A szentségek

Szentségek a Katolikus Egyházban

Az Egyház küldetésének megvalósulását segítő jelek és eszközök. Életünk és kapcsolataink fontos részei a jelek, amelyek segítségével egymással érintkezünk. Virágot adunk édesanyánknak vagy a szerelmünknek, ajándékkal lepjük meg egymást, gyűrűvel jelezzük az életre szóló elkötelezettségünket a házasságban. Ezek azonban nem csupán jelzik a köztünk fennálló kapcsolatot, de el is mélyítik azt. A hívő embert is különféle jelek segítik az Istennel való kapcsolattartásban. Közülük hetet különösen fontosnak tartunk. Ezek az emberi élet lényeges fordulópontjaihoz kötődnek, és szentségeknek nevezzük őket. Egyik szentség sem varázslat. Ezek ajándékok, amelyek gyümölcsöt hozhatnak bennünk, ha bízunk Istenben, aki teljesíti ígéreteit. Isten iránti szeretetre, tiszteletre és nyitottságra van tehát szükség ahhoz, hogy a szentségek felfedjék előttünk titkukat, és ki tudják fejteni hatásukat életünkben, vagyis megtapasztalhassuk az általuk közvetített isteni szeretetet. A Katolikus Egyház hét szentsége: keresztség, bérmálás, eucharisztia, bűnbocsánat (gyónás), betegek kenete, házasság és egyházi rend, amelyekről a továbbiakban olvashatunk.

Keresztség

A keresztség az első a szentségek sorában. Bevezet bennünket Isten családjába, az Egyházba, Isten oltalmába helyez. Általa tagjává válunk egy olyan közösségnek, amely Istennel akar élni. A kisbaba szülei szeretnék, hogy gyermekük ennek a családnak a tagja legyen: ezért hozzák el megkereszteltetni.
Azonban a keresztségben ennél is többet kap a gyermek: a szentség megóvja őt a sötétség hatalmától, új életet kap Istentől, amelynek a halál sem vet véget. A keresztségben kapott ajándékok hasonlítanak egy maghoz, amelyben minden fontos tápanyag benne van. Viszont szükség van a szülők közreműködésére is ahhoz, hogy ez a mag kicsírázzon, növény váljék belőle, felnövekedjék és megerősödjék.
A gyermek a szülei példáján látja, hogy jó Istennel élni, a rendszeres imádság, a szentmise fontos része a családi időbeosztásnak. Amikor szülei bocsánatot kérnek egymástól és Istentől, amikor együtt imádkoznak örömben és bajban, amikor látja rajtuk, hogy mélyebben meg akarják ismerni és érteni az életük és Isten dolgait, akkor nagy segítséget kap ahhoz, hogy mindez természetes módon az ő életének is részévé váljék.
Felnőttek is jelentkezhetnek keresztségre, ők 1-2 éves előkészület alatt juthatnak el az érdeklődéstől az elköteleződést vállaló hitre.

 

Bérmálás

A bérmálás szentsége megerősíti a keresztséget, és támogat abban, hogy az Egyház felnőtt tagjává váljunk. Ezért általában a felnőttkor küszöbén nyújtja az Egyház.
A felnőtté válás egyik fontos feladata a felelősségvállalás megtanulása: már nem mindent szüleinktől várunk, hanem saját lábunkra állunk, sőt magunk is gondot viselünk másokra. Isten Lelke erre hív és ebben erősít meg a bérmálás szentsége által. A megbérmált immár nem csupán passzív „fogyasztó” a közösségben, hanem maga is tevékenyen részt vesz annak építésében, és kifelé is képviseli egyházát, tanúságot tesz hitéről.
A Katolikus Egyházban a bérmálás alkalom a püspökkel való találkozásra, aki ilyenkor személyesen látogatja meg a plébániákat és szolgáltatja ki a szentséget.
Bérmálásra készülve…
Bérmálási felkészítés célja, hogy a fiatalok szellemi szintjüknek megfelelően ismerjék hitüket, és életvitelüket az evangélium szerint alakítsák.
Bérmaszülőt szoktak felkérni a bérmálkozó mellé, ő lesz segítője a felnőtt keresztény életben, ezért szükséges, hogy maga is hitét élő felnőtt legyen (16 évet betöltött, megbérmált, egyházilag is rendezett családi életet élő).

Oltáriszentség

A helyes táplálék megválasztása ma általában igen fontos szempont a tudatosan élők körében. Nem mindegy, mivel táplálkozunk, mi mindent veszünk magunkhoz. A jó táplálék megerősít, az egészségtelen beteggé tesz. Így van ez szellemi értelemben is. Az Eukarisztia a keresztények tápláléka, amelyet Jézustól kaptak, és ami titokzatos módon Jézusban részesíti őket.
Hogyan lehetséges ez? Jézus olyan szavakkal írja körül a történést, amelyek egyszerre egyszerűek és megbotránkoztatóak: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért” (Jn 6,48–51). Ha szó szerint vesszük ezeket a mondatokat, valamiféle „rituális kannibalizmus” jelenik meg bennük – a korabeli zsidók ezért botránkoztak meg Jézusban. Ő azonban az utolsó vacsorán megmutatta, hogy miként lehet helyesen érteni a szavait: „Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: »Vegyétek, ez az én testem.« Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik. Mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: »Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik.«” (Mk 14,22–24). Hogy lesz a kenyér test, a bor vér? Ez a titok, a szentség lényege, amelyet Szent Ágoston így ragad meg: „Egyszerre jel és valóság”. A jel: kenyér és bor, a valóság: test és vér. Emberi logikát meghaladó, mégis Jézus szavai szerint a hitünk egyik fontos alapját képező igazság ez.

Gyónás

Az ember kudarca a bűn. Még akkor is, ha a közhangulat ma mást mutat: a különböző információs csatornák igyekeznek úgy tenni, mintha bűn nem létezne. Mindannyiunk életének közös jellemzője, hogy rossz döntéseink – amelyek egy része már a megszületése pillanatában rossz, más részéről később derül ki ugyanez – képesek összezilálni az életünket.
Ezért fontos, hogy okosan éljünk, ebben segítenek Isten törvényei, és ha újra és újra hibázunk is, a bűnbocsánat szentsége, a gyónás feloldoz és újra Isten közelébe emel bennünket.

Betegek kenete

A betegségben emberi erőnk végességét éljük át: vannak dolgok, amiket nem áll módunkban megváltoztatni, meggyógyítani. Ennek a tehetetlenségnek a felismerése nagyon megterhelő. A betegek szentsége a betegség elesettségében köt össze bennünket Jézussal, akinek nagylelkű szeretete, amivel önként vállalta értünk a szenvedést és a halált, valamiképpen átalakítja bennünk ezt a nagy terhet: megkönnyebbít és lelki erőt ad.
A szentség kiszolgáltatása úgy történik, hogy a pap a beteg fölé terjeszti kezét, imádkozik érte, majd megkeni a homlokát és a két tenyerét szent olajjal. Ez a gesztus közvetíti Jézus szerető jelenlétét, erejét, aki megsegíti és megerősíti a szenvedő embert.
Széles körben elterjedt az „utolsó kenet” elnevezés. Ez abból adódik, hogy a középkorban csak a haldoklókhoz hívtak papot. A beteg ekkor gyónt, áldozott, majd felvette a kenetet. Emiatt a hit kérdéseiben járatlanok között kialakult és mindmáig erősen hat az az elképzelés, miszerint az „utolsó kenetet” követően a beteg rövidesen meghal - ezt pedig úgy lehet késleltetni, hogy minél később (vagy egyáltalán nem) hívnak hozzá papot.
Valójában többször megfigyelhető, hogy a betegek szentségét felvevő haldoklók lelkileg megkönnyebbülnek, s míg korábban szorongással és aggodalommal tekintettek közelgő halálukra, most megnyugodva és megbékélve engedik el az életet. Más esetekben azonban a szentség felvételét követően lelki és fizikai állapotuk javul.
Mindezek fényében bátorítunk mindenkit, hogy amennyiben beteg hozzátartozója igényli, ne féljen hozzá mielőbb papot hívni.
Az Egyházi Törvénykönyv kapcsolódó kánonjai: CIC 998-1007.

Egyházi rend

Jézus Krisztust azért küldte Isten a világba, hogy beteljesítse mindazt, amit az Ószövetség tartalmaz, végbevigye a megváltás művét, s megnyissa az üdvösség útját az emberek előtt. Ám a kereszténység nem egyszerűen emlékezés arra, ami kétezer évvel ezelőtt történt. Az élet a hitben azt jelenti, hogy itt és most találkozom Jézussal, az ő működésével, az ő erejével.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az ő küldetése és szolgálata ma is jelen van, folytatódik az egyházban. Ez azt is jelenti, hogy vannak olyan emberek, akik teljes életüket arra szánják, hogy Krisztus nevében, az ő megbízásából, az ő kiválasztásával, az ő szeretetével szolgálják az egyházat és az egész emberiséget. Az ilyen embereknek a hivatása az, hogy életük által Krisztus élete, szolgálatuk által Krisztus szolgálata legyen minden korban és minden földrajzi helyen jelenvaló. A Katolikus Egyházban őket hívjuk az egyházi rend tagjainak: püspököknek, papoknak és diakónusoknak.
Az egyházi rend szentsége – akárcsak a szentségi házasság – egész életre szóló és feltételekhez nem kötött, szeretetből fakadó döntés által kapcsolja össze a kiválasztott férfit Jézussal, s rajta keresztül az egyházzal, az egész világgal. Talán azt gondolhatjuk, túl nehéz dolog az ilyen elköteleződés. Ezért fontos megértenünk, hogy itt szentségről van szó: a látható emberi életben láthatatlanul maga Isten cselekszik.

Házasság

A teremtés történetében azt látjuk, hogy Isten megosztja munkáját az emberrel: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze. (…)
Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott” (Ter 2,15.19–20). Van azonban egy vonás, amely a teremtői szándék szempontjából minden másnál magasztosabb: az ember nemcsak Isten munkájának, hanem szeretetének is társa. Hogy tud az ember az isteni szeretethez hasonlóvá válni? Úgy, hogy maga is megéli azt a szeretetet, amely tökéletesen eggyé teszi egy másik személlyel: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter 2,24). Ehhez a szeretet-közösséghez Isten áldást is kapcsolt: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá” (Ter 1,28). A szeretetben eggyé váló férfi és nő Isten ajándékaként az élet átadója, hordozója is lett.
Ezt az ideális állapotot a bűn szétroncsolta. Éva keserűen hallhatta a szavakat: „Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad” (Ter 3,16). Az önzés, a birtoklás, az őszintétlenség s még megannyi emberi rossz rombolja a feltétlen szeretetet. Így a férfi és nő szövetsége mindvégig megmaradt a teljes emberiségben, mindvégig hordozta Isten áldását, de sebesült lett. Jézus helyreállította a szeretet kölcsönösségét és felbonthatatlan szövetségét, a kőszívek helyett érző szívet adva az embernek: [a férfi és a nő a házasságban] „Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét” (Mt 19,6). Vagyis a házasság egyetemes emberi intézmény. A Krisztus kegyelmében megélt házasság azonban szentség: lehetővé teszi a férfi és a nő számára az isteni szeretetben való megmaradást, hogy házasságuk „a Szentháromság ikonja” legyen.
A házasság szentsége – a papsághoz hasonlóan – egész életre szóló és feltételekhez nem kötött, szeretetből fakadó döntés által kapcsolja össze a kiválasztott férfit és nőt Isten szeretetében az egyház s az egész világ javára. Talán azt gondolhatjuk, túl nehéz dolog az ilyen elköteleződés. Ezért fontos megértenünk, hogy itt szentségről van szó: a látható emberi életekben láthatatlanul maga Isten cselekszik.

Szentelmények

A szentelmények az Egyház által alapított szent jelek, melyek a szentségekhez hasonlítanak, s lelki hatással bírnak az Egyház könyörgése folytán.
A szentségekről vallja a Katolikus Egyház, hogy azok Jézus által alapított jelek, amelyek Isten ingyenes ajándékát, kegyelmét adják az embernek. A keresztségben a víz, a leöntés jele láthatatlan módon változást hoz a megkeresztelt életébe: lemossa az áteredő bűnt és Isten gyermekévé teszi őt. Az Egyház összesen hét szentséget ismer, amelyek az élet nagy fordulópontjaihoz kötődnek, illetve a hit szüntelen növekedésére és megerősítésére szolgálnak.
Emellett azonban van az emberi életnek számos területe, ahol – bár Jézus nem kapcsolt hozzá külön szentséget – Isten jelen van, cselekszik, az ember pedig érzi az ő ingyenes ajándékának, segítségének a szükségét. Ilyenkor lépnek működésbe a szentelmények, amelyek hasonlóak a szentségekhez: van bennük valamiféle „jel”, amit látunk, érzékelünk, de tudjuk, hogy az igazi történés már lelki szinten játszódik le. A szentelményeket nem Jézus, hanem az Egyház alapította, hogy a keresztény ember így is közelebb lehessen Istenhez, segítségét még jobban megtapasztalhassa az életében.
A legismertebb szentelmények: a szenteltvíz, a rózsafüzér, a gyertya vagy más vallásos tárgy megáldása, Balázs-áldás, házszentelés, kenyérszentelés, hamvazószerdán a hamvazkodás, életünk végén a temetés.