Kedves Testvérek!
A vándorlók és menekültek világnapja újra alkalmat kínál arra, hogy kifejezésre juttassam az Egyház állandó gondoskodását mindazok iránt, akik különböző módon szembesülnek az elvándorlás tényével. Ez a jelenség – amint ezt már a Caritas in veritate enciklikában is megfogalmaztam – mindegyikünket megrendít az érintett személyek nagy száma miatt, valamint a felvetődő társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák miatt, és megrendít azok miatt a drámai kihívások miatt is, amelyek előtt az egyes nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll. Minden elvándorló emberi személy, aki elidegeníthetetlen alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden helyzetben tiszteletben kell tartania (vö. 62). Ennek az évnek a témája, „A kiskorú vándorlók és menekültek” az elvándorlásnak egy olyan arculatát érinti, amelyre a keresztényeknek különös figyelmet kell fordítani, emlékezve Krisztus figyelmeztetésére, aki majd a végítéletben magára vonatkoztatja mindazt, amit az ő „legkisebb testvérei” közül eggyel is tettünk vagy nem tettünk, és ennek megfelelően ítél meg minket (vö. Mt 25,40;45). Hogyne ismernénk fel hát a kiskorú vándorlókban a mi „legkisebb testvéreinket”? Az evangélium tanúsága szerint Jézus gyermekként személyesen is átélte az elvándorlók sorsát, amikor Józseffel és Máriával együtt menekülnie kellett Egyiptomba, hogy megszabadulhasson Heródes fenyegetéseitől (vö. Mt 2,14).
Jóllehet a gyermekek jogairól szóló egyezmény világosan előírja, hogy a kiskorúak érdekeit mindig védeni kell (vö. 3. cikkely) és a gyermekek alapvető személyes jogait éppúgy el kell ismerni, mint a felnőttekét, sajnos mindez a valóságban mégsem mindig érvényesül. Miközben ugyanis a köztudatban növekszik az a meggyőződés, hogy a kiskorúak védelmében átfogó és hatékony cselekvésre van szükség, addig közülük valójában sokan magukra maradnak és különböző visszaélések fenyegetésében élnek. E gyermekeket sújtó drámai helyzet ellen emelte fel szavát tisztelt elődöm, II. János Pál üzenetében, amelyet 1990. szeptember 22-én intézett az Egyesült Nemzetek főtitkárához a gyermekekkel kapcsolatban szervezett nemzetközi csúcstalálkozó alkalmából. „Tanúja vagyok – írja – a gyermekmilliók szívtépő sírásának minden kontinensen. Ők a legsérülékenyebbek, mert a legkevésbé képesek meghallgatást szerezni hangjuknak” (Insegnamenti XIII, 2, 1990, 672. o; OR, német kiadás, 46. 15. o., 1990. november 16.). Őszintén kívánom, hogy legyenek kellő figyelemmel a kiskorú vándorlókra, akiknek olyan szociális környezetre van szükségük, amely lehetővé teszi és támogatja fizikai, kulturális, lelki és erkölcsi fejlődésüket. Érzelmi kapcsolatok nélkül felnőni egy idegen országban, különösen azoknak a gyerekeknek jelent sok és nem egyszer súlyos nélkülözést és nehézséget, akik még a család támogatását is nélkülözni kénytelenek.
A kiskorú elvándorlás másik jellegzetes arculatát mutatja a vendéglátó országokban született gyermekek és azok helyzete, akik születésük után nem élnek együtt kivándorolt szüleikkel, hanem csak egy későbbi időpontban kerülnek össze velük. Ezek a serdülők két kultúrához tartoznak, kettős kötődésük minden előnyével és hátrányával, jóllehet ez az életkörülmény alkalom lehet arra is, hogy megtapasztalják a különböző kulturális hagyományok közötti találkozás gazdagságát. Nagyon fontos, hogy lehetőségük legyen a tanulásra, később a munka világába való beilleszkedésre, a megfelelő szociális és oktatási struktúráknak köszönhetően pedig arra, hogy beépüljenek a társadalomba. Mindemellett soha sem szabad elfeledni, hogy a serdülő kor az ember fejlődésének alapvető időszakát képezi.
A kiskorúak különleges csoportját alkotják azok a menedéket kérelmezők, akik különböző okok miatt hagyták el hazájukat, amelyben nem kaptak megfelelő védelmet. A statisztikák azt mutatják, hogy számuk növekszik. Olyan jelenségről van itt szó, amelyet figyelmesen kell vizsgálni és összehangolt akciókkal kell kezelni. Mindemellett alkalmazni kell a megelőzésnek, a védelemnek, a befogadásnak azokat a megfelelő intézkedéseit, amelyeket a gyermekek jogairól szóló egyezmény is előír (vö. 22. cikkely).
Különös módon fordulok továbbá a plébániákhoz és a katolikus egyesületekhez, amelyek a hit és a szeretet Lelkétől indíttatva, nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a szükségben segítsenek ezeknek a testvéreinknek. Miközben kifejezem köszönetemet ezért a mély benyomást keltő, nagylelkűséggel végzett és kiváló munkáért, egyben felszólítok minden keresztényt arra, hogy legyen tudatában a szociális és pasztorális kihívásoknak, amelyek elé a kiskorú vándorlók és menekültek helyzete állít minket. Szívünkben visszhangoznak Jézus szavai: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35), úgyszintén a főparancsolat, amelyet maga hagyott ránk: Szeressük Istent teljes szívűnkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből, hiszen mindez elválaszthatatlanul összekapcsolódik a felebaráti szeretet parancsával (vö. Mt 22,37–39). E szavak buzdítanak annak megfontolására is, hogy minden konkrét tettünk elsősorban a kegyelem és az isteni gondviselés működésének hitéből kell táplálkozzon. Az idegenek iránt tanúsított vendégszeretetünk és szolidaritásunk, különösen, ha köztük a gyermekekről van szó, ily módon válik a szolidaritás evangéliumának terjesztésévé. Az Egyház valóban a szolidaritás evangéliumát hirdeti, amikor kitárja kezét és azon fáradozik, hogy tartsák tiszteletben a vándorlók és a menekültek jogait, és arra szólítja a nemzetek, a nemzetközi szervezetek és intézmények felelős vezetőit, hogy megfelelő intézkedéseket foganatosítsanak a javukra. A Boldogságos Szűz Mária őrködjék mindegyikük felett, és segítsen minket is, hogy megértsük a hazájuktól távol élő embertársaink nehézségeit. Imáimról biztosítom a vándorlók és menekültek széles világának minden tagját, és szívből adom nekik apostoli áldásomat.
Vatikán, 2009. október 16.
A vándorlók és menekültek világnapja újra alkalmat kínál arra, hogy kifejezésre juttassam az Egyház állandó gondoskodását mindazok iránt, akik különböző módon szembesülnek az elvándorlás tényével. Ez a jelenség – amint ezt már a Caritas in veritate enciklikában is megfogalmaztam – mindegyikünket megrendít az érintett személyek nagy száma miatt, valamint a felvetődő társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák miatt, és megrendít azok miatt a drámai kihívások miatt is, amelyek előtt az egyes nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll. Minden elvándorló emberi személy, aki elidegeníthetetlen alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden helyzetben tiszteletben kell tartania (vö. 62). Ennek az évnek a témája, „A kiskorú vándorlók és menekültek” az elvándorlásnak egy olyan arculatát érinti, amelyre a keresztényeknek különös figyelmet kell fordítani, emlékezve Krisztus figyelmeztetésére, aki majd a végítéletben magára vonatkoztatja mindazt, amit az ő „legkisebb testvérei” közül eggyel is tettünk vagy nem tettünk, és ennek megfelelően ítél meg minket (vö. Mt 25,40;45). Hogyne ismernénk fel hát a kiskorú vándorlókban a mi „legkisebb testvéreinket”? Az evangélium tanúsága szerint Jézus gyermekként személyesen is átélte az elvándorlók sorsát, amikor Józseffel és Máriával együtt menekülnie kellett Egyiptomba, hogy megszabadulhasson Heródes fenyegetéseitől (vö. Mt 2,14).
Jóllehet a gyermekek jogairól szóló egyezmény világosan előírja, hogy a kiskorúak érdekeit mindig védeni kell (vö. 3. cikkely) és a gyermekek alapvető személyes jogait éppúgy el kell ismerni, mint a felnőttekét, sajnos mindez a valóságban mégsem mindig érvényesül. Miközben ugyanis a köztudatban növekszik az a meggyőződés, hogy a kiskorúak védelmében átfogó és hatékony cselekvésre van szükség, addig közülük valójában sokan magukra maradnak és különböző visszaélések fenyegetésében élnek. E gyermekeket sújtó drámai helyzet ellen emelte fel szavát tisztelt elődöm, II. János Pál üzenetében, amelyet 1990. szeptember 22-én intézett az Egyesült Nemzetek főtitkárához a gyermekekkel kapcsolatban szervezett nemzetközi csúcstalálkozó alkalmából. „Tanúja vagyok – írja – a gyermekmilliók szívtépő sírásának minden kontinensen. Ők a legsérülékenyebbek, mert a legkevésbé képesek meghallgatást szerezni hangjuknak” (Insegnamenti XIII, 2, 1990, 672. o; OR, német kiadás, 46. 15. o., 1990. november 16.). Őszintén kívánom, hogy legyenek kellő figyelemmel a kiskorú vándorlókra, akiknek olyan szociális környezetre van szükségük, amely lehetővé teszi és támogatja fizikai, kulturális, lelki és erkölcsi fejlődésüket. Érzelmi kapcsolatok nélkül felnőni egy idegen országban, különösen azoknak a gyerekeknek jelent sok és nem egyszer súlyos nélkülözést és nehézséget, akik még a család támogatását is nélkülözni kénytelenek.
A kiskorú elvándorlás másik jellegzetes arculatát mutatja a vendéglátó országokban született gyermekek és azok helyzete, akik születésük után nem élnek együtt kivándorolt szüleikkel, hanem csak egy későbbi időpontban kerülnek össze velük. Ezek a serdülők két kultúrához tartoznak, kettős kötődésük minden előnyével és hátrányával, jóllehet ez az életkörülmény alkalom lehet arra is, hogy megtapasztalják a különböző kulturális hagyományok közötti találkozás gazdagságát. Nagyon fontos, hogy lehetőségük legyen a tanulásra, később a munka világába való beilleszkedésre, a megfelelő szociális és oktatási struktúráknak köszönhetően pedig arra, hogy beépüljenek a társadalomba. Mindemellett soha sem szabad elfeledni, hogy a serdülő kor az ember fejlődésének alapvető időszakát képezi.
A kiskorúak különleges csoportját alkotják azok a menedéket kérelmezők, akik különböző okok miatt hagyták el hazájukat, amelyben nem kaptak megfelelő védelmet. A statisztikák azt mutatják, hogy számuk növekszik. Olyan jelenségről van itt szó, amelyet figyelmesen kell vizsgálni és összehangolt akciókkal kell kezelni. Mindemellett alkalmazni kell a megelőzésnek, a védelemnek, a befogadásnak azokat a megfelelő intézkedéseit, amelyeket a gyermekek jogairól szóló egyezmény is előír (vö. 22. cikkely).
Különös módon fordulok továbbá a plébániákhoz és a katolikus egyesületekhez, amelyek a hit és a szeretet Lelkétől indíttatva, nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a szükségben segítsenek ezeknek a testvéreinknek. Miközben kifejezem köszönetemet ezért a mély benyomást keltő, nagylelkűséggel végzett és kiváló munkáért, egyben felszólítok minden keresztényt arra, hogy legyen tudatában a szociális és pasztorális kihívásoknak, amelyek elé a kiskorú vándorlók és menekültek helyzete állít minket. Szívünkben visszhangoznak Jézus szavai: „Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35), úgyszintén a főparancsolat, amelyet maga hagyott ránk: Szeressük Istent teljes szívűnkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből, hiszen mindez elválaszthatatlanul összekapcsolódik a felebaráti szeretet parancsával (vö. Mt 22,37–39). E szavak buzdítanak annak megfontolására is, hogy minden konkrét tettünk elsősorban a kegyelem és az isteni gondviselés működésének hitéből kell táplálkozzon. Az idegenek iránt tanúsított vendégszeretetünk és szolidaritásunk, különösen, ha köztük a gyermekekről van szó, ily módon válik a szolidaritás evangéliumának terjesztésévé. Az Egyház valóban a szolidaritás evangéliumát hirdeti, amikor kitárja kezét és azon fáradozik, hogy tartsák tiszteletben a vándorlók és a menekültek jogait, és arra szólítja a nemzetek, a nemzetközi szervezetek és intézmények felelős vezetőit, hogy megfelelő intézkedéseket foganatosítsanak a javukra. A Boldogságos Szűz Mária őrködjék mindegyikük felett, és segítsen minket is, hogy megértsük a hazájuktól távol élő embertársaink nehézségeit. Imáimról biztosítom a vándorlók és menekültek széles világának minden tagját, és szívből adom nekik apostoli áldásomat.
Vatikán, 2009. október 16.
XVI. Benedek pápa
