Magyar Katolikus Egyház | LABOREM EXERCENS

1. Munkát végezve kell az embernek megszereznie mindennapi kenyerét,[1] ugyanakkor munkájával mozdítja elő a technika és a tudományok szüntelen fejlődését, különösen pedig a társadalom – amelyben testvéreivel együtt él – erkölcsi és kulturális életének folyamatos kibontakozását. A „munka” minden olyan tevékenységet jelöl, amit az ember végez, tekintet nélkül jellegére és körülményeire; azaz így nevezünk bármilyen emberi cselekedetet, amelyet munkának tartanak vagy kell tartanunk a sokféle tevékenységi forma közül, amire az ember képes és emberi képességeinél fogva természete szerint alkalmas. Az ember – akit Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett,[2] és aki azt a feladatot kapta ebben a látható világban, hogy hajtsa uralma alá a földet[3] –, kezdettől fogva munkavégzésre hivatott, hogy vállalja a munkát. A munka azon jegyek egyike, amelyek az embert a többi élőlénytől megkülönböztetik; azoktól az élőlényektől, amelyeknek létfenntartó tevékenységét nem lehet munkának nevezni. Ugyanis egyedül az ember alkalmas a munkára, egyedül az ember dolgozik, s ezzel tölti földi életét. Éppen ezért a munka magán viseli az ember és az ember mivoltának sajátos jegyét, a személyek közösségében dolgozók személy jegyét. Ez a jel nyilvánvalóvá teszi, hogy, valójában mi a munka és bizonyos értelemben annak természetét is meghatározza.

II. A szociális kérdés és a munka

A) A MUNKA A RERUM NOVARUM ÓTA ELTELT KILENCVEN ESZTENDŐBEN

Az Egyház útja a dolgozó ember

2. Mivel idén május 15-én volt 90 éve, hogy XIII. Leó pápának, a „szociális kérdés” jeles taglalójának Rerum Novarum kezdetű, kiemelkedő jelentőségű enciklikája megjelent, e megnyilatkozásunkat az emberi munkának, vagy még inkább magának az embernek kívánjuk szentelni, aki – amint ezt tapasztaljuk –, a munka nagyon széles területén tevékenykedik. Ha ugyanis – miként a Péter Római Székében való szolgálatunk kezdetén kibocsátott Redemptor hominis enciklikánkban mondottuk – az ember „az Egyház első és legfontosabb útja”,[4] mégpedig a Krisztus által véghezvitt Megváltás kifürkészhetetlen misztériuma miatt, szüntelenül vissza kell térnünk ehhez az úthoz, s mindig új igyekezettel, törekvéssel kell követnünk azon szempontok szerint, amelyek alkalmazásával ez az út az ember földi életének teljes gazdagságát, s ugyanakkor minden fáradságát is feltárja.

A munka és az ember elválaszthatatlan

3. Az állandó és elsőrendű szempontok közé tartozik a munka, amely mindig szorosan kötődik az adott korhoz, éppen ezért megköveteli, hogy újra meg újra felfigyeljünk rá és megfelelően értékeljük. Mivel állandóan új kérdések és problémák merülnek fel, mindig új remények ébrednek, de félelmek és fenyegetések is riasztanak, amelyek mind az emberi élet ezen elsődleges szempontjához kapcsolódnak; a munka ugyanis az ember mindennapos életének tartozéka; belőle meríti sajátos és különleges méltóságát; ugyanakkor benne szinte mérhetővé válik az emberi fáradság, a fájdalom, a hányattatás és az igazságtalanság, amelyek egyre inkább áthatják a közösségi életet, akár egy nemzet határain belül, akár nemzetközi szinten. Amennyiben igaz, hogy az ember keze munkáját fogyasztja[5] – azaz nemcsak a mindennapi kenyerét, amellyel testét táplálja, hanem a szellemi kultúrának, az emberi civilizációnak, a fejlődésnek és a tudománynak a kenyerét is – annyiban igaz az is, hogy az ember ezt a kenyeret mindig „arca verítékével”[6] eszi, azaz nem csupán saját erőfeszítésével és fáradságával, hanem nagyon sok olyan feszültség, konfliktus és megkülönböztetés közepette is, amelyek a munkával kapcsolatosak, s így az egyes társadalmak és az egész emberi nem életét is megzavarják

A világgal együtt a munka is változik

4. A Rerum Novarum enciklika 90. évfordulójának emlékét ünnepeljük, miközben technikai, gazdasági és politikai téren új fejlődés hajnalán állunk, amely sok szakértő véleménye szerint a munka és a termelés egészét tekintve nem kisebb jelentőséggel bír, mint az elmúlt évszázad ipari forradalma. Ebben a vonatkozásban különböző tényezőknek általános jelentőségük van: a termelés sok területén egyre növekvő automatizáció; a nyersanyagok és az energia árának növekedése; a természeti kincsek korlátozott voltának és a tűrhetetlen környezetszennyezésnek növekvő felismerése; olyan népek megjelenése a világ nyilvánossága előtt, amelyek századokon át gyarmati sorban éltek és most – miután felszabadultak – törvényes helyüket követelik a nemzetek között és a nemzetközi kapcsolatokban. Ezek az új körülmények egy új rendet kívánnak és a mai gazdasági struktúrák, valamint a munkamegosztás megfelelőátalakítását teszik szükségessé. Valószínű, hogy e változások következtében a munkások hatalmas tömege miatt szakmunkások serege – sajnos –legalább egy időre munkanélküliségbe kényszerül, vagy a körülmények arra késztetik őket, hogy új szakmát tanuljanak; mint ahogy az is nagyon valószínűnek látszik, hogy a gazdagabb régiókban az anyagi javak bősége és gyors növekedése csökkenni fog. Mindazonáltal e megváltozott körülmények sok százmillió ember számára – akik most megalázó és méltatlan nyomorban élnek – meghozhatják a reményt és a fölemelkedést is.

Az Egyház feladata a dolgozó ember védelme

5. Nem az Egyház dolga, hogy tudományoson kutassa azokat a lehetséges következményeket, amelyek az emberi közösség e változásaiból adódhatnak. Az Egyház azonban feladatának tekinti, hogy a dolgozó emberek jogait és méltóságát mindig felszínre hozza és tiltakozzon az olyan körülmények ellen, amelyek közepette ezek megsérülnek; továbbá, hogy azon fáradozzon, hogy az ilyen változások az ember és a társadalom valódi fejlődését eredményezzék.

B) AZ EGYHÁZ SZOCIÁLIS TANÍTÁSÁNAK ÉS TEVÉKENYSÉGÉNEK SZERVES KIBONTAKOZÁSA

„Régit és újat” hozunk elő a munkáról

6. Mivel a munka az emberhez tartozó probléma, kétségtelenül annak a „szociális kérdésnek” középpontjában áll, amelyre az említett enciklika megjelenése óta eltelt közel száz esztendő alatt különösen is irányult az Egyház tanítása és amelyhez apostoli küldetésének ilyen jellegű kezdeményezései kapcsolódtak. Ha jelen elmélkedésünkkel a munka felé fordulunk, azt nem az eddigiektől függetlenül akarjuk tenni, hanem megőrizve a megfelelő kapcsolatot ennek a tanításnak és az ilyen kezdeményezéseknek egész hagyományával. Miközben így járunk el az Evangélium útmutatása szerint, arra törekszünk, hogy az Evangélium kincstárából „újat és régit” hozzunk elő.[7] Kétségtelen ugyanis, hogy a munka „régi dolog”; annyira régi, mint maga az ember és az emberi élet a földön. Mindazonáltal az ember általános állapota a mai világban – amelyet összefüggéseiben és részleteiben is feltártak, azaz földrajzi, kulturális és politikai szempontok szerint – megköveteli, hogy felfedezzük az „emberi munka” új jelentéseit, és megfogalmazzuk azokat az új feladatokat, amelyek ezen a téren minden egyes ember, család, nemzet, az egész emberi nem, továbbá az Egyház előtt állnak.

A szociális kérdés és az Egyház

7. A Rerum Novarum enciklika megjelenése óta eltelt időben a szociális kérdés szüntelenül lekötötte az Egyház figyelmét. Erről tanúskodnak a Tanítóhivatal megnyilatkozásai – akár a pápák bocsátották ki, akár a II. Vatikáni Zsinat fogalmazta meg azokat –, továbbá az egyes püspöki karok nyilatkozatai és különböző szervezetek tevékenysége, melyekben vagy elméletileg taglalták a témát, vagy az apostoli törekvéseket megvalósították nemzetközi szinten, vagy a helyi Egyházak keretei között. Nehéz volna ezen a helyen részletesen felsorolni mindent, amivel az Egyház és a keresztények a szociális kérdés mellett – azt vallásos feladatként vállalva – elkötelezték magukat; ugyanis túl sokat kellene mondanunk. Mintegy a Zsinat gyümölcse lett az a legfelső szintű szervezet, amely e témában mindennek koordináló központja, a Justitia et Pax pápai bizottság, melynek az egyes Püspökkari Konferenciáknál is megvan a megfelelő szerve. E bizottságnak már a neve is nagyon kifejező, ugyanis mutatja, hogy a szociális kérdést a maga teljes bonyolultságában kell szemlélni. Az igazságosság védelmezésének feladatát ugyanis nagyon szorosan össze kell kapcsolni a mai világ békéje megőrzésének feladatával. E kettős feladatnak kétségtelenül kedvez az a gyötrelmekkel teli tapasztalat, amelyet az egész földkerekséget pusztító két világháborúból merítettünk; e háborúk csapásai az elmúlt 90 év folyamán mind Európának, mind a többi kontinensnek sok részét sújtották. E kettős feladat megoldása mellett szól egész különlegesen a második világháború, továbbá az atomháború fenyegető réme és az ebből következő borzalmas kép, amely az emberiség önpusztítását idézi fel

A szociális kérdés kibontakozása

8. Ha nyomon követjük a legfelső Egyházi Tanítóhivatal ilyen jellegű dokumentumainak sorát, azok kifejezetten megerősítik ezt a problémafölvetést. Ami a világ békéjét illeti, annak kulcsát XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikája tartalmazza. Ha pedig a társadalmi igazságosság kérdésének alakulását tekintjük, a következőket kell megjegyeznünk: abban az időszakban, amely a Rerum Novarum és a hasonló tartalmú, XI. Pius pápa által kibocsátott Quadragesimo anno között eltelt, az Egyház tanítása elsősorban az úgynevezett munkás-kérdést érintette, és azt egy-egy nemzet határai között tárgyalta; a rákövetkező időben ugyanez a tanítás már a földkerekség egészét tartja szem előtt. A javak egyenlőtlen elosztása, a nyomor, s hogy vannak a földnek gazdag és éhező térségei, a kiegyenlítést követelik, s annak az útnak a megtalálását, amely a javak igazságosabb elosztásához vezet. Erre vonatkozik az a tanítás, amelyet XXII. János pápa Mater et Magistra enciklikájában, a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójában, és VI. Pál pápa Populorum progressio kezdetű enciklikájában találunk.

Az osztály-problémából világ-probléma lett

9. Az Egyház tanításának és cselekvésének, amelyet a szociális kérdés ügyében magára vállalt, ilyen jellegű kibontakozása teljesen megfelel a tények tárgyilagos ismeretének. Mert korábban e kérdés boncolgatásakor a hangsúly elsősorban a társadalmi rendeken, az „osztályokon” volt, újabban azonban a hangsúly a világot érintő kérdésekre került. Így nem csupán az „osztály” környezetét vesszük figyelembe hanem az egyenlőtlenség és igazságtalanság egész világot átszövő hálózatát is. Olyannyira, hogy nem csupán az „osztály”-szempontot, hanem az egész földkerekséget érintő feladatokat is tekintetbe vesszük, amelyek segítenek abban, hogy a mai világban rátaláljunk az igazságossághoz vezető útra. A jelen kor világának mélyebb vizsgálata a társadalmi igazságtalanságok korábbi kutatásának eredményeit is teljesebben feltárja; ez azokban a törekvésekben mutatkozik meg, amelyek arra irányulnak, hogy megszülessen a földön az igazságosság, s ne palástolják el azokat az igazságtalan struktúrákat, melyeknek vizsgálata és megváltozása a földkerekség méreteiben válik szükségessé.

C) A MUNKA A SZOCIÁLIS KÉRDÉS SARKPONTJA

A munka és a szociális kérdés összetartozása

10. Ebben a folyamatban – akár a társadalmi valóság objektív megismeréséről, akár a bonyolultan összetett szociális kérdésre vonatkozó egyházi tanításról van szó – az emberi munkára irányadó kérdés nyilvánvalóan gyakran fölmerült. Ez ugyanis a társadalmi életnek és az egyház tanításának is biztos és állandó eleme. Egyébként az egyházi tanításban e kérdés vizsgálata sokkal régebbi, semhogy be lehetne szorítani ebbe a kilencven esztendőbe. Hiszen az Egyház tanítása – mint forrásból – a Bibliából ered, a Teremtés könyvétől kezdve s főként az Evangéliumból és az apostoli iratokból. Az Egyház különböző korok igényeinek megfelelően már a korábbi századokban is foglalkozott a munka kérdésével az emberről és a társadalmi életről szóló tanításában, különösen pedig a társadalmi erkölcs témakörében. A római pápák ezt örökségként vették át elődeiktől, és a szociális kérdés újabb elemezésével gazdagították, leginkább a Rerum Novarum enciklikában. E kérdés taglalásában a munka problémáját elmélyítették és az új helyzethez alkalmazták, szilárdan őrizve az igazságnak azt a keresztény alapját, amit öröknek lehet mondani.

A munka sarkponti jelentősége

11. Ha a jelen megnyilatkozásban újra erről a témáról tárgyalunk – anélkül, hogy szándékunkban állna minden részletét érinteni –, azt nem annyira azért tesszük, hogy összegyűjtsük és megismételjük mindazt, ami az Egyház tanításában már benne van, hanem inkább azért, hogy megmutassuk – talán világosabban, mint eddig –, hogy az emberi munka az egész szociális kérdésnek minden valószínűség szerint elsődleges sarkpontja, ha ezt a kérdést valóban úgy akarjuk vizsgálni, hogy az embernek javát szolgálja. Ha az állandóan felvetődő és napról napra bonyolultabbá váló szociális kérdés megoldását – vagy helyesebben szólva: fokozatos megoldását – keressük, azzal a szándékkal, hogy az emberi élet emberibbé váljon,[8] akkor ez a sarkpont, azaz az emberi munka, perdöntő és elsődleges jelentőségű.

II. A munka és az ember

A) A TEREMTÉS Könyvében Az embert Isten rendelte a munkára

12. Az Egyháznak meggyőződése, hogy az emberi munka az ember földi életének alapvető tényezője. E meggyőződésében meg is erősödik, ha beletekint az emberről szóló tudományok – az antropológia, az őslénytan, a történelem, a szociológia, a pszichológia és más tudományok – gazdag kincstárába, mert mind cáfolhatatlanul tanúskodnak ezen igazság mellett. Ezt a biztos ismeretet azonban az Egyház elsősorban Isten kinyilatkoztatott igéjének forrásából meríti úgy, hogy ez az értelemben élő meggyőződés egyúttal hitből fakadó meggyőződés is legyen. Ennek oka pedig az – és már most érdemes fölfigyelnünk erre –, hogy az Egyház hisz az emberben. Mert nemcsak történeti tapasztalatok alapján, s nem is a tudományos megismerés különféle módszereivel közelít az emberhez, hanem elsősorban az élő Isten kinyilatkoztatott igéjének ragyogó fényében. Amikor az ember felé fordul, arra törekszik az Egyház, hogy feltárja azt az örök tervet és a természetet felülmúló rendeltetést, amelyet az élő Isten, a Teremtő és Megváltó neki kijelölt.

„Hajtsátok uralmatok alá a földet!”

13. Az Egyház már a Teremtés könyvének első lapjain felfedezi a forrást és az okot ahhoz, hogy meggyőződésévé váljék: az ember földi életének egyik elsődleges tényezője a munka. E szentírási helyek vizsgálata rádöbbent minket arra, hogy – jóllehet a gondolatok előadási módja archaikus – az emberről alapvető igazságokat jelentenek ki. Ezt már magában a teremtéstörténetben is megtaláljuk. Olyan igazságok ezek, amelyek kezdettől fogva érvényesek az emberre, és földi életét nagy vonásokban körvonalazzák, akár az ősi ártatlanság állapotában, akár annak a kezdeti szövetségnek bűnnel való megszegése után, amelyet a Teremtő magában az emberben teremtményével kötött. Amikor az „Isten képmására... férfinak és nőnek”[9] teremtett ember ezeket a szavakat hallja: „növekedjetek és sokasodjatok és töltsétek be a földet, s hajtsátok uralmatok alá”,[10] a mondottak – ámbár nem közvetlenül és nem kifejezetten a munkára vonatkoznak – mellesleg minden kétséget kizáróan jelzik a világban végrehajtandó tevékenységet; s mi több, a maga rejtett lényegét is megmutatják. Az ember ugyanis mint Isten képmása a többi dolgok fölött áll, mert Teremtőjétől kapta a parancsot, hogy hajtsa uralma alá a földet. Az emberben pedig, bárki emberfia legyen is az, amikor ezt a parancsot végrehajtja, a mindenség Teremtőjének tevékenysége tükröződik.

Az ember a munka által „uralkodik” a földön

14. A munka – amennyiben „tárgyas” cselekvésnek tekintjük, azaz olyannak, amely az emberi alanyból indul ki és egy külső tárgyra irányul – feltételezi, hogy az ember sajátos módon uralkodjék a földön, s ugyanakkor ezt az uralmat megerősíti és előmozdítja. A „föld” szó, amely a Szentírás lapjain előfordul, elsősorban nyilvánvalóan úgy értendő, hogy a látható mindenségnek azt a részét jelzi, amelyen az ember lakik, de ugyanez a szó tágabb értelemben magában foglalja az egész látható világot azon határokon belül, amelyeken belül az ember képességeit kifejti és gyakorolja, s olyan tevékenységeket folytat, melyekkel kielégíti szükségleteit. A „hajtsátok uralmatok alá a földet” kifejezésnek beláthatatlan jelentősége van; ugyanis jelenti mindazokat a javakat, amelyek a földben (és az egész látható világban) el vannak rejtve, és vallási indíttatásból is eredő emberi cselekvéssel fölfedezhetők és megfelelő módon felhasználhatók. Így tehát a Szentírás elején álló szavak szüntelenül a mindenkori jelenre is vonatkoznak. Hasonlóképpen magukban foglalják a gazdasági élet és a civilizáció minden letűnt korszakát, a mi korunkat is, a jövendőt is, s a fejlődésnek azon fokait is, amelyek bizonyos fokig már sejthetők, de nagyrészt az ember előtt még majdnem ismeretlenek és titokzatosak.

A fejlődés nem lép túl a teremtés rendjén

15. Néha beszélünk olyan korszakokról, amikor a gazdasági életben és a civilizációban – akár az egész emberi nemet tekintve, akár egyes nemzeteket – a fejlődés „felgyorsul.” Az ilyenfajta felgyorsulás a természettudományokkal és a technikával, leginkább pedig a társadalmi-gazdasági élettel kapcsolatos jelentős találmányokkal függ össze, mégis azt kell mondanunk, hogy ez a gyorsulás egyáltalán nem lép túl azon, amit ennek a szentírási szövegnek ősi igéi lényegileg tartalmaznak. Az ember ugyanis, aki munkájával egyre inkább a föld urává válik és magával a munkával erősíti uralmát a látható világban, minden körülmények között és az ilyen fejlődés minden fokán megmarad azon az úton, amelyet a Teremtő kezdeti elrendelése határozott meg. Ez az elrendelés szükségszerűen és elválaszthatatlan módon kötődik ahhoz, hogy az ember, a férfi és a nő, „Isten képmására” teremtetett. A dolgoknak ez a rendje egyetemes, mivel mindenkit magába foglal: minden egyes nemzedéket, a gazdasági és kulturális fejlődés minden fokát; s egyúttal ez az a rend, amely minden emberben, bárki legyen is az, tudatossá válik. Minden ember beletartozik ebbe a rendbe; minden egyed megfelelő és megszámlálhatatlan módon részesedik ebben a mérhetetlen rendben, melynek következtében az ember a munkája által „uralma alá hajtja a földet.”

B) A MUNKA TÁRGYI ÉRTELEMBEN: A TECHNIKA

Minden munkában az „uralkodás” valósul meg

16. Annak a tevékenységnek egyetemessége és sokfélesége, amellyel uralmunk alá hajtjuk a földet, szemlélteti az emberi munkát, mert az ember a föld fölötti uralmat a munkában és a munka segítségével gyakorolja. Innen világosodik meg az objektíven fölfogott munka értelme, s ennek jelentése az emberi kultúrának és civilizációnak különböző korszakaiban ténylegesen megmutatkozott. Az ember ugyanis már azzal uralkodik a földön, hogy állatokat szelídít, azokat eteti, és belőlük nyeri a szükséges táplálékot és ruházatot; illetve azáltal, hogy a földről és a tengerből összegyűjti a természet gyümölcseit. Ennél sokkal jobban uralma alá hajtja a földet akkor, amikor művelni kezdi, és feldolgozván termékeit, a saját igényei szerint formálja azokat. Tehát a mezőgazdasági kultúra a gazdasági tevékenység elsődleges területe, s az emberi munka közvetítésével nélkülözhetetlen tényezője a termelésnek. Az ipar pedig mindig abban áll, hogy a föld kincseit – akár a természetben élő élőlényekről, akár a mezőgazdaság terményeiről, akár a vegyészet eredményeiről van szó – feldolgozza emberi munkával, ti. az ember fizikai és szellemi munkájával. Bizonyos értelemben ugyanezt kell mondanunk a szolgáltató iparról is, továbbá a tisztán elméleti vagy gyakorlati célokat szolgáló kutatásról is.

A technika átalakítja a munkát

17. Az ember tevékenysége az iparban és a földművelésben gyakran már nem munka, legalábbis nem kétkezi munka, mivel az ember kezének és izmainak munkáját napról napra tökéletesebb gépek és automatikák segítik. Nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is tanúi vagyunk egy olyan változásnak, amelyet a fejlődő tudomány és technika váltott ki. Általános értelemben szólva, történetileg ez volt az oka annak a civilizációs szempontból nagy társadalmi változásnak, amely az iparosodás kezdetétől tart, és ehhez járulnak még az új technikai eredmények, mint az elektronika, vagy ezekben az években a mikroprocesszorok.

A munka alanya azonban változatlanul az ember

18. Jóllehet az ipar gépesítése során úgy tűnhet, hogy a gép „dolgozik”, az ember pedig csupán felügyel a gépre és különböző módokon tökéletesíti és segíti azt, mégis igaz, hogy éppen az iparosodás az oka annak, hogy az emberi munka problémái új szempontokból merülnek föl. Akár a gépek első megjelenése az iparban, aminek következtében az ún. munkáskérdés keletkezett, akár az utána következő változtatások, amikor már a nagyipar bontakozott ki, s azok is, amik e korszak után következtek, világosan megmutatják, hogy az egyre jobban gépesített munka időszakában is maga az ember marad a munka alanya.

A technika lehet társ és ellenség

19. Az ipar és a vele kapcsolatos egyéb területek együttes fejlődése – s e kapcsolódó területek közül az újabb vívmányok az elektronikában, főleg a miniatürizálás, az információközlés, a távvezérlés és mások – kifejezik, hogy milyen nagy szerepet játszik a munka cselekvő alanya és tárgya (s itt a „tárgy” a szó legtágabb értelmében veendő) kölcsönös kapcsolatában a munkának az a társa, amely az emberi értelem szülötte: a technika. Az a technika,amelyen itt nem a munkavégzés képességét vagy az arra való alkalmasságot értjük, hanem azon eszközök összességét, amelyeket az ember a munkában használ – és amely minden kétség nélkül társa az embernek. Általa ugyanis a munka termelékenyebb, tökéletesebb és gyorsabb lesz. A tudomány haladásával a technika teszi lehetővé, hogy a termék mennyiségileg is több és minőségileg is jobb legyen.

Mindazonáltal néha előfordul, hogy a technikából nem társ, hanem az ember ellensége lesz, például amikor a munkavégzés során gépekkel „váltják fel” az embert, megfosztva minden személyes alkotási örömtől, s attól a késztetéstől, hogy teremtő munkát végezzen és kötelezettségeket vállaljon magára. Ez történt akkor is, amikor a gép sok munkást megfosztott munkahelyétől, vagy amikor a gépet fölmagasztalták, és az embert rabszolgájává alázták.

A technikában is az „uralkodás” jelenik meg

20. Ha tehát a „hajtsátok uralmatok alá a földet” szentírási igéket, melyek a teremtés kezdetén hangzottak el, úgy értjük, hogy korunkhoz – az ipari forradalom és az után következő idők korához – is szólnak, akkor kétségtelenül magukban foglalják a technikával való kapcsolatot is, azaz vonatkoznak mindazokra a gépekre és mechanizmusokra, amelyeket az emberi szellem alkotott és amelyek történetileg bizonyítják az ember uralmát a természet fölött.

A technika új kérdések elé állít mindenkit

21. Az emberiség történelmének legutóbbi szakasza, különösen bizonyos társadalmakban kialakította azt a szemléletet, hogy a gazdasági fejlődés elsődleges feltétele a technika. A technika eluralkodásával együtt nagyon fontos kérdések merültek fel és merülnek fel szüntelenül, amelyek az emberi munkára irányulnak, mégpedig a munka alanya szempontjából, aki maga az ember. E kérdéseknek egész különleges súlyt adnak az etikai és társadalom-etikai jellegű érvek és viták. Éppen ezért ezek a kérdések szinte szünet nélkül válaszra késztetik a különféle intézményeket, az államokat és azok vezetőit, a nemzetközi szervezeteket és társaságokat, sőt magát az Egyházat is.

C) A MUNKA SZUBJEKTÍV ÉRTELEMBEN: AZ EMBER

A munka alanya, az ember külön probléma

22. Ha tovább folytatjuk a munka vizsgálatát – és elemzésünk a Szentírás igéihez kapcsolódik, melyek szerint az embernek uralma alá kell hajtania a földet – figyelmünket a szubjektív értelemben vett munkára kell fordítanunk. Annál is inkább meg kell tennünk ezt, mert idáig a munka objektív értelméről tárgyaltunk és alig érintettük a kérdéseknek azt a széles körét, amelyet a szakemberek és maguk a dolgozók is, ki-ki a maga módján jól ismer. A Teremtés könyvének igéi, melyekre e vizsgálódás során hivatkozunk, csak mellesleg szólnak a munkáról, ha a munkát objektív értelemben vesszük, de ugyanígy érintik a munka alanyát is. Amiket azonban a Szentírás állít, nagyon súlyos igazságok és mély jelentéstartalmuk van.

A munkát az ember személyként végzi

23. Az embernek uralma alá kell hajtania a földet és uralkodnia kell rajta, mivel Isten képmása, személy, azaz lélekkel rendelkező alany, aki alkalmas arra, hogy előrelátóan és értelmesen cselekedjék; képes rá, hogy önálló elhatározásokat hozzon és arra törekedjék, hogy tökéletesítse önmagát. Az ember tehát mint személy a munka alanya; mint személy dolgozik és hajtja végre a munka folyamatához tartozó különböző tevékenységeket, melyeknek – eltekintve objektív értéküktől – arra kell szolgálniuk, hogy kibontakoztassa emberi mivoltát és betöltse hivatását, ami őt ember voltából következően mint személyt megilleti. Az e tárgyhoz tartozó fontosabb igazságokat legutóbb a II. Vatikáni Zsinat idézte emlékezetünkbe a Gaudium et spes konstitúcióban, különösen annak első fejezetében, ahol az ember hivatásáról beszél.

A munka etikai érték

24. Így tehát az az „uralom”, amelyről az elmélkedésünk alapjául szolgáló szentírási szöveg beszél, a munkának nem csupán objektív jelentésére vonatkozik, hanem arra tanít, hogy a munka szubjektív jelentésére is legyünk tekintettel. A munka – amennyiben olyan cselekvések sorozata, melyekkel az ember és az emberi nem uralma alá hajtja a földet – a Szentírásban kimondott fogalomnak csak akkor felel meg, ha az ember munkavégzésének egész folyamán úgy mutatkozik meg és olyannak bizonyul, mint aki „uralkodik.” Mivel pedig ez az uralkodás bizonyos értelemben inkább a munka szubjektív oldalára vonatkozik, mint objektív összetevőjére, ezért a munka etikai természetét jelzi. Valójában ugyanis nem kétséges, hogy az emberi munkának etikai értéke van, amely minden közvetítő nélkül a legszorosabban ahhoz kötődik, hogy aki a munkát végzi, Személy: szabad és öntudatos, azaz önmaga felől határozni képes alany.

Az Egyház a munkáról mindig így tanított

25. Ez az igazság, amely az emberi munkáról szóló keresztény tanítás legbensőbb és örök magva, elsődleges jelentőséggel bírt és bír azoknak a súlyos szociális problémáknak a megfogalmazásánál, amelyek végigvonulnak az emberi történelem minden korszakán.

A munka értékét a dolgozó ember adja

26. Régebben az embereket aszerint sorolták társadalmi rendekbe, hogy milyen természetű munkát végeznek. Azt a munkát, amely a munkástól testi tevékenységet követelt, azaz az izmok és a kezek munkáját, a szabad emberhez méltatlannak tartották, és ezért ennek végzésére szolgákat tartottak. A keresztény vallás azonban, az Ószövetség néhány sajátos vonását kiegészítve, ebben az ügyben a fogalmakat gyökeresen megváltoztatta. Az evangéliumi üzenet teljes gazdagságából indult ki, s főleg abból az igazságból, hogy Krisztus, jóllehet Isten volt, mindenben hasonlóvá vált hozzánk, s életének nagyobbik részét a munkának szentelte és gyalupad mellett dolgozott. Ez a tény önmagában a „munka Evangéliuma”, amely nagyon világosan megmutatja, hogy az alap, amelyen a munka értékét és jelentőségét mérni kell, nem magának a munkának milyensége, hanem a személy, aki dolgozik. A munka méltóságának forrásait tehát elsősorban nem objektív, hanem szubjektív tényezőkben kell keresnünk.

A munka szolgálja az embert, és nem az ember a munkát!

27. Ha e dologról így gondolkodunk, akkor teljesen értelmét veszti az az alap, amelyen a régiek a végzett munka milyensége szerint osztották az embereket különféle társadalmi rendekbe. Ebből azonban nem következik, hogy az emberi munkát objektív oldaláról nézve nem lehet, vagy nem kell semmi módon értékelni és minősíteni. Csak azt kell állítanunk, hogy a munka értékének elsődleges alapja maga az ember, aki alanya a munkának. Ehhez azonban azonnal csatlakozik egy nagyjelentőségű következmény, amely kiemeli a munka etikai jellegét: jóllehet igaz, hogy az ember a munkára született és erre kapott meghívást, mégis „a munka szolgálja az embert és nem az ember a munkát.” Ez a következmény méltán arra indít minket, hogy elismerjük a munka objektív tartalmát megelőző nagyon értékes szubjektív jelentését. Ilyen szellemben felfogva a dolgot és elismerve, hogy az ember által végzett különféle munkákban kisebb vagy nagyobb objektív érték van, nyíltan hangsúlyozni akarjuk, hogy minden munkát aszerint kell értékelni, hogy ki ennek a munkának az alanya; azaz: a munka méltósága a munkát végző ember személyi méltóságának függvénye. S megfordítva: függetlenül a munkától, amelyet valaki végez, ha meg is van határozva a cél, amelyre a tevékenység irányul – ez olykor nagy figyelmet és erőfeszítést igényel –, e célnak önmagában nincs biztos és végső jelentése. Végelemzésben ugyanis a munka célja, bármilyen munkáé, amit az ember végez – legyen szó a legszolgaibb munkáról, vagy a közvélemény szerint legegyhangúbb, sőt a társadalom legalsó rétegéhez tartozó tevékenységről, – mindig maga az ember marad.

D) A HELYES ÉRTÉKRENDET FENYEGET? VESZÉLY

Az ökonomista és materialista gondolkodás mást mond

28. Ezek a munkára vonatkozó alapvető kijelentések a keresztény igazság gazdag tárházából, elsősorban magából a „munka Evangéliumából” származtak, és alapot szolgáltattak ahhoz, hogy az emberek új módon gondolkozzanak, értékeljenek és cselekedjenek. Újabban, az iparosodás korszakától kezdve, a munkáról megfogalmazott keresztény tanításnak szembe kellett helyezkednie azokkal a különböző szellemi áramlatokkal, melyek az ún. materialista és ökonomista gondolkodásmódból következtek.

A munka mint „áru”, s az ember mint „munkaerő”

29. Az ilyen vélemények képviselői közül néhányan úgy tekintették és tárgyalták a munkát, mint valami „árut”, amelyet a munkás – különösen az iparban dolgozó munkás – elad a munkaadónak, aki egyidejűleg a „tőke” tulajdonosa is, azaz az ő tulajdonában vannak a gépek és mindazok az eszközök, amelyek a termelést lehetővé teszik. A munkának ilyen felfogása különösen a 19. század első felében terjedt el. A következő időben azonban a kifejezetten így megfogalmazott kijelentések csaknem teljesen eltűntek, mert emberségesebben kezdtek gondolkodni és vélekedni a munkáról. A munkás és a termelőeszközök közötti kölcsönhatás következtében a javak mértéktelen fölhalmozásának, vagy ahogy nevezik, a kapitalizmusnak különböző formái alakultak ki – s vele párhuzamosan a kollektivizmus különböző formái is –, melyekbe más társadalmi-gazdasági természetű elemek is beleszövődtek. Ezeket bizonyos adott körülmények határozták meg: a munkásszervezetek és a közhatalom tevékenysége, továbbá a nagy termelőüzemek és nemzetközi méretű vállalatok. Ennek ellenére a veszedelem, hogy a munkát „sajátos árucikknek”, vagy egy, a javak termeléséhez szükséges névtelen erőnek (vannak, akik még „munkaerőről” is beszélnek) tartsák, mindmáig megmaradt és meg is fog maradni mindig, amíg a gazdasági természetű kérdések értelmezése elsődlegesen a materialista közgazdaságtan sajátos premisszáiból, tételeiből indul ki.

Az ember nem lehet termelő eszköz

30. Az ilyen gondolkodáshoz és értékelésmódhoz szüntelenül alkalmat és szinte ösztönzést ad a csupán az anyagiakkal törődő civilizáció folyamatos kibontakozása, fejlődése, amelyben elsősorban a munka objektív oldalára irányul a figyelem, a szubjektív szempont pedig – azaz ami akár közvetlenül, akár közvetve a munka alanyával kapcsolatos – csak másodlagos jelentőségű. Minden ilyen esetben, s minden ilyen társadalmi helyzetben összezavarodik, vagy esetleg fel is borul az a rend, amelyet a Teremtés könyvének kezdetén álló szavak határoztak meg; tudniillik az emberrel úgy bánnak, mint puszta termelőeszközzel, holott tekintet nélkül a munka fajtájára, úgy kell vele bánni – és egyedül ővele – mint a munka cselekvő alanyával, alkotóval és mesterrel. A rendnek ezt a fölborulását – függetlenül a munkavégzés módjától és a hivatkozástól, mellyel a munkavégzés történik – kapitalizmus néven kellene neveznünk abban az értelemben, amelyről alább bővebben lesz szó. Tudjuk ugyanis, hogy a kapitalizmusnak meghatározott történelmi jelentése van: olyan rendszert, mégpedig olyan gazdasági-társadalmi rendszert értünk rajta, amely szemben áll a szocializmussal vagy a kommunizmussal. Ha azonban figyelmünket az alapvető igazság vizsgálatára fordítjuk, amely szerint a gazdaság egész folyamata és a termelési struktúra megítélhető – ide tartozik maga a munka is –, fel kell ismernünk, hogy a kezdeti kapitalizmus tévedése megismétlődhet mindenütt, ahol az embert úgy tekintik, mintha az anyagi javak előállítására szolgáló eszközrendszerhez tartozna, mintha valamiképpen termelő eszköz lenne, és nem munkája igazi méltósága szerint értékelik, azaz nem mint alanyt és alkotót, sőt, mint igazi célt szemlélik, akire az egész termelési folyamat irányul.

A dolgozó ember etikai-társadalmi probléma

31. Ebből érthetjük meg, hogy az emberi munka vizsgálata – melyhez lelkünk számára világosságot azok az igék gyújtanak, amelyek az ember földön való uralmáról szólnak –, behatol az etikai-szociális kérdések együttesének legbenső magvába. Ilyen felfogásnak kellene uralkodnia a társadalom- és gazdaságpolitika egész területén, vonatkozzék akár az egyes régiókra, akár a nemzetek és kontinensek között létrejött tágabb szerveződésekre, különös tekintettel azokra a feszültségekre, amelyek nemcsak Kelet és Nyugat, hanem Észak és Dél között is megvannak. Korunk etikai-szociális kérdései különböző összefüggéseinek nagy figyelmet szentelt XXIII. János pápa Mater et Magistra, és VI. Pál pápa Populorum progressio kezdetű enciklikájában.

E) A MUNKÁSOK ÖSSZETARTOZÁSA

A munka tárgyi oldala változik, az alanyi oldal ugyanaz marad

32. Ha tehát az emberi munkáról elsősorban alanya – azaz a munkát végző ember, a személy – szempontjából tárgyalunk, legalább nagyjából értékelnünk kell azt a történelmi fejlődést, amely a Rerum Novarum enciklika megjelenése óta eltelt 90 esztendőben a munka szubjektív jelentésével kapcsolatban végbement. Ámbár a munka alanya, az ember, mindig ugyanaz, de ha a munka objektív oldalát nézzük, szembeszökő változások történnek. Jóllehet alanya szerint a munka egynek mondható (mert az ember egyszeri, és soha meg nem ismételhető), mégis ha objektív irányultságait tekintjük, azt kell mondanunk, hogy sok munka van: sokféle a munka. Ezen a téren az emberi civilizáció fejlődése állandó gazdagodást hoz magával. Azonban figyelnünk kell arra, hogy e fejlődésben nem csupán új munkaformák jelennek meg, hanem vannak olyan formák is, amelyek megszűnnek. S ha általánosságban el is fogadható, hogy ez normális folyamat, mégis ügyelni kell arra, hogy e fejlődésbe bele ne kerüljenek olyan rendellenességek, melyek az etikai, társadalmi okok miatt veszedelmessé válhatnak.

A „munkás-kérdés” jogos önvédelem szülötte

33. Ilyen természetű, súlyos egyenlőtlenségek vagy visszaélések miatt született meg a múlt században a „munkás-kérdés”, vagy ahogy néha mondani szokták, a „proletár-kérdés.” E kérdés – a vele összefüggő problémákkal együtt – jogos társadalmi ellenállást váltott ki; s fölébredt, szinte kirobbant a dolgozó emberek közötti összetartozás tudata, különösen az ipari munkásság körében. Az összefogásra és közös cselekvésre szólító felhívás a munkások körében –, főleg azok soraiban, akik csak egy részfeladatot oldottak meg, vagy teljesen egyhangú munkát végeztek, ami elszemélyteleníti az embert a nagyipari üzemekben, ahol a gép uralkodik az ember felett – társadalmi, etikai szempontból igen nagy jelentőségű és hatásos volt. Ez az egyesült akarat az emberi méltóság csorbításával szegült szembe, amennyiben az ember a munka alanya; s ezzel együtt tiltakozott a hallatlan kizsákmányolás ellen, amely a keresetben, a munkafeltételekben és a munkavédelemben érhető tetten. E tiltakozás a munkásokat közösséggé egyesítette, melyet nagyon szoros együvé tartozás jellemez.

Ha a Rerum Novarum és az Egyházi Tanítóhivatal további dokumentumainak tanítását nézzük, nyíltan be kell ismernünk, hogy társadalmi, erkölcsi szempontból jogos volt ez a tiltakozás az égbekiáltó, a munkásokat elnyomó igazságtalanság és megkárosítás ellen, amelyek a gyors ipari fejlődés korszakában nehezedtek az emberekre. Ezt az állapotot támogatta a „liberális” társadalmi-politikai rendszer, amely saját közgazdasági tételeinek megfelelően egyedül a „tőke” tulajdonosainak gazdasági vállalkozásait támogatta és védte, de nem fordított elég figyelmet a munkások jogaira, mert az állította, hogy az emberi munka csupán termelőeszköz, és a „tőke” a javak termelésének fundamentuma, létrehozó oka és célja.

A munkások összetartozás-tudatának hatásai

34. Ennek következtében a munkások közötti erős összetartás – miközben ezzel egy időben másokban egyre világosabbá vált a munkások jogainak elismerése, és egyre inkább melléjük szegődtek – hamarosan igen nagy változásokat idézett elő. Különféle új rendszereket alkottak; kifejlődtek a mérhetetlen gazdagság felhalmozásának, azaz az ún. új kapitalizmusnak vagy a kollektivizmusnak különböző formái. Nem ritkán a munkások is részt vehetnek és részt is vesznek azoknak a javaknak tervezésében és ellenőrzésében, melyeket egy adott vállalat vagy gyár előállít. A munkásoknak megfelelő szervek közvetítésével befolyásuk van a munkakörülmények, a bérek, és a szociális törvények kialakítására.

A „proletár-állapot” újraképződése

35. Mindazonáltal különböző ideológiai vagy hatalmi rendszerek, és az emberi együttélés során kialakult új, kölcsönös kapcsolatok okozták azt, hogy nyilvánvaló igazságtalanságok megmaradnak és újak keletkeznek. Ha az egész földkerekséget szemügyre vesszük, a civilizációs fejlődés és a tömegkommunikáció az oka annak, hogy az egész világon jobban ismertté váltak az ember élet- és munkafeltételei; de az igazságtalanságnak egyéb formáit is feltártuk, sokkal nagyobbakat azoknál, amelyek az elmúlt század folyamán a munkásokat egységbe kovácsolták. Ez történik azokon a területeken, ahol bizonyos fokú iparosítás már történt; de ott is, ahol a munka még főleg a földművelésből, vagy hasonló tevékenységből áll továbbra is.

Azok a mozgalmak, amelyek az emberi munka terén törekszenek egységet létrehozni – amely összetartozásnak soha nem szabad elzárkóznia a másokkal való párbeszéd és együttműködés elől – szükségesek lehetnek olyan társadalmi rétegek számára is, melyek korábban nem tartoztak ezekhez a mozgalmakhoz, de a társadalmi valóság és az élet föltételeinek változása következtében valóban a proletárok közé kerülnek, vagy már proletár állapotban élnek, jóllehet még nem nevezik őket ezen a néven, pedig az már joggal megilleti őket. Ilyen

állapotban lehetnek bizonyos „értelmiségi” dolgozó rétegek, főleg, ha kevés a kereslet a munkájuk iránt, amiatt, hogy napról napra többek számára nyílik meg az iskola, és szüntelenül növekszik azok száma, akik diplomát szereznek. Ez a tanult embereket sújtó munkanélküliség akkor áll elő, vagy akkor növekszik, amikor az oktatás, amelyben részük lehetett, nem olyan meghatározott feladatkörökre vagy szolgáltatásokra irányul, melyekre a társadalomnak valóban szüksége van; vagy amikor kevésbé keresik az olyan munkát, amelyhez meghatározott iskolai végzettség kell, illetve kevesebb keresettel jár, mint bármilyen kétkezi munka. Nyilvánvaló, hogy az oktatás és a nevelés önmagában mindig kiemelkedő érték, és az emberi személy számára jelentős gazdagodást és gyarapodást jelent; mégis ettől függetlenül előfordulhat, hogy tanult emberek proletárrá válnak.

Az Egyház törődik a dolgozó emberrel

36. Éppen ezért állandóan érdeklődnünk kell a munka alanya és a feltételek felől, amelyek között életét éli. Ahhoz, hogy a társadalmi igazságosság a földkerekség különböző Államaiban és az Államok kölcsönös kapcsolataiban valóra váljon, mindig új mozgalmakra van szükség a munkások egymásközti és a mások velük való kapcsolatának kialakítására. Ennek a kapcsolatnak mindig meg kell mutatkoznia, amikor bárhol a földön akár a munka alanyának társadalmi megvetettsége, akár alacsony munkabérek vagy a nyomorúságos körülmények között nyomor vagy éhség sújtja az embert. Az Egyház ebben az ügyben a lehető leginkább elkötelezve érzi magát, mert küldetésének, szolgálatának, Krisztus iránti hűsége bizonyságának tekinti, hogy valóban „a szegények Egyháza” legyen. Szegénynek lenni azonban nagyon sokféleképpen lehet: a szegénység különböző helyeken és különböző korokban más és más formában jelenik meg. Gyakran látunk olyanokat, akik az emberi munka méltóságának csorbulása miatt szenvednek, akár a kevés munkavállalási lehetőség – azaz a munkanélküliség – miatt, akár mert nem biztosítják és nem becsülik eléggé a munkát és a belőle fakadó jogokat, különösen a méltányos bért és a munkás illetve családja biztonságát.

F) A MUNKA: A SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA

A munkához fáradság társul

37. Tovább szemlélve az embert mint a munka alanyát, legalább átfogó módon érintenünk kell néhány olyan problémát, melyekkel az emberi munka méltósága pontosabban meghatározható, mert módot nyújtanak arra, hogy a munka különleges és sajátos erkölcsi értékét részletesebben körül tudjuk írni. Ezt annak a szentírási meghívásnak szemmel tartásával kell tennünk, amelynek alapján a „föld” uralom alá kerül,[11] s melyben a Teremtő akarata nyilvánult meg, hogy a munka által az ember alkalmas legyen annak az „uralomnak” a megszerzésére, ami a látható világban csak az emberre jellemző. Isten alapvető és eredeti tervét az emberről, akit „a maga képére és hasonlatosságára alkotott”,[12] akkor sem vonta vissza, amikor az ember az Istennel kötött első szövetség megszegése után ezeket az igéket hallotta: „arcod verítékével fogod enni a kenyeret.”[13] Ez a mondat az olykor igen nagy fáradságra vonatkozik, amely ettől az időtől fogva az emberi munka kísérője; de semmit nem csorbítja azt az igazságot, mely szerint maga a munka az út, mellyel az ember megvalósítja különleges uralmát a látható világ fölött „uralma alá hajtván” a földet.

E fáradságban mindenkinek része van

38. Ezt a fáradságot az emberek egyetemesen ismerik, mivel valamennyien tapasztalják. Ismerik azok az emberek, akik kétkezi munkájukat néha valóban nagyon kegyetlen körülmények között végzik; ismerik nemcsak a földművesek, akik naphosszat a föld művelésével fáradoznak, amely néha „tövist és bogáncsot” terem,[14] hanem a bányászok és kőfejtők, a vasmunkások, a kohászok, s azok is, akik gyárakban vagy az építőiparban gyakran életveszélyek közepette dolgoznak. Ugyanígy azok az emberek is ismerik a fáradságot, akik tanulnak; ismerik a természettudósok is; tapasztalják azok is, akikre a társadalmi kérdések eldöntésének súlyos terhe nehezedik; tudják, mi ez, az orvosok és a betegápolók, akik éjjel és nappal virrasztanak a betegek mellett; ismerik az asszonyok, akiket a társadalom, sőt néha a tulajdon családjuk sem becsül, de a mindennapok terhét hordozzák és gondoskodnak az otthonról és a gyermekek neveléséről; végezetül ismeri a fáradságot mindenki, aki dolgozik, s mivel minden embernek szól a munkára való meghívás, valamennyien személyes tapasztalatként érzik.

A munka mégis érték: nemesíti az embert

39. Mégis e sokféle fáradság ellenére – s talán éppen miatta – a munka az embernek kincse. Ámbár az a sajátossága, hogy „nehezen megszerezhető jó” (bonum arduum), miként Szent Tamás mondja,[15] ez nem akadályozza meg azt, hogy az embernek java legyen. És nem csupán „hasznos” vagy „élvezhető”, hanem „méltó” java, azaz összhangban áll az ember méltóságával, amely a munkában fejeződik ki és általa gyarapszik. Ha tehát valaki a munka etikai jelentését pontosabban le akarná írni, annak elsősorban erre kell figyelemmel lennie. A munka az embernek azért java – mégpedig emberségének java –, mert általa az ember nem csupán a természetet változtatja meg úgy, hogy saját szükségleteihez alakítja, hanem önmagát is, mint embert tökéletesíti, sőt bizonyos módon „emberebbé” válik.

A serénység erénye növeli az ember méltóságát

40. E megfontolás nélkül érthetetlen a serénység erénye, s főleg azt nem lehet felfogni, hogy miért erény a serénység; az erény ugyanis mint erkölcsi habitus olyan valóság, amely az embert mint embert jóvá teszi. Ez azonban egyáltalán nem szabadít meg attól az aggodalomtól, amely méltán szorongat, hogy a munkától, amelytől az anyag megnemesedik, maga az ember méltóságában silányabbá válik. Közismert ugyanis, hogy a munkát sokféleképpen lehet az ember ellen alkalmazni: az ember büntethető közmunkával, s az arra ítéltek a többiektől elkülönítve táborokban kényszermunkát végeznek; a munka az ember elnyomásának eszközévé válhat; végül az emberi munkát, azaz magát a dolgozó embert sokféleképpen ki lehet zsákmányolni. Mindezek amellett szólnak, hogy erkölcsi feladat a serénység erényének a munka társadalmi rendjével való összekapcsolása, melynek következtében a dolgozó ember „emberebbé válik”, s nem csupán testi erőinek fölemésztésével (amit legalább részben nem lehet elkerülni) nem alacsonyodik le a munka miatt, hanem sajátos személyi méltósága sem szenved csorbát.

G) A MUNKA ÉS A TÁRSADALOM

A munka szorosan kapcsolódik a családhoz

41. Miután így megerősítettük az emberi munka személyes jellegét, tovább kell lépnünk egy másik témára, azoknak az értékeknek a körére, amelyek e személyes szemponthoz szükségszerűen hozzátartoznak. A munka ugyanis az a fundamentum, amelyre a családi életet építik, amely az embernek természetes joga és hivatása. A javak e két körének – az egyik a munkához tartozik, a másik az emberi élet családi jellegéből következik – helyesen kell egymáshoz kapcsolódnia, és megfelelő módon át kell hatniuk egymást. A munka bizonyos értelemben feltétele annak, hogy családot lehessen alapítani, mivel a családnak bizonyos javakra szüksége van az élethez, s e javakat az ember általában munkát végezve szerzi meg. A munka és a serénység a családon belül folyó egész nevelési folyamatot áthatja, mégpedig azért, hogy mindenki „emberré váljon”, olyan emberré, aki a munka segítségével uralkodik a dolgokon; ez az „emberré válás” az egész nevelési folyamat elsődleges célja. Miként nyilvánvaló, itt a munkának mindkét arculata közrejátszik: az egyik, amely lehetővé teszi az élet és a család fenntartását, s a másik, amely a család elé kitűzött célok, főleg a nevelés megvalósítását teszi lehetővé. Természetesen a munkának ez a két jelentése szorosan összetartozik és kiegészítik egymást.

A család a munka első iskolája

42. Általánosságban emlékeztetnünk kell rá és hangsúlyoznunk kell, hogy a család egyike azoknak a legfontosabb pilléreknek, melyekre az emberi munka társadalmi-etikai rendjének irányulnia kell. Amikor az Egyház e problémáról tanít, mindig külön figyelmet szentel a családnak, s mi magunk is e Levelünkben még visszatérünk rá. Igazában ugyanis a család olyan közösség, melyet a munka segítségével lehet megalapozni, s ugyanakkor minden egyes ember számára a család jelenti a munka első iskoláját.

A társadalom sok nemzedék munkájának gyümölcsét őrzi és adja át a dolgozó embereknek

43. A megfontolásunk során számításba jövő – a munka alanyára vonatkozó – értékek harmadik köre ahhoz a nagy társadalomhoz tartozik, amelyhez az ember a szellemi kultúra és a történelem által létrehozott szálak révén kapcsolódik. A társadalom – jóllehet talán még nem érkezett el arra, hogy érett nemzeti formát öltsön – nem csupán minden embernek nagy dajkája, még ha közvetett módon is (hiszen a családjában mindenki azokat a javakat szívja magába, amelyeket egy adott nemzetegyetemes kultúrája tartalmaz), hanem ragyogó történelmi és társadalmi bemutatása annak a munkának is, amelyet az összes nemzedékek egymás után végeztek. Ebből következik, hogy az ember a maga benső emberi identitását azzal a kötelékkel kapcsolja össze, amellyel egy nemzet tagja, és azt akarja, hogy honfitársaival együtt végzett munkája a közjót is gyarapítsa. Így válik tudatossá benne, hogy munkájával az egész emberiség családjának örökségét, az összes, földön élő ember javát szolgálja.

Őrizni kell a munka szubjektív oldalának fontosságát

44. Az emberi munka szubjektív jellege számára e három értékkör mindig megőrzi a maga jelentőségét. E szubjektív jelleg, azaz a benne foglalt igazság jobban hozzátartozik az emberi munkához, mint az objektív jelleg. A munka alanyi természetében valósul meg ugyanis elsősorban „uralma” a természet fölött, amelyre a Teremtés könyvének első szavai szerint az ember kezdettől fogva meghívást kapott. Az, hogy a „föld uralom alá hajtása”, azaz a munka, a dolog technikai oldalát tekintve az emberöltők során, s főleg az elmúlt században a termelőeszközök átalakulása révén, hatalmas fejlődésen ment keresztül, hasznos és pozitív; csak a munka objektív oldala ne kerekedjék a szubjektív oldal fölé, azaz ne csökkentse, vagy ne vegye el az embert8l méltóságát és jogait, melyeket nem lehet tőle elidegeníteni.

III. A munka és a tőke közötti összeütközés a történelem jelen szakaszában

A) AZ ÖSSZEÜTKÖZÉS DIMENZIÓI

A munka pozitív emberi tevékenység

45. Az eddigiekben főbb vonalaiban vázoltuk fel a munkával kapcsolatos kérdéseket. Amennyire a Szentírás első szövegeihez kapcsolódik e vázlat, annyira az egyházi tanítás vázát és tartószerkezetét is jelenti, amely tanítás az elmúlt századok során a sokfajta történelmi változás közepette változatlan maradt. Mindazonáltal a tapasztalatok alapján, melyekre az Egyház a Rerum Novarum enciklika megjelenése előtt és után tett szert, ugyanaz a tanítás különleges aktualitást nyert. Jelen elemzésünkben a munka olyan valóságként jelenik meg, amelynek elsődleges jelentősége van abban, hogy a világot, melyet a Teremtő az emberre bízott, emberivé formáljuk; olyan valóságként, amely szorosan kapcsolódik az emberhez és annak értelmes tevékenységéhez, mint sajátos alanyához. Ez a valóságra támaszkodó igazság, a dolgoknak szokásos rendje szerint, betölti az emberi életet és nagy hatással van az élet értékére és értelmére. Mert a munka, jóllehet fáradsággal és erőfeszítéssel jár, bizonyos jót jelent, amely felé az ember szeretettel fordul. Az emberi munka e tulajdonságainak – ti., hogy teljesen pozitív, teremtő, nevelő és érdemszerző – kell alapot szolgáltatniuk a mai értékeléshez és elemzéshez, még az ember alanyi jogai tekintetében is, miként erről a nemzetközi Nyilatkozatok, s a különféle Munkatörvénykönyvek tanúskodnak, melyeket vagy egyes nemzetek törvényhozásai alkottak meg, vagy olyan szervezetek, amelyek szociális, illetve társadalomtudományi módszerekkel foglalkoznak a munka problémájával. Az ilyenfajta kezdeményezések támogatója nemzetközi szinten az ENSZ legelső önálló intézménye, a Nemzetközi Munka Szervezet (ILO).

A jubileum alkalom a hagyományos tanítás felfrissítésére

46. Elmélkedésünk következő részében az a szándékunk, hogy árnyaltabban mutassuk be a nagyjelentőségű kérdéseket azáltal, hogy emlékezetbe idézzük az Egyház e tárgyra vonatkozó tanításának fontosabb elemeit. Előbb azonban érintenünk kell azoknak a fontos problémáknak a körét, melyek közepette a tanítás végső formáját megkapta abban a történelmi szakaszban, melynek szimbolikus értelmű dátuma az az esztendő, amikor a Rerum novarum enciklika megjelent.

A munka miatt ütközött össze a tőkés és a munkás

47. Közismert, hogy attól fogva mindmáig a munka problémája lett az alapja annak a nagy összeütközésnek, mely az ipari fejlődés korszakában és e fejlődéssel együtt mutatkozott meg a gazdag tőkések rendje és a munkások rendje között; azaz a számszerűen kisebb, de tekintélyesebb és hatalmasabb munkaadók, tulajdonosok vagy gyárosok és a szám szerint többségben levő, de minden eszköz híjával levő emberek között, akik a termelésben csak munkájuk révén vettek részt. Ez a harc abból adódott, hogy a munkások a munkaadók rendelkezésére bocsátották munkaerejüket, a munkaadók pedig a minél nagyobb nyereség elvétől vezérelve, a lehető legkisebb munkabért állapították meg az elvégzett munkáért. S ehhez még hozzá kell fűznünk a kizsákmányolás más elemeit is, amelyek a munka bizonytalanságával, az egészségtelen munkakörülményekkel, a munkás életével és családjának biztonságával függtek össze.

Ennek ideológiai vetülete a marxizmus és a liberalizmus harca

48. Ez az összeütközés, melyről egyesek úgy vélekedtek, hogy társadalmi-gazdasági konfliktus társadalmi rendek vagy „osztályok” között, ideológiai harcként nyilvánult meg a liberalizmus és a marxizmus között. Liberalizmuson értve a kapitalizmus ideológiáját, marxizmuson pedig a tudományos szocializmus és a kommunizmus ideológiáját, amely a munkásosztály, sőt az egész földkerekségen élő összes proletár képviselőjének és szószólójának tartja magát. Így történt, hogy az az igazi összeütközés, amely a munkások rendje és a gazdag „tőkés” urak között fellángolt, tudatosan irányított harccá változott polgárok rendjei vagy „osztályai” között; s ezt a harcot nem csupán ideológiai eszközökkel és módokkal, hanem sokkal inkább politikai eszközökkel vívták. E harc története közismert, miként ismerősek mindkét rész követelményei is. A Marx Károly és Engels Frigyes filozófiájára támaszkodó marxista elgondolások és tervek szerint a társadalmi rendek közötti harc az egyedüli út ahhoz, hogy a társadalomban megtalálható osztályigazságtalanságokat és magukat a társadalmi osztályokat is megszüntessék. E terv valóra váltásához azonban előzőleg a termelőeszközök kollektív tulajdonba vételére van szükség, azért, hogy ezen eszközök magántulajdonból köztulajdonba vételével az emberi munka gonosz kizsákmányolása megszűnjék.

A marxizmus programja

49. Olyan harc törekedett e célra, amely nem csupán ideológiai, hanem politikai eszközökkel és utakon is küzdött. A marxista ideológiától áthatott csoportok mint politikai pártok a „proletárdiktatúra” elve szerint és különböző típusú befolyásokat gyakorolván, beleértve a forradalmat is, egyeduralomra törekszenek az egyes társadalmakban, azért, hogy a termelőeszköz magántulajdonának megszüntetésével bevezessék a kollektív rendszert. E széleskörű nemzetközi mozgalom vezetői és főideológusai szerint cselekvési programjuknak az a célja, hogy végrehajtsák a szociális forradalmat, s az egész világon bevezessék a szocializmust, végül pedig a kommunizmust.

Az alapkérdés: a munka

50. Miközben olyan problémák nagyon jelentős körét érintjük, melyek nem csupán elképzelhetők vagy elméleti problémák, hanem korunk nemzetközi politikai és társadalmi-gazdasági életének reális szövetét alkotják, nem bocsátkozhatunk részletekbe és nincs is rá szükség, mert közismertek, akár a széleskörű irodalom, akár a gyakorlat és tapasztalat jóvoltából. Azonban e problémák köréből fel kell emelkednünk az elsődleges kérdéshez, amely az emberi munkára vonatkozik, s amelyre elmélkedésünk a jelen enciklikában elsősorban irányul. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezt az alapvető problémát mindig az ember szempontjából nézve – azt a problémát, amely földi életének és hivatásának alapvető tényezőjét jelenti – nem lehet másként értelmezni, csak úgy, hogy a jelen kor valóságának teljes összefüggését számontartjuk.

B) A MUNKA ELSŐBBSÉGE

A munka elsőbbsége a tőkével szemben

51. A mai valóság színe előtt, melynek struktúrájában az ember által létrehozott súlyos konfliktusok mélyen gyökeret vertek, s melyben a technikai eszközök – az emberi munka gyümölcsei – elsődleges szerepet játszanak (gondolunk itt egy esetleges nukleáris háború világkatasztrófájának elképzelhetetlen pusztításaira is), elsősorban emlékeztetnünk kell egy olyan princípiumra, amelyet az Egyház szüntelenül tanított. Ez pedig a „munka” elsőbbségének princípiuma a „tőkével” szemben. E princípium nagyon szorosan kötődik a termelési folyamathoz, melyben mindig a munka az elsődleges létrehozó ok (causa efficiens), míg a „tőke” a termelési javak összességében mindig csak eszköz vagy eszközök (causa instrumentalis). Ez az elv az ember teljes történelmi tapasztalatából merített evidens igazság.

A munka szolgálatában áll a tulajdon

52. Amikor a Szentírás első fejezetét olvasva látjuk, hogy az embernek uralma alá kell hajtania a földet, azt is tudjuk, hogy ezek az igék vonatkoznak mindarra a gazdagságra is, melyet a látható világ magában rejt és az ember rendelkezésére bocsát. Mindazonáltal e gazdagság csak a munka által áll az ember rendelkezésére. Ám a munkával együtt kezdettől fogva szorosan együtt jár a tulajdon problémája is: annak érdekében ugyanis, hogy ezek az elrejtett természeti kincsek magának és másoknak javára legyenek, az ember nem tud más segítséghez folyamodni, csak a munkájához. Az ember, hogy ezeket a kincseket gyümölcsöztesse munkája által, a természet különböző kincseiből – a termőföldből, a tengerből, a föld mélyéből és a légtérből – kicsiny részleteket kisajátít. Mindezt sajátjává teszi és munkahellyé alakítja. Munkája által sajátítja ki, azért, hogy tovább dolgozzék benne.

A tulajdon és a munka Isten ajándékából való

53. Ugyanezt a princípiumot alkalmazzuk a termelési folyamat következő fázisára is, amely folyamatban az első fázis mindig az ember kapcsolata a természet kincseivel és e kincsek forrásaival. Az összes kutatás, amely e kincsek felfedezésére és arra irányul, hogy kisajátítsa ezek felhasználási lehetőségét az ember számára az emberért, tudatosítja bennünk, hogy minden, ami a gazdasági termelés folyamatában az embertől származik – akár a munka maga, akár a munkával kapcsolatos termelőeszközök és a technika (azaz a termelőeszközök felhasználásának képessége a munkában) –, feltételezi a látható világ erőforrásait és gazdagságát, melyeket az ember megtalál, de nem teremt. Ezeket a javakat bizonyos értelemben már készen találja, mintegy előkészítve a felfedezésre és arra, hogy a termelési folyamatban helyesen felhasználja. Munkája végzése közben az ember mindig egy őt megelőző ajándékozással találja magát szemben a természet részéről és igazában a Teremtő részéről. Az emberi munka kezdetén ugyanis ott áll a teremtés misztériuma. Ez az állítás, amelyre mint kiindulópontra már rámutattunk, az egész enciklika vezérfonalát jelenti, és elmélkedésünk utolsó részében még jobban ki fogjuk fejteni.

A munkának elsőbbsége van a „tőkével” szemben

54. Elmélkedésünk folytatásaként ugyanerről a problémáról szólva meg kell erősödnünk abban a meggyőződésben, hogy az emberi munkának elsőbbsége van azzal szemben, amit az idők folyamán „tőkének” szoktak nevezni. Ha ugyanis a tőke fogalmába nemcsak az ember rendelkezésére álló természeti kincseket foglaljuk bele, hanem azokat az eszközöket is, melyekkel e kincseket az ember kisajátítja és szükségletei szerint átalakítja (és ily módon bizonyos értelemben „emberivé” teszi őket), akkor már itt meg kell állapítanunk, hogy az eszközöknek ez az együttese az emberi munka történeti örökségének gyümölcse. Az összes termelőeszközöket, a legprimitívebbtől a legmodernebbig bezárólag, az ember alkotta meg: az emberi tapasztalat és az emberi értelem. Ily módon születtek meg nemcsak a földművelés legegyszerűbb szerszámai, hanem – a tudomány és technika fejlődésének megfelelően – a legmodernebb és legbonyolultabb eszközök: a gépek, a gyárak, a laboratóriumok és a számítógépek is. Így minden, ami a munka segítségére van, minden, a mindenkori technikának megfelelő szinten egyre tökéletesebb „szerszám”, a munka gyümölcse.

A „tőke” mindig eszköz természetű

55. Ez az óriási és hatalmas eszköztár, vagyis a termelőeszközök összessége – e kifejezést bizonyos értelemben a „tőke” szinonimájaként használják –, a munkából született és magán viseli az emberi munka nyomait. Mivel pedig korunkban a technikai fejlődés nagyon előrehaladt, az embernek, aki a munka alanya, ha a termelésben használni akarja a legújabb eszközöket vagy termelőeszközöket, meg kell ismerkednie azoknak az embereknek eredményeivel akik ezeket az eszközöket feltalálták, hozzáértéssel elkészítették és tökéletesítették és szüntelenül tökéletesítik. A munkavégző képesség – azaz a hatékony résztvétel a modern termelési folyamatban – egyre nagyobb előkészületet, s elsősorban megfelelő kiképzést kíván. Nyilvánvaló, hogy minden ember, aki részese a termelési folyamatnak még abban az esetben is, ha csak olyan munkát végez, amelyhez nincs szükség szakismeretre és jártasságra –, e termelési folyamatban mindig igazi alkotó alany, míg az eszközök összessége, még ha önmagukban a legtökéletesebbek is, csupán és kizárólagosan az emberi munkának alárendelt eszközök.

A termelés folyamatában az ember a cselekvő alany

56. Ezt az igazságot, amely az Egyház tanításának állandó öröksége, mindig szem előtt kell tartanunk, ha a munkavégzés és az egész társadalmi-gazdasági rendszer problémájáról van szó. Hangsúlyoznunk kell és ki kell emelnünk az ember elsőbbségét a termelési folyamatban, az ember elsőbbségét a dolgokkal szemben. Mindaz, amit a „tőke” fogalma magába foglal – szoros értelemben – nem egyéb, mint dolgok összessége. Csupán az ember személy, mint a munka alanya, és függetlenül attól a munkától, amit végez. Ez az igazság jelentős és perdöntő következményeket foglal magába.

C) AZ ÖKONOMIZMUS ÉS A MATERIALIZMUS

A munka és a tőke nem ellentmondó valóságok

57. Ennek az igazságnak a fényében világosan látszik, hogy nem lehet elválasztani a „tőkét” a munkától, s hogy semmiképpen sem lehet szembehelyezni a munkát a tőkével, sem a tőkét a munkával, még kevésbé – miként a későbbiekben majd látszik – a konkrét embereket, akik akár a munka, akár a tőke mögött állnak. Helyes, azaz a probléma lényegének megfelelő; helyes, azaz bensőleg igaz s ugyanakkor az erkölcsi tanítás szerint törvényszerű a munkának csak az a rendszere lehet, amely a munka és a tőke közötti ellentmondást gyökerében győzi le azáltal, hogy a fent mondott princípium szerint szervezi meg a munkát. Annak az elvnek értelmében, amely meghatározza a munka elsődleges, lényeges és állandó összetevőit; amely szerint az emberi munkának alanya van; mely szerint az egész termelési folyamatban alkotóként az ember cselekszik, tekintet nélkül a végzett munka természetére.

A dolgozó ember a munka és a tőke összefüggése folyamatának válik részesévé

58. A munka és a „tőke” közötti ellentmondás forrása nem a termelési folyamat struktúrájában, nem is a gazdasági folyamatban van ha annak egészét tekintjük. Ez a folyamat ugyanis a maga teljességében azt mutatja, hogy kölesönösen áthatja egymást a munka és az, amit általában „tőkének” szoktunk mondani, és bizonyítja e kettő feloldhatatlan kapcsolatát. Az ember bármilyen munkahelyen dolgozzék is, lehet az viszonylag egyszerű vagy ultramodern, könnyen rájöhet arra, hogy munkájával kettős örökség részesévé válik. Azaz részese annak az örökségnek, amely a természeti kincsekben adatik minden embernek, és annak, amit mások már előzőleg a természet kincseiből létrehoztak. Elsősorban azzal, hogy kifejlesztették a technikát, azaz megalkották a szerszámok egyre tökéletesebb együttesét: az ember tehát azáltal, hogy dolgozik, egyúttal „mások munkájába áll be.”[16] Az emberi munka folyamatának és területének ilyenfajta szemléletét minden nehézség nélkül elfogadhatjuk, akár értelmi megfontolások alapján, akár az Isten igéjére támaszkodó hit világosságánál. Ez a látásmód,amely egyúttal teológiai, ugyanakkor humanista is, mégis egységes. Ebben a szemléletben az ember a teremtett dolgok „ura”, melyek a látható világban a rendelkezésére állnak. Ha a munkavégzés folyamán valamilyen függést fedez fel, akkor az a teremtés kincseinek Adományozójára utal, valamint azokra, akiknek munkája és egyre tökéletesebb és hatékonyabb találmányai a mi munkánkat is segíti. Mindarról, ami a termelési folyamatban a „dolgokat” jelenti, azaz a szerszámok, a „tőke” együttesét, csak azt állíthatjuk, hogy hatással vannak vagyis szorosan kötődnek az emberi munkához, azt ellenben nem mondhatjuk, hogy olyan névtelen „szubjektumot” jelentenek, amely mintegy uralma alá veti az embert és munkáját.

E kapcsolat felbomlott

59. Ez az egységes szemlélet, amelyben gondosan őrizzük az emberi személy dolgokkal szemben való elsőbbségének elvét, szétesett az emberi gondolkodásban az utóbbi időben, miközben magvait is elfedte az élet gyakorlata és a megszokás. A folyamat oly módon ment végbe, hogy a munka elvált a tőkétől, szembekerült vele, a tőke pedig szembehelyezkedett a munkával, mintha két önálló erő, két ugyanazon gazdasági cél szolgálatára állított termelési tényező volnának. Az ilyen problémafölvetésben az az alapvető tévedés, amit az ökonomizmus tévedésének nevezhetünk, hogy az emberi munkát kizárólagosan gazdasági rendeltetése szerint szemléli. De ezt az alapvetően téves gondolatot a materializmus tévedésének is mondhatjuk és kellene mondanunk, amennyiben az ökonomizmus, közvetlenül vagy közvetve, magában foglalja azt a meggyőződést, hogy az anyagi valóságnak van elsőbbsége és felsőbbsége, míg azt, ami szellemi és személyes (vagyis az ember tevékenységét, az erkölcsi értékeket és ehhez hasonlókat), közvetlenül vagy közvetve az anyagi valóság alá rendeli. Ez még nem az elméleti materializmus a szó teljes értelmében, de már kétségtelenül gyakorlati materializmus, amely nem annyira a materialista elmélet tételeiből következik, hanem inkább egy meghatározott értékelési módból, azaz a javaknak bizonyos hierarchiájából, amely úgy véli, hogy az anyagi dolgok, mivel erősebben vonzanak, ki tudják elégíteni az ember szükségleteit.

A materializmus kibontakozása

60. Az ökonomizmus kategóriái szerint való gondolkodás tévedése együtt járt a materialista filozófia kialakulásával és kifejlődésével, kezdeti elemi és általános szakaszától (amit vulgáris materializmusnak is neveznek, mert arra törekszik, hogy a természetfölötti igazságot felesleges jelenséggé fokozza le) egészen az ún. dialektikus materializmus korszakáig. Azonban – megfontolásaink határain belül – úgy látszik, hogy az ökonomizmusnak jelentős és döntő szerepe volt abban, hogy már a materialista filozófia megjelenése előtt e problémát nem emberhez méltó módon vessék föl; mégpedig az emberi munka alapvető megítélése miatt és főleg azért, mert szétválasztotta és szembeállította egymással a munkát és a „tőkét”, mint két termelési tényezőt abból a szempontból, melyről már föntebb szóltunk. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a materializmus, még dialektikus formájában sem áll azon a fokon, hogy az emberi munkáról gondolkodó elmének elegendő és biztos alapokat tudjon nyújtani ahhoz, hogy az ember elsőbbsége az eszköztermészetű tőkével szemben, s a személy elsőbbsége a dolgokkal szemben megfelelő és cáfolhatatlan bizonyítékot és támaszt találjon benne. Az ember ugyanis a dialektikus materializmus szerint sem az elsődleges alanya a munkának és nem létrehozó oka a termelési folyamatnak, hanem úgy értelmezik, és szemlélik mint az anyagi valóság függvényét, mint egy adott korszak gazdasági és termelési viszonyainak eredőjét.

A munka-tőke ellentmondás a gyakorlat szülötte

61. Miként valamennyien tudjuk, a munka és a tőke közötti ellentmondás, amelyről beszéltünk – ellentmondásnak nevezve azt, hogy a munka elvált a tőkétől és szembekerült vele, mégpedig ontikus értelemben, azaz mivolta szerint, mintha csupán a gazdasági folyamat valamilyen eleme volna –, nem csupán a 18. sz. gazdasági elméleteiben és filozófiájában gyökerezik, hanem sokkal inkább annak a kornak egész gazdasági-társadalmi gyakorlatában, melyben az iparosodás elkezdődött és lezajlott. Ez ugyanis akkor vette kezdetét és nyert gyorsan teret, amikor felismerték, hogy az eszközök, vagyis a gépek révén növelhető az anyagi gazdagság, de szem elől vesztették a célt, az embert, akit ezen eszközöknek szolgálniuk kell. Ez a gyakorlati síkon előállt tévedés elsősorban az emberi munkát, a dolgozó embert érintette, és kiváltotta azt az etikailag igazságos társadalmi ellenállást, amelyről fentebb szóltunk. Ugyanez a kezdetleges kapitalizmus és liberalizmus korszakához tartozó tévedés, amely immár meghatározott történeti köntöst öltött magára, más korszakokban és más helyeken megismétlődhet, ha valaki a gondolkodásában ugyanazokból az elméleti vagy gyakorlati nézetekből, feltevésekből indul ki. Úgy tűnik, hogy e tévedés teljes legyőzésére nincs más mód, csak az, hogy megfelelő változtatásokat hajtsunk végre, mind elméleti, mind gyakorlati téren. E változtatásoknak arra kell irányulniuk, hogy feltétel nélkül elismerést nyerjen a személynek a dolgok feletti, s az emberi munkának a tőkével, a termelést segítő javak összességével szembeni elsőbbsége.

D) A MUNKA ÉS A TULAJDON

A munka-tőke problémához a tulajdon is társul

62. Az itt röviden vázolt történelmi fejlődés amely a kezdeti szakaszán már túl van, de folytatódik, sőt kiterjed a népek és a kontinensek egymás közötti viszonyára, egy másik szempontból is pontosabb meghatározást igényel. Világos ugyanis, hogy valahányszor a munka és a tőke közötti ellentmondásról van szó, ez nem csupán elvont fogalmakat jelent, nem is csak a gazdasági életben ható „névtelen erőket.” Mert mindkét fogalom mögött konkrét és eleven emberek állnak: az egyik oldalon a dolgozók, akik nem tulajdonosai a termelőeszköznek, másik oldalon a munkaadók, akik vagy a termelőeszközök tulajdonosai, vagy a tulajdonosok képviselői. Így tehát ennek a nehéz problémának történelmi kibontakozásába kezdettől fogva beleszövődött a tulajdon kérdése is. A Rerum novarum enciklika, mely a szociális kérdésről tárgyal, ezt a problémát is megvilágította, amikor emlékeztetett az Egyház tulajdonra vonatkozó tanítására és megerősítette azt, beleértve a magántulajdon jogát is, amely a termelőeszközökre is vonatkozik. Ugyanezt tette a Mater et Magistra enciklika is.

Az Egyház tulajdon-szemlélete

63. A fentebb említett elv, miként azt az Egyház akkor is hirdette és mindmáig tanítja, gyökeresen eltér a dolgok kollektív birtoklásának, vagy a kollektivizmusnak a programjától, amelyet a marxizmus hirdetett meg és amely a világ több országában valóra is vált a XIII. Leó enciklikáját követ évtizedekben. De ez az elv a kapitalizmus programjától is eltér, miként azt a liberalizmus és az abból eredő politikai rendszerek megvalósítják. Ez utóbbi esetben a különbség abban áll, hogy másképp értelmezik a tulajdonjogot. A keresztény hagyomány e jogot sohasem tekintette abszolút és sérthetetlen értéknek. Éppen ellenkezőleg, mindig tágabban értelmezte azzal összefüggésben, hogy a teremtett javak használatára egyetemesen joga van mindenkinek, vagyis a magántulajdon joga alá van rendelve a javak egyetemes rendeltetésének és használatának.

A tulajdon alapelve: a javak egyetemes rendeltetése

64. Ezen felül az Egyház tanításában a tulajdont soha nem értelmezték úgy, hogy oka lehetett volna a munkából eredő társadalmi ellentétnek. Miként a jelen enciklika előző részeiben már figyelmeztettünk rá, a tulajdont mindenekelőtt azért szerzi az ember munkával, hogy a munkát elősegítse. Különleges módon érvényes ez a termelőeszközök birtoklására. De ha elkülönítve szemlélik a kettőt, hogy „tőke” gyanánt szembeállítsák a munkával, vagy hogy kizsákmányolásra a tulajdont használják eszköznek, ez ellenkezik ezen eszközök és birtoklásuk természetével. Ugyanis nem lehet őket birtokolni a munkával szemben, nem birtokolhatók magáért a tulajdonért, hiszen a birtoklásuk egyetlen törvényes indoka – akár magántulajdonról van szó, akár köz- vagy kollektív tulajdonról – az, hogy a munkát szolgálja. Így tehát, miközben ezek a javak a munkát szolgálják, lehetővé kell tenniük e rend első elvének megvalósulását, ami nem más, mint a javak egyetemes rendeltetése és a használatukhoz való közös jog. Ebből a szempontból tehát, tekintetbe véve az emberi munkát és az ember rendelkezésére bocsátott javakhoz való közös hozzájutást, bizonyos termelőeszközök megfelelő föltételek mellett történő köztulajdonba vételét sem lehet kizárni. A Rerum Novarum óta eltelt évtizedekben az Egyház tanítóhivatala mindig emlékeztetett ezekre az elvekre úgy, hogy hivatkozott a sokkal régebbi saját hagyományában megfogalmazott szempontokra, olyan érvelésekre például, amelyek Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae című művében találhatók.[17]

A termelőeszközök tulajdonjoga is a munka szolgálatára van rendelve

65. A jelen megnyilatkozásban, melynek legfőbb tárgya az emberi munka, meg kell erősítenünk azt az igyekezetet, amellyel az Egyház a tulajdonról szóló tanításban kereste és keresi a módját, hogy érvényesüljön a munka elsőbbsége, s ezzel kapcsolatosan az ember alany-volta a társadalmi életben, s különösen az egész gazdasági folyamat dinamikus szervezetében. Ebből a szempontból változatlanul elfogadhatatlan marad az ún. „vadkapitalizmus” tétele, mely egyedüli jogként úgy védelmezi a termelőeszközök tulajdonát, mint a gazdasági élet sérthetetlen „dogmáját.” A munka iránti tisztelet elve azt követeli, hogy ez a jog mind elméletileg, mind gyakorlatilag építő jellegű felülvizsgálat alá kerüljön. Ha ugyanis igaz az, hogy a tőke mint a termelőeszközök összessége egyidejűleg több nemzedék munkájának a terméke, akkor az is igaz, hogy szüntelenül gyarapszik éppen azokkal a termelőeszközökkel végzett munka jóvoltából, melyek olyanok, mint egy nagy munkahely, ahol napról napra munkáját végzi a jelenlegi munkásnemzedék. Természetesen itt különféle munkákról van szó, nem csupán az ún. fizikai munkáról, hanem a sokféle szellemi munkáról is, az adminisztrátoroktól az igazgatókig bezárólag.

Az Egyház eddigi javaslatai

66. Ebben a megvilágításban rendkívüli jelentőséget nyernek azok a javaslatok, amelyeket a katolikus társadalmi tanítás és a legfőbb Egyházi Tanítóhivatal szakértői[18] terjesztettek elő. Ezek a javaslatok arra vonatkoztak, hogy a termelőeszközöket együtt birtokolják, és a munkásoknak legyen része a vállalat irányításában és nyereségében, legyenek részvényesei a vállalkozásnak, és ehhez hasonlók. Eltekintve attól, hogy e különféle javaslatok konkrétan mennyire alkalmazhatók, annyi nyilvánvaló, hogy a munkának és a dolgozó embernek méltó megbecsülése a termelési folyamatban különböző változtatásokat igényel magában a termelőeszközök tulajdonjogi kérdésében is, mégpedig elsősorban nem annyira a régebbi körülményeket tekintve, hanem mindenekelőtt azon tények és problémák miatt, melyek századunk második felében az ún. Harmadik Világban jelentek meg, a sok új, függetlenné vált országban, amelyek majdnem mind Afrika korábbi gyarmati területein vannak.

Az egyszerű kollektivizálás elégtelen volta

67. Ha tehát így – tekintettel az ember legtágabb értelemben vett és a munkával kapcsolatos jogaira – állandóan felül kell vizsgálni a rideg kapitalizmus tételét, hogy megfelelő kiigazítást kapjon, ugyanezen oknál fogva és ugyanezen szempont szerint hangsúlyoznunk kell, hogy az annyira áhított reformok nem valósíthatók meg azáltal, hogy eleve kiiktatjuk a termelőeszközök magántulajdonát. El kell ugyanis ismernünk, hogy a termelőeszközök (a „tőke”) egyszerű elvétele a magántulajdonosok kezéből nem nyújt biztosítékot a tekintetben, hogy köztulajdonba vételük helyesen történt. Mert ily módon kikerülnek egy bizonyos társadalmi csoport, a magántulajdonosok kezéből, hogy a szervezett társadalom tulajdonává váljanak, miközben egy másik csoport irányítása és közvetlen ellenőrzése alá kerülnek, azokénak, akiknek- bár nem ők a tulajdonosok – a társadalomban megvan a hatalmuk, és ezt az egész nemzetgazdaság vagy valamely vidék igazgatásához használják fel.

A köztulajdon társtulajdonosokat igényel

68. Ez a felelős és irányító csoport kielégítő módon végezheti feladatát a munka elsőbbségének szempontjából nézve; de rosszul is végezheti feladatát, ha egyidejűleg magának követeli a termelőeszközök egyedüli irányításának és azok használatának jogát, s attól sem riad vissza, hogy alapvető emberi jogokat sértsen. Így tehát csupán az, hogy a termelőeszközök az állam tulajdonába kerülnek a kollektivizmus elgondolásai szerint, nem jelenti egyúttal azt is, hogy ez a tulajdon valóban társadalmivá vált. Köztulajdonba vételről ugyanis csak akkor lehet beszélni, ha a társadalom alanyisága biztosítva van, azaz, ha a társadalom minden egyes tagja saját munkája alapján teljes joggal „társtulajdonosnak” tekintheti magát annak a nagy munkahelynek a megalkotásában, amelyben ő maga is a többiekkel együtt dolgozik. E cél felé egy lépést jelenthet – amennyiben ez lehetséges – a munka összekapcsolása a „tőke” birtoklásával, és ha életre hívnak sok olyan közbülső testületet, amelyek kulturális, szociális és gazdasági célokat szolgálnak.

A köztulajdon jogát gyakorló testületek

69. Ezeknek a testületeknek legyen autonómiája a közhatalommal szemben; sajátos céljaikat egymásközti együttműködéssel rendeljék alá a közjó igényeinek; végezetül élő közösség képét nyújtsák, hogy tagjaikat egyenként is embernek tekintsék és emberként kezeljék és arra ösztönözzék, hogy e testületek életében aktívan vegyenek részt.[19]

5. A SZEMÉLYESSÉG TÉNYEZŐJE

Az embernek mindenféle tulajdonforma között elsőbbséget kell biztosítani

70. Így tehát az elv, amely szerint a munkának elsőbbsége van a tőkével szemben olyan követelmény, amely a társadalmi erkölcs körébe tartozik. E követelménynek sarkpontként nagy jelentősége van mind a termelőeszközök magántulajdonára épülő rendszerekben, mind az olyan rendszerekben, amelyekben a termelőeszközök magántulajdona korlátozott, vagy hiányzik. Bizonyos értelemben a munkát nem lehet elválasztani a „tőkétől”; azonban semmiképpen sem engedhető meg az az ellentmondás, azaz elválasztás és szembeállítás, amely a termelőeszközökre vonatkozik, s amely az elmúlt században mint a csupán gazdasági szemléletmód következménye, súlyosan megterhelte az emberi életet. Az ember ugyanis, amikor a termelőeszközökkel dolgozik, azután is vágyódik, hogy munkájának gyümölcse neki is, másoknak is javára legyen, s hogy a munkavégzés folyamán maga is részt kapjon a terhekből és felelősségből és a munkahelyén, ahol dolgozik, a termékek társszerzője legyen.

A „sajátomban dolgozom”-tudat fontossága

71. Ebből azonban a munkásnak néhány olyan különleges joga születik, amelyek megfelelnek a munkavégzéssel járó kötelezettségnek. Erről majd a következőkben lesz szó. De már most hangsúlyoznunk kell, hogy a dolgozó ember joggal elvárja, hogy ne csak a megfelelő bért kapja meg munkájáért, hanem hogy magában a termelési folyamatban váljék lehetővé az, hogy jóllehet mintegy közös tulajdonban dolgozik, mégis abban a tudatban végezze munkáját, hogy „a sajátjában” dolgozik. De ezt a tudatot kiöli belőle a túlzott bürokratikus irányítási rendszer, amelyben a munkás csupán egy felülről mozgatott hatalmas gépezet fogaskerekének és – több oknál fogva – inkább egyszerű szerszámnak érzi magát, mintsem a munka igazi alanyának, akinek kezdeményező képessége is van. Az Egyház tanítása mindig kifejezte azt a szilárd és mély meggyőződést, hogy az emberi munka nemcsak a gazdasági élettel függ össze, hanem és elsősorban személyes értékeket hordoz magában. Maga a gazdasági rendszer és a termelési folyamat nyer akkor, ha ezeket a személyes értékeket teljesen tiszteletben tartja. Aquinói Szent Tamás elgondolása szerint[20] éppen ez a szempont szól nagy erővel a termelőeszközök magántulajdona mellett. Jóllehet valljuk azt, hogy bizonyos súlyos körülmények között kivételt lehet tenni a magántulajdonelvével szemben – s épp a mi korunkban vagyunk tanúi annak, hogy valóra vált a társadalmi tulajdon rendszere –, ennek ellenére a „személyből” levezetett, vagy perszonalisztikus érv nem veszti erejét sem az elvek, sem a gyakorlat síkján. A termelőeszközök köztulajdonba vételénél mindig figyelembe kell vennie ezt a perszonalisztikus tényezőt annak érdekében, hogy értelmes és gyümölcsöző lehessen. Mindent meg kell tenni azért, hogy az ember az ilyen rendszerben is megőrizhesse annak tudatát, hogy a „sajátjában” dolgozik. Ellenkező esetben az egész gazdasági folyamatban szükségszerűen jelentkeznek olyan kiszámíthatatlan károk, amelyek nem csupán a gazdaságot, hanem elsősorban magát az embert sújtják.

IV. A MUNKÁSOK JOGAI

A) AZ EMBERI JOGOK ÖSSZEFÜGGÉSÉBEN

A munkás jogai az emberi jogok közé tartoznak

72. Amennyiben a munka – e szó sok jelentése szerint – feladat vagy kötelezettség, annyiban jogok forrása is a dolgozó ember számára. E jogokat az emberi jogok teljességében kell vizsgálnunk, melyek az ember természetéből következnek, s közülük nagyon sokat a különböző nemzetközi szervezetek meghirdettek már, és egyre több Állam garantálja azokat polgárai számára. Az emberi jogok széles körének tiszteletben tartása alapvető föltétele világunkban az egyes országok határain belüli békének is, de a nemzetközi kapcsolatok békéjének is, miként ezt az Egyház Tanítóhivatala már többször is hangsúlyozta, különösen mióta a Pacem in terris enciklika megjelent. Azok az emberi jogok, melyek a munkából fakadnak, beletartoznak az emberi személy alapvető jogainak széles körébe.

A munka előbb kötelesség, majd jogok forrása

73. Azonban e nagy összefüggésben is megvan a munkából fakadó jogok sajátos természete, amely az emberi munkáról előbb mondottakból következik, éppen ezért természetüknek megfelelően kell őket szemlélni. Miként mondtuk, a munka kötelesség, azaz az ember kötelessége, mégpedig a szó sokszoros értelmében. Az embernek dolgoznia kell részben azért, mert a Teremtő megparancsolta neki; részben azért, mert saját emberi természetének fenntartása és fejlődése követeli a munkát. De dolgoznia kell a felebarát miatt is, főleg saját családja miatt; de a társadalomért is, amelyhez tartozik; a nemzetért, amelynek fia vagy lánya; az egész emberiség családjáért, amelynek tagja, mivel örököse a korábbi nemzedékek munkájának, s ugyanakkor társ-alkotója azok jövőjének, akik utána jönnek és követik majd a történelemben. Ezekből tevődik össze a munkára vonatkozó erkölcsi kötelezettség, a szó legtágabb értelmében véve a munkát. Ha tehát minden egyes ember munkára vonatkozó erkölcsi jogairól lesz majd szó, amelyek megfelelnek ennek a kötelezettségnek, mindig szem előtt kell tartani a kapcsolatoknak azt a széles körét, melyekben a dolgozó ember tevékenységét folytatja.

A jogok és kötelességek a munkás-munkaadó viszonyban öltenek testet

74. Ugyanis amikor a munka kötelezettségéről és a munkás jogairól beszélünk, melyek e kötelezettségnek megfelelnek, elsősorban arra a kapcsolatra gondolunk, amely a munkás és a közvetett vagy közvetlen munkaadó között áll fenn. A közvetett és közvetlen munkaadó közötti különbségtétel nagyon fontosnak látszik, akár a munka tényleges megszervezése, akár a munka területén kialakítható igazságos vagy igazságtalan kapcsolatok tekintetében.

A közvetett és közvetlen munkaadó fogalma

75. Ha közvetlen munkaadónak nevezzük azt a személyt vagy intézményt, akivel vagy amellyel a munkás közvetlenül köti meg meghatározott föltételek mellett a munkaszerződést, akkor közvetett munkaadónak kell neveznünk azt a sok különféle tényezőt, amelyek a közvetlen munkaadón kívül meghatározó befolyással vannak arra a módra, ahogyan megszületik a munkaszerződés, s ennek következtében az emberi munka igazságos vagy kevésbé igazságos kapcsolataira hatnak.

B) A „KÖZVETETT” ÉS „KÖZVETLEN” MUNKAADÓ

A közvetett munkaadó feladatai

76. A közvetett munkaadó fogalmába tartoznak személyek, különféle típusú intézmények, a kollektív munkaszerződések, s azok a magatartási elvek, melyeket az egész gazdasági-társadalmi rendszer megalkotói – akár személyek, akár intézmények – határoztak meg, és mindaz, ami ezekből az elvekből következik. Így a közvetett munkaadó fogalma sok és különféle elemre vonatkozik. A közvetett munkaadó felelőssége és feladata más, mint a közvetlen munkaadóé miként ezt maga a szó is jelzi; terhe és feladata nem annyira közvetlen, de mégis igazi felelősség. A közvetett munkaadó ugyanis lényegében határozza meg a munkavállalás egyik vagy másik szempontját, s így megszabja a közvetlen munkaadó eljárásmódját is. Ilyen jellegű intézkedéseinek nem az a célja, hogy a közvetlen munkaadót fölmentse sajátos feladata és felelőssége alól, hanem csupán annyi, hogy felhívja a figyelmet azoknak a feltételeknek a szövevényére, melyekre tekintettel kell lennie. Ha tehát valaki etikai szempontból kifogástalan munkapolitikát akar folytatni, ezekre a feltételekre feltétlenül ügyelnie kell. S ez a munkapolitika akkor kifogástalan, ha teljesen tiszteletben tartják a dolgozó ember objektív jogait.

Az Állam mint közvetett munkaadó

77. A közvetett munkaadó fogalmát alkalmazni lehet továbbá minden egyes társaságra és különösképpen az államra. Hiszen az állam feladata az, hogy igazságos munkapolitikát folytasson. Közismert azonban, hogy a világ jelenlegi gazdasági rendszerében az egyes államok között sokszoros kapcsolatok vannak, melyek például a kölcsönös külkereskedelemben, azaz az importban és az exportban fejeződnek ki, akár nyersanyagokról, akár félkész termékekről, akár kész ipari termékekről van szó. Ezek a kapcsolatok kölcsönös függést is teremtenek, s következésképpen nehéz volna bármelyik államról, még ha gazdaságilag a legerősebb is, azt állítani, hogy teljesen önellátó, vagy mint mondani szokás „autarkiával” rendelkezik.

Az Államok közötti összefüggések hatásai

78. Egy ilyen kölcsönös függésekből felépülő rendszer önmagában véve megszokott és normális dolog, azonban könnyen alkalmat szolgáltathat a kizsákmányolás és az igazságtalanság különböző formáinak, és következményként befolyásolhatja az egyes államok munkapolitikáját, s végső soron az egyes munkásokat, akik a munka tulajdonképpeni alanyai. Például a legfejlettebb ipari országok, s még inkább azok a vállalatok, amelyek széles skálán irányítják az ipari termelés eszközeit (az ún. multinacionális vagy transznacionális vállalatok), termékeikért a lehető legmagasabb árat kérik, s ugyanakkor a lehető legalacsonyabb árat fizetik a nyersanyagokért vagy a félkész termékekért, melyeket felvásárolnak. Ez pedig más okokkal együtt egyre növekvő aránytalanságokat támaszt az illető országok nemzeti jövedelmei között. A gazdag és a szegényebb országok közötti különbség nem csökken és nem egyenlítődik ki, hanem egyre inkább növekszik, nyilvánvalóan a szegény országok kárára. Világos, hogy mindez nem marad hatás nélkül a helyi munkapolitikára és a dolgozó emberek helyzetére a gazdaságilag fejletlen társadalmakban. A közvetlen munkaadó ilyen gazdálkodási rendszerben a munkaföltételeket a munkások valós igényei alatt fogja meghatározni, főleg akkor, ha ő maga az általa vezetett vállalatból (vagy vállalatokból, ha az adott helyen a termelőeszközök társadalmi tulajdonban vannak) a lehető legnagyobb haszonra akar szert tenni.

Az összefüggések rendszerének hatásai

79. A függéseknek e szövevénye, amely a közvetett munkaadót érinti, miként könnyen belátható, nagyon kiterjedt és nagyon bonyolult. Tehát, hogy pontosabban körül lehessen írni, valamiképpen mérlegelni kell az adott társadalom és állam gazdasági élete számára meghatározó elemek összességét; de ugyanakkor számon kell tartani az ennél sokkal szélesebb körű kapcsolatokat és összefüggéseket is. A munkás jogainak érvényesítését azonban nem lehet arra kárhoztatni, hogy az csak a gazdasági rendszerek következménye legyen, melyeket tágabb vagy szűkebb skálán elsősorban a legnagyobb haszon kritériuma szerint irányítanak. Sőt éppen ellenkezőleg a dolgozó ember legyen az fizikai vagy értelmiségi, ipari vagy mezőgazdasági, vagy más dolgozó, objektív jogainak tiszteletben tartása az egész gazdasági élet kialakításának állandó és alapvető kritériuma kell legyen, akár egy-egy társadalom és állam keretei között, akár a világgazdaságban és a belőle származó nemzetközi rendszerekben és kapcsolatokban.

A nemzetközi szervezetek szerepe

80. Ezen a téren vessék latba tekintélyüket az összes erre hivatott Nemzetközi Szervezetek, kezdve az Egyesült Nemzetek Szervezetén (ONO, UNO). Úgy tűnik, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (OIT, ILO), továbbá az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) és még sokan mások, főleg ezen a ponton nyújthatnak új segítséget. Az egyes államok határain belül ezt a célt szolgálják a minisztériumok, vagy közhatalmi szervek, a különböző társadalmi szervezetek és intézmények, melyek ezért alakultak. Mindez jelzi, hogy milyen nagy jelentősége van – miként feljebb mondtuk – a közvetett munkaadónak abban, hogy a munkás jogait teljesen tiszteletben tartsák, hiszen az emberi személy jogai alkotják mintegy az egész társadalmi-erkölcsi rend sarkpontját.

C) A FOGLALKOZTATOTTSÁG PROBLÉMÁJA

A munkanélküliség

81. Áttekintvén a dolgozó ember jogait a „közvetett munkaadóval” kapcsolatban – azaz azokkal a nemzeti és nemzetközi fórumokkal kapcsolatosan, melyek a munkapolitika egészének irányvonaláért felelősek –, figyelmünket most egy alapvető problémára kell fordítanunk. A munkavállalás problémájáról van szó, azaz más szavakkal: minden munkaképes ember megfelelő foglalkoztatásának problémájáról. Az e téren igazságos és kifogástalan helyzet ellentéte a munkanélküliség, azaz a munkaképes munkavállaló emberek munkahelyhiánya. A foglalkoztatottság hiányát tárgyalhatjuk általában, vagy a munkának egy meghatározott ágában. Azoknak a fórumoknak, melyeket most egybefoglalunk a „közvetett munkaadó” név alatt, feladata, hogy lépjenek fel a munkanélküliség ellen, amely minden esetben rossz, s ha bizonyos mértéket elér, valódi társadalmi csapás lehet. Különösen fájdalmas problémává válik akkor, ha elsősorban a fiatalokat sújtja, akik megfelelő szellemi, kulturális, technikai és szakmai felkészítés után nem találnak munkahelyet, s azt látják, hogy meghiúsul őszinte készségük, mellyel dolgozni akarnak és szándékuk, hogy felelős részt vállaljanak társadalmuk szociális és gazdasági fejlődésében.

A munkanélküliek támogatása, azaz a munkanélküliek és családjuk megélhetéséhez nélkülözhetetlen javak biztosítása olyan kötelezettség, amely az erkölcsi rendnek e térre vonatkozó alapelvéből származik: a javak közös használatának elvéből, vagy ¨másként és még egyszerűbben szólva, az élethez és az élet fenntartásához való jogból.

Elkerülése a teljes társadalom feladata

82. A munkanélküliség veszedelmének elhárítása érdekében, s hogy mindenkinek munkát tudjanak biztosítani, azok a fórumok, amelyekről mint közvetett munkaadókról beszéltünk, alakítsanak ki egy átfogó programot az összes munkahelyre vonatkozóan, jelölve azokat, ahol a gazdasági, és azokat is, ahol az adott társadalom kulturális életén munkálkodnak; s ezen túl arra is ügyeljenek, hogy a munkahelyeken kifogástalan és ésszerű legyen a munka szervezése. Ez az általános gond lényegében az állam vállaira nehezedik de nem korlátozódhat egyoldalúan a közhatalom tevékenységére. Ellenkezőleg, olyan igazságos és ésszerű kapcsolatrendszerről, koordinációról van szó, melynek keretén belül helyet kap az egyes személyek, a szabad társulások és munkahelyi központok spontán kezdeményezése, figyelembe véve azt, amit föntebb az emberi munka szubjektív oldaláról elmondtunk.

Nemzetközi együttműködések

83. Az egyes társadalmak és államok kölcsönös függése, és az élet különböző területein szükséges együttműködés megköveteli, hogy – megőrizve az összes szereplő szuverén jogait a munka megfelelő tervezését és megszervezését illetően saját társadalmukon belül – ebben a fontos dologban szükséges legyen a nemzetek közötti együttműködés tárgyalások és egyezmények segítségével. E téren is szükséges, hogy az ilyen megegyezések és szerződések kritériuma egyre inkább az emberi munka legyen, amely az összes emberek alapvető joga; a munka, amely mindazoknak, akik dolgoznak, hasonló jogokat biztosít úgy, hogy a munkások életszínvonala az egyes társadalmakban egyre inkább szabaduljon meg azoktól a különbségektől, amelyek igazságtalanok, s arra is alkalmasak, hogy erőszakos tiltakozást váltsanak ki. A Nemzetközi Szervezeteknek ezen a téren igen nagy feladatokat kell megoldaniuk. Fogadják el, hogy a társadalmi, történelmi és természeti körülmények és a bonyolult helyzetek pontos diagnózisa irányítsa őket; s szükség van arra is, hogy a közösen megállapított cselekvési terveket nagyobb odaadással, azaz hatékonyan hajtsák végre.

Közös jóakarattal kell cselekedni

84. Ezen az úton megvalósítható az átfogó és minden embernek megfelelő fejlődési program, VI. Pál pápa Populorum progressio kezdetű enciklikájának útmutatása szerint. De hangsúlyoznunk kell, hogy a béke és az igazságosság szellemében történő fejlődés – amelyet az Egyház meghirdet, s amelyért szüntelenül könyörög minden nép és ember Atyjához – lényeges eleme, a legmegfelelőbb igazolása éppen az emberi munka szüntelen újraértékelése, akár objektív célja szerint, akár a munka alanyának, azaz az embernek méltósága szempontjából. A fejlődésnek, amelyről itt szó van, az ember által és az emberért kell végbemennie és gyümölcseit az emberben kell meghoznia. A fejlődés igazolása a munka céljának egyre érettebb elismerése, és az ezzel kapcsolatos jogoknak egyetemesebb tiszteletben tartása, a munka alanyának, az ember méltóságának megfelelően.

Ésszerű munka- és oktatásszervezésre van szükség

85. Az emberi munka ésszerű megtervezésének és megfelelő szervezésének az egyes társadalmak és államok feltételeihez mérten meg kellene könnyítenie a helyes arányok megtalálását a különböző foglalkozási ágak között: a földművelés, az ipari munka, a szolgáltatások a tudományos és művészi tevékenység között aszerint, ahogy az egyes emberek munkája hozzájárul az egész társadalom és az egész emberiség közjavához. De a sokféle munkalehetőséget felölelő emberi élet megszervezéséhez igazodnia kellene egy megfelelő nevelési és oktatási rendszernek, mely mindenekelőtt az érett emberségkialakítását szolgálja, de ugyanakkor szakképzettséget is ad az embernek, hogy eredményesen töltse be a néki megfelelő helyet a hatalmas és társadalmilag differenciált munka területén.

A világban tapasztalható aránytalanságok

86. Ha az emberiség földön élő egész nagy családjára fordítjuk tekintetünket, a lelket mélységesen megrendíti a mérhetetlen aránytalanság. Míg az egyik oldalon a természet kincsei kihasználhatatlanul maradnak, a másik oldalon munkanélküliek, vagy részmunkaidőben foglalkoztatottak serege, vagy éhezők mérhetetlen sokasága áll. Olyan tény ez, amely kétséget kizáróan tanúsítja, hogy mind az egyes politikai közösségeken belül, mind a köztük fönnálló kontinentális és világméretű kapcsolatokban van valami, ami – legalábbis ami a foglalkoztatottság és a munka megszervezését illeti – helytelenül működik, olyan körülmények közepette is, amelyek igen nagy nehézséget és súlyos társadalmi gondokat okoznak.

D) A MUNKABÉR ÉS MÁS SZOCIÁLIS JUTTATÁSOK

A közvetlen munkaadó és a munkás kapcsolatának megtestesülése a munkabér

87. Miután körvonalaztuk a feladatot, hogy az összes munkások számára biztosítani kell a foglalkoztatottságot, és ez azt a célt szolgálja, hogy teljes mértékben tartsák tiszteletben az ember elidegeníthetetlen jogát a munkához, most közelebbről kell érintenünk azokat a jogokat, amelyek lényegükben a munkavállaló és a közvetlen munkaadó kapcsolatában foglalhatók össze. Mindannak, amit eddig a közvetlen munkaadóról mondtunk, az a célja, hogy pontosabban meghatározzuk ezt a kapcsolatot, miután bemutattuk azt az összetett föltételrendszert, melynek közepette e kapcsolat létrejön. Megfontolásunknak azonban nem csupán leíró jellege van, de nem is rövid gazdasági vagy politikai értekezés. Mi a deontologikus és erkölcsi szempontot akarjuk megvilágítani. Jelen esetben a társadalmi etika sarkponti problémája az elvégzett munkáért járó díjazás. A jelen körülmények között ugyanis nincs fontosabb módja az igazságosság megvalósításának a munkás és munkaadó viszonyában, mint a munkabér. Függetlenül attól, hogy ezt a munkát olyan rendszerben végzik, amelyben a termelőeszközök magántulajdonban vannak, vagy olyanban, amelyben ez a tulajdon valamilyen „társadalmasításon” ment keresztül, a munkaadó (elsősorban a közvetlen munkaadó) és a munkavállaló viszonya a bérben mutatkozik meg, azaz az elvégzett munka igazságos díjazásban.

A munkabér és a javak közös rendeltetése közötti összefüggés

88. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy bármely társadalmi-gazdasági rendszer igazságosságát és minden esetben megfelelő működését lényegében aszerint kell értékelni, hogy az adott rendszerben hogyan fizetik meg az emberi munkát. Ezen a ponton újra elérkeztünk az egész társadalmi-etikai rend legelső elvéhez, azaz a javak közös használatának elvéhez. Mert bármely rendszerben, tekintet nélkül a tőke és a munka közötti alapvető viszonyra, a munkabér, azaz a munka díjazása az a konkrét út, amelyen keresztül az emberek zöme hozzáférhet azokhoz a javakhoz, amelyek közös használatra vannak rendelve: akár a természet javaihoz, akár a megtermelt javakhoz. Egyik is, másik is a munkásember számára a munkabér révén válik megközelíthetővé, amelyet munkája ellenszolgáltatásaként kap. Ebből következően pontosan az igazságos bér lesz minden esetben az egész társadalmi-gazdasági rendszer igazságosságának a bizonysága, és igazolja a rendszer helyes működését. Nem ez az egyetlen bizonyíték, de nagyon jelentős és bizonyos értelemben az egész gazdálkodás sarkpontja.

A munkabér és a család

89. Az igazságosság ezen bizonyítéka elsősorban a családot érinti. Egy felnőtt személy, aki családért felelős, akkor részesül munkájáért az igazságos díjazásban, ha az elegendő ahhoz, hogy családot alapítson, méltó módon fenntartsa és biztosítani tudja annak jövőjét. Ilyen bérezés akár az ún. családi bér által valósítható meg – azaz olyan bérrel, amit a családfő kap munkája fejében, s ez elegendő az egész család szükségleteire úgy, hogy a feleség nem kényszerül otthonán kívül munkát vállalni –, akár más szociális juttatások révén, mint családi pótlék, vagy az anyának adott fizetés által, aki kizárólag a családnak szenteli magát. E szolgáltatásoknak meg kell felelniük a tényleges szükségletnek, azaz a családtagok számának mindaddig, amíg nem nőnek fel annyira, hogy méltó módon felelősséget vállalhassanak a tulajdon életükért.

A nők anyai hivatásának védelme

90. A tapasztalat bizonyítja, hogy fáradoznunk kell az anyai feladat társadalmi újraértékeléséért, a vele járó fáradozás megbecsüléséért, s annak belátásáért, hogy a gyermekeknek szerető gondoskodásra van szükségük, hogy felelős személyiséggé tudjanak fejlődni; erkölcsileg és vallásilag éretté és pszichológiailag kiegyensúlyozottá válhassanak. Becsületére fog válni a társadalomnak, ha lehetővé teszi az édesanyának – anélkül, hogy szabadságában akadályozná, pszichológiai vagy gyakorlati megkülönböztetéssel sújtaná honfitársnői színe előtt –, hogy egyedül a gyermekek gondozásának és nevelésének szentelje magát az életkoruknak megfelelő szükségletek szerint. A társadalom és a család szempontjából, ha az édesanya kénytelen elhagyni e feladatát azért, hogy kereső foglalkozást űzzön otthonán kívül, lehetetlenné vagy nehézzé válik a gyermekek megfelelőfelnevelése.[21]

A nő igazi előléptetése: természetének megfelelő hivatásának megbecsülése

91. Ebben az összefüggésben hangsúlyoznunk kell, hogy az egész munkafolyamatot tágabb értelemben úgy kell megszervezni, hogy alkalmazkodjék az egyes személyek igényeihez és életformájához, mindenekelőtt családi életéhez, figyelembe véve nemüket és életkorukat. Tény ugyanis, hogy sok társadalomban az asszonyok az életnek szinte minden területén dolgoznak. Azonban az a helyes, ha sajátos adottságaiknak megfelelő munkát végezhetnek – minden hátrányos megkülönböztetés nélkül, s anélkül, hogy kizárnák őket olyan munkakörökből, melyeknek betöltésére alkalmasak –, de úgy, hogy tiszteletben tartják családi törekvéseiket, s azt a különleges szerepet, amely a társadalom felépítésében a férfi mellett megilleti őket. A nő igazi kibontakozása olyan munkaszervezést igényel, hogy előbbre jutásáért ne kelljen sajátos női mivolta elhagyásával fizetnie, vagy hogy ne károsodjék a családja, amelyben mint édesanyának helyettesíthetetlen szerepe van.

A szociális juttatások fontossága

92. A munkabér mellett számításba jönnek még a különböző szociális juttatások, melyeknek az a célja, hogy biztosítsák a munkás életét, egészségét és családja biztonságát. A gyógykezelés költségei, különösen munkahelyi balesetek esetében megkívánják, hogy a dolgozó könnyen hozzájusson az egészségügyi ellátáshoz, s hogy amennyiben lehetséges, olcsón vagy egyszerűen ingyenesen kapja azt. Azután a juttatásoknak egy másik része a pihenéshez való joggal kapcsolatos. Mindenekelőtt a rendszeres heti pihenőnapról van szó, amely legalább a vasárnapot, s emellett egy hosszabb pihenési időszakot, az évi szabadságot jelenti, ami esetleg az év folyamán több rövid szakaszból is állhat. Végezetül a nyugdíjhoz és az öregkor biztonságához való jogról van szó, s az olyan esetekre szóló biztonságról, amikor munkahelyi baleset miatt válik valaki munkaképtelenné. Ezen alapvető jogok körén belül bontakozik ki a részleges jogok rendszere, melyek a munkabérrel együtt meghatározzák a munkaadó és a munkavállaló kapcsolatának, a munkaviszonynak korrekt voltát. E jogokhoz mindig hozzátartozik az a jog, hogy a dolgozó olyan körülmények között és úgy végezze munkáját, hogy az ne ártson testi egészségének és ne rombolja erkölcsi épségét.

E) A SZAKSZERVEZETEK

A dolgozó ember társuláshoz való joga

93. A felsorolt jogokra alapozva és abból az igényből adódóan, hogy e jogokat a munkások számára biztosítani kell, megjelenik egy másik jog is: a társuláshoz való jog. Jog ahhoz, hogy a munkások olyan társulásokat vagy egyesületeket alkossanak, melyeknek az a célja, hogy a különböző foglalkozásokban dolgozó emberek érdekeit védjék. Ezeket a szerveződéseket hívják szakszervezeteknek. A dolgozó emberek legfőbb érdekei bizonyos mértékig közösek; ugyanakkor azonban minden munkafajta, minden foglalkozás rendelkezik olyan sajátosságokkal, melynek ezekben a szerveződésekben tükröződniük kell.

A szakszervezetek kialakulása

94. A szakszervezetek kezdetleges formájának tekinthetjük már a középkori kézműves céheket, amennyiben ezek a szervezetek azonos mesterséget űző embereket egyesítettek, tehát a végzett munka szerint épültek fel. Ugyanakkor azonban a szakszervezetek a céhektől lényegesen különböznek: a modern szakszervezetek a munkások harcából, a munka világából, s mindenekelőtt az ipari munkásság harcából nőttek ki, hogy igazságos jogaikat megvédjék a vállalkozókkal és a termelőeszközök tulajdonosaival szemben. A szakszervezetek feladata tehát az, hogy a munkások lényeges érdekeit védje minden területen, ahol kérdésessé válnak a jogaik. Ráadásul a történelmi tapasztalat azt tanítja, hogy az ilyen jellegű szerveződések a társadalmi élet nélkülözhetetlen elemei, különösen a modern ipari társadalmakban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kizárólag az ipari munkásság hozhat létre ilyen szervezeteket. Ugyanis minden foglalkozási ág képviselői élhetnek vele, hogy jogaikat megvédjék. Ezért vannak szakszervezeteik a földműveseknek és a szellemi munkásoknak is; de van maguknak a munkaadóknak is szerveződésük. Továbbá a nagy szakszervezetek a foglalkozási ágak szerint kisebb alcsoportokra tagozódnak, amint már említettük.

A szakszervezetek a társadalmi igazságosságért harcolnak

95. A katolikus társadalmi tanítás nem tartja azt a véleményt, hogy a szakszervezetek csupán a társadalom „osztály”-szerkezetét tükrözik, s hogy az „osztályharc” képviselői, amely szükségszerűen irányítja a társadalmi életet. Az azonban igaz, hogy a szakszervezetek a társadalmi egyenlőségért és a munkásember jogaiért folyó harc képviselői, mindegyik a maga feladatának megfelelően. Mindazonáltal ezt a harcot úgy kell tekintenünk, mint közös versenyt a „közjóért”: azért a jóért, amely a foglalkozásuk szerint egyesült dolgozó emberek szükségleteinek és érdekeinek megfelel. Ez a harc azonban nem a „többiek ellen” zajlik. S ha az ellentétes vélemények esetén szembehelyezkedést jelent is másokkal, ez a társadalmi igazságosság miatt történik, s nem magáért „a harcért”, sem pedig azért, hogy kiszorítsa az ellenfelet. A munkának mindenekelőtt az a sajátossága, hogy az embereket közösségbe gyűjti, és ebben áll a munka társadalmi ereje: van ereje ahhoz, hogy közösséget hozzon létre. Végül is azonban ebben a közösségben eggyé kell válnia mind a dolgozóknak, mind azoknak, akik rendelkeznek a termelőeszközök felett, vagy azoknak tulajdonosai. Ezen alapvető struktúra fényében tehát, amely minden munkára jellemző – annak a ténynek a fényében, hogy a „munka” és a „tőke” a termelési folyamatnak minden társadalmi rendben mellőzhetetlen tényezői – az emberek egyesülése jogaik biztosítása érdekében, ami a munka természetéből adódik, a társadalmi rend és a szilárd összetartozás olyan építő jellegű tényezője, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni.

A csoportok érdekvédelme a rendszer egészébe tartozik

96. Az egy foglalkozási ághoz tartozó munkások jogaik biztosítása érdekében történő erőfeszítéseinek mindig figyelembe kell vennie azokat a határokat, korlátokat, amelyek az ország általános gazdasági helyzetéből következnek. A szakszervezetek követelései ugyanis nem alakulhatnak át egy csoport vagy egy rend, vagy egy osztály„önzésévé”, jóllehet a követelések irányulhatnak és kell is, hogy irányuljanak arra, hogy az egész társadalom közjava érdekében kiigazítsák mindazt, ami hibás a termelőeszközök tulajdonviszonyai vagy azok felhasználása tekintetében. A társadalmi élet és a szociális (piac)gazdaság kétségtelenül olyan, mint a „közlekedő edények” rendszere, és ehhez a rendszerhez minden olyan társadalmi tevékenységnek alkalmazkodnia kell, melynek az a célja, hogy a társadalom kisebb csoportjainak érdekeit védje.

A szakszervezetek és a politika

97. Ebben az értelemben a szakszervezetek tevékenysége kétségtelenül belép a „politika” területére; a politikán értve, a közjó bölcs intézését. Ugyanakkor azonban a szakszervezeteknek nem feladata, hogy „politikát csináljanak” a szó mai értelmében. A szakszervezeteknek nincs „politikai párt” jellege, melyek a hatalomért harcolnának, de nem is rendelhetők alá politikai pártok törekvéseinek és nem lehetnek velük túlságosan szoros kapcsolatban. Ha ugyanis ez megtörténik, akkor könnyen ellentmondásba kerülnek sajátos feladataikkal, hogy biztosítsák a dolgozó emberek igazságos jogait az egész társadalom közjavának keretein belül, s ehelyett más célok eszközévé válnak.

A munkások érdekvédelme a személynek szól

98. Amikor a különböző foglalkozásokban dolgozó emberek igazságos jogainak védelméről beszélünk, mindig szem előtt kell tartanunk azt, ami a munka szubjektív jellegét határozza meg minden foglalkozásban, s ugyanakkor, vagy mindenekelőtt azt, ami a munka alanyának sajátos méltóságát adja. Itt a szakszervezetek és munkásszerveződések tevékenysége előtt nagyon sok lehetőség nyílik, még arra is, hogy részt vegyenek az oktató-nevelő folyamatban és előmozdítsák az önnevelést. Dicsérendő azoknak az iskoláknak a munkája, amelyeket „munkásakadémiának” és „népfőiskolának” neveznek, s a különböző típusú tanfolyamok tevékenysége, melyek a múltban és ma is a munka világának művelődését szolgálják. Kívánatos, hogy saját szakszervezetük működése következtében a munkások ne csupán többet „birtokoljanak”, hanem mindenekelőtt többé „válhassanak”; azaz minden szempontból jobban meg tudják valósítani emberségüket.

A sztrájk mint végső eszköz

99. Miközben a szakszervezetek igazságos jogaikért fáradoznak, a „sztrájk” eszközével is élnek, azaz a munkabeszüntetéssel, mint bizonyos végső figyelmeztetéssel, ami „ultimátumnak” nevezhető az illetékes hatóságok és elsősorban a munkaadók felé. Ezt az eszközt a katolikus társadalmi tanítás, az igazságosság határain belül megfelelő feltételek mellett, törvényesnek tekinti. Ezzel kapcsolatban a munkások számára biztosítani kell a sztrájkhoz való jogot anélkül,hogy a munkabeszüntetés miatt büntetés érné őket. Elfogadva, hogy a sztrájk igazságos és törvényes eszköz, ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy bizonyos értelemben utolsó eszköz. Tilos vele visszaélni; különösen pedig tilos „politikai” célok szolgálatába állítani. Ezen túlmenően soha nem szabad elfelejteni, hogy amikor a polgári együttélés számára lényeges szolgáltatásokról van szó, ezeket minden esetben, ha szükséges, törvényes eszközökkel is biztosítani kell. A sztrájkkal való visszaélés ugyanis az egész társadalmi-gazdasági élet megbénulásához vezethet, ez pedig ellentétben áll a társadalom közjava igényeivel, amely közjó megfelel a helyesen értett munka rendeltetésének is.

F) A PARASZTI MUNKA MÉLTÓSÁGA

Egy konkrét munkaterület: a mezőgazdaság

100. Mindaz, amit az eddigiekben a munka méltóságáról, az emberi munka objektív és szubjektív összetevőjéről mondottunk, közvetlenül alkalmazható a paraszti munka problémájára és annak az embernek a helyzetére, aki kemény mezei munkával műveli a földet. A munkának ugyanis olyan részterületéről van szó, amely nemcsak egyik vagy másik kontinensre jellemző, és nem korlátozható olyan társadalmakra, amelyek már elérték a fejlődésnek és a haladásnak bizonyos fokát. A földművelés, amely a társadalom mindennapos létfenntartásához szükséges javakat szolgáltatja, alapvető jelentőségű. A falusi élet és a paraszti munka feltételei nem mindenütt egyformák, és a parasztság társadalmi helyzete is változik a különböző térségekben. És ez nem csupán a mezőgazdaság technikai fejlettségi fokától függ, hanem – sőt talán inkább – a parasztok igazságos jogainak elismerésétől, s végül a munkából alkotott közösségi tudat társadalmi etika színvonalától.

A parasztok helyzete

101. A mezei munka nagy nehézségekkel jár. Ilyenek a szüntelen, s néha kimerítő fizikai erőkifejtés; az a lenéző értékelés, amellyel ezt a munkát társadalmilag tekintik, egészen odáig, hogy a parasztokban azt az érzést váltja ki, hogy a társadalom másodrendűnek tekinti őket. Ezért egyre többen menekülnek vidékről a városokba, de sajnos az emberi méltóságot romboló életfeltételek közé. Ehhez hozzá kell tenni még a foglalkozásuknak megfelelő képzés és a szükséges felszerelés hiányát, az önzést vagyis az ún. individualizmust és a valóban igazságtalan feltételeket is. A fejlődő országokban az emberek milliói kényszerülnek arra, hogy mások földjét műveljék meg, s a földbirtokosok kizsákmányolják őket, annak a legkisebb reménye nélkül, hogy valaha is egy talpalatnyi földet a sajátjuknak mondhassanak. A mezőgazdasági munkás és családja számára szükség lenne törvényes védelemre az öregség, a betegség és a munkanélküliség esetén. Keményen végigdolgozott, hosszú napokat nevetséges összeggel fizetnek ki. Művelésre alkalmas földeket a tulajdonosok elhagynak; ugyanakkor kis földdarabok tulajdonosainak, akik évek óta dolgoztak földjükön, törvényes jogait semmibe veszik, vagy alig védik meg egyesek vagy hatalmasabb csoportok „földéhségével” szemben. De a gazdaságilag fejlett országokban, ahol a tudományos kutatás, a technológiai eredmények, vagy az állam politikája nagyon magas szintre emelte a földművelést, szintén előfordulhat, hogy a munkához való jog sérelmet szenved, amikor a parasztembertől megtagadják azt a lehetőséget, hogy ő maga döntse el, mit termeljen, vagy amikor megfosztják attól a jogától, hogy szabad társulásba lépjen a parasztság társadalmi, kulturális és gazdasági felemelkedése érdekében.

Változtatásokra van szükség, hogy a földművelés valóban „uralom” legyen a föld felett

102. Tehát sok esetben gyökeres és mielőbbi változtatásokra van szükség annak érdekében, hogy a földművelés – és a földet művelő ember – a társadalom fejlődésének egészében visszanyerje megfelelő értékelését, mint az egészséges gazdasági élet alapja. Ezért tehát hirdetni kell és elő kell mozdítani a munka méltóságát, minden munkáét, s különösen a paraszti munkáét, melyben az ember oly ékesszólóan „leigázza” az Istentől ajándékba kapott földet, és megvalósítja „uralmát” a látható világban.

G) A ROKKANTAK ÉS A MUNKA

A rokkantak emberi méltósága

103. Az egyes nemzetek és a nemzetközi szervezetek újabban felfigyeltek magával a munkával kapcsolatban egy másik problémára, amely nagyon sok egyébbel összefügg, ez pedig a rokkant emberek problémája. Ők is teljesértékű emberi személyek, veleszületett, szent és sérthetetlen jogokkal, és a testükben levő szenvedések és korlátozottságok ellenére még inkább fölragyogtatják az ember méltóságát és nagyságát. Hiszen azt a személyt, aki valamilyen fogyatékosságot hordoz, mivel összes jogaival rendelkezik, segíteni kell abban, hogy képességeinek megfelelően könnyebben kapcsolódjék be a társadalom életébe minden szinten és minden vonatkozásban. A rokkant ember egy közülünk, teljességgel részese emberségünknek. Teljesen méltatlan az emberhez és a közös emberség tagadását jelentené, ha a társadalmi élethez, s a munkához is csak a teljesen egészséges emberek juthatnának hozzá, mert ha ez történnék, a megkülönböztetésnek egy nagyon súlyos formája állna elő: azaz egy hátrányos megkülönböztetés az erősek és gyengék, az egészségesek és betegek között. Az objektív értelemben vett munkát alá kell rendelni az ember méltóságának, azaz a munka alanyának és nem a gazdasági haszonnak.

Foglalkoztatásuk problémái

104. Így tehát a munka területén tevékenykedő különböző fórumokra, a közvetlen munkaadóra éppúgy mint a közvetettre tartozik, hogy hatékonyan és megfelelő módon mozdítsák elő a rokkantak szakképzettséghez és munkához való jogát oly módon, hogy ők is bekapcsolódhassanak egy olyan termelési tevékenységbe, amelyre alkalmasak. Itt sok gyakorlati, törvényhozási és gazdasági probléma vetődik fel, de a közösségre, azaz a közhatalom képviselőire, a szerveződésekre és más közbülső csoportokra, a vállalkozókra és magukra a rokkantakra vár a feladat, hogy közösen találják meg az utat, amely a szükségszerűen elérendő célhoz vezet: a rokkant embereknek kínáljanak fel nekik megfelelő munkát, mert ezt követeli emberi és dolgozói méltóságuk. Minden egyes társadalom alakítsa ki a megfelelő szerveket ahhoz, hogy megtalálják, vagy megteremtsék a rokkantak számára alkalmas munkahelyet, akár állami, akár magánvállalatnál úgy, hogy egy rendes vagy megfelelőbb munkahelyet kínálnak föl, akár úgy, hogy magán- vagy állami vállalatnál olyan munkahelyet létesítenek nekik, amely a rokkantak adottságaihoz alkalmazkodik.

A rokkant ember megbecsülése

105. Igen nagy figyelmet kell fordítani – miként az összes munkások esetében, úgy a rokkantaknál is – a fizikai és pszichológiai munkakörülményekre, az igazságos bérezésre, az előbbrejutás lehetőségére és a hátrányos helyzetükből adódó nehézségek elhárítására. Anélkül, hogy titkolnánk a feladat bonyolult és nehéz voltát, elmondhatjuk, hogy ha a munkát az alany szempontjából helyesen fogjuk fel, olyan helyzet alakul ki, amely lehetségessé teszi a rokkantaknak is, hogy ne mellőzöttséget vagy függést érezzenek a társadalom részéről, hanem azt, hogy mint teljes jogú dolgozók hasznosak, tiszteletben részesülnek emberi méltóságuk miatt, s ők is arra vannak hivatva, hogy lehetőségeik szerint hozzájáruljanak az egész közösség és saját családjuk jólétéhez és fejlődéséhez.

H) A MUNKA ÉS A KIVÁNDORLÁS

A kivándorlás hatásai

106. Végezetül, legalább összefoglaló módon, szólnunk kell a munka miatt történő kivándorlásról. Ősi jelenség ez, de állandóan ismétlődik és ma is igen elterjedt a mai élet bonyolultsága miatt. Az embernek joga van ahhoz, hogy különféle indokok miatt szülőföldjét elhagyja – mint ahogy joga van oda vissza is térni – és egy másik országban jobb életfeltételeket keressen. Ez kétségtelenül nem mentes különböző természetű nehézségektől. Mindenekelőtt általában veszteséget jelent annak az országnak, ahonnan valaki kivándorol. Ugyanis eltávozik egy ember, egy nagy közösség tagja és elszakad hazája történelmétől, hagyományától és kultúrájától, hogy egy másik társadalmon belül kezdjen élni, és átvegyen egy másik kultúrát és nagyon gyakran egy másik nyelvet is. Ilyen esetben kiesik egy dolgozó ember, aki saját gondolataival vagy két kezével hozzájárulhatna szülőföldje közjavának növekedéséhez; és íme, ez az erő és ez a szolgálat most egy másik társadalom birtokába kerül, melynek bizonyos értelemben kevesebb joga van e szolgálatra, mind a szülőhazának.

A vendégmunkások jogi helyzete

107. És mégis, jóllehet a kivándorlás bizonyos szempontok szerint rossz, adott körülmények között, ahogy mondani szokták, szükséges rossz. Mindent meg kell tenni – s bizonyára sok minden történik is azért –, hogy ez az anyagi értelemben vett rossz ne vonjon maga után nagyobb erkölcsi értelemben vett károkat is, hanem amennyire lehetséges, váljon javára a kivándoroltnak személyes, családi és társadalmi szempontból, akár korábbi hazáját, akár a befogadó országot nézzük. Ezen a téren nagyon sok függ az igazságos törvényektől, különösen amikor a dolgozó ember jogairól van szó. És ezért érthető, hogy ez a probléma jelen megfontolásunk összefüggésébe is belekerül.

Ebben az esetben is a tőkének kell szolgálnia a munkát

108. A legfontosabb az, hogy az az ember, aki szülőhazáján kívül dolgozik- akár mint állandó, akár mint időszakos vendégmunkás – ne szenvedjen hátrányt a munkával kapcsolatos jogaiban az őt fogadó társadalom többi munkásaival szemben. A munka kedvéért történő kivándorlás semmiképpen nem válhat akár pénzügyi, akár társadalmi kizsákmányolás alkalmává. Ami a vendégmunkás munkaviszonyát illeti, az Ő esetében is ugyanazoknak a normáknak kell érvényesülniük, mint amelyek az adott társadalom többi dolgozójára vonatkoznak. A munka értékét ugyanis ugyanazzal a mércével kell mérni, tekintet nélkül származásra, vallásra, vagy fajra. Még kevésbé szabad kihasználni azt a kényszerhelyzetet, amelyben a kivándorolt ember van. Mindezen körülményeknek feltétlenül alárendelt szerepet kell játszani-természetesen miután figyelembe vették a szakképzettséget – a munka alapvető értékével szemben, amely az emberi személy méltóságához kapcsolódik. Még egyszer megismételjük az alapelvet: az értékek rendje és magának a munkának legmélyebb értelme azt követeli, hogy a „tőke” álljon a munka szolgálatába és a munka szolgálja a „tőkét.”

V. A munka lelki értékéről

A) AZ EGYHÁZ KÜLÖNLEGES FELADATA

A munkának lelki értéke is van

109. Az emberi munkáról szóló elmélkedésünk utolsó pontját, mely elmélkedés a Rerum Novarum enciklika megjelenésének 90. évfordulójához kapcsolódik, a munka lelkiségének szenteljük, a kifejezés keresztény értelmében. Mivel a munka a maga szubjektív oldala szerint mindig személyes cselekvés, a személy cselekedete, ezért az egész ember, a test és a lélek vesz benne részt, függetlenül attól, hogy fizikai vagy szellemi munkát végez-e. Az élő Isten igéje, az üdvösségevangéliumi üzenete szintén az egész emberhez szól, s ebben az igében sok olyan elemet találunk, melyek, mint különleges fények az emberi munkára irányulnak. Azonban a tanításnak ezeket az elemeit megfelelő módon kell felfogni; a hit, a remény és a szeretet által vezérelt emberi lélek belső erőfeszítésére van szükség, hogy a konkrét ember munkájának a kinyilatkoztatás fényében meg lehessen adni azt az értelmet, amelyet Isten szemében bír, s melynek segítségével beléphet az üdvösség művébe, miként a többi dolgok is, melyekkel a munka összefügg és annak közös, egyszersmind nagy jelentőségű elemei.

Az Egyháznak ezt az értéket kell tanítania

110. Az Egyház kötelességének tartja, hogy az erkölcsi rend és emberi értéke szempontjából nyilatkozzék a munkáról, és ezt az Evangélium hirdetésén belül súlyos és fontos feladatának tekinti. De azt is különleges feladatának tartja, hogy kialakítsa a munka lelkiségét, amely mindenkit segít abban, hogy a munka által közeledjék Istenhez, a Teremtőhöz és Megváltóhoz; hogy részesedjenek az emberre és a világra vonatkozó üdvözítő tervében, és hogy életükben elmélyítsék a Krisztussal való barátságot azáltal, hogy a hitben eleven részt vállalnak az Ő hármas küldetésében: papságában, prófétaságában és királyságában, miként csodálatos kifejezésekkel a II. Vatikáni Zsinat tanítja.

B) A MUNKA A TEREMTŐ MŰVÉBEN VALÓ RÉSZESEDÉS

Az ember a Teremtő képmása

111. A II. Vatikáni Zsinat mondja: „A hívők biztosak abban, hogy önmagában véve egészen megegyezik Isten szándékával az egyéni és közösségi tevékenység, vagyis az a hatalmas erőfeszítés, amelyet az emberiség a történelme folyamán életkörülményei javítására tesz. Az Isten képmásának teremtetett ember ugyanis azt a megbízatást kapta, hogy vesse uralma alá a földet, annak minden gazdagságával együtt, kormányozza igazságosan és szentül a világot, és elismerve Istent a mindenség teremtőjének, hozzá vezesse vissza önmagát és az egész világot oly módon, hogy mialatt minden az ember uralma alá kerül, megdicsőüljön Isten neve az egész földön.”[22]

Az isteni Kinyilatkoztatás igéjébe nagyon mélyen bele van írva az az alapvető igazság, hogy az Isten képmására teremtett ember munkája által részesedik a Teremtő művében, és a saját lehetőségeinek mértéke szerint bizonyos értelemben folytatja, kibontakoztatja és beteljesíti a teremtést, miközben egyre előbbre halad azoknak a kincseknek és értékeknek föltárásában, melyeket Isten teremtett. Ezt az igazságot mindjárt a Szentírás elején a Teremtés könyvében megtaláljuk, ahol a teremtés művét úgy mutatja be, mint „munkát, melyet Isten „hat nap” alatt végzett el,[23] azért, hogy „megpihenjen”[24] a hetedik napon. Másrészt még a Szentírás legutolsó könyvében is ugyanilyen hangsúllyal hangzik fel a csodálat szava Isten műve iránt, melyet mint Teremtő „munkája” által hozott létre: „nagyok és csodálatosak a Te műveid, Urunk, mindenható Isten”,[25] hasonlóan a Teremtés könyvéhez, amely a teremtés minden napjának leírását ezzel a megállapítással zárja: „és Isten látta, hogy jó.”[26]

A Teremtő utánzása: munka és nyugalom

112. A teremtés leírása, amelyet már a Teremtés könyvének első fejezetében megtalálunk, egyidejűleg bizonyos értelemben a „munka” első „Evangéliuma.” Mert megmutatja, hogy miben áll a munka méltósága: azt tanítja ugyanis, hogy amikor az ember dolgozik, Istent, a maga Teremtőjét kell utánoznia, mert magában hordozza – és csak az ember hordozza magában – azt az egyedülálló tulajdonságot, hogy hasonlít Istenhez. Az embernek akár a munkában, akár a pihenésben utánoznia kell Istent, mivel maga Isten munka és pihenés formájában úgy akarta bemutatni az embernek a saját teremtő tevékenységét. Istennek ez a műve a világban szüntelenül folytatódik, miként Krisztus szavai tanúsítják: „az én Atyám szüntelenül munkálkodik.”[27] Teremtő erejével munkálkodik fenntartva a világot, amit a semmiből hozott létre és működik üdvözítő erejével az emberi szívekben, akiket kezdettől fogva arra rendelt, hogy „megnyugodjanak”[28] Vele „az atyai házban.”[29] Éppen ezért az emberi munka nemcsak a minden „hetedik napon” való megnyugvást igényli,[30] s még kevésbé jelentheti a pusztán külső cselekvésben megnyilvánuló emberi erőfeszítéseket; ugyanis meg kell hagyni azt a belső teret, melyben az ember azáltal, hogy egyre inkább azzá válik, amivé Isten akarata szerint lennie kell, fölkészül arra a nyugalomra, amelyet az Úr az ő szolgáinak és barátainak tartogat.[31]

Továbbá ennek a tudatnak, mármint hogy az emberi munka részesedést jelent Isten művében, át kell hatnia – miként a Zsinat tanítja – „a leghétköznapibb dolgokat” is. Azok a férfiak és nők tehát, akik miközben a maguk és családjuk fenntartásán fáradoznak, munkájukat úgy végzik, hogy a társadalomnak hasznára legyenek, meg lehetnek győződve arról, hogy tevékenységükkel a Teremtő művét fejlesztik tovább, embertestvéreik javát mozdítják elő, és személyesen segítik megvalósulni az isteni gondviselés tervét a történelemben.[32]

A munka lelki értékét közkinccsé kell tenni

113. Ezért a munka keresztény lelkiségének közkinccsé kell válnia, amelyből mindenki részesedik. A munka lelkiségének, különösen ebben a korszakban, tanúskodnia kell arról az érettségről, melyet a lelkek és a szívek aggódásai és nyugtalanságai megkívánnak: „A keresztények tehát nem gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szemben állnak Isten hatalmával, vagy hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek. Épp ellenkezőleg, meggyőződésük, hogy az emberiség sikere Isten nagyságát mutatja és az Ő titokzatos elgondolásainak gyümölcse. És minél nagyobbra nő az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és a közösségek felelőssége. Ebből kitűnik, hogy a keresztény üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közömbösökké sorstársaik iránt, hanem épp ellenkezőleg: még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak.”[33]

A hívők hivatástudattal dolgoznak

114. Ráadásul annak tudata, hogy a munka révén az ember a teremtés művének válik részesévé, a legmélyebb indíték arra, hogy magára vállalja a munkát a legkülönbözőbb területeken: „A hívők tehát – olvassuk a Lumen Gentium konstitúcióban – ismerjék fel az egész teremtett világ belső természetét, értékét és rendeltetését Isten dicséretére, s éppen világi tevékenységükkel is segítsék egymást a szentebb életre úgy, hogy átjárja a világot Krisztus szelleme, a világ pedig jobban eléri célját igazságosságban, szeretetben és békében... A profán tudományokban valójártasságukkal és tevékenységükkel, melyeket Krisztus kegyelme emelt föl, nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak, a Teremtő rendelkezése szerint és az Ő Igéjének világossága segítségével a kultúra, a technika, és az emberi munka által valóban előbbre jussanak.”[34]

C) KRISZTUS A MUNKÁS

A dolgozó Jézus Krisztus példája

115. Ezt az igazságot, amely szerint az ember munkája révén Istennek, a Teremtőnek művében részesedik, egész különleges módon világította meg Jézus Krisztus – az a Jézus, akin első názáreti hallgatói „elámultak és azt mondták: Honnan veszi mindezt? S honnan adatott neki ez a bölcsesség... hát nem az ács ez?”[35] Jézus ugyanis nem csupán meghirdette, hanem mindenekelőtt munkával megvalósította az „Evangéliumot”, melyet az Atya Őrá, az örök Bölcsesség Igéjére bízott. Éppen ezért az volt a „munka Evangéliuma” hogy Ő, aki meghirdette, maga is munkásember volt, ugyanúgy ács, miként a názáreti József.[36] S jóllehet a szavaiban nem találunk külön parancsot a munkára – sőt, egyszer megtiltja a munkában megnyilatkozó túlzott aggodalmat az életért,[37] mégis Krisztus életének szava félreérthetetlen: a „munka világához” tartozik, elismeréssel és tisztelettel van az emberi munka iránt. Sőt, ennél többet is mondhatunk: szeretettel nézi a munkát, a munka különböző megnyilvánulásait, mert mindegyikben annak felcsillanását látja, hogy az ember Istenhez, a Teremtőhöz és Atyához hasonló. Nemde Ő maga mondta: „Atyám a szőlőműves...,[38] és tanításában különböző módokon megszólaltatja azt a munkára vonatkozó alapvető igazságot, amelyet az Ószövetség hagyománya már a Teremtés könyvének kezdetén kifejezett?

A Kinyilatkoztatás a munkáról

116. Az Ószövetség könyveiben sok hivatkozást találunk az emberi munkára s a különféle foglalkozásokra. Szó van például az orvosról,[39] a gyógyszerészről,[40] a kézműves-művészről,[41] az ácsról,[42] – ezeket a szavakat a mai vasmunkásokra is átvihetjük –, a fazekasról,[43] a földművesről,[44] az írástudóról,[45] a hajósról,[46] az építészről,[47] a muzsikusról,[48] a pásztorról,[49] és a halászról.[50] Ismerjük az asszony munkájáról szóló szép részletet.[51] Jézus Krisztus is, amikor példabeszédeket mond Isten országáról, állandóan hivatkozik az emberi munkára: a pásztor,[52] a földműves,[53] az orvos,[54] a magvető,[55] a családfő,[56] a szolga,[57] a gondnok,[58] a halász,[59] a kereskedő,[60] és a napszámos[61] munkájára. Beszél az asszonyok különféle munkáiról is.[62] Az Apostolok tevékenységét az aratók[63] vagy a halászok[64] kétkezi munkájához hasonlítja, de hivatkozik az írástudók munkájára is.[65]

Szent Pál tanítása

117. Krisztusnak a munkára vonatkozó tanítása, amely saját Názáretben töltött életének példájára alapszik, nagyon élénken visszhangzik Pál Apostol tanításában. Pál azzal dicsekedett, hogy neki mestersége van (valószínűleg sátrakat készített; vö. ApCsel 18,3), és így apostolként is meg tudta keresni a maga kenyerét:[66] „Éjjel és nappal fáradsággal és erőfeszítéssel dolgoztunk, hogy közületek senkinek ne legyünk terhére.”[67] Innen fakadnak intelmei a munka témakörében, melyeknek buzdítás és parancs természete van: „az ilyeneknek... megparancsoljuk, buzdítván őket az Úr Jézus Krisztusban, hogy békességben dolgozva egyék a kenyerüket” – írja a tesszalonikaiaknak.[68] Ugyanis kihangsúlyozva, hogy „egyesek” rendetlenül minden munka nélkül élnek,[69] az Apostol bizonytalankodás nélkül kimondja: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék.”[70] Egy másik helyen ellenben így bátorít: „Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak, és nem az embereknek tennétek, tudván, hogy milyen jutalmat fogtok kapni az Úrtól örökségül.”[71] Mint látjuk, a nemzetek Apostola tanításának sarkponti jelentősége van az emberi munka erkölcsisége és lelkisége számára. E tanítás jelentős kiegészítése a munka nagy Evangéliumának, amelyet Krisztus életében, példabeszédeiben és abban találunk meg, hogy Jézus „cselekedett és tanított”,[72] s ezt az evangéliumot írásba is foglalták.

A munka leginkább a dolgozó embert gyarapítja

118. Magából a forrásból világító fények alapján az Egyház mindig hirdette azt, aminek mai kifejezését a II. Vatikáni Zsinat tanításában így találjuk meg: „Az emberi tevékenység kiindulópontja is, de célja is az ember. Ő ugyanis, amikor dolgozik, nemcsak a tárgyakat és a társadalmakat alakítja át, hanem saját magát is tökéletesíti: sok mindent megtanul, kifejleszti képességeit, kilép önmagából, sőt önmaga fölé emelkedik. Ez a gyarapodás, ha jól megfontoljuk, sokkal nagyobb érték, mint a maga köré felhalmozódó vagyon... Ennek következtében az emberi tevékenység alapszabálya az, hogy – Isten tervéhez és akaratához igazodva – legyen összhangban az emberiség valódi érdekével és tegye lehetővé az ember mint egyed s mint a társadalom tagja számára hivatásának szolgálatát és betöltését.”[73]

Az ember értéke nem attól függ, amije van, hanem attól, hogy kicsoda!

119. Az emberi munka ilyen értékelésének összefüggésében vagy a munka ilyen lelkiségében válik teljesen érthetővé az, amit a Zsinat lelkipásztori konstitúciójának ugyanebben a pontjában a fejlődés igazi jelentéséről olvasunk: „Az ember többet ér attól, aki, mint amije van. Ehhez hasonlóan mindaz, amit az emberek azért tesznek, hogy nagyobb igazságosság, szélesebb körű testvériség s a társadalmi kapcsolatokban emberségesebb rend valósuljon meg, értékesebb, mint a technika terén történő fejlődés. A technikai haladás ugyanis csak az anyagi alapot adhatja meg az ember felemelkedéséhez, magától azonban semmiképpen nem tudja azt megvalósítani.”[74] A fölemelkedés és a fejlődés problémájáról egy ilyen jellegű tanítást – s ez a téma a modern gondolkodásban nagyon uralkodó – csak úgy lehet megérteni, mint az emberi munka kipróbált lelkiségének gyümölcsét, és csupán ilyen lelkiség alapján valósítható meg és vihető át a gyakorlatba. Ez az a Tanítás s egyúttal az a program is, amely gyökereit a „munka evangéliumába” ereszti.

D) AZ EMBERI MUNKA A KERESZT ÉS A FELTÁMADÁS FÉNYÉBEN

A munkát a fáradság „átka” kíséri

120. Van még az emberi munkának egy szempontja, egy lényeges összetevője, amelyre nagyon hat az Evangéliumra támaszkodó lelkiség. Minden munka – akár fizikai, akár szellemi – elkerülhetetlenül fáradsággal van összekötve. A Teremtés könyve nagyon keményen helyezi szembe a munka eredeti áldásával – amelyet a teremtés magában foglalt, és amely együtt járt az embernek mint Isten képmásának felemelésével – az átkot, amelyet a bűn hozott magával: „Átkozott legyen a föld miattad! Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életednek minden napján.”[75] Ez a munkával együtt járó fájdalom megbélyegzi a földön élő ember útját, és a halál hírnöke: „arcod verítékével eszed a kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél.”[76] Az egyik bölcsességi könyv szerzője szinte visszhangozva ezeket a szavakat mondja; „Latra vetettem kezem minden művét és a fáradságot is, amibe került....”[77] Nincs a földön ember, aki ne vallhatná sajátjának ezeket a szavakat.

A Húsvét misztériuma az engedelmesség megdicsőülése

121. Az Evangélium a végső szót ebben a kérdésben is Jézus Krisztus húsvéti misztériumában hirdeti meg, és itt kell keresnünk a választ az emberi munka lelkiségének súlyos problémáira. A húsvéti misztériumban benne foglaltatik Krisztus keresztje, az Ő mindhalálig való engedelmessége, amelyet az Apostol szembehelyez azzal az engedetlenséggel, amely kezdettől fogva megnehezítette az ember történetét a földön.[78] De benne van e misztériumban Krisztus fölmagasztaltatása is, aki a kereszthalál által a föltámadásban a Szentlélek hatalmával tér vissza tanítványaihoz.

A dolgozó ember engedelmeskedik

122. A veríték és fáradság, amely az emberiség jelen állapotában szükségszerűen kíséri a munkát, a kereszténynek és minden embernek, aki arra hivatott, hogy Krisztust kövesse, lehetőséget nyújt arra, hogy a szeretet által részt vegyen abban a munkában, amelynek elvégzésére Krisztus jött.[79] Az üdvösség e műve a szenvedés és a kereszthalál által valósult meg. Ha az ember a munka fáradalmát az értünk megfeszített Krisztussal egyesülve viseli el, valamilyen módon együttműködik Isten Fiával az emberiség megváltására. Azzal bizonyul Jézus igaz tanítványának, ha a maga részéről minden nap viseli a keresztet[80] abban a tevékenységben, amelynek elvégzésére meghívást kapott.

A feltámadt Krisztus a munkát is megdicsőítette

123. Krisztus „mindannyiunkért, bűnösökért vállalta a halált, és példájával arra tanít, hogy nekünk is hordoznunk kell azt a keresztet, amelyet a test és a világ rak azok vállára, akik a békét és az igazságosságot keresik”; ugyanakkor azonban „Krisztus, aki föltámadásával átvette uralmát – Ő kapott meg minden hatalmat égen és földön –, lelkének erejével immár működik az emberi szívekben... megtisztítja és megerősíti a nemes kezdeményezéseket, melyekkel az emberiség nagy családja emberségesebbé teszi a maga életét, és e célja szolgálatába állítja az egész földet.”[81]

A keresztény ember a Kereszt részeként vállalja a munkát

124. A hívő keresztény munkájában Krisztus keresztjének egy kicsinyke részét találja meg, és a megváltásnak ugyanolyan lelkületével fogadja el, mint amellyel Krisztus fogadta értünk a maga keresztjét. A munkában, hála annak a világosságnak, amely Krisztus föltámadásából árad belénk, mindig földereng valami az új életből, az új jóból, mint az „új égnek és új földnek”[82] előhírnöke. Ez az új ég és új föld épp a munka fáradsága révén lehet az ember és a világ birtoka. A fáradság révén – és soha nélküle. Ez egyrészt megerősíti a kereszt elmaradhatatlanságát az emberi munka lelkiségéből; másrészt azonban e fáradságban és keresztben feltár egy új jót, amely magával a munkával kezdődik el; a maga teljes mélységében és összes szempontjával együtt értett munkával – és soha nélküle.

Isten országa épül az emberi munkával

125. Vajon ez az új jó – az emberi munka gyümölcse – nem egy kis töredék-e abból az „új földből”, amelyen az igazságosság lakik?[83] Milyen viszonyban áll a munka Krisztus föltámadásával, ha igaz, hogy az emberi munka sokféle fáradsága egy kicsinyke darab Krisztus keresztjéből? Erre a kérdésre is kereste a választ a Zsinat, amikor a kinyilatkoztatott Ige forrásaiból így világította meg; „Igen, elhangzott a figyelmeztetés, hogy mi haszna van belőle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de önmagát elveszíti.[84] Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedőben az új emberi család közössége, amely némiképp már sejteti az eljövendő világ körvonalait. Ezek szerint, a földi haladást gondosan meg kell ugyan különböztetnünk Krisztus országának növekedésétől, ez a haladás mégis sokat jelent Isten országa szempontjából, amennyiben hozzájárulhat a társadalom különb rendjének megalkotásához.”[85]

BEFEJEZÉS

126. Az emberi munkának szentelt elmélkedésünkben megpróbáltuk napvilágra hozni mindazt, ami feltétlenül szükségesnek látszott, mivel a munka által kell gyarapodnia a földön nemcsak „tevékenységünk gyümölcseinek”, hanem „az ember méltóságának, a testvériségnek és a szabadságnak is.” A keresztény ember, aki hallgatja az élő Isten igéjét, és a munkát összeköti az imádsággal, tudja, hogy milyen helyet foglal el a munkája nem csupán a földi fejlődésben, hanem Isten országának kibontakozásában is, ahová a Szentlélek erejével és az Evangélium igéjével valamennyien meghívást kaptunk.

E megfontolások záradékaként, tisztelendő Testvéreim, szeretett Fiaim és Leányaim apostoli áldásomat adom igaz szívből mindnyájatokra.

Ezt a megnyilatkozást, melyet arra készítettem elő, hogy a Rerum novarum enciklika 90 éves évfordulóján, május 15-én kerüljön nyilvánosságra, teljesen csak akkor tudtam elkészíteni, miután elhagytam a kórházat.

Kelt Castel Gandolfóban, szeptember 14-én, a Szent Kereszt fölmagasztaltatásának ünnepén, 1981-ben, pápaságunk harmadik évében.

II. János Pál pápa

Jegyzetek:
[1] Vö. Zsolt 127,2; Ter 3,17; Péld 10,22; Kiv 1,8-14; Jer 22,13.
[2] Vö. Ter 1,26.
[3] Vö. Ter 1,28.
[4] Redemptor Hominis 14.
[5] Vö. Zsolt 127.
[6] Ter 3,19.
[7] Vö. Mt 13,52.
[8] Gaudium et spes 38.
[9] Vö. Ter 1,27.
[10] Ter 1,28.
[11] Vö. Ter 1,28.
[12] Vö. Ter 1,26.
[13] Ter 3,19.
[14] Zsid 6,8; vö. Ter 3,18.
[15] Vö. Sth I-II. 40,1;34,2
[16] Vö. Jn 4,38
[17] II-II. 66,2; 6. és de regimine principum I. I,15,17. A tulajdon társadalmi jellegéről: II-II. 134,1.
[18] GS 68.
[19] Vö. XXIII. János pápa: Mater et Magistra, AA 53:419
[20] Vö. STh. II-II. 65,2.
[21] GS 67.
[22] GS 34.
[23] Vö. Ter 2,2; Kiv 20,8.11; MTörv 5,12.
[24] Vö. Ter2,3.
[25] Jel 15,3.
[26] Ter 1,4.10.12.18.21.25.31.
[27] Jn 5,17.
[28] Zsid 4,1.9.
[29] Jn 14,2
[30] MTörv 5,12; Kiv 20,8-12.
[31] Vö. Mt 15,21
[32] GS 34.
[33] GS 34.
[34] GS 36.
[35] Mk 6,2.
[36] Vö. Mt 13,55.
[37] Vö. Mt 6,25-34.
[38] Jn 15,1.
[39] Vö. Sir 38,1.
[40] Vö. Sir 38,4-8.
[41] Vö. Kiv 31,1-5; Sir 38,21.
[42] Vö. Ter 4,22; Iz 44,12.
[43] Vö. Jer 18,3; Sir 38,29.
[44] Vö. Ter 9,20; Iz 5,1.
[45] Vö. Préd 12,9-12; Sir 39,1-8.
[46] Vö. Zsolt 108,23-30; Bölcs 14,2-3a.
[47] Vö. Ter 11,3; 2Kir 12,12; 22,5.
[48] Vö. Ter 4,21.
[49] Vö. Ter 4,2; 37,3; Kiv 3,1; 1Sám 16,11.
[50] Vö. Ez 47,10.
[51] Vö. Péld 31,15-27.
[52] Jn 10,1-16.
[53] Vö. Mk 12,1-12.
[54] Vö. Lk 4,23.
[55] Vö. Mk 4,1-9.
[56] Vö. Mt 13,52.
[57] Vö. Mt 24,45; Lk 12,42-48.
[58] Vö. Lk 16,1-8.
[59] Vö. Mt 13,47-50.
[60] Vö. Mt 13,54.
[61] Vö. Mt 20,1-16.
[62] Vö. Mt 13,33; Lk 15,8.
[63] Vö. Mt 9,37; Jn 4,35-38.
[64] Vö. Mt 4,19.
[65] Vö. Mt 13,52.
[66] Vö. ApCsel 20,34.
[67] 2Tessz 3,8. Szent Pál határozottan állítja, hogy az Evangélium hirdetőinek joga van ahhoz, hogy a megélhetéshez szükséges javakat megkapják: 1Kor 9,6-14; Gal 6,6; 2Tesz 3,9; vö. Lk. 10,7.
[68] 2Tesz 3,12.
[69] 2Tesz 3,11.
[70] 2Tesz 3,10.
[71] Kol 3,23.
[72] ApCsel 1,1.
[73] GS 35.
[74] GS 35.
[75] Ter 3,17.
[76] Ter 3,19.
[77] Préd 2,11.
[78] Vö. Róm 5,19.
[79] Vö. Jn 17,4.
[80] Vö. Lk 9,23.
[81] GS 38.
[82] Vö. 2Pt 31,13; Jel 21,1.
[83] Vö. 2Pt 3,13.
[84] Vö. Lk 9,25.
[85] GS 39.

Szent István Társulat
Az Apostoli Szentszék könyvkiadója
Budapest, 1981
Fordította: Dr. Diós István
Javította: Dr. Goják János

Hozzájárulás sütik (browser cookies) kezeléséhez

LABOREM EXERCENS

Tartalomjegyzék