Kedves Testvéreim!
Jézus Krisztusnak, a világ egyetlen üdvözítőjének hirdetése ,,az egyháznak első és magától értetődő feladata ... Ezt a hivatást, ezt a küldetést a mai társadalmi átalakulások is égetően sürgetik” (Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 14.). Ma pedig még inkább szükségét érezzük annak, hogy új erővel és megújult módon szorgalmazzuk az evangelizációs tevékenységet, hiszen olyan világban élünk, amelyben az egyének és a népek egyre közelebb kerülnek egymáshoz, történjék ez akár a határok megszűnése és a globalizáció új adottságai által, akár a kommunikációs eszközök fejlődése, vagy éppen az egyének és csoportok gyakori és könnyed helyváltoztatásának lehetősége következtében. Ennek az új helyzetnek megfelelően, szívünkben újra fel kell ébresztenünk azt a lelkesedést és bátorságot, amely már az első keresztény közösségeket is mozgatta és az evangélium újszerűségének rettenthetetlen hirdetőivé tette, megfontolva Szent Pál szavait: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9,16).
E megfontolások nyomán született meg a téma, amelyet idén a vándorlók és menekültek világnapjára választottam: „Migráció és új evangelizáció”. Hiszen az egyház ebben az órában új evangelizálásra szólít és azt akarja, hogy az emberi mobilitás összetett és széles világában is fokozzuk a missziós tevékenységet: azokon a területeken, ahol az evangéliumot először hirdetik éppúgy, mint a keresztény hagyományokkal rendelkező országokban.
Boldog II. János Pál meghívott minket „Az Igéből táplálkozni, hogy evangelizációs küldetésünk során »az Ige szolgáivá« váljunk, ... Bátran szembe kell néznünk a mind sokrétűbbé és megterhelőbbé váló helyzettel, a jelenségek világméretűvé válásával s a népek és kultúrák állandóan új és változó mozaikjával, amely ezzel együtt jár” (Novo millennio ineunte apostoli levél, 40). Hiszen mind a nemzeti határokon belül zajló, mind az országhatárokon átívelő nemzetközi vándorlás – történjék ez a jobb életfeltételek keresése érdekében, vagy éppen az üldöztetések, a háborúk, az erőszak, az éhség és a természeti katasztrófák által okozott fenyegető veszélyek előli menekülés következtében – az egyének és a népek soha nem látott keveredéséhez és új problémák felmerüléséhez vezetett, nemcsak emberi vonatkozásban, hanem etikai, vallási és szellemi tekintetben is. A szekularizáció nyilvánvaló következményei, az újabb szektás mozgalmak megjelenése, a keresztény hittel szemben tapasztalható világméretű közömbösség, a nyilvánvaló széttöredezési törekvések napjainkban nagyon megnehezítik, hogy egy olyan közös célra összpontosítsunk, amely „az egyetlen emberi család” kialakítására bátorít, „a testvérek egyetlen családjáéra az egyre inkább több nemzetiségűvé és vegyes kultúrájúvá váló társadalmakban, ahol tiszteletben tartva a jogos különbségeket, még a különböző valláshoz tartozó emberek is párbeszédre szorulnak annak érdekében, hogy békésen és egymást megsegítve együtt élhessenek”, amint ezt az elmúlt évben már megfogalmaztam ugyanerre a világnapra szóló üzenetemben. Korunkra rányomják bélyegüket azok a törekvések, amelyek megpróbálják kitörölni Istent és az Egyház tanítását életünk látóköréből, széles teret engedve a kétkedésnek, a szkepticizmusnak és a közömbösségnek, amelyek még a keresztény hit minden társadalmi és szimbolikus megjelenését is igyekeznek kiirtani.
Ebben az összefüggésben, nem ritkán arra ösztönzik még azokat a migránsokat is, akik Krisztust már megismerték és elfogadták, hogy többé már ne tekintsék Őt fontosnak, veszítsék el hitüket és ne lássanak abban semmi értelmet, ne tekintsék magukat az egyház részének, inkább folytassanak olyan életmódot, amely többé már nincs tekintettel se Krisztusra, se az ő evangéliumára. Akik olyan keresztény népek körében nevelkedtek, ahol még meghatározó volt a keresztény hit, gyakran vándorolnak olyan országokba, ahol a keresztények kisebbségben élnek és a hit ősi hagyománya nem jelent többé sem személyes meggyőződést, sem közösségi hitvallást, mivel az csupán kulturális tényezővé zsugorodott. Az egyház kihívása itt abban áll, hogy segítse az elvándorlókat akkor is megmaradni a hitben, ha már hiányzik annak a kultúrának a megtartó ereje, amely a szülőföldön még megvolt. Ez történhet akár új lelkipásztori stratégiák, akár olyan módozatok és nyelvezetek kifejlesztése által, amelyek mindig az Isten Igéjének eleven elfogadását szolgálják. Bizonyos esetekben lehetőség kínálkozik arra, hogy a tisztességes párbeszéd és a szolidaritás konkrét tanúsága által hirdessük: az emberiség Jézus Krisztusban részese lett Isten titkának és isteni élete szeretetének, és feltárult előtte a remény és béke távlata. Más esetekben viszont lehetőség adódik arra, hogy az örömhír megújult hirdetése és a következetes keresztény életünk által ébresztgessük szunnyadó keresztény lelkiismeretünket, és így újra felfedezzük a találkozás szépségét Krisztussal, aki a keresztényeket mindig szentségre hívja, még az idegenben is.
Napjaink migrációs jelensége valóban gondviseléstől kapott alkalom arra, hogy hirdessük az evangéliumot a mai világban. Olyan, a föld különböző tájairól érkező férfiak és nők kérik felvételüket a régi keresztény hagyományokkal rendelkező országokba, akik még nem találkoztak Jézus Krisztussal, vagy akik csak töredékesen ismerik Őt. Hozzájuk is meg kell találnunk a megfelelő utat, hogy találkozhassanak Jézus Krisztussal, megismerhessék Őt, és így megtapasztalhassák az üdvösség felbecsülhetetlen ajándékát, amely minden ember számára a „teljes élet” forrása (vö. Jn 10,10). Viszont e tekintetben is komoly feladat vár magukra, az elvándorlókra is, hiszen maguk lehetnek „az Isten Igéjének hirdetői és a feltámadt Jézusnak, a világ reménységének tanúi” (Verbum Domini apostoli levél, 105).
Az új evangelizáció területén meghatározó szerep hárul az elvándorlók körében tevékenykedő lelkipásztorokra és munkatársaikra – papokra, szerzetesekre és világiakra –, akiknek munkája egyre sokszínűbb környezetben történik. Arra hívom őket, hogy az egyház tanítóhivatalának tanításából merítve, a helyi püspökökkel közösen keressék a testvéri közösség építésének és a tisztességes igehirdetésnek az útjait, és győzedelmeskedjenek minden ellenségeskedő és nemzetieskedő magatartáson. Az elvándorlás áramlata által érintett szülőföld egyháza, az átmenő és befogadó országok egyházaival együtt, közösen fokozzák együttműködésüket mind az útnak induló, mind a megérkező vándorok javára, de mindenképpen azok hasznára, akiknek az utazások során leginkább szükségük van a találkozásra a befogadó felebarátban megmutatkozó Krisztus irgalmas tekintetével. Az ilyen gyümölcsöző közösségi pasztoráció megvalósításában éppúgy hasznos lehet az elvándorlók és menekültek számára már eddig kialakított hagyományos struktúráknak a megújítása, mint azoknak a módozatoknak a felkarolása, amelyek a megváltozott körülmények között, a korábbiaknál is jobban szolgálják a különböző kultúrák és népek együttélését és együttműködését.
A menedéket kérő menekülteknek, akárcsak az üldözés, az erőszak vagy az egyéb életveszélyes helyzetek elől menekülő embereknek mindig szükségük van a mi megértésünkre és befogadó készségünkre, emberi méltóságuk és jogaik tiszteletben tartására, de ugyanakkor ők is tudatában kell legyenek saját kötelességeiknek. Szenvedésük arra szólítja az államokat és a nemzetközi közösséget, hogy tegyenek tanúságot a kölcsönös elfogadás magatartásáról, győzedelmeskedjenek a félelmek felett, kerüljék a diszkriminációt, gondoskodjanak a szolidaritás konkrét formáinak megvalósításáról, beleértve a megfelelő felvételi struktúrákat és az áttelepítési terveket is. Mindez magában foglalja a kölcsönös segítségnyújtást a szenvedésektől sújtott régiók és azok között, amelyek már évek óta nagyon sok menekültet fogadtak be, beleértve az államok nagyobb közös felelősségvállalását is a menekültek átvételében.
A sajtóra és a többi kommunikációs eszközre hárul az a fontos feladat, hogy őszintén, korrekt módon és tárgyilagosan tájékoztasson azok helyzetéről, akik hazájuk és hozzátartozóik elhagyására kényszerültek és új egzisztencia felépítésébe akarnak kezdeni.
A keresztény közösségek tanúsítsanak különös figyelmet a vándormunkások és ezek családjai iránt, foglalják őket imáikba, szolidáris és keresztény felebaráti szeretetükbe, viseltessenek irántuk a kölcsönös gazdagodást elősegítő nagy megbecsüléssel, siessenek segítségükre minden olyan új politikai, gazdasági és szociális eszközzel, amely elősegíti minden ember személyi méltóságának tiszteletét, a család védelmét, a tisztességes lakáshoz, munkához és szolgáltatásokhoz való hozzájutást.
A papok, szerzetesek, szerzetesnők és a világiak, mindenekelőtt a fiatalok, nők és férfiak, tanúsítsanak együttérzést e sok elvándorló iránt, és ajánlják fel támogatásukat azoknak, akik elmenekültek az erőszak elől és most új életstílusokkal és beilleszkedési nehézségekkel szembesülnek. Az Jézus Krisztusban való üdvösség hirdetése legyen a megkönnyebbülés, a reménység és a „tökéletes béke” forrása (vö. Jn 15,11).
Befejezésül emlékeztetni szeretnék a sok, beilleszkedési problémával, bürokratikus nehézséggel, a szállás- és otthonkeresés nyomorúságával szembesülő hallgatók helyzetére. A keresztény közösségek legyenek különösen együtt érzők ezekkel a fiúkkal és lányokkal, akiknek fiatal koruknál fogva, a kulturális fejlődésen túl, személyes kapcsolatokra is igényük van, és szívükben mélységes vágy él az igazság iránt, arra vágyakoznak, hogy találkozzanak Istennel. Különösen a keresztény szellemiségű egyetemek váljanak a tanúságtétel és az új evangelizáció kisugárzó színtereivé. Komolyan törekedjenek arra, hogy az egyetemek világában hozzájáruljanak a szociális, kulturális és emberi fejlődéshez, és ezen túlmenően, mozdítsák elő a kultúrák párbeszédét és értékeljék a különböző nemzetiségű hallgatók ahhoz való hozzájárulását is. Ha az evangélium hiteles tanúival és a keresztény élet példaképeivel találkoznak, az arra fogja sarkallni őket, hogy maguk is az új evangelizáció tevékeny résztvevői legyenek.
Kedves Barátaim, kérjük Mária, a „mi Úti Boldogasszonyunk” közbenjárását, hogy Jézus Krisztus üdvösségének örvendező hirdetése által, töltse be reménységgel a világ útjain vándorló testvéreink szívét. Imáimról biztosítok mindenkit és apostoli áldásomat adom.
Vatikán, 2011. szeptember 21.
Fordította: Cserháti Ferenc püspök
Jézus Krisztusnak, a világ egyetlen üdvözítőjének hirdetése ,,az egyháznak első és magától értetődő feladata ... Ezt a hivatást, ezt a küldetést a mai társadalmi átalakulások is égetően sürgetik” (Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 14.). Ma pedig még inkább szükségét érezzük annak, hogy új erővel és megújult módon szorgalmazzuk az evangelizációs tevékenységet, hiszen olyan világban élünk, amelyben az egyének és a népek egyre közelebb kerülnek egymáshoz, történjék ez akár a határok megszűnése és a globalizáció új adottságai által, akár a kommunikációs eszközök fejlődése, vagy éppen az egyének és csoportok gyakori és könnyed helyváltoztatásának lehetősége következtében. Ennek az új helyzetnek megfelelően, szívünkben újra fel kell ébresztenünk azt a lelkesedést és bátorságot, amely már az első keresztény közösségeket is mozgatta és az evangélium újszerűségének rettenthetetlen hirdetőivé tette, megfontolva Szent Pál szavait: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9,16).
E megfontolások nyomán született meg a téma, amelyet idén a vándorlók és menekültek világnapjára választottam: „Migráció és új evangelizáció”. Hiszen az egyház ebben az órában új evangelizálásra szólít és azt akarja, hogy az emberi mobilitás összetett és széles világában is fokozzuk a missziós tevékenységet: azokon a területeken, ahol az evangéliumot először hirdetik éppúgy, mint a keresztény hagyományokkal rendelkező országokban.
Boldog II. János Pál meghívott minket „Az Igéből táplálkozni, hogy evangelizációs küldetésünk során »az Ige szolgáivá« váljunk, ... Bátran szembe kell néznünk a mind sokrétűbbé és megterhelőbbé váló helyzettel, a jelenségek világméretűvé válásával s a népek és kultúrák állandóan új és változó mozaikjával, amely ezzel együtt jár” (Novo millennio ineunte apostoli levél, 40). Hiszen mind a nemzeti határokon belül zajló, mind az országhatárokon átívelő nemzetközi vándorlás – történjék ez a jobb életfeltételek keresése érdekében, vagy éppen az üldöztetések, a háborúk, az erőszak, az éhség és a természeti katasztrófák által okozott fenyegető veszélyek előli menekülés következtében – az egyének és a népek soha nem látott keveredéséhez és új problémák felmerüléséhez vezetett, nemcsak emberi vonatkozásban, hanem etikai, vallási és szellemi tekintetben is. A szekularizáció nyilvánvaló következményei, az újabb szektás mozgalmak megjelenése, a keresztény hittel szemben tapasztalható világméretű közömbösség, a nyilvánvaló széttöredezési törekvések napjainkban nagyon megnehezítik, hogy egy olyan közös célra összpontosítsunk, amely „az egyetlen emberi család” kialakítására bátorít, „a testvérek egyetlen családjáéra az egyre inkább több nemzetiségűvé és vegyes kultúrájúvá váló társadalmakban, ahol tiszteletben tartva a jogos különbségeket, még a különböző valláshoz tartozó emberek is párbeszédre szorulnak annak érdekében, hogy békésen és egymást megsegítve együtt élhessenek”, amint ezt az elmúlt évben már megfogalmaztam ugyanerre a világnapra szóló üzenetemben. Korunkra rányomják bélyegüket azok a törekvések, amelyek megpróbálják kitörölni Istent és az Egyház tanítását életünk látóköréből, széles teret engedve a kétkedésnek, a szkepticizmusnak és a közömbösségnek, amelyek még a keresztény hit minden társadalmi és szimbolikus megjelenését is igyekeznek kiirtani.
Ebben az összefüggésben, nem ritkán arra ösztönzik még azokat a migránsokat is, akik Krisztust már megismerték és elfogadták, hogy többé már ne tekintsék Őt fontosnak, veszítsék el hitüket és ne lássanak abban semmi értelmet, ne tekintsék magukat az egyház részének, inkább folytassanak olyan életmódot, amely többé már nincs tekintettel se Krisztusra, se az ő evangéliumára. Akik olyan keresztény népek körében nevelkedtek, ahol még meghatározó volt a keresztény hit, gyakran vándorolnak olyan országokba, ahol a keresztények kisebbségben élnek és a hit ősi hagyománya nem jelent többé sem személyes meggyőződést, sem közösségi hitvallást, mivel az csupán kulturális tényezővé zsugorodott. Az egyház kihívása itt abban áll, hogy segítse az elvándorlókat akkor is megmaradni a hitben, ha már hiányzik annak a kultúrának a megtartó ereje, amely a szülőföldön még megvolt. Ez történhet akár új lelkipásztori stratégiák, akár olyan módozatok és nyelvezetek kifejlesztése által, amelyek mindig az Isten Igéjének eleven elfogadását szolgálják. Bizonyos esetekben lehetőség kínálkozik arra, hogy a tisztességes párbeszéd és a szolidaritás konkrét tanúsága által hirdessük: az emberiség Jézus Krisztusban részese lett Isten titkának és isteni élete szeretetének, és feltárult előtte a remény és béke távlata. Más esetekben viszont lehetőség adódik arra, hogy az örömhír megújult hirdetése és a következetes keresztény életünk által ébresztgessük szunnyadó keresztény lelkiismeretünket, és így újra felfedezzük a találkozás szépségét Krisztussal, aki a keresztényeket mindig szentségre hívja, még az idegenben is.
Napjaink migrációs jelensége valóban gondviseléstől kapott alkalom arra, hogy hirdessük az evangéliumot a mai világban. Olyan, a föld különböző tájairól érkező férfiak és nők kérik felvételüket a régi keresztény hagyományokkal rendelkező országokba, akik még nem találkoztak Jézus Krisztussal, vagy akik csak töredékesen ismerik Őt. Hozzájuk is meg kell találnunk a megfelelő utat, hogy találkozhassanak Jézus Krisztussal, megismerhessék Őt, és így megtapasztalhassák az üdvösség felbecsülhetetlen ajándékát, amely minden ember számára a „teljes élet” forrása (vö. Jn 10,10). Viszont e tekintetben is komoly feladat vár magukra, az elvándorlókra is, hiszen maguk lehetnek „az Isten Igéjének hirdetői és a feltámadt Jézusnak, a világ reménységének tanúi” (Verbum Domini apostoli levél, 105).
Az új evangelizáció területén meghatározó szerep hárul az elvándorlók körében tevékenykedő lelkipásztorokra és munkatársaikra – papokra, szerzetesekre és világiakra –, akiknek munkája egyre sokszínűbb környezetben történik. Arra hívom őket, hogy az egyház tanítóhivatalának tanításából merítve, a helyi püspökökkel közösen keressék a testvéri közösség építésének és a tisztességes igehirdetésnek az útjait, és győzedelmeskedjenek minden ellenségeskedő és nemzetieskedő magatartáson. Az elvándorlás áramlata által érintett szülőföld egyháza, az átmenő és befogadó országok egyházaival együtt, közösen fokozzák együttműködésüket mind az útnak induló, mind a megérkező vándorok javára, de mindenképpen azok hasznára, akiknek az utazások során leginkább szükségük van a találkozásra a befogadó felebarátban megmutatkozó Krisztus irgalmas tekintetével. Az ilyen gyümölcsöző közösségi pasztoráció megvalósításában éppúgy hasznos lehet az elvándorlók és menekültek számára már eddig kialakított hagyományos struktúráknak a megújítása, mint azoknak a módozatoknak a felkarolása, amelyek a megváltozott körülmények között, a korábbiaknál is jobban szolgálják a különböző kultúrák és népek együttélését és együttműködését.
A menedéket kérő menekülteknek, akárcsak az üldözés, az erőszak vagy az egyéb életveszélyes helyzetek elől menekülő embereknek mindig szükségük van a mi megértésünkre és befogadó készségünkre, emberi méltóságuk és jogaik tiszteletben tartására, de ugyanakkor ők is tudatában kell legyenek saját kötelességeiknek. Szenvedésük arra szólítja az államokat és a nemzetközi közösséget, hogy tegyenek tanúságot a kölcsönös elfogadás magatartásáról, győzedelmeskedjenek a félelmek felett, kerüljék a diszkriminációt, gondoskodjanak a szolidaritás konkrét formáinak megvalósításáról, beleértve a megfelelő felvételi struktúrákat és az áttelepítési terveket is. Mindez magában foglalja a kölcsönös segítségnyújtást a szenvedésektől sújtott régiók és azok között, amelyek már évek óta nagyon sok menekültet fogadtak be, beleértve az államok nagyobb közös felelősségvállalását is a menekültek átvételében.
A sajtóra és a többi kommunikációs eszközre hárul az a fontos feladat, hogy őszintén, korrekt módon és tárgyilagosan tájékoztasson azok helyzetéről, akik hazájuk és hozzátartozóik elhagyására kényszerültek és új egzisztencia felépítésébe akarnak kezdeni.
A keresztény közösségek tanúsítsanak különös figyelmet a vándormunkások és ezek családjai iránt, foglalják őket imáikba, szolidáris és keresztény felebaráti szeretetükbe, viseltessenek irántuk a kölcsönös gazdagodást elősegítő nagy megbecsüléssel, siessenek segítségükre minden olyan új politikai, gazdasági és szociális eszközzel, amely elősegíti minden ember személyi méltóságának tiszteletét, a család védelmét, a tisztességes lakáshoz, munkához és szolgáltatásokhoz való hozzájutást.
A papok, szerzetesek, szerzetesnők és a világiak, mindenekelőtt a fiatalok, nők és férfiak, tanúsítsanak együttérzést e sok elvándorló iránt, és ajánlják fel támogatásukat azoknak, akik elmenekültek az erőszak elől és most új életstílusokkal és beilleszkedési nehézségekkel szembesülnek. Az Jézus Krisztusban való üdvösség hirdetése legyen a megkönnyebbülés, a reménység és a „tökéletes béke” forrása (vö. Jn 15,11).
Befejezésül emlékeztetni szeretnék a sok, beilleszkedési problémával, bürokratikus nehézséggel, a szállás- és otthonkeresés nyomorúságával szembesülő hallgatók helyzetére. A keresztény közösségek legyenek különösen együtt érzők ezekkel a fiúkkal és lányokkal, akiknek fiatal koruknál fogva, a kulturális fejlődésen túl, személyes kapcsolatokra is igényük van, és szívükben mélységes vágy él az igazság iránt, arra vágyakoznak, hogy találkozzanak Istennel. Különösen a keresztény szellemiségű egyetemek váljanak a tanúságtétel és az új evangelizáció kisugárzó színtereivé. Komolyan törekedjenek arra, hogy az egyetemek világában hozzájáruljanak a szociális, kulturális és emberi fejlődéshez, és ezen túlmenően, mozdítsák elő a kultúrák párbeszédét és értékeljék a különböző nemzetiségű hallgatók ahhoz való hozzájárulását is. Ha az evangélium hiteles tanúival és a keresztény élet példaképeivel találkoznak, az arra fogja sarkallni őket, hogy maguk is az új evangelizáció tevékeny résztvevői legyenek.
Kedves Barátaim, kérjük Mária, a „mi Úti Boldogasszonyunk” közbenjárását, hogy Jézus Krisztus üdvösségének örvendező hirdetése által, töltse be reménységgel a világ útjain vándorló testvéreink szívét. Imáimról biztosítok mindenkit és apostoli áldásomat adom.
Vatikán, 2011. szeptember 21.
XVI. Benedek pápa
Fordította: Cserháti Ferenc püspök
