A reményt és a bizalmat kommunikálni korunkban
A technológiai fejlődésnek köszönhetően a kommunikációs eszközökhöz való hozzáférés által már nagyon sokaknak lehetősége van azonnal megosztani és szerteágazó módon elterjeszteni a híreket. Ezek a hírek lehetnek jók vagy rosszak, igazak vagy hamisak. Már hitbéli ősatyáink úgy beszéltek az emberi elméről, mint egy őrlőmalomról, amelyet nem lehet megállítani, ha a víz megindítja. Annak azonban, akire a malmot bízták, lehetősége van eldönteni, hogy búzát vagy konkolyt őröl benne. Az ember elméje mindig működésben van, nem tudja abbahagyni mindannak az „őrlését”, amit kap, de rajtunk áll a döntés, hogy milyen anyagot szállítunk neki (vö.: Johannes Cassianus, Levél Leontius igumenhez).
Szeretném, hogy ez az üzenet elérjen és bátorítson mindenkit, aki szakmai körben vagy személyes kapcsolataiban mindennap sok információt „őröl”, hogy illatos és jó kenyeret tudjon adni azoknak, akik kommunikációja gyümölcsével táplálkoznak. Arra szeretnék buzdítani mindenkit, hogy építő módon kommunikáljon, a mások iránti előítéletet elutasítva támogassa a találkozás kultúráját, amelynek köszönhetően az emberek megtanulhatnak tudatos bizalommal tekinteni a valóságra.
Azt hiszem, át kell szakítanunk a szorongás ördögi körét és gátat kell szabnunk a félelem spiráljának, amely annak a megszokásnak a gyümölcse, hogy figyelmünket a „rossz hírekre” (háborúkra, terrorizmusra, botrányokra és az emberi életben előforduló mindenféle kudarcra) összpontosítjuk. Természetesen nem arról van szó, hogy erősítsük azt a félretájékoztatást, amely nem vesz tudomást a szenvedés drámájáról, és nem is arról, hogy naiv optimizmusba essünk, amely nem engedi, hogy megrendítse a gonosz botránya. Ezzel ellentétben azt szeretném, hogy mindannyian lépjünk túl a rosszkedv érzésén és a beletörődésen, amely gyakran elfog és fásultságba taszít minket, félelmeket ébreszt vagy azt a benyomást kelti, hogy a gonosznak nem lehet határt szabni. Egy olyan kommunikációs rendszerben, amelyben az a logika uralkodik, hogy a jó hír nem kelendő, tehát nem is hír; amelyben a fájdalom drámájából és a gonosz misztériumából oly könnyen látványosságot csinálnak, egyébként is beleeshetünk abba a kísértésbe, hogy elaltassuk lelkiismeretünket vagy csüggedésbe essünk.
Annak a nyílt és kreatív kommunikációs stílusnak a kereséséhez szeretnék tehát hozzájárulni, amely soha nem engedi át a gonosznak a főszerepet, hanem igyekszik rávilágítani a lehetséges megoldásokra, kezdeményező és felelős hozzáállásra ösztönzi az embereket, akik felé közvetíti a hírt. Arra szeretnék hívni mindenkit, úgy beszéljen korunk embereihez, hogy elbeszélését az „jó hír” logikája járja át.
A jó hír
Az ember élete nem csupán személytelen történések krónikája, hanem olyan történeté, amely arra vár, hogy egy olyan értelmezési kulcsot válasszanak az elbeszéléséhez, amely képes kiválogatni és összegyűjteni a legfontosabb adatokat. A valóságnak önmagában nincs egyértelmű jelentése. Minden attól függ, milyen tekintettel fordulunk felé, milyen „szemüvegen” keresztül akarjuk nézni: ha lencsét váltunk, a valóság is másnak tűnik. Honnan indulhatunk hát el ahhoz, hogy megfelelő „szemüveggel” olvassuk a valóságot?
Számunkra, keresztények számára a valóság megértéséhez megfelelő szemüveg nem lehet más, mint a jó hír, kiindulva magától a Jó Hírtől : „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliuma” (Mk 1,1). Márk evangélista ezekkel a szavakkal kezdi elbeszélését, a „jó hír” hirdetésével, amelynek köze van Jézushoz, de több mint egy információ Jézusról, inkább az örömhír, ami maga Jézus. Az evangélium lapjait olvasva felfedezzük, hogy a mű címe valóban megfelel a tartalmának, és legfőképpen azt, hogy ez a tartalom maga Jézus személye.
Ez a jó hír, ami maga Jézus, nem azért jó, mert nincs benne szenvedés, hanem azért, mert a szenvedést is nagyobb távlatban éli meg, szerves része az Atya és az emberiség iránti szeretetének. Krisztusban Isten szolidárissá vált minden emberi helyzettel, kinyilatkoztatta nekünk, hogy nem vagyunk egyedül, mert van egy Atyánk, aki soha nem feledkezhet meg gyermekeiről. „Ne félj hát, mert veled vagyok!” (Iz 43,5): egy olyan Isten vigasztaló szava ez, aki öröktől fogva részesévé válik népe történelmének. Szeretett Fiában Istennek ez az ígérete – „veled vagyok” – odáig megy, hogy magára veszi minden gyengeségünket, egészen addig, hogy a mi halálunkkal hal meg. Őbenne a sötétség és a halál is a Fénnyel és az Élettel való egyesülés helyévé válik. Így születik meg a mindenki számára elérhető remény éppen azon a helyen, ahol az élet ismeri a bukás keserűségét. Egy olyan remény ez, amely nem csal meg, mert kiáradt szívünkbe az Isten szeretete (vö.: Róm 5,5) és új élet sarjad belőle, ahogyan a növény kinő a lehullott magból. Ennek fényében a világ történelmének minden új drámája egy lehetséges jó hír színterévé válik, attól a pillanattól kezdve, hogy a szeretet mindig utat talál a felebarát felé, és olyan szíveket ébreszt, amelyek képesek megrendülni, olyan arcokat, amelyek képesek nem elcsüggedni, olyan kezeket, amelyek készek arra, hogy építsenek.
Bizalom Isten országának magjában
Hogy bevezesse tanítványait és az embersokaságot ebbe az evangéliumi mentalitásba és megfelelő „szemüveget” adjon nekik a meghaló és feltámadó szeretet logikájának megértéséhez, Jézus példabeszédeket használt, amelyekben Isten országát gyakran hasonlította a maghoz, amelynek életadó ereje éppen akkor szabadul fel, amikor meghal a földben (vö.: Mk 4,1-34). Isten országa egyszerű erejének közvetítéséhez nem azért használ képeket és metaforákat, hogy csökkentsen valamit annak fontosságából, sürgető voltából, hanem egy olyan irgalmas közlési forma az, amely a hallgatónak szabad „teret” enged arra, hogy befogadja és önmagára is vonatkoztassa. Ezen túl kiváltságos útja ez annak, hogy kifejezze a húsvét misztériumának végtelen méltóságát, hagyva, hogy a képek – nem annyira a fogalmak – közvetítsék a Krisztusban való új élet ellentmondásos szépségét, amelyben az ellenségesség és a kereszt nem meghiúsítják, hanem megvalósítják az Isten általi üdvözítést; amelyben a gyengeség erősebb minden emberi erőnél; amelyben a bukás az előjátéka lehet minden dolog legnagyobb beteljesedésének a szeretetben. Éppen így érik be és mélyül el Isten országának reménysége: „olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik” (Mk 4,26-27.)
Isten országa már köztünk van, ahogy egy mag el van rejtve a felületes tekintetek elől, és amelynek növekedése csöndben történik. Akinek a szemét megtisztította a Szentlélek, meg tudja látni a mag kicsírázását és nem engedi ellopni az Isten országában való örömét a mindig jelenlevő konkoly miatt.
A lélek horizontjai
Az örömhírre alapozott reménység, amely maga Jézus, felemeli tekintetünket és arra ösztönöz, hogy Urunk mennybemenete ünnepének liturgikus keretében szemléljük őt. Miközben úgy tűnik, hogy Urunk eltávolodik tőlünk, valójában kitágulnak a remény horizontjai. Krisztusban, aki emberségünket egészen a mennybe emeli, minden ember megkaphatja ezt a teljes szabadságot: „Krisztus véréért… beléphetünk a szentélybe. Ezt az élethez vezető új utat a függönyön, vagyis saját testén keresztül nyitotta meg nekünk” (Zsid 10,19-20). A „Szentlélek erején” keresztül „tanúi” és közvetítői lehetünk egy új, megváltott emberségnek, egészen a föld végső határáig” (vö.: ApCsel 1,7-8).
Az Isten országának magjába és a húsvét logikájába vetett bizalomnak kell alakítania a kommunikációs stílusunkat is. Ez a bizalom képessé tesz minket arra, hogy – a sokféle formában, amellyel napjainkban kommunikálunk – abban a meggyőződésben munkálkodjunk, hogy lehetséges észrevenni és megvilágítani a jó hírt, amely valójában minden egyes történetben, minden ember arcában jelen van.
Aki hittel engedi, hogy a Szentlélek vezesse, képessé válik arra, hogy minden történésben megkülönböztesse azt, ami Isten és az emberiség között történik, felismerve, hogy e világ drámai színterén Ő maga alkotja meg az üdvtörténet eseményeinek szövetét. A szál, amellyel szövi e szent történetet, a remény, és a szövőmunkás nem más, mint a Vigasztaló Szentlélek. A remény az erények között a leginkább alázatos erény, mert ott marad elrejtve az élet sebeiben, de hasonlít a kovászhoz, amely megkeleszti az egész tésztát. Mi azzal tápláljuk, ha mindig újra elolvassuk az örömhírt, azt az evangéliumot, amelyet sok kiadásban „újranyomtattak” a szentek életében, akik olyan férfiak és nők, akik Isten szeretetének ikonjává váltak. Ma is a Szentlélek veti el bennünk az Isten országa utáni vágyat, sok élő „csatornán” keresztül, olyan embereken keresztül, akik engedik, hogy az örömhír vezesse őket a történelem drámája közepette, és olyanok, mint világítótornyok ennek a világnak az éjszakájában, amelyek megvilágítják az útirányt és megnyitják a bizalom és a remény új ösvényeit.
Vatikán, 2017. január 24.
FERENC
