Kedves Testvérek!
Hitünk biztosít minket arról, hogy Isten országa már jelen van rejtélyes módon a földön (vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes konstitúció 39.); ennek ellenére napjainkban fájdalmasan tapasztaljuk, hogy megvalósulása elé ellenséges erők akadályokat gördítenek. Erőszakos konfliktusok és háborúk okoznak újra és újra szakadást az emberiségen belül, ezeket igazságtalanság és a diszkrimináció követi, helyi és globális szinten is nehéz legyőzni a gazdasági és társadalmi egyensúly hiányát. És mindezeknek főképpen a legszegényebb és a hátrányos helyzetű emberek fizetik meg az árát.
A gazdaságilag fejlettebb társadalmak kialakítanak magukban egy hangsúlyozottan individualista tendenciát, ami összekapcsolódva egyfajta utilitarista mentalitással, majd a média hálózatában megsokszorozódva a „közömbösség globalizációját” eredményezi. Ebben a forgatókönyvben a bevándorlók, a menekültek, az otthonukból elűzöttek és az emberkereskedelem áldozatai a kirekesztés allegóriáivá válnak, mivel a helyzetükkel járó nehézségeken túl gyakran azzal a negatív ítélettel is meg kell küzdeniük, hogy a társadalmi problémák okozóinak tekintik őket. A velük való méltatlan bánásmódot vészjelzésnek is felfoghatjuk, amely az erkölcsi hanyatlásra figyelmeztet és arra a veszélyre, ami akkor vár ránk, ha továbbra is a selejtezés mentalitását követjük. Valójában minden embert, aki a fizikai, pszichikai és társadalmi jólét normáinak nem felel meg, fenyeget az, hogy a közösség kirekeszti és így marginalizálódik.
Ezért a bevándorlók és menekültek – és általában a segítségre szoruló emberek – jelenléte meghívást jelent számunkra, hogy visszataláljunk keresztény egzisztenciánk és emberi mivoltunk alapvető dimenzióihoz, mivel fennáll annak a veszélye, hogy belesüppedjünk kényelmes életszínvonalunkba. Ezért itt nemcsak a bevándorlókról van szó, mert ha figyelünk rájuk, akkor azt saját magunk és egész emberi közösségünk érdekében tesszük; ha törődünk velük, az mindannyiunk növekedését szolgálja; ha odafordulunk hozzájuk, teret adunk énünk azon részének is, amelyet talán magunk és mások előtt is rejtegetünk, mert manapság nem nézik jó szemmel.
„Bízzatok, én vagyok; ne féljetek” (Mt 14,27). Nemcsak a bevándorlókról van szó, hanem a félelmeinkről is. Napjaink gonoszságai és rútságai «növelik a „másokkal” szemben érzett félelmünket, az ismeretlenekkel, a kirekesztettekkel, az idegenekkel szemben érzett félelmet [...], ami napjainkban különösen a migránsok és menekültek megjelenésekor válik nyilvánvalóvá, akik az ajtónkon kopogtatnak biztonságot, oltalmat és egy jobb jövőt keresve. A félelem valóban indokolt, de csak azért, mert hiányos a felkészülésünk erre a találkozásra» (Prédikáció Sacrofanóban, 2019. február 15-én). A probléma nem az, hogy kétségeink és félelmeink vannak. A probléma az, ha olyan mértékben befolyásolják gondolkodásmódunkat és cselekedeteinket, hogy azok intoleránssá, bezárkózóvá, sőt, talán még – anélkül, hogy észrevennénk – rasszistává is válnak. És így ez a félelem megfoszt minket annak a vágyától és képességétől, hogy találkozzunk a másik, a „más” emberrel; és megfoszt az Úrral való találkozás egy lehetőségétől is (vö. Prédikáció az Elvándorlók és Menekültek Világnapjának szentmiséjén, 2018. január 14-én).
„Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is?” (Mt 5,46). Nemcsak a bevándorlókról van szó, hanem a felebaráti szeretetről is. A szeretet cselekedetein keresztül mutatjuk meg a hitünket (vö. Jak 2,18), és a felebaráti szeretet legteljesebb formája az azok felé irányuló szeretet, akik helyzetük folytán nem tudják azt viszonozni és talán még megköszönni sem. „Ez arról a képről szól, amelyet mi mint társadalom mutatni kívánunk magunkról és minden élet értékéről. [...] Népeink fejlődése [...] mindenekelőtt attól függ, hogy megérinti és megmozdítja-e őket azok sorsa, akik az ajtón kopogtatnak és tekintetükkel megfosztják hitelességüktől és erejüktől az összes hamis bálványt, amelyek megterhelik és szolgaságba hajtják az életünket. A bálványokat, amelyek látszólagos és tűnő boldogságot ígérnek, amelyek figyelmen kívül hagyják a való életet és mások szenvedését” (Beszéd a Rabati Egyházmegyei Caritas látogatásakor 2019. március 30-án).
„Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve” (Lk 10,33). Nemcsak a bevándorlókról van szó, hanem emberségünkről is. Az, ami ezt a szamaritánust – zsidó szempontból egy idegent – arra indítja, hogy megálljon, az az együttérzés, amely érzést lehetetlen kizárólag racionálisan megmagyarázni. Az együttérzés emberségünk legérzékenyebb részét érinti és felébreszti bennünk a vágyat, hogy „felebarátaivá váljunk” a bajba jutottaknak. Maga Jézus tanítja nekünk (vö. Mt 9,35–36, 14,14–14, 15,32–37), hogy az együttérzés nem más, mint hogy felismerjük mások szenvedését és azonnal beavatkozunk azért, hogy a szenvedést enyhítsük és gyógyítsuk, a szenvedőt pedig megmentsük. Az együttérzés azt jelenti, hogy teret adunk az érzékenységnek, amelynek a mai társadalom oly sokszor az elfojtását várja el tőlünk. „Ha megnyitjuk magunkat mások számára, az nem tesz szegényebbé, hanem gazdagít, mert segít abban, hogy emberibbé váljunk: magunkat egy nagyobb egység aktív részeként és életünket másoknak adott ajándékként értelmezzük; hogy célként nem saját érdekeinket, hanem az emberiség jólétét tartsuk szem előtt” (Beszéd a Heydar Alijev mecsetben, Azerbajdzsán, Baku, 2016. október 2-án).
„Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát” (Mt 18,10). Nemcsak a bevándorlókról van szó, hanem arról is, hogy senkit sem rekeszthetünk ki. A mai világ napról napra elitistább és kegyetlenebb módon viselkedik a kirekesztettekkel szemben. Néhány kiváltságos piaci szereplő érdekeihez igazodva a fejlődő országokat megfosztják legjobb természeti és emberi erőforrásaiktól. A háborúk a világnak csak egyes régióit érintik, az ehhez szükséges fegyvereket pedig más régiókban gyártják és értékesítik, azután azonban nem akarnak foglalkozni az ezen konfliktusok miatt elmenekülő emberekkel. Mindig a kicsik fizetik meg ennek az árát, a szegények és a leginkább sebezhetők, akik még arra sem kapnak lehetőséget, hogy leüljenek az asztalhoz és a lakoma morzsáiból részesüljenek (vö. Lk 16,19–21). „Az »önmagát megnyitó Egyház« tudja, hogyan lehet félelem nélkül kezdeményezni, elébe menni a másiknak, keresni a távollévőket, kimenni az útkereszteződésekre, meghívni a kirekesztetteket” (Evangelii gaudium apostoli levél, 24). Egy exkluzív jellegű fejlődés a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket pedig még szegényebbé teszi. A hiteles fejlődés azonban azt célozza, hogy a világon minden embert elérjen és integráns növekedésüket elősegítse, emellett felelősséget vállal a jövő generációiért is.
„Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,43–44). Nemcsak a bevándorlókról van szó, hanem arról is, hogy az utolsókat tegyük az első helyre. Jézus Krisztus megköveteli tőlünk, hogy ne engedjük a világ logikájának, ami igazolja mások kihasználását saját személyes céljaink vagy közösségünk érdekei szerint: először nekem, majd azután lehet a többieknek! A keresztény igazi mottója ezzel ellentétben „az utolsókat előre” kell, hogy legyen. „Az individualista mentalitás termékeny talaj a felebarát iránti közömbösség érlelődésére, ami ahhoz vezet, hogy a másik embert puszta áruként kezeljük; arra késztet, hogy ne törődjünk mások emberi mivoltával, és végül gyávává és cinikussá tesz. Vajon nem ezek azok az érzések, amelyeket gyakran érzünk a szegények, a kirekesztettek és a társadalom utolsói iránt? Hány és hány »utolsó« él társadalmunkban! Közülük elsősorban a nehézségekkel és szenvedésekkel küzdő bevándorlókra gondolok, akikkel nap, mint nap találkozunk, miközben kétségbeesetten keresnek egy helyet, ahol békében és az emberhez méltó módon életnek.” (Beszéd a diplomáciai testület tagjaihoz 2016. január 11-én). Az evangélium logikája szerint az utolsók a jönnek először és nekünk az ő szolgálatukra kell állnunk.
„Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Nemcsak a bevándorlókról van szó, hanem az egész emberről és a teljes emberiségről is. Jézus küldetésének középpontját fedezhetjük fel a fenti kijelentésében: az arra irányuló törekvést, hogy minden ember az Atya akarata szerint teljességében elnyerje az élet ajándékát. Minden politikai aktusban, minden programban és minden lelkipásztori tevékenységben mindig az embert kell középpontba helyeznünk, sokrétű dimenzióival együtt, beleértve a lelki dimenziót is. Ez minden emberre vonatkozik és ennek folytán el kell ismerni a közöttük fennálló alapvető egyenlőséget is. Ezért „a fejlődés nem szorítkozik egyszerűen a gazdasági növekedésre. Hiszen a fejlődésnek, hogy valóságosnak legyen mondható, teljesnek kell lennie, olyannak, amely minden ember és a teljes ember növekedését biztosítja” (VI. Pál pápa, Populorum progressio enciklika, 14.).
„Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai” (Ef 2,19). Nemcsak a bevándorlókról van szó, hanem Isten és az ember városának felépítéséről is. Korunkban, amelyet a migráció korának is neveznek, sok ártatlan ember válik áldozatává a korlátlan technológiai és fogyasztásorientált fejlesztés „nagy téveszméjének” (vö. Laudato si enciklika, 34.). Útra kelnek egy olyan „paradicsom” felé, amely azután könyörtelenül meghazudtolja várakozásaikat. Jelenlétük, amely néha kellemetlen, segít lerombolni a haladás mítoszát, amely csak kevesek számára elérhető, de sokak kizsákmányolása által valósul meg. „Arról van itt szó, hogy elsőként mi magunk, és aztán segítségünkkel mások is ne csak egy nagy problémát lássunk a vándorlók és a menekültek megjelenésében, hanem fedezzük fel bennük a testvért, akit szívesen befogadunk, tisztelünk és szeretünk – mindez legyen számunkra a Gondviselés ajándéka és alkalom arra, hogy Krisztus evangéliumának megfelelően, igazságosabb társadalmat, tökéletesebb demokráciát, szolidárisabb országot, testvériesebb világot és egy mindenki felé nyitott keresztény közösséget építsünk. (Üzenet az elvándorlók és menekültek világnapjára, 2014).
Kedves testvérek, a kortárs migráció kihívására adott kívánatos választ négy szóban lehet összegezni: befogadni, védelmezni, támogatni és integrálni. De ezek az igék nemcsak a bevándorlókra és a menekültekre vonatkoznak, hanem kifejezik az egyház küldetését minden perifériára szorult ember felé, akiket befogadni, védelmezni, támogatni és integrálni kell. Ha ezeket az igéket a gyakorlatba átültetjük, elősegítjük Isten és ember közös országának felépítését, elősegítjük minden egyes ember teljességre törekvő fejlődését és az emberiség egészét is közelebb segítjük a fenntartható fejlődés maga elé kitűzött céljaihoz, amelyek másként nehezen elérhetők.
Ezért nemcsak a bevándorlók ügyéről van szó, nemcsak róluk van szó, hanem mindnyájunkról, az emberi család jelenéről és jövőjéről. A bevándorlók – különösen a legsebezhetőbbek – segítenek minket, hogy felismerjük az „idők jeleit”, és az Úr rajtuk keresztül hív minket megtérésre. Felszólít, hogy szabaduljunk meg az exkluzivizmustól, a közömbösségtől és a selejtezés mentalitásától. Általuk hív meg minket az Úr, hogy teljességében alakítsuk keresztény életvitelünket és mindenki – saját hivatásának megfelelően – vegyen részt egy olyan világ építésében, ami mind jobban megfelel Isten tervének.
Ez az a szándék, amelyet imáimmal kísérek. Bízva a Boldogságos Szűz Máriának, az úton lévők édesanyjának közbenjárásában Isten bőséges áldását kérem a világ összes bevándorlójára és menekültjére, valamint azokra, akik útjukon kísérik őket.
Vatikán, 2019. augusztus 5.
Ferenc pápa
