apostol szentleckében hallott szavainak megvalósulása-e? Ő azt mondta az efezusi keresztényeknek: „Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, melyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fönntartsátok a lelki egységet.” (Ef 4,1-3).
Most, miután visszanyertétek a függetlenséget, új és ígéretes korszak nyílt meg előttetek, mely arra kötelezi a polgárokat – miként Andrej Septyitszkij metropolita szerette mondani –, hogy a „saját otthon” (Ukrajna) építését tekintsék céljuknak. Tíz esztendeje az ország szabad és független állam. E tíz év megmutatta, hogy a törvénytelenség és a korrupció kísértései ellenére lelki gyökerei erősek. Szívből kívánom, hogy Ukrajna továbbra is a személyes, szociális és egyházi erkölcs, a közjó szolgálata, a tisztesség és az áldozat eszméiből táplálkozzék, soha meg nem feledkezve a Tízparancsolat ajándékáról. Hitének elevensége, s egyháza újjászüeltésének erőteljessége megdöbbentő: múltjának gyökerei a jövő számára a remény zálogává lettek.
Drága testvéreim és nővéreim! Az Úr ereje, mely fönntartotta országotokat, édes erő, melyet követni kell. Ez működött hűségetekben és nagylelkűségetekben, mellyel Krisztus hívására válaszoltatok. E rendkívüli percben szeretném tiszteletemet kifejezni mindazok iránt, akik előttetek jártak a hitben, s a nagy megpróbáltatások ellenére megőrizték a szent hagyományt. Ragyogó példájuk bátorítson benneteket, hogy ne féljetek! Krisztus lelkének birtokában legyetek serények az ő szerető terve szerinti jövőtök építésében.
6. Földetek evangélium iránti évszázados hűségének fölidézése természetszerűen visszavezet bennünket a Cönákulumba, Krisztusnak a szenvedése előestéjén elmondott szavaihoz. Az Egyház szüntelenül visszatér a Cönákulumba, ahol született, és elkezdődött küldetése. Az Egyháznak szüksége van arra, hogy visszatérjen oda, ahol az apostolok az Úr föltámadása után beteltek Szentlélekkel, elnyervén a nyelvek ajándékát, hogy hirdetni tudják a világ népei és nemzetei között Isten nagy tetteit (vö. ApCsel 2,11).
Ma lélekben visszatérünk a Cönákulumba, hogy jobban megértsük az egység és a küldetés indítékait, melyek egészen idáig, a Dnyeper partjáig vezették az evangélium hirdetőinek tántoríthatatlan lépteit, hogy a nyelvek sokaságából ne hiányozzanak Oroszország lakói sem. „Ut unum sint!” Kapcsolódjunk az Úr tanítványainak egységéért mondott imádságához, mely fájdalmas fohászkodás a keresztények egységéért; szüntelen imádság, mely azokból a szívekből száll az ég felé, melyek alázatosak és hajlandóak nagylelkűen érezni, gondolkodni és cselekedni, annak érdekében, hogy Krisztus vágya megvalósulhasson. Erről a vértanúk seregének vére által megszentelt földről emelem veletek együtt imádságomat az Úrhoz, hogy az összes keresztények egyek legyenek Jézusnak a Cönákulumban kifejezett vágya szerint. Bárcsak a harmadik évezred keresztényei egy szívvel és egy lélekkel tudnának megjelenni a világ előtt!
E forró kívánságot Jézus Anyjára bízom, aki kezdettől fogva imádkozik az Egyházzal és az Egyházért. Mint a Cönákulumban, támogasson minket közbenjárásával. Vezessen bennünket a megbékélés és az egység útján, hogy végül a keresztények a Föld minden pontján együtt hirdethessék Krisztust és az Ő üdvözítő üzenetét az új évezred minden emberének.
2. „Ut unum sint! – Hogy mindnyájan egyek legyenek!” (Jn 17,21) A Cönákulum a szeretetből születő egység helye. A küldetés helye: „... hogy elhiggye a világ!” (uo.) Nincs hiteles evangelizáció teljes testvéri közösség nélkül.
Ezért a szombat utáni első nap estéjén, amikor a Föltámadott megjelent a Cönákulumban a tanítványainak, újra megerősíti a közösség és küldetés szoros összetartozását, mondván: „miként az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21), és hozzáteszi: „Vegyétek a Szentlelket; akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyernek, s akikét megtartjátok, meg vannak tartva.” (Jn 20,22-23).
Pünkösd napján ugyancsak a Cönákulumban a Mária, Jézus anyja körül lévő apostolok megkapják a Szentlelket, aki úgy mutatkozik meg, „mint az égből jövő heves szélvész, és betölti az egész házat, ahol voltak, és lángnyelvek oszlottak szét, és nyugodtak meg mindegyikükön” (ApCsel 2,3). A föltámadott Krisztus ajándékából megszületik az új emberiség, az Egyház, melyben a közösség legyőzi a megoszlásokat és a szétszórtságot, melyeket a világ szelleme támasztott és a bábeli torony bibliai elbeszélése szimbolizál: „mindenki a saját nyelvén hallotta szólni őket” (ApCsel 2,6). A Vigasztaló hatására eggyé válva a tanítványok a dialógus és a béke eszközei lettek, s megkezdték népeket evangelizáló küldetésüket.
3. „Hogy mindnyájan egyek legyenek!” Ez az Egyház Krisztustól akart misztériuma. A kinyilatkoztatott Igazságra és a Szeretetre alapozott egység nem semmisíti meg az embert, annak kultúráját és történelmét, hanem beleszövi a szentháromságos közösségbe, ahol mindaz, ami igazán emberi, gazdagabbá és erősebbé válik.
E misztériumot nagyon jól megjeleníti ez a liturgia is, melyet a keleti és latin hagyományok katolikus püspökei és papjai koncelebrálnak. Az új emberiségben – mely az Atya szívéből születik, s melynek a feje Krisztus és a Szentlélek ajándékából él – a hagyományok, szertartások és kánoni fegyelmek sokasága létezik, mely nem csorbítja Krisztus testének egységét, hanem épp ellenkezőleg, kinek-kinek ajándékaival gazdagítja. E sokféleségben folyamatosan ismétlődik a Pünkösd csodája: különböző nyelvű, hagyományú és kultúrájú emberek egynek érzik magukat az egyetlen hit megvallásában, a magasból születő egyetlen közösség ölén.
Ilyen érzésekkel köszöntöm az összes jelenlévőket. Külön köszöntöm Lubomir Husar bíboros urat, a lvovi ukránok érsekét, és Marian Jaworski bíboros urat, a lvovi latinok érsekét, a különféle szertartások püspökeivel, papjaival és híveivel együtt. Köszöntöm minden részvevőjét az egyházi közösségnek, mely ezen a földön, ahol a keleti és a nyugati hagyomány találkozik, eredeti módon mutatkozik meg a maga sokféle gazdagságával. E szeretetben való közösségtek arra hivatott, hogy mintája legyen egy olyan egységnek, mely törvényes pluralizmusban él, és biztosítéka Róma püspöke, Péter utóda.
4. A ti egyházatok ugyanis a sokféle kulturális kapcsolatból és a különböző gyökerű keresztény tanúságtételekből a kezdetektől fogva meríthetett. A hagyomány szerint a kereszténység kezdetén maga András apostol, meglátogatván e helyeket, ahol most vagyunk, tanúskodott a szentségükről. A hagyomány ugyanis elmondja, hogy a Dnyeper magas partját szemlélve megáldotta Kijev földjét és azt mondta: „E hegyeken föl fog ragyogni Isten dicsősége!” Megjövendölte a nagy kijevi fejedelem megtérését a keresztény hitre, a szent keresztelőt, Vlagyimirt, kinek tevékenysége folytán a Dnyeper szinte „Ukrajna Jordánja”, a főváros, Kijev pedig „új Jeruzsálem”, a kereszténység anyja lett Kelet-Európában.
Az életszentségnek mily nagy tanúi követték egymást földeteken a keresztsége óta! A sort a kijevi vértanúk, Borisz és Hleb hercegek nyitják meg, akiket ti „a szenvedés hordozói” névvel illettek, akik testvérük kezéből fogadták a vértanúságot, és nem ragadtak fegyvert ellene! Már ők fölvázolták lelki arcvonásait a kijevi egyháznak, ahol a testvéri szeretet és a keresztény egység nevében elszenvedett vértanúság igazi egyetemes karizmának mutatkozott. Ennek a legközelebbi múlt is bőséges bizonyságát adja.
5. „Egy a test és egy a lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól” (Ef 4,4). Egyházaitok vértanúinak sorsa nem Pál apostol szentleckében hallott szavainak megvalósulása-e? Ő azt mondta az efezusi keresztényeknek: „Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, melyet kaptatok, teljes alázatban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fönntartsátok a lelki egységet.” (Ef 4,1-3).
Most, miután visszanyertétek a függetlenséget, új és ígéretes korszak nyílt meg előttetek, mely arra kötelezi a polgárokat – miként Andrej Septyitszkij metropolita szerette mondani –, hogy a „saját otthon” (Ukrajna) építését tekintsék céljuknak. Tíz esztendeje az ország szabad és független állam. E tíz év megmutatta, hogy a törvénytelenség és a korrupció kísértései ellenére lelki gyökerei erősek. Szívből kívánom, hogy Ukrajna továbbra is a személyes, szociális és egyházi erkölcs, a közjó szolgálata, a tisztesség és az áldozat eszméiből táplálkozzék, soha meg nem feledkezve a Tízparancsolat ajándékáról. Hitének elevensége, s egyháza újjászüeltésének erőteljessége megdöbbentő: múltjának gyökerei a jövő számára a remény zálogává lettek.
Drága testvéreim és nővéreim! Az Úr ereje, mely fönntartotta országotokat, édes erő, melyet követni kell. Ez működött hűségetekben és nagylelkűségetekben, mellyel Krisztus hívására válaszoltatok. E rendkívüli percben szeretném tiszteletemet kifejezni mindazok iránt, akik előttetek jártak a hitben, s a nagy megpróbáltatások ellenére megőrizték a szent hagyományt. Ragyogó példájuk bátorítson benneteket, hogy ne féljetek! Krisztus lelkének birtokában legyetek serények az ő szerető terve szerinti jövőtök építésében.
6. Földetek evangélium iránti évszázados hűségének fölidézése természetszerűen visszavezet bennünket a Cönákulumba, Krisztusnak a szenvedése előestéjén elmondott szavaihoz. Az Egyház szüntelenül visszatér a Cönákulumba, ahol született, és elkezdődött küldetése. Az Egyháznak szüksége van arra, hogy visszatérjen oda, ahol az apostolok az Úr föltámadása után beteltek Szentlélekkel, elnyervén a nyelvek ajándékát, hogy hirdetni tudják a világ népei és nemzetei között Isten nagy tetteit (vö. ApCsel 2,11).
Ma lélekben visszatérünk a Cönákulumba, hogy jobban megértsük az egység és a küldetés indítékait, melyek egészen idáig, a Dnyeper partjáig vezették az evangélium hirdetőinek tántoríthatatlan lépteit, hogy a nyelvek sokaságából ne hiányozzanak Oroszország lakói sem. „Ut unum sint!” Kapcsolódjunk az Úr tanítványainak egységéért mondott imádságához, mely fájdalmas fohászkodás a keresztények egységéért; szüntelen imádság, mely azokból a szívekből száll az ég felé, melyek alázatosak és hajlandóak nagylelkűen érezni, gondolkodni és cselekedni, annak érdekében, hogy Krisztus vágya megvalósulhasson. Erről a vértanúk seregének vére által megszentelt földről emelem veletek együtt imádságomat az Úrhoz, hogy az összes keresztények egyek legyenek Jézusnak a Cönákulumban kifejezett vágya szerint. Bárcsak a harmadik évezred keresztényei egy szívvel és egy lélekkel tudnának megjelenni a világ előtt!
E forró kívánságot Jézus Anyjára bízom, aki kezdettől fogva imádkozik az Egyházzal és az Egyházért. Mint a Cönákulumban, támogasson minket közbenjárásával. Vezessen bennünket a megbékélés és az egység útján, hogy végül a keresztények a Föld minden pontján együtt hirdethessék Krisztust és az Ő üdvözítő üzenetét az új évezred minden emberének.
II.
János
Pál pápa
