Ezek hátteréből kiindulva akarom a migránsok és menekültek
világnapját 2013-ban ennek a témának szentelni: „Migráció: a hit és
remény zarándokútja”. Teszem ezt annál is inkább, mert ez a világnap
időben közel esik a II. vatikáni egyetemes zsinat megnyitásának 50. és
az Exsul familia apostoli konstitúció kihirdetésének 60.
évfordulójához, az egész egyház pedig a Hit Évét tartja, s
lelkesen vállalja az új evangelizálással járó kihívásokat.
Valójában a hit és remény sok elvándorló szívében oszthatatlan
szópárost képez, hiszen az elvándorlókban feltörő jobb élet utáni
vágyakozáshoz gyakran társul még az a törekvés is, hogy végképp hátat
fordítsanak annak a „kétségbeesésnek”, amely gátolja őket jövőjük
építésében. Ugyanakkor sok ember utazását serkenti az a mély bizalom,
hogy Isten sohasem hagyja cserben az ő teremtményét, és ez olyan erőt
ad neki, amely tűrhetőbbé teszi számára a gyökértelenség és az elválás
által ütött sebek elviselését, s titkon talán még azt a reményt is
felcsillantja benne, hogy egyszer majd visszatérhet származási
földjére. A hit és remény ezért gyakran megtalálható azok poggyászában,
akik abban a tudatban vándorolnak el, hogy arra támaszkodva „meg tudnak
birkózni jelen gondjainkkal: a jelen, a vesződséges jelen is élhető és
elfogadható, ha célhoz vezet, és mi e cél felől bizonyosak lehetünk; ha
ez a cél olyan jelentős, hogy igazolja a hozzá vezető út megtételéhez
szükséges erőfeszítéseket” (Spe salvi enciklika, 1.).
A migráció tágas mezején az egyház különböző irányokban érezteti anyai
gondoskodását. Egyfelől konkrét segítséget nyújt a migrációban uralkodó
és nem ritkán drámákat és tragédiákat is szülő szegénység és szenvedés
terén. Ezen a területen lehetővé teszi, hogy az egyes személyek és
csoportok, az önkéntes segélyegyesületek és mozgalmak, plébániai és
egyház¬megyei szervezetek tanúsítsák nagylelkű elkötelezettségüket, és
együttműködve a jóakaratú emberekkel, hozzájáruljanak nagyon sok
szükséghelyzet megoldásához. Másfelől az egyház nem mulasztja el
kiemelni az elvándorlás pozitív szempontjait, az elvándorlásokban rejlő
jó lehetőségeket és tartalékokat sem. E tekintetben azok a befogadó
intézkedések öltenek konkrét formát, amelyek segítik és támogatják a
migránsok, a menekültek és a menedékért folyamodók teljes
beilleszkedését az új szociokulturális környezetbe, és mindemellett
figyelembe veszik azt a vallási dimenziót, amely minden ember életének
lényeges tartozéka. A Krisztustól kapott küldetésénél fogva az egyház
feladata éppen abban áll, hogy különös gondot és figyelmet fordítson
erre a dimenzióra: ez az ő legfontosabb és egészen sajátos feladata. A
világ különböző tájairól érkező keresztények vonatkozásában ennek a
vallási dimenziónak a figyelembe vétele magába foglalja az ökumenikus
párbeszédet éppúgy, mint az új közösségek gondozását; a katolikus hívők
vonatkozásában, a többi között, ez a dimenzió új lelkipásztori
struktúrák létesítésében és a különböző rítusok engedélyezett
érvényesülé¬sében nyilvánul meg, lehetővé téve teljes részvételüket a
helyi egyházközösségek életében. Az ember megsegítése kézen fogva jár
azok közösségével, akik lélekben egyek, és ez utat nyit a „hiteles és
ismételt megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Megváltójához” (Porta
fidei apostoli levél, 6.). Az egyház mindig értékes adományáról
tesz tanúságot, valahányszor elősegíti a Krisztussal való találkozást,
és általa szilárd és megbízható reményt ébreszt.
Az egyház és minden vele kapcsolatos intézmény arra kapott meghívást,
hogy az elvándorlók és a menekültek szolgálatában elkerülje a csupán
külsőséges szociális ténykedés veszélyét és támogassa a valódi
integrációt egy olyan társadalomba, amelynek mindenki aktív résztvevője
és amelyben mindenki felelős a másik jólétéért, a maga erejével
tevékenykedik és nagylelkűen közreműködik mint ennek a társadalomnak
ugyanazon jogokkal és kötelességekkel rendelkező teljes jogú
állampolgára. A kivándorlók a bizalom és remény érzelmeivel érkeznek és
ezek az élet jobb lehetőségeinek keresésére ösztönzik őket, de ők sem
keresik egyedül csak a gazdasági, szociális és politikai helyzetük
jobbulását. Bár az igaz, hogy a kivándorlás gyakran a félelemből
származik, főleg ha ennek kiváltó oka a menekülés, az üldöztetés és az
erőszak, és ahhoz még az a trauma is hozzájárul, hogy a kivándorlással
az elvándorló elveszíti a családját és a vagyonát, amely számára eddig
és egy bizonyos fokig a túlélést biztosította. Ez a szenvedés, az
óriási veszteség vagy éppen az elidegenedés érzete a bizonytalan
jövővel szemben mégsem rombolja le a kivándorlók álmát, hogy egy idegen
országban, telve reménnyel és bátorsággal, majd csak új egzisztenciát
építhetnek maguknak. A kivándorló valójában abból a bizalomból
táplálkozik, hogy valahol mégiscsak befogadják és együttérzően
megsegítik, olyan emberekkel találkozik, akik megértést tanúsítanak
embertársaik nélkülözése és tragédiája iránt, és még azokat az
értékeket és képességeket is megbecsülik, amelyeket a kivándorló
magával hozott, s akik ugyanakkor még arra is készek, hogy tanúságot
tegyenek emberségükről, megosszák anyagi javaikat a szűkölködőkkel és
rászorulókkal. Valóban le kell szögeznünk: „Az emberek egyetemes
szolidaritása a valóság ténye és az nemcsak hasznos előnyökkel jár,
hanem kötelességekkel is” (Caritas in veritate enciklika,
43.). A migránsok és menekültek, minden nehézségük ellenére,
megtapasztalhatják azokat az új és vendégszerető kapcsolatokat, amelyek
arra bátorítják őket, hogy szakmai ismeretükkel és szociokulturális
örökségükkel hozzájáruljanak a vendéglátó ország jólétéhez, és gyakran
ahhoz is, hogy hitük tanúságával ösztönzést adjanak a régi keresztény
hagyományokkal rendelkező közösségeknek, mivel ez a tanúság a
Krisztussal való találkozásra bátorítja és az egyház megismerésére
serkenti azokat.
Természetesen minden államnak jogában áll, hogy szabályozza a migrációs
áramlásokat és olyan politikát gyakoroljon, amelyet a közjó általános
igényei megkövetelnek, de ugyanakkor az államnak is mindig tiszteletben
kell tartania minden ember személyes méltóságát. A Gaudium et spes
zsinati dokumentum 65. pontja emlékeztet arra, hogy a kivándorlás
személyes joga az alapvető emberi jogok közé tartozik és mindenki
szabadon megválaszthatja magának a számára legalkalmasabbnak tűnő
lakóhelyet, hogy ott aztán kibontakoztassa képességeit és megvalósítsa
saját céljait és terveit. A jelenlegi szociokulturális helyzet
összefüggésében viszont a kivándorlás joga előtt meg kell erősítenünk a
jogot a nem kivándorláshoz, azaz annak a szabad döntési lehetőségét,
hogy valaki saját országában maradhasson, amint ezt Boldog II. János
Pál már megfogalmazta: „az ember elsődleges joga, hogy saját hazájában
éljen. Ez a jog azonban csak akkor lesz hatékony, ha állandó felügyelet
alatt tartják a kivándorlásra ösztönző tényezőket” (Pápai beszéd a
Migránsok IV. Világ-kongresszusán, 1998). Ma megállapítható, hogy
a kivándorlás gyakori kiváltója a gazdasági bizonytalanság, az alapvető
javak hiánya, a természeti katasztrófák, a háborúk és a szociális
nyugtalanság. A kivándorlás ilyenkor a hitre, reményre és bizalomra
épülő zarándokút helyett a túlélés „keresztútjává” válik, amelyen a
férfiak és nők inkább áldozatoknak látszanak, mint a vándorlásukkal
együtt járó viszontagságok felelős irányítóinak. Miközben vannak
migránsok, akik a befogadó környezetbe való igazi integráció által
valóban jó pozícióba kerülnek, addig olyanok is sokan vannak, akik nem
egyszer kizsákmányolva és alapvető emberi jogaiktól megfosztva élnek a
társadalom peremén, vagy akik olyan viselkedésformát öltöttek magukra,
amely ártalmas a társadalomra, amelyben élnek. A beilleszkedés útja
jogokkal és kötelességekkel jár, megkívánja a migránsok iránti
tiszteletet és a róluk való gondoskodást, hogy emberi méltóságuknak
megfelelően élhessenek, de ugyanakkor a beilleszkedésnek ez az útja a
migránsok részéről is elvárja azoknak az értékeknek a tiszteletét,
amelyeket a befogadó társadalom nyújt.
Ebben az összefüggésben nem feledkezhetünk meg a törvénytelen
bevándorlásról sem. Ez főleg akkor jelent égető problémát, ha a
különösen az asszonyokat és gyermekeket veszélyeztető emberkereskedelem
és emberi kizsákmányolás formájában jelentkezik. Ezeket az ocsmány
gaztetteket határozottan el kell ítélni és meg kell büntetni, miközben
a migrációs áramlások szabályozása — ami nem korlátozódhat csupán az
államhatárok hermetikus lezárására, sem a törvénytelen bevándorlók
ellen hozott büntetések megszigorítására, sem az új beutazások
elrettentésére hozott intézkedések alkalmazására — legalábbis
csökkentheti sok migráns számára azt a veszélyt, hogy az említett
emberkereskedelem áldozatává legyen. Valójában különösen szükségessé
válnak az emberkereskedelem leküzdésére irányuló tervszerű és sokoldalú
beavatkozások és hatékony ellenintézkedések az elvándorlók
szülőföldjén, egységes programok kellenek a törvényes és tömeges
bevándorlás esetére, valamint tekintettel az egyéni sorsok
elbírálására, szükség van arra a nagyobb hajlandóságra is, amely a
politikai menedéken túl még az emberi személy védelmét szolgáló
intézkedésekre is kiterjed. A megfelelő szabályozások mellett mindig
gondoskodni kell az emberi gondolkodás és lelkiismeret türelmes és
folyamatos fejlesztéséről. Mindezek miatt nagyon fontos, hogy tovább
erősödjön és fejlődjön a kölcsönös kapcsolat és együttműködés az
egyházi szervezetek és a teljes emberi fejlődést szolgáló intézmények
között. A keresztény felfogás szerint a szociális és humanitárius
elkötelezettség mindig az evangélium iránti hűségéből meríti erejét,
jól tudva, hogy „aki Krisztust, a tökéletes embert követi, az egyre
inkább emberré válik” (Gaudium et spes, 41.).
Kedves elvándorló testvérek, ez a világnap segítsen nektek abban, hogy
bizalmatok és reményetek megújuljon a mindig velünk tartó Úrban.
Ragadjatok meg minden alkalmat arra, hogy találkozzatok Vele és azt se
mulasszátok el, hogy felismerjétek Őt azokban a jótéte-ményekben,
amelyekben vándorlásotok során részesültök. Örüljetek, hiszen az
Úr közel van hozzátok. Vele fölülkerekedtek minden akadályon és
nehézségen, és Vele erőt meríthettek abból a nyitottságból és szíves
fogadtatásból, amelyben oly sok ember részesít titeket. Hiszen ez így
igaz: „Az élet olyannak tűnik, mint egy utazás a történelem gyakran
sötét és viharos tengerén, miközben a csillagokat fürkésszük, melyek
utat mutatnak nekünk. Életünk igazi csillagai azok az emberek, akik
helyesen tudtak élni. Ők a remény világító fényei. Kétség¬telen, Jézus
Krisztus maga a Világosság, a Nap, aki fölkelt a történelem minden
sötétsége fölé. De hogy őt megtaláljuk, szükségünk van a közeli
fényekre — olyan emberekre, akik az ő fényéből világítanak, és
elirányítanak utazásunk közben” (Spe salvi enciklika, 49.).
A Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánllak mindnyájatokat, annak a
Boldogságos Szűz Máriának az oltalmába, aki a biztos remény és
vigasztalás Jele, a „Vándorlás Csillaga”, és aki anyai gondoskodásával
életünk minden pillanatában közel van hozzánk. Szeretettel adom
apostoli áldásomat mindenkire.
2012. október 12.
XVI. Benedek pápa
Fordította: Cserháti Ferenc
