Kedves Fiatal Barátaim!
1. Az immár közvetlen közel lévő Jubileumi évre tekintettel az
1999. évnek az a feladata, hogy „a hívő ember horizontját tágítsa
ki Krisztus távlata szerint, mely »a mennyei Atya távlata«, aki Őt
küldte, s akihez visszatért” (TM 49). Lehetetlen ugyanis Krisztust
és az ő jubileumát ünnepelni anélkül, hogy Vele együtt oda ne
fordulnánk Istenhez, az ő Atyjához és a mi Atyánkhoz (vö. Jn
20,17). A Szentlélek is az Atyához és Jézushoz vezet bennünket: Ő
tanít meg rá, hogy mondjuk: „Jézus a Úr” (vö. 1Kor 12,3), és
képessé tesz arra, hogy így szólítsuk Istent: „Abba, Atya!” (vö.
Gal 4,6).
Meghívlak hát Titeket és az egész Egyházat, hogy forduljunk az
Atya Isten felé, és csodálkozó hálával hallgassuk Jézus
kinyilatkoztatását: „Az Atya szeret titeket!” (vö. Jn 16,27). E
szavakat adom át nektek mint az Ifjúság 14. Világnapjának témáját.
Kedves Fiatalok, fogadjátok el a szeretetet, mellyel az Atya előbb
szeretett titeket (vö. 1Jn 4,19). Ragaszkodjatok ehhez a
bizonyossághoz, mely egyedül képes értelmet, erőt és örömet adni
az életnek: az ő szeretete soha el nem hagy titeket, a béke
veletek kötött szövetsége nem veszíti hatályát soha (vö. Iz
54,10). A tenyerébe írta Ő a neveteket (vö. Iz 49,16).
2. Az emberi szívben, ha nem is mindig tudatosan és világosan,
mélységes vágy él Isten után, amit Antiochiai Szent Ignác nagyon
szépen fejezett ki így: „Élő víz csobog bennem és mondja: Jöjj az
Atyához!” (Rómaiakhoz írt levél 7). Mózes pedig így könyörgött a
hegyen: „Uram, mutasd meg nekem dicsőségedet!” (Kiv 33,18)
„Istent soha senki nem látta. Az egyszülött Fiú, aki az Atya ölén
van, ő maga nyilatkoztatta ki.” (Jn 1,18) Elég volna hát az Atya
megismeréséhez megismerni a Fiút? Fülöp nem könnyen hagyja
meggyőzni magát: „Mutasd meg nekünk az Atyát” kéri. Sürgető kérése
várakozásunkat felülmúló választ kap: „Oly régóta veletek vagyok,
és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az
Atyát” (Jn 14,811).
A Megtestesülés óta van egy emberi arc, amelyen látni lehet
Istent: „Higgyétek el nekem, hogy én az Atyában vagyok és az Atya
énbennem” mondja Jézus már nemcsak Fülöpnek, hanem mindazoknak,
akik hinni fognak benne (14,11). Attól fogva, aki befogadja Isten
Fiát, azt fogadja be, aki őt küldte (vö. 13,20). És viszont: „Aki
engem gyűlöl, gyűlöli az én Atyámat is” (15,23). A Megtestesülés
óta új kapcsolat lehetséges a Teremtő és a teremtmény között,
tudniillik a gyermek kapcsolata atyjával: a tanítványoknak, akik
meg akarták ismerni Isten titkaiba és kérték Jézust, hogy ennek
érdekében tanítsa meg őket imádkozni, Ő a Miatyánkra, Tertullianus
szerint „az egész evangélium összefoglalására” (De oratione 1)
tanította meg őket. Ez az imádság megerősíti gyermekségünket (vö.
Lk 11,14). „Egyrészt ennek az imádságnak a szavaiban az egyszülött
Fiú adja nekünk azokat a szavakat, melyeket az Atya neki adott: Ő
a mi imádságunk Tanítómestere. Másrészt mint Megtestesült Ige a
maga emberi szívében ismeri embertestvérei szükségleteit, és
azokat kinyilatkoztatja nekünk: Ő a mi imádságunk mintaképe.” (KEK
2765)
János Evangéliuma azáltal, hogy közvetlenül tanúskodik Isten
Fiának életéről, megmutatja az utat, melyen eljuthatunk az Atya
megismerésére. Az „Atya” megszólítás Jézus titka, éltető eleme,
élete. Vajon nem ő az egyszülött Fiú, az elsőszülött, akit az Atya
szeret, akié minden, aki az Atyánál volt a teremtés előtt és
részese az ő dicsőségének? (vö. Jn 17,5) Jézus az Atyától kapott
hatalmat mindenek fölött (vö. 17,2), az Atya adta át neki az
üzenetet, melyet hirdetnie kellett (vö. 12,49) és a művet, melyet
végre kellett hajtania (vö. 14,31). Még a tanítványokat sem
tekinti sajátjainak: az Atya adta neki őket (vö. 17,9), megbízva
őt a feladattal, hogy őrizze meg őket a gonosztól, hogy senki el
ne vesszen közülük (vö. 18,9).
A főpapi ima, melyet akkor mondott el, amikor eljött az óra, hogy
ebből a világból átmenjen az Atyához, föltárja a Fiú lelkületét:
„Atyám, dicsőíts meg engem magadnál azzal a dicsőséggel, amelyben
részem volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 17,5). Mint Örök
Főpap áll a megváltottak megszámlálhatatlan seregének élére.
Elsőszülöttként a testvérek sokaságában ő vezeti el az egy akolba
a szétszóródott bárányokat, hogy végül „egy nyáj legyen és egy
pásztor” (Jn 10,16).
Megváltó művének köszönhetően az a szeretetkapcsolat, mely a
Szentháromságon belül él, kiárad az Atya és a megváltott emberiség
kapcsolatára is: „Az Atya szeret titeket!” Hogyan érthetnénk meg a
szeretet e misztériumát a Szentlélek tevékenysége nélkül, akit az
Atya Jézus imádságára árasztott ki a tanítványokra (vö. Jn 14,16)?
Az örök Ige megtestesülése az időben és azok örök születése, akik
a keresztség révén belé testesülnek, nem volna érthető a
Szentlélek éltető tevékenysége nélkül.
3. „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda,
hogy aki benne hisz, meg ne haljon, hanem örök élete legyen” (Jn
3,16). Isten szereti a világot! És a visszautasítás ellenére,
amire a világ képes, Isten mindvégig szeretni fogja. „Az Atya
szeret titeket” öröktől fogva mindörökké: ez a hallatlan újdonság,
„az a nagyon egyszerű és megindító üzenet, amit az Egyháznak át
kell adnia az embereknek” (CL 34). Ha a Fiú mindössze csak ennyit
mondott volna el nekünk, elég volna. „Nézzétek, mekkora
szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak
minket, és azok is vagyunk” (1Jn 3,1). Nem vagyunk árvák, módunk
van szeretni. Mert mint tudjátok nem tud szeretni az, akit nem
szeretnek.
De hogyan lehet hirdetni ezt az örömhírt? Jézus megmutatja a
módját: hallgatnunk kell az Atyát, hogy taníthasson minket (vö. Jn
6,45), és meg kell tartanunk a parancsait (vö. 14,23). Azután az
Atyának ez az ismerete növekedni fog: „Megismertettem velük a
nevedet, és ezután is meg fogom ismertetni” (17,26), és a
Szentlélek műve lesz, hogy bevezet minket a teljes igazságba (vö.
16,13).
A mi korunkban, sokkal inkább, mint korábban, az Egyháznak és a
világnak szüksége van olyan „misszionáriusokra”, akik szavukkal és
példájukkal hirdetni tudják ezen alapvető és vigasztaló
bizonyosságot. Ennek tudatában engedjétek „formálni” magatokat ti,
mai fiatalok és az új évezred felnőttei az Egyház iskolájában. Az
Egyházban és a legkülönbözőbb életkörülményeitek között legyetek
az Atya szeretetének hihető tanúi! Tegyétek láthatóvá ezt a
szeretetet döntéseitekben és tetteitekben, a személyek
elfogadásában és szolgálatában, Isten akaratának és parancsainak
hűséges elfogadásában.
„Az Atya szeret titeket”. E csodálatos üzenet beépül a hívő
szívébe, aki Jézus szeretett tanítványához hasonlóan a Mester
keblére hajtja a fejét, és hallja tőle a bizalmas szavakat: „Aki
szeret engem, azt az én Atyám is szeretni fogja, én is szeretni
fogom őt, és kinyilatkoztatom neki magamat” (Jn 14,21), mert „az
örök élet az, hogy megismerjenek Téged, egyetlen igaz Istent, és
azt, akit küldtél, Jézus Krisztust ” (17,3).
Az Atya szeretetének különféle tükröződései az atyaságnak azok a
formái, amelyekkel életetek során találkoztok. Elsősorban a
szüleitekre gondolok, akik Isten munkatársai voltak az élet
ajándékozásában és neveléstekben: tiszteljétek őket (Kiv 20,12) és
legyetek hálásak irántuk! A papokra és a többi Istennek szentelt
személyre gondolok, akik barátaitok, az élet tanúi és tanítói
számotokra „hitetek gyarapodására és örömére” (Fil 1,25). Gondolok
minden igaz tanítótokra, akik emberségükkel, bölcsességükkel és
hitükkel meghatározó módon járulnak hozzá keresztény, s ezért
teljes emberi növekedéstekhez. Adjatok hálát az Úrnak mindazokért,
akik életetek során segítségtekre voltak.
4. Az Atya szeret titeket! Isten ezen megelőző szeretetének
elkerülhetetlenül „mindenkit arra kell indítania, hogy
Krisztushoz, az ember Megváltójához ragaszkodva rálépjen az igaz
megtérés útjára Ebben az összefüggésben kell átélni és ünnepelni a
bűnbánat szentségét.” (TM 50)
„A bűn visszaélés azzal a szabadsággal, amelyet Isten a teremtett
személyeknek ajándékoz azért, hogy szeretni tudják őt és egymást”
(KEK 387); a keresztségben kapott isteni élet visszautasítása, az
igaz Szeretet elutasítása. Az embernek ugyanis megvan az a
félelmetes hatalma, hogy akadályozhatja Isten minden jót
ajándékozó akaratának érvényesülését. A személy szabad akaratából
fakadó bűn (vö. Mk 7,20) megsérti az igaz szeretetet; megsebzi az
emberi természetet és bomlasztja az emberi szolidaritást önző
magatartásával, szavaival és tetteivel (vö. KEK 1849-50). A
háttérben a szabadság áll, mely kitárul a szeretet előtt, vagy
elzárkózik előle. Ez az ember állandó drámája, aki gyakran
választja a rabszolgaságot azáltal, hogy aláveti magát
félelmeknek, kedvteléseknek, téves szokásoknak, bálványokat farag
magának, melyek uralkodnak rajta, ideológiákat talál ki, melyek
elsilányítják emberségét. János evangéliumában olvassuk: „Mindaz,
aki bűnt követ el, rabszolga” (8,34).
Jézus mindenkinek mondja: „Térjetek meg és higgyetek az
evangéliumnak” (Mk 1,15). Minden őszinte megtérés kezdete Istennek
a bűnösre vetett pillantása. E pillantás érezhető az aggódó
keresésben, a keresztig elmenő szenvedésben, a megbocsátani
akarásban, és sajátos ellentéteként a rendetlenségnek, amibe a
bűnös épp elmerült megbecsülésével és szeretetével készteti a
bűnöst arra, hogy akarja megváltoztatni életét. Példa erre Lévi
(vö. Mk 2,1317), Zakeus (vö. Lk 19,110), a házasságtörő asszony
(vö. Jn 8,111), a lator (vö. Lk 23,3943), a szamariai asszony (vö.
Jn 4,130): „Az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad,
érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha
szeretetet nem kap, szeretetet nem talál, nem vehet benne részt és
nem teheti a szeretetet magáévá.” (Redemptor hominis 10) Amikor az
ember fölfedezi és megízleli Isten irgalmasságát és megbocsátását,
nem tud másként élni, csak folytonos megtérésben Őhozzá (vö. Dives
in misericordia 13).
„Menj, és többé ne vétkezzél” (Jn 8,11): a megbocsátás ingyenes
ajándék, de az embernek élete határozott jobbításával kell rá
válaszolnia. Isten nagyon jól ismeri teremtményeit! Ő tudja, hogy
szeretetének mindig nagyobb megnyilvánulása végül is fölébreszti a
bűnösben a bűn utálatát. Ezért Isten szeretete a folytonos
megbocsátásban bontakozik ki.
Mily sokatmondó a tékozló fiú példabeszéde! Attól a perctől
kezdve, hogy elhagyta otthonát, atyja aggodalmak között él; várja,
reménykedik, vizsgálja a láthatárt. Tiszteli fia szabadságát, de
szenved. Amikor pedig a fiú elhatározza, hogy hazatér, messziről
meglátja, elébe siet, karjaiba zárja és örömében parancsot ad:
„Húzzatok gyűrűt az ujjára a szövetség jeleként , hozzátok ide a
legszebb ruhát és adjátok rá az új élet szimbólumaként , adjatok
sarut a lábára a visszanyert méltóság jeléül és lakomázzunk, mert
ez a fiam halott volt, de életre támadt, elveszett, de megkerült!”
(Lk 15,1132)
5. Jézus, mielőtt visszatért volna az Atyához, rábízta Egyházára a
kiengesztelődést (vö. Jn 20,23). A belső bánat önmagában tehát nem
elegendő Isten megbocsátásának elnyeréséhez. Az egyházi
közösséggel való kiengesztelődésben nyerjük el a Vele való
kiengesztelődést. Ezért a bűn beismerése egy konkrét szentségi
cselekményben, a szentgyónásban történik a bűnök megbánásával és
megvallásával és az új életre szóló elhatározással az Egyház
szolgája előtt.
A mai ember, sajnos, minél inkább elveszíti a bűn iránti érzékét,
annál kevésbé keresi Isten bocsánatát: korunk sok problémája és
nehézsége innen fakad. Meghívlak benneteket, hogy ebben az évben
fedezzétek föl a tékozló fiú példázatának figyelmes
átelmélkedésével a bűnbánat szentsége kegyelmének szépségét és
gazdagságát. Mert e példabeszéd nemcsak a bűnt hangsúlyozza, hanem
Isten irgalmasságát és gyengédségét is. Imádságos, szemlélődő,
csodálkozó és bizakodó lelkülettel hallgatva az Igét, mondjátok
Istennek: „Szükségem van rád, számítok rád, hogy létezhessek és
élhessek. Te erősebb vagy, mint az én bűnöm. Hiszek életem fölötti
hatalmadban, hiszek abban, hogy képes vagy üdvözíteni engem úgy,
ahogy most vagyok. Emlékezzél meg rólam! Bocsáss meg nekem!”
Nézzetek magatokba. A bűn, még mielőtt sértene egy erkölcsi
törvényt vagy szabályt, vét Isten ellen (vö. Zsolt 50,6), a
felebarátok ellen, önmagatok ellen. Álljatok Krisztus elé, az Atya
egyszülött Fia elé, aki minden testvér példaképe. Egyedül ő tudja
kinyilatkoztatni nekünk, milyen legyen a magatartásunk az Atya
iránt, a felebarátok iránt, a közösség iránt, hogy békességben
lehessünk önmagunkkal. Az Evangélium által nyilatkoztatja ki ezt,
ami azonos Jézus Krisztussal. Az egyikhez való hűség a másikhoz
való hűség mértéke.
Bizalommal közeledjetek a gyónás szentségéhez: a bűnök
megvallásával fejezitek ki, hogy elismeritek a hűtlenséget és
szakítani akartok vele; tanúsítjátok, hogy szükségtek van a
megtérésre, a kiengesztelődésre, hogy megtaláljátok Jézus
Krisztusban az istengyermekség megbékéltető és termékeny
állapotát; kifejezitek a szolidaritást a felebarátok iránt, akiket
a bűn szintén megsértett (vö. KEK 1445).
Végül a gyónásban hálás szívvel megkapjátok a paptól a
feloldozást: ez az a pillanat, amikor a bűnbánó bűnös fölött az
Atya kimondja az éltető szavakat: „Ez a fiam életre támadt!” A
szeretet Forrása újra életre kelt, s képessé tesz az önzés
legyőzésére és a korábbinál erősebb szeretetre.
6. „Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből,
teljes lelkedből és teljes elmédből! Ez a legfőbb, az első
parancs.
A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!
E két parancsolaton függ az egész Törvény és a Próféták.” (Mt
22,3740) Jézus nem azt mondja, hogy a második parancsolat azonos
az elsővel, hanem „hasonló” hozzá. A két parancsolatot tehát nem
lehet fölcserélni egymással, mintha az istenszeretet parancsát
automatikusan teljesíteni lehetne a felebaráti szeretet
megtartásával, vagy megfordítva. Mindegyiknek megvan a maga
sajátos tartalma, és mindkettőt meg kell tartani. Jézus azonban
összekapcsolja őket, hogy mindenki számára világossá tegye, mily
szorosan összetartoznak: lehetetlen az egyik megtartása a másik
nélkül. „Elválaszthatatlan egységüket Jézus életével és szavaival
tanúsította: küldetése a megváltó kereszten éri el tetőpontját,
mely jelzi, hogy az Atya és az emberiség iránti szeretete
egymástól elválaszthatatlan” (Veritatis splendor 14).
Ha tudni akarjuk, valóban szeretjük-e Istent, meg kell vizsgálunk,
hogy igazán szeretjük-e a felebarátainkat. S ha tudni akarjuk,
hogyan szeretjük a felebarátot, meg kell kérdeznünk, hogy valóban
szeretjük-e Istent. Mert „aki nem szereti felebarátját, akit lát,
nem szeretheti Istent, akit nem lát” (1Jn 4,20), és „abból tudjuk,
hogy szeretjük Isten fiait, ha szeretjük Istent és megtartjuk
parancsait” (5,2).
A Tertio millennio adveniente apostoli levelemben arra buzdítottam
a keresztényeket, hogy „hangsúlyozzák még elszántabban az Egyház
törődő érdeklődését a szegények és elhagyottak iránt” (51. p.).
Különlegesen törődő, nem kizárólagos érdeklődésről van szó. Jézus
fölszólít a szegények szeretetére, mert ők éppen sebezhetőségük
miatt különleges figyelmet érdemelnek. A szegények jól tudjuk
egyre többen lesznek az úgynevezett gazdag országokban is, annak
ellenére, hogy e világ javai mindenkié! A szegénység minden
formája kihívás a keresztény szeretet számára. E szeretetnek
azonban társadalmi és politikai elkötelezettséggé is kell válnia,
mert a világ szegénységének problémája olyan konkrét föltételektől
függ, melyeket a szeretet civilizációját építő jóakaratú
férfiaknak és nőknek kell átformálniuk. A bűn olyan struktúrái
léteznek, melyek csak mindazok együttműködésével győzhetők le,
akik ahelyett, hogy kizsákmányolnák a másikat, képesek
„elveszíteni” magukat érte, s ahelyett hogy elnyomnák, képesek
„szolgálni” őt (vö. Sollicitudo rei socialis enc. 38).
Kedves Fiatalok, külön is meghívlak titeket arra, hogy legyenek
konkrét kezdeményezéseitek a szegényebbekért és a szegényebbekkel
együtt. Vegyetek részt nagylelkűen más országokban élő
kortársaitok testvéries, szolidáris kezdeményezéseiben: a
szegények személyében legalább valamit viszonozhattok az Úrnak
mindazért, amit nektek, szerencsésebbeknek ajándékozott.
Ugyanakkor alapvető döntéstek is közvetlenül láthatóvá válhat,
amikor életeteket határozottan Isten és a testvérek felé
irányítjátok.
7. Mária személyében összefoglalja az Egyház egész misztériumát, ő
„az Atya választott leánya” (Tertio millennio adveniente 54), aki
szabadon befogadta és készségesen válaszolt Isten ajándékára. Az
Atya „leánya” kiérdemelte, hogy a Fiú anyja legyen: „Legyen nekem
a te igéd szerint” (Lk 1, 38). Isten anyja ő, mert tökéletesen az
Atya leánya.
Mária szíve csak arra vágyik, hogy támogassa a keresztényeket
istengyermeki életükben. Mint jóságos anya szüntelenül Krisztushoz
vezeti őket, hogy őt követve megtanulják, milyen kapcsolatban kell
élniük a mennyei Atyával. Mint a kánai menyegzőn arra buzdítja
őket, hogy tegyék meg, amit Fia mond (vö. Jn 2,5), tudván, hogy ez
az út vezeti el őket az „irgalmas Atya” házába (vö. 2Kor 1,3).
Az ifjúság 14. világnapja, melyet idén a részegyházakban fognak
tartani, az utolsó a nagy jubileumi találkozó előtt. Ezért
különleges jelentősége van a 2000., nagy jubileumi év
előkészítésében. Kérem, hogy legyen mindegyikőtök számára új
találkozási alkalom az élet Urával és az ő Egyházával.
Máriára bízom életetek útját, és kérem őt, készítse elő a
szíveteket az Atya kegyelmének befogadására, hogy szeretetének
tanúivá lehessetek.
Hitben és evangéliumi elkötelezettségben gazdag újesztendőt
kívánva e gondolatokkal adom rátok egész szívemből áldásomat.
A Vatikánból, 1999. január 6-án,
Urunk megjelenésének ünnepén
II. János Pál pápa
