Este fél kilenckor érkezett meg a
Szentatya szálláshelyére, a Nunciatúrára, ahol már vártak rá a
magyar vallásos zsidó közösség képviselői.
Miután a Pápa egyenként üdvözölte a reá várókat, ők köszöntőként a következőket mondták:
Feldmájer Péter elnök:
Mélyen tisztelt II. János Pál pápa!
A vallásos magyarországi zsidóság nevében köszöntjük magasztos tisztségét és fennkölt személyét. Engedje meg, hogy üdvözlő szavainkat Kardos Péter főrabbi úr az Ön anyanyelvén tolmácsolja.
Kardos Péter főrabbi:
Mélyen tisztelt II. János Pál pápa!
Jól tudjuk, hogy Ön látogatása előtt tanulmányozta Magyarország történetét, s azt is tudjuk, hogy mint a lengyel nép fia Lengyelországban élte át a német megszállás éveit, így tudomással bírt az európai zsidóság szörnyű sorsáról, hiszen éppen Lengyelország földjén, Auschwitzban, Treblinkában gyilkolták meg zsidók millióit.
Magyarországon már az állam megalapításakor éltek zsidók. Szent István, a magyar-országi kereszténység megalapítója fiához, Imréhez írt intelmeiben a soknépű ország előnyeiről szól. A zsidók abban az időben valóban bántatlanul éltek itt, és eleget is tettek a Szentírás parancsának: „Dirsu et sölom háir... Segítsétek elő a hely békéjét, ahol éltek, mert a ti békétek is az!”
A későbbi századokban ez az ideális állapot sajnos nemegyszer – éppen egyházi indíttatásra – megváltozott. A legszörnyűbb megnyilvánulása a XX. század derekán következett be, amikor 6 millió zsidó testvérünket, közöttük hatszázezer magyarországi zsidót gyilkoltak meg. Az akkori magyar katolikus egyház vezetése nyilvánosan nem ítélte el százezrek elhurcolását.
Ki tudja, mi történt volna, ha megtörik a közönyt és a hallgatást... Gyermekeinket és öregeinket, szüleinket és nagyszüleinket siratjuk azóta is. Emléküket Budapesten emlékmű őrzi, ahol mindenki elhelyezi az emlékezés virágait, a kegyelet köveit.
De fájdalmunkban nem felejtkezhetünk el azon kevesekről, akik felemelték szavukat, emberségükre hallgatva, nem törődve azzal, hogy hangjuk elveszik a gonosz kórusában.
Mindig hálával fogunk emlékezni Angelo Rottára és Apor püspökre. Mélyen tisztelt II. János Pál pápa! Szeretnénk remélni, hogy az Ön látogatása új korszakot nyit a magyarországi katolikus egyház és az itt élő zsidóság viszonyában, nemkülönben szeretnénk, ha hozzájárulna a Vatikán és a zsidó állam jobb kapcsolatához, és ahhoz, hogy mártírjaink elpusztításának helye Auschwitzban háborítatlan legyen.
Hisszük, hogy Róma püspöke, a pápa, a lengyel nép nagy fia erkölcsi hatalma nyomán megvalósulnak a próféta szavai: „Óh, mily szépek a hegyeken az örömhírhozónak lábai, aki békét hirdet, aki jót hoz hírül, aki segítséget hirdet...”
Igen! Az Ön látogatását követően a jó jövőben reménykedünk. Hiszen valamennyien Isten gyermekei vagyunk, hiszen közös örökségünk Ábrahámtól származik, közös örökségünk az Ótestamentum is, és a Szentföld, a mai Izrael, mert ott sarjadtak ki a vallásos eszmék.
Ezeknek a gondolatoknak a jegyében köszöntjük Önt, a hívő magyarországi zsidóság nevében.
A Szentatya a következő beszéddel válaszolt:
Tisztelt Uraim!
1. Különös módon a szívemen viseltem, hogy személyesen találkozhassam Önökkel utazásom alatt, és nagyon megköszönöm az Úrnak, hogy egymást testvériesen köszönthetjük és tanúságot tehetünk a Teremtő Istenbe és Atyába vetett közös hitünkről. Hozzá emelem imádságomat, hogy áldja meg ezt a találkozást és adjon nekünk békét: nemcsak azt a békét, amelyet csupán a földi eszközökkel és „evilági” távlatban lehet kívánni és előkészíteni, hanem azt a békét, ami Salom, Isten üdvözítő jelenléte az emberi történelemben.
2. Add nekünk a te békédet, Uram! Hányszor és hányszor fordultatok ezzel az imádsággal Istenhez, amikor összegyűltetek zsinagógáitokban, azokban a napokban, amikor az üldözés sötét felhői kezdtek gyülekezni a magyarországi zsidó közösség felett, és a hátrányos megkülönböztetés gyűlöletes intézkedései az életet egyre nehezebbé tették számotokra. Szívetekben életre kelnek azok az imádságok, amelyek ősidők óta olyan sokszor hangzottak el atyáitok ajkán: „Miért vetettél el, Isten, minket mindenektől fogva, miért lángol haragod legelőd juhai ellen?”[1] Az üldözés pedig egyre súlyosabb lett. Már az életetekért kellett aggódnotok. A zsidó közösség tagjait ezrével zárták koncentrációs táborokba, és fokozatosan kiirtották őket. Azokban a rettenetes napokban ismét valósággá vált mindaz, amit Jeremiás próféta mondott: „Jajszó hallatszik Rámában, sírás és keserves jajgatás: Ráchel siratja fiait és nem akar vigasztalódni, hiszen már nincsenek többé”.[2]
Meghatott tisztelettel gondolok azokra a nagyszerű hívő emberekre, akik a szorongásnak és az aggódásnak azokban a napjaiban is, a megsemmisítés napjaiban – „Yom Shoa” Szofoniás szavai szerint[3] – tudtak hinni az Úr ígéretében és tudták ismételni: „Ő ragadott el, ő is gyógyít meg minket, ő vert meg, ő kötözi be sebeinket”.[4] Azért vagyunk most itt, hogy imádjuk Izrael Istenét, aki ez alkalommal is kiterjesztette oltalmazó karját népének áldott maradékára. Hányszor megismétlődött történelmetek folyamán ez a titokzatos szabadulás!
3. A zsidó nép az Úrba vetett hitétől támogatva még a több évezredes szétszóratásban is megőrizte önazonosságát, szertartásait, hagyományait, sőt értékes szerepe volt a világ szellemi és kulturális életében, különösen Európában. Ebben az országban is hosszú története van nagylelkű szolgálatotoknak és okos munkálkodásotoknak. Ma pedig, egy sötét időszak után, amelyben úgy tűnt, hogy a zsidókat teljesen kipusztítják, újra itt vagytok, és jelentős támogatást nyújtotok a magyar nemzet életéhez. Örvendek cselekvő jelenléteteknek, amely népetek új életerejéről tanúskodik. Együttesen emlékezem meg minden egyes zsidóról, asszonyokról és kisgyermekekről, öregekről és fiatalokról, akik – bár életüket elveszítették – mégis megőrizték bizalmukat az Úr ígéretében. Erősen hiszem, hogy az ő személyükben is beigazolódik Istennek Dániel könyvében leírt szava: „Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak... A bölcsek ragyogni fognak majd, miként az ég csillagai...”[5]
A halottak feltámadásának biztos reménye olyan kincs, amelyet Izrael megannyi fia éppen abban a pillanatban fedezett föl, amelyben Istenbe vetett feltétlen bizalmának egy emberi szempontból egészen elveszett helyzettel kellett szembesülnie. Ez a messiási reménnyel átszőtt várakozás rést nyitott a sötét emberi horizonton, és létünk sorsdöntő dimenzióját tárta fel.
Mély tisztelettel adózom e bátor és igazi emberek tanúságtételének; az a szilárd nézetem, hogy nem csalódtak meggyőződésükben, és bízom abban, hogy mindazoknak, akik ebben a várakozásban osztoznak, mindig lesz erejük, hogy Isten parancsainak engedelmeskedjenek.
4. Most tekintetünk a múltból egy olyan jövő felé fordul, melyet az igazságos kiengesztelődés jellemez. Ismételten fájlalom és elítélem veletek együtt azt a gonoszságot, amely nektek annyi szenvedést okozott, sokaknak pedig a halálát követelte. Biztos, hogy törekednünk kell „kipusztítani a rosszat közülünk”.[6] Most mégsem szabad felülkerekednie a gonoszok iránti bosszúvágynak, hiszen a végső ítéletet Istenre kell hagyni, hanem inkább annak az igyekezetnek, hogy az önzés és a gyűlölet soha többé ne okozhasson szenvedést és halált. Azon kell munkálkodnunk, hogy az igazságosság uralkodjék a világnak legalább azon részében, amelyben hatásunk érvényesülhet, kezdve legfőképpen önmagunkon, családunkon, és azokon, akik közel állnak hozzánk.
Ez a harc a gyűlölet és önzés ellen az Isten törvényéhez való hűség elidegeníthetetlen követelménye. A „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”[7] törvénye elsősorban az Izrael fiai közötti kölcsönös kapcsolatra vonatkozik, de nem engedi meg a mások iránti közömbösséget sem. „Az Örökkévaló, a ti Istenetek (... ) szereti a jövevényt, adva neki kenyeret és ruhát. Szeressétek ti is a jövevényt, mert jövevények voltatok Egyiptom országában”.[8]
Az igazságosság, a szeretet és a béke fáradságos keresését magunkon kell kezdeni. Önámítás lenne azt gondolni, hogy az önzés és az alaptalan gyűlölet sötét erői teljesen kívül maradnak életünkön, és nem szennyezik be semmiféle módon létünket. „Gonosz az ember szívének hajlama ifjúságától fogva”,[9] mondja az Úr. Ez a hajlam jelentkezik a mi magatartásunkban is. Ezért a hatalmas Isten segítségével a rossztól való igazi megszabadulás olyan, mint folytonos átkelés a Vörös-tengeren. Ez türelmes küzdelmet kíván, amely által előre lehet haladni a szív mindennapi megtérésében, vagyis a jeshuvában, a bűnbánatban, a böjtben és az irgalmasság cselekedeteiben.
Legyünk egyek tehát nap mint nap abban, hogy magunkban és környezetünkben őszintén keressük a jóságot és a békét, azért, hogy a mi erőfeszítésünk is hozzájárulhasson a gyűlölt gonoszság mielőbbi teljes legyőzéséhez, és hogy bennünk és körülöttünk, a Teremtő szándéka szerint, egyre inkább elterjedjen az igazság, a szeretet és a béke országa. „Az ugyanazon Isten iránti szeretet el kell hogy vezessen valamilyen konkrét tettre az ember érdekében... a társadalmi igazságosság és a béke keresésében helyi, nemzeti és nemzetközi szinten”.[10]
5. Ismerve saját gyengeségünket, és bízva Isten erejében, amely bennünk működik és megszabadít minket a rossztól, forduljunk szabadító Istenünkhöz. Ő, aki kiragadta népét a külső szolgaságból, meg fogja szabadítani a belső rabságokból is. Az Úr arca világosítsa meg szívünket, hogy tekintetünket ne a minket ért jogtalanságok keserű emlékére vessük, ne azt várjuk, hogy először a többiek váljanak jókká, hanem mi magunk haladjunk előre a jóra való megtérésben, elfeledve a múltat, és működjünk együtt a Teremtővel egy szebb jövő érdekében.
Pontosan ez volt a II. Vatikáni Zsinat nagy tanítása, amely az egész Egyházat arra buzdította, hogy elmélkedjen arról „a közös szellemi örökség” által nyújtott hatalmas értékről,[11] amely minket Ábrahám törzsével egyesít, hogy ebből az örökségből megújuló lendületet nyerjünk a hitre és a tettekre. És ebből a meggyőződésből fakad a keresztények és zsidók közös igyekezete arra, hogy jobban megismerjék egymást, hogy párbeszédre lépjenek, és hogy az emberi jogok, a vallásos nevelés és az antiszemitizmussal szembeni küzdelem területén hatékonyan együttműködjenek, az 1990-ben Prágában, a katolikus-zsidó vegyesbizottság által meghatározott program szerint, a testvéri tisztelet szellemében.
Fennáll a veszélye, hogy antiszemita érzelmek és megnyilvánulások támadnak és terjednek. Ennek sajnos mostanában máris nyugtalanító jelei mutatkoznak, a múltban pedig szörnyű eredményeit tapasztaltuk. E veszéllyel szemben az emberek lelkiismeretét arra kell nevelni, hogy az antiszemitizmust és a rasszizmus minden formáját úgy tekintsék, mint Isten és az emberiség elleni bűnt. Az emberek lelkiismeretének nevelése és általában a hatékony együttműködés érdekében kívánatos közös helyi bizottságokat is létrehozni.
Teljesedjék ki ez a találkozásunk, kedves barátaim, buzgó imádságban, a próféta megindító esdeklése nyomán: „Ebben az órában gondolj saját kezedre és nevedre. Igen, Urunk, te vagy a mi Istenünk, s mi dicsőítünk téged, Urunk.”[12]
Egyesítse ez az imádság a magyar föld minden lakóját az Úr békéjében.
A beszéd végén, búcsúzáskor a Szentatya mindenkinek egy vatikáni érmét ajándékozott, amit magyarországi látogatásának emlékére veretett.
Jegyzetek:
[1] Zsolt 74,1.
[2] Jer 31,15.
[3] Vö. Szof 1,15.
[4] Oz 6,1.
[5] Dán 12,2-3.
[6] MTörv 17,7.
[7] Lev 19,18.
[8] MTörv 10,17-19.
[9] Ter 8,21.
[10] Irányelvek és tanácsok a Nostra Aetate alkalmazására, 4: Enchiridion Vaticanum, V. 513. o.
[11] NAe 4.
[12] Bár 3,5-6.
Miután a Pápa egyenként üdvözölte a reá várókat, ők köszöntőként a következőket mondták:
Feldmájer Péter elnök:
Mélyen tisztelt II. János Pál pápa!
A vallásos magyarországi zsidóság nevében köszöntjük magasztos tisztségét és fennkölt személyét. Engedje meg, hogy üdvözlő szavainkat Kardos Péter főrabbi úr az Ön anyanyelvén tolmácsolja.
Kardos Péter főrabbi:
Mélyen tisztelt II. János Pál pápa!
Jól tudjuk, hogy Ön látogatása előtt tanulmányozta Magyarország történetét, s azt is tudjuk, hogy mint a lengyel nép fia Lengyelországban élte át a német megszállás éveit, így tudomással bírt az európai zsidóság szörnyű sorsáról, hiszen éppen Lengyelország földjén, Auschwitzban, Treblinkában gyilkolták meg zsidók millióit.
Magyarországon már az állam megalapításakor éltek zsidók. Szent István, a magyar-országi kereszténység megalapítója fiához, Imréhez írt intelmeiben a soknépű ország előnyeiről szól. A zsidók abban az időben valóban bántatlanul éltek itt, és eleget is tettek a Szentírás parancsának: „Dirsu et sölom háir... Segítsétek elő a hely békéjét, ahol éltek, mert a ti békétek is az!”
A későbbi századokban ez az ideális állapot sajnos nemegyszer – éppen egyházi indíttatásra – megváltozott. A legszörnyűbb megnyilvánulása a XX. század derekán következett be, amikor 6 millió zsidó testvérünket, közöttük hatszázezer magyarországi zsidót gyilkoltak meg. Az akkori magyar katolikus egyház vezetése nyilvánosan nem ítélte el százezrek elhurcolását.
Ki tudja, mi történt volna, ha megtörik a közönyt és a hallgatást... Gyermekeinket és öregeinket, szüleinket és nagyszüleinket siratjuk azóta is. Emléküket Budapesten emlékmű őrzi, ahol mindenki elhelyezi az emlékezés virágait, a kegyelet köveit.
De fájdalmunkban nem felejtkezhetünk el azon kevesekről, akik felemelték szavukat, emberségükre hallgatva, nem törődve azzal, hogy hangjuk elveszik a gonosz kórusában.
Mindig hálával fogunk emlékezni Angelo Rottára és Apor püspökre. Mélyen tisztelt II. János Pál pápa! Szeretnénk remélni, hogy az Ön látogatása új korszakot nyit a magyarországi katolikus egyház és az itt élő zsidóság viszonyában, nemkülönben szeretnénk, ha hozzájárulna a Vatikán és a zsidó állam jobb kapcsolatához, és ahhoz, hogy mártírjaink elpusztításának helye Auschwitzban háborítatlan legyen.
Hisszük, hogy Róma püspöke, a pápa, a lengyel nép nagy fia erkölcsi hatalma nyomán megvalósulnak a próféta szavai: „Óh, mily szépek a hegyeken az örömhírhozónak lábai, aki békét hirdet, aki jót hoz hírül, aki segítséget hirdet...”
Igen! Az Ön látogatását követően a jó jövőben reménykedünk. Hiszen valamennyien Isten gyermekei vagyunk, hiszen közös örökségünk Ábrahámtól származik, közös örökségünk az Ótestamentum is, és a Szentföld, a mai Izrael, mert ott sarjadtak ki a vallásos eszmék.
Ezeknek a gondolatoknak a jegyében köszöntjük Önt, a hívő magyarországi zsidóság nevében.
A Szentatya a következő beszéddel válaszolt:
Tisztelt Uraim!
1. Különös módon a szívemen viseltem, hogy személyesen találkozhassam Önökkel utazásom alatt, és nagyon megköszönöm az Úrnak, hogy egymást testvériesen köszönthetjük és tanúságot tehetünk a Teremtő Istenbe és Atyába vetett közös hitünkről. Hozzá emelem imádságomat, hogy áldja meg ezt a találkozást és adjon nekünk békét: nemcsak azt a békét, amelyet csupán a földi eszközökkel és „evilági” távlatban lehet kívánni és előkészíteni, hanem azt a békét, ami Salom, Isten üdvözítő jelenléte az emberi történelemben.
2. Add nekünk a te békédet, Uram! Hányszor és hányszor fordultatok ezzel az imádsággal Istenhez, amikor összegyűltetek zsinagógáitokban, azokban a napokban, amikor az üldözés sötét felhői kezdtek gyülekezni a magyarországi zsidó közösség felett, és a hátrányos megkülönböztetés gyűlöletes intézkedései az életet egyre nehezebbé tették számotokra. Szívetekben életre kelnek azok az imádságok, amelyek ősidők óta olyan sokszor hangzottak el atyáitok ajkán: „Miért vetettél el, Isten, minket mindenektől fogva, miért lángol haragod legelőd juhai ellen?”[1] Az üldözés pedig egyre súlyosabb lett. Már az életetekért kellett aggódnotok. A zsidó közösség tagjait ezrével zárták koncentrációs táborokba, és fokozatosan kiirtották őket. Azokban a rettenetes napokban ismét valósággá vált mindaz, amit Jeremiás próféta mondott: „Jajszó hallatszik Rámában, sírás és keserves jajgatás: Ráchel siratja fiait és nem akar vigasztalódni, hiszen már nincsenek többé”.[2]
Meghatott tisztelettel gondolok azokra a nagyszerű hívő emberekre, akik a szorongásnak és az aggódásnak azokban a napjaiban is, a megsemmisítés napjaiban – „Yom Shoa” Szofoniás szavai szerint[3] – tudtak hinni az Úr ígéretében és tudták ismételni: „Ő ragadott el, ő is gyógyít meg minket, ő vert meg, ő kötözi be sebeinket”.[4] Azért vagyunk most itt, hogy imádjuk Izrael Istenét, aki ez alkalommal is kiterjesztette oltalmazó karját népének áldott maradékára. Hányszor megismétlődött történelmetek folyamán ez a titokzatos szabadulás!
3. A zsidó nép az Úrba vetett hitétől támogatva még a több évezredes szétszóratásban is megőrizte önazonosságát, szertartásait, hagyományait, sőt értékes szerepe volt a világ szellemi és kulturális életében, különösen Európában. Ebben az országban is hosszú története van nagylelkű szolgálatotoknak és okos munkálkodásotoknak. Ma pedig, egy sötét időszak után, amelyben úgy tűnt, hogy a zsidókat teljesen kipusztítják, újra itt vagytok, és jelentős támogatást nyújtotok a magyar nemzet életéhez. Örvendek cselekvő jelenléteteknek, amely népetek új életerejéről tanúskodik. Együttesen emlékezem meg minden egyes zsidóról, asszonyokról és kisgyermekekről, öregekről és fiatalokról, akik – bár életüket elveszítették – mégis megőrizték bizalmukat az Úr ígéretében. Erősen hiszem, hogy az ő személyükben is beigazolódik Istennek Dániel könyvében leírt szava: „Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak... A bölcsek ragyogni fognak majd, miként az ég csillagai...”[5]
A halottak feltámadásának biztos reménye olyan kincs, amelyet Izrael megannyi fia éppen abban a pillanatban fedezett föl, amelyben Istenbe vetett feltétlen bizalmának egy emberi szempontból egészen elveszett helyzettel kellett szembesülnie. Ez a messiási reménnyel átszőtt várakozás rést nyitott a sötét emberi horizonton, és létünk sorsdöntő dimenzióját tárta fel.
Mély tisztelettel adózom e bátor és igazi emberek tanúságtételének; az a szilárd nézetem, hogy nem csalódtak meggyőződésükben, és bízom abban, hogy mindazoknak, akik ebben a várakozásban osztoznak, mindig lesz erejük, hogy Isten parancsainak engedelmeskedjenek.
4. Most tekintetünk a múltból egy olyan jövő felé fordul, melyet az igazságos kiengesztelődés jellemez. Ismételten fájlalom és elítélem veletek együtt azt a gonoszságot, amely nektek annyi szenvedést okozott, sokaknak pedig a halálát követelte. Biztos, hogy törekednünk kell „kipusztítani a rosszat közülünk”.[6] Most mégsem szabad felülkerekednie a gonoszok iránti bosszúvágynak, hiszen a végső ítéletet Istenre kell hagyni, hanem inkább annak az igyekezetnek, hogy az önzés és a gyűlölet soha többé ne okozhasson szenvedést és halált. Azon kell munkálkodnunk, hogy az igazságosság uralkodjék a világnak legalább azon részében, amelyben hatásunk érvényesülhet, kezdve legfőképpen önmagunkon, családunkon, és azokon, akik közel állnak hozzánk.
Ez a harc a gyűlölet és önzés ellen az Isten törvényéhez való hűség elidegeníthetetlen követelménye. A „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”[7] törvénye elsősorban az Izrael fiai közötti kölcsönös kapcsolatra vonatkozik, de nem engedi meg a mások iránti közömbösséget sem. „Az Örökkévaló, a ti Istenetek (... ) szereti a jövevényt, adva neki kenyeret és ruhát. Szeressétek ti is a jövevényt, mert jövevények voltatok Egyiptom országában”.[8]
Az igazságosság, a szeretet és a béke fáradságos keresését magunkon kell kezdeni. Önámítás lenne azt gondolni, hogy az önzés és az alaptalan gyűlölet sötét erői teljesen kívül maradnak életünkön, és nem szennyezik be semmiféle módon létünket. „Gonosz az ember szívének hajlama ifjúságától fogva”,[9] mondja az Úr. Ez a hajlam jelentkezik a mi magatartásunkban is. Ezért a hatalmas Isten segítségével a rossztól való igazi megszabadulás olyan, mint folytonos átkelés a Vörös-tengeren. Ez türelmes küzdelmet kíván, amely által előre lehet haladni a szív mindennapi megtérésében, vagyis a jeshuvában, a bűnbánatban, a böjtben és az irgalmasság cselekedeteiben.
Legyünk egyek tehát nap mint nap abban, hogy magunkban és környezetünkben őszintén keressük a jóságot és a békét, azért, hogy a mi erőfeszítésünk is hozzájárulhasson a gyűlölt gonoszság mielőbbi teljes legyőzéséhez, és hogy bennünk és körülöttünk, a Teremtő szándéka szerint, egyre inkább elterjedjen az igazság, a szeretet és a béke országa. „Az ugyanazon Isten iránti szeretet el kell hogy vezessen valamilyen konkrét tettre az ember érdekében... a társadalmi igazságosság és a béke keresésében helyi, nemzeti és nemzetközi szinten”.[10]
5. Ismerve saját gyengeségünket, és bízva Isten erejében, amely bennünk működik és megszabadít minket a rossztól, forduljunk szabadító Istenünkhöz. Ő, aki kiragadta népét a külső szolgaságból, meg fogja szabadítani a belső rabságokból is. Az Úr arca világosítsa meg szívünket, hogy tekintetünket ne a minket ért jogtalanságok keserű emlékére vessük, ne azt várjuk, hogy először a többiek váljanak jókká, hanem mi magunk haladjunk előre a jóra való megtérésben, elfeledve a múltat, és működjünk együtt a Teremtővel egy szebb jövő érdekében.
Pontosan ez volt a II. Vatikáni Zsinat nagy tanítása, amely az egész Egyházat arra buzdította, hogy elmélkedjen arról „a közös szellemi örökség” által nyújtott hatalmas értékről,[11] amely minket Ábrahám törzsével egyesít, hogy ebből az örökségből megújuló lendületet nyerjünk a hitre és a tettekre. És ebből a meggyőződésből fakad a keresztények és zsidók közös igyekezete arra, hogy jobban megismerjék egymást, hogy párbeszédre lépjenek, és hogy az emberi jogok, a vallásos nevelés és az antiszemitizmussal szembeni küzdelem területén hatékonyan együttműködjenek, az 1990-ben Prágában, a katolikus-zsidó vegyesbizottság által meghatározott program szerint, a testvéri tisztelet szellemében.
Fennáll a veszélye, hogy antiszemita érzelmek és megnyilvánulások támadnak és terjednek. Ennek sajnos mostanában máris nyugtalanító jelei mutatkoznak, a múltban pedig szörnyű eredményeit tapasztaltuk. E veszéllyel szemben az emberek lelkiismeretét arra kell nevelni, hogy az antiszemitizmust és a rasszizmus minden formáját úgy tekintsék, mint Isten és az emberiség elleni bűnt. Az emberek lelkiismeretének nevelése és általában a hatékony együttműködés érdekében kívánatos közös helyi bizottságokat is létrehozni.
Teljesedjék ki ez a találkozásunk, kedves barátaim, buzgó imádságban, a próféta megindító esdeklése nyomán: „Ebben az órában gondolj saját kezedre és nevedre. Igen, Urunk, te vagy a mi Istenünk, s mi dicsőítünk téged, Urunk.”[12]
Egyesítse ez az imádság a magyar föld minden lakóját az Úr békéjében.
A beszéd végén, búcsúzáskor a Szentatya mindenkinek egy vatikáni érmét ajándékozott, amit magyarországi látogatásának emlékére veretett.
Jegyzetek:
[1] Zsolt 74,1.
[2] Jer 31,15.
[3] Vö. Szof 1,15.
[4] Oz 6,1.
[5] Dán 12,2-3.
[6] MTörv 17,7.
[7] Lev 19,18.
[8] MTörv 10,17-19.
[9] Ter 8,21.
[10] Irányelvek és tanácsok a Nostra Aetate alkalmazására, 4: Enchiridion Vaticanum, V. 513. o.
[11] NAe 4.
[12] Bár 3,5-6.
