Tartalomjegyzék
Első fejezet
AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁRÓL
1. Előszó
2. Az Atya üdvözítő terve
3. Krisztus küldetése
4. A Szentlélek az Egyház megszentelője
5. Isten országa
6. A Szentírás képei az Egyházról
7. Az Egyház Krisztus misztikus teste
8. Az Egyház látható és kegyelmi valóság
Második fejezet
AZ ISTEN NÉPÉRŐL
9. Új szövetség, új nép
10. Az egyetemes papság
11. Az egyetemes papság gyakorlása
12. A hitérzék és a karizmák
13. Isten egyetlen népének katolicitása
14. A katolikus hívők
15. Az Egyház és a nem katolikus keresztények
16. Az Egyház és a nem keresztények
17. Az Egyház missziós jellege
Harmadik fejezet
AZ EGYHÁZ HIERARCHIKUS ALKOTMÁNYÁRÓL,
KÜLÖNÖSEN A PÜSPÖKSÉGRŐL
18. Bevezetés
19. A tizenkét apostol
20. Az apostolok utódai, a püspökök
21. Az egyházi rend teljessége
22. A püspöki kollégium és a kollégium feje
23. A kollégium tagjainak kapcsolatai
24. A püspöki szolgálat
25. A tanítás feladata
26. A megszentelés
27. A kormányzás
28. A papok
29. A diákonusok
Negyedik fejezet
A VILÁGI HIVŐK
30. A világi hívők az Egyházban
31. A világi hívők sajátos küldetése
32. A világi hívők méltósága
33. A világi hívők apostoli tevékenysége
34. A világi hívők egyetemes papsága
35. Prófétai szerepük és tanúságtételük
36. A világ rendjének szolgálatában
37. A világi hívek és a hierarchia
38. "Ami a lélek a testben..."
Ötödik fejezet
AZ ÉLETSZENTSÉGRE SZÓLÓ EGYETEMES MEGHÍVÁSRÓL AZ EGYHÁZBAN
39. Bevezetés
40. Bizonyítás a Szentírásból
41. Az életszentség lényege mindig ugyanaz
42. Az életszentség útjai és eszközei
Hatodik fejezet
A SZERZETESEKRŐL
43. Az evangéliumi tanácsok követése az Egyház
44. A szerzetesi állapot lényege és jelentősége
45. A hierarchia és a szerzetesek
46. A szerzetesi önátadás kiváló értéke
47. Buzdítás
Hetedik fejezet
A ZARÁNDOKEGYHÁZ ESZKATOLÓGIKUS JELLEGÉRŐL ÉS EGYESÜLÉSÉRŐL A MENNYEI EGYHÁZZAL
48. A keresztény hivatás eszkatológikus jellege
49. Az úton levők és a célbajutottak összetartoznak
50. Az egész misztikus test közössége
51. Lelkipásztori útmutatás
Nyolcadik fejezet
ISTEN ANYJÁRÓL, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁRÓL KRISZTUS ÉS AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁBAN
I. BEVEZETÉS
52. A Szent Szűz Krisztus misztériumában
53. A Szent Szűz és az Egyház
54. A Zsinat nem terjeszt elő új tanítást
II. A BOLDOGSÁGOS SZŰZ SZEREPÉRŐL AZ ÜDVÖSSÉG RENDJÉBEN
55. A Messiás Anyja az Ószövetségben
56. Szűz Mária beleegyező szavának jelentősége
57. A Gyermek és az Anya
58. Szűz Mária Jézus nyilvános életében
59. A mennybemenetel után
III. A BOLDOGSÁGOS SZŰZRŐL ÉS AZ EGYHÁZRÓL
60. A Szent Szűz és az egyetlen közvetítő, Krisztus
61. Közreműködése az üdvösség művében
62. Alárendelt üdvösségszerző szerep
63. A Szűz és Anya az Egyház előképe
64. Az Egyház is szűz és anya
65. Szűz Mária követendő erényei
IV. A BOLDOGSÁGOS SZŰZ TISZTELETÉRŐL AZ EGYHÁZBAN
66. A tisztelet lényege és alapja
67. Lelkipásztori útmutatás
V. MÁRIA A BIZTOS REMÉNY ÉS A VIGASZTALÁS JELE ISTEN ZARÁNDOK NÉPE RÉSZÉRE
68. Szűz Mária a reménység jele
69. Legyen szószólónk!
PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL
Első fejezet
AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁRÓL
(Előszó)
1. Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot (vö. Mk 16,15). Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését. Korunk sajátos körülményei sürgőssé teszik az Egyháznak e feladatát, hogy a társadalmi, technikai és kulturális kapcsolatokban egymáshoz egyre közeledő emberek Krisztusban is megtalálják a teljes egységet.
(Az Atya üdvözítő terve)
2. Az örök Atya bölcsességének és jóságának teljesen szabad és titokzatos terve szerint teremtette az egész világot, elhatározta, hogy az embereket fölemeli az isteni életben való részesedésre, s amikor Ádámban elbuktak, nem hagyta el őket, hanem Krisztusra, a Megváltóra való tekintettel "aki a láthatatlan Isten képmása és az egész teremtés elsőszülötte" (Kol 1,15) mindig segítséget nyújtott az üdvösséghez. Az Atya az összes választottat öröktől fogva "előre ismerte és arra rendelte őket, hogy Fiának képmását öltsék magukra, hogy Ő legyen az elsőszülött a sok testvér között" (Róm 8,29). Úgy határozott, hogy a Krisztusban hívőket a szent Egyházba hívja össze, melyet a világ kezdete óta előképek jeleztek, Izrael népének története és az Ószövetség csodálatosan előkészített,[1] a végső időkben megalapíttatott, a Szentlélek kiáradásakor nyilvánvalóvá lett, s az idők végén dicsőségesen be fog teljesedni. És akkor, ahogyan a Szentatyáknál olvassuk, Ádámtól és "az igaz Ábeltől az utolsó választottig"[2] mind összegyűlnek az Atyánál az egyetemes Egyházban.
(Krisztus küldetése)
3. Eljött tehát a Fiú, akit az Atya küldött, ki minket a világ teremtése előtt kiválasztott Őbenne és eleve fogadott fiaivá rendelt, mert abban találta kedvét, hogy Őbenne állítson helyre mindent (vö. Ef 1,4--5.10).
Krisztus tehát, hogy az Atya akaratát teljesítse, megalapította a földön a mennyek országát, kinyilatkoztatta nekünk az Atya misztériumát, és engedelmességével végrehajtotta a megváltást. Az Egyház, vagyis Krisztusnak misztériumban már jelenlévő országa, Isten erejéből látható módon növekszik a világban. Kezdetét és növekedését jelzi a megfeszített Jézus oldalából kifolyó vér és víz (vö. Jn 19,34), és előre hirdetik az Úrnak kereszthaláláról mondott szavai: "És én, majd ha fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz fogok vonzani" (Jn 12,32: görögben). Valahányszor az oltáron bemutatjuk a keresztáldozatot, melyben "Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott" (1Kor 5,7), megváltásunk műve folytatódik. Az eucharisztikus kenyér egyszerre jelzi és valósítja meg a hívők egységét, akik egy testet alkotnak Krisztusban (vö. 1Kor 10,17). Minden ember erre a Krisztussal való egységre hivatott, aki a világ világossága, akitől eredünk, aki által élünk, s aki felé tartunk.
(A Szentlélek az Egyház megszentelője)
4. A mű elkészülte után -- melyet az Atya a Fiúra bízott, hogy elvégezze a földön (vö. Jn 17,4) -- pünkösdkor elküldetett a Szentlélek, hogy szüntelenül megszentelje az Egyházat, s így a hívőknek Krisztus által az egy Lélekben megnyíljék az Atyához vezető út (vö. Ef 2,18). Ő az élet Lelke, azaz az örök életre szökellő víz forrása (vö. Jn 4,14; 7,38--39) , aki által az Atya a bűnnek meghalt embereket élteti, míg végül halandó testüket föltámasztja Krisztusban (vö. Róm 8,10--11). A Lélek az Egyházban és a hívők szívében mint templomában lakik (vö. 1Kor 3,16; 6,19), imádkozik bennük és tanúságot tesz a fogadott fiúságról (Gal 4,6; Róm 8,15--16.26). Az Egyházat, melyet elvezet a teljes igazságra (vö. Jn 16,13) és összefog a szolgálatban és a közösségben, különböző hierarchikus és karizmatikus ajándékokkal látja el, irányítja és ékesíti a maga gyümölcseivel (Ef 4,11--12; 1Kor 12,4; Gal 5,22). Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül megújítja és elvezeti a vőlegénnyel való teljes egyesülésre.[3] A Lélek és a menyasszony ugyanis azt mondja az Úr Jézusnak: Jöjj el! (vö. Jel 22,17).
Így az egyetemes Egyház úgy jelenik meg, mint "az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép".[4]
(Isten országa)
5. A Szent Egyház misztériuma megmutatkozik már magában az alapításában. Az Úr Jézus ugyanis azzal indította el útjára egyházát, hogy hirdette a jó hírt, azt, hogy elérkezett Istennek az Írásokban ősidők óta megígért országa: "Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa" (Mk 1,15; vö. Mt 4,17). Ez az ország Krisztus igéjében, tetteiben és jelenlétében ragyogott föl az emberek előtt. Az Úr igéje ugyanis a földbe vetett maghoz hasonlít (Mk 4,14): akik hittel hallgatják és Krisztus kicsiny nyájához számláltatnak, azok magát az Országot fogadták be; a mag azután saját erejéből csírázik ki és növekszik egészen az aratásig (vö. Mk 4,26--29). Jézus csodái is azt bizonyítják, hogy az Ország már elérkezett a földre: "Ha én Isten ujjával űzöm ki a gonoszlelkeket, akkor bizony eljött hozzátok az Isten országa" (Lk 11,20; vö. Mt 12,28). Ez az Ország azonban mindenekelőtt magának Krisztusnak, az Isten Fiának és Emberfiának személyében nyilvánul meg, aki "azért jött, hogy szolgáljon és odaadja az életét váltságul sokakért" (Mk 10,45).
Miután pedig Jézus az emberekért elszenvedte a kereszthalált és föltámadt, úgy jelent meg, mint Úr, Krisztus és örökre rendelt Pap (vö. ApCsel 2,36; Zsid 5,6; 7,17--21), és kiárasztotta tanítványaira az Atyától megígért Szentlelket (vö. ApCsel 2,33). Ezért az Egyház, fölruházva alapítójának ajándékaival és hűségesen megtartva a szeretet, az alázatosság és az önmegtagadás parancsát, küldetést kapott Krisztus és Isten Országának hirdetésére és a népek közötti terjesztésére, s ennek az Országnak csírája és kezdete a földön. Miközben lassanként növekszik, maga is az Ország beteljesedésére áhítozik, és minden erejével reménykedik és vágyódik arra, hogy Királyával a dicsőségben egyesüljön.
(A Szentírás képei az Egyházról)
6. Amint az Ószövetségben az Ország kinyilatkoztatása gyakran előképekben történik, úgy az Egyház benső természete most is a pásztoréletből, a földművelésből, az építkezésből vagy a családból és a jegyességből vett, s már a prófétai könyvekben előkészített képekben mutatkozik meg.
Az Egyház ugyanis akol, melynek egyetlen és megkerülhetetlen ajtaja Krisztus (Jn 10,1--10). Ugyanakkor nyáj is, melyről Isten előre hirdette, hogy Ő maga lesz a pásztora (vö. Iz 40,11; Ez 34,11), s melynek juhait, bár emberi pásztorok legeltetik, mégis maga Krisztus, a Jó Pásztor, a Pásztorok Fejedelme (vö. Jn 10,11; 1Pt 5,4), vezeti és táplálja szüntelen, aki életét adta a juhokért (vö. Jn 10,11--15).
Az Egyház megmunkált föld, vagyis Isten szántóföldje (1 Kor 3,9). Rajta nő az az ősi olajfa, melynek szent gyökere a pátriárkák voltak, s melyben megtörtént és meg fog történni a zsidók és a pogányok kiengesztelődése (Róm 11,13--26). Az Egyházat a mennyei Földműves mint választott szőlőskertet telepítette (Mt 21,33--43; vö. Iz 5,1). Krisztus az igazi szőlőtő, aki életet és termékenységet ad a vesszőknek, azaz nekünk, akik az Egyház által őbenne maradunk, s aki nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15,1--5).
Az Isten építményének is gyakran mondják az Egyházat (1Kor 3,9). Maga az Úr ahhoz a kőhöz hasonlította magát, melyet elvetettek az építők, mégis szegletkővé lett (Mt 21,42; vö. ApCsel 4,11; 1Pt 2,7; Zsolt 117,22). Erre az alapra építik az Egyházat az apostolok (vö. 1Kor 3,11), és tőle kapja erejét és szilárdságát az Egyház. Ez az épület különféle neveket kapott: Isten háza (1Tim 3,15), melyben az ő családja lakik; Isten lakóhelye a Lélekben (Ef 2,19--22), Isten hajléka az emberekkel (Jel 21,3), főleg pedig szent templom,[5] melyet az egyházatyák szava szerint a kőből épült templomok megjelenítenek, s a liturgia méltán hasonlítja a szent városhoz, az új Jeruzsálemhez. Benne ugyanis mint élő kövek épülünk itt a földön (1Pt 2,5). E szent várost János úgy látja, hogy a világ megújulásakor leszáll a mennyből, Istentől és oly szép, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony (Jel 21,1).
Az Egyházat, melyet "mennyei Jeruzsálemnek" és "anyánknak" is neveznek (Gal 4,26., vö. Jel 12,17), úgy írják le, mint a szeplőtelen Bárány szeplőtelen jegyesét (Jel 19,7; 21,2.9; 22,17), akit Krisztus "szeretett, és akiért föláldozta magát, hogy megszentelje" (Ef 5,26), akit fölbonthatatlan szövetséggel vett magához, és szüntelenül "táplál és gondoz" (5,29). Azt akarta, hogy tisztára mosva tartozzék hozzá, s szeretetben és hűségben legyen alárendelve neki (vö. 5,24), végül örökre elhalmozta mennyei javakkal, hogy megismerjük Istennek és Krisztusnak irántunk való, minden értelmet meghaladó szeretetét (vö. 3,19). Amíg az Egyház itt e földön az Úrtól távol zarándokol (vö. 2Kor 5,6), számkivetettnek érzi magát, miközben az odafönt valókat keresi és ízleli, ahol Krisztus ül az Isten jobbján, ahol az Egyház élete el van rejtve Krisztussal Istenben mindaddig, amíg Vőlegényével együtt meg nem jelenik a dicsőségben (vö. Kol 3,1--4).
(Az Egyház Krisztus misztikus teste)
7. Isten Fia a magával egyesített emberi természetben halálával és föltámadásával legyőzve a halált, megváltotta és új teremtménnyé formálta át az embert (vö. Gal 6,15; 2Kor 5,17). Az összes nemzetből meghívott testvéreit Lelke közlésével titokzatosan a testévé tette.
Ebben a testben Krisztus élete árad szét a hívőkbe, akik a szentségek által titokzatos és valóságos módon egyesülnek a szenvedett és megdicsőült Krisztussal.[6] A keresztség által ugyanis Krisztushoz válunk hasonlóvá: "Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel" (1Kor 12,13). E szent szertartással megjelenik és megvalósul a Krisztus halálával és föltámadásával való egyesülés: "A keresztségben ugyanis eltemettettünk vele együtt a halálba"; ha pedig "halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk föltámadásában is" (Róm 6,4--5). Az eucharisztikus kenyér megtörésekor valóságosan részesedvén az Úr testéből fölemeltetünk a vele és az egymással való kommunióra. "Mivel egy kenyér, egy test vagyunk mi mindnyájan, akik egy kenyérből részesülünk." (1Kor 10,17). Így mi valamennyien az ő testének tagjai leszünk (vö. 1Kor 12,27) "egyenként pedig egymásnak tagjai" (Róm 12,5).
Amint az emberi test tagjai, jóllehet sokan vannak, mégis egy testet alkotnak, úgy a hívők is Krisztusban (vö. 1Kor 12,12). Krisztus testének építésénél is érvényesül a tagoknak és a feladatoknak a különbözősége. Egy a Lélek, aki sokféle ajándékát a maga gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint osztja szét az Egyház javára (vö. 1Kor 12,1--11). Az ajándékok közül kimagaslik az apostoloknak adott kegyelem, mert az ő tekintélyüknek a Lélek még a karizmatikusokat is alárendeli (vö. 1Kor 14). Ugyanaz a Lélek személyesen, a maga erejével és a tagok belső összetartozásával egyesítvén a testet, létrehozza és sürgeti a szeretetet a hívők között. Ezért ha szenved az egyik tag, mind együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, valamennyi együtt örül vele (vö. 1Kor 12,26).
Ennek a testnek a feje Krisztus. Ő a láthatatlan Isten képmása, és benne teremtetett minden. Ő előbb van mindennél, és minden Benne áll fönn. Ő a feje a testnek, mely az Egyház. Ő a kezdet, elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben (vö. Kol 1,15--18). Hatalmas erejével uralkodik a égieken és a földieken, s mindent fölülmúló tökéletességével és tevékenységével az egész testet betölti dicsőségének gazdagságával (vö. Ef 1,18--23).[7]
Minden tagnak hasonlóvá kell formálódnia Őhozzá, amíg Krisztus ki nem alakul bennük (vö. Gal 4,19). Ezért fölvétetünk az Ő életének misztériumaiba, hasonlóvá válunk Őhozzá vele együtt meghalván és föltámadván, mígcsak együtt nem fogunk uralkodni vele (vö. Fil 3,21; 2Tim 2,11; Ef 2,6; Kol 2,12 stb.). Amíg a földi élet zarándokútját járjuk, és a szorongatások és üldözések közepette az Ő nyomában járunk, mint test a fővel részesülünk az Ő szenvedéseiben, együtt szenvedvén vele, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk (vö. Róm 8,17).
"Ő tartja fenn az egész testet és ő fogja össze izületekkel és izmokkal, s Isten szerint való növekedéséről is ő gondoskodik" (Kol 2,19). Ő osztja szét állandóan testében, vagyis az Egyházban a szolgálatok ajándékait, melyekkel az ő erejével üdvös szolgálatot nyújtunk egymásnak, hogy az igazságot cselekedvén a szeretetben, mindenben felnőjünk Őhozzá, aki a mi Fejünk (vö. Ef 4,11--16 a görögben).
Annak érdekében, hogy Benne szüntelenül megújuljunk (vö. Ef 4,23), a Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanaz a Főben és a tagokban, az egész testet úgy élteti, fogja össze és mozgatja, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták az egyházatyák, melyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.[8]
Krisztus pedig szereti az Egyházat, mint menyasszonyát, a feleségét saját testeként szerető férj példaképeként (vö. Ef 5,25--28); maga az Egyház viszont alá van rendelve Fejének (5,23--24). "Mert Őbenne lakik testi formában az istenség egész teljessége" (Kol 2,9), azért elhalmozta isteni adományaival az Egyházat, mely az Ő teste és teljessége (vö. Ef 1,22--23), hogy egyre terjedjen és eljusson Isten egész teljességére (vö. 3,19).
(Az Egyház látható és kegyelmi valóság)
8. Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen,[9] s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak.[10] Ezért nem közönséges analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához hasonlít. Amint ugyanis az isteni Igének a fölvett természet mint az üdvösség Vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve szolgál, ugyanígy szolgál az Egyház társadalmi szerkezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének a test növekedésére (vö. Ef 4,16).[11]
Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk,[12] s melyet Üdvözítőnk feltámadása után a pásztor Péternek adott át (Jn 21,17) és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18), és mindörökre "az igazság oszlopának és erősségének" rendelte (1Tim 3,15). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik,[13] jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak.
Miként azonban Krisztus a megváltás művét szegénység és üldözés közepette vitte végbe, úgy az Egyháznak ugyanezt az utat kell járnia, hogy az üdvösség gyümölcseit közölje az emberekkel. Jézus Krisztus "mint Isten ... szolgai alakot öltött, kifosztotta magát" (Fil 2,6), és értünk "noha gazdag volt, szegénnyé lett" (2Kor 8,9): úgy az Egyház jóllehet küldetéséhez rászorul emberi eszközökre, nem arra törekszik, hogy földi dicsőséget keressen, hanem arra, hogy saját példájával is terjessze az alázatosságot és az önmegtagadást. Miként Krisztust az Atya azért küldte, hogy "örömhírt vigyen a szegényeknek, ... gyógyítsa a megtört szívűeket" (Lk 4,18), "keresse és üdvözítse, ami elveszett" (19,10), hasonlóképpen az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő alapítójának képmását ismeri föl a szegényekben és szenvedőkben, próbál könnyíteni nyomorúságukon és bennük Krisztusnak akar szolgálni. Krisztus azonban "szent, ártatlan, szeplőtelen" (Zsid 7,26), "bűnt nem ismert" (2Kor 5,21), s csak azért jött, hogy a nép bűneit engesztelje ki (vö. Zsid 2,17), a bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja.
Az Egyház "a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját,"[14] az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az Ő misztériumát jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik.
Második fejezet
AZ ISTEN NÉPÉRŐL
(Új szövetség, új nép)
9. Jóllehet bármely időben élő és bármely nemzetből származó ember kedves Isten előtt, ha féli őt és teszi az igazságot (vö. ApCsel 10,35), mégis úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki. Így tehát az izraelita népet kiválasztotta tulajdon népévé, szövetséget kötött vele és fokozatosan oktatta azáltal, hogy történetében kinyilatkoztatta Önmagát és akaratának tervét, és megszentelte Önmagának. Mindez azonban csak előkészítése és előképe volt annak az új és tökéletes szövetségnek, mely majd Krisztusban köttetik meg, s annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, melyet Isten megtestesült Igéje fog átadni. "Íme, napok jönnek -- mondja az Úr --, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával... Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek... Mert mindnyájan ismerni fognak engem a legkisebbtől a legnagyobbig, mondja az Úr" (Jer 31,31--34). Ezt az új szövetséget Krisztus hozta létre, tudniillik az új szövetséget az Ő vérében (vö. 1Kor 11,25), zsidókból és pogányokból híva meg a népet, mely nem test szerint, hanem a Lélekben gyűljön össze és legyen Istennek új népe. A Krisztusban hívők ugyanis, akik nem romlandó, hanem az élő Isten igéje által romolhatatlan magból születtek újjá (vö. 1Pt 1,23), nem testből, hanem vízből és Szentlélekből (vö. Jn 3,5--6), "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul megszerzett nép" lesznek... "akik valaha nem-nép voltak, most pedig Isten népe" (1Pt 2,9-10).
Ennek a messiási népnek a feje Krisztus, "aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért föltámadt" (Róm 4,25), s most, miután minden mást fölülmúló nevet kapott, dicsőségesen uralkodik a mennyben. Jogállása Isten fiainak méltósága és szabadsága, kiknek szívében a Szentlélek úgy lakik, mint templomban. Törvénye az új parancs, hogy úgy kell szeretnie, ahogyan maga Krisztus szeretett bennünket (vö. Jn 13,34). S végül célja az Isten Országa, melyet maga Isten kezdeményezett a földön, melynek egyre terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a történelem végén, amikor megjelenik Krisztus, a mi életünk (vö. Kol 3,4), és "maga a teremtés a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára" (Róm 8,21). Így tehát ez a messiási nép, bár ténylegesen nem foglal magába minden embert, s nem egyszer kisded nyájnak tűnik, az egész emberiség számára az egység, a remény és az üdvösség nagyon erős hajtása. Krisztus, aki ezt a népet az élet, a szeretet és az igazság közösségévé alapította, eszközként is fölhasználja mindenki megváltására, és elküldi az egész földkerekségre a világ világosságául és a föld sójául (vö. Mt 5,13--16).
Miként pedig a pusztában vándorló, test szerinti Izraelt már Isten Egyházának hívták (2Ezd 13,1; vö. Szám 20,4; MTörv 23,1); úgy a jelen világban élő, s az eljövendő és maradandó várost kereső (vö. Zsid 13,14) új Izraelt is Krisztus Egyházának nevezik (vö. Mt 16,18), hiszen Krisztus szerezte meg tulajdon vérén (vö. ApCsel 20,28), betöltötte a saját Lelkével és ellátta a látható és társas egység szükséges kellékeivel. Isten összehívta azokat, akik hittel tekintenek Jézusra, az üdvösség szerzőjére, az egység és béke princípiumára, és Egyházat alkotott belőlük, hogy ez az Egyház legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szakramentuma.[15] Hogy kiterjedjen a Föld minden részére, belép az emberek történelmébe, ugyanakkor fölülmúlja az időt és a népek határait. A kísértések és szorongatások között élő Egyház az Úrtól megígért isteni kegyelemből meríti az erőt, hogy a testi gyöngeségben meg ne fogyatkozzék tökéletes hűsége, hanem megmaradjon Ura méltó menyasszonyának, és a Szentlélek hatására szüntelenül megújuljon mindaddig, amíg a kereszt által el nem jut a fényre, mely soha nem ismer alkonyt.
(Az egyetemes papság)
10. Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap (vö. Zsid 5,1--5) az új népet "Istennek és Atyjának országává és papjaivá tette" (Jel 1,6; vö. 5,9--10). A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által lelki házzá és szent papsággá szenteltetnek, hogy a keresztény ember minden cselekedete által lelki áldozatokat ajánljanak föl, és annak erőit hirdessék, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára (vö. 1Pt 2,4--10). Ezért Krisztus tanítványai valamennyien az imádságban állhatatosan és együtt dicsőítve Istent (vö. ApCsel 2,42--47) adják oda önmagukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm 12,1), és a földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, s az érdeklődőknek adjanak számot az örök élet bennük élő reményéről (vö. 1Pt 3,15).
A hívők közös papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság -- jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól -- egymásra vannak rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik.[16]
Akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában kialakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek; a hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban,[17] és azt a szentségek felvételében, az imádságban és hálaadásban, a szent élet tanúságtételével, önmegtagadással és tevékeny szeretettel gyakorolják/valósítják meg.
(Az egyetemes papság gyakorlása)
11. A papi közösség szent és szervesen megalkotott jellege részben a szentségek, részben az erények által valósul meg. A keresztség által az Egyház tagjaivá vált hívőket a szentségi karakter a keresztény vallás kultuszára rendeli, és arra, hogy miután Isten fiaivá újjászülettek, az emberek előtt vallják meg a hitet, melyet Istentől az Egyház által kaptak.[18] A bérmálás szentségével még tökéletesebben kötődnek az Egyházhoz, a Szentlélek különleges ereje tölti el őket, ezért szigorúbb a kötelezettségük, hogy Krisztus igazi tanúiként szavukkal és életmódjukkal terjesszék és védelmezzék a hitet.[19] Amikor részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, az egész keresztény élet forrásában és csúcspontjában, isteni Áldozatot ajánlanak föl Istennek, s vele együtt önmagukat;[20] mind a fölajánlással, mind a szentáldozással mindenki részt vesz a liturgikus cselekményben, de nem egyformán, hanem a különbözőségek megtartásával. Továbbá, akik Krisztus testével táplálkoznak a szentáldozásban, kézzelfogható módon mutatják meg Isten népének egységét, melyet ez a fölséges szentség jól jelez és csodálatosan meg is valósít.
Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok Istent sértő bűneikre Isten irgalmas bocsánatát kapják meg. Egyszersmind kibékülnek az Egyházzal, melyet megsebeztek bűnükkel, s mely szeretetével, példájával és imájával közreműködik megtérésükben. A betegek szent kenetével és a papok imádságával az egész Egyház ajánlja a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak a betegeket, hogy nekik enyhületet és üdvösséget szerezzen (vö. Jak 5,14-16); sőt buzdítja őket, hogy szabadon csatlakozva Krisztus szenvedéséhez és halálához (vö. Róm 8,17; Kol 1,24; 2Tim 2,11--12; 1Pt 4,13) szolgáljanak Isten népének javára. Hasonlóképpen akiket az egyházi rend kiemel a hívek sorából, azok arra rendeltetnek, hogy Krisztus nevében legeltessék az Egyházat Isten igéjével és kegyelmével. Végül a keresztény hitvesek a házasság szentségének erejével -- melynek révén Krisztus és az Egyház egysége és termékeny szeretete misztériumában részesednek és azt megjelenítik (vö. Ef 5,32) -- a házaséletben, továbbá a gyermek elfogadásával és nevelésével kölcsönösen segítik egymást, s életük állapotában és rendjében saját ajándékuk van Isten népén belül (vö. 1Kor 7,7).[21] Mert a házasságból ered a család, melyben megszületnek az emberi társadalom új polgárai, akiket a keresztségben a Szentlélek kegyelme Isten gyermekeivé tesz, hogy Isten népe a századok folyamán fönnmaradjon. Ebben a családi egyházban a szülők legyenek gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal, és ápolják mindegyikük sajátos hivatását, különös gonddal pedig a papi hivatást.
Ily sok és ennyire üdvösséges segítség birtokában a Krisztus-hívők, bármely állapotban éljenek is, az Úrtól arra kapnak meghívást, hogy ki-ki a maga útján olyan tökéletesen szent legyen, amilyen tökéletes maga az Atya.
(A hit érzék és a karizmák)
12. Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik, leginkább azáltal, hogy a hívő és szerető élettel egyre szélesebb körben tesz tanúságot róla, és fölajánlja Istennek a dicséret áldozatát: az Ő nevét megvalló ajkak gyümölcsét (vö. Zsid 13,15). A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor "a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig"[22] hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja (vö. 1Tesz2,13), az egyszer átadott szent hit tanítását (vö. Jud 3), és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében.
Ezenkívül ugyanez a Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait "tetszése szerint juttatva kinek-kinek" (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad, melyekkel alkalmassá és készségessé teszi őket különféle tevékenységek vagy hivatalok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében, ahogyan írva van: "A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon velük" (1Kor 12,7). E karizmákat, akár a legragyogóbbakat, akár az egyszerűbbeket és gyakoribbakat, mivel az Egyház szükségleteihez igazodók és nagyon hasznosak, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk. A rendkívüli adományokat azonban nem szabad vakmerően követelni, sem az apostoli munkálkodás eredményességét nem szabad elbizakodottan tőlük remélni; hanem valódiságuk és célszerű fölhasználásuk megítélése azokra tartozik, akik elöljárók az Egyházban, s kiknek különösképpen feladata, hogy ki ne oltsák a Lelket, hanem mindent mérlegeljenek, és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz5,12.19--21).
(Isten egyetlen népének katolicitása)
13. Isten új népébe minden ember meghívást kap. Következésképp ezt a népet, noha mindig egy és egyetlen, ki kell terjeszteni az egész világra és minden történeti korszakra, hogy megvalósuljon Isten terve, aki kezdetben egy emberi természetet alkotott és elhatározta, hogy szétszóródott gyermekeit egybegyűjti (vö. Jn 11,52). Isten ugyanis azért küldte el a Fiát, akit a mindenség örökösévé tett (vö. Zsid 1,2), hogy mindenki Tanítója, Királya és Papja, Isten fiai új és egyetemes népének a feje legyen. Végezetül Isten ezért küldte el Fiának Lelkét, az Urat és Éltetőt, aki az egész Egyház és minden egyes hívő számára a közösség és az egység princípiuma az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben).
Így tehát a Föld összes nemzetében jelen van Isten egyetlen népe, mivel valamennyi nemzetből valók a polgárai, akik nem egy földi, hanem egy mennyei országhoz tartoznak. Mert a földön szerte élő hívők az összes többivel közösséget alkotnak a Szentlélekben, és így az, "aki Rómában lakik, tagjának ismeri el az indusokat".[23] Mivel pedig Krisztus országa nem ebből a világból való (vö. Jn 18,36), azért az Egyház, vagyis Isten népe miközben ezt az Országot meghonosítja valahol, egy-egy nép mulandó javaiból semmit sem vesz el, sőt ellenkezőleg a népek képességeit és erkölcseit, amennyiben jók, elfogadja és támogatja, s elfogadván megtisztítja, erősíti és nemesíti azokat. Nem felejti ugyanis, hogy neki azzal a Királlyal kell gyűjtenie, aki örökségül kapta a nemzeteket (vö. Zsolt 2,8), s akinek városába ezek ajándékokat és kincseket hoznak (vö. Zsolt 71,10; Iz 60,4--7; Jel 21,24). Ez az Isten népét ékesítő egyetemesség magának az Úrnak ajándéka, s ennek révén a katolikus Egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy az egész emberiséget összes javaival a fő, Krisztus alatt, az ő Lelkének egységében foglalja újra össze.[24]
E katolicitás erejével minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak, úgy, hogy az egész és minden egyes rész gyarapodjon a tagok kölcsönös önközlése által, egységben törekedve a teljességre. Ebből következik, hogy Isten népe nemcsak különböző népekből gyűlik össze, hanem önmagában is különféle rendekből áll. Különbség van ugyanis tagjai között akár tisztségük alapján, amikor egyesek szent szolgálatot teljesítenek testvéreik javára, akár állapotuk és életútjuk szerint, amikor egyesek szerzetesként a szűkebb ösvényen törekszenek az életszentségre, és így példájukkal ösztönzik testvéreiket. Ezért az egyházi közösségen belül törvényesen léteznek saját hagyományokkal rendelkező részegyházak is, s közben sértetlen marad Péter Katedrájának primátusa, mely az egész szeretetközösség élén áll,[25] védi a törvényes változatosságot és őrködik afölött, hogy a részleges értékek ne ártsanak, hanem inkább javára legyenek az egységnek. Innen származik végül az, hogy az Egyház különböző részei bensőséges kapcsolatban osztoznak a lelki javakon, az apostoli munkásokon és az anyagi eszközökön. Isten népének tagjai ugyanis a javak közös birtoklására hivatnak, és az egyes Egyházakra is érvényesek az Apostol szavai: "Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymás szolgálatára, hogy az Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek" (1Pt 4,10).
Isten népének e katolikus egységébe tehát, mely előre jelzi és előmozdítja az egyetemes békét, minden ember meg van híva és különféle módon hozzá tartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind a többi Krisztusban hívő, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre.
(A katolikus hívők)
14. A Szent Zsinat tehát elsősorban a katolikus hívők felé fordul. A Szentírás és a hagyomány alapján azt tanítja, hogy ez a földön vándorló Egyház szükséges az üdvösséghez. Mert egyedül Krisztus a közvetítő és az üdvösség útja, aki az Ő testében, ami az Egyház, jelenik meg számunkra; Ő maga pedig kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát (vö. Mk 16,16; Jn 3,5), egyúttal az Egyház szükségességét is megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne.
Az Egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkének birtokában az Egyház egész berendezését és az üdvösség minden eszközét benne elfogadják, és látható közösségében -- a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékeivel -- kapcsolódnak Krisztushoz, aki Egyházát a pápa és a püspökök által kormányozza. Az viszont nem üdvözül, aki beépül ugyan az Egyházba, de nem tart ki a szeretetben, és így "teste szerint" az Egyház kebelében marad, "szíve szerint" azonban nem.[26] Az Anyaszentegyház gyermekei azonban el ne felejtsék, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdonítaniuk; s ha nem válaszolnak rá gondolattal, szóval és cselekedettel, nem csupán nem üdvözülnek, hanem szigorúbb ítélet alá is esnek.[27]
A katechumenok, akik a Szentlélek indítására kifejezett szándékkal kérik, hogy vegyék fel őket az Egyházba, már e kívánságukkal az Egyházhoz kapcsolódnak; az Anyaszentegyház pedig már övéiként szereti őket és gondoskodik róluk.
(Az Egyház és a nem katolikus keresztények)
15. Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát.[28] Sokan vannak ugyanis, akik a Szentírást a hit és az élet szabályaként tisztelik, és őszinte vallásos buzgóságot tanúsítanak, akik szerető szívvel hisznek Istenben, a mindenható Atyában és Krisztusban, Isten üdvözítő Fiában,[29] meg is keresztelkednek -- és ez összeköti őket Krisztussal --, sőt elismernek és elfogadnak más szentségeket is a maguk egyházaiban vagy egyházi közösségeiben. Többnek közülük püspöksége is van, ünneplik az Eucharisztiát, s ápolják a tiszteletet az Istenszülő Szűz iránt.[30] Mindezekhez járul az imádság és más lelki javak közössége; sőt egy valódi összeköttetés a Szentlélekben, aki adományai és kegyelmei által bennük is munkálkodik megszentelő erejével, és többeket közülük vérük ontásáig megerősített. Így a Lélek Krisztusnak valamennyi tanítványában fölkelti a vágyat és a cselekvést, hogy a Krisztus által megállapított módon mindnyájan békességesen egyesüljenek egy nyájban, egy pásztor alatt.[31] Ennek eléréséért szüntelenül imádkozik, reménykedik és dolgozik az Anyaszentegyház, gyermekeit pedig megtisztulásra és megújhodásra buzdítja, hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon föl az Egyház arcán.
(Az Egyház és a nem keresztények)
16. Azok végül, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve.[32] Elsőként az a nép, mely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, s melyből Krisztus test szerint származik (vö. Róm 9,4-5), az atyák miatt nagyon drága választott nép: Isten ajándékai és meghívása ugyanis megbánás nélkül valók (vö. Róm 11,28--29). De az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtőt, köztük elsősorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak és velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket. Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel Ő ad mindennek életet, lélegzetet és mindent (vö. ApCsel 17,25--28), s mint Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4). Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.[33] Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de -- nem az isteni kegyelem nélkül -- iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületnek értékeli az Egyház[34] és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen. Az emberek azonban gyakran, mert a Gonosz rászedte őket, belevesztek okoskodásukba és Isten igazságát hazugsággal cserélték föl azáltal, hogy inkább szolgáltak a teremtménynek, mint a Teremtőnek (vö. Róm 1,21.25), vagy Isten nélkül élve és meghalva ebben a világban a végső kétségbeesés fenyegeti őket. Ezért Isten dicsőségére és mindannyiuk üdvösségének előmozdítására az Egyház, emlékezve az Úr parancsára: "Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16,15), gondosan törekszik arra, hogy támogassa a missziókat.
(Az Egyház missziós jellege)
17. Amint ugyanis az Atya küldte a Fiút, Ő is elküldte apostolait (vö. Jn 20,21): "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok minden nap, a világ végéig." (Mt 28,18--20) Krisztus ezen ünnepélyes parancsát az üdvös igazság hirdetésére az apostoloktól az Egyház kapta meg, hogy teljesítse azt a Föld végső határáig (vö. ApCsel 1,8). Ezért magáévá teszi az Apostol szavát: "Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!" (1Kor 9,16), és küldi is szüntelenül igehirdetőit, amíg teljesen föl nem épülnek az új egyházak, és maguk folytathatják az evangélium hirdetését. Mert az Egyházat a Szentlélek készteti az együttműködésre, hogy valóra váljék Isten terve, aki Krisztust tette meg az üdvösség princípiumává az egész világ számára. Az Egyház az evangélium hirdetésével hitre és a hit megvallására szólítja föl hallgatóit, előkészíti őket a keresztségre, kiragadja a tévedés szolgaságából, beépíti őket Krisztus testébe, hogy a szeretet által felnőjenek Hozzá egészen a teljességig. Munkájának eredménye, hogy bárhol bármi érték található meg elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak el nem vész, hanem rendezetté lesz, megnemesedik és tökéletesedik Isten dicsőítésére, a sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára. Krisztus minden tanítványa köteles vállalni a hitterjesztés terhének reá eső részét.[35] Igaz ugyan, hogy bárki megkeresztelheti a hívőket, mégis a pap dolga, hogy a Test építését az eucharisztikus áldozattal végbevigye, beteljesítve, amit Isten mondott a próféta által: "Napkeltétől napnyugtáig nagy az én nevem a nemzetek között, és mindenütt tiszta áldozatot áldoznak és mutatnak be az én nevemnek." (Mal 1,11)[36] Az Egyház pedig úgy imádkozik és dolgozik, hogy Isten népébe, az Úr testébe és a Szentlélek templomába bejusson az egész világ teljessége, és Krisztusban, mindenek fejében a mindenség Teremtője és Atyja megkapjon minden tiszteletet és dicsőséget.
Harmadik fejezet
AZ EGYHÁZ HIERARCHIKUS ALKOTMÁNYÁRÓL,
KÜLÖNÖSEN A PÜSPÖKSÉGRŐL
(Bevezetés)
18. Az Úr Krisztus Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására egyházában különféle szolgálatokat alapított, melyek az egész test javát célozzák. A szent hatalommal fölruházott szolgák ugyanis testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népéből valók, s ezért valóságos keresztény méltóságnak örvendenek, szabadon és rendezetten törekedve ugyanarra a célra, eljussanak az üdvösségre.
Ez a Szentséges Zsinat, az első vatikáni zsinat nyomdokaiba lépve, vele együtt tanítja és kijelenti, hogy Jézus Krisztus az örök pásztor szent Egyházat épített, amikor úgy küldte apostolait, ahogyan őt küldte az Atya (vö. Jn 20,21); azt akarta, hogy az apostolok utódai, azaz a püspökök Egyházában pásztorok legyenek egészen az idők végezetéig. Hogy pedig a püspökség maga egy és osztatlan legyen, Szent Pétert a többi apostol élére állította, és benne alapította meg a közösség és a hit egységének örök és látható alapját és princípiumát.[37] A római pápa szent primátusának alapításáról, maradandóságáról, erejéről és módjáról, valamint az ő tévedhetetlen Tanítóhivataláról szóló tanítást a Szent Zsinat újra az összes hívő elé terjeszti, hogy erős hittel higgyék; s ebben az irányban tovább haladva elhatározta, hogy mindenki előtt megvallja és kinyilvánítja a püspökökről, az apostolok utódairól szóló tanítást, akik Péter utódával, Krisztus helyettesével[38] és az egész Egyház látható fejével, az élő Isten házát kormányozzák.
(A tizenkét apostol)
19. Az Úr Jézus, miután az Atyához imádkozott, magához hívta azokat, akiket Ő maga akart, megalkotta a tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket hirdetni Isten Országát (vö. Mk 3,13-19; Mt 10,1-42); kollégiumként, azaz állandó testületként apostolokká tette őket (vö. Lk 6,13), s e kollégium élére a közülük kiválasztott Pétert állította (vö. Jn 21,15--17). Először Izrael fiaihoz, majd minden nemzethez küldte őket (vö. Róm 1,16), hogy hatalmának részeseiként tegyenek tanítványává minden népet, szenteljék meg és kormányozzák őket (vö. Mt 28,16--20; Mk 16,15; Lk 24,45--48; Jn 20,21--23); s így terjesszék az Egyházat, s az Úr vezetése alatt szolgálván legeltessék azt minden nap a világ végezetéig (vö. Mt 28,20). E küldetésükben pünkösd napján nyertek teljes megerősítést (vö. ApCsel 2,1--26) az Úr ígérete szerint: "Megkapjátok a reátok szálló Szentlélek erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Judeában és Szamariában, és egészen a Föld végső határáig" (ApCsel 1,8). Az apostolok pedig mindenütt hirdetvén az evangéliumot (vö. Mk 16,20), melyet a hallgatók a Szentlélek hatására befogadtak, összegyűjtik az egyetemes Egyházat, melyet az Úr az apostolokban alapított meg és Szent Péterre, az ő fejedelmükre épített, miközben a legfőbb Szegletkő maga Jézus Krisztus (vö. Jel 21,14; Mt 16,18; Ef 2,20). [39]
(Az apostolok utódai, a püspökök)
20. Ez az isteni küldetés, melyet Krisztus bízott rá az apostolokra, a világ végéig fog tartani (vö. Mt 28,20), mert az evangélium, melyet nekik kell továbbadniuk, minden időkre az Egyház egész életének alapja. Ezért az apostolok ebben a hierarchikusan rendezett társaságban utódok rendeléséről gondoskodtak.
Mert nem csupán a szolgálatban voltak különféle segítőtársaik,[40] hanem hogy a rájuk bízott küldetés haláluk után is folytatódjék, közvetlen munkatársaikat szinte végrendeletként megbízták azzal, hogy vigyék tovább és szilárdítsák meg a tőlük megkezdett művet;[41] megparancsolván nekik, hogy ügyeljenek az egész nyájra, melyben a Szentlélek állította őket Isten Egyházának pásztorául (vö. ApCsel 20,28). Így tehát ilyen férfiakat állítottak, és a továbbiakra nézve úgy rendelkeztek, hogy ha ezek meghalnak, szolgálatukat más kipróbált férfiak kapják meg.[42] Az Egyházban az első időktől gyakorolt különféle szolgálatok között a hagyomány tanúsága szerint az első helyen áll azoké, akik püspökként a kezdettől folyamatos utódlás által[43] az apostoli magvetés folytatói.[44] Így azután -- Szent Iréneusz tanúsága szerint -- az apostolok által rendelt püspökök, valamint ezek utódai egészen napjainkig az egész világon közismertté teszik[45] és megőrzik[46] az apostoli hagyományt.
A püspökök tehát segítőikkel, az áldozópapokkal és a szerpapokkal együtt átvették a közösség szolgálatát ,[47] Isten helyett állnak a nyáj élén,[48] melynek -- mint tanítómesterek, az istentisztelet papjai és a kormányzás szolgái -- pásztorai.[49] Miként megmarad az a hivatal, melyet az Úr egyedül Péternek, az első apostolnak adott, s melyet át kellett adnia utódainak, úgy megmarad az apostolok egyházkormányzati hivatala is, melyet a püspökök szent rendjének kell állandóan gyakorolnia.[50] Ezért a Szent Zsinat tanítja, hogy a püspökök isteni intézkedés folytán léptek az apostolok helyébe[51] mint az Egyház pásztorai, akiket ha valaki hallgat, Krisztust hallgatja, aki pedig őket megveti, Krisztust veti meg, és azt, aki Krisztust küldte (vö. Lk 10,16).[52]
(Az egyházi rend teljessége)
21. A püspökök személyében tehát, kiknek oldalán a papok állnak, a hívek körében jelen van az Úr Jézus Krisztus, a Főpap. Az Atyaisten jobbján ül ugyan, de nincs távol főpapjainak gyülekezetétől,[53] hanem elsősorban az ő kiváló szolgálatuk által hirdeti Isten igéjét az összes nemzetnek, és szolgáltatja ki folyamatosan a hit szentségeit a hívőknek, s a püspökök atyai hivatala által (vö. 1Kor 4,15) építi be tulajdon testébe az új tagokat természetfölötti újjászületés által, végül az ő bölcsességükkel és okosságukkal irányítja és rendezi az új szövetség népét az örök boldogság felé tartó zarándokútján. Ezek a krisztusi nyáj legeltetésére választott pásztorok Krisztus szolgái és az Isten misztériumainak gondnokai (vö. 1Kor 4,1), akik azt a megbízást kapták, hogy Isten kegyelmének evangéliumáról tanúskodjanak (vö. Róm 15,16; ApCsel 20,24), és ellássák a Lélek és a megigazulás dicsőséges szolgálatát (vö. 2Kor 3,8--9).
E nagy hivatalok betöltéséhez az apostolok Krisztustól a leszálló Szentlélek különleges kiáradását nyerték (vö. ApCsel 1,8; 2,4; Jn 20,22--23), ők maguk pedig kézrátétellel adták tovább munkatársaiknak azt a lelki adományt (vö. 1Tim 4,14; 2Tim 1,6--7), mely a püspökszentelésben jutott el mihozzánk.[54] A Szent Zsinat tanítja, hogy a püspökszentelés a papi rend teljességét adja, melyet mind az Egyház liturgikus szokása, mind az egyházatyák szava a legfőbb papságnak, a szent szolgálat teljességének nevez.[55] A püspökszentelés a megszentelés hivatalával magával hozza a tanítás és a kormányzás hivatalát is, melyeket azonban természetesen csak a kollégium fejével és tagjaival hierarchikus közösségben lehet gyakorolni. A hagyományból ugyanis, melyet különösen liturgikus szertartások, s mind a keleti, mind a nyugati Egyház szokása mutat, nyilvánvaló, hogy a kézrátétel és a szentelés szavai úgy adják át a Szentlélek kegyelmét[56] és úgy vésik be a szentségi karaktert,[57] hogy a püspökök kiemelkedő és szemmel látható módon magának Krisztusnak, a tanítói, pásztori és főpapi hivatalában részesednek és az ő személyében cselekszenek.[58] A püspökökre tartozik, hogy az egyházi rend szentsége által új kiválasztottakat vegyenek föl a püspöki testületbe.
(A püspöki kollégium és a kollégium feje)
22. Amint az Úr rendelkezése alapján Szent Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkot, úgy kapcsolódnak egymáshoz a római pápa, Szent Péter utóda és a püspökök, az apostolok utódai. Már a régi jogszokás, melynek alapján az egész világ püspökei közösséget tartottak egymással és a római püspökkel az egység, a szeretet és a béke kötelékében,[59] ugyanígy a zsinatok,[60] melyeken sokak hozzászólása által kiérlelt határozattal[61] közösen intéztek el jelentős ügyeket,[62] jelzik a püspöki rend kollegiális természetét és értelmét, melyet nyilvánvalóan mutatnak a századok folyamán tartott egyetemes zsinatok is. De ugyanerre utal maga az a régen meghonosodott gyakorlat is, mely szerint több püspököt hívnak meg, hogy részt vegyenek a legfőbb papi szolgálatra kiválasztottnak, az új püspöknek a fölszentelésében. A püspöki testület tagjává a szentségi fölszentelés, valamint a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által válik valaki.
A püspökök kollégiumának vagy testületének csak akkor van tekintélye, ha a római pápát, Péter utódát mint főt értelmezi, és az ő primátusi hatalma csorbítatlanul érvényesül a pásztorok és hívek fölött. A római pápának ugyanis hivatalából fakadóan -- mert Krisztus helyettese és az egész Egyház feje -- teljes, legfőbb és egyetemes hatalma van az Egyház fölött, melyet mindig szabadon gyakorolhat. A püspökök rendje viszont, mely az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori gondoskodás terén, sőt melyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt -- és sohasem e fő nélkül -- szintén hordozó alanya az egész Egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak,[63] de ezt a hatalmat csak a római pápa beleegyezésével gyakorolhatja. Az Úr egyedül Simont tette meg az Egyház sziklájának és kulcsárának (vö. Mt 16,18--19), és őt rendelte egész nyája pásztorának (vö. Jn 21,15); azt az oldó és kötő hivatalt, amit Péter kapott (vö. Mt 16,19) a fejével kapcsolatban álló apostolkollégium is megkapta (vö. Mt 18,18; 28,16--20).[64] Ez a kollégium amennyiben sokakból áll, Isten népének sokféleségét és egyetemességét, amennyiben pedig egy főhöz tartozik, Krisztus nyájának egységét fejezi ki. Ebben a kollégiumban a püspökök -- hűségesen tiszteletben tartva fejük primátusát és felsőbbségét -- saját hatalommal tevékenykednek híveik, sőt az egész Egyház javára, miközben a Szentlélek állandóan erősíti a szervesen fölépített egészet és annak összhangját. Az egyetemes Egyházra vonatkozó legfőbb hatalmat ez a kollégium ünnepélyes módon az egyetemes zsinaton gyakorolja. Egyetemes zsinatról csak akkor van szó, ha Péter utóda megerősíti vagy legalább elfogadja; és a római pápa előjoga, hogy összehívjon ilyen Zsinatokat, azokon elnököljön és azokat megerősítse.[65] Ugyanezt a kollegiális hatalmat gyakorolhatják a pápával együtt a földkerekségen szerte élő püspökök, ha a kollégium feje kollegiális cselekvésre szólítja fel őket, vagy legalábbis a szétszórt püspökök együttes cselekvését jóváhagyja vagy szabadon elfogadja, úgy, hogy valóban kollegiális aktus jöjjön létre.
(A kollégium tagjainak kapcsolatai)
23. A kollegiális egység megmutatkozik az egyes püspököknek a részegyházakkal és az egyetemes Egyházzal való kölcsönös kapcsolataiban is. A római pápa mint Péter utóda örök és látható princípiuma és alapja mind a püspökök, mind a hívők sokasága egységének.[66] Az egyes püspökök viszont az egység látható princípiumai és alapjai a részegyházakban,[67] melyek az egyetemes Egyház képmásai, s bennük és belőlük áll az egy és egyetlen katolikus Egyház.[68] Ezért az egyes püspökök a saját egyházukat, együttesen pedig a pápával együtt az egész Egyházat jelenítik meg a béke, a szeretet és az egység kötelékében.
A részegyházak élén álló egyes püspökök pásztori feladatukat nem más részegyházak, nem is az egyetemes Egyház, hanem csak Isten népének rájuk bízott része fölött gyakorolják. Viszont mint a püspöki kollégium tagjainak és az apostolok törvényes utódainak Krisztus alapítói szándéka és parancsa alapján egyenként is kötelesek törődni az egyetemes Egyházzal,[69] és jóllehet ez nem joghatóság gyakorlása, nagyban hozzájárul az egyetemes Egyház gyarapodásához. Minden püspök tartozik ugyanis erősíteni és megvédeni a hit egységét és az egész Egyház közös fegyelmét; nevelni a híveket Krisztus egész misztikus testének szeretetére, külön is gondolva a szegény, szenvedő és az igazságért üldözött tagokra (vö. Mt 5,10); végül támogatni az Egyház közös ügyeit, főleg pedig azt a célkitűzést, hogy a hit növekedjék és a teljes igazság fénye minden embernek fölragyogjon. De kétségtelen, hogy ha jól vezetik saját Egyházukat, mint az egyetemes Egyház egy részét, nagyban szolgálják az egész misztikus test javát, mely a részegyházak teste is.[70]
A pásztorok testületének kell gondoskodnia arról, hogy az egész földkerekségen hirdessék az evangéliumot, mert Krisztus mindnyájuknak közösen adván a parancsot, közös kötelezettséget rótt rájuk, miként már Celesztin pápa az efezusi zsinat atyáinak figyelmébe ajánlotta.[71] Következőleg az egyes püspökök, amennyire saját hivataluk terhe engedi, kötelesek erőfeszítéseiket egyesíteni mind egymás között, mind pedig Péter utódával, akire különösképpen is rá van bízva a keresztény név terjesztésének roppant feladata.[72] Ezért minden erejükkel gondoskodniuk kell a missziók számára mind aratómunkásokról, mind lelki és anyagi támogatásról, a saját erejükből is, és azáltal is, hogy híveiket buzgó együttműködésre serkentik. Végül a püspökök a szeretet egyetemes közösségében szívesen nyújtsanak testvéri segítséget a többi, különösen a szomszédos és szegényebb egyházaknak, régi korok tiszteletre méltó példája szerint.
Az isteni Gondviselés műve, hogy az apostoloktól és utódaiktól különféle helyeken alapított egyházak egymással szervezett kapcsolatba léptek, közösségbe tömörültek az idők folyamán. Ezek megtartják a hit egységét és az egyetemes egyház egyedüli, isteni alkotmányát, de saját egyházfegyelmük, saját liturgiai gyakorlatuk és saját teológiai s lelkiéleti örökségük van. Némelyikük, mégpedig az ősi pátriárkai egyházak, a hit termőágaként újabbakat, mintegy leány-egyházakat hoztak világra; hozzájuk mind a mai napig a szeretet igen bensőséges kapcsolataik fűzik őket a szentségi életben, valamint a jogok és a kötelességek kölcsönös tiszteletében.[73] A helyi egyházaknak ez az egységet őrző változatossága fényesen bizonyítja az osztatlan egyház katolicitását. Napjainkban a püspöki karok hasonló módon sokféle és hatékony segítséggel járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a kollegialitás szelleme kézzel fogható módon megnyilatkozzék.
(A püspöki szolgálat)
24. A püspökök, mint az apostolok utódai az Úrtól, kinek átadatott minden hatalom a mennyben és a földön, küldetést kaptak arra, hogy tanítsanak minden nemzetet, és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek, hogy az összes ember a hit, a keresztség, valamint a parancsolatok teljesítése által elnyerje az üdvösséget (vö. Mt 28,18; Mk 16,15--16; ApCsel 26,17). E küldetés betöltéséhez az Úr Krisztus megígérte az apostoloknak a Szentlelket, és pünkösd napján az égből elküldte, hogy a Szentlélek erejével az Úr tanúi legyenek a Föld határáig a nemzetek, a népek és a királyok előtt (vö. ApCsel 1,8; 2,1; 9,15). Az a hivatal azonban, melyet az Úr népe pásztoraira bízott, igazi szolgálat, melyet a Szentírásban hangsúlyosan "diakoniának", azaz szolgálatnak neveznek (vö. ApCsel 1,17. 25; 21,19; Róm 11,13; 1Tim 1,12).
A püspökök kánoni küldetése történhet törvényes szokások alapján, melyeket nem vont vissza az Egyház legfőbb és egyetemes hatalma; vagy olyan törvények alapján, melyeket ugyanez a tekintély hozott vagy elismert; vagy közvetlenül Péter utóda által. Püspököt nem lehet beiktatni hivatalába, ha a pápa ezt ellenzi, vagy megtagadja tőle az apostoli közösséget.[74] (A tanítás feladata)
25. A püspökök fő hivatalai közt kimagaslik az evangélium hirdetése.[75] A püspökök ugyanis a hit hírnökei, akik új tanítványokat vezetnek el Krisztushoz; hiteles, azaz Krisztus tekintélyével bíró tanítók, akik a rájuk bízott népnek hirdetik a hitet, melyet el kell fogadni és az erkölcsi életre kell alkalmazni; a Szentlélek világosságával magyarázzák és termékennyé teszik a hitet, újat és régit hozva elő a kinyilatkoztatás kincseiből (vö. Mt 13,52); s éberen elhárítják a nyájat fenyegető tévedéseket (vö. 2Tim 4,1--4). A római pápával közösségben tanító püspököket mindenkinek úgy kell tisztelnie, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érteniük a nyilatkozattal, melyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és a lélek vallásos engedelmességével kell ragaszkodniuk hozzá. Az értelem és akarat e vallásos engedelmességét különös módon tanúsítani kell a római pápa Tanítóhivatala iránt, még akkor is, ha nem "ex cathedra" beszél; azaz tisztelettel el kell ismerni legfőbb Tanítóhivatalát, őszintén ragaszkodni kell tételeihez, az ő elgondolásának és akaratának megfelelően, ami az okmányok jellegéből, ugyanazon tanítás megismétléséből vagy a fogalmazás módjából ismerhető meg.
Jóllehet az egyes püspökök külön-külön nem rendelkeznek a tévedhetetlenség isteni ajándékával, amikor szerte a földkerekségen közösségben vannak egymással és Péter utódával, és hit és erkölcs dolgairól tekintéllyel egy véglegesnek tekintett tételben megegyeznek, tévedhetetlenül hirdetik Krisztus tanítását.[76] Ez még nyilvánvalóbb akkor, amikor Egyetemes Zsinatra egybegyűlve az egész Egyház számára a hit és erkölcs tanítói és bírái, akiknek végzéseihez hívő engedelmességgel kell ragaszkodni.[77]
Ez a tévedhetetlenség, mellyel az isteni Megváltó Egyházát a hit és erkölcs tanításában föl akarta ruházni, az isteni kinyilatkoztatás szentül megőrzendő és hűségesen előadandó letéteményének körére terjed ki. A római pápa, a püspöki kollégium feje hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes Krisztus-hívő legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben (vö. Lk 22,32), hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki.[78] Ezek a tanbeli döntések magából a pápából és nem az Egyház egyetértéséből fakadóan megmásíthatatlanok, mert a Szentlélek Szent Péter személyében megígért támogatásával terjesztette elő, és ezért nem szorulnak senki más jóváhagyására és nem tűrnek más ítélőszékhez való fellebbezést. Ilyenkor ugyanis a római pápa nem mint magánszemély nyilvánít véleményt, hanem mint az egyetemes Egyház legfőbb tanítója, akiben egyedülálló módon van meg az Egyház tévedhetetlenségi karizmája, fejti ki vagy védi meg a katolikus hit tanítását.[79] Az Egyháznak ígért tévedhetetlenség megvan a püspökök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja a legfőbb Tanítóhivatalt. Mindeme döntések sohasem maradhatnak az Egyház hozzájárulásának válasza nélkül ugyanannak a Szentléleknek működése következtében, mellyel Ő Krisztus egész nyáját őrzi és gyarapítja a hit egységében.[80]
Amikor pedig akár a római pápa, akár a püspökök testülete vele együtt meghatároz egy tételt, a kinyilatkoztatás alapján terjeszti elő. Mivel pedig a kinyilatkoztatást írásban vagy a püspökök törvényes utódlása s elsősorban magának a római pápának gondoskodása révén hagyományként épségben adják tovább, és az igazság Lelkének világosságánál az Egyházban szentül őrzik és hűségesen tanítják, ezért mindenkinek csatlakoznia és igazodnia kell hozzá.[81] Kellő föltárásán és helyes megfogalmazásán a római pápa és a püspökök megfelelő eszközökkel, nagy odaadással munkálkodnak, amint azt hivataluk és az ügy fontossága megkívánja,[82] új, nyilvános kinyilatkoztatást pedig, mintha a hit isteni letéteményéhez tartoznék, nem fogadnak el.[83]
(A megszentelés)
26. A püspök az egyházi rend szentsége teljességének birtokában "a legfőbb papság kegyelmének sáfára"[84] különösen az Eucharisztiában, melyet ő maga ajánl föl vagy gondoskodik fölajánlásáról,[85] melyből az Egyház folyamatosan él és növekszik. Krisztusnak ez az Egyháza valóban jelen van a hívek minden törvényes, pásztorához ragaszkodó helyi közösségében, s az újszövetségi Szentírás őket is Egyházaknak nevezi.[86] A maguk helyén ugyanis ők Isten -- a Szentlélekben és sok teljességben (vö. 1Tesz 1,5) meghívott -- új népe. Krisztus evangéliumának hirdetése e helyi egyházakba gyűjti össze a hívőket, és itt ünneplik az Úr vacsorájának misztériumát, "hogy az Úr testének és vérének tápláléka kapcsolja össze az egész testvéri közösséget".[87] A püspök szent szolgálatához kapcsolódó bármely oltárközösség[88] ennek a szeretetnek a szimbóluma, és "a titokzatos test egységéé, mely nélkül nincs üdvösség".[89] E közösségekben -- jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek -- jelen van Krisztus, akinek ereje összefogja az egy, szent, kato1ikus és apostoli Egyházat.[90] Mert "éppen a Krisztus testében és vérében való részesedés hatása nem más, mint hogy azzá alakuljunk át, amit magunkhoz veszünk."[91]
Az Eucharisztia minden törvényes ünneplését a püspök irányítja, kire feladatként bízatott, hogy a keresztény vallás kultuszát bemutassa az Istennek, illetve szabályozza az Úr parancsai és az Egyház törvényei szerint; ez utóbbiakat részleteiben ő határozza meg egyházmegyéje számára.
A püspökök így népükért imádkozva és dolgozva sokféleképpen és bőségesen merítenek Krisztus szentségének teljességéből. Az ige szolgálata által közlik a hívőkkel Isten üdvösséget hozó erejét (vö. Róm 1,16), és a szentségek által, melyeknek szabályszerű és gyümölcsöző kiszolgáltatását tekintélyükkel rendezik,[92] megszentelik a híveket. Ők szabályozzák a keresztelést, mely Krisztus királyi papságában részesít. Ők a bérmálás eredeti kiszolgáltatói, ők adják föl a szent rendeket és szabályozzák a bűnbánati fegyelmet, és gondosan buzdítják és oktatják népüket, hogy a liturgiában, különösen a szent áldozatban hittel és tisztelettel vegyenek részt. Végül a rájuk bízottakat jó példával kell serkenteniük, visszatartván őket minden rossztól, és erejükhöz mérten az Úr segítségével szüntelenül nemesíteniük kell erkölcseiket, hogy a rájuk bízott nyájjal együtt eljussanak az örök életre.[93]
(A kormányzás)
27. A püspökök Krisztus helyetteseiként és követeiként kormányozzák[94] a rájuk bízott részegyházakat, mégpedig nemcsak tanáccsal, meggyőzéssel és jó példával, hanem tekintéllyel és szent hatalommal is, melyet csak arra használnak, hogy nyájuk igazságban és szentségben gyarapodjék, megemlékezve arról, hogy aki nagyobb, olyan legyen, mint a kisebb, s aki elöljáró, mint a szolga (vö. Lk 22,26--27). Ez a hatalom, melyet személyesen gyakorolnak Krisztus nevében, saját, rendes és közvetlen hatalmuk, jóllehet gyakorlását végső fokon az Egyház legfőbb tekintélye irányítja és pontosabban körül is írhatja az Egyház és a hívők érdekében. E hatalom erejével a püspökök szent joga és az Úr színe előtt kötelessége, hogy alattvalóikat törvényekkel kormányozzák, fölöttük bíráskodjanak, s mindenben szabályozzák az istentiszteletet és az apostoli munkát.
A püspökökre teljesen rá van bízva a lelkipásztori hivatal, azaz bárányaik folyamatos és mindennapos gondja, és nem kell őket a római pápák helytartóinak tekinteni, hiszen saját hatalmuk van, s a szó legigazibb értelmében elöljárói annak a népnek, melyet kormányoznak.[95] Hatalmukat tehát nem oltja ki a legfőbb és egyetemes hatalom, épp ellenkezőleg, helybenhagyja, erősíti és igényli,[96] miközben a Szentlélek csorbítatlanul megőrzi azt a kormányzati formát, melyet Krisztus Urunk alapított meg Egyházában.
A püspök, akit a családatya küldött háza népe kormányzására, tartsa szem előtt a jó pásztor példáját, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon (vö. Mt 20,28; Mk 10,45) és életét adja a juhokért (vö. Jn 10,11). Az emberek közül vétetvén, és körülvéve gyöngeséggel, megértő és könyörületes tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt (vö. Zsid 5,1--2). Alárendeltjeit, akiket mint igazi fiait támogat és a serény együttműködésre buzdít, hallgassa meg. Mivel lelkükről számot kell adnia Istennek (vö. Zsid 13,17), imádsággal, igehirdetéssel és a szeretet sokféle megnyilatkozásával viseljen gondot rájuk, sőt azokra is, akik nem az egy nyájból valók; tudnia kell, hogy ezeket is reá bízta az Úr. Mivel ő is, miként Pál apostol, mindenkinek adósa (vö. Róm 1,14--15), legyen kész mindenkinek hirdetni az evangéliumot és híveit apostoli és missziós tevékenységre buzdítani.
A híveknek pedig úgy kell ragaszkodniuk a püspökükhöz, ahogy az Egyház ragaszkodik Jézus Krisztushoz és Jézus Krisztus az Atyához, hogy mindenek nagy összhangba kerüljenek az egység által,[97] és bővelkedjenek Isten dicsőségére (vö. 2Kor 4,15).
(A papok)
28. Krisztus, akit az Atya megszentelt és a világba küldött (Jn 10,36), apostolai által saját fölszenteltségének és küldetésének részeseivé tette utódaikat, a püspököket,[98] akik szolgálatuk hivatalát az Egyházban különböző fokokban egyes személyeknek törvényesen átadták. Így az isteni alapítású egyházi szolgálatot különböző rendekben gyakorolják azok, akiket már ősidőktől fogva püspököknek, áldozópapoknak, diákonusoknak hívnak.[99] Az áldozópapokat, jóllehet nincs főpapi méltóságuk, és hatalmuk gyakorlásában a püspököktől függnek, hozzájuk köti a papi méltóság;[100] az egyházi rend szentségének erejéből,[101] s Krisztusnak, a legfőbb és örök papnak képmása szerint (Zsid 5,1--10; 7,24; 9,11--28) az evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére szentelik őket, mint az Újszövetség igazi papjait.[102] Az egyetlen közvetítőnek (1Tim 2,5) Krisztusnak hivatalában részesedve saját szolgálati fokozatukban mindenkinek hirdetik az isteni igét. Szent hivatalukat főképp az Eucharisztia ünneplésekor, vagyis a szent áldozati lakomán gyakorolják; itt mintegy Krisztus személyében tevékenykedve[103] és az ő misztériumát hirdetve összekapcsolják a hívők önátadását főjük áldozatával; és az Újszövetség egyetlen áldozatát, tudniillik Krisztus áldozatát, aki egyszer ajánlotta föl önmagát az Atyának szeplőtelen áldozatul (vö. Zsid 9,11-28), jelenvalóvá teszik és alkalmazzák az Úr eljöveteléig (vö. 1Kor 11,26).[104] A bűnbánó és a beteg hívők javára leginkább a kiengesztelés és a megenyhítés szolgálatát végzik, és a hívők szükségleteit és könyörgéseit az Atyaisten elé viszik (vö. Zsid 5,1--4). Krisztusnak, a pásztornak és főnek hivatalát a tekintély rájuk eső részével gyakorolják,[105] egybegyűjtik Isten családját, mint testvéri közösséget,[106] melyet egy lélek éltet, s Krisztus által a Szentlélekben elvezetik az Atyához. A nyáj közepén állva lélekben és igazságban imádják Őt (vö. Jn 4,24). Végül miközben hiszik, amit az Úr törvényéből elmélkedő lélekkel olvasnak, tanítják, amit hisznek, és megteszik, amit tanítanak, az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.[107]
Az áldozópapok, akik a püspökök gondos munkatársai,[108] segítői és szervei, Isten népének hivatott szolgái, egyetlen papi testületet (presbitériumot)[109] alkotnak püspökükkel, bár más a rájuk bízott feladat. A híveknek egy-egy helyi közösségében valamiképpen jelenvalóvá teszik a püspököt, akihez bizalom és segítőkészség fűzi őket, s akitől átvállalják feladatainak és gondjainak egy részét mindennapi fáradozásukkal. A püspök vezetése alatt megszentelik és igazgatják az Úr nyájának egy rájuk bízott csoportját, állomáshelyükön láthatóvá teszik az egyetemes Egyházat és hathatósan járulnak hozzá Krisztus egész testének építéséhez (vö. Ef 4,12). Mindenkor Isten gyermekeinek javára ügyelve arra törekedjenek, hogy működésük szerves része legyen az egész egyházmegye, sőt az egész Egyház lelkipásztori munkájának. Ez a papságban és küldetésben való részesedés sürgeti, hogy a papok ismerjék el igazi atyjuknak a püspököt, és tisztelettel engedelmeskedjenek neki. A püspök viszont fiainak és barátainak tekintse papi munkatársait, amint már Krisztus sem szolgáknak, hanem barátainak hívta tanítványait (vö. Jn 15,15). Az egyházi rend szentsége és a szolgálat alapján tehát minden pap, az egyházmegyések is, a szerzetesek is, a püspökök testületéhez társulnak, s hivatásuk és kegyelmi adományuk mértéke szerint az egész Egyház javát szolgálják.
A közös felszentelés és küldetés erejében bensőséges testvériség kapcsol össze minden papot, mely magától értetődően és szívesen nyilvánuljon meg a kölcsönös -- szellemi és anyagi, lelkipásztori és személyi -- támogatásban, az összejövetelekben s az élet, a munka és a szeretet közösségében.
Krisztusban atyaként viseljék gondját a híveknek, akiket lelki életre szültek a keresztséggel és a tanítással (vö. 1Kor 4,15; 1Pt 1,23). Legyenek jó szívvel a nyáj mintaképei (1Pt 5,3), úgy vezessék és úgy szolgálják helyi közösségüket, hogy az méltó lehessen a névre, mely Istennek egyetlen és egész népét tünteti ki, tudniillik az "Isten Egyháza" névre (vö. 1Kor 1,2; 2Kor 1,1). Ne feledjék, hogy mindennapi életükkel és tevékenységükkel meg kell mutatniuk hívőknek és hitetleneknek, katolikusoknak és nem katolikusoknak egyaránt, milyen az igazi papi és lelkipásztori szolgálat; mindannyiuk előtt tanúskodniuk kell az igazságról és az életről; jó pásztorként azokat is keresniük kell (vö. Lk 15,4--7), akik a katolikus Egyházban meg vannak ugyan keresztelve, de nem járulnak a szentségekhez, sőt elpártoltak a hittől.
Mivel ma az egész emberiség politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben egyre inkább egységessé válik, a papoknak minden széthúzást kizárva egyre inkább egyesíteniük kell törekvésüket és munkálkodásukat a püspökök és a legfőbb pásztor vezetése alatt, hogy az egész emberi nem eljusson Isten családjának egységébe.
(A diákonusok)
29. A hierarchia alsó fokán állnak a diákonusok, akik "nem papságra, hanem szolgálatra" kapják a kézfeltételt.[110] A szentségi kegyelemben megerősödve szolgálnak Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakoniájában a püspökkel és papi testületével közösségben. A diákonus feladata, ha az illetékes hatóság megbízza vele, hogy ünnepélyesen kiszolgáltassa a keresztséget, őrizze és kiossza az Eucharisztiát , az Egyház nevében eskessen és megáldja a házasulókat; elvigye a szent Útravalót a haldoklóknak, Szentírást olvasson a híveknek, oktassa és buzdítsa a népet, vezesse a hívek istentiszteletét és imádságát, kiszolgáltassa a szentelményeket és temessen. A szeretet és a szolgálat feladataiban elmerülve a diákonusok emlékezzenek Szent Polikárp intelmére: "Irgalmasan és serényen éljetek az Úr igazsága szerint, aki mindenkinek szolgája lett."[111]
Mivel pedig ezeket az Egyház életéhez nagyon szükséges hivatalokat a latin Egyház ma érvényes fegyelme szerint számos vidéken csak nehezen lehet betölteni, a jövőben helyre lehet állítani a diákonátust, mint az egyházi hierarchia sajátos és állandó fokozatát. A különféle területeken az illetékes püspöki karokra tartozik, hogy a pápa jóváhagyásával eldöntsék: vajon alkalmas-e és hol alkalmas diákonusokat beállítani a lelkek gondozásába. A római pápa hozzájárulásával diákonussá lehet szentelni érettebb korú házas és alkalmas fiatal férfiakat is; az utóbbiak számára azonban a cölibátus törvényének továbbra is érvényben kell maradnia.
Negyedik fejezet
A VILÁGI HIVŐK
(A világi hívők az Egyházban)
30. A Szent Zsinat miután tárgyalt a hierarchia hivatalairól, készséggel fordítja figyelmét azokra a Krisztus-hívőkre, akiket világi híveknek neveznek. Bár mindaz, amit Isten népéről mondtunk, egyformán szól világiaknak, szerzeteseknek és klerikusoknak, bizonyos dolgok sajátosan is a laikus férfiakra és nőkre tartoznak helyzetüknek és küldetésüknek megfelelően, s ezeknek alapjait korunk sajátos körülményei miatt el kell mélyíteni. A fölszentelt pásztorok jól tudják, hogy a világi hívők mennyire javára vannak az egész Egyháznak. A pásztorok ugyanis tudják, hogy Krisztus nem arra rendelte őket, hogy egyedül hordozzák az Egyház üdvözítő küldetését a világ felé, hanem az ő nagyszerű hivataluk az, hogy úgy gondozzák a híveket és ismerjék el az ő szolgálataikat és karizmáikat, hogy valamennyien a maguk módján együtt munkálkodjanak a közös művön. Mert valamennyiünknek "igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a fővel, Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle izületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben" (Ef 4,15--16).
(A világi hívők sajátos küldetése)
31. Világi hívőkön itt az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjain kívül az összes Krisztus-hívőt értjük; tudniillik azokat, akik a keresztséggel Krisztus testébe épültek, Isten népét alkotják és Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának a maguk módján részeseiként az egész keresztény nép küldetését teljesítik az Egyházban és a világban.
A világi hívek különös sajátossága a világi jelleg. A papi rend tagjai ugyanis bár foroghatnak olykor világi dolgokban, akár világi foglalkozást is gyakorolva, mégis sajátos hivatásuk révén elsősorban és hivatásszerűen a szent szolgálatra vannak rendelve; a szerzetesek pedig állapotukkal tesznek világos és nagyszerű tanúságot arról, hogy a boldogságok lelkülete nélkül a világ nem alakulhat át és nem ajánlható föl Istennek. Sajátos hivatásuk alapján a világi hívek dolga az, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. A világban élnek, vagyis a világnak mindenféle feladatában és munkakörében a családi és társadalmi élet megszokott körülményei között, szinte ezekből a szálakból van szőve az életük. Itt hívja meg őket Isten, hogy saját hivataluk gyakorlásával az evangélium szellemében élve kovászként belülről járuljanak hozzá a világ megszenteléséhez, és életük tanúságával -- hitük, reményük és szeretetük ragyogásával -- mutassák meg másoknak Krisztust. Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dolgokat, melyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtő és a Megváltó dicséretére szolgáljanak.
(A világi hívők méltósága)
32. A szent Egyház isteni alapításából következően szerkezetében és kormányzatában csodálatos változatosságot mutat. "Mert ahogy egy testben több tagunk van, s más a szerepe minden tagnak, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak" (Róm 12,4--5).
Egy tehát az Isten választott népe: "Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség" (Ef 4,5). A Krisztusban nyert újjászületésből eredően közös a tagok méltósága, közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívás a tökéletességre, egy az üdvösség, egy a remény és osztatlan a szeretet. Krisztusban, az egy Egyházban tehát nincs különbség sem faji vagy nemzeti, sem társadalmi vagy nemi alapon, mivel "nincs többé zsidó és görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Krisztus Jézusban." (Gal 3,28 a görögben; vö. Kol 3,11).
Jóllehet tehát az Egyházban nem mindenki ugyanazt az utat járja, valamennyien meghívottak az életszentségre, és ugyanabban a hitben részesültek Isten igazságossága szerint (vö. 2Pt 1,1). Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében. A különbség ugyanis, melyet az Úr tett a fölszentelt szolgák és Isten népének többi tagja között, kapcsolatot hoz magával, mert a pásztorok és a többi hívek kölcsönös összefüggésben vannak egymással; az Egyház pásztorai az Úr példáját követve szolgálnak egymásnak és a hívőknek, ők pedig szívesen működnek együtt a pásztorokkal és tanítókkal. Így a változatosságban tesznek valamennyien tanúságot Krisztus Testének csodálatos egységéről: épp a kegyelmek, szolgálatok, tevékenységek különbözősége köti össze Isten fiait, mert "mindezt egy és ugyanaz a Lélek műveli" (1Kor 12,11).
A világi híveknek tehát isteni ajándékként testvérük Krisztus, aki jóllehet mindenek Ura, mégsem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon (vö. Mt 20,28); ugyanúgy azok is testvéreik, akik a szent szolgálatban Krisztus tekintélyével tanítván, megszentelvén és igazgatván úgy legeltetik Isten családját, hogy a szeretet új parancsát mindenki teljesítse. Erről mondja nagyon szépen Szent Ágoston: "Ahol rettent engem, hogy értetek vagyok, ott vigasztal, hogy veletek vagyok. Mert értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény. Amaz a tisztség neve, ez a kegyelemé; amaz a veszedelem, ez az üdvösségem."[112]
(A világi hívők apostoli tevékenysége)
33. Az Isten népében összegyűlt és Krisztus egy testében egy fő alá foglalt világi hívők, bárkik legyenek is, arra hivatottak, hogy élő tagként a Teremtő jótéteményéből és a Megváltó kegyelméből kapott minden erejüket az Egyház növekedésére és folytonos megszentelésére fordítsák.
A világi hívek apostolsága részesedés magának az Egyháznak üdvözítő küldetésében, melyre maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással. A szentségek pedig, különösen az Eucharisztia, közlik és táplálják azt az isten- és emberszeretetet, mely az egész apostolság lelke. A világi hívek különösen arra hivatottak, hogy jelenlévővé és tevékennyé tegyék az Egyházat olyan helyeken és körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sójává.[113] Így minden laikus a neki juttatott adományokból eredően egyszerre tanúja és eleven eszköze az Egyház küldetésének "Krisztus ajándékozásának mértéke szerint" (Ef 4,7).
E kivétel nélkül minden Krisztus-hívőt érintő apostolságon kívül más módokon is bevonhatók a világi hívek közvetlenebb együttműködésre a hierarchia apostoli munkájába,[114] azon férfiak és nők módján, akik Pál apostolt segítették az evangélium hirdetésében, sokat fáradozva az Úrban (vö. Fil 4,3; Róm 16,3). Arra is alkalmasak, hogy a hierarchia fölvegye őket egyes olyan egyházi munkakörökbe, melyek lelki célt szolgálnak.
Minden laikusra vár tehát a nagyszerű feladat, hogy az üdvösség isteni terve minden idők és minden földrész valamennyi emberéhez egyre inkább eljusson. Ezért meg is kell kapniuk minden lehetőséget, hogy erőik szerint és koruk szükségleteinek megfelelően derekasan kivegyék részüket az Egyház üdvösségszerző munkájából.
(A világi hívők egyetemes papsága)
34. Jézus Krisztus, a legfőbb és örök főpap, mivel tanúságtételét és szolgálatát a világi hívek által is folytatni akarja, Lelkével élteti és szüntelenül serkenti őket minden jó és tökéletes cselekedetre.
Azoknak ugyanis, akiket bensőségesen a maga életéhez és küldetéséhez kapcsol, saját papi hivatalából is részt ad lelki istentisztelet bemutatására, hogy Isten megdicsőüljön és az emberek üdvözüljenek. Ezért a Krisztusnak elkötelezett és Szentlélek által fölkent világi hívek csodálatosan arra hívatnak és válnak képessé, hogy a Lélek gyümölcsei egyre bőségesebben teremjenek bennük. Mert minden cselekedetük, imádságuk, apostoli kezdeményezésük, hitvestársi és családi életük, mindennapi munkájuk, testi-lelki pihenésük, ha a Szentlélek tölti be, sőt az élet terhei is, ha türelmesen hordozzák azokat, Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozattá válnak (vö. 1Pt 2,5), melyet az Eucharisztia ünneplésében az Úr testének fölajánlásával együtt nagy áhítattal ajánlanak föl az Atyának. Így a világi hívek mint mindenütt szentül cselekvő imádók magát a világot szentelik Istennek.
(Prófétai szerepük és tanúságtételük)
35. Krisztus, a nagy próféta, aki az élet tanúságával és a szó erejével hirdette meg az Atya országát, dicsőségének teljes kinyilvánulásáig betölti prófétai küldetését, nem csupán a Hierarchia által, mely az ő nevében és hatalmával tanít, hanem a világi hívek által is, akiket tanúnak állít, és a hit érzékével és a szó kegyelmével ellát (vö. ApCsel 2,17--18; Jel 19,10), hogy az evangélium ereje a mindennapi életben, a családban és a társadalomban megnyilvánuljon. Az ígéret fiainak bizonyulnak, ha erősek a hitben és a reményben, jól fölhasználják a jelen pillanatot (vö. Ef 5,16; Kol 4,5), és türelmesen várják az eljövendő dicsőséget (vö. Róm 8,25). Ezt a reményt pedig ne zárják magukba, hanem folyamatos megtéréssel és küzdve "ennek a sötét világnak kormányzói, a gonosz szellemek ellen" (Ef 6,12) a világi élet struktúráin keresztül is fejezzék ki.
Miként az új törvény szentségei, melyek a hívők életét és apostolságát táplálják, az új ég és az új föld előképei (vö. Jel 21,1), úgy lesznek a világi hívek a remélendő dolgok hatásos hírnökei (vö. Zsid 11,1), ha megingás nélkül kötik össze a hit megvallását a hitből való élettel. Ez az evangelizáció, tudniillik Krisztus hirdetése az élet tanúságával és a kimondott szóval, sajátos jelleget és különleges hatékonyságot nyer attól, hogy a világ megszokott körülményei között történik.
E feladat szempontjából nagyon értékes a külön szentség által megszentelt életállapot, tudniillik a házas és családi élet. A világi hívek apostolságának kiváló iskolája és gyakorlótere ez, ahol a keresztény vallás az egész életet átjárja és egyre jobban átalakítja. A házastársak sajátos hivatása a családban, hogy egymásnak és gyermekeiknek a hitnek és Krisztus szeretetének tanúi legyenek. A keresztény család fennhangon hirdeti mind Isten országának jelenlévő erőit, mind a boldog élet reményét; példájával és tanúságával vádolja a világot a bűnről, és megvilágosítja azokat, akik keresik az igazságot.
Éppen ezért a világi hívek, még ha evilági dolgokkal foglalkoznak is, értékesen járulhatnak a világ evangelizációjához, s ezt meg is kell tenniük. Vannak közülük egyesek, akik a fölszentelt szolgák híján vagy üldöztetésük miatt képességeik szerint bizonyos szent szolgálatokat pótolnak; sokan mások minden erejüket az apostoli munkára áldozzák; de kivétel nélkül valamennyiüknek közre kell működniük a világban Krisztus országának terjesztésében és gyarapításában. A világi hívek tehát komolyan törekedjenek a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megismerésére, és állhatatosan kérjék Istentől a bölcsesség ajándékát.
(A világ rendjének szolgálatában)
36. Krisztus, aki engedelmes lett mindhalálig, s ezért az Atya fölmagasztalta őt (vö. Fil 2,8--9), belépett országa dicsőségébe. Minden alá van neki vetve, amíg Ő maga is önmagát és minden teremtményt alá nem vet az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,27--28). Ezt a hatalmat közölte tanítványaival, hogy ők is a királyi szabadság állapotába kerüljenek, és önmegtagadásukkal, szent életükkel legyőzzék magukban a bűn országát (vö. Róm 6,12), sőt hogy másokban is Krisztusnak szolgálva, alázatosan és türelmesen elvezessék testvéreiket ahhoz a Királyhoz, akinek szolgálni uralkodás. Az Úr ugyanis azt kívánja, hogy a világi hívek is terjesszék országát, "az igazság és az élet országát, az életszentség és a kegyelem országát, az igazságosság, a szeretet és a béke országát";[115] ebben az országban maga a természet is fölszabadul a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára (vö. Róm 8,21). Valóban nagy ígéret és nagy parancs szól a tanítványoknak: "Minden a tiétek, ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené" (1Kor 3,23).
A hívőknek tehát föl kell ismerniük az egész teremtés belső természetét, értékét és Isten dicséretére rendeltségét, s még világi tevékenységükkel is segíteniük kell egymást a szentebb életre, hogy Krisztus lelke átjárja a világot, mely így az igazságosságban, szeretetben és békében biztosan eléri célját. Ebben az egyetemesen teljesítendő feladatban a világi híveknek kiemelkedő helye van. A Krisztus kegyelme által belülről fölemelt világi szakértelmükkel és tevékenységükkel nagyon hatásosan hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak a Teremtő rendelkezése szerint és az Ő Igéjének világosságában az emberi munka, a technika és a civilizáció haladása által minden ember javára szolgáljanak; hogy a javakat méltányosabban osszák el, és az emberi és keresztény szabadság egyetemes fejlődését mozdítsák elő. Így fogja egyre jobban megvilágosítani Krisztus az egész emberi társadalmat épp az Egyház tagjain át a maga üdvöt hozó világosságával.
Ezen kívül a világi hívek szervezett formában is próbálják jobbítani a világ intézményeit és a bűnre csábító életkörülményeit, hogy ezek az igazságosság követelményei szerint alakuljanak, és az erények gyakorlásának inkább kedvezzenek, mintsem útjába álljanak. Ha így tesznek, erkölcsi értékekkel fogják átitatni a kultúrát és az alkotó emberi munkát. Ily módon a világ szántóföldje alkalmasabbá válik az isteni ige befogadására; és az Egyház számára tágabbra nyílnak a kapuk, melyeken át a béke üzenete beléphet a világba.
Épp az üdvösség rendje miatt a világi hívek tanuljanak meg gondosan különbséget tenni az őket egyháztagként megillető jogok és kötelességek és azon jogok és kötelességek között, melyek állampolgárként illetik meg őket. Törekedjenek arra, hogy e jogok és kötelességek harmónikus egészet alkossanak, nem feledve, hogy minden evilági dologban is a keresztény lelkiismeretnek kell vezetnie őket, mert semmiféle emberi tevékenység, még az evilági dolgokban sem vonható ki Isten fennhatósága alól. A mi korunkban különösen szükséges, hogy e megkülönböztetés és harmónia minél nyilvánvalóbban megmutatkozzék a hívők cselekvésmódjában, s így az Egyház küldetése egyre jobban megfelelhessen a mai világ sajátos körülményeinek. Miként e1 kell ismerni, hogy a földi ország evilági gondjaiban joggal igazodik a saját törvényeihez; úgy el kell vetnünk azt a szerencsétlen tanítást, mely a társadalmat a vallás teljes figyelmen kívül hagyásával akarja építeni, és támadja vagy kioltja a polgárok vallásszabadságát.[116]
(A világi hívek és a hierarchia)
37. A világi híveknek, mint az összes Krisztus-hívőnek joga van ahhoz, hogy a fölszentelt pásztoroktól bőségesen részesüljön az Egyház lelki javaiból, főként Isten igéjéből és a szentségekből,[117] és pásztora előtt föltárhassa szükségleteit és óhajait azzal a szabadsággal és bizalommal, mely Isten gyermekeit és a Krisztusban testvéreket illeti meg. Tudásukhoz, illetékességükhöz és rátermettségükhöz mérten szabadságukban áll, sőt olykor kötelességük is, hogy véleményt nyilvánítsanak az Egyház javát illető dolgokban.[118] Ha mód van rá, mindez az Egyházban az e célra alapított intézmények által történjen, és mindig igazmondóan, bátran, okosan, tisztelettel és szeretettel azok iránt, akik szent hivataluk alapján Krisztus személyét képviselik.
A világi hívek, mint minden Krisztus-hívő, keresztény engedelmességgel, készségesen fogadják el mindazt, amit a felszentelt pásztorok Krisztus képviselőiként mint tanítók és vezetők kimondanak az Egyházban; ezzel Krisztus példáját követik, aki mindhalálig való engedelmességével minden ember számára megnyitotta az Isten fiai szabadságának boldog útját. És ne mulasszák el, hogy imádságaikkal Istennek ajánlják elöljáróikat, akik úgy őrködnek fölöttünk, mint akiknek számot kell adniuk a lelkünkről, hogy ezt örömmel és ne sóhajtozva tehessék (vö. Zsid. 13,17).
A fölszentelt pásztorok viszont ismerjék el és támogassák a világi hívek méltóságát és felelősségét az Egyházban; szívesen használják föl okos tanácsukat, bizalommal ruházzanak rájuk feladatokat az Egyház szolgálatára, hagyjanak nekik szabadságot és teret a cselekvésben, sőt kezdeményezésre is bátorítsák őket. Atyai szeretettel figyelmesen vegyék fontolóra Krisztusban a világi hívek kezdeményezéseit, véleményeit és kívánságait.[119] Azt a jogos szabadságot, mely a földi társadalomban mindenkit megillet, a pásztorok tisztelettel ismerjék el.
A világi hívek és a lelkipásztorok e családias kapcsolatából igen sok jót lehet várni az Egyház számára: erősödik a világiakban saját felelősségük tudata, fokozódik cselekvőkészségük, és könnyebben is ajánlják föl közreműködésüket a lelkipásztoroknak. Ők viszont a világi hívek lelki és evilági tapasztalataik segítségével pontosabban és alkalmasabban tudnak ítéletet mondani, s így a tagjaiból megerősödött Egyház eredményesebben tudja teljesíteni küldetését a világ életéért.
("Ami a lélek a testben...")
38. Minden egyes laikusnak a világ előtt Jézus Krisztus föltámadása és élete tanújának és az élő Isten jelének kell lennie. Valamennyiüknek együtt és külön-külön, a maguk szerepe szerint a Lélek gyümölcseivel kell táplálniuk a világot (vö. Gal 5,22), ki kell árasztaniuk rá a lelket, mely azokat a szegényeket, szelídeket, békességeseket élteti, akiket az Úr az evangéliumban boldognak hirdetett (vö. Mt 5,39). Egy szóval: "ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban".[120]
Ötödik fejezet
AZ ÉLETSZENTSÉGRE SZÓLÓ EGYETEMES MEGHÍVÁSRÓL AZ EGYHÁZBAN
(Bevezetés)
39. A hit tárgya, hogy az Egyház, melynek misztériumát a Szent Zsinat előterjeszti, fogyatkozhatatlanul szent. Krisztus ugyanis, az Isten Fia, akit az Atyával és a Szentlélekkel "egyedül szentnek" ünneplünk,[121] az Egyházat menyasszonyaként szerette önmagát adva érte, hogy megszentelje (vö. Ef 5,25--26), saját testeként kapcsolta magához, és elárasztotta Szent Lelkének ajándékával Isten dicsőségére. Ezért az Egyházban mindenki, akár a hierarchiához tartozik, akár ennek lelkipásztori gondozása alatt áll, a szentségre hivatott az Apostol szava szerint: "Isten akarata az, hogy szentek legyetek" (1Tesz 4,3; vö. Ef 1,4). Az Egyház e szent volta a kegyelemnek azokban a gyümölcseiben mutatkozik meg -- és meg is kell mutatkoznia -- szüntelen, melyeket a Szentlélek a hívőkben hoz létre. E szentség sokféleképpen mutatkozik meg azokban, akik mások szolgálata közben saját állapotukban a szeretet tökéletességére törekszenek; s egész sajátosan jelentkezik az evangéliumi tanácsok megvalósításában. E tanácsok megvalósítása, melyre a Szentlélek indítására sok keresztény vállalkozik -- akár magánúton, akár az Egyházban jogilag szentesített életforma v. életállapot szerint --, ugyanennek a szentségnek ragyogó tanúsága és példája, és annak is kell lennie a világban.
(Bizonyítás a Szentírásból)
40. Az Úr Jézus, minden tökéletesség isteni mestere és példája, az életszentséget, melynek Ő maga a szerzője és beteljesítője, válogatás nélkül minden tanítványának meghirdette: "Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5,48)[122] Mindegyikükre elküldte a Szentlelket, aki belülről készteti őket, hogy szeressék Istent teljes szívükből, teljes lelkükből, teljes elméjükből és minden erejükből (vö. Mk 12,30), s hogy egymást úgy szeressék, ahogyan Krisztus szerette őket (vö. Jn 13,34; 15,12). Krisztus követői, akiket Isten nem a cselekedeteik alapján, hanem az Ő kegyelme és terve szerint hívott meg és tett megigazulttá Jézus Krisztusban, a hit keresztségében valóban Isten gyermekei és az isteni természet részesei lettek, és így valóban szentté váltak. Ezért a megszentelést, amit megkaptak Isten ajándékaként, életükkel kell megőrizniük és tökéletesíteniük. Az Apostol inti őket, hogy úgy éljenek, "ahogy a szentekhez illik" (Ef 5,3), öltsék magukra "mint Istennek szent és kedves választottjai a szívből fakadó irgalmasságot, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a türelmet" (Kol 3,12), és legyenek meg bennük a Lélek gyümölcsei a megszentelődésre (vö. Gal 5,22; Róm 6,22); minthogy pedig sokban vétünk mindnyájan (vö. Jak 3,2), állandóan rászorulunk Isten irgalmára, és naponta kell imádkoznunk: "Bocsásd meg a mi vétkeinket" (Mt 6,12).[123]
Ezek után mindenki számára nyilvánvaló, hogy minden rendű és állapotú Krisztus-hívő meghívást kap a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére,[124] s ez a szentség a földi társadalomban is előmozdítja az emberibb életmódot. E tökéletesség elnyeréséért a hívők vessék latba a Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapott erőket, hogy az Ő nyomában járva és hozzá hasonlóvá válva, mindenben teljesítve az Atya akaratát, szívvel-lélekkel Isten dicsőségére és a felebarátok szolgálatára szenteljék magukat. Isten népének szentsége így hozza meg bőséges gyümölcseit, amint ezt az Egyház története oly sok szent élete által ragyogóan bizonyítja.
(Az életszentség lényege mindig ugyanaz)
41. A különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel, az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az Ő dicsőségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élő hit útján, mely fölébreszti a reményt és a szeretet által tevékeny.
A legfőbb és örök papnak, lelkünk pásztorának és püspökének példája szerint elsősorban Krisztus nyája pásztorainak kell szentül és örömmel, alázatosan és bátran végezniük szolgálatukat, amit ha megtesznek, szolgálatuk számukra a megszentelés nagyszerű eszköze lesz. Akik a papi rend teljességére vannak kiválasztva, szentségi kegyelmet kapnak ahhoz, hogy imádkozva, áldozatot bemutatva, az igét hirdetve, s a püspöki gondoskodás és szolgálat minden formájával gyakorolják a lelkipásztori szeretet tökéletes hivatalát;[125] ne féljenek akár életüket is odaadni juhaikért, és mint a nyáj mintaképei (vö. 1Pt 5,3) az Egyházat saját példájukkal is vezessék napról napra nagyobb életszentségre.
A püspökökhöz hasonlóan az áldozópapok -- akik a püspöki rend lelki koszorúját alkotják,[126] s Krisztus, az örök és egyetlen közvetítő által részesednek a püspöki szolgálat kegyelméből -- a feladatukban való mindennapos szolgálatukkal gyarapodjanak Isten és a felebarát szeretetében, tartsák fönn a papi közösség kötelékét, bővelkedjenek minden lelki jóban, és mindenki előtt Isten élő tanúi legyenek.[127] Kövessék azokat a papokat, akik a századok folyamán gyakran igénytelen és rejtett szolgálatban is az életszentség ragyogó mintaképét hagyták hátra. Az ő dicséretük ma is hangzik Isten Egyházában. A papok saját népükért és Isten egész népéért hivatalból könyörögve és bemutatván az áldozatot, megismerve, amit tesznek, és követve, amit cselekszenek,[128] ne riadjanak vissza az apostoli gondok, veszedelmek és viszontagságok miatt, épp ellenkezőleg, egyre emelkedjenek a szentségben, a gyakori elmélkedéssel táplálva és éltetve tevékenységüket Isten Egyházának örömére. Az áldozópapok valamennyien, s főleg azok, akiket fölszentelésük jogcímén egyházmegyés papoknak hívnak, tartsák emlékezetükben, hogy mennyire előre viszi megszentelődésüket a püspökükhöz való hűséges ragaszkodás és a vele való nagylelkű együttműködés.
A legfőbb pap küldetésének és kegyelmének sajátos módon részesei az egyházi rend alacsonyabb fokán szolgálók, elsősorban a diákonusok, akiknek mint Krisztus és az Egyház misztériumai szolgáinak[129] minden bűnös szokástól tisztán kell őrizniük magukat, s törekedniük kell arra, hogy elnyerjék Isten tetszését és minden jót megtegyenek az emberek színe előtt (1Tim 3,8--10.12,13). A klerikusok, akiket az Úr meghívott és a maga számára elkülönített, s a pásztorok felügyelete alatt készülnek a szolgák feladataira, alakítsák elméjüket és szívüket e nagyszerű kiválasztottsághoz fáradhatatlan imádsággal, lángoló szeretettel, csak arra gondolva, ami igaz, igazságos és dicséretre méltó, s mindent az Isten dicsőségére és tiszteletére cselekedvén. Hozzájuk csatlakoznak azok az Istentől kiválasztott világi hívek, akiket a püspök hív meg, hogy teljesen az apostoli munkának szenteljék magukat, s nagyon eredményesen dolgoznak az Úr szántóföldjén.[130]
A keresztény hitvestársaknak és szülőknek pedig a saját útjukat járva hűséges szeretettel kell egymást támogatniuk a kegyelemben életük végéig, s az Istentől szeretettel elfogadott gyermekeket a keresztény tanítással és az evangéliumi erényekkel kell betölteniük. Így adnak példát mindenkinek a fáradhatatlan és nagylelkű szeretetre, így építik a szeretetteljes testvériséget, s így lesznek tanúi és munkatársai az Anyaszentegyház termékenységének, annak a szeretetnek jeleiként és részeseiként, mellyel Krisztus szerette menyasszonyát és adta önmagát érte.[131]
Hasonló jó példát adnak, noha más módon az özvegyek és azok, akik nem lépnek házasságra; az Egyházban ők is nagy mértékben gyarapíthatják az életszentséget és az apostoli buzgóságot. Azok pedig, akik gyakran kemény munkát végeznek, az emberi munkával ne csak önmagukat tökéletesítsék, ne csak polgártársaikat segítsék s emeljék magasabb szintre az egész társadalmat és a teremtést, hanem tevékeny szeretettel kövessék Krisztust is -- aki saját kezével dolgozott, s az Atyával együtt most is valamennyiünk üdvösségén munkálkodik --, azáltal, hogy örvendeznek a reményben, egymás terhét hordozzák, s mindennapi munkájukkal mint apostolok is egyre magasabb életszentségre jutnak.
Különösképpen érezzék magukat egynek a világ üdvösségéért szenvedő Krisztussal azok, akiket szegénység, gyöngeség, betegség vagy bármilyen nyomorúság szorongat, vagy üldözést szenvednek az igazságért, akiket az Úr boldognak hirdetett az evangéliumban, s kiket "a minden kegyelem Istene, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg minket, rövid szenvedés után maga tesz tökéletessé, erősít és szilárdít meg." (1Pt 5,10).
Tehát minden Krisztus-hívő életének állapota, feladatai és körülményei által napról napra jobban megszentelődik, ha hittel fogad el mindent a Mennyei Atya kezéből, és együttműködik az isteni akarattal, úgy, hogy a földi élet szolgálatával mindenkinek nyilvánvalóvá teszi azt a szeretetet, mellyel Isten szereti a világot.
(Az életszentség útjai és eszközei)
42. "Szeretet az Isten, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad, és Isten őbenne" (1Jn 4,16; így tehát az első és legfontosabb ajándék a szeretet, mellyel Istent mindenekfölött, a felebarátot pedig Őmiatta szeretjük. Annak érdekében, hogy a szeretet a lélekben jó magként felnövekedjen és teremjen, minden hívőnek szívesen kell hallgatnia Isten igéjét és a kegyelem segítségével meg kell tennie Isten akaratát; a szentségekben, főleg az Eucharisztiában és a szent cselekményekben gyakran részt kell vennie, imádkoznia kell és állandóan gyakorolnia kell az önmegtagadást, a hathatós felebaráti szeretetet és az erényeket. A szeretet ugyanis, mint a tökéletesség köteléke és a törvény tökéletes teljesítése (vö. Kol 3,14; Róm 13,10) uralja, eltölti lélekkel és célba viszi a megszentelődés minden eszközét.[132] Ezért az Isten és a felebarát iránti szeretet pecsételi meg Krisztus minden igazi tanítványát.
Mivel Jézus, az Isten Fia, azzal nyilatkoztatta ki a szeretetét, hogy életét adta értünk, senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja Érte és testvéreiért (vö. 1Jn 3,16; Jn 15,13). Már az első időktől fogva voltak -- és mindig is lesznek -- keresztények, akik arra kaptak meghívást, hogy a szeretetről ezen a legkiválóbb módon tanúskodjanak a nagy nyilvánosság, de különösképpen az üldözők előtt. A vértanúságot tehát -- mellyel a tanítvány hasonlóvá válik a Mesterhez, aki a világ üdvösségéért szabadon fogadta a halált, és a vérontásban olyan lesz, mint Ő -- az Egyház a legnagyobb ajándéknak és a szeretet legnagyobb próbájának tekinti. Keveseknek adatik meg, de mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, s Őt az Egyház történelméből soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton.
Az Egyház szentségét különleges módon elősegíti több tanács, melyeket az Úr az evangéliumban javasolt tanítványainak.[133] Ezek közül kimagaslik az isteni kegyelemnek az a drága ajándéka, melyet az Atya némelyeknek megad (vö. Mt 19,11; 1Kor 7,7), tudniillik hogy szüzességben, illetve cölibátusban élve könnyebben tudják osztatlan szívvel csak Istennek szentelni magukat (vö. 1Kor 7,32--34).[134] Ezt a mennyek országáért vállalt tökéletes önmegtartóztatást az Egyház mindenkor különös tiszteletben tartotta, mint a szeretet jelét és ösztökéjét, s a lelki termékenységnek egy egészen sajátságos forrását e világban.
Az Egyház gondol az Apostol intelmére is, aki szeretetre buzdítva híveit, sürgeti, hogy ugyanaz a lelkület legyen bennük, mely Krisztus Jézusban volt, aki "szolgai alakot öltött, kiüresítette magát ... engedelmes lett mindhalálig" (Fil 2,7--8), s értünk, "noha gazdag volt, szegénnyé lett" (2Kor 8,9). Mivel a tanítványoknak mindig utánozniuk kell Krisztus szeretetét és alázatosságát, és tanúságot kell tenniük róla, az Anyaszentegyház örül annak, hogy gyermekei között vannak olyan férfiak és nők, akik szorosabban követik és világosabban mutatják be az Üdvözítő önkiüresítését, Isten gyermekeinek szabadságával vállalva a szegénységet és lemondva saját akaratukról: ők ugyanis a tökéletesség dolgában Isten kedvéért a parancsolatok mértékén túl alávetik magukat egy másik embernek, hogy az engedelmes Krisztushoz hasonlóbbá váljanak.[135]
Így tehát minden Krisztus-hívő meghívást kap az életszentségre és saját állapotának tökéletességére, s ezeket köteles is elérni. Valamennyien ügyeljenek tehát arra, hogy jól irányítsák törekvésüket, nehogy a világ dolgainak használata és a gazdagsághoz való ragaszkodás -- mely ellenkezik az evangéliumi szegénység szellemével -- megakadályozza őket a tökéletes szeretet elérésében, miként az Apostol figyelmeztet: akik használják e világot, ne tapadjanak hozzá, mert ez a világ elmúlik (vö. 1Kor 7,31 a görögben).[136]
Hatodik fejezet
A SZERZETESEKRŐL
(Az evangéliumi tanácsok követése az Egyházban)
43. Az Istennek szentelt tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsai -- melyeket az Úr szava és példája alapozott meg, s az apostolok, az egyházatyák, az egyháztanítók és a pásztorok állandóan ajánlják -- isteni ajándékok, melyeket az Egyház Urától kapott és az Ő kegyelmével mindig megtartja ezt az ajándékot. Maga az egyházi tekintély pedig gondoskodott róla, hogy a Szentlélek erejével ezeket értelmezze, gyakorlásukat szabályozza, és belőlük állandó életformákat is kialakítson. Így történt, hogy az istenadta magból az Úr szántóföldjén csodálatosan és sokfelé ágazó fán a magányos és közösségi élet különféle formái és különböző családok nőttek, melyek mind tagjaik tökéletesedését, mind Krisztus egész testének javát bőségesen gyarapítják.[137] A szerzetescsaládok ugyanis megadják tagjaiknak az életforma szilárdabb állandóságát, a jól bevált tanítást a tökéletesség elérésére, Krisztus seregében a testvéri közösséget és a segítséget az engedelmességben kibontakozó szabadsághoz, úgy, hogy szerzetesi fogadalmukat biztosan teljesíthetik és hűségesen megtarthatják, és a szeretet útján örvendező lélekkel haladnak előre.[138]
A szerzetesi állapot az Egyház isteni és hierarchikus alkotmányát tekintve nem közbeeső állapot a klerikusi és a laikusi között, hanem Isten mindkét állapotból hív Krisztus-hívőket, hogy az Egyház életén belül különleges adományban legyen részük, és mindenki a maga módján működjék közre az Egyház üdvösségszerző küldetésében.[139]
(A szerzetesi állapot lényege és jelentősége)
44. A szerzetesi fogadalmak -- illetve az olyan szent kötelékek, melyek természetük szerint hasonlítanak hozzájuk, melyekkel a Krisztus-hívő az említett evangéliumi tanácsokra kötelezi magát -- teljesen lefoglalnak a mindenekfölött szeretett Isten számára, úgy, hogy új és különleges jogcímen kötelezi az embert Isten szolgálatára és az Ő dicsőítésére. A keresztség által ugyan az ember meghalt a bűnnek és Istennek szentelt személy lett, de hogy a keresztségi kegyelem bőségesebb gyümölcsét nyerhesse el, az evangéliumi tanácsok fogadalmával az Egyházban arra törekszik, hogy megszabaduljon az akadályoktól, melyek a szeretet buzgóságában és a tökéletes istentiszteletben visszatarthatnák, és bensőségesebben szentelődik föl Isten szolgálatára.[140] Ez a fölszentelés annál tökéletesebb lesz, minél erősebb és tartósabb kötelékek jelenítik meg Krisztust, akit fölbonthatatlan kötelék fűz jegyeséhez, az Egyházhoz.
Mivel pedig az evangéliumi tanácsok a szeretet által, melyre elvezetnek,[141] követőiket különleges módon kapcsolják az Egyházhoz és annak misztériumához, a szerzetesek lelki életének az egész Egyház javára is szolgálnia kell. Innen ered a kötelezettség, hogy erejük és hivatásuk sajátos formája szerint akár imádsággal, akár külső tevékenységgel fáradozzanak azért, hogy Krisztus országa gyökeret verjen és megszilárduljon a lelkekben, s elterjedjen a Föld minden részén. Következésképpen az Egyház is védi és erősíti a különféle szerzetes intézmények sajátos jellegét.
Ezért az evangéliumi tanácsok fogadalma jel, mely az Egyház minden tagját ösztönzi és kell is ösztönöznie, hogy lankadatlanul teljesítse keresztény hivatásának kötelességeit. Mivel pedig Isten népének itt nincs maradandó hazája, hanem az eljövendőt keresi, a szerzetesi állapot, mely követőit jobban fölszabadítja a földi gondoktól, jobban kinyilvánítja minden hívő előtt a mennyei, de már evilágon is meglévő javakat, ékesszólóbban tanúskodik a Krisztus megváltása árán szerzett új és örök életről, továbbá hatásosabban hirdeti az eljövendő föltámadást és a mennyország dicsőségét. Szorosabban utánozza és az Egyházban mindig fönntartja azt az életformát, melyet Isten Fia vett magára, amikor eljött e világba megtenni az Atya akaratát, s melyet bemutatott a nyomában járó tanítványoknak. Végül rendkívüli módon mutatja be, hogy Isten Országa minden földi dolog fölött áll, és föltárja legfőbb követelményeit; mindenkinek megmutatja Krisztus királyi hatalmának nagyságát és az Egyházban csodálatosan munkálkodó Szentlélek végtelen hatalmát.
Az az állapot tehát, mely az evangéliumi tanácsok fogadalmán alapszik, nem tartozik ugyan az Egyház hierarchikus szerkezetéhez, életének és szentségének azonban elvitathatatlan része.
(A hierarchia és a szerzetesek)
45. Mivel az egyházi hierarchia feladata, hogy Isten népét legeltesse és dús legelőkre vezesse (vö. Ez 34,14), rá tartozik, hogy az evangéliumi tanácsok gyakorlását, mely páratlanul elősegíti az Isten és a felebarát szeretetének tökéletességét, törvényeivel bölcsen szabályozza.[142] A hierarchia ugyanis tanulékonyan követve a Szentlélek ösztönzéseit, kiváló férfiak és nők által előterjesztett regulákat elfogadja, átdolgozásukat hitelesen jóváhagyja; ügyelő és oltalmazó tekintélyével támogatja a Krisztus testének építésére mindenfelé létesített intézményeket, hogy azok az alapítók szellemében növekedjenek és virágozzanak.
Az Úr egész nyájának szükségletei érdekében a pápa kiveheti a helyi ordináriusok joghatósága alól a tökéletes élet bármelyik intézményét és az egyes szerzeteseket is, s az egyetemes Egyházra érvényes primátusa alapján és a közjó érdekében egyedül önmagának rendelheti alá.[143] Hasonlóképpen hagyhatók vagy rábízhatók saját pátriárkáik irányítására is. Maguk a szerzetesek pedig az Egyház szolgálatában, melyet sajátos alkotmányuk szellemében látnak el, a kánoni törvényekhez igazodva kötelesek megadni a tiszteletet és az engedelmességet a püspököknek, a részegyházakban elismert lelkipásztori tekintélyük, valamint az apostoli munkában szükséges egység és egyetértés miatt.[144]
Az Egyház pedig a szerzetesi fogadalmat elfogadásával nem csupán kánonjogilag elismert állapottá teszi, hanem mint Istennek szentelt állapotot liturgikus cselekményével is körülveszi. Maga az Egyház fogadja el ugyanis a szerzetesek fogadalmait az Istentől reábízott hatalom alapján; nyilvános könyörgéseivel kéri számukra a segítséget és kegyelmet, Istennek ajánlja és megáldja őket, önfelajánlásukat pedig egybeköti a szentmiseáldozattal.
(A szerzetesi önátadás kiváló értéke)
46. A szerzetesek komolyan törekedjenek arra, hogy általuk az Egyház egyre jobban megmutathassa Krisztust a hívőknek és a hitetleneknek egyaránt; Krisztust, aki a hegyen szemlélődik, aki Isten országát hirdeti a sokaságnak, aki betegeket és megtört szívűeket gyógyít, vagy jó útra téríti a bűnösöket, gyermekeket áld meg, és jót tesz mindenkivel, de mindig az Atya akaratának engedelmeskedik, aki őt küldte.[145]
Végül mindenkinek be kell látnia, hogy az evangéliumi tanácsok fogadalma jóllehet nagyrabecsülendő értékekről való lemondást hoz magával, nem gátolja az emberi személy igaz kibontakozását, hanem természete szerint a leginkább hasznára van. Mert a tanácsok, ha valaki szabad elhatározással vállalja őket személyes hivatása szerint, nem kis mértékben magukkal hozzák a szív tisztulását és a lélek fölszabadulását; szüntelenül szítják a szeretet tüzét, és jobban hozzáalakítják a keresztény embert ahhoz a szűzi és szegény életmódhoz, melyet Krisztus Urunk választott magának, s melyre szűzi Édesanyja is vállalkozott, miként oly sok szent rendalapító példája bizonyítja mindezt. És senki se gondolja, hogy a szerzetesek Istennek szenteltségük következtében elidegenednek az emberektől, vagy haszontalanná válnak a földi hazában. Mert ha olykor nem is állnak kortársaik mellett közvetlenül, mélyebb értelemben mégis ott állnak mellettük Krisztus szeretetében, és lelkileg együttműködnek velük, hogy a földi város építése mindig az Úrban legyen megalapozva és feléje irányuljon, nehogy hiába fáradjanak, akik építik azt.[146]
Ezért a Szent Zsinat megerősíti és dicséri azokat a férfiakat és nőket, testvéreket és nővéreket, akik kolostorokban, iskolákban és kórházakban, vagy missziókban az előbb mondott Istennek szenteltségben ékesítik Krisztus jegyesét, és a legkülönbözőbb embereknek nyújtják sokféle és nagylelkű szolgálatukat.
(Buzdítás)
47. Mindaz pedig, aki meghívást kapott a tanácsok vállalására, gondosan őrködjék afelett, hogy maradjon meg a hivatásban, melyet Istentől kapott, és abban törekedjék naggyá válni az Egyház szentségének gyarapodására, a Krisztusban és Krisztus által minden életszentség forrásának és kútfejének, az egy és oszthatatlan Szentháromságnak nagyobb dicsőségére.
Hetedik fejezet
A ZARÁNDOKEGYHÁZ ESZKATOLÓGIKUS JELLEGÉRŐL
ÉS EGYESÜLÉSÉRŐL A MENNYEI EGYHÁZZAL
(A keresztény hivatás eszkatológikus jellege)
48. Az Egyház, melybe Jézus Krisztusban mindnyájan hivatalosak vagyunk, és Isten kegyelméből eljutunk az életszentségre, csak a mennyei dicsőségben válik teljessé, amikor elérkezik a mindenség helyreállításának ideje (vö. ApCsel 3,21), és az emberi nemmel együtt az egész világ is, mely bensőségesen kapcsolódik az emberhez és általa éri el célját, Krisztusban tökéletesen helyreáll (vö. Ef 1,10; Kol 1,20; 2Pt 3,10--13).
Krisztus amikor felmagasztalták a földről, mindeneket magához vonzott (vö. Jn 12,32 a görögben); föltámadván a halálból (vö. Róm 6,9) elküldte tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva részesítse őket megdicsőült életében. A megígért és várt helyreállítás eszerint már el is kezdődött Krisztusban, útjára indult a Szentlélek elküldésével, és őáltala folytatódik az Egyházban, melyben a hit által megtanítanak minket mulandó életünk értelmére is, miközben az Atya evilágban ránk bízott művét az eljövendő javak reményében végrehajtjuk és üdvösségünkön munkálkodunk (vö. Fil 2,12).
Elérkezett tehát már hozzánk az idők vége (vö. 1Kor 10,11), és e világ megújítása visszavonhatatlanul meg van alapozva, s ebben a látható világban valamiképpen elővételezve is van: ugyanis az Egyházat már a földön igazi, bár még nem tökéletes szentség ékesíti. Amíg azonban nem lesz új ég és új föld, melyekben igazságosság lakik (vö. 2Pt 3,13), addig a zarándok Egyház szentségeiben és intézményeiben, melyek ehhez a történelmi időhöz tartoznak, e világ mulandó alakját hordozza, és maga is ott él a teremtett dolgok között, melyek mindmáig sóhajtoznak és vajúdnak, és várják Isten fiainak megnyilvánulását (vö. Róm 8,19--22).
Az Egyházban tehát már kapcsolatban vagyunk Krisztussal, és meg vagyunk jelölve a Szentlélekkel, aki "örökségünk foglalója" (Ef 1,14); valóban Isten gyermekeinek hívnak bennünket, és azok is vagyunk (vö. 1Jn 3,1), de még nem jelentünk meg Krisztussal együtt abban a dicsőségben (vö. Kol 3,4), melyben hasonlók leszünk Istenhez, mivel látni fogjuk őt úgy, amint van (vö. 1Jn 3,2). Tehát "amíg e testben vagyunk, távol zarándokolunk az Úrtól" (2Kor 5,6), és bár a Lélek zsengéit hordjuk magunkban, sóhajtozunk (vö. Róm 8,23), és szeretnénk Krisztussal lenni (vö. Fil 1,23). De ugyanaz a szeretet sürget bennünket, hogy egyre jobban neki éljünk, aki értünk meghalt és föltámadt (vö. 2Kor 5,15). Arra törekszünk tehát, hogy mindent az Úr kedvére tegyünk (vö. 2Kor 5,9), és magunkra öltsük Isten fegyverzetét, hogy szembeszállhassunk az ördög cselvetéseivel, és ellenállhassunk neki a gonosz napon (vö. Ef 6,11--13). Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát (vö. Zsid 9,27), beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk (vö. Mt 25,31--46), s ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak (vö. Mt 25,26) az örök tűzre távoznunk (vö. Mt 25,41), a külső sötétségre, ahol "sírás és fogcsikorgatás lesz" (Mt 22,13; 25,30). Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell majd jelennie "Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett (2Kor 5,10), és a világ végén "előjönnek, akik jót tettek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására" (Jn 5,29; vö. Mt 25,46). Ezért meggondolván, "hogy a jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely majd megnyilvánul rajtunk" (Róm 8,18; vö. 2Tim 2,11--12), a hitben erősen várjuk "a boldog reményt, a nagy Isten és a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét" (Tit 2,13), "aki átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez" (Fil 3,21), s aki eljön, hogy "megdicsőüljön szentjeiben és csodálatos legyen azokban, akik hittek" (2Tesz 1,10).
(Az úton levők és a célbajutottak összetartoznak)
49. Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsőségében és vele mind az angyalok (vö. Mt 25,31), és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve Neki minden (vö. 1Kor 15,26--27), addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak, és "tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van";[147] más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek. Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne (vö. Ef 4,16). Az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt az Egyház mindig vallott hite szerint a lelki javak közösségében erősebb lesz.[148] Abból következően ugyanis, hogy az égiek bensőségesebben egyesülnek Krisztussal, az Egyház egészét megszilárdítják a szentségben, nemesebbé teszik istentiszteletét, melyet itt a földön bemutat, és sokféleképpen hozzájárulnak az Egyház további épüléséhez (vö. 1Kor 12,12--27).[149] Hiszen ők az örök haza polgárai, ott vannak az Úrnál (vö. 2Kor 5,8), és őáltala, ővele és őbenne szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál,[150] bemutatván érdemeiket, melyeket a földön szereztek Jézus Krisztus, Isten és az emberek egyetlen közvetítője által (vö. 1Tim 2,5), mindenben az Úrnak szolgálva és a saját testükben kiegészítve azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből testének, az Egyháznak javára (vö. Kol 1,24).[151] Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ő testvéri gondoskodásuk.
(Az egész misztikus test közössége)
50. Jézus Krisztus egész misztikus testének e közösségét nagyon jól ismerve, a zarándok Egyház az első keresztény időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét,[152] és mivel "szent és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől" (2Mak 12,46), közbenjáró imákat is ajánlott föl értük. Krisztus apostolairól és vértanúiról pedig, akik vérük ontásával adták a legnagyobb bizonyságát hitüknek és szeretetüknek, mindig hitte az Egyház, hogy Krisztusban még szorosabban egyek velünk. Őket tehát különös bensőséggel tisztelte a Boldogságos Szűz Máriával és a szent angyalokkal együtt,[153] és bizalommal kérte közbenjárásukat. Később hozzájuk számítottak még másokat is, akik áldozatosabban követték Krisztus szüzességét és szegénységét,[154] s végül olyanokat is, akiket a keresztény erények hősies gyakorlása[155] és isteni karizmák ajánlottak a hívők áhítatának és követésének.[156]
Amikor ugyanis Krisztus hűséges követőinek életére tekintünk, új ösztönzést kapunk, hogy eljövendő városunkat keressük (vö. Zsid 13,14; 11,10), s ugyanakkor megismerjük azt a biztonságos utat, melyen járva ebben az ezerarcú világban állapotunknak és körülményeinknek megfelelően eljuthatunk a Krisztussal való tökéletes egyesülésre, vagyis az életszentségre.[157] Azok életében, akik hozzánk hasonlóan emberek, de Krisztusnak tökéletesebb képmásai (vö. 2Kor 3,18), Isten feltűnően nyilvánítja ki jelenlétét és arcát az embereknek. Bennük Ő szól hozzánk és ad jelet nekünk országáról,[158] mely felé erősebben vonzódunk, ha a tanúk ilyen nagy sokaságát (vö. Zsid 12,1) és az evangélium igazságának ilyen igazolását látjuk.
Az égiek emlékét azonban nemcsak a jó példájuk miatt tiszteljük, hanem még inkább azért, hogy megerősödjék az egész Egyház egysége a Lélekben (vö. Ef 4,1--6) a testvéri szeretet gyakorlása által. Mert miként az útonlevők keresztény közössége közelebb visz bennünket Krisztushoz, úgy a szentekkel való közösség ahhoz a Krisztushoz kapcsol, akiből mint forrásból és főből minden kegyelem és Isten népének élete árad.[159] Teljesen helyénvaló tehát, hogy Jézus Krisztusnak e barátait és társörököseit, akik testvéreink és nagy jótevőink is, szeressük és méltó hálát adjunk értük Istennek.[160] "Esedezve hívjuk hát őket segítségül, és vegyük igénybe imáikat és hatalmas támogatásukat, hogy megkapjuk Isten jótéteményeit az ő Fia, Jézus Krisztus, a mi Urunk által, aki egyetlen Megváltónk és Üdvözítőnk."[161] Mert az égiek iránt való szeretetünknek minden őszinte megnyilatkozása természete szerint Krisztus felé tör és benne éri el célját, hiszen Ő "minden szentek koronája",[162] s rajta keresztül elhatol Istenhez, aki csodálatos a szentjeiben és megdicsőül bennük.[163]
De a legnemesebb módon akkor valósul meg egységünk a mennyei Egyházzal, amikor különösen a szent liturgiában, melyben szentségi jelek által hat ránk a Szentlélek ereje, az isteni fölség dicsőségét közös ujjongással ünnepeljük;[164] és mindnyájan, akiket Krisztus vére megváltott minden törzsből és nyelvből, népből és nemzetből (vö. Jel 5,9), és egyetlen Egyházba gyűltünk össze, a dicséret ugyanazon énekével magasztaljuk a Szentháromság egy Istent. Az eucharisztikus áldozat bemutatása pedig minden másnál jobban összekapcsol bennünket a mennyei Egyház liturgiájával, amikor a szentek közösségében tisztelettel emlékezünk meg elsősorban a dicsőséges, mindenkor szűz Máriáról, valamint Szent Józsefről, a szent apostolokról, a vértanúkról és minden szentről.[165]
(Lelkipásztori útmutatás)
51. Őseink tiszteletreméltó hitét, mely szerint eleven kapcsolatban vagyunk a mennyei dicsőséget élvező vagy a halál után még tisztuló testvérekkel, ez a Szentséges Zsinat nagy jámborsággal elfogadja, és a II. niceai,[166] a firenzei[167] és a trentói[168] szent zsinatok határozatait megismétli. Egyúttal lelkipásztori gondoskodásával buzdítja az illetékeseket, hogy ha itt vagy ott becsúszott valami visszaélés, túlzás vagy fogyatékosság, törekedjenek azt eltüntetni vagy kijavítani, és mindent újítsanak meg Krisztusnak és Istennek nagyobb dicsőségére. Tanítsák meg tehát híveiket, hogy a szentek hiteles tisztelete nem a külső gyakorlatok sokaságában rejlik, hanem sokkal inkább tevékeny szeretetünk erősségében; önmagunk és az Egyház javára azért keressük a szenteket, hogy "életükből példát, közösségükből részesedést, közbenjárásukból támogatást" nyerjünk.[169] Másrészt pedig oktassák híveiket, hogy az égiekkel való társalkodásunk, ha a hit teljesebb világánál fogjuk föl, egyáltalán nem szegényíti az imádó tiszteletet, melyet megadunk az Atyaistennek Krisztus által a Szentlélekben, hanem épp ellenkezőleg, nagyon gazdagítja.[170]
Mert valamennyien, akik Isten gyermekei vagyunk, és egyetlen családot alkotunk Krisztusban (vö. Zsid 3,6), ha összefogunk egymással a kölcsönös szeretetben és a Szentháromság egy Isten dicséretében, akkor megfelelünk az Egyház lényegi hivatásának, és előre megízlelve részesedünk a beteljesült dicsőség liturgiájában.[171] Amikor ugyanis Krisztus megjelenik, és dicsőségesen föltámadnak a holtak, akkor Isten világossága fogja beragyogni a mennyei várost, és a Bárány lesz az ő mécsese (vö. Jel 21,24). Akkor a szentek egész egyháza a szeretet végtelenül nagy boldogságában fogja imádni Istent és a Bárányt, "akit megöltek" (Jel 5,12), és egy hangon kiáltja: "A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön örökké" (Jel 5,13--14).
Nyolcadik fejezet
ISTEN ANYJÁRÓL, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁRÓL KRISZTUS ÉS AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁBAN
I. Bevezetés
(A Szent Szűz Krisztus misztériumában)
52. A végtelenül jóságos és bölcs Isten beteljesíteni akarván a világ megváltását, "amikor elérkezett az idők teljessége, elküldte a Fiát, aki asszonytól született..., hogy a fogadott fiúságot elnyerjük" (Gal 4,4--5). "Aki értünk emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától."[172] Az üdvösségnek ez a isteni misztériuma az Egyházban nyilvánul meg előttünk és folytatódik, melyet az Úr a saját testeként alapított. Benne a hívők egybenőnek Krisztussal, a fővel, és közösségben vannak összes szentjével; következésképp tisztelettel kell megemlékezniük "elsősorban a dicsőséges, mindenkor szűz Máriáról, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak Édesanyjáról" is.[173]
(A Szent Szűz és az Egyház)
53. Szűz Máriát ugyanis, aki az angyali üdvözletkor szívébe és testébe fogadta Isten igéjét, és világra hozta az Életet, Istenünk és Megváltónk igazi anyjának ismerjük el és tiszteljük. Fiának érdemeiért a megváltásban fenségesebb módon részesedett, s Vele szoros, fölbonthatatlan kötelék által egyesült; azt a nagyszerű feladatot és méltóságot kapta, hogy anyja legyen Isten Fiának, így kiváltképpen is szeretett leánya az Atyának és szentélye a Szentléleknek, s e rendkívüli kegyelmi ajándékok miatt messze fölötte áll minden mennyei és földi teremtménynek. Ugyanakkor Ádám törzsében kapcsolatban áll minden üdvözítésre váró emberrel, sőt "teljes értelemben (Krisztus) tagjainak anyja, ... mivel szeretetével közreműködött, hogy a hívők megszülessenek az Egyházban, akik tagjai ama főnek".[174] Ezért egyrészt az Egyház egészen kiemelkedő és páratlan tagjaként, másrészt az Egyház hitének és szeretetének előképe és ragyogó példájaként tiszteljük, s a katolikus Egyház a Szentlélek ihletésére a gyermeki jámborság érzületével édesanyaként követi őt.
(A Zsinat nem terjeszt elő új tanítást)
54. A Szentséges Zsinat tehát előadva tanítását az Egyházról, melyben üdvösségünket munkálja az isteni Megváltó, komolyan törekszik annak megvilágítására is, hogy mi a Boldogságos Szűz szerepe a megtestesült Ige és a titokzatos test misztériumában, s hogy mik a kötelességei a megváltott embereknek az Istenszülő, Krisztus anyja és az emberek, s főleg a hívők anyja iránt. Nincs szándékában viszont, hogy mindenre kiterjedő tanítást terjesszen elő Szűz Máriáról, és az sem, hogy eldöntsön olyan kérdéseket, melyekre még nem derített teljes fényt a teológusok munkája. Megmarad tehát a létjogosultsága a katolikus iskolákban a Szűz Máriáról szabadon előterjesztett nézeteknek, aki a szent Egyházban Krisztus után következik, a szívünkhöz pedig oly közel áll.[175]
II. A Boldogságos Szűz szerepéről az üdvösség rendjében
(A Messiás Anyja az Ószövetségben)
55. Az ó- és az újszövetségi Szentírás és a tiszteletreméltó hagyomány fokozódó világossággal mutatja be az Üdvözítő Édesanyjának szerepét az üdvösség rendjében és szinte szemünk elé állítja őt. Az Ószövetség könyvei úgy írják le az üdvösség történetét, mint Krisztus világba jövetelének lassú előkészítését. Ezek az ősi iratok, ahogyan az Egyházban olvassuk és a további teljes kinyilatkoztatás világánál értelmezzük őket, egyre nagyobb fényt árasztanak az asszony, a Megváltó anyja alakjára. E világosságnál, és mégis prófétai homályban már őt sejteti a bűnbeesett ősszülőknek adott ígéret a kígyó legyőzésére (vö. Ter 3,15). Hasonlóképpen ő az a szűz, aki anya lesz, és fiút szül, s kinek fiát Emánuelnek fogják hívni (vö. Iz 7,14; Mik 5,2--3; Mt 1,22--23). Ő az, aki kiemelkedik az alázatosak és az Úr szegényei közül, kik bizalommal tőle remélik és kapják meg az üdvösséget. Végül az ígéretre való hosszas várakozás után ővele, Sion fönséges leányával telik be az idő és kezdődik meg az üdvösség új rendje: amikor belőle ölt magára emberi természetet az Isten Fia, hogy testi életének misztériumaival megszabadítsa az embert a bűntől.
(Szűz Mária beleegyező szavának jelentősége)
56. Az irgalmasság Atyja pedig úgy akarta, hogy a megtestesülést előzze meg az eleve elrendelt anya beleegyező igenje; hogy asszony volt részes a halál előidézésében, asszonynak legyen része az élet visszaszerzésében is. Ez fölülmúlhatatlanul érvényes Jézus anyjára, aki világra hozta magát a mindent megújító Életet, Isten pedig megajándékozta őt nagy méltóságához illő adományokkal. Következésképpen érthető, hogy az egyházatyák egyre gyakrabban hirdették, hogy egészen szent, a bűn minden szennyétől mentes az Istenszülő, akit a Szentlélek alkotott és formált új teremtménnyé.[176] A Názáreti Szűz fogantatásának első pillanatától kezdve a teljesen egyedülálló szentség ajándékával tündökölt, ezért köszönti a hírhozó angyal Isten parancsára "kegyelemmel teljesnek" (vö. Lk 1,28); ő pedig azt válaszolja a mennyei hírnöknek: "Íme, az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint" (Lk 1,38). Így Mária, Ádám leánya elfogadván az isteni igét, Jézus anyja lett; Isten üdvözítő akaratát bűntől nem késleltetett, teljes szívvel átölelve az Úr szolgáló leányaként teljesen átadta magát Fia személyének és művének; s neki alárendelve vele együtt szolgálta a mindenható Isten kegyelméből a megváltás misztériumát. Joggal gondolják tehát a szentatyák, hogy Mária nem csupán passzív eszköze volt Istennek, hiszen szabad hittel és engedelmességgel működött közre az emberiség üdvözítésében. Ő ugyanis, miként Szent Iréneusz mondja, "engedelmességével mind önmaga, mind az egész emberiség üdvösségének oka lett",[177] ezért sok korai egyházatya szívesen hirdeti vele együtt szentbeszédeiben: "Éva engedetlenségének csomóját kibontotta Mária engedelmessége; s amit a szűz Éva megkötözött hitetlenségével, azt Szűz Mária föloldotta a hitével";[178] Évával összehasonlítva "az élők Anyjának" mondják Máriát[179] és gyakran kijelentik: "Éva által jött a halál, Mária által az élet".[180]
(A Gyermek és az Anya)
57. Az anyának ez a mély kapcsolata Fiával az üdvözítés művében megmutatkozik Krisztus szűzi fogantatásától egészen a haláláig. Először akkor, amikor Mária sietve kelt útra és meglátogatta Erzsébetet, aki a megígért üdvösségbe vetett hite miatt boldognak mondta őt, és az előfutár fölujjongott anyja méhében (vö. Lk 1,41--45); majd Fia születésekor, amikor az Istenszülő a pásztoroknak és a bölcseknek örvendezve mutatta meg elsőszülött Fiát, aki nem csorbította szűzi épségét, hanem megszentelte.[181] Mikor pedig a templomban a szegények áldozati ajándékának fölajánlása után bemutatta Fiát az Úrnak, hallotta Simeont, aki megjövendölte, hogy a Fiú jel lesz, melynek ellene mondanak, és az anya lelkét kard járja át, hogy kinyilvánuljon sok szív gondolata (vö. Lk 2,34--35). Az elveszett és fájdalmasan keresett gyermek Jézust a templomban találták meg szülei, amint Atyjának dolgaiban fáradozott; és nem értették meg a Fiú szavát. Anyja azonban mindezt elmélkedve őrizte a szívében (vö. Lk 2,41--51).
(Szűz Mária Jézus nyilvános életében)
58. Jézus nyilvános életében Anyja határozottan megjelenik már kezdetben, amikor a galileai Kánában együttérzéstől késztetve közbenjárásával elindította Jézus, a Messiás csodatetteinek sorát (vö. Jn 2,1--11). Fia igehirdetéséből külön is megszívlelte azokat a szavakat, melyekkel Jézus fölébe helyezte az Országot a test és a vér jogainak és kötelékeinek, azokat mondva boldogoknak, akik Isten igéjét hallgatják és megtartják (vö. Mk 3,35; Lk 11,27--28), miként azt ő hűségesen tette (vö. Lk 2,19.51). Így maga a Boldogságos Szűz is a hit zarándokútját járta, Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig, mely alatt az isteni terv szerint ott állt (vö. Jn 19,25), meggyötört szíve eggyéforrt a szenvedésben Egyszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott, szeretetből beleegyezve a tőle született áldozati Bárány föláldozásába; végül maga Jézus Krisztus a kereszten haldokolva anyául adta őt a tanítványnak: "Asszony, íme a te fiad!" (vö. Jn 19,26--27.)[182]
(A mennybemenetel után)
59. Mivel pedig Istennek úgy tetszett, hogy az emberi üdvösség szakramentumát ünnepélyesen csak azután hozza nyilvánosságra, hogy a Krisztustól megígért Szentlelket kiárasztotta, pünkösd napja előtt ott látjuk az apostolokat, amint "egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoznak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt" (ApCsel 1,14), és Máriát is, amint imádkozva esdekel a Szentlélek ajándékáért, aki az angyali üdvözletkor őt már beárnyékolta. Végül a Szeplőtelen Szüzet, aki mentes maradt az eredeti bűn minden szennyétől,[183] földi életének végeztével az Úr testben és lélekben fölvitte a mennybe,[184] és a mindenség királynőjévé magasztalta, hogy tökéletesebben hasonuljon Fiához, az uralkodók Urához (vö. Jel 19,16), a bűn és a halál legyőzőjéhez.[185]
III. A Boldogságos Szűzről és az Egyházról
(A Szent Szűz és az egyetlen közvetítő, Krisztus)
60. Az Apostol szavai szerint egyetlen közvetítőnk van: "Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságdíjul adta magát mindenkiért" (1Tim 2,5--6). Mária anyai feladata semmiképp sem homályosítja el, nem is csökkenti Krisztusnak ezt az egyetlen közvetítő szerepét, hanem éppen erejét mutatja meg. A Boldogságos Szűz minden hatása az emberekre az üdvösség rendjében nem a dolog belső természetéből, hanem az isteni tetszésből ered és Krisztus túláradó érdemeiből fakad, Krisztus közvetítésén alapul, teljesen ettől függ és minden hatékonyságát belőle meríti; a hívőknek Krisztussal való egyesülését pedig egyáltalán nem akadályozza, hanem éppen előmozdítja.
(Közreműködése az üdvösség művében)
61. A Boldogságos Szűz, akit az isteni Gondviselés terve az Ige megtestesülésével kapcsolatban eleve Isten anyjának rendelt, itt a földön isteni Üdvözítőnk anyja, másokat messze fölülmúló, nagylelkű társa és az Úr alázatos szolgálója lett. Krisztust méhébe fogadva, evilágra szülve, gondozva, a templomban az Atyának bemutatva, és a kereszten haldokló Fiával együtt szenvedve -- engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével -- egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével a lelkek természetfölötti életének helyreállítására. Éppen ezért a kegyelem rendjében anyánk.
(Alárendelt üdvösségszerző szerep)
62. Máriának ez az anyasága a kegyelem rendjében szüntelenül megmarad az angyali üdvözletkor hittel adott beleegyezéstől kezdve -- melyben a kereszt alatt is vonakodás nélkül kitartott -- egészen az összes választott örök beteljesedéséig. Mert ezt az üdvösséges feladatot a mennybevételekor sem tette le, hanem szüntelen közbenjárásával kieszközli nekünk az örök üdvösség ajándékait.[186] Anyai szeretetével gondoskodik Fia testvéreiről, akik még zarándokok, s veszedelmek között forognak és szorongatások érik őket, míg el nem érkeznek a boldog hazába. Ezért nevezik a Boldogságos Szüzet az Egyházban Szószólónak, Segítőnek, Oltalmazónak, Közvetítőnek.[187] Természetesen ezeket úgy kell érteni, hogy ne csökkentsék Krisztus, az egyetlen Közvetítő méltóságát és hatóerejét, és ahhoz semmit hozzá ne adjanak.[188]
Nincs ugyanis teremtmény, akit a megtestesült Igével és Megváltóval egy sorba lehetne állítani; hanem miként Krisztus papságában másképpen részesednek a fölszentelt szolgák, mint a hívő nép, s miként Isten egyetlen jósága valóban sokféleképpen árad szét a teremtményekben, úgy a Megváltó egyedülálló közvetítése sem zárja ki, hanem életre hívja a teremtményekben az egy forrásból merítő változatos részvételt.
Máriának ezt az alárendelt szerepét az Egyház kétkedés nélkül vallja, szüntelenül tapasztalja, és a hívők szívének ajánlja, hogy ennek az anyai oltalomnak támogatásával bensőségesebben ragaszkodjanak a Közvetítőhöz és Üdvözítőhöz.
(A Szűz és Anya az Egyház előképe)
63. A Boldogságos Szűz azonban az istenanyaság ajándéka és feladata -- mely Őt megváltó Fiával egyesíti --, s egyedülálló kegyelmei és ajándékai által az Egyházzal is bensőséges kapcsolatban van: az Istenszülő a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az Egyház előképe, miként már Szent Ambrus tanította.[189] A joggal anyának és szűznek mondható Egyház misztériumában a Boldogságos Szűz Mária az első helyen áll, mert a szüzesség és az anyaság nagyszerű és páratlan mintaképe.[190]
Telve hittel és engedelmességgel nem mást, mint az Atya Fiát szülte a világra, mégpedig férfit nem ismerve, a Szentlélek erejéből, mint egy új Éva, aki nem az őskígyónak, hanem Isten hírnökének hitt, kételkedést nem ismerő hittel. A Fiút pedig, akit e világra szült, Isten elsőszülötté tette a sok testvér (vö. Róm 8,29), vagyis a hívők között, kiknek születésében és fölnevelésében anyai szeretettel működik közre.
(Az Egyház is szűz és anya)
64. Az Egyház, miközben Mária titokzatos szentségét szemléli, szeretetét utánozza és hűségesen teljesíti az Atya akaratát, Isten igéjének hívő elfogadása által maga is anya lesz: az igehirdetéssel és a keresztséggel ugyanis új, halhatatlan életre szüli a Szentlélektől fogant és az Istenből született fiakat. És szűz is az Egyház: sértetlenül és tisztán megőrzi a Vőlegényének adott szavát, és Urának anyját követve, a Szentlélek erejével szűziesen őrzi a sértetlen hitet, a szilárd reményt és az őszinte szeretetet.[191]
(Szűz Mária követendő erényei)
65. Míg azonban az Egyház a Boldogságos Szűz személyében már elérkezett a tökéletességre, s ezért ránc és szeplő nélkül való (vö. Ef 5,27), a keresztények még csak törekszenek a bűn legyőzésére és az életszentségben való növekedésre; ezért Máriára emelik szemüket, minthogy ő az erények mintaképeként tündöklik a kiválasztottak egész közössége előtt. Amikor az Egyház áhítattal elmélkedik róla és az emberré lett Igének világosságában szemléli őt, tisztelettudó lélekkel hatol beljebb a megtestesülés mélységes titkába, és egyre jobban hasonlóvá válik vőlegényéhez. Mária ugyanis oly benső helyet foglal el az üdvösség történetében, hogy a hit legfőbb titkait egyesíti és tükrözi magában; ezért dicsérete és tisztelete hatékonyan hívja Fiához, Fiának áldozatához és az Atya szeretetéhez a hívőket. Az Egyház viszont -- mikor Krisztus dicsőségéért fárad -- egyre hasonlóbbá lesz magasztos Előképéhez, mert folytonosan fejlődik a hitben, a reményben, a szeretetben, s mindenütt keresi és megteszi Isten akaratát. Ezért az Egyház apostoli munkájában is méltán tekint föl arra, aki világra szülte Krisztust, aki azért fogantatott a Szentlélektől és született a Szűztől, hogy az Egyház által a hívők szívében is megszülessék és felnövekedjék. A Szent Szűz a maga életében annak az anyai érzületnek a példája, melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden munkatársát, aki az emberek újjászületéséért fáradozik.
IV. A Boldogságos Szűz tiszteletéről az Egyházban
(A tisztelet lényege és alapja)
66. Máriát, akit az isteni kegyelem a Fiú után az angyalok és emberek fölé magasztalt mint Isten szentséges anyját, mivel részese volt Krisztus misztériumainak, méltán tiszteli az Egyház különleges tisztelettel. És valóban, a legősibb koroktól fogva "Istenszülő" néven tisztelik a Boldogságos Szüzet, és a hívők minden veszedelmükben és ínségükben az ő oltalma alá futnak könyörgésükkel.[192] Különösen az efezusi zsinat óta növekedett meg csodálatosan Isten népének Mária-kultusza, tiszteletben és szeretetben, segítségül hívásban és követésben, az ő prófétai szava szerint: "Boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagyot tett velem ő, a Hatalmas" (Lk 1,48). Ez a tisztelet, ahogyan az Egyházban mindig él, teljesen egyedülálló ugyan, mégis lényege szerint más, mint az imádás, mellyel a megtestesült Igét, valamint az Atyát és a Szentlelket imádjuk, s melyre a Mária-tisztelet nagyon is ráhangol. A Mária-tisztelet különféle formái -- melyeket az Egyház a józan tanítás és ortodox tanítás határain belül a korok és helyek körülményeinek megfelelően és a hívők sajátosságaihoz és képességeihez alkalmazkodva jóváhagyott --, azt eredményezik, hogy miközben az anyát tiszteljük, a Fiút, akiért minden teremtetett (vö. Kol 1,15--16), s akiben az örök Atyának tetszése szerint az egész teljesség lakozik (Kol 1,19) valóban megismerjük, szeretjük, dicsőítjük és megtartjuk parancsait.
(Lelkipásztori útmutatás)
67. A Szentséges Zsinat jól átgondoltan adja elő ezt a katolikus tanítást, s egyúttal inti az Egyház minden gyermekét, hogy nagylelkűen ápolja a Boldogságos Szűz tiszteletét, különösen liturgikus kultuszát, becsülje nagyra azokat a Máriát tisztelő szokásokat és ájtatosságokat, melyeket a Tanítóhivatal ajánlott a századok folyamán. Vallásos lelkülettel tartsák meg a régebbi korokban kelt határozatokat Krisztus, a Boldogságos Szűz és a szentek képeinek tiszteletéről.[193] A hittudósokat és az isteni Ige hirdetőit pedig nyomatékosan buzdítja, hogy gondosan tartózkodjanak minden hamis túlzástól, de az indokolatlan szűkkeblűségtől is az Istenszülő páratlan méltóságának szemléltetésében.[194] A Tanítóhivatal vezetése mellett tanulmányozzák a Szentírást, a szentatyákat, az egyháztanítókat és az Egyház liturgikus hagyományait, hogy helyesen világíthassák meg a Boldogságos Szűz szerepét és kiváltságait, melyek mindig Krisztusra irányulnak, aki minden igazság, szentség és jámborság forrása. Gondosan tartózkodjanak szavaikban és tetteikben mindentől, ami az Egyház igazi tanítását illetően megtéveszthetné az elkülönült testvéreket vagy bárki mást. Fontolják meg továbbá a hívők, hogy a valódi áhítat nem terméketlen és átmeneti érzelemből áll, nem is valamilyen hiszékenységből; ellenkezőleg az igaz hitből indul ki, mely elismerteti velünk Isten anyjának kiválóságát, és iránta gyermeki szeretetre és erényeinek utánzására buzdít.
V. Mária a biztos remény és a vigasztalás jele Isten zarándok népe számára
(Szűz Mária a reménység jele)
68. Amint Jézus anyja a mennyben testében és lelkében már megdicsőülten mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, melynek az eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja (vö. 2Pt 3,10), a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára.
(Legyen szószólónk!)
69. Nagy örömet és vigasztalást szerez e Szentséges Zsinatnak, hogy az elkülönült testvérek közt is vannak, akik megadják Urunk és Üdvözítőnk Anyjának az őt megillető tiszteletet. Különösen a keletiek azok, akik tüzes lendülettel és áhítatos lélekkel tisztelik a mindenkor szűz Istenszülőt. Minden Krisztus-hívő állandóan könyörögjön Isten és az emberek Anyjához, hogy ő, aki már a kezdetnél is támogatta imájával az Egyházat, most a mennyben a szentek és az angyalok fölé fölmagasztalva mindaddig legyen szószólónk Fiánál, a szentek közösségében, amíg a világ népei -- akár a keresztény névvel ékeskednek, akár még nem ismerik Üdvözítőjüket -- békességgel és egyetértően boldogan össze nem gyűlnek az Isten egyetlen népében a szent és oszthatatlan Háromság dicsőségére.
Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.
Rómában, Szent Péternél, 1964. november 21-én.
Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke.
Következnek a zsinati atyák aláírásai
JEGYZETEK
[1] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 64,4: PL 3,1017. CSEL (Hartel), III B, 720. lap. Poitiers-i Sz. Hilarius, In Mt. 23,6: PL 9,1047. Sz. Ágoston, többhelyütt. Alexandriai Sz. Cirill, Glaph. in Gen. 2,10: PG 69, 110 A.
[2] Vö. Nagy Sz. Gergely, Horn, in. Evang. 19,1: PL 76, 1154. B. S. Sz. Ágoston, Serm, 341, 9. 11: PL 39, 1499. sk. Damaszkuszi Sz. János, Adv. Iconocl. II: PG 96, 1357.
[3] Vö. Sz. Irenaeus, Adv. Haer. III 24,1: PG 7,966 B; Harvey 2, 131; ed Sagnard, Sources Chr., 398. lap.
[4] Sz. Ciprián, De Orat. Dom. 23: PL 4,553; Hartel, III A, 285. lap. Sz. Ágoston, Serm. 71, 20,33: PL 38, 463 sk. Damaszkuszi Sz. János, Adv. Iconocl. 12: PG 96, 1358. D.
[5] Vö. Origenész, In Mt. 16,21: PG 13, 1443 C; Tertullián, Adv. Marc. 3, 7: PL 2, 357 C; CSEL 47, 3, 386. lap. Liturgiai forrásokul vö. Sacramentariurn Gregorianum: PL 78, 160 B. Vagy C. Mohlberg, Liber Sacramentorum romanae ecclesiae, Róma 1960, 111. lap, XC: "Isten, aki a szentek társaságából készítesz magadnak örök hajlékot ..." Himnuszok: Urbs Ierusalem beata a szerzetes breviáriumban, és Coelestis urbs Ierusalem a római breviáriumban.
[6] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. III, q. 62, a. 5, ad 1.
[7] Vö. XII. Pius Mystici Corporis körlevél, 1943. jún. 29.: AAS 35 (1943) 208. lap.
[8] Vö. XIII. Leó, Divinum illud körlev., 1897. máj. 9.: AAS 29 (1896-97) 650. lap. XII. Pius, Mystici Corporis körlevél, i. h. 219-220. lap; Denz, 2288 (3808). Sz. Ágoston, Serm. 268, 2: PL 38, 1232, és másutt. Aranyszájú Sz. János, In Sph. Horn. 9,3: PG 62, 72. Alexandriai Didymus, Trin 2, 1: PG 39, 449. sk. Sz. Tamás, In Col. 1,18, lett. 5; ed. Marietti, II n. 46: "Amint egy test lesz a lélek egységéből, úgy az egy-ház is a Lélek egységéből..."
[9] XIII. Leó, Sapientiae christianae körlev. 1890. jan. 10.: ASS 22 (1889-90) 392. lap; ua. Satis cognitum körlev. 1896, jún. 29.: ASS 28 (1895-96) 710. lap. skk. XII. Pius Mystici Corporis körlev., i. h. 199-200. lap.
[10] Vö. XII. Pius Mystici Corporis körlev., i. h. 221. lap skk., ua. Humani generis körlev. 1950. aug. 12.: ASS 42 (1950) 571. lap.
[11] XIII. Leó, Satis cognitum körlev. i. h. 713. lap.
[12] Vö. Apostoli Hitvallás: Denz. 6-9 (10-13); Nicea-konstantinápolyi Hitvallás: Denz. 86 (150); ezzel vesd össze Trienti Hitvallás: Denz. 994 és 999 (1862 és 1868).
[13] "Szent (egyetemes apostoli) római Egyház": a Trienti Hitvallásban, i. h. és 1. Vat. zsin.: III. Sessio, Const. dogm. de fide cath.: Denz. 1782 (3001).
[14] Sz. Ágoston, Civ. Dei, XVIII, 51,2: PL 41,614.
[15] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 69,6: PL 3,1142 B; Hartel 3 B, 754. lap: "az egység elválaszthatatlan szentsége".
[16] Vö. XII. Pius, Magnificate Dominum szózat, 1954. nov. 2.: AAS 46 (1954) 669. lap, Mediator Dei körlev. 1947. nov. 20.: AAS 39 (1947) 555. lap.
[17] Vö. XI. Pius, Miserentissimus Redemptor 1928. máj. 8.: AAS 20 (1928) 171. lap. sk., XII. Pius: Vous nous avez szózat, 1956. szept. 22., AAS 48 (1956). 714. lap.
[18] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. III q. 63, a. 2.
[19] Vö. Jeruzsálemi Sz. Cirill, Catech. 17. de Spiritu S., II 35-37: PG 33, 1009-1012. Nic. Cabasilas, De vita in Christo, III. kv. de utilitate chrismatis: PG 150, 569-580. Sz. Tamás, Summa Theol. III, q. 65, a. 3 és q. 72, a: 1 és 5.
[20] Vö. XII. Pius; Mediator Dei körlev., 1947. nov. 20.: AAS 39 (1947), különösen 552. lap. sk.
[21] 1 Kor. 7,7: "Mindenki saját ajándékát (idion charisma) kapta Istentől, az egyik ilyent, a másik olyant" Vö. S. Augustinus, De dono perseverantiae 14,37: PL 45,1015 sk.: "Nemcsak a megtartóztatás az Isten ajándéka, hanem a házasok tisztasága is."
[22] Vö. Sz. Ágoston, De praed. sanct. 14,27: PL 44,980.
[23] Vö. Aranyszájú Sz. János, In Io. Horn. 65,1: PG 59,361.
[24] Vö. Sz. Irenaeus, Adv. haer. III, 16,6; III, 22,1-3: PG 7,925 C-926 A és 955-C-958 A; Harvey 2,87 sk. és 120-123; ed. Sagnard Sources Chrét., 290-292. lap és 372. lap. skk.
[25] Vö. Sz. Ignác M., Ad Rom., előszó, ed. Funk I, 252. lap.
[26] Vö. Sz. Ágoston, Bapt. c. Donat. V, 28,39: PL 43,197: "Egészen nyilvánvaló, hogy amikor ezt mondjuk: 'az egyházban belül és kívül', ez a szív és nem a test szerint értendő". Vö. uo. III, 19,26: 152. hasáb; V, 18,24: 189. has.; In Io. Tr. 61,2: PL 35, 1800, és másutt gyakran.
[27] Vö. Lk. 12,48: "Mindattól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni." Vö. még Mt. 5,19-20; 7,21-22; 25,41-46; Jak. 2,14.
[28] Vö. XIII. Leó Praeclara gratulationis, apostoli lev., 1894. jún. 20.: ASS 26 (1893-94) 707. lap.
[29] Vö. XIII. Leó, Satis cognitum körlev., 1896. jún. 29.: ASS 28 (I895-96) 738. lap. Caritatis studium körlev. 1898. júl. 25.: ASS 31 (1898-99) 11. lap. XII. Pius Neil' alba rádiószózat, 1941. dec. 24.: AAS 34 (1942) 21. lap.
[30] Vö. XI. Pius, Rerum orientalium körlev., 1928. szept. 8., AAS 20 (1928) 287. lap. XII. Pius, Orientalis Ecclesiae, 1944. ápr. 9.: AAS 36 (1944) 137. lap.
[31] Vő. a S.S.C. sz. Officium instructiója, 1949. dec. 20.: AAS 42 (1950) 142. lap.
[32] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. III, q. 8, a. 3, ad 1.
[33] Vö. a. S.S.C. sz. Officiumnak a bostoni érsekhez intézett levele: Denz. 3869-72.
[34] Vö. Cezáreai Euzébiusz, Praeparatio evangelica, 1,1: PG 21, 28 AB.
[35] XV. Benedek, Maximum illud apostoli lev.: AAS 11 (1919) 440. lap, különösen 451. lap. skk. XI. Pius, Rerum Ecclesiae körlev.: AAS 18 (1926) 68-69. lap. XII. Pius, Fidei donum körlev., 1957. ápr. 21.: AAS 49 (1957) 236-237. lap.
[36] Vö. Didaché, 14: ed. Funk, I, 32,1. Sz. Jusztinusz, Dial. 41: PG 6,564. Sz. Iréneusz, Adv. haer. N. 17,5; PG 7,1023; Harvey, 2. 199. lap. sk. Tridenti zsinat, 22. sess, 1. fej.; Denz. 939 (1742).
[37] Vö. I. Vat. zsin. IV. sess., Pastor aeternus const. dogm.: Denz. 1821 (3Q50 A.).
[38] Vö. firenzei zsin., Decretum pro Graecis: Denz. 694 (1307) és I. Vat. zsin., uo.: Denz. 1826 (3059).
[39] Vö. Nagy Sz. Gergely: Liber sacramentorum, Praef. in natali S. Matthiae et S. Thomae: PL 78,51 és 152; vö. Cod. Vat. lat. 3548, f. 18. Sz. Hiláriusz, In Ps. 67,10: PL 9,450; CSEL 22,286. lap. Sz. Jeromos, Adv. lovin. 1,26: PL 23,247 A. Sz. Ágoston, In Ps. 86,4: PL 37,1103 Nagy Sz. Gergely, Mor. in Iob, XXVIII, V: PL 76,455-456. Primasius, Comm. in Apoc. V : PL 68,924 BC. Paschasius Radb., In Mt. L. VIII, 16. fej.: PL 120, 561 C. Vö. XIII. Leó, Et sane lev. 1888. dec. 17.: AAS 21 (1888) 321. lap.
[40] Vö. ApCsel. 6,2-6; 11,30; 13,1; 14,23; 20,17; 1 Thessz. 5,12-13; Fil. 1,1; Kol. 4,11, és többhelyütt.
[41] Vö. ApCsel. 20,25-27; 2 Tim. 4,6 sk., vö. még 1 Tim. 5,22; 2 Tim. 2,2; Tit. 1,5; Római Sz. Kelemen, Ad Cor. 44,3; ed. Funk, I, 156. lap.
[42] Római Sz. Kelemen, Ad Cor, 44,2; ed. Funk, I, 154. lap sk.
[43] Vö. Tertullián, Praescr. haer. 32: PL 2,53.
[44] Vö. Tertullián, Praescr. haer. 32; PL 2,52 sk. Sz. Ignác M., több helyen.
[45] Vö. Sz. Irenaeus, Adv. haer. III, 3,1: PG 7,848 A; Harvey 2,8; Sagnard, 100. lap. sk.: "manifestatam".
[46] Vö. Sz. Irenaeus, Adv. haer. III, 2,2: PG 7,847; Harvey 2,7; Sagnard, 100. lap: "custoditur" vö. uo. IV, 26,2; 1053. has.; Harvey 2,236, valamint IV, 33,8; 1077. has.: Harvey 2,262.
[47] Sz. Ignác mártír, Philad. 1,1; Magn. 6,1: ed. Funk, I, 264. és 234. lap.
[48] Római Sz. Kelemen, i.h. 42,3-4; 44,3-4; 57,1-2: ed. Funk, I, 152, 156, 171 sk. Sz. Ignác mártír, Philad, 2; Smyrn. 8, magn. 3, Trall. 7: ed Funk, I, 265. lap. sk; 282; 232; 246. lap. sk. stb., Sz. Jusztinusz, Apol. 1,65: PG 6,428; Sz. Ciprian, Epist. többhelyütt.
[49] Vö. XII. Leó, Satis cognitum körlev., 1896. An. 29.: ASS 28 (1895-96) 732. lap.
[50] Vö. Trid. zsin., 23. sess. De sacr. ordinis decr., 4. fej.: Denz. 960 (1768); 1. Vat. zsin., 4. sess., De Ecclesia Christi I. dogm. const., 3. fej.: Denz. 1828 (3061). XII. Pius, Mystici Corporis Körlev., 1943. jún. 29.: AAS 35 (1943) 209. és 212. lap. CIC, 329. c. 1. §.
[51] Vö. XIII. Leó, Et sane Iev., 1888. dec. 17.: ASS 21. (1888) 321. lap. sk.
[52] Sz. Leó, M. Serm. 5,3: PL. 54,154.
[53] Trid. zsin., 23. sess., 3. fej. idézi a 2. Tim. 1,6-7 szavait annak bizonyítására, hogy az egyházirend igazi szentség: Denz. 959 (1766).
[54] A Trad. Apost. 3, ed. Botte, Sources Chr., 27-30. lap "Primatus sacerdotii"-t tulajdonit a püspöknek. Vö. Sacramentarium Leonianum, ed. C. Mohlberg, Sacramentarium Veronen, Róma, 1955, 119. lap: "főpapi szolgálatra ... Töltsd be papjaidban titkodnak teljességét ..:" Ua., Liber sacramentorum Romanae Ecclesiae, Róma, 1960, 21-122. lap: "Adj nekik, Uram, püspöki széket egyházad és egész néped kormányozására." Vö. PL 78, 224.
[55] Trad. Apost. 2, ed. Botte, 27. lap.
[56] Trid. zsin. 23. sess., 4. fej.: az egy-házirend szentsége eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe: Denz. 960 (1767). Vö. XXIII. János, Iubilate Deo szózat, 1960. máj. 8.: AAS 52 (1960) 466. lap. VI. Pál, Homélia in Sas. Vaticana, 1963. okt. 20.: AAS 55 (1963) 1014. lap.
[57] Sz. Ciprián, Epist. 63,14: PL 4,386; Hartel, III B, 713. lap: "A pap Krisztus helyetteseként cselekszik." Aranyszájú Sz. János, In 2 Tim. Horn. 2,4: PG 62, 612: a pap Krisztus "symbolon"-ja. Sz. Ambrus, In Ps. 38,25-26: PL 14,1051-52: CSEL 64, 203-204. Ambrosiaster, In 1 Tim. 5,19: PI 17,479 C és In Eph. 4,11-12: 387. has. C. Theodorus Mopsvestenus, Horn. catech. XV, 21 és 24: ed. Tonneau, 497 és 503. lap. Hesychius Hieros., In Lev. L. 2,9,23: PG 93, 894 B.
[58] Vö. Euzébiusz Hist. Eccl., V, 24, 10: GCS II, 1, 415. lap; ed. Bardy, Sources, Chr. II, 69. lap. Dionysius, Euzébiusznál, uo. VII, 5,2: GCS II, 2, 638. lap. sk.; Fardy, II, 168. lap. sk.
[59] Vö. a régi zsinatokról Euzébiusz, Hist. Eccl. V, 23-24: GCS II, I. 488. lap. skk.; Bardy, II, 66. lap. skk. és többhelyütt. Nic. zsin., 5. can.: Conc. Oec. Decr. 7. lap.
[60] Tertullian, De ieiunio, 13: PL 2,972 B; CSEL 20, 292. lap. 13-16. sor.
[61] Sz. Ciprián, Epist. 56,3: Hartel, III B, 650. lap; Bayard, 154. lap.
[62] Vö. Zinelli Relatio officialis az. I. Vat. zsinaton: Mansi 52,1109 C.
[63] Vö. I. Vat. zsin. schema const. dogm. II. De Ecclesia Christi, 4. fej.: Mansi 53,310. Vö. Relatio Kleutgen de schemate reformato: Mansi 53,321 B-322 B és declaratio Zinelli: Mansi 52, 1110 A. Lásd még Sz. Leó M., Serm. 4,3: PL 54, 151 A.
[64] Vö. CIC, 227. c.
[65] Vö. I. Vat. zsin., Const. dogm. Pastor aeternus: Denz. 1821 (3050 sk.).
[66] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 66,8: Hartel III, 2, 733. lap: "A püspök az egyházban és az egyház a püspökben".
[67] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 55,24: Hartel, 642. lap, 13. sor: "Az egész világon sok tagra osztott egy egyház". Epist. 36,4: Hartel, 575. lap. 20-21. sor.
[68] Vö. XII. Pius, Fidei donum körlev. 1957. ápr. 21.: AAS 49 (1957) 237. lap.
[69] Vö. Poitiersi Sz. Hiláriusz, In Ps. 14,3: PL 9,206; CSEL 22,86. lap. - Nagy Sz. Gergely, Moral. IV, 7,12: PL 75,643 C. Ps. - Basilius, In Is. 15,296: PG 30,637 C.
[70] Sz. Celesztin, Epist. 18,1-2, ad Conc. Eph.: PL 50,505 AB; Schwartz, Acta Conc. Oec. I, 1,1 22. lap. Vö. XV. Benedek, Maximum illud apostoli lev.: AAS 11 (1919) 440. lap. XI. Pius, Rerum Ecclesiae körlev. 1926. febr. 28.: AAS 18 (1926) 69. lap. XII. Pius, Fidei donum körlev. i.h.
[71] XIII. Leó, Grande munus körlev. 1880. szept. 30.: AAS 13 (1880), 145. lap. Vö. CIC, 1327. c; 1350. c. 2. §.
[72] A pátriárkai székek jogairól, vö. nic. zsin. 6. can. Alexandriáról és AntiochiáróI, 7. can. Jeruzsálemről: Conc. Oec. Decr. 8,1. - IV. Later. zsin., 1215-ben, V. const.: De dignitate patriarcharum: uo. 212. lap. - Ferr.-fir. zsin.: uo. 504. lap.
[73] Vö. Cod. Iuris pro Eccl. Orient., 216-314. c.: de Patriarchis; 324-339: de Archiepiscopis maioribus; 362-391. c.: de aliis dignitariis; in specie, 238. c. 3. §: 216; 240; 251; 255: de Episcopis a Patriarcha nominandis.
[74] Vö. Trid. zsin., Decr. de reform., V. sess. 2. c., 9. sz., és XXIV. sess. 4. can.; Conc. Oec. Decr. 645. és 739. lap.
[75] Vö. I. Vat. zsin., Const. dogm. Dei Filius, 3: Denz. 1712 (3011). Vö. a De Ecclesia I. schemához csatolt megjegyzéseket (Ballarmin Sz. Róbertból vannak véve): Mansi 51, 579 C; valamint a De Ecclesia Christi II. constitutio átdolgozott schemáját, Kleutgen magyarázatával: Mansi 53, 313 AB. IX. Pius, Tuas libenter lev.: Denz. 1683 (2879).
[76] Vö. CIC 1322-1323. c.
[77] Vö. I. Vat. zsin., Const. dogm. Pastor Aeternus: Denz. 1839 (3074).
[78] Vö. Gasser kifejtése az I. Vat. zsinaton: Mansi 52, 1213 AC.
[79] Gasser, uo.: Mansi 1214 A.
[80] Gasser, uo.: Mansi 1215 DC, 1216-1217 A.
[81] Gasser, uo.: Mansi 1213.
[82] I. Vat. zsin., Const. dogm. Pastor Aeternus, 4: Denz. 1836 (3070).
[83] A püspökszentelés orációja a bizánci rítusban: Euchologion to mega, Róma, 1873., 139. lap.
[84] Vö. Sz. Ignác mártír, Smyrn., 8,1: ed. Funk, I, 282. lap.
[85] Vö. ApCsel 8,1; 14,22-23; 20, 17 és többhelyütt.
[86] Mozarab oráció: PL 96, 759 B.
[87] Vö. Sz. Ignác mártír, Smyrn. 8,1: ed Funk, I, 282. lap.
[88] Sz. Tamás, Summa Theol. III, q. 73, a. 3.
[89] Vö. Sz. Ágoston, C. Faustum, 12,20: PL 42,265; Serm. 57,7: PL 38,389 stb.
[90] Sz. Leó M., Serm. 63,7: PL 54,357 C.
[91] Traditio Apostolica Hippolyti, 2-3; ed. Botte, 26-30. lap.
[92] Vö. az examen szövege a püspökszentelés kezdetén és az oráció a püspökszentelés miséjének végén, a Te Deum után.
[93] XIV. Benedek, Romana Ecclesia breve, 1752. okt. 5., 1. §. Bullarium Benedicti XIV., t. IV., Róma, 1758, 21: "A püspök Krisztust képviseli és az 6 munkáját végzi". XII. Pius, Mystici Corporis körlev., 1. c., 211. lap: "A számukra kijelölt nyájat mindegyikük Krisztus nevében legelteti és kormányozza."
[94] XIII. Leó, Satis cognitum körlev., 1896. jún. 29.: AAS 28 (1895-96) 732. lap. Ua., Officio santissimo lev., 1887. dec. 22.: ASS 20 (1887) 264. lap. IX. Pius, Litt. Apost. ad Episcopos Germaniae, 1875. márc. 12.: és consistoriumi szózat, 1875. márc. 15.: Denz. 3112-3117, csak az új kiadásban.
[95] I. Vat. zsin., Const. dogm. Pastor Aeternus, 3: Denz. 1828 (3061). Vö. Relatio Zinelli: Mansi 52,1114 D.
[96] Vö. Sz. Ignác mártír, Ad Ephes. 5,1: ed Funk, I, 216. lap.
[97] Vö. Sz. Ignác mártír, Ad Ephes. 6,1: ed Funk, I, 218. lap.
[98] Vö. Tried. zsin., 23. sess. De sacr. ordinis, 2. fej.: Denz. 958 (1765), és 6 can.: Denz. 966 (1766).
[99] Vö. I. Ince, Epist. ad Decentium: PL 20,554 A; Mansi 3, 1029; Denz. 98 (215): "A presbiterek, bár papok a második rendben, de a főpapság csúcsát nem birtokolják." S. Ciprián, Epist. 61,3: ed. Hartel, 696. lap.
[100] Vö. Trid. zsin., 1. c., Denz. 956a-968 (1763-1778), különösen a 7. can.: Denz. 967 (1777). XII. Pius, Const. Apost. Sacramentum ordinis: Denz. 2301 (3857-61).
[101] Vö. I. Ince, i.h. - Nazianzi Sz. Gergely, Apol. II, 22: PG 35, 432 B. Ps.-Dionysius, Eccl. Hier., 1,2: PG 3,372 D.
[102] Vö. Trid. zsin., 22. sess.: Denz, 940 (1743). XII. Pius, Mediator Dei körlev., 1947. nov. 20.: AAS 39 (1947) 553. lap; Denz. 2300 (3950).
[103] Vö. Trid. zsin. 22. sess.: Denz. 938 (1739-40). II. Vat. zsin., Const. De sacra liturgia, 7. és 47. szám.
[104] Vö. XII. Pius, Mediator Dei körlev., I. fej. a 67. sz. alatt.
[105] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 11,3: PL 4,242 B; Hartel, II, 2, 497. lap.
[106] Ordo consecrationis sacerdotalis, a ruhák föladásakor.
[107] Uo. a praefatióban.
[108] Vö. Sz. Ignác mártír, Philad. 4: ed. Funk, I. 266. lap. I. Kornél Sz. Ciprián-nál, Epist. 48,2: Hartel, III, 2, 610. lap.
[109] Constitutiones Ecclesiae Aegyptiacae, III, 2: ed Funk, Didascalia, II, 103. lap. Statuta Eccl. Ant. 37-41: Mansi 3,954.
[110] Sz. Polikárp, Ad Phil. 5,2; ed. Funk, I, 300. lap: Krisztusról mondjuk, hogy "mindenkinek szolgája lett". Vö. Didaché, 15,1: uo. 32,1. Sz. Ignác mártír, Trall. 2,3: uo. 242. lap. Constitutiones Apostolorum, 8,28,4: ed. Funk, Didascalia I, 530. lap.
[111] Sz. Ágoston, Serm. 340,1: PL 38, 1483.
[112] Vö. XI. Pius, Quadragesimo anno körlev., 1931. máj. 15.: AAS 23, (1931) 221. lap. XII. Pius De quelle consolation szózat, 1951. okt. 14.: AAS 43 (1951) 790. lap. sk.
[113] XII. Pius, Six an se sont écoulés szózat,. 1957; AAS 49 (1957), 927. lap.
[114] Krisztus Király ünnepének praefatiójából.
[115] Vö. XIII. Leó, Immortale Dei körlev., 1885. nov. 1.: ASS 18 (1885), 166. lap. skk. Ua., Sapientiae Christianae körlev. 1890. jan. 10.: ASS 22 (1889-90) 397. lap. skk, XII. Pius, Alla vostra filiale szózat, 1958. márc. 23.: AAS 50 (1958) 220. lap: "la legittima sana laicita dello Stato".
[116] CIC 682. can.
[117] Vö. XII. Pius, De quelle consolation szózat, i. h. 781. lap: "A döntő csatákban többnyire azok vannak előnyben, akik a legszerencsésebb kezdő lépéseket teszik ..." Ua., L'importance de la presse catholique, 1950. febr. 17.: AAS 42 (1950) 256. lap.
[118] Vö. 1Thessz. 5,19 és 1Ján. 4,1.
[119] Epist. ad Diognetum, 6: ed. Funk, I, 400. lap. Vö. Aranyszájú sz. János, In Mt. Horn. 46 (47) 2: PG 58,478, a tésztába kevert kovászról.
[120] Missale Romanum, Gloria in excelsis. Vö. Lk. 1,35; Mk. 1,24; Lk. 4,34; Ján. 6,69 (ho hagios tou Theou); Csel. 3,14; 4,27 és 30; Zsid. 7,26; 1Ján. 2,20; Jel. 3,7.
[121] Vö. Origenész, Comm. Rom. 7,7; PG 14, 1122 B. Ps. - Macarius, De oratione, 11: PG 34,861 AB. Sz. Tamás, Summa Theol. II-II, q. 184. a. 3.
[122] Vö. Sz. Ágoston, Retract II, 18: PL 32,637 sk. - XII. Pius Mystici Corporis körlev., 1943. jún. 29.: AAS 35 (1943) 225. lap.
[123] Vö. XI. Pius, Rerum omnium körlev., 1923. jan. 26.: AAS 15 (1923) 50. lap, és 59-60. lap. Casti connubii körlev. 1930. dec. 31.: AAS 22 (1930) 548. lap. XII. Pius, Const. Apost. Provida Mater, 1947. febr. 2.: AAS 39 (1947) 117. lap. Annus sacer szózat, 1950. dec. 8.: AAS 43 (1951) 27-28. lap. Nel darvi szózat, 1956. júl. 1.: AAS 48 (1956) 574. lap.
[124] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. II-II, q. 184, a. 5. és 6. De perf. vitae spir., 18. fej. Origenes, In Is. Horn. 6,1: PG 13,239.
[125] Vö. Sz. Ignác mártír, Magn. 13, q: ed. Funk, I, 241. lap.
[126] Vö. X. Pius, Haerent animo buzdítás, 1908. aug. 4.: ASS 41 (1908) 560. lap. sk. CIC 124. can. 124. XI. Pius, Ad catholici sacerdotii körlev., 1935. dec. 20.: AAS 28 (I936) 22. lap. sk.
[127] Ordo consecrationis sacerdotalis, a bevezető buzdításban.
[128] Vö. Sz. Ignác mártír, Trall. 2,3: ed. Funk, I, 244. lap.
[129] Vö. XII. Pius, Sous la maternelle protection, 1957. dec. 9.: AAS 50 (1958) 36. lap.
[130] XI. Pius, Casti connubii körlev., 1930. dec. 31.: AAS 22 (1930) 548. lap. Vö. S. Io. Chrysostomus, In Ephes. Hora. 20,2 PG 62,136. skk.
[131] Vö. Sz. Ágoston, Enchir. 121,32: PL 40,288. Sz. Tamás, Summa Theol. II-II, q-. 184, a.l. XII. Pius, Menti nostrae apostoli buzdítás, 1950. szept. 23.: AAS 42 (1950) 660. lap.
[132] A tanácsokról általában, vö. Origenész, Comm. Rom. X, 14: PG 14, 1275 B. Sz. Ágoston, De s. virginitate, 15,15: PL 40, 403. Sz. Tamás, Summa Theol. I-II, q. 100, a. 2C (a végén); II-II. q. 44, q. 4, ad 3.
[133] A sz. szüzesség kiválóságáról, vö. Tertullián, Exhort. cast. 10: PL 2,925 C. - Sz. Ciprián, Hab. virg. 3 és 22: PL 4,443 B és 461 A sk. Sz. Atanáz (?), De virg.: PG 28,252 skk. Aranyszájú sz. János, De virg.: PG 48,533 skk.
[134] A lelki szegénységről, vö. Mt 5,3 és 19,21; Mk. 10,21; Lk. 18,22; az engedelmességre Krisztus példáját említi Ján. 4,34 és 6,38; Fil. 2,8-10; Zsid. 10,5-7. Atyák es rendalapítók bőven vannak.
[135] A tanácsok nein mindenkire vonatkozó gyakorlati megvalósításáról, vö. Arany-szájú sz. János, in Mt. Horn. 7,7; PG 57,81 sk. Sz. Ambrus, De viduis, 4,23: PL 16,241. sk.
[136] Vö. Rosweydus, Vitae, Patrum, Antwerpen, 1628. Apophtegmata Patrum: PG 65. Palladius, Historia Lausiaca: PG 34, 995 skk; ed. Butler. Cambridge 1838 (1904). XI. Pius Umbratilem apostoli constit., 1924. júl. 8.: AAS 16 (1924) 386-387. lap. XII. Pius, Nous sommes heureux szózat, 1958. ápr. 11.: AAS 50 (1958) 283. lap.
[137] VI. Pál, Magno gaudio szózat, 1964. máj. 23.: AAS 56 (1964) 566. lap.
[138] Vö. Cic 487. és 488. can., 4. XII. Pius, Annus sacer szózat, 1950. dec. 8.: AAS 43 (I951) 27. lap. sk. - XII. Pius, Provida Mater apostoli constit., 1947. febr. 2.: AAS 39 (1947) 120. lap. skk.
[139] VI. Pál i. h. 567. lap.
[140] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. II-II, q. 184, a. 3 és q.. 188, a. 2. Sz. Bonaventura, Opusc. XI, Apologia pauperum, 3. fej., 3: ed. Opera, Quaracchi, t. 8., 1898, 245. a. 1.
[141] Vö. I. Vat. zsin. De Ecclesia Christi schema, XV. fej. és 48. megjegyzés: Mansi 51,549 sk. és 619 sk. - XIII. Leó Aux milieu des consolations levél, 1900. dec. 23.: ASS 33 (1900-01) 361. lap. XII. Pius, Provida Mater apostoli constit., i. h. 114. lap. sk.
[142] Vö. XIII. Leó, Romanos Pontifices, constit., 1881. máj. 8.: ASS 13 (1880-81) 483. lap. XII. Pius, Annus sacer szózat, 1950. dec. 8.: AAS 43 (1951) 28. lap. sk.
[143] Vö. XII. Pius, Annus sacer szózat, i. h. 28. lap. XII. Pius, Sedes Sapientiae apostoli constit., 1956. máj. 31.: AAS 48 (1956) 355. lap. - VI. Pál, i. h. 570-571. lap.
[144] Vö. XII. Pius, Mystici Corporis, körlev., 1943. . 29.: AAS 35 (1943) 214. lap. sk.
[145] Vö. XII. Pius, Annus sacer, szózat, i. h. 30. lap. Sous la maternelle protection, szózat, 1957. dec. 9.: AAS 50 (1958) 39. lap. sk.
[146] Firenzei zsin., Decretum pro Graecis: Denz. 693 (1305).
[147] A szellemidézés bármilyen formája ellen szóló régebbi okmányokon kívül IV. Sándortól kezdve (1258. szept. 27.) vö. a S. S. C. sz. Officium körlevele, De magnetismi abusu, 1856. aug. 4.: ASS (1865) 177-178. lap. Denz. 1653-1654 (2823-2825); a 5. S. C. sz. Officium felelete, 1917. ápr. 24.: AAS 9 (1917) 268. 1., Denz. 2182 (3642).
[148] Szent Pál e tanításának összefoglaló kifejtését Lásd: XII. Pius Mystici Corporis körlev.: AAS 35 (1943) 200. lap. és többhelyütt.
[149] Vö. egyebek közt Sz. Ágoston, Enarr. in. Ps. 85, 24: PL 37, 1099. Sz. Jeromos, Liber contra Vigilantium, 6: PL 23,344. Sz. Tamás, In 4m Sent., d. 45, q. 3, a. 2. Sz. Bonaventura, In 4m Sent. d. 45, a. 3, q. 2; sat.
[150] Vö. XII. Pius, Mystici Corporis, körlev.: AAS 35 (1943) 245. lap.
[151] Vö. számos fölirat a római katakombákban.
[152] Vö. I. Geláziusz, de libris recipiendis, decretalis, 3: PL 59, 160, Denz. 165 (353).
[153] Vö. Sz. Metód, Symposion, VII, 3: GCS (Bonwetsch), 74. lap.
[154] Vö. XV. Benedek Decretum approbationis virtutum in causa beatificationis et canonisationis Servi Dei loannis Nepomuceni Neumann: AAS 14 (1922) 23. lap. XI. Pius több szózata a szentekről: Inviti all'eroismo. Discorsi ... t. I-III, Róma 1941-1942, több helyen; XII. Pius, Discorsi e Radiomessaggi, t. 10, 1949, 37-43. lap.
[155] Vö. XII. Pius, körlev. Mediator Dei: AAS 39 (1947) 581. lap.
[156] Vö. Zsid. 13,7; Sir. 44,50; Zsid. 11,3-40. Vö. még XII. Pius Mediator Dei körlev.: AAS 39 (1947) 582-583. lap.
[157] Vö. I. Vat. zsin. De fide catholica constit., 3. fej.: Denz. 1794 (3013).
[158] Vö. XII. Pius, Mystici Corporis körlev.: AAS 35 (1943) 216. lap.
[159] A szentek iránti hálát illetően vö. E. Diehl, Inscriptiones latine Christianae ve-teres, I, Berlin 1925; 2008, 2382. sz. és többhelyütt.
[160] Trid. zsin., 25. sessio De invocatione ... Sanctorum: Denz. 984 (1821).
[161] Római brev., Invitatorium Minden-szentek ünnepén.
[162] Vö. pl. 2 Thessz. 1,10.
[163] II. Vat. zsin. Konstitució a liturgiáról, Sacrosanctum Concilium, 5. f. 104. sz.
[164] A római mise kánonja.
[165] II. Niceai zsin., Act. VII.: Denz. 302 (600).
[166] Firenzei zsin., Decretum pro Graecis: Denz. 693 (1304).
[167] Tridenti zsin. 25. sess., De invocatione, veneratione et reliquiis Sanctorum et sacris imaginibus: Denz. 984-988 (1821-1824); 25. sess. Decretum de purgatorio: Denz, 983 (1820); 6. sess. Decretum de iustificatione, 30. can.: Denz. 840 (1580).
[168] Egyes egyházmegyéknek engedélyezett praefatióból.
[169] Vö. S. Petrus Canisius, Catechismus maior seu summa Doctrinae Christianae, III. fej. (kritikai kiadás F. Streicher), I. rész, 15-16. lap. 44. sz. és 100-101. lap, 49. sz.
[170] Vö. II. Vat. zsin. Konstitúció a liturgiáról, Sacrosanctum, Concilium, 1. f. 8. sz.
[171] Credo a római misében: Symbolum Constantinopolitanum: Mansi 3, 566. vö. Efezusi zsin., uo. 4, 1130 (valamint uo. 2, 665 és 4, 1071); Kalced. zsin., uo. 7,111-116; II. Konstant. zsin., uo. 9,375-396.
[172] A római mise kánonja.
[173] Sz. Ágoston, De S. Virginitate, 6: PL 40, 399.
[174] Vö. VI. Pál, Szózat a zsinaton, 1963. dec. 4.: AAS 56 (1964) 37. lap.
[175] Vö. Sz. Germánusz Const., Horn. in Annunt. Deiparae: PG 98. 328 A; In Dorm. 2; 357. has. - Antiochiai Anasztáz, Serm. 2. de Annunt, 2: PG 89, 1377 AB; Serm. 3,2: 1388. has. C. - Kretai Sz. András, Can. in. B. V. Nat. 4: PG 97, 1321 B. In B. V. Nat., 1: 812. has. A. Horn. in dorm 1: 1068. has. C. - Sz. Szofroniusz. Or. 2 in Annunt., 18: PG 87 (3), 3237 BD.
[176] Sz. Ireneusz. Adc. haer. III, 22,4: PG 7,959 A; Harvey 2, 123.
[177] Sz. Ireneusz, uo.; Harvey. 2,124.
[178] Sz. Epifániusz, Haer. 78,18: PG 42, 728 CD - 729 AB.
[179] Sz. Jeromos, Epist. 22,21: PL 22, 408. Vö. Sz. Ágoston, Serm. 51,2,3: PL 38, 335; Serm. 232, 2:1108 has. - Jeruzsálemi Sz. Cirill., Catech. 12,15: PG 33, 741 AB. - Aranyszájú Sz. János, In Ps. 44,7: PG 55, 193. - Damaszkuszi Sz. János, Horn. 2 in dorm. B. M. V., 3: PG 96, 728.
[180] Vö. Lateráni zsin. a 649. évben, 2. can.: Mansi 10, 1151. - Nagy Sz. Leó, Epist. ad Flav.: PL 54, 759. - Kalced. zsin.: Mansi 7, 462. - Sz. Ambrus, De instit. virg.: PL 16,320.
[181] Vö. XII. Pius, Mystici Corporis körlev., 1943, jún. 29.: AAS 35 (1943) 247-248. lap
[182] Vö. IX. Pius, Ineffabilis bulla, 1854. dec. 8.: Acta Pii IX, 1, I, 616. lap; Denz. 1641 (2803).
[183] Vö. XII. Pius, Munificentissimus, apostoli constit., 1950. nov. 1.: AAS 42 (1950); Denz. 2333 (3903). Vö. Damaszkuszi Sz. János, Enc. in. dorm. Die genitricis, Horn 2 és 3: PG 96, 721-761, főleg 728. has. B. - Konstantinápolyi Sz. Germánusz, In S. Dei gen. dorm. Serm. 1: PG 98 (6), 340-348; Serm 3: 361. has. - Jeruzsálemi Sz. Modesztusz, In dorm. SS. Deiparae: PG 86 (2); 3277-3312.
[184] Vö. XII. Pius, Ad coeli Reginam körlev., 1954. okt. 11.: AAS 46 (1954), 633-636. lap; Denz 3913 skk. Vö. Krétai Sz. András, Horn. 3 in dorm. SS. Deiparae: PG 97, 1089-1109 - Damaszkuszi Sz. János, De fide orth., IV, 14: PG 94, 1153-1161.
[185] Vö. Kleutgen De mysterio Verbi in-carnati, újrafogalmazott szöveg, IV. fej.: Mansi 53, 290. Vö. Krétai Sz. András, In nat. Marie, sermo 4: PG 97, 865. A. - Konstantinápolyi Sz. Germánusz., In annunt. Deiparae: PG 98, 321 BC. In dorm. Deiparae, III; 361. has. D. - Damaszkuszi Sz. János, In dorm. B. V. Mariae, Horn. 1,8: PC 96, 712 BC-713 A.
[186] Vö. XIII. Leó, Adiutricem populi körlev., 1895. szept. 5.: ASS 15, (1895-96) 303. lap. - X. Pius, Ad diem illum körlev., 1904. febr. 2.: Acta I, 154. lap; Denz. 1978 a (3370). - XI. Pius, Miserentissimus körlev., 1928. máj. 8.: AAS 20 (1928) 178. lap. - XII. Pius, rádiószózat, 1946. máj. 13.: AAS 38 (1946) 266. lap.
[187] Sz. Ambrus, Epist. 63; PL 16, 1218.
[188] Sz. Ambrus, Expos. Le. II, 7: PL 15, 1555.
[189] Vö. Ps. - Petrus Dam., Serm. 63: PL 144, 861 AB. - Godefridus a S. Victore, In nat. B. M., Ms. Paris, Mazarine, 1002, fol. 109 r. - Gerhohus Reich., De gloria et honore Filii Hominis, 10: PL 194, 1105 AB.
[190] Sz. Ambrus, i. h. és Expos. Lc. X, 24-25: Pl 15, 1810. - Sz. Ágoston, In Io. Tr. 13, 12: PL 35, 1499. Vö. Serm. 191, 2, 3; PL 38, 1010; stb. Vö. még Béda Venerabilis, In Le. Expos. I, 2. fej.: PL 92, 330. - Isaac de Stella, Serm. 51: PL 194, 1863 A.
[191] "Oltalmad alá ..."
[192] II. Niceai zsin. 787-ben: Mansi 13, 378-379; Denz. 302 (600-601). - Tridenti zsin. 25. sess.: Mansi 33, 171-172.
[193] Vö. XII. Pius, rádiószózat, 1954. okt. 24.: AAS 46 (1954) 679. lap. Ad coeli Reginam, körlev., 1954. okt. 11.: AAS 46 (1959) 637. lap.
[194] Vö. XI. Pius, Ecclesiam Dei körlev., 1923. nov. 12.: AAS 15 (1923) 581. lap. XII. Pius, Fulgens corona körlev., 1953. szept. 8.: AAS 45 (1953) 590-591. lap.
Első fejezet
AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁRÓL
1. Előszó
2. Az Atya üdvözítő terve
3. Krisztus küldetése
4. A Szentlélek az Egyház megszentelője
5. Isten országa
6. A Szentírás képei az Egyházról
7. Az Egyház Krisztus misztikus teste
8. Az Egyház látható és kegyelmi valóság
Második fejezet
AZ ISTEN NÉPÉRŐL
9. Új szövetség, új nép
10. Az egyetemes papság
11. Az egyetemes papság gyakorlása
12. A hitérzék és a karizmák
13. Isten egyetlen népének katolicitása
14. A katolikus hívők
15. Az Egyház és a nem katolikus keresztények
16. Az Egyház és a nem keresztények
17. Az Egyház missziós jellege
Harmadik fejezet
AZ EGYHÁZ HIERARCHIKUS ALKOTMÁNYÁRÓL,
KÜLÖNÖSEN A PÜSPÖKSÉGRŐL
18. Bevezetés
19. A tizenkét apostol
20. Az apostolok utódai, a püspökök
21. Az egyházi rend teljessége
22. A püspöki kollégium és a kollégium feje
23. A kollégium tagjainak kapcsolatai
24. A püspöki szolgálat
25. A tanítás feladata
26. A megszentelés
27. A kormányzás
28. A papok
29. A diákonusok
Negyedik fejezet
A VILÁGI HIVŐK
30. A világi hívők az Egyházban
31. A világi hívők sajátos küldetése
32. A világi hívők méltósága
33. A világi hívők apostoli tevékenysége
34. A világi hívők egyetemes papsága
35. Prófétai szerepük és tanúságtételük
36. A világ rendjének szolgálatában
37. A világi hívek és a hierarchia
38. "Ami a lélek a testben..."
Ötödik fejezet
AZ ÉLETSZENTSÉGRE SZÓLÓ EGYETEMES MEGHÍVÁSRÓL AZ EGYHÁZBAN
39. Bevezetés
40. Bizonyítás a Szentírásból
41. Az életszentség lényege mindig ugyanaz
42. Az életszentség útjai és eszközei
Hatodik fejezet
A SZERZETESEKRŐL
43. Az evangéliumi tanácsok követése az Egyház
44. A szerzetesi állapot lényege és jelentősége
45. A hierarchia és a szerzetesek
46. A szerzetesi önátadás kiváló értéke
47. Buzdítás
Hetedik fejezet
A ZARÁNDOKEGYHÁZ ESZKATOLÓGIKUS JELLEGÉRŐL ÉS EGYESÜLÉSÉRŐL A MENNYEI EGYHÁZZAL
48. A keresztény hivatás eszkatológikus jellege
49. Az úton levők és a célbajutottak összetartoznak
50. Az egész misztikus test közössége
51. Lelkipásztori útmutatás
Nyolcadik fejezet
ISTEN ANYJÁRÓL, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁRÓL KRISZTUS ÉS AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁBAN
I. BEVEZETÉS
52. A Szent Szűz Krisztus misztériumában
53. A Szent Szűz és az Egyház
54. A Zsinat nem terjeszt elő új tanítást
II. A BOLDOGSÁGOS SZŰZ SZEREPÉRŐL AZ ÜDVÖSSÉG RENDJÉBEN
55. A Messiás Anyja az Ószövetségben
56. Szűz Mária beleegyező szavának jelentősége
57. A Gyermek és az Anya
58. Szűz Mária Jézus nyilvános életében
59. A mennybemenetel után
III. A BOLDOGSÁGOS SZŰZRŐL ÉS AZ EGYHÁZRÓL
60. A Szent Szűz és az egyetlen közvetítő, Krisztus
61. Közreműködése az üdvösség művében
62. Alárendelt üdvösségszerző szerep
63. A Szűz és Anya az Egyház előképe
64. Az Egyház is szűz és anya
65. Szűz Mária követendő erényei
IV. A BOLDOGSÁGOS SZŰZ TISZTELETÉRŐL AZ EGYHÁZBAN
66. A tisztelet lényege és alapja
67. Lelkipásztori útmutatás
V. MÁRIA A BIZTOS REMÉNY ÉS A VIGASZTALÁS JELE ISTEN ZARÁNDOK NÉPE RÉSZÉRE
68. Szűz Mária a reménység jele
69. Legyen szószólónk!
A II. Vatikáni Zsinat LUMEN GENTIUM kezdetű
dogmatikus konstitúciója az Egyházról
dogmatikus konstitúciója az Egyházról
PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL
Első fejezet
AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁRÓL
(Előszó)
1. Mivel Krisztus a nemzetek világossága, ez a Szentlélekben összeült szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani azáltal, hogy minden teremtménynek hirdeti az evangéliumot (vö. Mk 16,15). Mivel pedig az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, a korábbi zsinatok nyomában járva híveinek és az egész világnak jobban ki akarja nyilvánítani a maga egyetemes természetét és küldetését. Korunk sajátos körülményei sürgőssé teszik az Egyháznak e feladatát, hogy a társadalmi, technikai és kulturális kapcsolatokban egymáshoz egyre közeledő emberek Krisztusban is megtalálják a teljes egységet.
(Az Atya üdvözítő terve)
2. Az örök Atya bölcsességének és jóságának teljesen szabad és titokzatos terve szerint teremtette az egész világot, elhatározta, hogy az embereket fölemeli az isteni életben való részesedésre, s amikor Ádámban elbuktak, nem hagyta el őket, hanem Krisztusra, a Megváltóra való tekintettel "aki a láthatatlan Isten képmása és az egész teremtés elsőszülötte" (Kol 1,15) mindig segítséget nyújtott az üdvösséghez. Az Atya az összes választottat öröktől fogva "előre ismerte és arra rendelte őket, hogy Fiának képmását öltsék magukra, hogy Ő legyen az elsőszülött a sok testvér között" (Róm 8,29). Úgy határozott, hogy a Krisztusban hívőket a szent Egyházba hívja össze, melyet a világ kezdete óta előképek jeleztek, Izrael népének története és az Ószövetség csodálatosan előkészített,[1] a végső időkben megalapíttatott, a Szentlélek kiáradásakor nyilvánvalóvá lett, s az idők végén dicsőségesen be fog teljesedni. És akkor, ahogyan a Szentatyáknál olvassuk, Ádámtól és "az igaz Ábeltől az utolsó választottig"[2] mind összegyűlnek az Atyánál az egyetemes Egyházban.
(Krisztus küldetése)
3. Eljött tehát a Fiú, akit az Atya küldött, ki minket a világ teremtése előtt kiválasztott Őbenne és eleve fogadott fiaivá rendelt, mert abban találta kedvét, hogy Őbenne állítson helyre mindent (vö. Ef 1,4--5.10).
Krisztus tehát, hogy az Atya akaratát teljesítse, megalapította a földön a mennyek országát, kinyilatkoztatta nekünk az Atya misztériumát, és engedelmességével végrehajtotta a megváltást. Az Egyház, vagyis Krisztusnak misztériumban már jelenlévő országa, Isten erejéből látható módon növekszik a világban. Kezdetét és növekedését jelzi a megfeszített Jézus oldalából kifolyó vér és víz (vö. Jn 19,34), és előre hirdetik az Úrnak kereszthaláláról mondott szavai: "És én, majd ha fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz fogok vonzani" (Jn 12,32: görögben). Valahányszor az oltáron bemutatjuk a keresztáldozatot, melyben "Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott" (1Kor 5,7), megváltásunk műve folytatódik. Az eucharisztikus kenyér egyszerre jelzi és valósítja meg a hívők egységét, akik egy testet alkotnak Krisztusban (vö. 1Kor 10,17). Minden ember erre a Krisztussal való egységre hivatott, aki a világ világossága, akitől eredünk, aki által élünk, s aki felé tartunk.
(A Szentlélek az Egyház megszentelője)
4. A mű elkészülte után -- melyet az Atya a Fiúra bízott, hogy elvégezze a földön (vö. Jn 17,4) -- pünkösdkor elküldetett a Szentlélek, hogy szüntelenül megszentelje az Egyházat, s így a hívőknek Krisztus által az egy Lélekben megnyíljék az Atyához vezető út (vö. Ef 2,18). Ő az élet Lelke, azaz az örök életre szökellő víz forrása (vö. Jn 4,14; 7,38--39) , aki által az Atya a bűnnek meghalt embereket élteti, míg végül halandó testüket föltámasztja Krisztusban (vö. Róm 8,10--11). A Lélek az Egyházban és a hívők szívében mint templomában lakik (vö. 1Kor 3,16; 6,19), imádkozik bennük és tanúságot tesz a fogadott fiúságról (Gal 4,6; Róm 8,15--16.26). Az Egyházat, melyet elvezet a teljes igazságra (vö. Jn 16,13) és összefog a szolgálatban és a közösségben, különböző hierarchikus és karizmatikus ajándékokkal látja el, irányítja és ékesíti a maga gyümölcseivel (Ef 4,11--12; 1Kor 12,4; Gal 5,22). Az evangélium erejével megfiatalítja az Egyházat, szüntelenül megújítja és elvezeti a vőlegénnyel való teljes egyesülésre.[3] A Lélek és a menyasszony ugyanis azt mondja az Úr Jézusnak: Jöjj el! (vö. Jel 22,17).
Így az egyetemes Egyház úgy jelenik meg, mint "az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép".[4]
(Isten országa)
5. A Szent Egyház misztériuma megmutatkozik már magában az alapításában. Az Úr Jézus ugyanis azzal indította el útjára egyházát, hogy hirdette a jó hírt, azt, hogy elérkezett Istennek az Írásokban ősidők óta megígért országa: "Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa" (Mk 1,15; vö. Mt 4,17). Ez az ország Krisztus igéjében, tetteiben és jelenlétében ragyogott föl az emberek előtt. Az Úr igéje ugyanis a földbe vetett maghoz hasonlít (Mk 4,14): akik hittel hallgatják és Krisztus kicsiny nyájához számláltatnak, azok magát az Országot fogadták be; a mag azután saját erejéből csírázik ki és növekszik egészen az aratásig (vö. Mk 4,26--29). Jézus csodái is azt bizonyítják, hogy az Ország már elérkezett a földre: "Ha én Isten ujjával űzöm ki a gonoszlelkeket, akkor bizony eljött hozzátok az Isten országa" (Lk 11,20; vö. Mt 12,28). Ez az Ország azonban mindenekelőtt magának Krisztusnak, az Isten Fiának és Emberfiának személyében nyilvánul meg, aki "azért jött, hogy szolgáljon és odaadja az életét váltságul sokakért" (Mk 10,45).
Miután pedig Jézus az emberekért elszenvedte a kereszthalált és föltámadt, úgy jelent meg, mint Úr, Krisztus és örökre rendelt Pap (vö. ApCsel 2,36; Zsid 5,6; 7,17--21), és kiárasztotta tanítványaira az Atyától megígért Szentlelket (vö. ApCsel 2,33). Ezért az Egyház, fölruházva alapítójának ajándékaival és hűségesen megtartva a szeretet, az alázatosság és az önmegtagadás parancsát, küldetést kapott Krisztus és Isten Országának hirdetésére és a népek közötti terjesztésére, s ennek az Országnak csírája és kezdete a földön. Miközben lassanként növekszik, maga is az Ország beteljesedésére áhítozik, és minden erejével reménykedik és vágyódik arra, hogy Királyával a dicsőségben egyesüljön.
(A Szentírás képei az Egyházról)
6. Amint az Ószövetségben az Ország kinyilatkoztatása gyakran előképekben történik, úgy az Egyház benső természete most is a pásztoréletből, a földművelésből, az építkezésből vagy a családból és a jegyességből vett, s már a prófétai könyvekben előkészített képekben mutatkozik meg.
Az Egyház ugyanis akol, melynek egyetlen és megkerülhetetlen ajtaja Krisztus (Jn 10,1--10). Ugyanakkor nyáj is, melyről Isten előre hirdette, hogy Ő maga lesz a pásztora (vö. Iz 40,11; Ez 34,11), s melynek juhait, bár emberi pásztorok legeltetik, mégis maga Krisztus, a Jó Pásztor, a Pásztorok Fejedelme (vö. Jn 10,11; 1Pt 5,4), vezeti és táplálja szüntelen, aki életét adta a juhokért (vö. Jn 10,11--15).
Az Egyház megmunkált föld, vagyis Isten szántóföldje (1 Kor 3,9). Rajta nő az az ősi olajfa, melynek szent gyökere a pátriárkák voltak, s melyben megtörtént és meg fog történni a zsidók és a pogányok kiengesztelődése (Róm 11,13--26). Az Egyházat a mennyei Földműves mint választott szőlőskertet telepítette (Mt 21,33--43; vö. Iz 5,1). Krisztus az igazi szőlőtő, aki életet és termékenységet ad a vesszőknek, azaz nekünk, akik az Egyház által őbenne maradunk, s aki nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15,1--5).
Az Isten építményének is gyakran mondják az Egyházat (1Kor 3,9). Maga az Úr ahhoz a kőhöz hasonlította magát, melyet elvetettek az építők, mégis szegletkővé lett (Mt 21,42; vö. ApCsel 4,11; 1Pt 2,7; Zsolt 117,22). Erre az alapra építik az Egyházat az apostolok (vö. 1Kor 3,11), és tőle kapja erejét és szilárdságát az Egyház. Ez az épület különféle neveket kapott: Isten háza (1Tim 3,15), melyben az ő családja lakik; Isten lakóhelye a Lélekben (Ef 2,19--22), Isten hajléka az emberekkel (Jel 21,3), főleg pedig szent templom,[5] melyet az egyházatyák szava szerint a kőből épült templomok megjelenítenek, s a liturgia méltán hasonlítja a szent városhoz, az új Jeruzsálemhez. Benne ugyanis mint élő kövek épülünk itt a földön (1Pt 2,5). E szent várost János úgy látja, hogy a világ megújulásakor leszáll a mennyből, Istentől és oly szép, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony (Jel 21,1).
Az Egyházat, melyet "mennyei Jeruzsálemnek" és "anyánknak" is neveznek (Gal 4,26., vö. Jel 12,17), úgy írják le, mint a szeplőtelen Bárány szeplőtelen jegyesét (Jel 19,7; 21,2.9; 22,17), akit Krisztus "szeretett, és akiért föláldozta magát, hogy megszentelje" (Ef 5,26), akit fölbonthatatlan szövetséggel vett magához, és szüntelenül "táplál és gondoz" (5,29). Azt akarta, hogy tisztára mosva tartozzék hozzá, s szeretetben és hűségben legyen alárendelve neki (vö. 5,24), végül örökre elhalmozta mennyei javakkal, hogy megismerjük Istennek és Krisztusnak irántunk való, minden értelmet meghaladó szeretetét (vö. 3,19). Amíg az Egyház itt e földön az Úrtól távol zarándokol (vö. 2Kor 5,6), számkivetettnek érzi magát, miközben az odafönt valókat keresi és ízleli, ahol Krisztus ül az Isten jobbján, ahol az Egyház élete el van rejtve Krisztussal Istenben mindaddig, amíg Vőlegényével együtt meg nem jelenik a dicsőségben (vö. Kol 3,1--4).
(Az Egyház Krisztus misztikus teste)
7. Isten Fia a magával egyesített emberi természetben halálával és föltámadásával legyőzve a halált, megváltotta és új teremtménnyé formálta át az embert (vö. Gal 6,15; 2Kor 5,17). Az összes nemzetből meghívott testvéreit Lelke közlésével titokzatosan a testévé tette.
Ebben a testben Krisztus élete árad szét a hívőkbe, akik a szentségek által titokzatos és valóságos módon egyesülnek a szenvedett és megdicsőült Krisztussal.[6] A keresztség által ugyanis Krisztushoz válunk hasonlóvá: "Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel" (1Kor 12,13). E szent szertartással megjelenik és megvalósul a Krisztus halálával és föltámadásával való egyesülés: "A keresztségben ugyanis eltemettettünk vele együtt a halálba"; ha pedig "halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk föltámadásában is" (Róm 6,4--5). Az eucharisztikus kenyér megtörésekor valóságosan részesedvén az Úr testéből fölemeltetünk a vele és az egymással való kommunióra. "Mivel egy kenyér, egy test vagyunk mi mindnyájan, akik egy kenyérből részesülünk." (1Kor 10,17). Így mi valamennyien az ő testének tagjai leszünk (vö. 1Kor 12,27) "egyenként pedig egymásnak tagjai" (Róm 12,5).
Amint az emberi test tagjai, jóllehet sokan vannak, mégis egy testet alkotnak, úgy a hívők is Krisztusban (vö. 1Kor 12,12). Krisztus testének építésénél is érvényesül a tagoknak és a feladatoknak a különbözősége. Egy a Lélek, aki sokféle ajándékát a maga gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint osztja szét az Egyház javára (vö. 1Kor 12,1--11). Az ajándékok közül kimagaslik az apostoloknak adott kegyelem, mert az ő tekintélyüknek a Lélek még a karizmatikusokat is alárendeli (vö. 1Kor 14). Ugyanaz a Lélek személyesen, a maga erejével és a tagok belső összetartozásával egyesítvén a testet, létrehozza és sürgeti a szeretetet a hívők között. Ezért ha szenved az egyik tag, mind együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, valamennyi együtt örül vele (vö. 1Kor 12,26).
Ennek a testnek a feje Krisztus. Ő a láthatatlan Isten képmása, és benne teremtetett minden. Ő előbb van mindennél, és minden Benne áll fönn. Ő a feje a testnek, mely az Egyház. Ő a kezdet, elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben (vö. Kol 1,15--18). Hatalmas erejével uralkodik a égieken és a földieken, s mindent fölülmúló tökéletességével és tevékenységével az egész testet betölti dicsőségének gazdagságával (vö. Ef 1,18--23).[7]
Minden tagnak hasonlóvá kell formálódnia Őhozzá, amíg Krisztus ki nem alakul bennük (vö. Gal 4,19). Ezért fölvétetünk az Ő életének misztériumaiba, hasonlóvá válunk Őhozzá vele együtt meghalván és föltámadván, mígcsak együtt nem fogunk uralkodni vele (vö. Fil 3,21; 2Tim 2,11; Ef 2,6; Kol 2,12 stb.). Amíg a földi élet zarándokútját járjuk, és a szorongatások és üldözések közepette az Ő nyomában járunk, mint test a fővel részesülünk az Ő szenvedéseiben, együtt szenvedvén vele, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk (vö. Róm 8,17).
"Ő tartja fenn az egész testet és ő fogja össze izületekkel és izmokkal, s Isten szerint való növekedéséről is ő gondoskodik" (Kol 2,19). Ő osztja szét állandóan testében, vagyis az Egyházban a szolgálatok ajándékait, melyekkel az ő erejével üdvös szolgálatot nyújtunk egymásnak, hogy az igazságot cselekedvén a szeretetben, mindenben felnőjünk Őhozzá, aki a mi Fejünk (vö. Ef 4,11--16 a görögben).
Annak érdekében, hogy Benne szüntelenül megújuljunk (vö. Ef 4,23), a Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanaz a Főben és a tagokban, az egész testet úgy élteti, fogja össze és mozgatja, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták az egyházatyák, melyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.[8]
Krisztus pedig szereti az Egyházat, mint menyasszonyát, a feleségét saját testeként szerető férj példaképeként (vö. Ef 5,25--28); maga az Egyház viszont alá van rendelve Fejének (5,23--24). "Mert Őbenne lakik testi formában az istenség egész teljessége" (Kol 2,9), azért elhalmozta isteni adományaival az Egyházat, mely az Ő teste és teljessége (vö. Ef 1,22--23), hogy egyre terjedjen és eljusson Isten egész teljességére (vö. 3,19).
(Az Egyház látható és kegyelmi valóság)
8. Az egyetlen közvetítő, Krisztus szent Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, ezen a földön látható szervezetként alapította és tartja fenn szüntelen,[9] s általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De a hierarchikus szervezettel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bővelkedő egyházat nem szabad két valóságnak tekintenünk, hanem emberi és isteni elemekből álló, egy összetett valóságot alkotnak.[10] Ezért nem közönséges analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához hasonlít. Amint ugyanis az isteni Igének a fölvett természet mint az üdvösség Vele elválaszthatatlanul egyesült élő szerve szolgál, ugyanígy szolgál az Egyház társadalmi szerkezete az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének a test növekedésére (vö. Ef 4,16).[11]
Ez Krisztus egyetlen Egyháza, melyet a Hiszekegyben egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk,[12] s melyet Üdvözítőnk feltámadása után a pásztor Péternek adott át (Jn 21,17) és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását (vö. Mt 28,18), és mindörökre "az igazság oszlopának és erősségének" rendelte (1Tim 3,15). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik,[13] jóllehet szervezetén kívül is megtalálható az igazságnak és a megszentelésnek több eleme, melyek mint Krisztus egyházának saját ajándékai, a katolikus egységre sarkallnak.
Miként azonban Krisztus a megváltás művét szegénység és üldözés közepette vitte végbe, úgy az Egyháznak ugyanezt az utat kell járnia, hogy az üdvösség gyümölcseit közölje az emberekkel. Jézus Krisztus "mint Isten ... szolgai alakot öltött, kifosztotta magát" (Fil 2,6), és értünk "noha gazdag volt, szegénnyé lett" (2Kor 8,9): úgy az Egyház jóllehet küldetéséhez rászorul emberi eszközökre, nem arra törekszik, hogy földi dicsőséget keressen, hanem arra, hogy saját példájával is terjessze az alázatosságot és az önmegtagadást. Miként Krisztust az Atya azért küldte, hogy "örömhírt vigyen a szegényeknek, ... gyógyítsa a megtört szívűeket" (Lk 4,18), "keresse és üdvözítse, ami elveszett" (19,10), hasonlóképpen az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő alapítójának képmását ismeri föl a szegényekben és szenvedőkben, próbál könnyíteni nyomorúságukon és bennük Krisztusnak akar szolgálni. Krisztus azonban "szent, ártatlan, szeplőtelen" (Zsid 7,26), "bűnt nem ismert" (2Kor 5,21), s csak azért jött, hogy a nép bűneit engesztelje ki (vö. Zsid 2,17), a bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja.
Az Egyház "a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját,"[14] az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az Ő misztériumát jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik.
Második fejezet
AZ ISTEN NÉPÉRŐL
(Új szövetség, új nép)
9. Jóllehet bármely időben élő és bármely nemzetből származó ember kedves Isten előtt, ha féli őt és teszi az igazságot (vö. ApCsel 10,35), mégis úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki. Így tehát az izraelita népet kiválasztotta tulajdon népévé, szövetséget kötött vele és fokozatosan oktatta azáltal, hogy történetében kinyilatkoztatta Önmagát és akaratának tervét, és megszentelte Önmagának. Mindez azonban csak előkészítése és előképe volt annak az új és tökéletes szövetségnek, mely majd Krisztusban köttetik meg, s annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, melyet Isten megtestesült Igéje fog átadni. "Íme, napok jönnek -- mondja az Úr --, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával... Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek... Mert mindnyájan ismerni fognak engem a legkisebbtől a legnagyobbig, mondja az Úr" (Jer 31,31--34). Ezt az új szövetséget Krisztus hozta létre, tudniillik az új szövetséget az Ő vérében (vö. 1Kor 11,25), zsidókból és pogányokból híva meg a népet, mely nem test szerint, hanem a Lélekben gyűljön össze és legyen Istennek új népe. A Krisztusban hívők ugyanis, akik nem romlandó, hanem az élő Isten igéje által romolhatatlan magból születtek újjá (vö. 1Pt 1,23), nem testből, hanem vízből és Szentlélekből (vö. Jn 3,5--6), "választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul megszerzett nép" lesznek... "akik valaha nem-nép voltak, most pedig Isten népe" (1Pt 2,9-10).
Ennek a messiási népnek a feje Krisztus, "aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért föltámadt" (Róm 4,25), s most, miután minden mást fölülmúló nevet kapott, dicsőségesen uralkodik a mennyben. Jogállása Isten fiainak méltósága és szabadsága, kiknek szívében a Szentlélek úgy lakik, mint templomban. Törvénye az új parancs, hogy úgy kell szeretnie, ahogyan maga Krisztus szeretett bennünket (vö. Jn 13,34). S végül célja az Isten Országa, melyet maga Isten kezdeményezett a földön, melynek egyre terjednie kell, míg Isten tökéletessé nem teszi a történelem végén, amikor megjelenik Krisztus, a mi életünk (vö. Kol 3,4), és "maga a teremtés a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára" (Róm 8,21). Így tehát ez a messiási nép, bár ténylegesen nem foglal magába minden embert, s nem egyszer kisded nyájnak tűnik, az egész emberiség számára az egység, a remény és az üdvösség nagyon erős hajtása. Krisztus, aki ezt a népet az élet, a szeretet és az igazság közösségévé alapította, eszközként is fölhasználja mindenki megváltására, és elküldi az egész földkerekségre a világ világosságául és a föld sójául (vö. Mt 5,13--16).
Miként pedig a pusztában vándorló, test szerinti Izraelt már Isten Egyházának hívták (2Ezd 13,1; vö. Szám 20,4; MTörv 23,1); úgy a jelen világban élő, s az eljövendő és maradandó várost kereső (vö. Zsid 13,14) új Izraelt is Krisztus Egyházának nevezik (vö. Mt 16,18), hiszen Krisztus szerezte meg tulajdon vérén (vö. ApCsel 20,28), betöltötte a saját Lelkével és ellátta a látható és társas egység szükséges kellékeivel. Isten összehívta azokat, akik hittel tekintenek Jézusra, az üdvösség szerzőjére, az egység és béke princípiumára, és Egyházat alkotott belőlük, hogy ez az Egyház legyen minden egyes ember számára ennek az üdvöt hozó egységnek a látható szakramentuma.[15] Hogy kiterjedjen a Föld minden részére, belép az emberek történelmébe, ugyanakkor fölülmúlja az időt és a népek határait. A kísértések és szorongatások között élő Egyház az Úrtól megígért isteni kegyelemből meríti az erőt, hogy a testi gyöngeségben meg ne fogyatkozzék tökéletes hűsége, hanem megmaradjon Ura méltó menyasszonyának, és a Szentlélek hatására szüntelenül megújuljon mindaddig, amíg a kereszt által el nem jut a fényre, mely soha nem ismer alkonyt.
(Az egyetemes papság)
10. Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap (vö. Zsid 5,1--5) az új népet "Istennek és Atyjának országává és papjaivá tette" (Jel 1,6; vö. 5,9--10). A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által lelki házzá és szent papsággá szenteltetnek, hogy a keresztény ember minden cselekedete által lelki áldozatokat ajánljanak föl, és annak erőit hirdessék, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára (vö. 1Pt 2,4--10). Ezért Krisztus tanítványai valamennyien az imádságban állhatatosan és együtt dicsőítve Istent (vö. ApCsel 2,42--47) adják oda önmagukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm 12,1), és a földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, s az érdeklődőknek adjanak számot az örök élet bennük élő reményéről (vö. 1Pt 3,15).
A hívők közös papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság -- jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem lényegileg különböznek egymástól -- egymásra vannak rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik.[16]
Akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent hatalom birtokában kialakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot, és az egész nép nevében fölajánlja Istennek; a hívek pedig királyi papságuk erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban,[17] és azt a szentségek felvételében, az imádságban és hálaadásban, a szent élet tanúságtételével, önmegtagadással és tevékeny szeretettel gyakorolják/valósítják meg.
(Az egyetemes papság gyakorlása)
11. A papi közösség szent és szervesen megalkotott jellege részben a szentségek, részben az erények által valósul meg. A keresztség által az Egyház tagjaivá vált hívőket a szentségi karakter a keresztény vallás kultuszára rendeli, és arra, hogy miután Isten fiaivá újjászülettek, az emberek előtt vallják meg a hitet, melyet Istentől az Egyház által kaptak.[18] A bérmálás szentségével még tökéletesebben kötődnek az Egyházhoz, a Szentlélek különleges ereje tölti el őket, ezért szigorúbb a kötelezettségük, hogy Krisztus igazi tanúiként szavukkal és életmódjukkal terjesszék és védelmezzék a hitet.[19] Amikor részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, az egész keresztény élet forrásában és csúcspontjában, isteni Áldozatot ajánlanak föl Istennek, s vele együtt önmagukat;[20] mind a fölajánlással, mind a szentáldozással mindenki részt vesz a liturgikus cselekményben, de nem egyformán, hanem a különbözőségek megtartásával. Továbbá, akik Krisztus testével táplálkoznak a szentáldozásban, kézzelfogható módon mutatják meg Isten népének egységét, melyet ez a fölséges szentség jól jelez és csodálatosan meg is valósít.
Akik a bűnbánat szentségéhez járulnak, azok Istent sértő bűneikre Isten irgalmas bocsánatát kapják meg. Egyszersmind kibékülnek az Egyházzal, melyet megsebeztek bűnükkel, s mely szeretetével, példájával és imájával közreműködik megtérésükben. A betegek szent kenetével és a papok imádságával az egész Egyház ajánlja a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak a betegeket, hogy nekik enyhületet és üdvösséget szerezzen (vö. Jak 5,14-16); sőt buzdítja őket, hogy szabadon csatlakozva Krisztus szenvedéséhez és halálához (vö. Róm 8,17; Kol 1,24; 2Tim 2,11--12; 1Pt 4,13) szolgáljanak Isten népének javára. Hasonlóképpen akiket az egyházi rend kiemel a hívek sorából, azok arra rendeltetnek, hogy Krisztus nevében legeltessék az Egyházat Isten igéjével és kegyelmével. Végül a keresztény hitvesek a házasság szentségének erejével -- melynek révén Krisztus és az Egyház egysége és termékeny szeretete misztériumában részesednek és azt megjelenítik (vö. Ef 5,32) -- a házaséletben, továbbá a gyermek elfogadásával és nevelésével kölcsönösen segítik egymást, s életük állapotában és rendjében saját ajándékuk van Isten népén belül (vö. 1Kor 7,7).[21] Mert a házasságból ered a család, melyben megszületnek az emberi társadalom új polgárai, akiket a keresztségben a Szentlélek kegyelme Isten gyermekeivé tesz, hogy Isten népe a századok folyamán fönnmaradjon. Ebben a családi egyházban a szülők legyenek gyermekeik első hithirdetői szavukkal és példájukkal, és ápolják mindegyikük sajátos hivatását, különös gonddal pedig a papi hivatást.
Ily sok és ennyire üdvösséges segítség birtokában a Krisztus-hívők, bármely állapotban éljenek is, az Úrtól arra kapnak meghívást, hogy ki-ki a maga útján olyan tökéletesen szent legyen, amilyen tökéletes maga az Atya.
(A hit érzék és a karizmák)
12. Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik, leginkább azáltal, hogy a hívő és szerető élettel egyre szélesebb körben tesz tanúságot róla, és fölajánlja Istennek a dicséret áldozatát: az Ő nevét megvalló ajkak gyümölcsét (vö. Zsid 13,15). A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor "a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig"[22] hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja (vö. 1Tesz2,13), az egyszer átadott szent hit tanítását (vö. Jud 3), és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében.
Ezenkívül ugyanez a Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait "tetszése szerint juttatva kinek-kinek" (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad, melyekkel alkalmassá és készségessé teszi őket különféle tevékenységek vagy hivatalok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében, ahogyan írva van: "A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon velük" (1Kor 12,7). E karizmákat, akár a legragyogóbbakat, akár az egyszerűbbeket és gyakoribbakat, mivel az Egyház szükségleteihez igazodók és nagyon hasznosak, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk. A rendkívüli adományokat azonban nem szabad vakmerően követelni, sem az apostoli munkálkodás eredményességét nem szabad elbizakodottan tőlük remélni; hanem valódiságuk és célszerű fölhasználásuk megítélése azokra tartozik, akik elöljárók az Egyházban, s kiknek különösképpen feladata, hogy ki ne oltsák a Lelket, hanem mindent mérlegeljenek, és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz5,12.19--21).
(Isten egyetlen népének katolicitása)
13. Isten új népébe minden ember meghívást kap. Következésképp ezt a népet, noha mindig egy és egyetlen, ki kell terjeszteni az egész világra és minden történeti korszakra, hogy megvalósuljon Isten terve, aki kezdetben egy emberi természetet alkotott és elhatározta, hogy szétszóródott gyermekeit egybegyűjti (vö. Jn 11,52). Isten ugyanis azért küldte el a Fiát, akit a mindenség örökösévé tett (vö. Zsid 1,2), hogy mindenki Tanítója, Királya és Papja, Isten fiai új és egyetemes népének a feje legyen. Végezetül Isten ezért küldte el Fiának Lelkét, az Urat és Éltetőt, aki az egész Egyház és minden egyes hívő számára a közösség és az egység princípiuma az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban (vö. ApCsel 2,42 a görögben).
Így tehát a Föld összes nemzetében jelen van Isten egyetlen népe, mivel valamennyi nemzetből valók a polgárai, akik nem egy földi, hanem egy mennyei országhoz tartoznak. Mert a földön szerte élő hívők az összes többivel közösséget alkotnak a Szentlélekben, és így az, "aki Rómában lakik, tagjának ismeri el az indusokat".[23] Mivel pedig Krisztus országa nem ebből a világból való (vö. Jn 18,36), azért az Egyház, vagyis Isten népe miközben ezt az Országot meghonosítja valahol, egy-egy nép mulandó javaiból semmit sem vesz el, sőt ellenkezőleg a népek képességeit és erkölcseit, amennyiben jók, elfogadja és támogatja, s elfogadván megtisztítja, erősíti és nemesíti azokat. Nem felejti ugyanis, hogy neki azzal a Királlyal kell gyűjtenie, aki örökségül kapta a nemzeteket (vö. Zsolt 2,8), s akinek városába ezek ajándékokat és kincseket hoznak (vö. Zsolt 71,10; Iz 60,4--7; Jel 21,24). Ez az Isten népét ékesítő egyetemesség magának az Úrnak ajándéka, s ennek révén a katolikus Egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy az egész emberiséget összes javaival a fő, Krisztus alatt, az ő Lelkének egységében foglalja újra össze.[24]
E katolicitás erejével minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak, úgy, hogy az egész és minden egyes rész gyarapodjon a tagok kölcsönös önközlése által, egységben törekedve a teljességre. Ebből következik, hogy Isten népe nemcsak különböző népekből gyűlik össze, hanem önmagában is különféle rendekből áll. Különbség van ugyanis tagjai között akár tisztségük alapján, amikor egyesek szent szolgálatot teljesítenek testvéreik javára, akár állapotuk és életútjuk szerint, amikor egyesek szerzetesként a szűkebb ösvényen törekszenek az életszentségre, és így példájukkal ösztönzik testvéreiket. Ezért az egyházi közösségen belül törvényesen léteznek saját hagyományokkal rendelkező részegyházak is, s közben sértetlen marad Péter Katedrájának primátusa, mely az egész szeretetközösség élén áll,[25] védi a törvényes változatosságot és őrködik afölött, hogy a részleges értékek ne ártsanak, hanem inkább javára legyenek az egységnek. Innen származik végül az, hogy az Egyház különböző részei bensőséges kapcsolatban osztoznak a lelki javakon, az apostoli munkásokon és az anyagi eszközökön. Isten népének tagjai ugyanis a javak közös birtoklására hivatnak, és az egyes Egyházakra is érvényesek az Apostol szavai: "Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymás szolgálatára, hogy az Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek" (1Pt 4,10).
Isten népének e katolikus egységébe tehát, mely előre jelzi és előmozdítja az egyetemes békét, minden ember meg van híva és különféle módon hozzá tartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind a többi Krisztusban hívő, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre.
(A katolikus hívők)
14. A Szent Zsinat tehát elsősorban a katolikus hívők felé fordul. A Szentírás és a hagyomány alapján azt tanítja, hogy ez a földön vándorló Egyház szükséges az üdvösséghez. Mert egyedül Krisztus a közvetítő és az üdvösség útja, aki az Ő testében, ami az Egyház, jelenik meg számunkra; Ő maga pedig kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát (vö. Mk 16,16; Jn 3,5), egyúttal az Egyház szükségességét is megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne.
Az Egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkének birtokában az Egyház egész berendezését és az üdvösség minden eszközét benne elfogadják, és látható közösségében -- a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékeivel -- kapcsolódnak Krisztushoz, aki Egyházát a pápa és a püspökök által kormányozza. Az viszont nem üdvözül, aki beépül ugyan az Egyházba, de nem tart ki a szeretetben, és így "teste szerint" az Egyház kebelében marad, "szíve szerint" azonban nem.[26] Az Anyaszentegyház gyermekei azonban el ne felejtsék, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdonítaniuk; s ha nem válaszolnak rá gondolattal, szóval és cselekedettel, nem csupán nem üdvözülnek, hanem szigorúbb ítélet alá is esnek.[27]
A katechumenok, akik a Szentlélek indítására kifejezett szándékkal kérik, hogy vegyék fel őket az Egyházba, már e kívánságukkal az Egyházhoz kapcsolódnak; az Anyaszentegyház pedig már övéiként szereti őket és gondoskodik róluk.
(Az Egyház és a nem katolikus keresztények)
15. Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát.[28] Sokan vannak ugyanis, akik a Szentírást a hit és az élet szabályaként tisztelik, és őszinte vallásos buzgóságot tanúsítanak, akik szerető szívvel hisznek Istenben, a mindenható Atyában és Krisztusban, Isten üdvözítő Fiában,[29] meg is keresztelkednek -- és ez összeköti őket Krisztussal --, sőt elismernek és elfogadnak más szentségeket is a maguk egyházaiban vagy egyházi közösségeiben. Többnek közülük püspöksége is van, ünneplik az Eucharisztiát, s ápolják a tiszteletet az Istenszülő Szűz iránt.[30] Mindezekhez járul az imádság és más lelki javak közössége; sőt egy valódi összeköttetés a Szentlélekben, aki adományai és kegyelmei által bennük is munkálkodik megszentelő erejével, és többeket közülük vérük ontásáig megerősített. Így a Lélek Krisztusnak valamennyi tanítványában fölkelti a vágyat és a cselekvést, hogy a Krisztus által megállapított módon mindnyájan békességesen egyesüljenek egy nyájban, egy pásztor alatt.[31] Ennek eléréséért szüntelenül imádkozik, reménykedik és dolgozik az Anyaszentegyház, gyermekeit pedig megtisztulásra és megújhodásra buzdítja, hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon föl az Egyház arcán.
(Az Egyház és a nem keresztények)
16. Azok végül, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle módokon vannak Isten népéhez rendelve.[32] Elsőként az a nép, mely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, s melyből Krisztus test szerint származik (vö. Róm 9,4-5), az atyák miatt nagyon drága választott nép: Isten ajándékai és meghívása ugyanis megbánás nélkül valók (vö. Róm 11,28--29). De az üdvösség terve azokat is átöleli, akik elismerik a Teremtőt, köztük elsősorban a mohamedánokat, akik azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak és velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas és az utolsó napon megítéli az embereket. Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel Ő ad mindennek életet, lélegzetet és mindent (vö. ApCsel 17,25--28), s mint Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4). Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.[33] Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de -- nem az isteni kegyelem nélkül -- iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületnek értékeli az Egyház[34] és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen. Az emberek azonban gyakran, mert a Gonosz rászedte őket, belevesztek okoskodásukba és Isten igazságát hazugsággal cserélték föl azáltal, hogy inkább szolgáltak a teremtménynek, mint a Teremtőnek (vö. Róm 1,21.25), vagy Isten nélkül élve és meghalva ebben a világban a végső kétségbeesés fenyegeti őket. Ezért Isten dicsőségére és mindannyiuk üdvösségének előmozdítására az Egyház, emlékezve az Úr parancsára: "Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16,15), gondosan törekszik arra, hogy támogassa a missziókat.
(Az Egyház missziós jellege)
17. Amint ugyanis az Atya küldte a Fiút, Ő is elküldte apostolait (vö. Jn 20,21): "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok minden nap, a világ végéig." (Mt 28,18--20) Krisztus ezen ünnepélyes parancsát az üdvös igazság hirdetésére az apostoloktól az Egyház kapta meg, hogy teljesítse azt a Föld végső határáig (vö. ApCsel 1,8). Ezért magáévá teszi az Apostol szavát: "Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!" (1Kor 9,16), és küldi is szüntelenül igehirdetőit, amíg teljesen föl nem épülnek az új egyházak, és maguk folytathatják az evangélium hirdetését. Mert az Egyházat a Szentlélek készteti az együttműködésre, hogy valóra váljék Isten terve, aki Krisztust tette meg az üdvösség princípiumává az egész világ számára. Az Egyház az evangélium hirdetésével hitre és a hit megvallására szólítja föl hallgatóit, előkészíti őket a keresztségre, kiragadja a tévedés szolgaságából, beépíti őket Krisztus testébe, hogy a szeretet által felnőjenek Hozzá egészen a teljességig. Munkájának eredménye, hogy bárhol bármi érték található meg elhintve az emberek szívében és elméjében, vagy a népek sajátos szertartásaiban és kultúrájában, az nemcsak el nem vész, hanem rendezetté lesz, megnemesedik és tökéletesedik Isten dicsőítésére, a sátán megszégyenítésére és az ember boldogságára. Krisztus minden tanítványa köteles vállalni a hitterjesztés terhének reá eső részét.[35] Igaz ugyan, hogy bárki megkeresztelheti a hívőket, mégis a pap dolga, hogy a Test építését az eucharisztikus áldozattal végbevigye, beteljesítve, amit Isten mondott a próféta által: "Napkeltétől napnyugtáig nagy az én nevem a nemzetek között, és mindenütt tiszta áldozatot áldoznak és mutatnak be az én nevemnek." (Mal 1,11)[36] Az Egyház pedig úgy imádkozik és dolgozik, hogy Isten népébe, az Úr testébe és a Szentlélek templomába bejusson az egész világ teljessége, és Krisztusban, mindenek fejében a mindenség Teremtője és Atyja megkapjon minden tiszteletet és dicsőséget.
Harmadik fejezet
AZ EGYHÁZ HIERARCHIKUS ALKOTMÁNYÁRÓL,
KÜLÖNÖSEN A PÜSPÖKSÉGRŐL
(Bevezetés)
18. Az Úr Krisztus Isten népének lelkipásztori gondozására és szüntelen gyarapítására egyházában különféle szolgálatokat alapított, melyek az egész test javát célozzák. A szent hatalommal fölruházott szolgák ugyanis testvéreiknek szolgálnak, hogy mindazok, akik Isten népéből valók, s ezért valóságos keresztény méltóságnak örvendenek, szabadon és rendezetten törekedve ugyanarra a célra, eljussanak az üdvösségre.
Ez a Szentséges Zsinat, az első vatikáni zsinat nyomdokaiba lépve, vele együtt tanítja és kijelenti, hogy Jézus Krisztus az örök pásztor szent Egyházat épített, amikor úgy küldte apostolait, ahogyan őt küldte az Atya (vö. Jn 20,21); azt akarta, hogy az apostolok utódai, azaz a püspökök Egyházában pásztorok legyenek egészen az idők végezetéig. Hogy pedig a püspökség maga egy és osztatlan legyen, Szent Pétert a többi apostol élére állította, és benne alapította meg a közösség és a hit egységének örök és látható alapját és princípiumát.[37] A római pápa szent primátusának alapításáról, maradandóságáról, erejéről és módjáról, valamint az ő tévedhetetlen Tanítóhivataláról szóló tanítást a Szent Zsinat újra az összes hívő elé terjeszti, hogy erős hittel higgyék; s ebben az irányban tovább haladva elhatározta, hogy mindenki előtt megvallja és kinyilvánítja a püspökökről, az apostolok utódairól szóló tanítást, akik Péter utódával, Krisztus helyettesével[38] és az egész Egyház látható fejével, az élő Isten házát kormányozzák.
(A tizenkét apostol)
19. Az Úr Jézus, miután az Atyához imádkozott, magához hívta azokat, akiket Ő maga akart, megalkotta a tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket hirdetni Isten Országát (vö. Mk 3,13-19; Mt 10,1-42); kollégiumként, azaz állandó testületként apostolokká tette őket (vö. Lk 6,13), s e kollégium élére a közülük kiválasztott Pétert állította (vö. Jn 21,15--17). Először Izrael fiaihoz, majd minden nemzethez küldte őket (vö. Róm 1,16), hogy hatalmának részeseiként tegyenek tanítványává minden népet, szenteljék meg és kormányozzák őket (vö. Mt 28,16--20; Mk 16,15; Lk 24,45--48; Jn 20,21--23); s így terjesszék az Egyházat, s az Úr vezetése alatt szolgálván legeltessék azt minden nap a világ végezetéig (vö. Mt 28,20). E küldetésükben pünkösd napján nyertek teljes megerősítést (vö. ApCsel 2,1--26) az Úr ígérete szerint: "Megkapjátok a reátok szálló Szentlélek erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Judeában és Szamariában, és egészen a Föld végső határáig" (ApCsel 1,8). Az apostolok pedig mindenütt hirdetvén az evangéliumot (vö. Mk 16,20), melyet a hallgatók a Szentlélek hatására befogadtak, összegyűjtik az egyetemes Egyházat, melyet az Úr az apostolokban alapított meg és Szent Péterre, az ő fejedelmükre épített, miközben a legfőbb Szegletkő maga Jézus Krisztus (vö. Jel 21,14; Mt 16,18; Ef 2,20). [39]
(Az apostolok utódai, a püspökök)
20. Ez az isteni küldetés, melyet Krisztus bízott rá az apostolokra, a világ végéig fog tartani (vö. Mt 28,20), mert az evangélium, melyet nekik kell továbbadniuk, minden időkre az Egyház egész életének alapja. Ezért az apostolok ebben a hierarchikusan rendezett társaságban utódok rendeléséről gondoskodtak.
Mert nem csupán a szolgálatban voltak különféle segítőtársaik,[40] hanem hogy a rájuk bízott küldetés haláluk után is folytatódjék, közvetlen munkatársaikat szinte végrendeletként megbízták azzal, hogy vigyék tovább és szilárdítsák meg a tőlük megkezdett művet;[41] megparancsolván nekik, hogy ügyeljenek az egész nyájra, melyben a Szentlélek állította őket Isten Egyházának pásztorául (vö. ApCsel 20,28). Így tehát ilyen férfiakat állítottak, és a továbbiakra nézve úgy rendelkeztek, hogy ha ezek meghalnak, szolgálatukat más kipróbált férfiak kapják meg.[42] Az Egyházban az első időktől gyakorolt különféle szolgálatok között a hagyomány tanúsága szerint az első helyen áll azoké, akik püspökként a kezdettől folyamatos utódlás által[43] az apostoli magvetés folytatói.[44] Így azután -- Szent Iréneusz tanúsága szerint -- az apostolok által rendelt püspökök, valamint ezek utódai egészen napjainkig az egész világon közismertté teszik[45] és megőrzik[46] az apostoli hagyományt.
A püspökök tehát segítőikkel, az áldozópapokkal és a szerpapokkal együtt átvették a közösség szolgálatát ,[47] Isten helyett állnak a nyáj élén,[48] melynek -- mint tanítómesterek, az istentisztelet papjai és a kormányzás szolgái -- pásztorai.[49] Miként megmarad az a hivatal, melyet az Úr egyedül Péternek, az első apostolnak adott, s melyet át kellett adnia utódainak, úgy megmarad az apostolok egyházkormányzati hivatala is, melyet a püspökök szent rendjének kell állandóan gyakorolnia.[50] Ezért a Szent Zsinat tanítja, hogy a püspökök isteni intézkedés folytán léptek az apostolok helyébe[51] mint az Egyház pásztorai, akiket ha valaki hallgat, Krisztust hallgatja, aki pedig őket megveti, Krisztust veti meg, és azt, aki Krisztust küldte (vö. Lk 10,16).[52]
(Az egyházi rend teljessége)
21. A püspökök személyében tehát, kiknek oldalán a papok állnak, a hívek körében jelen van az Úr Jézus Krisztus, a Főpap. Az Atyaisten jobbján ül ugyan, de nincs távol főpapjainak gyülekezetétől,[53] hanem elsősorban az ő kiváló szolgálatuk által hirdeti Isten igéjét az összes nemzetnek, és szolgáltatja ki folyamatosan a hit szentségeit a hívőknek, s a püspökök atyai hivatala által (vö. 1Kor 4,15) építi be tulajdon testébe az új tagokat természetfölötti újjászületés által, végül az ő bölcsességükkel és okosságukkal irányítja és rendezi az új szövetség népét az örök boldogság felé tartó zarándokútján. Ezek a krisztusi nyáj legeltetésére választott pásztorok Krisztus szolgái és az Isten misztériumainak gondnokai (vö. 1Kor 4,1), akik azt a megbízást kapták, hogy Isten kegyelmének evangéliumáról tanúskodjanak (vö. Róm 15,16; ApCsel 20,24), és ellássák a Lélek és a megigazulás dicsőséges szolgálatát (vö. 2Kor 3,8--9).
E nagy hivatalok betöltéséhez az apostolok Krisztustól a leszálló Szentlélek különleges kiáradását nyerték (vö. ApCsel 1,8; 2,4; Jn 20,22--23), ők maguk pedig kézrátétellel adták tovább munkatársaiknak azt a lelki adományt (vö. 1Tim 4,14; 2Tim 1,6--7), mely a püspökszentelésben jutott el mihozzánk.[54] A Szent Zsinat tanítja, hogy a püspökszentelés a papi rend teljességét adja, melyet mind az Egyház liturgikus szokása, mind az egyházatyák szava a legfőbb papságnak, a szent szolgálat teljességének nevez.[55] A püspökszentelés a megszentelés hivatalával magával hozza a tanítás és a kormányzás hivatalát is, melyeket azonban természetesen csak a kollégium fejével és tagjaival hierarchikus közösségben lehet gyakorolni. A hagyományból ugyanis, melyet különösen liturgikus szertartások, s mind a keleti, mind a nyugati Egyház szokása mutat, nyilvánvaló, hogy a kézrátétel és a szentelés szavai úgy adják át a Szentlélek kegyelmét[56] és úgy vésik be a szentségi karaktert,[57] hogy a püspökök kiemelkedő és szemmel látható módon magának Krisztusnak, a tanítói, pásztori és főpapi hivatalában részesednek és az ő személyében cselekszenek.[58] A püspökökre tartozik, hogy az egyházi rend szentsége által új kiválasztottakat vegyenek föl a püspöki testületbe.
(A püspöki kollégium és a kollégium feje)
22. Amint az Úr rendelkezése alapján Szent Péter és a többi apostol egyetlen apostoli kollégiumot alkot, úgy kapcsolódnak egymáshoz a római pápa, Szent Péter utóda és a püspökök, az apostolok utódai. Már a régi jogszokás, melynek alapján az egész világ püspökei közösséget tartottak egymással és a római püspökkel az egység, a szeretet és a béke kötelékében,[59] ugyanígy a zsinatok,[60] melyeken sokak hozzászólása által kiérlelt határozattal[61] közösen intéztek el jelentős ügyeket,[62] jelzik a püspöki rend kollegiális természetét és értelmét, melyet nyilvánvalóan mutatnak a századok folyamán tartott egyetemes zsinatok is. De ugyanerre utal maga az a régen meghonosodott gyakorlat is, mely szerint több püspököt hívnak meg, hogy részt vegyenek a legfőbb papi szolgálatra kiválasztottnak, az új püspöknek a fölszentelésében. A püspöki testület tagjává a szentségi fölszentelés, valamint a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösség által válik valaki.
A püspökök kollégiumának vagy testületének csak akkor van tekintélye, ha a római pápát, Péter utódát mint főt értelmezi, és az ő primátusi hatalma csorbítatlanul érvényesül a pásztorok és hívek fölött. A római pápának ugyanis hivatalából fakadóan -- mert Krisztus helyettese és az egész Egyház feje -- teljes, legfőbb és egyetemes hatalma van az Egyház fölött, melyet mindig szabadon gyakorolhat. A püspökök rendje viszont, mely az apostolok kollégiumának helyére lépett a tanítás és a lelkipásztori gondoskodás terén, sőt melyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, fejével, a római pápával együtt -- és sohasem e fő nélkül -- szintén hordozó alanya az egész Egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak,[63] de ezt a hatalmat csak a római pápa beleegyezésével gyakorolhatja. Az Úr egyedül Simont tette meg az Egyház sziklájának és kulcsárának (vö. Mt 16,18--19), és őt rendelte egész nyája pásztorának (vö. Jn 21,15); azt az oldó és kötő hivatalt, amit Péter kapott (vö. Mt 16,19) a fejével kapcsolatban álló apostolkollégium is megkapta (vö. Mt 18,18; 28,16--20).[64] Ez a kollégium amennyiben sokakból áll, Isten népének sokféleségét és egyetemességét, amennyiben pedig egy főhöz tartozik, Krisztus nyájának egységét fejezi ki. Ebben a kollégiumban a püspökök -- hűségesen tiszteletben tartva fejük primátusát és felsőbbségét -- saját hatalommal tevékenykednek híveik, sőt az egész Egyház javára, miközben a Szentlélek állandóan erősíti a szervesen fölépített egészet és annak összhangját. Az egyetemes Egyházra vonatkozó legfőbb hatalmat ez a kollégium ünnepélyes módon az egyetemes zsinaton gyakorolja. Egyetemes zsinatról csak akkor van szó, ha Péter utóda megerősíti vagy legalább elfogadja; és a római pápa előjoga, hogy összehívjon ilyen Zsinatokat, azokon elnököljön és azokat megerősítse.[65] Ugyanezt a kollegiális hatalmat gyakorolhatják a pápával együtt a földkerekségen szerte élő püspökök, ha a kollégium feje kollegiális cselekvésre szólítja fel őket, vagy legalábbis a szétszórt püspökök együttes cselekvését jóváhagyja vagy szabadon elfogadja, úgy, hogy valóban kollegiális aktus jöjjön létre.
(A kollégium tagjainak kapcsolatai)
23. A kollegiális egység megmutatkozik az egyes püspököknek a részegyházakkal és az egyetemes Egyházzal való kölcsönös kapcsolataiban is. A római pápa mint Péter utóda örök és látható princípiuma és alapja mind a püspökök, mind a hívők sokasága egységének.[66] Az egyes püspökök viszont az egység látható princípiumai és alapjai a részegyházakban,[67] melyek az egyetemes Egyház képmásai, s bennük és belőlük áll az egy és egyetlen katolikus Egyház.[68] Ezért az egyes püspökök a saját egyházukat, együttesen pedig a pápával együtt az egész Egyházat jelenítik meg a béke, a szeretet és az egység kötelékében.
A részegyházak élén álló egyes püspökök pásztori feladatukat nem más részegyházak, nem is az egyetemes Egyház, hanem csak Isten népének rájuk bízott része fölött gyakorolják. Viszont mint a püspöki kollégium tagjainak és az apostolok törvényes utódainak Krisztus alapítói szándéka és parancsa alapján egyenként is kötelesek törődni az egyetemes Egyházzal,[69] és jóllehet ez nem joghatóság gyakorlása, nagyban hozzájárul az egyetemes Egyház gyarapodásához. Minden püspök tartozik ugyanis erősíteni és megvédeni a hit egységét és az egész Egyház közös fegyelmét; nevelni a híveket Krisztus egész misztikus testének szeretetére, külön is gondolva a szegény, szenvedő és az igazságért üldözött tagokra (vö. Mt 5,10); végül támogatni az Egyház közös ügyeit, főleg pedig azt a célkitűzést, hogy a hit növekedjék és a teljes igazság fénye minden embernek fölragyogjon. De kétségtelen, hogy ha jól vezetik saját Egyházukat, mint az egyetemes Egyház egy részét, nagyban szolgálják az egész misztikus test javát, mely a részegyházak teste is.[70]
A pásztorok testületének kell gondoskodnia arról, hogy az egész földkerekségen hirdessék az evangéliumot, mert Krisztus mindnyájuknak közösen adván a parancsot, közös kötelezettséget rótt rájuk, miként már Celesztin pápa az efezusi zsinat atyáinak figyelmébe ajánlotta.[71] Következőleg az egyes püspökök, amennyire saját hivataluk terhe engedi, kötelesek erőfeszítéseiket egyesíteni mind egymás között, mind pedig Péter utódával, akire különösképpen is rá van bízva a keresztény név terjesztésének roppant feladata.[72] Ezért minden erejükkel gondoskodniuk kell a missziók számára mind aratómunkásokról, mind lelki és anyagi támogatásról, a saját erejükből is, és azáltal is, hogy híveiket buzgó együttműködésre serkentik. Végül a püspökök a szeretet egyetemes közösségében szívesen nyújtsanak testvéri segítséget a többi, különösen a szomszédos és szegényebb egyházaknak, régi korok tiszteletre méltó példája szerint.
Az isteni Gondviselés műve, hogy az apostoloktól és utódaiktól különféle helyeken alapított egyházak egymással szervezett kapcsolatba léptek, közösségbe tömörültek az idők folyamán. Ezek megtartják a hit egységét és az egyetemes egyház egyedüli, isteni alkotmányát, de saját egyházfegyelmük, saját liturgiai gyakorlatuk és saját teológiai s lelkiéleti örökségük van. Némelyikük, mégpedig az ősi pátriárkai egyházak, a hit termőágaként újabbakat, mintegy leány-egyházakat hoztak világra; hozzájuk mind a mai napig a szeretet igen bensőséges kapcsolataik fűzik őket a szentségi életben, valamint a jogok és a kötelességek kölcsönös tiszteletében.[73] A helyi egyházaknak ez az egységet őrző változatossága fényesen bizonyítja az osztatlan egyház katolicitását. Napjainkban a püspöki karok hasonló módon sokféle és hatékony segítséggel járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a kollegialitás szelleme kézzel fogható módon megnyilatkozzék.
(A püspöki szolgálat)
24. A püspökök, mint az apostolok utódai az Úrtól, kinek átadatott minden hatalom a mennyben és a földön, küldetést kaptak arra, hogy tanítsanak minden nemzetet, és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek, hogy az összes ember a hit, a keresztség, valamint a parancsolatok teljesítése által elnyerje az üdvösséget (vö. Mt 28,18; Mk 16,15--16; ApCsel 26,17). E küldetés betöltéséhez az Úr Krisztus megígérte az apostoloknak a Szentlelket, és pünkösd napján az égből elküldte, hogy a Szentlélek erejével az Úr tanúi legyenek a Föld határáig a nemzetek, a népek és a királyok előtt (vö. ApCsel 1,8; 2,1; 9,15). Az a hivatal azonban, melyet az Úr népe pásztoraira bízott, igazi szolgálat, melyet a Szentírásban hangsúlyosan "diakoniának", azaz szolgálatnak neveznek (vö. ApCsel 1,17. 25; 21,19; Róm 11,13; 1Tim 1,12).
A püspökök kánoni küldetése történhet törvényes szokások alapján, melyeket nem vont vissza az Egyház legfőbb és egyetemes hatalma; vagy olyan törvények alapján, melyeket ugyanez a tekintély hozott vagy elismert; vagy közvetlenül Péter utóda által. Püspököt nem lehet beiktatni hivatalába, ha a pápa ezt ellenzi, vagy megtagadja tőle az apostoli közösséget.[74] (A tanítás feladata)
25. A püspökök fő hivatalai közt kimagaslik az evangélium hirdetése.[75] A püspökök ugyanis a hit hírnökei, akik új tanítványokat vezetnek el Krisztushoz; hiteles, azaz Krisztus tekintélyével bíró tanítók, akik a rájuk bízott népnek hirdetik a hitet, melyet el kell fogadni és az erkölcsi életre kell alkalmazni; a Szentlélek világosságával magyarázzák és termékennyé teszik a hitet, újat és régit hozva elő a kinyilatkoztatás kincseiből (vö. Mt 13,52); s éberen elhárítják a nyájat fenyegető tévedéseket (vö. 2Tim 4,1--4). A római pápával közösségben tanító püspököket mindenkinek úgy kell tisztelnie, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érteniük a nyilatkozattal, melyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és a lélek vallásos engedelmességével kell ragaszkodniuk hozzá. Az értelem és akarat e vallásos engedelmességét különös módon tanúsítani kell a római pápa Tanítóhivatala iránt, még akkor is, ha nem "ex cathedra" beszél; azaz tisztelettel el kell ismerni legfőbb Tanítóhivatalát, őszintén ragaszkodni kell tételeihez, az ő elgondolásának és akaratának megfelelően, ami az okmányok jellegéből, ugyanazon tanítás megismétléséből vagy a fogalmazás módjából ismerhető meg.
Jóllehet az egyes püspökök külön-külön nem rendelkeznek a tévedhetetlenség isteni ajándékával, amikor szerte a földkerekségen közösségben vannak egymással és Péter utódával, és hit és erkölcs dolgairól tekintéllyel egy véglegesnek tekintett tételben megegyeznek, tévedhetetlenül hirdetik Krisztus tanítását.[76] Ez még nyilvánvalóbb akkor, amikor Egyetemes Zsinatra egybegyűlve az egész Egyház számára a hit és erkölcs tanítói és bírái, akiknek végzéseihez hívő engedelmességgel kell ragaszkodni.[77]
Ez a tévedhetetlenség, mellyel az isteni Megváltó Egyházát a hit és erkölcs tanításában föl akarta ruházni, az isteni kinyilatkoztatás szentül megőrzendő és hűségesen előadandó letéteményének körére terjed ki. A római pápa, a püspöki kollégium feje hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes Krisztus-hívő legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben (vö. Lk 22,32), hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki.[78] Ezek a tanbeli döntések magából a pápából és nem az Egyház egyetértéséből fakadóan megmásíthatatlanok, mert a Szentlélek Szent Péter személyében megígért támogatásával terjesztette elő, és ezért nem szorulnak senki más jóváhagyására és nem tűrnek más ítélőszékhez való fellebbezést. Ilyenkor ugyanis a római pápa nem mint magánszemély nyilvánít véleményt, hanem mint az egyetemes Egyház legfőbb tanítója, akiben egyedülálló módon van meg az Egyház tévedhetetlenségi karizmája, fejti ki vagy védi meg a katolikus hit tanítását.[79] Az Egyháznak ígért tévedhetetlenség megvan a püspökök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja a legfőbb Tanítóhivatalt. Mindeme döntések sohasem maradhatnak az Egyház hozzájárulásának válasza nélkül ugyanannak a Szentléleknek működése következtében, mellyel Ő Krisztus egész nyáját őrzi és gyarapítja a hit egységében.[80]
Amikor pedig akár a római pápa, akár a püspökök testülete vele együtt meghatároz egy tételt, a kinyilatkoztatás alapján terjeszti elő. Mivel pedig a kinyilatkoztatást írásban vagy a püspökök törvényes utódlása s elsősorban magának a római pápának gondoskodása révén hagyományként épségben adják tovább, és az igazság Lelkének világosságánál az Egyházban szentül őrzik és hűségesen tanítják, ezért mindenkinek csatlakoznia és igazodnia kell hozzá.[81] Kellő föltárásán és helyes megfogalmazásán a római pápa és a püspökök megfelelő eszközökkel, nagy odaadással munkálkodnak, amint azt hivataluk és az ügy fontossága megkívánja,[82] új, nyilvános kinyilatkoztatást pedig, mintha a hit isteni letéteményéhez tartoznék, nem fogadnak el.[83]
(A megszentelés)
26. A püspök az egyházi rend szentsége teljességének birtokában "a legfőbb papság kegyelmének sáfára"[84] különösen az Eucharisztiában, melyet ő maga ajánl föl vagy gondoskodik fölajánlásáról,[85] melyből az Egyház folyamatosan él és növekszik. Krisztusnak ez az Egyháza valóban jelen van a hívek minden törvényes, pásztorához ragaszkodó helyi közösségében, s az újszövetségi Szentírás őket is Egyházaknak nevezi.[86] A maguk helyén ugyanis ők Isten -- a Szentlélekben és sok teljességben (vö. 1Tesz 1,5) meghívott -- új népe. Krisztus evangéliumának hirdetése e helyi egyházakba gyűjti össze a hívőket, és itt ünneplik az Úr vacsorájának misztériumát, "hogy az Úr testének és vérének tápláléka kapcsolja össze az egész testvéri közösséget".[87] A püspök szent szolgálatához kapcsolódó bármely oltárközösség[88] ennek a szeretetnek a szimbóluma, és "a titokzatos test egységéé, mely nélkül nincs üdvösség".[89] E közösségekben -- jóllehet gyakran kicsinyek, szegények vagy szétszórtságban élnek -- jelen van Krisztus, akinek ereje összefogja az egy, szent, kato1ikus és apostoli Egyházat.[90] Mert "éppen a Krisztus testében és vérében való részesedés hatása nem más, mint hogy azzá alakuljunk át, amit magunkhoz veszünk."[91]
Az Eucharisztia minden törvényes ünneplését a püspök irányítja, kire feladatként bízatott, hogy a keresztény vallás kultuszát bemutassa az Istennek, illetve szabályozza az Úr parancsai és az Egyház törvényei szerint; ez utóbbiakat részleteiben ő határozza meg egyházmegyéje számára.
A püspökök így népükért imádkozva és dolgozva sokféleképpen és bőségesen merítenek Krisztus szentségének teljességéből. Az ige szolgálata által közlik a hívőkkel Isten üdvösséget hozó erejét (vö. Róm 1,16), és a szentségek által, melyeknek szabályszerű és gyümölcsöző kiszolgáltatását tekintélyükkel rendezik,[92] megszentelik a híveket. Ők szabályozzák a keresztelést, mely Krisztus királyi papságában részesít. Ők a bérmálás eredeti kiszolgáltatói, ők adják föl a szent rendeket és szabályozzák a bűnbánati fegyelmet, és gondosan buzdítják és oktatják népüket, hogy a liturgiában, különösen a szent áldozatban hittel és tisztelettel vegyenek részt. Végül a rájuk bízottakat jó példával kell serkenteniük, visszatartván őket minden rossztól, és erejükhöz mérten az Úr segítségével szüntelenül nemesíteniük kell erkölcseiket, hogy a rájuk bízott nyájjal együtt eljussanak az örök életre.[93]
(A kormányzás)
27. A püspökök Krisztus helyetteseiként és követeiként kormányozzák[94] a rájuk bízott részegyházakat, mégpedig nemcsak tanáccsal, meggyőzéssel és jó példával, hanem tekintéllyel és szent hatalommal is, melyet csak arra használnak, hogy nyájuk igazságban és szentségben gyarapodjék, megemlékezve arról, hogy aki nagyobb, olyan legyen, mint a kisebb, s aki elöljáró, mint a szolga (vö. Lk 22,26--27). Ez a hatalom, melyet személyesen gyakorolnak Krisztus nevében, saját, rendes és közvetlen hatalmuk, jóllehet gyakorlását végső fokon az Egyház legfőbb tekintélye irányítja és pontosabban körül is írhatja az Egyház és a hívők érdekében. E hatalom erejével a püspökök szent joga és az Úr színe előtt kötelessége, hogy alattvalóikat törvényekkel kormányozzák, fölöttük bíráskodjanak, s mindenben szabályozzák az istentiszteletet és az apostoli munkát.
A püspökökre teljesen rá van bízva a lelkipásztori hivatal, azaz bárányaik folyamatos és mindennapos gondja, és nem kell őket a római pápák helytartóinak tekinteni, hiszen saját hatalmuk van, s a szó legigazibb értelmében elöljárói annak a népnek, melyet kormányoznak.[95] Hatalmukat tehát nem oltja ki a legfőbb és egyetemes hatalom, épp ellenkezőleg, helybenhagyja, erősíti és igényli,[96] miközben a Szentlélek csorbítatlanul megőrzi azt a kormányzati formát, melyet Krisztus Urunk alapított meg Egyházában.
A püspök, akit a családatya küldött háza népe kormányzására, tartsa szem előtt a jó pásztor példáját, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon (vö. Mt 20,28; Mk 10,45) és életét adja a juhokért (vö. Jn 10,11). Az emberek közül vétetvén, és körülvéve gyöngeséggel, megértő és könyörületes tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt (vö. Zsid 5,1--2). Alárendeltjeit, akiket mint igazi fiait támogat és a serény együttműködésre buzdít, hallgassa meg. Mivel lelkükről számot kell adnia Istennek (vö. Zsid 13,17), imádsággal, igehirdetéssel és a szeretet sokféle megnyilatkozásával viseljen gondot rájuk, sőt azokra is, akik nem az egy nyájból valók; tudnia kell, hogy ezeket is reá bízta az Úr. Mivel ő is, miként Pál apostol, mindenkinek adósa (vö. Róm 1,14--15), legyen kész mindenkinek hirdetni az evangéliumot és híveit apostoli és missziós tevékenységre buzdítani.
A híveknek pedig úgy kell ragaszkodniuk a püspökükhöz, ahogy az Egyház ragaszkodik Jézus Krisztushoz és Jézus Krisztus az Atyához, hogy mindenek nagy összhangba kerüljenek az egység által,[97] és bővelkedjenek Isten dicsőségére (vö. 2Kor 4,15).
(A papok)
28. Krisztus, akit az Atya megszentelt és a világba küldött (Jn 10,36), apostolai által saját fölszenteltségének és küldetésének részeseivé tette utódaikat, a püspököket,[98] akik szolgálatuk hivatalát az Egyházban különböző fokokban egyes személyeknek törvényesen átadták. Így az isteni alapítású egyházi szolgálatot különböző rendekben gyakorolják azok, akiket már ősidőktől fogva püspököknek, áldozópapoknak, diákonusoknak hívnak.[99] Az áldozópapokat, jóllehet nincs főpapi méltóságuk, és hatalmuk gyakorlásában a püspököktől függnek, hozzájuk köti a papi méltóság;[100] az egyházi rend szentségének erejéből,[101] s Krisztusnak, a legfőbb és örök papnak képmása szerint (Zsid 5,1--10; 7,24; 9,11--28) az evangélium hirdetésére, a hívek lelkipásztori gondozására és az istentisztelet végzésére szentelik őket, mint az Újszövetség igazi papjait.[102] Az egyetlen közvetítőnek (1Tim 2,5) Krisztusnak hivatalában részesedve saját szolgálati fokozatukban mindenkinek hirdetik az isteni igét. Szent hivatalukat főképp az Eucharisztia ünneplésekor, vagyis a szent áldozati lakomán gyakorolják; itt mintegy Krisztus személyében tevékenykedve[103] és az ő misztériumát hirdetve összekapcsolják a hívők önátadását főjük áldozatával; és az Újszövetség egyetlen áldozatát, tudniillik Krisztus áldozatát, aki egyszer ajánlotta föl önmagát az Atyának szeplőtelen áldozatul (vö. Zsid 9,11-28), jelenvalóvá teszik és alkalmazzák az Úr eljöveteléig (vö. 1Kor 11,26).[104] A bűnbánó és a beteg hívők javára leginkább a kiengesztelés és a megenyhítés szolgálatát végzik, és a hívők szükségleteit és könyörgéseit az Atyaisten elé viszik (vö. Zsid 5,1--4). Krisztusnak, a pásztornak és főnek hivatalát a tekintély rájuk eső részével gyakorolják,[105] egybegyűjtik Isten családját, mint testvéri közösséget,[106] melyet egy lélek éltet, s Krisztus által a Szentlélekben elvezetik az Atyához. A nyáj közepén állva lélekben és igazságban imádják Őt (vö. Jn 4,24). Végül miközben hiszik, amit az Úr törvényéből elmélkedő lélekkel olvasnak, tanítják, amit hisznek, és megteszik, amit tanítanak, az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.[107]
Az áldozópapok, akik a püspökök gondos munkatársai,[108] segítői és szervei, Isten népének hivatott szolgái, egyetlen papi testületet (presbitériumot)[109] alkotnak püspökükkel, bár más a rájuk bízott feladat. A híveknek egy-egy helyi közösségében valamiképpen jelenvalóvá teszik a püspököt, akihez bizalom és segítőkészség fűzi őket, s akitől átvállalják feladatainak és gondjainak egy részét mindennapi fáradozásukkal. A püspök vezetése alatt megszentelik és igazgatják az Úr nyájának egy rájuk bízott csoportját, állomáshelyükön láthatóvá teszik az egyetemes Egyházat és hathatósan járulnak hozzá Krisztus egész testének építéséhez (vö. Ef 4,12). Mindenkor Isten gyermekeinek javára ügyelve arra törekedjenek, hogy működésük szerves része legyen az egész egyházmegye, sőt az egész Egyház lelkipásztori munkájának. Ez a papságban és küldetésben való részesedés sürgeti, hogy a papok ismerjék el igazi atyjuknak a püspököt, és tisztelettel engedelmeskedjenek neki. A püspök viszont fiainak és barátainak tekintse papi munkatársait, amint már Krisztus sem szolgáknak, hanem barátainak hívta tanítványait (vö. Jn 15,15). Az egyházi rend szentsége és a szolgálat alapján tehát minden pap, az egyházmegyések is, a szerzetesek is, a püspökök testületéhez társulnak, s hivatásuk és kegyelmi adományuk mértéke szerint az egész Egyház javát szolgálják.
A közös felszentelés és küldetés erejében bensőséges testvériség kapcsol össze minden papot, mely magától értetődően és szívesen nyilvánuljon meg a kölcsönös -- szellemi és anyagi, lelkipásztori és személyi -- támogatásban, az összejövetelekben s az élet, a munka és a szeretet közösségében.
Krisztusban atyaként viseljék gondját a híveknek, akiket lelki életre szültek a keresztséggel és a tanítással (vö. 1Kor 4,15; 1Pt 1,23). Legyenek jó szívvel a nyáj mintaképei (1Pt 5,3), úgy vezessék és úgy szolgálják helyi közösségüket, hogy az méltó lehessen a névre, mely Istennek egyetlen és egész népét tünteti ki, tudniillik az "Isten Egyháza" névre (vö. 1Kor 1,2; 2Kor 1,1). Ne feledjék, hogy mindennapi életükkel és tevékenységükkel meg kell mutatniuk hívőknek és hitetleneknek, katolikusoknak és nem katolikusoknak egyaránt, milyen az igazi papi és lelkipásztori szolgálat; mindannyiuk előtt tanúskodniuk kell az igazságról és az életről; jó pásztorként azokat is keresniük kell (vö. Lk 15,4--7), akik a katolikus Egyházban meg vannak ugyan keresztelve, de nem járulnak a szentségekhez, sőt elpártoltak a hittől.
Mivel ma az egész emberiség politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben egyre inkább egységessé válik, a papoknak minden széthúzást kizárva egyre inkább egyesíteniük kell törekvésüket és munkálkodásukat a püspökök és a legfőbb pásztor vezetése alatt, hogy az egész emberi nem eljusson Isten családjának egységébe.
(A diákonusok)
29. A hierarchia alsó fokán állnak a diákonusok, akik "nem papságra, hanem szolgálatra" kapják a kézfeltételt.[110] A szentségi kegyelemben megerősödve szolgálnak Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakoniájában a püspökkel és papi testületével közösségben. A diákonus feladata, ha az illetékes hatóság megbízza vele, hogy ünnepélyesen kiszolgáltassa a keresztséget, őrizze és kiossza az Eucharisztiát , az Egyház nevében eskessen és megáldja a házasulókat; elvigye a szent Útravalót a haldoklóknak, Szentírást olvasson a híveknek, oktassa és buzdítsa a népet, vezesse a hívek istentiszteletét és imádságát, kiszolgáltassa a szentelményeket és temessen. A szeretet és a szolgálat feladataiban elmerülve a diákonusok emlékezzenek Szent Polikárp intelmére: "Irgalmasan és serényen éljetek az Úr igazsága szerint, aki mindenkinek szolgája lett."[111]
Mivel pedig ezeket az Egyház életéhez nagyon szükséges hivatalokat a latin Egyház ma érvényes fegyelme szerint számos vidéken csak nehezen lehet betölteni, a jövőben helyre lehet állítani a diákonátust, mint az egyházi hierarchia sajátos és állandó fokozatát. A különféle területeken az illetékes püspöki karokra tartozik, hogy a pápa jóváhagyásával eldöntsék: vajon alkalmas-e és hol alkalmas diákonusokat beállítani a lelkek gondozásába. A római pápa hozzájárulásával diákonussá lehet szentelni érettebb korú házas és alkalmas fiatal férfiakat is; az utóbbiak számára azonban a cölibátus törvényének továbbra is érvényben kell maradnia.
Negyedik fejezet
A VILÁGI HIVŐK
(A világi hívők az Egyházban)
30. A Szent Zsinat miután tárgyalt a hierarchia hivatalairól, készséggel fordítja figyelmét azokra a Krisztus-hívőkre, akiket világi híveknek neveznek. Bár mindaz, amit Isten népéről mondtunk, egyformán szól világiaknak, szerzeteseknek és klerikusoknak, bizonyos dolgok sajátosan is a laikus férfiakra és nőkre tartoznak helyzetüknek és küldetésüknek megfelelően, s ezeknek alapjait korunk sajátos körülményei miatt el kell mélyíteni. A fölszentelt pásztorok jól tudják, hogy a világi hívők mennyire javára vannak az egész Egyháznak. A pásztorok ugyanis tudják, hogy Krisztus nem arra rendelte őket, hogy egyedül hordozzák az Egyház üdvözítő küldetését a világ felé, hanem az ő nagyszerű hivataluk az, hogy úgy gondozzák a híveket és ismerjék el az ő szolgálataikat és karizmáikat, hogy valamennyien a maguk módján együtt munkálkodjanak a közös művön. Mert valamennyiünknek "igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a fővel, Krisztussal. Ő az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle izületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben" (Ef 4,15--16).
(A világi hívők sajátos küldetése)
31. Világi hívőkön itt az egyházi rend és az Egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjain kívül az összes Krisztus-hívőt értjük; tudniillik azokat, akik a keresztséggel Krisztus testébe épültek, Isten népét alkotják és Krisztus papi, prófétai és királyi hivatalának a maguk módján részeseiként az egész keresztény nép küldetését teljesítik az Egyházban és a világban.
A világi hívek különös sajátossága a világi jelleg. A papi rend tagjai ugyanis bár foroghatnak olykor világi dolgokban, akár világi foglalkozást is gyakorolva, mégis sajátos hivatásuk révén elsősorban és hivatásszerűen a szent szolgálatra vannak rendelve; a szerzetesek pedig állapotukkal tesznek világos és nagyszerű tanúságot arról, hogy a boldogságok lelkülete nélkül a világ nem alakulhat át és nem ajánlható föl Istennek. Sajátos hivatásuk alapján a világi hívek dolga az, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék Isten Országát. A világban élnek, vagyis a világnak mindenféle feladatában és munkakörében a családi és társadalmi élet megszokott körülményei között, szinte ezekből a szálakból van szőve az életük. Itt hívja meg őket Isten, hogy saját hivataluk gyakorlásával az evangélium szellemében élve kovászként belülről járuljanak hozzá a világ megszenteléséhez, és életük tanúságával -- hitük, reményük és szeretetük ragyogásával -- mutassák meg másoknak Krisztust. Különleges módon rájuk tartozik tehát, hogy mindazokat a földi dolgokat, melyekkel szoros kapcsolatban vannak, úgy világítsák meg és rendezzék, hogy Krisztus szerint történjenek és növekedjenek, s a Teremtő és a Megváltó dicséretére szolgáljanak.
(A világi hívők méltósága)
32. A szent Egyház isteni alapításából következően szerkezetében és kormányzatában csodálatos változatosságot mutat. "Mert ahogy egy testben több tagunk van, s más a szerepe minden tagnak, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak" (Róm 12,4--5).
Egy tehát az Isten választott népe: "Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség" (Ef 4,5). A Krisztusban nyert újjászületésből eredően közös a tagok méltósága, közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívás a tökéletességre, egy az üdvösség, egy a remény és osztatlan a szeretet. Krisztusban, az egy Egyházban tehát nincs különbség sem faji vagy nemzeti, sem társadalmi vagy nemi alapon, mivel "nincs többé zsidó és görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Krisztus Jézusban." (Gal 3,28 a görögben; vö. Kol 3,11).
Jóllehet tehát az Egyházban nem mindenki ugyanazt az utat járja, valamennyien meghívottak az életszentségre, és ugyanabban a hitben részesültek Isten igazságossága szerint (vö. 2Pt 1,1). Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében. A különbség ugyanis, melyet az Úr tett a fölszentelt szolgák és Isten népének többi tagja között, kapcsolatot hoz magával, mert a pásztorok és a többi hívek kölcsönös összefüggésben vannak egymással; az Egyház pásztorai az Úr példáját követve szolgálnak egymásnak és a hívőknek, ők pedig szívesen működnek együtt a pásztorokkal és tanítókkal. Így a változatosságban tesznek valamennyien tanúságot Krisztus Testének csodálatos egységéről: épp a kegyelmek, szolgálatok, tevékenységek különbözősége köti össze Isten fiait, mert "mindezt egy és ugyanaz a Lélek műveli" (1Kor 12,11).
A világi híveknek tehát isteni ajándékként testvérük Krisztus, aki jóllehet mindenek Ura, mégsem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon (vö. Mt 20,28); ugyanúgy azok is testvéreik, akik a szent szolgálatban Krisztus tekintélyével tanítván, megszentelvén és igazgatván úgy legeltetik Isten családját, hogy a szeretet új parancsát mindenki teljesítse. Erről mondja nagyon szépen Szent Ágoston: "Ahol rettent engem, hogy értetek vagyok, ott vigasztal, hogy veletek vagyok. Mert értetek vagyok püspök, veletek vagyok keresztény. Amaz a tisztség neve, ez a kegyelemé; amaz a veszedelem, ez az üdvösségem."[112]
(A világi hívők apostoli tevékenysége)
33. Az Isten népében összegyűlt és Krisztus egy testében egy fő alá foglalt világi hívők, bárkik legyenek is, arra hivatottak, hogy élő tagként a Teremtő jótéteményéből és a Megváltó kegyelméből kapott minden erejüket az Egyház növekedésére és folytonos megszentelésére fordítsák.
A világi hívek apostolsága részesedés magának az Egyháznak üdvözítő küldetésében, melyre maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással. A szentségek pedig, különösen az Eucharisztia, közlik és táplálják azt az isten- és emberszeretetet, mely az egész apostolság lelke. A világi hívek különösen arra hivatottak, hogy jelenlévővé és tevékennyé tegyék az Egyházat olyan helyeken és körülmények között, ahol csak általuk lehet az Egyház a föld sójává.[113] Így minden laikus a neki juttatott adományokból eredően egyszerre tanúja és eleven eszköze az Egyház küldetésének "Krisztus ajándékozásának mértéke szerint" (Ef 4,7).
E kivétel nélkül minden Krisztus-hívőt érintő apostolságon kívül más módokon is bevonhatók a világi hívek közvetlenebb együttműködésre a hierarchia apostoli munkájába,[114] azon férfiak és nők módján, akik Pál apostolt segítették az evangélium hirdetésében, sokat fáradozva az Úrban (vö. Fil 4,3; Róm 16,3). Arra is alkalmasak, hogy a hierarchia fölvegye őket egyes olyan egyházi munkakörökbe, melyek lelki célt szolgálnak.
Minden laikusra vár tehát a nagyszerű feladat, hogy az üdvösség isteni terve minden idők és minden földrész valamennyi emberéhez egyre inkább eljusson. Ezért meg is kell kapniuk minden lehetőséget, hogy erőik szerint és koruk szükségleteinek megfelelően derekasan kivegyék részüket az Egyház üdvösségszerző munkájából.
(A világi hívők egyetemes papsága)
34. Jézus Krisztus, a legfőbb és örök főpap, mivel tanúságtételét és szolgálatát a világi hívek által is folytatni akarja, Lelkével élteti és szüntelenül serkenti őket minden jó és tökéletes cselekedetre.
Azoknak ugyanis, akiket bensőségesen a maga életéhez és küldetéséhez kapcsol, saját papi hivatalából is részt ad lelki istentisztelet bemutatására, hogy Isten megdicsőüljön és az emberek üdvözüljenek. Ezért a Krisztusnak elkötelezett és Szentlélek által fölkent világi hívek csodálatosan arra hívatnak és válnak képessé, hogy a Lélek gyümölcsei egyre bőségesebben teremjenek bennük. Mert minden cselekedetük, imádságuk, apostoli kezdeményezésük, hitvestársi és családi életük, mindennapi munkájuk, testi-lelki pihenésük, ha a Szentlélek tölti be, sőt az élet terhei is, ha türelmesen hordozzák azokat, Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki áldozattá válnak (vö. 1Pt 2,5), melyet az Eucharisztia ünneplésében az Úr testének fölajánlásával együtt nagy áhítattal ajánlanak föl az Atyának. Így a világi hívek mint mindenütt szentül cselekvő imádók magát a világot szentelik Istennek.
(Prófétai szerepük és tanúságtételük)
35. Krisztus, a nagy próféta, aki az élet tanúságával és a szó erejével hirdette meg az Atya országát, dicsőségének teljes kinyilvánulásáig betölti prófétai küldetését, nem csupán a Hierarchia által, mely az ő nevében és hatalmával tanít, hanem a világi hívek által is, akiket tanúnak állít, és a hit érzékével és a szó kegyelmével ellát (vö. ApCsel 2,17--18; Jel 19,10), hogy az evangélium ereje a mindennapi életben, a családban és a társadalomban megnyilvánuljon. Az ígéret fiainak bizonyulnak, ha erősek a hitben és a reményben, jól fölhasználják a jelen pillanatot (vö. Ef 5,16; Kol 4,5), és türelmesen várják az eljövendő dicsőséget (vö. Róm 8,25). Ezt a reményt pedig ne zárják magukba, hanem folyamatos megtéréssel és küzdve "ennek a sötét világnak kormányzói, a gonosz szellemek ellen" (Ef 6,12) a világi élet struktúráin keresztül is fejezzék ki.
Miként az új törvény szentségei, melyek a hívők életét és apostolságát táplálják, az új ég és az új föld előképei (vö. Jel 21,1), úgy lesznek a világi hívek a remélendő dolgok hatásos hírnökei (vö. Zsid 11,1), ha megingás nélkül kötik össze a hit megvallását a hitből való élettel. Ez az evangelizáció, tudniillik Krisztus hirdetése az élet tanúságával és a kimondott szóval, sajátos jelleget és különleges hatékonyságot nyer attól, hogy a világ megszokott körülményei között történik.
E feladat szempontjából nagyon értékes a külön szentség által megszentelt életállapot, tudniillik a házas és családi élet. A világi hívek apostolságának kiváló iskolája és gyakorlótere ez, ahol a keresztény vallás az egész életet átjárja és egyre jobban átalakítja. A házastársak sajátos hivatása a családban, hogy egymásnak és gyermekeiknek a hitnek és Krisztus szeretetének tanúi legyenek. A keresztény család fennhangon hirdeti mind Isten országának jelenlévő erőit, mind a boldog élet reményét; példájával és tanúságával vádolja a világot a bűnről, és megvilágosítja azokat, akik keresik az igazságot.
Éppen ezért a világi hívek, még ha evilági dolgokkal foglalkoznak is, értékesen járulhatnak a világ evangelizációjához, s ezt meg is kell tenniük. Vannak közülük egyesek, akik a fölszentelt szolgák híján vagy üldöztetésük miatt képességeik szerint bizonyos szent szolgálatokat pótolnak; sokan mások minden erejüket az apostoli munkára áldozzák; de kivétel nélkül valamennyiüknek közre kell működniük a világban Krisztus országának terjesztésében és gyarapításában. A világi hívek tehát komolyan törekedjenek a kinyilatkoztatott igazság mélyebb megismerésére, és állhatatosan kérjék Istentől a bölcsesség ajándékát.
(A világ rendjének szolgálatában)
36. Krisztus, aki engedelmes lett mindhalálig, s ezért az Atya fölmagasztalta őt (vö. Fil 2,8--9), belépett országa dicsőségébe. Minden alá van neki vetve, amíg Ő maga is önmagát és minden teremtményt alá nem vet az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben (vö. 1Kor 15,27--28). Ezt a hatalmat közölte tanítványaival, hogy ők is a királyi szabadság állapotába kerüljenek, és önmegtagadásukkal, szent életükkel legyőzzék magukban a bűn országát (vö. Róm 6,12), sőt hogy másokban is Krisztusnak szolgálva, alázatosan és türelmesen elvezessék testvéreiket ahhoz a Királyhoz, akinek szolgálni uralkodás. Az Úr ugyanis azt kívánja, hogy a világi hívek is terjesszék országát, "az igazság és az élet országát, az életszentség és a kegyelem országát, az igazságosság, a szeretet és a béke országát";[115] ebben az országban maga a természet is fölszabadul a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára (vö. Róm 8,21). Valóban nagy ígéret és nagy parancs szól a tanítványoknak: "Minden a tiétek, ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené" (1Kor 3,23).
A hívőknek tehát föl kell ismerniük az egész teremtés belső természetét, értékét és Isten dicséretére rendeltségét, s még világi tevékenységükkel is segíteniük kell egymást a szentebb életre, hogy Krisztus lelke átjárja a világot, mely így az igazságosságban, szeretetben és békében biztosan eléri célját. Ebben az egyetemesen teljesítendő feladatban a világi híveknek kiemelkedő helye van. A Krisztus kegyelme által belülről fölemelt világi szakértelmükkel és tevékenységükkel nagyon hatásosan hozzájárulnak ahhoz, hogy a teremtett javak a Teremtő rendelkezése szerint és az Ő Igéjének világosságában az emberi munka, a technika és a civilizáció haladása által minden ember javára szolgáljanak; hogy a javakat méltányosabban osszák el, és az emberi és keresztény szabadság egyetemes fejlődését mozdítsák elő. Így fogja egyre jobban megvilágosítani Krisztus az egész emberi társadalmat épp az Egyház tagjain át a maga üdvöt hozó világosságával.
Ezen kívül a világi hívek szervezett formában is próbálják jobbítani a világ intézményeit és a bűnre csábító életkörülményeit, hogy ezek az igazságosság követelményei szerint alakuljanak, és az erények gyakorlásának inkább kedvezzenek, mintsem útjába álljanak. Ha így tesznek, erkölcsi értékekkel fogják átitatni a kultúrát és az alkotó emberi munkát. Ily módon a világ szántóföldje alkalmasabbá válik az isteni ige befogadására; és az Egyház számára tágabbra nyílnak a kapuk, melyeken át a béke üzenete beléphet a világba.
Épp az üdvösség rendje miatt a világi hívek tanuljanak meg gondosan különbséget tenni az őket egyháztagként megillető jogok és kötelességek és azon jogok és kötelességek között, melyek állampolgárként illetik meg őket. Törekedjenek arra, hogy e jogok és kötelességek harmónikus egészet alkossanak, nem feledve, hogy minden evilági dologban is a keresztény lelkiismeretnek kell vezetnie őket, mert semmiféle emberi tevékenység, még az evilági dolgokban sem vonható ki Isten fennhatósága alól. A mi korunkban különösen szükséges, hogy e megkülönböztetés és harmónia minél nyilvánvalóbban megmutatkozzék a hívők cselekvésmódjában, s így az Egyház küldetése egyre jobban megfelelhessen a mai világ sajátos körülményeinek. Miként e1 kell ismerni, hogy a földi ország evilági gondjaiban joggal igazodik a saját törvényeihez; úgy el kell vetnünk azt a szerencsétlen tanítást, mely a társadalmat a vallás teljes figyelmen kívül hagyásával akarja építeni, és támadja vagy kioltja a polgárok vallásszabadságát.[116]
(A világi hívek és a hierarchia)
37. A világi híveknek, mint az összes Krisztus-hívőnek joga van ahhoz, hogy a fölszentelt pásztoroktól bőségesen részesüljön az Egyház lelki javaiból, főként Isten igéjéből és a szentségekből,[117] és pásztora előtt föltárhassa szükségleteit és óhajait azzal a szabadsággal és bizalommal, mely Isten gyermekeit és a Krisztusban testvéreket illeti meg. Tudásukhoz, illetékességükhöz és rátermettségükhöz mérten szabadságukban áll, sőt olykor kötelességük is, hogy véleményt nyilvánítsanak az Egyház javát illető dolgokban.[118] Ha mód van rá, mindez az Egyházban az e célra alapított intézmények által történjen, és mindig igazmondóan, bátran, okosan, tisztelettel és szeretettel azok iránt, akik szent hivataluk alapján Krisztus személyét képviselik.
A világi hívek, mint minden Krisztus-hívő, keresztény engedelmességgel, készségesen fogadják el mindazt, amit a felszentelt pásztorok Krisztus képviselőiként mint tanítók és vezetők kimondanak az Egyházban; ezzel Krisztus példáját követik, aki mindhalálig való engedelmességével minden ember számára megnyitotta az Isten fiai szabadságának boldog útját. És ne mulasszák el, hogy imádságaikkal Istennek ajánlják elöljáróikat, akik úgy őrködnek fölöttünk, mint akiknek számot kell adniuk a lelkünkről, hogy ezt örömmel és ne sóhajtozva tehessék (vö. Zsid. 13,17).
A fölszentelt pásztorok viszont ismerjék el és támogassák a világi hívek méltóságát és felelősségét az Egyházban; szívesen használják föl okos tanácsukat, bizalommal ruházzanak rájuk feladatokat az Egyház szolgálatára, hagyjanak nekik szabadságot és teret a cselekvésben, sőt kezdeményezésre is bátorítsák őket. Atyai szeretettel figyelmesen vegyék fontolóra Krisztusban a világi hívek kezdeményezéseit, véleményeit és kívánságait.[119] Azt a jogos szabadságot, mely a földi társadalomban mindenkit megillet, a pásztorok tisztelettel ismerjék el.
A világi hívek és a lelkipásztorok e családias kapcsolatából igen sok jót lehet várni az Egyház számára: erősödik a világiakban saját felelősségük tudata, fokozódik cselekvőkészségük, és könnyebben is ajánlják föl közreműködésüket a lelkipásztoroknak. Ők viszont a világi hívek lelki és evilági tapasztalataik segítségével pontosabban és alkalmasabban tudnak ítéletet mondani, s így a tagjaiból megerősödött Egyház eredményesebben tudja teljesíteni küldetését a világ életéért.
("Ami a lélek a testben...")
38. Minden egyes laikusnak a világ előtt Jézus Krisztus föltámadása és élete tanújának és az élő Isten jelének kell lennie. Valamennyiüknek együtt és külön-külön, a maguk szerepe szerint a Lélek gyümölcseivel kell táplálniuk a világot (vö. Gal 5,22), ki kell árasztaniuk rá a lelket, mely azokat a szegényeket, szelídeket, békességeseket élteti, akiket az Úr az evangéliumban boldognak hirdetett (vö. Mt 5,39). Egy szóval: "ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban".[120]
Ötödik fejezet
AZ ÉLETSZENTSÉGRE SZÓLÓ EGYETEMES MEGHÍVÁSRÓL AZ EGYHÁZBAN
(Bevezetés)
39. A hit tárgya, hogy az Egyház, melynek misztériumát a Szent Zsinat előterjeszti, fogyatkozhatatlanul szent. Krisztus ugyanis, az Isten Fia, akit az Atyával és a Szentlélekkel "egyedül szentnek" ünneplünk,[121] az Egyházat menyasszonyaként szerette önmagát adva érte, hogy megszentelje (vö. Ef 5,25--26), saját testeként kapcsolta magához, és elárasztotta Szent Lelkének ajándékával Isten dicsőségére. Ezért az Egyházban mindenki, akár a hierarchiához tartozik, akár ennek lelkipásztori gondozása alatt áll, a szentségre hivatott az Apostol szava szerint: "Isten akarata az, hogy szentek legyetek" (1Tesz 4,3; vö. Ef 1,4). Az Egyház e szent volta a kegyelemnek azokban a gyümölcseiben mutatkozik meg -- és meg is kell mutatkoznia -- szüntelen, melyeket a Szentlélek a hívőkben hoz létre. E szentség sokféleképpen mutatkozik meg azokban, akik mások szolgálata közben saját állapotukban a szeretet tökéletességére törekszenek; s egész sajátosan jelentkezik az evangéliumi tanácsok megvalósításában. E tanácsok megvalósítása, melyre a Szentlélek indítására sok keresztény vállalkozik -- akár magánúton, akár az Egyházban jogilag szentesített életforma v. életállapot szerint --, ugyanennek a szentségnek ragyogó tanúsága és példája, és annak is kell lennie a világban.
(Bizonyítás a Szentírásból)
40. Az Úr Jézus, minden tökéletesség isteni mestere és példája, az életszentséget, melynek Ő maga a szerzője és beteljesítője, válogatás nélkül minden tanítványának meghirdette: "Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5,48)[122] Mindegyikükre elküldte a Szentlelket, aki belülről készteti őket, hogy szeressék Istent teljes szívükből, teljes lelkükből, teljes elméjükből és minden erejükből (vö. Mk 12,30), s hogy egymást úgy szeressék, ahogyan Krisztus szerette őket (vö. Jn 13,34; 15,12). Krisztus követői, akiket Isten nem a cselekedeteik alapján, hanem az Ő kegyelme és terve szerint hívott meg és tett megigazulttá Jézus Krisztusban, a hit keresztségében valóban Isten gyermekei és az isteni természet részesei lettek, és így valóban szentté váltak. Ezért a megszentelést, amit megkaptak Isten ajándékaként, életükkel kell megőrizniük és tökéletesíteniük. Az Apostol inti őket, hogy úgy éljenek, "ahogy a szentekhez illik" (Ef 5,3), öltsék magukra "mint Istennek szent és kedves választottjai a szívből fakadó irgalmasságot, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a türelmet" (Kol 3,12), és legyenek meg bennük a Lélek gyümölcsei a megszentelődésre (vö. Gal 5,22; Róm 6,22); minthogy pedig sokban vétünk mindnyájan (vö. Jak 3,2), állandóan rászorulunk Isten irgalmára, és naponta kell imádkoznunk: "Bocsásd meg a mi vétkeinket" (Mt 6,12).[123]
Ezek után mindenki számára nyilvánvaló, hogy minden rendű és állapotú Krisztus-hívő meghívást kap a keresztény élet teljességére és a szeretet tökéletességére,[124] s ez a szentség a földi társadalomban is előmozdítja az emberibb életmódot. E tökéletesség elnyeréséért a hívők vessék latba a Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapott erőket, hogy az Ő nyomában járva és hozzá hasonlóvá válva, mindenben teljesítve az Atya akaratát, szívvel-lélekkel Isten dicsőségére és a felebarátok szolgálatára szenteljék magukat. Isten népének szentsége így hozza meg bőséges gyümölcseit, amint ezt az Egyház története oly sok szent élete által ragyogóan bizonyítja.
(Az életszentség lényege mindig ugyanaz)
41. A különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel, az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az Ő dicsőségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élő hit útján, mely fölébreszti a reményt és a szeretet által tevékeny.
A legfőbb és örök papnak, lelkünk pásztorának és püspökének példája szerint elsősorban Krisztus nyája pásztorainak kell szentül és örömmel, alázatosan és bátran végezniük szolgálatukat, amit ha megtesznek, szolgálatuk számukra a megszentelés nagyszerű eszköze lesz. Akik a papi rend teljességére vannak kiválasztva, szentségi kegyelmet kapnak ahhoz, hogy imádkozva, áldozatot bemutatva, az igét hirdetve, s a püspöki gondoskodás és szolgálat minden formájával gyakorolják a lelkipásztori szeretet tökéletes hivatalát;[125] ne féljenek akár életüket is odaadni juhaikért, és mint a nyáj mintaképei (vö. 1Pt 5,3) az Egyházat saját példájukkal is vezessék napról napra nagyobb életszentségre.
A püspökökhöz hasonlóan az áldozópapok -- akik a püspöki rend lelki koszorúját alkotják,[126] s Krisztus, az örök és egyetlen közvetítő által részesednek a püspöki szolgálat kegyelméből -- a feladatukban való mindennapos szolgálatukkal gyarapodjanak Isten és a felebarát szeretetében, tartsák fönn a papi közösség kötelékét, bővelkedjenek minden lelki jóban, és mindenki előtt Isten élő tanúi legyenek.[127] Kövessék azokat a papokat, akik a századok folyamán gyakran igénytelen és rejtett szolgálatban is az életszentség ragyogó mintaképét hagyták hátra. Az ő dicséretük ma is hangzik Isten Egyházában. A papok saját népükért és Isten egész népéért hivatalból könyörögve és bemutatván az áldozatot, megismerve, amit tesznek, és követve, amit cselekszenek,[128] ne riadjanak vissza az apostoli gondok, veszedelmek és viszontagságok miatt, épp ellenkezőleg, egyre emelkedjenek a szentségben, a gyakori elmélkedéssel táplálva és éltetve tevékenységüket Isten Egyházának örömére. Az áldozópapok valamennyien, s főleg azok, akiket fölszentelésük jogcímén egyházmegyés papoknak hívnak, tartsák emlékezetükben, hogy mennyire előre viszi megszentelődésüket a püspökükhöz való hűséges ragaszkodás és a vele való nagylelkű együttműködés.
A legfőbb pap küldetésének és kegyelmének sajátos módon részesei az egyházi rend alacsonyabb fokán szolgálók, elsősorban a diákonusok, akiknek mint Krisztus és az Egyház misztériumai szolgáinak[129] minden bűnös szokástól tisztán kell őrizniük magukat, s törekedniük kell arra, hogy elnyerjék Isten tetszését és minden jót megtegyenek az emberek színe előtt (1Tim 3,8--10.12,13). A klerikusok, akiket az Úr meghívott és a maga számára elkülönített, s a pásztorok felügyelete alatt készülnek a szolgák feladataira, alakítsák elméjüket és szívüket e nagyszerű kiválasztottsághoz fáradhatatlan imádsággal, lángoló szeretettel, csak arra gondolva, ami igaz, igazságos és dicséretre méltó, s mindent az Isten dicsőségére és tiszteletére cselekedvén. Hozzájuk csatlakoznak azok az Istentől kiválasztott világi hívek, akiket a püspök hív meg, hogy teljesen az apostoli munkának szenteljék magukat, s nagyon eredményesen dolgoznak az Úr szántóföldjén.[130]
A keresztény hitvestársaknak és szülőknek pedig a saját útjukat járva hűséges szeretettel kell egymást támogatniuk a kegyelemben életük végéig, s az Istentől szeretettel elfogadott gyermekeket a keresztény tanítással és az evangéliumi erényekkel kell betölteniük. Így adnak példát mindenkinek a fáradhatatlan és nagylelkű szeretetre, így építik a szeretetteljes testvériséget, s így lesznek tanúi és munkatársai az Anyaszentegyház termékenységének, annak a szeretetnek jeleiként és részeseiként, mellyel Krisztus szerette menyasszonyát és adta önmagát érte.[131]
Hasonló jó példát adnak, noha más módon az özvegyek és azok, akik nem lépnek házasságra; az Egyházban ők is nagy mértékben gyarapíthatják az életszentséget és az apostoli buzgóságot. Azok pedig, akik gyakran kemény munkát végeznek, az emberi munkával ne csak önmagukat tökéletesítsék, ne csak polgártársaikat segítsék s emeljék magasabb szintre az egész társadalmat és a teremtést, hanem tevékeny szeretettel kövessék Krisztust is -- aki saját kezével dolgozott, s az Atyával együtt most is valamennyiünk üdvösségén munkálkodik --, azáltal, hogy örvendeznek a reményben, egymás terhét hordozzák, s mindennapi munkájukkal mint apostolok is egyre magasabb életszentségre jutnak.
Különösképpen érezzék magukat egynek a világ üdvösségéért szenvedő Krisztussal azok, akiket szegénység, gyöngeség, betegség vagy bármilyen nyomorúság szorongat, vagy üldözést szenvednek az igazságért, akiket az Úr boldognak hirdetett az evangéliumban, s kiket "a minden kegyelem Istene, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg minket, rövid szenvedés után maga tesz tökéletessé, erősít és szilárdít meg." (1Pt 5,10).
Tehát minden Krisztus-hívő életének állapota, feladatai és körülményei által napról napra jobban megszentelődik, ha hittel fogad el mindent a Mennyei Atya kezéből, és együttműködik az isteni akarattal, úgy, hogy a földi élet szolgálatával mindenkinek nyilvánvalóvá teszi azt a szeretetet, mellyel Isten szereti a világot.
(Az életszentség útjai és eszközei)
42. "Szeretet az Isten, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad, és Isten őbenne" (1Jn 4,16; így tehát az első és legfontosabb ajándék a szeretet, mellyel Istent mindenekfölött, a felebarátot pedig Őmiatta szeretjük. Annak érdekében, hogy a szeretet a lélekben jó magként felnövekedjen és teremjen, minden hívőnek szívesen kell hallgatnia Isten igéjét és a kegyelem segítségével meg kell tennie Isten akaratát; a szentségekben, főleg az Eucharisztiában és a szent cselekményekben gyakran részt kell vennie, imádkoznia kell és állandóan gyakorolnia kell az önmegtagadást, a hathatós felebaráti szeretetet és az erényeket. A szeretet ugyanis, mint a tökéletesség köteléke és a törvény tökéletes teljesítése (vö. Kol 3,14; Róm 13,10) uralja, eltölti lélekkel és célba viszi a megszentelődés minden eszközét.[132] Ezért az Isten és a felebarát iránti szeretet pecsételi meg Krisztus minden igazi tanítványát.
Mivel Jézus, az Isten Fia, azzal nyilatkoztatta ki a szeretetét, hogy életét adta értünk, senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja Érte és testvéreiért (vö. 1Jn 3,16; Jn 15,13). Már az első időktől fogva voltak -- és mindig is lesznek -- keresztények, akik arra kaptak meghívást, hogy a szeretetről ezen a legkiválóbb módon tanúskodjanak a nagy nyilvánosság, de különösképpen az üldözők előtt. A vértanúságot tehát -- mellyel a tanítvány hasonlóvá válik a Mesterhez, aki a világ üdvösségéért szabadon fogadta a halált, és a vérontásban olyan lesz, mint Ő -- az Egyház a legnagyobb ajándéknak és a szeretet legnagyobb próbájának tekinti. Keveseknek adatik meg, de mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, s Őt az Egyház történelméből soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton.
Az Egyház szentségét különleges módon elősegíti több tanács, melyeket az Úr az evangéliumban javasolt tanítványainak.[133] Ezek közül kimagaslik az isteni kegyelemnek az a drága ajándéka, melyet az Atya némelyeknek megad (vö. Mt 19,11; 1Kor 7,7), tudniillik hogy szüzességben, illetve cölibátusban élve könnyebben tudják osztatlan szívvel csak Istennek szentelni magukat (vö. 1Kor 7,32--34).[134] Ezt a mennyek országáért vállalt tökéletes önmegtartóztatást az Egyház mindenkor különös tiszteletben tartotta, mint a szeretet jelét és ösztökéjét, s a lelki termékenységnek egy egészen sajátságos forrását e világban.
Az Egyház gondol az Apostol intelmére is, aki szeretetre buzdítva híveit, sürgeti, hogy ugyanaz a lelkület legyen bennük, mely Krisztus Jézusban volt, aki "szolgai alakot öltött, kiüresítette magát ... engedelmes lett mindhalálig" (Fil 2,7--8), s értünk, "noha gazdag volt, szegénnyé lett" (2Kor 8,9). Mivel a tanítványoknak mindig utánozniuk kell Krisztus szeretetét és alázatosságát, és tanúságot kell tenniük róla, az Anyaszentegyház örül annak, hogy gyermekei között vannak olyan férfiak és nők, akik szorosabban követik és világosabban mutatják be az Üdvözítő önkiüresítését, Isten gyermekeinek szabadságával vállalva a szegénységet és lemondva saját akaratukról: ők ugyanis a tökéletesség dolgában Isten kedvéért a parancsolatok mértékén túl alávetik magukat egy másik embernek, hogy az engedelmes Krisztushoz hasonlóbbá váljanak.[135]
Így tehát minden Krisztus-hívő meghívást kap az életszentségre és saját állapotának tökéletességére, s ezeket köteles is elérni. Valamennyien ügyeljenek tehát arra, hogy jól irányítsák törekvésüket, nehogy a világ dolgainak használata és a gazdagsághoz való ragaszkodás -- mely ellenkezik az evangéliumi szegénység szellemével -- megakadályozza őket a tökéletes szeretet elérésében, miként az Apostol figyelmeztet: akik használják e világot, ne tapadjanak hozzá, mert ez a világ elmúlik (vö. 1Kor 7,31 a görögben).[136]
Hatodik fejezet
A SZERZETESEKRŐL
(Az evangéliumi tanácsok követése az Egyházban)
43. Az Istennek szentelt tisztaság, szegénység és engedelmesség evangéliumi tanácsai -- melyeket az Úr szava és példája alapozott meg, s az apostolok, az egyházatyák, az egyháztanítók és a pásztorok állandóan ajánlják -- isteni ajándékok, melyeket az Egyház Urától kapott és az Ő kegyelmével mindig megtartja ezt az ajándékot. Maga az egyházi tekintély pedig gondoskodott róla, hogy a Szentlélek erejével ezeket értelmezze, gyakorlásukat szabályozza, és belőlük állandó életformákat is kialakítson. Így történt, hogy az istenadta magból az Úr szántóföldjén csodálatosan és sokfelé ágazó fán a magányos és közösségi élet különféle formái és különböző családok nőttek, melyek mind tagjaik tökéletesedését, mind Krisztus egész testének javát bőségesen gyarapítják.[137] A szerzetescsaládok ugyanis megadják tagjaiknak az életforma szilárdabb állandóságát, a jól bevált tanítást a tökéletesség elérésére, Krisztus seregében a testvéri közösséget és a segítséget az engedelmességben kibontakozó szabadsághoz, úgy, hogy szerzetesi fogadalmukat biztosan teljesíthetik és hűségesen megtarthatják, és a szeretet útján örvendező lélekkel haladnak előre.[138]
A szerzetesi állapot az Egyház isteni és hierarchikus alkotmányát tekintve nem közbeeső állapot a klerikusi és a laikusi között, hanem Isten mindkét állapotból hív Krisztus-hívőket, hogy az Egyház életén belül különleges adományban legyen részük, és mindenki a maga módján működjék közre az Egyház üdvösségszerző küldetésében.[139]
(A szerzetesi állapot lényege és jelentősége)
44. A szerzetesi fogadalmak -- illetve az olyan szent kötelékek, melyek természetük szerint hasonlítanak hozzájuk, melyekkel a Krisztus-hívő az említett evangéliumi tanácsokra kötelezi magát -- teljesen lefoglalnak a mindenekfölött szeretett Isten számára, úgy, hogy új és különleges jogcímen kötelezi az embert Isten szolgálatára és az Ő dicsőítésére. A keresztség által ugyan az ember meghalt a bűnnek és Istennek szentelt személy lett, de hogy a keresztségi kegyelem bőségesebb gyümölcsét nyerhesse el, az evangéliumi tanácsok fogadalmával az Egyházban arra törekszik, hogy megszabaduljon az akadályoktól, melyek a szeretet buzgóságában és a tökéletes istentiszteletben visszatarthatnák, és bensőségesebben szentelődik föl Isten szolgálatára.[140] Ez a fölszentelés annál tökéletesebb lesz, minél erősebb és tartósabb kötelékek jelenítik meg Krisztust, akit fölbonthatatlan kötelék fűz jegyeséhez, az Egyházhoz.
Mivel pedig az evangéliumi tanácsok a szeretet által, melyre elvezetnek,[141] követőiket különleges módon kapcsolják az Egyházhoz és annak misztériumához, a szerzetesek lelki életének az egész Egyház javára is szolgálnia kell. Innen ered a kötelezettség, hogy erejük és hivatásuk sajátos formája szerint akár imádsággal, akár külső tevékenységgel fáradozzanak azért, hogy Krisztus országa gyökeret verjen és megszilárduljon a lelkekben, s elterjedjen a Föld minden részén. Következésképpen az Egyház is védi és erősíti a különféle szerzetes intézmények sajátos jellegét.
Ezért az evangéliumi tanácsok fogadalma jel, mely az Egyház minden tagját ösztönzi és kell is ösztönöznie, hogy lankadatlanul teljesítse keresztény hivatásának kötelességeit. Mivel pedig Isten népének itt nincs maradandó hazája, hanem az eljövendőt keresi, a szerzetesi állapot, mely követőit jobban fölszabadítja a földi gondoktól, jobban kinyilvánítja minden hívő előtt a mennyei, de már evilágon is meglévő javakat, ékesszólóbban tanúskodik a Krisztus megváltása árán szerzett új és örök életről, továbbá hatásosabban hirdeti az eljövendő föltámadást és a mennyország dicsőségét. Szorosabban utánozza és az Egyházban mindig fönntartja azt az életformát, melyet Isten Fia vett magára, amikor eljött e világba megtenni az Atya akaratát, s melyet bemutatott a nyomában járó tanítványoknak. Végül rendkívüli módon mutatja be, hogy Isten Országa minden földi dolog fölött áll, és föltárja legfőbb követelményeit; mindenkinek megmutatja Krisztus királyi hatalmának nagyságát és az Egyházban csodálatosan munkálkodó Szentlélek végtelen hatalmát.
Az az állapot tehát, mely az evangéliumi tanácsok fogadalmán alapszik, nem tartozik ugyan az Egyház hierarchikus szerkezetéhez, életének és szentségének azonban elvitathatatlan része.
(A hierarchia és a szerzetesek)
45. Mivel az egyházi hierarchia feladata, hogy Isten népét legeltesse és dús legelőkre vezesse (vö. Ez 34,14), rá tartozik, hogy az evangéliumi tanácsok gyakorlását, mely páratlanul elősegíti az Isten és a felebarát szeretetének tökéletességét, törvényeivel bölcsen szabályozza.[142] A hierarchia ugyanis tanulékonyan követve a Szentlélek ösztönzéseit, kiváló férfiak és nők által előterjesztett regulákat elfogadja, átdolgozásukat hitelesen jóváhagyja; ügyelő és oltalmazó tekintélyével támogatja a Krisztus testének építésére mindenfelé létesített intézményeket, hogy azok az alapítók szellemében növekedjenek és virágozzanak.
Az Úr egész nyájának szükségletei érdekében a pápa kiveheti a helyi ordináriusok joghatósága alól a tökéletes élet bármelyik intézményét és az egyes szerzeteseket is, s az egyetemes Egyházra érvényes primátusa alapján és a közjó érdekében egyedül önmagának rendelheti alá.[143] Hasonlóképpen hagyhatók vagy rábízhatók saját pátriárkáik irányítására is. Maguk a szerzetesek pedig az Egyház szolgálatában, melyet sajátos alkotmányuk szellemében látnak el, a kánoni törvényekhez igazodva kötelesek megadni a tiszteletet és az engedelmességet a püspököknek, a részegyházakban elismert lelkipásztori tekintélyük, valamint az apostoli munkában szükséges egység és egyetértés miatt.[144]
Az Egyház pedig a szerzetesi fogadalmat elfogadásával nem csupán kánonjogilag elismert állapottá teszi, hanem mint Istennek szentelt állapotot liturgikus cselekményével is körülveszi. Maga az Egyház fogadja el ugyanis a szerzetesek fogadalmait az Istentől reábízott hatalom alapján; nyilvános könyörgéseivel kéri számukra a segítséget és kegyelmet, Istennek ajánlja és megáldja őket, önfelajánlásukat pedig egybeköti a szentmiseáldozattal.
(A szerzetesi önátadás kiváló értéke)
46. A szerzetesek komolyan törekedjenek arra, hogy általuk az Egyház egyre jobban megmutathassa Krisztust a hívőknek és a hitetleneknek egyaránt; Krisztust, aki a hegyen szemlélődik, aki Isten országát hirdeti a sokaságnak, aki betegeket és megtört szívűeket gyógyít, vagy jó útra téríti a bűnösöket, gyermekeket áld meg, és jót tesz mindenkivel, de mindig az Atya akaratának engedelmeskedik, aki őt küldte.[145]
Végül mindenkinek be kell látnia, hogy az evangéliumi tanácsok fogadalma jóllehet nagyrabecsülendő értékekről való lemondást hoz magával, nem gátolja az emberi személy igaz kibontakozását, hanem természete szerint a leginkább hasznára van. Mert a tanácsok, ha valaki szabad elhatározással vállalja őket személyes hivatása szerint, nem kis mértékben magukkal hozzák a szív tisztulását és a lélek fölszabadulását; szüntelenül szítják a szeretet tüzét, és jobban hozzáalakítják a keresztény embert ahhoz a szűzi és szegény életmódhoz, melyet Krisztus Urunk választott magának, s melyre szűzi Édesanyja is vállalkozott, miként oly sok szent rendalapító példája bizonyítja mindezt. És senki se gondolja, hogy a szerzetesek Istennek szenteltségük következtében elidegenednek az emberektől, vagy haszontalanná válnak a földi hazában. Mert ha olykor nem is állnak kortársaik mellett közvetlenül, mélyebb értelemben mégis ott állnak mellettük Krisztus szeretetében, és lelkileg együttműködnek velük, hogy a földi város építése mindig az Úrban legyen megalapozva és feléje irányuljon, nehogy hiába fáradjanak, akik építik azt.[146]
Ezért a Szent Zsinat megerősíti és dicséri azokat a férfiakat és nőket, testvéreket és nővéreket, akik kolostorokban, iskolákban és kórházakban, vagy missziókban az előbb mondott Istennek szenteltségben ékesítik Krisztus jegyesét, és a legkülönbözőbb embereknek nyújtják sokféle és nagylelkű szolgálatukat.
(Buzdítás)
47. Mindaz pedig, aki meghívást kapott a tanácsok vállalására, gondosan őrködjék afelett, hogy maradjon meg a hivatásban, melyet Istentől kapott, és abban törekedjék naggyá válni az Egyház szentségének gyarapodására, a Krisztusban és Krisztus által minden életszentség forrásának és kútfejének, az egy és oszthatatlan Szentháromságnak nagyobb dicsőségére.
Hetedik fejezet
A ZARÁNDOKEGYHÁZ ESZKATOLÓGIKUS JELLEGÉRŐL
ÉS EGYESÜLÉSÉRŐL A MENNYEI EGYHÁZZAL
(A keresztény hivatás eszkatológikus jellege)
48. Az Egyház, melybe Jézus Krisztusban mindnyájan hivatalosak vagyunk, és Isten kegyelméből eljutunk az életszentségre, csak a mennyei dicsőségben válik teljessé, amikor elérkezik a mindenség helyreállításának ideje (vö. ApCsel 3,21), és az emberi nemmel együtt az egész világ is, mely bensőségesen kapcsolódik az emberhez és általa éri el célját, Krisztusban tökéletesen helyreáll (vö. Ef 1,10; Kol 1,20; 2Pt 3,10--13).
Krisztus amikor felmagasztalták a földről, mindeneket magához vonzott (vö. Jn 12,32 a görögben); föltámadván a halálból (vö. Róm 6,9) elküldte tanítványaira éltető Lelkét, és általa az üdvösség egyetemes szakramentumává tette saját testét, ami az Egyház; az Atya jobbján ül, de folytonosan munkálkodik a világban, hogy elvezesse az Egyházba az embereket, s általa szorosabban kapcsolja magához, és saját testével-vérével táplálva részesítse őket megdicsőült életében. A megígért és várt helyreállítás eszerint már el is kezdődött Krisztusban, útjára indult a Szentlélek elküldésével, és őáltala folytatódik az Egyházban, melyben a hit által megtanítanak minket mulandó életünk értelmére is, miközben az Atya evilágban ránk bízott művét az eljövendő javak reményében végrehajtjuk és üdvösségünkön munkálkodunk (vö. Fil 2,12).
Elérkezett tehát már hozzánk az idők vége (vö. 1Kor 10,11), és e világ megújítása visszavonhatatlanul meg van alapozva, s ebben a látható világban valamiképpen elővételezve is van: ugyanis az Egyházat már a földön igazi, bár még nem tökéletes szentség ékesíti. Amíg azonban nem lesz új ég és új föld, melyekben igazságosság lakik (vö. 2Pt 3,13), addig a zarándok Egyház szentségeiben és intézményeiben, melyek ehhez a történelmi időhöz tartoznak, e világ mulandó alakját hordozza, és maga is ott él a teremtett dolgok között, melyek mindmáig sóhajtoznak és vajúdnak, és várják Isten fiainak megnyilvánulását (vö. Róm 8,19--22).
Az Egyházban tehát már kapcsolatban vagyunk Krisztussal, és meg vagyunk jelölve a Szentlélekkel, aki "örökségünk foglalója" (Ef 1,14); valóban Isten gyermekeinek hívnak bennünket, és azok is vagyunk (vö. 1Jn 3,1), de még nem jelentünk meg Krisztussal együtt abban a dicsőségben (vö. Kol 3,4), melyben hasonlók leszünk Istenhez, mivel látni fogjuk őt úgy, amint van (vö. 1Jn 3,2). Tehát "amíg e testben vagyunk, távol zarándokolunk az Úrtól" (2Kor 5,6), és bár a Lélek zsengéit hordjuk magunkban, sóhajtozunk (vö. Róm 8,23), és szeretnénk Krisztussal lenni (vö. Fil 1,23). De ugyanaz a szeretet sürget bennünket, hogy egyre jobban neki éljünk, aki értünk meghalt és föltámadt (vö. 2Kor 5,15). Arra törekszünk tehát, hogy mindent az Úr kedvére tegyünk (vö. 2Kor 5,9), és magunkra öltsük Isten fegyverzetét, hogy szembeszállhassunk az ördög cselvetéseivel, és ellenállhassunk neki a gonosz napon (vö. Ef 6,11--13). Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát (vö. Zsid 9,27), beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk (vö. Mt 25,31--46), s ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak (vö. Mt 25,26) az örök tűzre távoznunk (vö. Mt 25,41), a külső sötétségre, ahol "sírás és fogcsikorgatás lesz" (Mt 22,13; 25,30). Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell majd jelennie "Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett (2Kor 5,10), és a világ végén "előjönnek, akik jót tettek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására" (Jn 5,29; vö. Mt 25,46). Ezért meggondolván, "hogy a jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely majd megnyilvánul rajtunk" (Róm 8,18; vö. 2Tim 2,11--12), a hitben erősen várjuk "a boldog reményt, a nagy Isten és a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét" (Tit 2,13), "aki átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez" (Fil 3,21), s aki eljön, hogy "megdicsőüljön szentjeiben és csodálatos legyen azokban, akik hittek" (2Tesz 1,10).
(Az úton levők és a célbajutottak összetartoznak)
49. Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsőségében és vele mind az angyalok (vö. Mt 25,31), és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve Neki minden (vö. 1Kor 15,26--27), addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak, és "tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van";[147] más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek. Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne (vö. Ef 4,16). Az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt az Egyház mindig vallott hite szerint a lelki javak közösségében erősebb lesz.[148] Abból következően ugyanis, hogy az égiek bensőségesebben egyesülnek Krisztussal, az Egyház egészét megszilárdítják a szentségben, nemesebbé teszik istentiszteletét, melyet itt a földön bemutat, és sokféleképpen hozzájárulnak az Egyház további épüléséhez (vö. 1Kor 12,12--27).[149] Hiszen ők az örök haza polgárai, ott vannak az Úrnál (vö. 2Kor 5,8), és őáltala, ővele és őbenne szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál,[150] bemutatván érdemeiket, melyeket a földön szereztek Jézus Krisztus, Isten és az emberek egyetlen közvetítője által (vö. 1Tim 2,5), mindenben az Úrnak szolgálva és a saját testükben kiegészítve azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből testének, az Egyháznak javára (vö. Kol 1,24).[151] Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ő testvéri gondoskodásuk.
(Az egész misztikus test közössége)
50. Jézus Krisztus egész misztikus testének e közösségét nagyon jól ismerve, a zarándok Egyház az első keresztény időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét,[152] és mivel "szent és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől" (2Mak 12,46), közbenjáró imákat is ajánlott föl értük. Krisztus apostolairól és vértanúiról pedig, akik vérük ontásával adták a legnagyobb bizonyságát hitüknek és szeretetüknek, mindig hitte az Egyház, hogy Krisztusban még szorosabban egyek velünk. Őket tehát különös bensőséggel tisztelte a Boldogságos Szűz Máriával és a szent angyalokkal együtt,[153] és bizalommal kérte közbenjárásukat. Később hozzájuk számítottak még másokat is, akik áldozatosabban követték Krisztus szüzességét és szegénységét,[154] s végül olyanokat is, akiket a keresztény erények hősies gyakorlása[155] és isteni karizmák ajánlottak a hívők áhítatának és követésének.[156]
Amikor ugyanis Krisztus hűséges követőinek életére tekintünk, új ösztönzést kapunk, hogy eljövendő városunkat keressük (vö. Zsid 13,14; 11,10), s ugyanakkor megismerjük azt a biztonságos utat, melyen járva ebben az ezerarcú világban állapotunknak és körülményeinknek megfelelően eljuthatunk a Krisztussal való tökéletes egyesülésre, vagyis az életszentségre.[157] Azok életében, akik hozzánk hasonlóan emberek, de Krisztusnak tökéletesebb képmásai (vö. 2Kor 3,18), Isten feltűnően nyilvánítja ki jelenlétét és arcát az embereknek. Bennük Ő szól hozzánk és ad jelet nekünk országáról,[158] mely felé erősebben vonzódunk, ha a tanúk ilyen nagy sokaságát (vö. Zsid 12,1) és az evangélium igazságának ilyen igazolását látjuk.
Az égiek emlékét azonban nemcsak a jó példájuk miatt tiszteljük, hanem még inkább azért, hogy megerősödjék az egész Egyház egysége a Lélekben (vö. Ef 4,1--6) a testvéri szeretet gyakorlása által. Mert miként az útonlevők keresztény közössége közelebb visz bennünket Krisztushoz, úgy a szentekkel való közösség ahhoz a Krisztushoz kapcsol, akiből mint forrásból és főből minden kegyelem és Isten népének élete árad.[159] Teljesen helyénvaló tehát, hogy Jézus Krisztusnak e barátait és társörököseit, akik testvéreink és nagy jótevőink is, szeressük és méltó hálát adjunk értük Istennek.[160] "Esedezve hívjuk hát őket segítségül, és vegyük igénybe imáikat és hatalmas támogatásukat, hogy megkapjuk Isten jótéteményeit az ő Fia, Jézus Krisztus, a mi Urunk által, aki egyetlen Megváltónk és Üdvözítőnk."[161] Mert az égiek iránt való szeretetünknek minden őszinte megnyilatkozása természete szerint Krisztus felé tör és benne éri el célját, hiszen Ő "minden szentek koronája",[162] s rajta keresztül elhatol Istenhez, aki csodálatos a szentjeiben és megdicsőül bennük.[163]
De a legnemesebb módon akkor valósul meg egységünk a mennyei Egyházzal, amikor különösen a szent liturgiában, melyben szentségi jelek által hat ránk a Szentlélek ereje, az isteni fölség dicsőségét közös ujjongással ünnepeljük;[164] és mindnyájan, akiket Krisztus vére megváltott minden törzsből és nyelvből, népből és nemzetből (vö. Jel 5,9), és egyetlen Egyházba gyűltünk össze, a dicséret ugyanazon énekével magasztaljuk a Szentháromság egy Istent. Az eucharisztikus áldozat bemutatása pedig minden másnál jobban összekapcsol bennünket a mennyei Egyház liturgiájával, amikor a szentek közösségében tisztelettel emlékezünk meg elsősorban a dicsőséges, mindenkor szűz Máriáról, valamint Szent Józsefről, a szent apostolokról, a vértanúkról és minden szentről.[165]
(Lelkipásztori útmutatás)
51. Őseink tiszteletreméltó hitét, mely szerint eleven kapcsolatban vagyunk a mennyei dicsőséget élvező vagy a halál után még tisztuló testvérekkel, ez a Szentséges Zsinat nagy jámborsággal elfogadja, és a II. niceai,[166] a firenzei[167] és a trentói[168] szent zsinatok határozatait megismétli. Egyúttal lelkipásztori gondoskodásával buzdítja az illetékeseket, hogy ha itt vagy ott becsúszott valami visszaélés, túlzás vagy fogyatékosság, törekedjenek azt eltüntetni vagy kijavítani, és mindent újítsanak meg Krisztusnak és Istennek nagyobb dicsőségére. Tanítsák meg tehát híveiket, hogy a szentek hiteles tisztelete nem a külső gyakorlatok sokaságában rejlik, hanem sokkal inkább tevékeny szeretetünk erősségében; önmagunk és az Egyház javára azért keressük a szenteket, hogy "életükből példát, közösségükből részesedést, közbenjárásukból támogatást" nyerjünk.[169] Másrészt pedig oktassák híveiket, hogy az égiekkel való társalkodásunk, ha a hit teljesebb világánál fogjuk föl, egyáltalán nem szegényíti az imádó tiszteletet, melyet megadunk az Atyaistennek Krisztus által a Szentlélekben, hanem épp ellenkezőleg, nagyon gazdagítja.[170]
Mert valamennyien, akik Isten gyermekei vagyunk, és egyetlen családot alkotunk Krisztusban (vö. Zsid 3,6), ha összefogunk egymással a kölcsönös szeretetben és a Szentháromság egy Isten dicséretében, akkor megfelelünk az Egyház lényegi hivatásának, és előre megízlelve részesedünk a beteljesült dicsőség liturgiájában.[171] Amikor ugyanis Krisztus megjelenik, és dicsőségesen föltámadnak a holtak, akkor Isten világossága fogja beragyogni a mennyei várost, és a Bárány lesz az ő mécsese (vö. Jel 21,24). Akkor a szentek egész egyháza a szeretet végtelenül nagy boldogságában fogja imádni Istent és a Bárányt, "akit megöltek" (Jel 5,12), és egy hangon kiáltja: "A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön örökké" (Jel 5,13--14).
Nyolcadik fejezet
ISTEN ANYJÁRÓL, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁRÓL KRISZTUS ÉS AZ EGYHÁZ MISZTÉRIUMÁBAN
I. Bevezetés
(A Szent Szűz Krisztus misztériumában)
52. A végtelenül jóságos és bölcs Isten beteljesíteni akarván a világ megváltását, "amikor elérkezett az idők teljessége, elküldte a Fiát, aki asszonytól született..., hogy a fogadott fiúságot elnyerjük" (Gal 4,4--5). "Aki értünk emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától."[172] Az üdvösségnek ez a isteni misztériuma az Egyházban nyilvánul meg előttünk és folytatódik, melyet az Úr a saját testeként alapított. Benne a hívők egybenőnek Krisztussal, a fővel, és közösségben vannak összes szentjével; következésképp tisztelettel kell megemlékezniük "elsősorban a dicsőséges, mindenkor szűz Máriáról, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak Édesanyjáról" is.[173]
(A Szent Szűz és az Egyház)
53. Szűz Máriát ugyanis, aki az angyali üdvözletkor szívébe és testébe fogadta Isten igéjét, és világra hozta az Életet, Istenünk és Megváltónk igazi anyjának ismerjük el és tiszteljük. Fiának érdemeiért a megváltásban fenségesebb módon részesedett, s Vele szoros, fölbonthatatlan kötelék által egyesült; azt a nagyszerű feladatot és méltóságot kapta, hogy anyja legyen Isten Fiának, így kiváltképpen is szeretett leánya az Atyának és szentélye a Szentléleknek, s e rendkívüli kegyelmi ajándékok miatt messze fölötte áll minden mennyei és földi teremtménynek. Ugyanakkor Ádám törzsében kapcsolatban áll minden üdvözítésre váró emberrel, sőt "teljes értelemben (Krisztus) tagjainak anyja, ... mivel szeretetével közreműködött, hogy a hívők megszülessenek az Egyházban, akik tagjai ama főnek".[174] Ezért egyrészt az Egyház egészen kiemelkedő és páratlan tagjaként, másrészt az Egyház hitének és szeretetének előképe és ragyogó példájaként tiszteljük, s a katolikus Egyház a Szentlélek ihletésére a gyermeki jámborság érzületével édesanyaként követi őt.
(A Zsinat nem terjeszt elő új tanítást)
54. A Szentséges Zsinat tehát előadva tanítását az Egyházról, melyben üdvösségünket munkálja az isteni Megváltó, komolyan törekszik annak megvilágítására is, hogy mi a Boldogságos Szűz szerepe a megtestesült Ige és a titokzatos test misztériumában, s hogy mik a kötelességei a megváltott embereknek az Istenszülő, Krisztus anyja és az emberek, s főleg a hívők anyja iránt. Nincs szándékában viszont, hogy mindenre kiterjedő tanítást terjesszen elő Szűz Máriáról, és az sem, hogy eldöntsön olyan kérdéseket, melyekre még nem derített teljes fényt a teológusok munkája. Megmarad tehát a létjogosultsága a katolikus iskolákban a Szűz Máriáról szabadon előterjesztett nézeteknek, aki a szent Egyházban Krisztus után következik, a szívünkhöz pedig oly közel áll.[175]
II. A Boldogságos Szűz szerepéről az üdvösség rendjében
(A Messiás Anyja az Ószövetségben)
55. Az ó- és az újszövetségi Szentírás és a tiszteletreméltó hagyomány fokozódó világossággal mutatja be az Üdvözítő Édesanyjának szerepét az üdvösség rendjében és szinte szemünk elé állítja őt. Az Ószövetség könyvei úgy írják le az üdvösség történetét, mint Krisztus világba jövetelének lassú előkészítését. Ezek az ősi iratok, ahogyan az Egyházban olvassuk és a további teljes kinyilatkoztatás világánál értelmezzük őket, egyre nagyobb fényt árasztanak az asszony, a Megváltó anyja alakjára. E világosságnál, és mégis prófétai homályban már őt sejteti a bűnbeesett ősszülőknek adott ígéret a kígyó legyőzésére (vö. Ter 3,15). Hasonlóképpen ő az a szűz, aki anya lesz, és fiút szül, s kinek fiát Emánuelnek fogják hívni (vö. Iz 7,14; Mik 5,2--3; Mt 1,22--23). Ő az, aki kiemelkedik az alázatosak és az Úr szegényei közül, kik bizalommal tőle remélik és kapják meg az üdvösséget. Végül az ígéretre való hosszas várakozás után ővele, Sion fönséges leányával telik be az idő és kezdődik meg az üdvösség új rendje: amikor belőle ölt magára emberi természetet az Isten Fia, hogy testi életének misztériumaival megszabadítsa az embert a bűntől.
(Szűz Mária beleegyező szavának jelentősége)
56. Az irgalmasság Atyja pedig úgy akarta, hogy a megtestesülést előzze meg az eleve elrendelt anya beleegyező igenje; hogy asszony volt részes a halál előidézésében, asszonynak legyen része az élet visszaszerzésében is. Ez fölülmúlhatatlanul érvényes Jézus anyjára, aki világra hozta magát a mindent megújító Életet, Isten pedig megajándékozta őt nagy méltóságához illő adományokkal. Következésképpen érthető, hogy az egyházatyák egyre gyakrabban hirdették, hogy egészen szent, a bűn minden szennyétől mentes az Istenszülő, akit a Szentlélek alkotott és formált új teremtménnyé.[176] A Názáreti Szűz fogantatásának első pillanatától kezdve a teljesen egyedülálló szentség ajándékával tündökölt, ezért köszönti a hírhozó angyal Isten parancsára "kegyelemmel teljesnek" (vö. Lk 1,28); ő pedig azt válaszolja a mennyei hírnöknek: "Íme, az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint" (Lk 1,38). Így Mária, Ádám leánya elfogadván az isteni igét, Jézus anyja lett; Isten üdvözítő akaratát bűntől nem késleltetett, teljes szívvel átölelve az Úr szolgáló leányaként teljesen átadta magát Fia személyének és művének; s neki alárendelve vele együtt szolgálta a mindenható Isten kegyelméből a megváltás misztériumát. Joggal gondolják tehát a szentatyák, hogy Mária nem csupán passzív eszköze volt Istennek, hiszen szabad hittel és engedelmességgel működött közre az emberiség üdvözítésében. Ő ugyanis, miként Szent Iréneusz mondja, "engedelmességével mind önmaga, mind az egész emberiség üdvösségének oka lett",[177] ezért sok korai egyházatya szívesen hirdeti vele együtt szentbeszédeiben: "Éva engedetlenségének csomóját kibontotta Mária engedelmessége; s amit a szűz Éva megkötözött hitetlenségével, azt Szűz Mária föloldotta a hitével";[178] Évával összehasonlítva "az élők Anyjának" mondják Máriát[179] és gyakran kijelentik: "Éva által jött a halál, Mária által az élet".[180]
(A Gyermek és az Anya)
57. Az anyának ez a mély kapcsolata Fiával az üdvözítés művében megmutatkozik Krisztus szűzi fogantatásától egészen a haláláig. Először akkor, amikor Mária sietve kelt útra és meglátogatta Erzsébetet, aki a megígért üdvösségbe vetett hite miatt boldognak mondta őt, és az előfutár fölujjongott anyja méhében (vö. Lk 1,41--45); majd Fia születésekor, amikor az Istenszülő a pásztoroknak és a bölcseknek örvendezve mutatta meg elsőszülött Fiát, aki nem csorbította szűzi épségét, hanem megszentelte.[181] Mikor pedig a templomban a szegények áldozati ajándékának fölajánlása után bemutatta Fiát az Úrnak, hallotta Simeont, aki megjövendölte, hogy a Fiú jel lesz, melynek ellene mondanak, és az anya lelkét kard járja át, hogy kinyilvánuljon sok szív gondolata (vö. Lk 2,34--35). Az elveszett és fájdalmasan keresett gyermek Jézust a templomban találták meg szülei, amint Atyjának dolgaiban fáradozott; és nem értették meg a Fiú szavát. Anyja azonban mindezt elmélkedve őrizte a szívében (vö. Lk 2,41--51).
(Szűz Mária Jézus nyilvános életében)
58. Jézus nyilvános életében Anyja határozottan megjelenik már kezdetben, amikor a galileai Kánában együttérzéstől késztetve közbenjárásával elindította Jézus, a Messiás csodatetteinek sorát (vö. Jn 2,1--11). Fia igehirdetéséből külön is megszívlelte azokat a szavakat, melyekkel Jézus fölébe helyezte az Országot a test és a vér jogainak és kötelékeinek, azokat mondva boldogoknak, akik Isten igéjét hallgatják és megtartják (vö. Mk 3,35; Lk 11,27--28), miként azt ő hűségesen tette (vö. Lk 2,19.51). Így maga a Boldogságos Szűz is a hit zarándokútját járta, Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig, mely alatt az isteni terv szerint ott állt (vö. Jn 19,25), meggyötört szíve eggyéforrt a szenvedésben Egyszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott, szeretetből beleegyezve a tőle született áldozati Bárány föláldozásába; végül maga Jézus Krisztus a kereszten haldokolva anyául adta őt a tanítványnak: "Asszony, íme a te fiad!" (vö. Jn 19,26--27.)[182]
(A mennybemenetel után)
59. Mivel pedig Istennek úgy tetszett, hogy az emberi üdvösség szakramentumát ünnepélyesen csak azután hozza nyilvánosságra, hogy a Krisztustól megígért Szentlelket kiárasztotta, pünkösd napja előtt ott látjuk az apostolokat, amint "egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoznak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt" (ApCsel 1,14), és Máriát is, amint imádkozva esdekel a Szentlélek ajándékáért, aki az angyali üdvözletkor őt már beárnyékolta. Végül a Szeplőtelen Szüzet, aki mentes maradt az eredeti bűn minden szennyétől,[183] földi életének végeztével az Úr testben és lélekben fölvitte a mennybe,[184] és a mindenség királynőjévé magasztalta, hogy tökéletesebben hasonuljon Fiához, az uralkodók Urához (vö. Jel 19,16), a bűn és a halál legyőzőjéhez.[185]
III. A Boldogságos Szűzről és az Egyházról
(A Szent Szűz és az egyetlen közvetítő, Krisztus)
60. Az Apostol szavai szerint egyetlen közvetítőnk van: "Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságdíjul adta magát mindenkiért" (1Tim 2,5--6). Mária anyai feladata semmiképp sem homályosítja el, nem is csökkenti Krisztusnak ezt az egyetlen közvetítő szerepét, hanem éppen erejét mutatja meg. A Boldogságos Szűz minden hatása az emberekre az üdvösség rendjében nem a dolog belső természetéből, hanem az isteni tetszésből ered és Krisztus túláradó érdemeiből fakad, Krisztus közvetítésén alapul, teljesen ettől függ és minden hatékonyságát belőle meríti; a hívőknek Krisztussal való egyesülését pedig egyáltalán nem akadályozza, hanem éppen előmozdítja.
(Közreműködése az üdvösség művében)
61. A Boldogságos Szűz, akit az isteni Gondviselés terve az Ige megtestesülésével kapcsolatban eleve Isten anyjának rendelt, itt a földön isteni Üdvözítőnk anyja, másokat messze fölülmúló, nagylelkű társa és az Úr alázatos szolgálója lett. Krisztust méhébe fogadva, evilágra szülve, gondozva, a templomban az Atyának bemutatva, és a kereszten haldokló Fiával együtt szenvedve -- engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével -- egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével a lelkek természetfölötti életének helyreállítására. Éppen ezért a kegyelem rendjében anyánk.
(Alárendelt üdvösségszerző szerep)
62. Máriának ez az anyasága a kegyelem rendjében szüntelenül megmarad az angyali üdvözletkor hittel adott beleegyezéstől kezdve -- melyben a kereszt alatt is vonakodás nélkül kitartott -- egészen az összes választott örök beteljesedéséig. Mert ezt az üdvösséges feladatot a mennybevételekor sem tette le, hanem szüntelen közbenjárásával kieszközli nekünk az örök üdvösség ajándékait.[186] Anyai szeretetével gondoskodik Fia testvéreiről, akik még zarándokok, s veszedelmek között forognak és szorongatások érik őket, míg el nem érkeznek a boldog hazába. Ezért nevezik a Boldogságos Szüzet az Egyházban Szószólónak, Segítőnek, Oltalmazónak, Közvetítőnek.[187] Természetesen ezeket úgy kell érteni, hogy ne csökkentsék Krisztus, az egyetlen Közvetítő méltóságát és hatóerejét, és ahhoz semmit hozzá ne adjanak.[188]
Nincs ugyanis teremtmény, akit a megtestesült Igével és Megváltóval egy sorba lehetne állítani; hanem miként Krisztus papságában másképpen részesednek a fölszentelt szolgák, mint a hívő nép, s miként Isten egyetlen jósága valóban sokféleképpen árad szét a teremtményekben, úgy a Megváltó egyedülálló közvetítése sem zárja ki, hanem életre hívja a teremtményekben az egy forrásból merítő változatos részvételt.
Máriának ezt az alárendelt szerepét az Egyház kétkedés nélkül vallja, szüntelenül tapasztalja, és a hívők szívének ajánlja, hogy ennek az anyai oltalomnak támogatásával bensőségesebben ragaszkodjanak a Közvetítőhöz és Üdvözítőhöz.
(A Szűz és Anya az Egyház előképe)
63. A Boldogságos Szűz azonban az istenanyaság ajándéka és feladata -- mely Őt megváltó Fiával egyesíti --, s egyedülálló kegyelmei és ajándékai által az Egyházzal is bensőséges kapcsolatban van: az Istenszülő a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az Egyház előképe, miként már Szent Ambrus tanította.[189] A joggal anyának és szűznek mondható Egyház misztériumában a Boldogságos Szűz Mária az első helyen áll, mert a szüzesség és az anyaság nagyszerű és páratlan mintaképe.[190]
Telve hittel és engedelmességgel nem mást, mint az Atya Fiát szülte a világra, mégpedig férfit nem ismerve, a Szentlélek erejéből, mint egy új Éva, aki nem az őskígyónak, hanem Isten hírnökének hitt, kételkedést nem ismerő hittel. A Fiút pedig, akit e világra szült, Isten elsőszülötté tette a sok testvér (vö. Róm 8,29), vagyis a hívők között, kiknek születésében és fölnevelésében anyai szeretettel működik közre.
(Az Egyház is szűz és anya)
64. Az Egyház, miközben Mária titokzatos szentségét szemléli, szeretetét utánozza és hűségesen teljesíti az Atya akaratát, Isten igéjének hívő elfogadása által maga is anya lesz: az igehirdetéssel és a keresztséggel ugyanis új, halhatatlan életre szüli a Szentlélektől fogant és az Istenből született fiakat. És szűz is az Egyház: sértetlenül és tisztán megőrzi a Vőlegényének adott szavát, és Urának anyját követve, a Szentlélek erejével szűziesen őrzi a sértetlen hitet, a szilárd reményt és az őszinte szeretetet.[191]
(Szűz Mária követendő erényei)
65. Míg azonban az Egyház a Boldogságos Szűz személyében már elérkezett a tökéletességre, s ezért ránc és szeplő nélkül való (vö. Ef 5,27), a keresztények még csak törekszenek a bűn legyőzésére és az életszentségben való növekedésre; ezért Máriára emelik szemüket, minthogy ő az erények mintaképeként tündöklik a kiválasztottak egész közössége előtt. Amikor az Egyház áhítattal elmélkedik róla és az emberré lett Igének világosságában szemléli őt, tisztelettudó lélekkel hatol beljebb a megtestesülés mélységes titkába, és egyre jobban hasonlóvá válik vőlegényéhez. Mária ugyanis oly benső helyet foglal el az üdvösség történetében, hogy a hit legfőbb titkait egyesíti és tükrözi magában; ezért dicsérete és tisztelete hatékonyan hívja Fiához, Fiának áldozatához és az Atya szeretetéhez a hívőket. Az Egyház viszont -- mikor Krisztus dicsőségéért fárad -- egyre hasonlóbbá lesz magasztos Előképéhez, mert folytonosan fejlődik a hitben, a reményben, a szeretetben, s mindenütt keresi és megteszi Isten akaratát. Ezért az Egyház apostoli munkájában is méltán tekint föl arra, aki világra szülte Krisztust, aki azért fogantatott a Szentlélektől és született a Szűztől, hogy az Egyház által a hívők szívében is megszülessék és felnövekedjék. A Szent Szűz a maga életében annak az anyai érzületnek a példája, melynek el kell töltenie az apostoli küldetésű Egyház minden munkatársát, aki az emberek újjászületéséért fáradozik.
IV. A Boldogságos Szűz tiszteletéről az Egyházban
(A tisztelet lényege és alapja)
66. Máriát, akit az isteni kegyelem a Fiú után az angyalok és emberek fölé magasztalt mint Isten szentséges anyját, mivel részese volt Krisztus misztériumainak, méltán tiszteli az Egyház különleges tisztelettel. És valóban, a legősibb koroktól fogva "Istenszülő" néven tisztelik a Boldogságos Szüzet, és a hívők minden veszedelmükben és ínségükben az ő oltalma alá futnak könyörgésükkel.[192] Különösen az efezusi zsinat óta növekedett meg csodálatosan Isten népének Mária-kultusza, tiszteletben és szeretetben, segítségül hívásban és követésben, az ő prófétai szava szerint: "Boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagyot tett velem ő, a Hatalmas" (Lk 1,48). Ez a tisztelet, ahogyan az Egyházban mindig él, teljesen egyedülálló ugyan, mégis lényege szerint más, mint az imádás, mellyel a megtestesült Igét, valamint az Atyát és a Szentlelket imádjuk, s melyre a Mária-tisztelet nagyon is ráhangol. A Mária-tisztelet különféle formái -- melyeket az Egyház a józan tanítás és ortodox tanítás határain belül a korok és helyek körülményeinek megfelelően és a hívők sajátosságaihoz és képességeihez alkalmazkodva jóváhagyott --, azt eredményezik, hogy miközben az anyát tiszteljük, a Fiút, akiért minden teremtetett (vö. Kol 1,15--16), s akiben az örök Atyának tetszése szerint az egész teljesség lakozik (Kol 1,19) valóban megismerjük, szeretjük, dicsőítjük és megtartjuk parancsait.
(Lelkipásztori útmutatás)
67. A Szentséges Zsinat jól átgondoltan adja elő ezt a katolikus tanítást, s egyúttal inti az Egyház minden gyermekét, hogy nagylelkűen ápolja a Boldogságos Szűz tiszteletét, különösen liturgikus kultuszát, becsülje nagyra azokat a Máriát tisztelő szokásokat és ájtatosságokat, melyeket a Tanítóhivatal ajánlott a századok folyamán. Vallásos lelkülettel tartsák meg a régebbi korokban kelt határozatokat Krisztus, a Boldogságos Szűz és a szentek képeinek tiszteletéről.[193] A hittudósokat és az isteni Ige hirdetőit pedig nyomatékosan buzdítja, hogy gondosan tartózkodjanak minden hamis túlzástól, de az indokolatlan szűkkeblűségtől is az Istenszülő páratlan méltóságának szemléltetésében.[194] A Tanítóhivatal vezetése mellett tanulmányozzák a Szentírást, a szentatyákat, az egyháztanítókat és az Egyház liturgikus hagyományait, hogy helyesen világíthassák meg a Boldogságos Szűz szerepét és kiváltságait, melyek mindig Krisztusra irányulnak, aki minden igazság, szentség és jámborság forrása. Gondosan tartózkodjanak szavaikban és tetteikben mindentől, ami az Egyház igazi tanítását illetően megtéveszthetné az elkülönült testvéreket vagy bárki mást. Fontolják meg továbbá a hívők, hogy a valódi áhítat nem terméketlen és átmeneti érzelemből áll, nem is valamilyen hiszékenységből; ellenkezőleg az igaz hitből indul ki, mely elismerteti velünk Isten anyjának kiválóságát, és iránta gyermeki szeretetre és erényeinek utánzására buzdít.
V. Mária a biztos remény és a vigasztalás jele Isten zarándok népe számára
(Szűz Mária a reménység jele)
68. Amint Jézus anyja a mennyben testében és lelkében már megdicsőülten mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, melynek az eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja (vö. 2Pt 3,10), a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára.
(Legyen szószólónk!)
69. Nagy örömet és vigasztalást szerez e Szentséges Zsinatnak, hogy az elkülönült testvérek közt is vannak, akik megadják Urunk és Üdvözítőnk Anyjának az őt megillető tiszteletet. Különösen a keletiek azok, akik tüzes lendülettel és áhítatos lélekkel tisztelik a mindenkor szűz Istenszülőt. Minden Krisztus-hívő állandóan könyörögjön Isten és az emberek Anyjához, hogy ő, aki már a kezdetnél is támogatta imájával az Egyházat, most a mennyben a szentek és az angyalok fölé fölmagasztalva mindaddig legyen szószólónk Fiánál, a szentek közösségében, amíg a világ népei -- akár a keresztény névvel ékeskednek, akár még nem ismerik Üdvözítőjüket -- békességgel és egyetértően boldogan össze nem gyűlnek az Isten egyetlen népében a szent és oszthatatlan Háromság dicsőségére.
Mindazt, amit e konstitúció egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.
Rómában, Szent Péternél, 1964. november 21-én.
Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke.
Következnek a zsinati atyák aláírásai
JEGYZETEK
[1] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 64,4: PL 3,1017. CSEL (Hartel), III B, 720. lap. Poitiers-i Sz. Hilarius, In Mt. 23,6: PL 9,1047. Sz. Ágoston, többhelyütt. Alexandriai Sz. Cirill, Glaph. in Gen. 2,10: PG 69, 110 A.
[2] Vö. Nagy Sz. Gergely, Horn, in. Evang. 19,1: PL 76, 1154. B. S. Sz. Ágoston, Serm, 341, 9. 11: PL 39, 1499. sk. Damaszkuszi Sz. János, Adv. Iconocl. II: PG 96, 1357.
[3] Vö. Sz. Irenaeus, Adv. Haer. III 24,1: PG 7,966 B; Harvey 2, 131; ed Sagnard, Sources Chr., 398. lap.
[4] Sz. Ciprián, De Orat. Dom. 23: PL 4,553; Hartel, III A, 285. lap. Sz. Ágoston, Serm. 71, 20,33: PL 38, 463 sk. Damaszkuszi Sz. János, Adv. Iconocl. 12: PG 96, 1358. D.
[5] Vö. Origenész, In Mt. 16,21: PG 13, 1443 C; Tertullián, Adv. Marc. 3, 7: PL 2, 357 C; CSEL 47, 3, 386. lap. Liturgiai forrásokul vö. Sacramentariurn Gregorianum: PL 78, 160 B. Vagy C. Mohlberg, Liber Sacramentorum romanae ecclesiae, Róma 1960, 111. lap, XC: "Isten, aki a szentek társaságából készítesz magadnak örök hajlékot ..." Himnuszok: Urbs Ierusalem beata a szerzetes breviáriumban, és Coelestis urbs Ierusalem a római breviáriumban.
[6] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. III, q. 62, a. 5, ad 1.
[7] Vö. XII. Pius Mystici Corporis körlevél, 1943. jún. 29.: AAS 35 (1943) 208. lap.
[8] Vö. XIII. Leó, Divinum illud körlev., 1897. máj. 9.: AAS 29 (1896-97) 650. lap. XII. Pius, Mystici Corporis körlevél, i. h. 219-220. lap; Denz, 2288 (3808). Sz. Ágoston, Serm. 268, 2: PL 38, 1232, és másutt. Aranyszájú Sz. János, In Sph. Horn. 9,3: PG 62, 72. Alexandriai Didymus, Trin 2, 1: PG 39, 449. sk. Sz. Tamás, In Col. 1,18, lett. 5; ed. Marietti, II n. 46: "Amint egy test lesz a lélek egységéből, úgy az egy-ház is a Lélek egységéből..."
[9] XIII. Leó, Sapientiae christianae körlev. 1890. jan. 10.: ASS 22 (1889-90) 392. lap; ua. Satis cognitum körlev. 1896, jún. 29.: ASS 28 (1895-96) 710. lap. skk. XII. Pius Mystici Corporis körlev., i. h. 199-200. lap.
[10] Vö. XII. Pius Mystici Corporis körlev., i. h. 221. lap skk., ua. Humani generis körlev. 1950. aug. 12.: ASS 42 (1950) 571. lap.
[11] XIII. Leó, Satis cognitum körlev. i. h. 713. lap.
[12] Vö. Apostoli Hitvallás: Denz. 6-9 (10-13); Nicea-konstantinápolyi Hitvallás: Denz. 86 (150); ezzel vesd össze Trienti Hitvallás: Denz. 994 és 999 (1862 és 1868).
[13] "Szent (egyetemes apostoli) római Egyház": a Trienti Hitvallásban, i. h. és 1. Vat. zsin.: III. Sessio, Const. dogm. de fide cath.: Denz. 1782 (3001).
[14] Sz. Ágoston, Civ. Dei, XVIII, 51,2: PL 41,614.
[15] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 69,6: PL 3,1142 B; Hartel 3 B, 754. lap: "az egység elválaszthatatlan szentsége".
[16] Vö. XII. Pius, Magnificate Dominum szózat, 1954. nov. 2.: AAS 46 (1954) 669. lap, Mediator Dei körlev. 1947. nov. 20.: AAS 39 (1947) 555. lap.
[17] Vö. XI. Pius, Miserentissimus Redemptor 1928. máj. 8.: AAS 20 (1928) 171. lap. sk., XII. Pius: Vous nous avez szózat, 1956. szept. 22., AAS 48 (1956). 714. lap.
[18] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. III q. 63, a. 2.
[19] Vö. Jeruzsálemi Sz. Cirill, Catech. 17. de Spiritu S., II 35-37: PG 33, 1009-1012. Nic. Cabasilas, De vita in Christo, III. kv. de utilitate chrismatis: PG 150, 569-580. Sz. Tamás, Summa Theol. III, q. 65, a. 3 és q. 72, a: 1 és 5.
[20] Vö. XII. Pius; Mediator Dei körlev., 1947. nov. 20.: AAS 39 (1947), különösen 552. lap. sk.
[21] 1 Kor. 7,7: "Mindenki saját ajándékát (idion charisma) kapta Istentől, az egyik ilyent, a másik olyant" Vö. S. Augustinus, De dono perseverantiae 14,37: PL 45,1015 sk.: "Nemcsak a megtartóztatás az Isten ajándéka, hanem a házasok tisztasága is."
[22] Vö. Sz. Ágoston, De praed. sanct. 14,27: PL 44,980.
[23] Vö. Aranyszájú Sz. János, In Io. Horn. 65,1: PG 59,361.
[24] Vö. Sz. Irenaeus, Adv. haer. III, 16,6; III, 22,1-3: PG 7,925 C-926 A és 955-C-958 A; Harvey 2,87 sk. és 120-123; ed. Sagnard Sources Chrét., 290-292. lap és 372. lap. skk.
[25] Vö. Sz. Ignác M., Ad Rom., előszó, ed. Funk I, 252. lap.
[26] Vö. Sz. Ágoston, Bapt. c. Donat. V, 28,39: PL 43,197: "Egészen nyilvánvaló, hogy amikor ezt mondjuk: 'az egyházban belül és kívül', ez a szív és nem a test szerint értendő". Vö. uo. III, 19,26: 152. hasáb; V, 18,24: 189. has.; In Io. Tr. 61,2: PL 35, 1800, és másutt gyakran.
[27] Vö. Lk. 12,48: "Mindattól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni." Vö. még Mt. 5,19-20; 7,21-22; 25,41-46; Jak. 2,14.
[28] Vö. XIII. Leó Praeclara gratulationis, apostoli lev., 1894. jún. 20.: ASS 26 (1893-94) 707. lap.
[29] Vö. XIII. Leó, Satis cognitum körlev., 1896. jún. 29.: ASS 28 (I895-96) 738. lap. Caritatis studium körlev. 1898. júl. 25.: ASS 31 (1898-99) 11. lap. XII. Pius Neil' alba rádiószózat, 1941. dec. 24.: AAS 34 (1942) 21. lap.
[30] Vö. XI. Pius, Rerum orientalium körlev., 1928. szept. 8., AAS 20 (1928) 287. lap. XII. Pius, Orientalis Ecclesiae, 1944. ápr. 9.: AAS 36 (1944) 137. lap.
[31] Vő. a S.S.C. sz. Officium instructiója, 1949. dec. 20.: AAS 42 (1950) 142. lap.
[32] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. III, q. 8, a. 3, ad 1.
[33] Vö. a. S.S.C. sz. Officiumnak a bostoni érsekhez intézett levele: Denz. 3869-72.
[34] Vö. Cezáreai Euzébiusz, Praeparatio evangelica, 1,1: PG 21, 28 AB.
[35] XV. Benedek, Maximum illud apostoli lev.: AAS 11 (1919) 440. lap, különösen 451. lap. skk. XI. Pius, Rerum Ecclesiae körlev.: AAS 18 (1926) 68-69. lap. XII. Pius, Fidei donum körlev., 1957. ápr. 21.: AAS 49 (1957) 236-237. lap.
[36] Vö. Didaché, 14: ed. Funk, I, 32,1. Sz. Jusztinusz, Dial. 41: PG 6,564. Sz. Iréneusz, Adv. haer. N. 17,5; PG 7,1023; Harvey, 2. 199. lap. sk. Tridenti zsinat, 22. sess, 1. fej.; Denz. 939 (1742).
[37] Vö. I. Vat. zsin. IV. sess., Pastor aeternus const. dogm.: Denz. 1821 (3Q50 A.).
[38] Vö. firenzei zsin., Decretum pro Graecis: Denz. 694 (1307) és I. Vat. zsin., uo.: Denz. 1826 (3059).
[39] Vö. Nagy Sz. Gergely: Liber sacramentorum, Praef. in natali S. Matthiae et S. Thomae: PL 78,51 és 152; vö. Cod. Vat. lat. 3548, f. 18. Sz. Hiláriusz, In Ps. 67,10: PL 9,450; CSEL 22,286. lap. Sz. Jeromos, Adv. lovin. 1,26: PL 23,247 A. Sz. Ágoston, In Ps. 86,4: PL 37,1103 Nagy Sz. Gergely, Mor. in Iob, XXVIII, V: PL 76,455-456. Primasius, Comm. in Apoc. V : PL 68,924 BC. Paschasius Radb., In Mt. L. VIII, 16. fej.: PL 120, 561 C. Vö. XIII. Leó, Et sane lev. 1888. dec. 17.: AAS 21 (1888) 321. lap.
[40] Vö. ApCsel. 6,2-6; 11,30; 13,1; 14,23; 20,17; 1 Thessz. 5,12-13; Fil. 1,1; Kol. 4,11, és többhelyütt.
[41] Vö. ApCsel. 20,25-27; 2 Tim. 4,6 sk., vö. még 1 Tim. 5,22; 2 Tim. 2,2; Tit. 1,5; Római Sz. Kelemen, Ad Cor. 44,3; ed. Funk, I, 156. lap.
[42] Római Sz. Kelemen, Ad Cor, 44,2; ed. Funk, I, 154. lap sk.
[43] Vö. Tertullián, Praescr. haer. 32: PL 2,53.
[44] Vö. Tertullián, Praescr. haer. 32; PL 2,52 sk. Sz. Ignác M., több helyen.
[45] Vö. Sz. Irenaeus, Adv. haer. III, 3,1: PG 7,848 A; Harvey 2,8; Sagnard, 100. lap. sk.: "manifestatam".
[46] Vö. Sz. Irenaeus, Adv. haer. III, 2,2: PG 7,847; Harvey 2,7; Sagnard, 100. lap: "custoditur" vö. uo. IV, 26,2; 1053. has.; Harvey 2,236, valamint IV, 33,8; 1077. has.: Harvey 2,262.
[47] Sz. Ignác mártír, Philad. 1,1; Magn. 6,1: ed. Funk, I, 264. és 234. lap.
[48] Római Sz. Kelemen, i.h. 42,3-4; 44,3-4; 57,1-2: ed. Funk, I, 152, 156, 171 sk. Sz. Ignác mártír, Philad, 2; Smyrn. 8, magn. 3, Trall. 7: ed Funk, I, 265. lap. sk; 282; 232; 246. lap. sk. stb., Sz. Jusztinusz, Apol. 1,65: PG 6,428; Sz. Ciprian, Epist. többhelyütt.
[49] Vö. XII. Leó, Satis cognitum körlev., 1896. An. 29.: ASS 28 (1895-96) 732. lap.
[50] Vö. Trid. zsin., 23. sess. De sacr. ordinis decr., 4. fej.: Denz. 960 (1768); 1. Vat. zsin., 4. sess., De Ecclesia Christi I. dogm. const., 3. fej.: Denz. 1828 (3061). XII. Pius, Mystici Corporis Körlev., 1943. jún. 29.: AAS 35 (1943) 209. és 212. lap. CIC, 329. c. 1. §.
[51] Vö. XIII. Leó, Et sane Iev., 1888. dec. 17.: ASS 21. (1888) 321. lap. sk.
[52] Sz. Leó, M. Serm. 5,3: PL. 54,154.
[53] Trid. zsin., 23. sess., 3. fej. idézi a 2. Tim. 1,6-7 szavait annak bizonyítására, hogy az egyházirend igazi szentség: Denz. 959 (1766).
[54] A Trad. Apost. 3, ed. Botte, Sources Chr., 27-30. lap "Primatus sacerdotii"-t tulajdonit a püspöknek. Vö. Sacramentarium Leonianum, ed. C. Mohlberg, Sacramentarium Veronen, Róma, 1955, 119. lap: "főpapi szolgálatra ... Töltsd be papjaidban titkodnak teljességét ..:" Ua., Liber sacramentorum Romanae Ecclesiae, Róma, 1960, 21-122. lap: "Adj nekik, Uram, püspöki széket egyházad és egész néped kormányozására." Vö. PL 78, 224.
[55] Trad. Apost. 2, ed. Botte, 27. lap.
[56] Trid. zsin. 23. sess., 4. fej.: az egy-házirend szentsége eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe: Denz. 960 (1767). Vö. XXIII. János, Iubilate Deo szózat, 1960. máj. 8.: AAS 52 (1960) 466. lap. VI. Pál, Homélia in Sas. Vaticana, 1963. okt. 20.: AAS 55 (1963) 1014. lap.
[57] Sz. Ciprián, Epist. 63,14: PL 4,386; Hartel, III B, 713. lap: "A pap Krisztus helyetteseként cselekszik." Aranyszájú Sz. János, In 2 Tim. Horn. 2,4: PG 62, 612: a pap Krisztus "symbolon"-ja. Sz. Ambrus, In Ps. 38,25-26: PL 14,1051-52: CSEL 64, 203-204. Ambrosiaster, In 1 Tim. 5,19: PI 17,479 C és In Eph. 4,11-12: 387. has. C. Theodorus Mopsvestenus, Horn. catech. XV, 21 és 24: ed. Tonneau, 497 és 503. lap. Hesychius Hieros., In Lev. L. 2,9,23: PG 93, 894 B.
[58] Vö. Euzébiusz Hist. Eccl., V, 24, 10: GCS II, 1, 415. lap; ed. Bardy, Sources, Chr. II, 69. lap. Dionysius, Euzébiusznál, uo. VII, 5,2: GCS II, 2, 638. lap. sk.; Fardy, II, 168. lap. sk.
[59] Vö. a régi zsinatokról Euzébiusz, Hist. Eccl. V, 23-24: GCS II, I. 488. lap. skk.; Bardy, II, 66. lap. skk. és többhelyütt. Nic. zsin., 5. can.: Conc. Oec. Decr. 7. lap.
[60] Tertullian, De ieiunio, 13: PL 2,972 B; CSEL 20, 292. lap. 13-16. sor.
[61] Sz. Ciprián, Epist. 56,3: Hartel, III B, 650. lap; Bayard, 154. lap.
[62] Vö. Zinelli Relatio officialis az. I. Vat. zsinaton: Mansi 52,1109 C.
[63] Vö. I. Vat. zsin. schema const. dogm. II. De Ecclesia Christi, 4. fej.: Mansi 53,310. Vö. Relatio Kleutgen de schemate reformato: Mansi 53,321 B-322 B és declaratio Zinelli: Mansi 52, 1110 A. Lásd még Sz. Leó M., Serm. 4,3: PL 54, 151 A.
[64] Vö. CIC, 227. c.
[65] Vö. I. Vat. zsin., Const. dogm. Pastor aeternus: Denz. 1821 (3050 sk.).
[66] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 66,8: Hartel III, 2, 733. lap: "A püspök az egyházban és az egyház a püspökben".
[67] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 55,24: Hartel, 642. lap, 13. sor: "Az egész világon sok tagra osztott egy egyház". Epist. 36,4: Hartel, 575. lap. 20-21. sor.
[68] Vö. XII. Pius, Fidei donum körlev. 1957. ápr. 21.: AAS 49 (1957) 237. lap.
[69] Vö. Poitiersi Sz. Hiláriusz, In Ps. 14,3: PL 9,206; CSEL 22,86. lap. - Nagy Sz. Gergely, Moral. IV, 7,12: PL 75,643 C. Ps. - Basilius, In Is. 15,296: PG 30,637 C.
[70] Sz. Celesztin, Epist. 18,1-2, ad Conc. Eph.: PL 50,505 AB; Schwartz, Acta Conc. Oec. I, 1,1 22. lap. Vö. XV. Benedek, Maximum illud apostoli lev.: AAS 11 (1919) 440. lap. XI. Pius, Rerum Ecclesiae körlev. 1926. febr. 28.: AAS 18 (1926) 69. lap. XII. Pius, Fidei donum körlev. i.h.
[71] XIII. Leó, Grande munus körlev. 1880. szept. 30.: AAS 13 (1880), 145. lap. Vö. CIC, 1327. c; 1350. c. 2. §.
[72] A pátriárkai székek jogairól, vö. nic. zsin. 6. can. Alexandriáról és AntiochiáróI, 7. can. Jeruzsálemről: Conc. Oec. Decr. 8,1. - IV. Later. zsin., 1215-ben, V. const.: De dignitate patriarcharum: uo. 212. lap. - Ferr.-fir. zsin.: uo. 504. lap.
[73] Vö. Cod. Iuris pro Eccl. Orient., 216-314. c.: de Patriarchis; 324-339: de Archiepiscopis maioribus; 362-391. c.: de aliis dignitariis; in specie, 238. c. 3. §: 216; 240; 251; 255: de Episcopis a Patriarcha nominandis.
[74] Vö. Trid. zsin., Decr. de reform., V. sess. 2. c., 9. sz., és XXIV. sess. 4. can.; Conc. Oec. Decr. 645. és 739. lap.
[75] Vö. I. Vat. zsin., Const. dogm. Dei Filius, 3: Denz. 1712 (3011). Vö. a De Ecclesia I. schemához csatolt megjegyzéseket (Ballarmin Sz. Róbertból vannak véve): Mansi 51, 579 C; valamint a De Ecclesia Christi II. constitutio átdolgozott schemáját, Kleutgen magyarázatával: Mansi 53, 313 AB. IX. Pius, Tuas libenter lev.: Denz. 1683 (2879).
[76] Vö. CIC 1322-1323. c.
[77] Vö. I. Vat. zsin., Const. dogm. Pastor Aeternus: Denz. 1839 (3074).
[78] Vö. Gasser kifejtése az I. Vat. zsinaton: Mansi 52, 1213 AC.
[79] Gasser, uo.: Mansi 1214 A.
[80] Gasser, uo.: Mansi 1215 DC, 1216-1217 A.
[81] Gasser, uo.: Mansi 1213.
[82] I. Vat. zsin., Const. dogm. Pastor Aeternus, 4: Denz. 1836 (3070).
[83] A püspökszentelés orációja a bizánci rítusban: Euchologion to mega, Róma, 1873., 139. lap.
[84] Vö. Sz. Ignác mártír, Smyrn., 8,1: ed. Funk, I, 282. lap.
[85] Vö. ApCsel 8,1; 14,22-23; 20, 17 és többhelyütt.
[86] Mozarab oráció: PL 96, 759 B.
[87] Vö. Sz. Ignác mártír, Smyrn. 8,1: ed Funk, I, 282. lap.
[88] Sz. Tamás, Summa Theol. III, q. 73, a. 3.
[89] Vö. Sz. Ágoston, C. Faustum, 12,20: PL 42,265; Serm. 57,7: PL 38,389 stb.
[90] Sz. Leó M., Serm. 63,7: PL 54,357 C.
[91] Traditio Apostolica Hippolyti, 2-3; ed. Botte, 26-30. lap.
[92] Vö. az examen szövege a püspökszentelés kezdetén és az oráció a püspökszentelés miséjének végén, a Te Deum után.
[93] XIV. Benedek, Romana Ecclesia breve, 1752. okt. 5., 1. §. Bullarium Benedicti XIV., t. IV., Róma, 1758, 21: "A püspök Krisztust képviseli és az 6 munkáját végzi". XII. Pius, Mystici Corporis körlev., 1. c., 211. lap: "A számukra kijelölt nyájat mindegyikük Krisztus nevében legelteti és kormányozza."
[94] XIII. Leó, Satis cognitum körlev., 1896. jún. 29.: AAS 28 (1895-96) 732. lap. Ua., Officio santissimo lev., 1887. dec. 22.: ASS 20 (1887) 264. lap. IX. Pius, Litt. Apost. ad Episcopos Germaniae, 1875. márc. 12.: és consistoriumi szózat, 1875. márc. 15.: Denz. 3112-3117, csak az új kiadásban.
[95] I. Vat. zsin., Const. dogm. Pastor Aeternus, 3: Denz. 1828 (3061). Vö. Relatio Zinelli: Mansi 52,1114 D.
[96] Vö. Sz. Ignác mártír, Ad Ephes. 5,1: ed Funk, I, 216. lap.
[97] Vö. Sz. Ignác mártír, Ad Ephes. 6,1: ed Funk, I, 218. lap.
[98] Vö. Tried. zsin., 23. sess. De sacr. ordinis, 2. fej.: Denz. 958 (1765), és 6 can.: Denz. 966 (1766).
[99] Vö. I. Ince, Epist. ad Decentium: PL 20,554 A; Mansi 3, 1029; Denz. 98 (215): "A presbiterek, bár papok a második rendben, de a főpapság csúcsát nem birtokolják." S. Ciprián, Epist. 61,3: ed. Hartel, 696. lap.
[100] Vö. Trid. zsin., 1. c., Denz. 956a-968 (1763-1778), különösen a 7. can.: Denz. 967 (1777). XII. Pius, Const. Apost. Sacramentum ordinis: Denz. 2301 (3857-61).
[101] Vö. I. Ince, i.h. - Nazianzi Sz. Gergely, Apol. II, 22: PG 35, 432 B. Ps.-Dionysius, Eccl. Hier., 1,2: PG 3,372 D.
[102] Vö. Trid. zsin., 22. sess.: Denz, 940 (1743). XII. Pius, Mediator Dei körlev., 1947. nov. 20.: AAS 39 (1947) 553. lap; Denz. 2300 (3950).
[103] Vö. Trid. zsin. 22. sess.: Denz. 938 (1739-40). II. Vat. zsin., Const. De sacra liturgia, 7. és 47. szám.
[104] Vö. XII. Pius, Mediator Dei körlev., I. fej. a 67. sz. alatt.
[105] Vö. Sz. Ciprián, Epist. 11,3: PL 4,242 B; Hartel, II, 2, 497. lap.
[106] Ordo consecrationis sacerdotalis, a ruhák föladásakor.
[107] Uo. a praefatióban.
[108] Vö. Sz. Ignác mártír, Philad. 4: ed. Funk, I. 266. lap. I. Kornél Sz. Ciprián-nál, Epist. 48,2: Hartel, III, 2, 610. lap.
[109] Constitutiones Ecclesiae Aegyptiacae, III, 2: ed Funk, Didascalia, II, 103. lap. Statuta Eccl. Ant. 37-41: Mansi 3,954.
[110] Sz. Polikárp, Ad Phil. 5,2; ed. Funk, I, 300. lap: Krisztusról mondjuk, hogy "mindenkinek szolgája lett". Vö. Didaché, 15,1: uo. 32,1. Sz. Ignác mártír, Trall. 2,3: uo. 242. lap. Constitutiones Apostolorum, 8,28,4: ed. Funk, Didascalia I, 530. lap.
[111] Sz. Ágoston, Serm. 340,1: PL 38, 1483.
[112] Vö. XI. Pius, Quadragesimo anno körlev., 1931. máj. 15.: AAS 23, (1931) 221. lap. XII. Pius De quelle consolation szózat, 1951. okt. 14.: AAS 43 (1951) 790. lap. sk.
[113] XII. Pius, Six an se sont écoulés szózat,. 1957; AAS 49 (1957), 927. lap.
[114] Krisztus Király ünnepének praefatiójából.
[115] Vö. XIII. Leó, Immortale Dei körlev., 1885. nov. 1.: ASS 18 (1885), 166. lap. skk. Ua., Sapientiae Christianae körlev. 1890. jan. 10.: ASS 22 (1889-90) 397. lap. skk, XII. Pius, Alla vostra filiale szózat, 1958. márc. 23.: AAS 50 (1958) 220. lap: "la legittima sana laicita dello Stato".
[116] CIC 682. can.
[117] Vö. XII. Pius, De quelle consolation szózat, i. h. 781. lap: "A döntő csatákban többnyire azok vannak előnyben, akik a legszerencsésebb kezdő lépéseket teszik ..." Ua., L'importance de la presse catholique, 1950. febr. 17.: AAS 42 (1950) 256. lap.
[118] Vö. 1Thessz. 5,19 és 1Ján. 4,1.
[119] Epist. ad Diognetum, 6: ed. Funk, I, 400. lap. Vö. Aranyszájú sz. János, In Mt. Horn. 46 (47) 2: PG 58,478, a tésztába kevert kovászról.
[120] Missale Romanum, Gloria in excelsis. Vö. Lk. 1,35; Mk. 1,24; Lk. 4,34; Ján. 6,69 (ho hagios tou Theou); Csel. 3,14; 4,27 és 30; Zsid. 7,26; 1Ján. 2,20; Jel. 3,7.
[121] Vö. Origenész, Comm. Rom. 7,7; PG 14, 1122 B. Ps. - Macarius, De oratione, 11: PG 34,861 AB. Sz. Tamás, Summa Theol. II-II, q. 184. a. 3.
[122] Vö. Sz. Ágoston, Retract II, 18: PL 32,637 sk. - XII. Pius Mystici Corporis körlev., 1943. jún. 29.: AAS 35 (1943) 225. lap.
[123] Vö. XI. Pius, Rerum omnium körlev., 1923. jan. 26.: AAS 15 (1923) 50. lap, és 59-60. lap. Casti connubii körlev. 1930. dec. 31.: AAS 22 (1930) 548. lap. XII. Pius, Const. Apost. Provida Mater, 1947. febr. 2.: AAS 39 (1947) 117. lap. Annus sacer szózat, 1950. dec. 8.: AAS 43 (1951) 27-28. lap. Nel darvi szózat, 1956. júl. 1.: AAS 48 (1956) 574. lap.
[124] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. II-II, q. 184, a. 5. és 6. De perf. vitae spir., 18. fej. Origenes, In Is. Horn. 6,1: PG 13,239.
[125] Vö. Sz. Ignác mártír, Magn. 13, q: ed. Funk, I, 241. lap.
[126] Vö. X. Pius, Haerent animo buzdítás, 1908. aug. 4.: ASS 41 (1908) 560. lap. sk. CIC 124. can. 124. XI. Pius, Ad catholici sacerdotii körlev., 1935. dec. 20.: AAS 28 (I936) 22. lap. sk.
[127] Ordo consecrationis sacerdotalis, a bevezető buzdításban.
[128] Vö. Sz. Ignác mártír, Trall. 2,3: ed. Funk, I, 244. lap.
[129] Vö. XII. Pius, Sous la maternelle protection, 1957. dec. 9.: AAS 50 (1958) 36. lap.
[130] XI. Pius, Casti connubii körlev., 1930. dec. 31.: AAS 22 (1930) 548. lap. Vö. S. Io. Chrysostomus, In Ephes. Hora. 20,2 PG 62,136. skk.
[131] Vö. Sz. Ágoston, Enchir. 121,32: PL 40,288. Sz. Tamás, Summa Theol. II-II, q-. 184, a.l. XII. Pius, Menti nostrae apostoli buzdítás, 1950. szept. 23.: AAS 42 (1950) 660. lap.
[132] A tanácsokról általában, vö. Origenész, Comm. Rom. X, 14: PG 14, 1275 B. Sz. Ágoston, De s. virginitate, 15,15: PL 40, 403. Sz. Tamás, Summa Theol. I-II, q. 100, a. 2C (a végén); II-II. q. 44, q. 4, ad 3.
[133] A sz. szüzesség kiválóságáról, vö. Tertullián, Exhort. cast. 10: PL 2,925 C. - Sz. Ciprián, Hab. virg. 3 és 22: PL 4,443 B és 461 A sk. Sz. Atanáz (?), De virg.: PG 28,252 skk. Aranyszájú sz. János, De virg.: PG 48,533 skk.
[134] A lelki szegénységről, vö. Mt 5,3 és 19,21; Mk. 10,21; Lk. 18,22; az engedelmességre Krisztus példáját említi Ján. 4,34 és 6,38; Fil. 2,8-10; Zsid. 10,5-7. Atyák es rendalapítók bőven vannak.
[135] A tanácsok nein mindenkire vonatkozó gyakorlati megvalósításáról, vö. Arany-szájú sz. János, in Mt. Horn. 7,7; PG 57,81 sk. Sz. Ambrus, De viduis, 4,23: PL 16,241. sk.
[136] Vö. Rosweydus, Vitae, Patrum, Antwerpen, 1628. Apophtegmata Patrum: PG 65. Palladius, Historia Lausiaca: PG 34, 995 skk; ed. Butler. Cambridge 1838 (1904). XI. Pius Umbratilem apostoli constit., 1924. júl. 8.: AAS 16 (1924) 386-387. lap. XII. Pius, Nous sommes heureux szózat, 1958. ápr. 11.: AAS 50 (1958) 283. lap.
[137] VI. Pál, Magno gaudio szózat, 1964. máj. 23.: AAS 56 (1964) 566. lap.
[138] Vö. Cic 487. és 488. can., 4. XII. Pius, Annus sacer szózat, 1950. dec. 8.: AAS 43 (I951) 27. lap. sk. - XII. Pius, Provida Mater apostoli constit., 1947. febr. 2.: AAS 39 (1947) 120. lap. skk.
[139] VI. Pál i. h. 567. lap.
[140] Vö. Sz. Tamás, Summa Theol. II-II, q. 184, a. 3 és q.. 188, a. 2. Sz. Bonaventura, Opusc. XI, Apologia pauperum, 3. fej., 3: ed. Opera, Quaracchi, t. 8., 1898, 245. a. 1.
[141] Vö. I. Vat. zsin. De Ecclesia Christi schema, XV. fej. és 48. megjegyzés: Mansi 51,549 sk. és 619 sk. - XIII. Leó Aux milieu des consolations levél, 1900. dec. 23.: ASS 33 (1900-01) 361. lap. XII. Pius, Provida Mater apostoli constit., i. h. 114. lap. sk.
[142] Vö. XIII. Leó, Romanos Pontifices, constit., 1881. máj. 8.: ASS 13 (1880-81) 483. lap. XII. Pius, Annus sacer szózat, 1950. dec. 8.: AAS 43 (1951) 28. lap. sk.
[143] Vö. XII. Pius, Annus sacer szózat, i. h. 28. lap. XII. Pius, Sedes Sapientiae apostoli constit., 1956. máj. 31.: AAS 48 (1956) 355. lap. - VI. Pál, i. h. 570-571. lap.
[144] Vö. XII. Pius, Mystici Corporis, körlev., 1943. . 29.: AAS 35 (1943) 214. lap. sk.
[145] Vö. XII. Pius, Annus sacer, szózat, i. h. 30. lap. Sous la maternelle protection, szózat, 1957. dec. 9.: AAS 50 (1958) 39. lap. sk.
[146] Firenzei zsin., Decretum pro Graecis: Denz. 693 (1305).
[147] A szellemidézés bármilyen formája ellen szóló régebbi okmányokon kívül IV. Sándortól kezdve (1258. szept. 27.) vö. a S. S. C. sz. Officium körlevele, De magnetismi abusu, 1856. aug. 4.: ASS (1865) 177-178. lap. Denz. 1653-1654 (2823-2825); a 5. S. C. sz. Officium felelete, 1917. ápr. 24.: AAS 9 (1917) 268. 1., Denz. 2182 (3642).
[148] Szent Pál e tanításának összefoglaló kifejtését Lásd: XII. Pius Mystici Corporis körlev.: AAS 35 (1943) 200. lap. és többhelyütt.
[149] Vö. egyebek közt Sz. Ágoston, Enarr. in. Ps. 85, 24: PL 37, 1099. Sz. Jeromos, Liber contra Vigilantium, 6: PL 23,344. Sz. Tamás, In 4m Sent., d. 45, q. 3, a. 2. Sz. Bonaventura, In 4m Sent. d. 45, a. 3, q. 2; sat.
[150] Vö. XII. Pius, Mystici Corporis, körlev.: AAS 35 (1943) 245. lap.
[151] Vö. számos fölirat a római katakombákban.
[152] Vö. I. Geláziusz, de libris recipiendis, decretalis, 3: PL 59, 160, Denz. 165 (353).
[153] Vö. Sz. Metód, Symposion, VII, 3: GCS (Bonwetsch), 74. lap.
[154] Vö. XV. Benedek Decretum approbationis virtutum in causa beatificationis et canonisationis Servi Dei loannis Nepomuceni Neumann: AAS 14 (1922) 23. lap. XI. Pius több szózata a szentekről: Inviti all'eroismo. Discorsi ... t. I-III, Róma 1941-1942, több helyen; XII. Pius, Discorsi e Radiomessaggi, t. 10, 1949, 37-43. lap.
[155] Vö. XII. Pius, körlev. Mediator Dei: AAS 39 (1947) 581. lap.
[156] Vö. Zsid. 13,7; Sir. 44,50; Zsid. 11,3-40. Vö. még XII. Pius Mediator Dei körlev.: AAS 39 (1947) 582-583. lap.
[157] Vö. I. Vat. zsin. De fide catholica constit., 3. fej.: Denz. 1794 (3013).
[158] Vö. XII. Pius, Mystici Corporis körlev.: AAS 35 (1943) 216. lap.
[159] A szentek iránti hálát illetően vö. E. Diehl, Inscriptiones latine Christianae ve-teres, I, Berlin 1925; 2008, 2382. sz. és többhelyütt.
[160] Trid. zsin., 25. sessio De invocatione ... Sanctorum: Denz. 984 (1821).
[161] Római brev., Invitatorium Minden-szentek ünnepén.
[162] Vö. pl. 2 Thessz. 1,10.
[163] II. Vat. zsin. Konstitució a liturgiáról, Sacrosanctum Concilium, 5. f. 104. sz.
[164] A római mise kánonja.
[165] II. Niceai zsin., Act. VII.: Denz. 302 (600).
[166] Firenzei zsin., Decretum pro Graecis: Denz. 693 (1304).
[167] Tridenti zsin. 25. sess., De invocatione, veneratione et reliquiis Sanctorum et sacris imaginibus: Denz. 984-988 (1821-1824); 25. sess. Decretum de purgatorio: Denz, 983 (1820); 6. sess. Decretum de iustificatione, 30. can.: Denz. 840 (1580).
[168] Egyes egyházmegyéknek engedélyezett praefatióból.
[169] Vö. S. Petrus Canisius, Catechismus maior seu summa Doctrinae Christianae, III. fej. (kritikai kiadás F. Streicher), I. rész, 15-16. lap. 44. sz. és 100-101. lap, 49. sz.
[170] Vö. II. Vat. zsin. Konstitúció a liturgiáról, Sacrosanctum, Concilium, 1. f. 8. sz.
[171] Credo a római misében: Symbolum Constantinopolitanum: Mansi 3, 566. vö. Efezusi zsin., uo. 4, 1130 (valamint uo. 2, 665 és 4, 1071); Kalced. zsin., uo. 7,111-116; II. Konstant. zsin., uo. 9,375-396.
[172] A római mise kánonja.
[173] Sz. Ágoston, De S. Virginitate, 6: PL 40, 399.
[174] Vö. VI. Pál, Szózat a zsinaton, 1963. dec. 4.: AAS 56 (1964) 37. lap.
[175] Vö. Sz. Germánusz Const., Horn. in Annunt. Deiparae: PG 98. 328 A; In Dorm. 2; 357. has. - Antiochiai Anasztáz, Serm. 2. de Annunt, 2: PG 89, 1377 AB; Serm. 3,2: 1388. has. C. - Kretai Sz. András, Can. in. B. V. Nat. 4: PG 97, 1321 B. In B. V. Nat., 1: 812. has. A. Horn. in dorm 1: 1068. has. C. - Sz. Szofroniusz. Or. 2 in Annunt., 18: PG 87 (3), 3237 BD.
[176] Sz. Ireneusz. Adc. haer. III, 22,4: PG 7,959 A; Harvey 2, 123.
[177] Sz. Ireneusz, uo.; Harvey. 2,124.
[178] Sz. Epifániusz, Haer. 78,18: PG 42, 728 CD - 729 AB.
[179] Sz. Jeromos, Epist. 22,21: PL 22, 408. Vö. Sz. Ágoston, Serm. 51,2,3: PL 38, 335; Serm. 232, 2:1108 has. - Jeruzsálemi Sz. Cirill., Catech. 12,15: PG 33, 741 AB. - Aranyszájú Sz. János, In Ps. 44,7: PG 55, 193. - Damaszkuszi Sz. János, Horn. 2 in dorm. B. M. V., 3: PG 96, 728.
[180] Vö. Lateráni zsin. a 649. évben, 2. can.: Mansi 10, 1151. - Nagy Sz. Leó, Epist. ad Flav.: PL 54, 759. - Kalced. zsin.: Mansi 7, 462. - Sz. Ambrus, De instit. virg.: PL 16,320.
[181] Vö. XII. Pius, Mystici Corporis körlev., 1943, jún. 29.: AAS 35 (1943) 247-248. lap
[182] Vö. IX. Pius, Ineffabilis bulla, 1854. dec. 8.: Acta Pii IX, 1, I, 616. lap; Denz. 1641 (2803).
[183] Vö. XII. Pius, Munificentissimus, apostoli constit., 1950. nov. 1.: AAS 42 (1950); Denz. 2333 (3903). Vö. Damaszkuszi Sz. János, Enc. in. dorm. Die genitricis, Horn 2 és 3: PG 96, 721-761, főleg 728. has. B. - Konstantinápolyi Sz. Germánusz, In S. Dei gen. dorm. Serm. 1: PG 98 (6), 340-348; Serm 3: 361. has. - Jeruzsálemi Sz. Modesztusz, In dorm. SS. Deiparae: PG 86 (2); 3277-3312.
[184] Vö. XII. Pius, Ad coeli Reginam körlev., 1954. okt. 11.: AAS 46 (1954), 633-636. lap; Denz 3913 skk. Vö. Krétai Sz. András, Horn. 3 in dorm. SS. Deiparae: PG 97, 1089-1109 - Damaszkuszi Sz. János, De fide orth., IV, 14: PG 94, 1153-1161.
[185] Vö. Kleutgen De mysterio Verbi in-carnati, újrafogalmazott szöveg, IV. fej.: Mansi 53, 290. Vö. Krétai Sz. András, In nat. Marie, sermo 4: PG 97, 865. A. - Konstantinápolyi Sz. Germánusz., In annunt. Deiparae: PG 98, 321 BC. In dorm. Deiparae, III; 361. has. D. - Damaszkuszi Sz. János, In dorm. B. V. Mariae, Horn. 1,8: PC 96, 712 BC-713 A.
[186] Vö. XIII. Leó, Adiutricem populi körlev., 1895. szept. 5.: ASS 15, (1895-96) 303. lap. - X. Pius, Ad diem illum körlev., 1904. febr. 2.: Acta I, 154. lap; Denz. 1978 a (3370). - XI. Pius, Miserentissimus körlev., 1928. máj. 8.: AAS 20 (1928) 178. lap. - XII. Pius, rádiószózat, 1946. máj. 13.: AAS 38 (1946) 266. lap.
[187] Sz. Ambrus, Epist. 63; PL 16, 1218.
[188] Sz. Ambrus, Expos. Le. II, 7: PL 15, 1555.
[189] Vö. Ps. - Petrus Dam., Serm. 63: PL 144, 861 AB. - Godefridus a S. Victore, In nat. B. M., Ms. Paris, Mazarine, 1002, fol. 109 r. - Gerhohus Reich., De gloria et honore Filii Hominis, 10: PL 194, 1105 AB.
[190] Sz. Ambrus, i. h. és Expos. Lc. X, 24-25: Pl 15, 1810. - Sz. Ágoston, In Io. Tr. 13, 12: PL 35, 1499. Vö. Serm. 191, 2, 3; PL 38, 1010; stb. Vö. még Béda Venerabilis, In Le. Expos. I, 2. fej.: PL 92, 330. - Isaac de Stella, Serm. 51: PL 194, 1863 A.
[191] "Oltalmad alá ..."
[192] II. Niceai zsin. 787-ben: Mansi 13, 378-379; Denz. 302 (600-601). - Tridenti zsin. 25. sess.: Mansi 33, 171-172.
[193] Vö. XII. Pius, rádiószózat, 1954. okt. 24.: AAS 46 (1954) 679. lap. Ad coeli Reginam, körlev., 1954. okt. 11.: AAS 46 (1959) 637. lap.
[194] Vö. XI. Pius, Ecclesiam Dei körlev., 1923. nov. 12.: AAS 15 (1923) 581. lap. XII. Pius, Fulgens corona körlev., 1953. szept. 8.: AAS 45 (1953) 590-591. lap.
