Üzenet a vándorlók és menekültek 99. világnapjára

A II. vatikáni egyetemes zsinat arra emlékeztet a Gaudium et Spes lelkipásztori konstitúciójában, hogy az „Egyház együtt menetel az egész emberiséggel” (40.), hiszen „az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben” (uo., 1.). Ez a nyilatkozat visszhangra talált akkor is, amikor Isten Szolgája VI. Pál pápa az egyházat „az emberélet legjobb ismerőjének” (Populorum progressio enciklika, 13.) nevezte, és akkor is, amikor Boldog II. János Pál megfogalmazta, hogy az ember „az a kiemelt út, amelyen az egyháznak járnia kell, hogy teljesítse missziós küldetését, ... az út, amelyet maga Krisztus jelölt meg” (Centesimus annus enciklika, 53.). A Caritas in veritate enciklikámban aztán magam is azon voltam, hogy elődeim nyomdokán haladva kifejtsem, hogy „az egész Egyháznak teljes létében és cselekvésében, amikor hirdeti és terjeszti a hitet, amikor szeretetben cselekszik, az a célja, hogy az ember sokoldalú fejlődését segítse elő” (11.). Közben tekintettel voltam annak a sok millió férfinek és nőnek a tapasztalatára is, akik különböző okokból jutottak a migránsok sorsára. Napjainkban a migránsok áradata valóban megrendítő jelenség „az érintett személyek nagy száma miatt, és azok miatt a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák miatt, amelyeket a migráció felvet; megrendítő azok miatt a drámai kihívások miatt, amelyek előtt az egyes nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll” (uo., 62.), hiszen „minden bevándorló emberi személy, aki mint ilyen, elidegeníthetetlen alapjogok birtokosa, és ezeket mindenkinek minden helyzetben tekintetbe kell venni” (uo.).

Ezek hátteréből kiindulva akarom a migránsok és menekültek világnapját 2013-ban ennek a témának szentelni: „Migráció: a hit és remény zarándokútja”. Teszem ezt annál is inkább, mert ez a világnap időben közel esik a II. vatikáni egyetemes zsinat megnyitásának 50. és az Exsul familia apostoli konstitúció kihirdetésének 60. évfordulójához, az egész egyház pedig a Hit Évét tartja, s lelkesen vállalja az új evangelizálással járó kihívásokat.

Valójában a hit és remény sok elvándorló szívében oszthatatlan szópárost képez, hiszen az elvándorlókban feltörő jobb élet utáni vágyakozáshoz gyakran társul még az a törekvés is, hogy végképp hátat fordítsanak annak a „kétségbeesésnek”, amely gátolja őket jövőjük építésében. Ugyanakkor sok ember utazását serkenti az a mély bizalom, hogy Isten sohasem hagyja cserben az ő teremtményét, és ez olyan erőt ad neki, amely tűrhetőbbé teszi számára a gyökértelenség és az elválás által ütött sebek elviselését, s titkon talán még azt a reményt is felcsillantja benne, hogy egyszer majd visszatérhet származási földjére. A hit és remény ezért gyakran megtalálható azok poggyászában, akik abban a tudatban vándorolnak el, hogy arra támaszkodva „meg tudnak birkózni jelen gondjainkkal: a jelen, a vesződséges jelen is élhető és elfogadható, ha célhoz vezet, és mi e cél felől bizonyosak lehetünk; ha ez a cél olyan jelentős, hogy igazolja a hozzá vezető út megtételéhez szükséges erőfeszítéseket” (Spe salvi enciklika, 1.).

A migráció tágas mezején az egyház különböző irányokban érezteti anyai gondoskodását. Egyfelől konkrét segítséget nyújt a migrációban uralkodó és nem ritkán drámákat és tragédiákat is szülő szegénység és szenvedés terén. Ezen a területen lehetővé teszi, hogy az egyes személyek és csoportok, az önkéntes segélyegyesületek és mozgalmak, plébániai és egyház¬megyei szervezetek tanúsítsák nagylelkű elkötelezettségüket, és együttműködve a jóakaratú emberekkel, hozzájáruljanak nagyon sok szükséghelyzet megoldásához. Másfelől az egyház nem mulasztja el kiemelni az elvándorlás pozitív szempontjait, az elvándorlásokban rejlő jó lehetőségeket és tartalékokat sem. E tekintetben azok a befogadó intézkedések öltenek konkrét formát, amelyek segítik és támogatják a migránsok, a menekültek és a menedékért folyamodók teljes beilleszkedését az új szociokulturális környezetbe, és mindemellett figyelembe veszik azt a vallási dimenziót, amely minden ember életének lényeges tartozéka. A Krisztustól kapott küldetésénél fogva az egyház feladata éppen abban áll, hogy különös gondot és figyelmet fordítson erre a dimenzióra: ez az ő legfontosabb és egészen sajátos feladata. A világ különböző tájairól érkező keresztények vonatkozásában ennek a vallási dimenziónak a figyelembe vétele magába foglalja az ökumenikus párbeszédet éppúgy, mint az új közösségek gondozását; a katolikus hívők vonatkozásában, a többi között, ez a dimenzió új lelkipásztori struktúrák létesítésében és a különböző rítusok engedélyezett érvényesülé¬sében nyilvánul meg, lehetővé téve teljes részvételüket a helyi egyházközösségek életében. Az ember megsegítése kézen fogva jár azok közösségével, akik lélekben egyek, és ez utat nyit a „hiteles és ismételt megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Megváltójához” (Porta fidei apostoli levél, 6.). Az egyház mindig értékes adományáról tesz tanúságot, valahányszor elősegíti a Krisztussal való találkozást, és általa szilárd és megbízható reményt ébreszt.

Az egyház és minden vele kapcsolatos intézmény arra kapott meghívást, hogy az elvándorlók és a menekültek szolgálatában elkerülje a csupán külsőséges szociális ténykedés veszélyét és támogassa a valódi integrációt egy olyan társadalomba, amelynek mindenki aktív résztvevője és amelyben mindenki felelős a másik jólétéért, a maga erejével tevékenykedik és nagylelkűen közreműködik mint ennek a társadalomnak ugyanazon jogokkal és kötelességekkel rendelkező teljes jogú állampolgára. A kivándorlók a bizalom és remény érzelmeivel érkeznek és ezek az élet jobb lehetőségeinek keresésére ösztönzik őket, de ők sem keresik egyedül csak a gazdasági, szociális és politikai helyzetük jobbulását. Bár az igaz, hogy a kivándorlás gyakran a félelemből származik, főleg ha ennek kiváltó oka a menekülés, az üldöztetés és az erőszak, és ahhoz még az a trauma is hozzájárul, hogy a kivándorlással az elvándorló elveszíti a családját és a vagyonát, amely számára eddig és egy bizonyos fokig a túlélést biztosította. Ez a szenvedés, az óriási veszteség vagy éppen az elidegenedés érzete a bizonytalan jövővel szemben mégsem rombolja le a kivándorlók álmát, hogy egy idegen országban, telve reménnyel és bátorsággal, majd csak új egzisztenciát építhetnek maguknak. A kivándorló valójában abból a bizalomból táplálkozik, hogy valahol mégiscsak befogadják és együttérzően megsegítik, olyan emberekkel találkozik, akik megértést tanúsítanak embertársaik nélkülözése és tragédiája iránt, és még azokat az értékeket és képességeket is megbecsülik, amelyeket a kivándorló magával hozott, s akik ugyanakkor még arra is készek, hogy tanúságot tegyenek emberségükről, megosszák anyagi javaikat a szűkölködőkkel és rászorulókkal. Valóban le kell szögeznünk: „Az emberek egyetemes szolidaritása a valóság ténye és az nemcsak hasznos előnyökkel jár, hanem kötelességekkel is” (Caritas in veritate enciklika, 43.). A migránsok és menekültek, minden nehézségük ellenére, megtapasztalhatják azokat az új és vendégszerető kapcsolatokat, amelyek arra bátorítják őket, hogy szakmai ismeretükkel és szociokulturális örökségükkel hozzájáruljanak a vendéglátó ország jólétéhez, és gyakran ahhoz is, hogy hitük tanúságával ösztönzést adjanak a régi keresztény hagyományokkal rendelkező közösségeknek, mivel ez a tanúság a Krisztussal való találkozásra bátorítja és az egyház megismerésére serkenti azokat.

Természetesen minden államnak jogában áll, hogy szabályozza a migrációs áramlásokat és olyan politikát gyakoroljon, amelyet a közjó általános igényei megkövetelnek, de ugyanakkor az államnak is mindig tiszteletben kell tartania minden ember személyes méltóságát. A Gaudium et spes zsinati dokumentum 65. pontja emlékeztet arra, hogy a kivándorlás személyes joga az alapvető emberi jogok közé tartozik és mindenki szabadon megválaszthatja magának a számára legalkalmasabbnak tűnő lakóhelyet, hogy ott aztán kibontakoztassa képességeit és megvalósítsa saját céljait és terveit. A jelenlegi szociokulturális helyzet összefüggésében viszont a kivándorlás joga előtt meg kell erősítenünk a jogot a nem kivándorláshoz, azaz annak a szabad döntési lehetőségét, hogy valaki saját országában maradhasson, amint ezt Boldog II. János Pál már megfogalmazta: „az ember elsődleges joga, hogy saját hazájában éljen. Ez a jog azonban csak akkor lesz hatékony, ha állandó felügyelet alatt tartják a kivándorlásra ösztönző tényezőket” (Pápai beszéd a Migránsok IV. Világ-kongresszusán, 1998). Ma megállapítható, hogy a kivándorlás gyakori kiváltója a gazdasági bizonytalanság, az alapvető javak hiánya, a természeti katasztrófák, a háborúk és a szociális nyugtalanság. A kivándorlás ilyenkor a hitre, reményre és bizalomra épülő zarándokút helyett a túlélés „keresztútjává” válik, amelyen a férfiak és nők inkább áldozatoknak látszanak, mint a vándorlásukkal együtt járó viszontagságok felelős irányítóinak. Miközben vannak migránsok, akik a befogadó környezetbe való igazi integráció által valóban jó pozícióba kerülnek, addig olyanok is sokan vannak, akik nem egyszer kizsákmányolva és alapvető emberi jogaiktól megfosztva élnek a társadalom peremén, vagy akik olyan viselkedésformát öltöttek magukra, amely ártalmas a társadalomra, amelyben élnek. A beilleszkedés útja jogokkal és kötelességekkel jár, megkívánja a migránsok iránti tiszteletet és a róluk való gondoskodást, hogy emberi méltóságuknak megfelelően élhessenek, de ugyanakkor a beilleszkedésnek ez az útja a migránsok részéről is elvárja azoknak az értékeknek a tiszteletét, amelyeket a befogadó társadalom nyújt.

Ebben az összefüggésben nem feledkezhetünk meg a törvénytelen bevándorlásról sem. Ez főleg akkor jelent égető problémát, ha a különösen az asszonyokat és gyermekeket veszélyeztető emberkereskedelem és emberi kizsákmányolás formájában jelentkezik. Ezeket az ocsmány gaztetteket határozottan el kell ítélni és meg kell büntetni, miközben a migrációs áramlások szabályozása — ami nem korlátozódhat csupán az államhatárok hermetikus lezárására, sem a törvénytelen bevándorlók ellen hozott büntetések megszigorítására, sem az új beutazások elrettentésére hozott intézkedések alkalmazására — legalábbis csökkentheti sok migráns számára azt a veszélyt, hogy az említett emberkereskedelem áldozatává legyen. Valójában különösen szükségessé válnak az emberkereskedelem leküzdésére irányuló tervszerű és sokoldalú beavatkozások és hatékony ellenintézkedések az elvándorlók szülőföldjén, egységes programok kellenek a törvényes és tömeges bevándorlás esetére, valamint tekintettel az egyéni sorsok elbírálására, szükség van arra a nagyobb hajlandóságra is, amely a politikai menedéken túl még az emberi személy védelmét szolgáló intézkedésekre is kiterjed. A megfelelő szabályozások mellett mindig gondoskodni kell az emberi gondolkodás és lelkiismeret türelmes és folyamatos fejlesztéséről. Mindezek miatt nagyon fontos, hogy tovább erősödjön és fejlődjön a kölcsönös kapcsolat és együttműködés az egyházi szervezetek és a teljes emberi fejlődést szolgáló intézmények között. A keresztény felfogás szerint a szociális és humanitárius elkötelezettség mindig az evangélium iránti hűségéből meríti erejét, jól tudva, hogy „aki Krisztust, a tökéletes embert követi, az egyre inkább emberré válik” (Gaudium et spes, 41.).

Kedves elvándorló testvérek, ez a világnap segítsen nektek abban, hogy bizalmatok és reményetek megújuljon a mindig velünk tartó Úrban. Ragadjatok meg minden alkalmat arra, hogy találkozzatok Vele és azt se mulasszátok el, hogy felismerjétek Őt azokban a jótéte-ményekben, amelyekben vándorlásotok során részesültök.  Örüljetek, hiszen az Úr közel van hozzátok. Vele fölülkerekedtek minden akadályon és nehézségen, és Vele erőt meríthettek abból a nyitottságból és szíves fogadtatásból, amelyben oly sok ember részesít titeket. Hiszen ez így igaz: „Az élet olyannak tűnik, mint egy utazás a történelem gyakran sötét és viharos tengerén, miközben a csillagokat fürkésszük, melyek utat mutatnak nekünk. Életünk igazi csillagai azok az emberek, akik helyesen tudtak élni. Ők a remény világító fényei. Kétség¬telen, Jézus Krisztus maga a Világosság, a Nap, aki fölkelt a történelem minden sötétsége fölé. De hogy őt megtaláljuk, szükségünk van a közeli fényekre — olyan emberekre, akik az ő fényéből világítanak, és elirányítanak utazásunk közben” (Spe salvi enciklika, 49.).

A Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánllak mindnyájatokat, annak a Boldogságos Szűz Máriának az oltalmába, aki a biztos remény és vigasztalás Jele, a „Vándorlás Csillaga”, és aki anyai gondoskodásával életünk minden pillanatában közel van hozzánk. Szeretettel adom apostoli áldásomat mindenkire.

2012. október 12.

XVI. Benedek pápa

Fordította: Cserháti Ferenc