Üzenet a hivatások 55. világnapjára

2018. októberében zajlik majd a Püspöki Szinódus XV. rendes közgyűlése a fiatalokról, különös tekintettel a fiatalok, a hit és a hivatás kapcsolatára. Ez alkalmat ad majd nekünk, hogy elgondolkodjunk rajta: életünk középpontjában Isten örömre szóló meghívása áll, és hogy ez “Isten terve minden kor férfija és nője számára” (Püspöki Szinódus, XV. rendes közgyűlése, A fiatalok, a hit és a hivatástisztázás, Bevezetés).

Ezt a jó hírt adja tudtunkra nagy erővel ismét a hivatásokért végzett ima 55. világnapja is: nem a vak sors sodor bennünket, nem vagyunk kitéve a rendezetlen események sorának, hanem éppen ellenkezőleg: életünk és jelenlétünk a világban egy isteni meghívás gyümölcse!

Ezekben a mostani nyugtalan időkben is arra emlékeztet bennünket a megtestesülés misztériuma, hogy Isten mindig hozzánk lép és ő a velünk-levő-Isten, ott jár velünk életünk sokszor poros útjain, és válaszolva gyötrő szeretet- és boldogságvágyunkra örömre hív meg bennünket. A személyes és egyházi hivatások sokféleségében és sajátosságaiban a lényeg ugyanaz: meghallani, megfontolni és megélni ezt az Igét, amely a magasból megszólít bennünket és amely, miközben lehetővé teszi, hogy tehetségünk gyümölcsöket hozzon, ugyanakkor a világ üdvösségének eszközeivé is tesz és boldogságunk teljességére vezet el bennünket.

Ez a három aspektus – a meghallás, a megfontolás és a megélés – Jézus küldetésének elején is keretet adnak. Jézus, miután a pusztában imádkozott és átélte a kísértést, meglátogatja városa, Názáret zsinagógáját, s itt meghallgatja az Igét, megfontolja az Atya által rábízott küldetést és kijelenti, hogy azért jött, hogy a „mai napon” beteljesítse azt (vö. Lk 4,16-21).

 

Az Úr hívása – ezt azonnal le kell szögeznünk – nem olyan módon egyértelmű, mint számos dolog, amit hallhatunk, láthatunk, megérinthetünk hétköznapi tapasztalatunk során. Isten csendesen és tapintattal közelít hozzánk, nem kényszeríti rá magát szabadságunkra. Így előfordulhat az is, hogy hangját elnyomják a különféle aggályok és ingerek, amelyek értelmünket és szívünket foglalkoztatják.
Ezért fel kell rá készülnünk, hogy elmélyülten tudjuk meghallani az ő Igéjét és az élet sugallatait, oda tudjunk figyelni hétköznapi életünk részleteire és a hit szemével tudjuk olvasni az eseményeket, nyitottnak maradva a Lélek okozta meglepetésekre.

Nem tudjuk felfedezni Isten számunkra kigondolt különleges és személyes hívását, ha magunkba zárkózunk, szokásainkban maradunk, olyan közönyben élünk, mint aki saját énjének bűvköréből nem tud kilépni. Így elvesztjük annak lehetőségét, hogy nagyot álmodjunk és főszereplőjévé váljunk annak az egyedi és eredeti történetnek, amelyet Isten velünk együtt akar megírni.

Jézus is kapott hívást és azután küldetést: ezért volt rá szüksége, hogy elmélyüljön csendben, ezért hallgatta és olvasta fel az Igét a zsinagógában és a Szentlélek világosságával és erejével így tudta kifejteni annak teljes értelmét, ami a saját személyére és Izrael népének történetére vonatkozott.
Ez a magatartás napjainkban egyre nehezebb, mivel zajos, ingerekben és információkban bővelkedő társadalom vesz minket körül, ami betölti napjainkat. A külső zajnak, ami gyakran uralkodik városainkban és környezetünkben, belső szétesettség és zavarodottság a következménye, ami meggátolja, hogy megálljunk, hogy megízleljük a szemlélődés ízét, derűsen átgondoljuk az életünk eseményeit és Isten gondoskodó tervében bízva mérlegeljük gyümölcsözően azokat.

Ám amint tudjuk, Isten országa csendben jön el és anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet (vö. Lk 17,21), és csak akkor vesszük észre csíráit, mint Illés próféta, amikor leszállunk lelkünk mélyére, s engedjük, hogy megnyíljon az isteni szellő alig érezhető fuvallata számára (vö. 1Kir 19,11-13).

 

Megfontolás
Amikor Jézus felolvassa a názáreti zsinagógában az Izajástól vett részt, Jézus mérlegre teszi annak a küldetésnek a tartalmát, amiért az Atya küldte és bemutatja azoknak, akik a Messiást várják: “Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 4,18-19).

Ugyanilyen módon fedezhetjük fel mi is mindnyájan hivatásunkat, a lelki megfontolás révén, “abban a folyamatban, amelynek a során az ember az Úrral folytatott párbeszédben és a Szentlélek szavára figyelve eljut az alapvető döntésekre, kezdve az életállapotára vonatkozó döntésen” (Püspöki

Szinódus, XV. rendes közgyűlése, A fiatalok, a hit és a hivatástisztázás, II.2).

Azt is felfedezzük, hogy egészen különleges módon a keresztény hivatásnak mindig van egy prófétai dimenziója. Ahogy erről a Szentírás tanúskodik, a prófétákat az Úr nagy anyagi megpróbáltatások, lelki és erkölcsi válságok idején küldte el, hogy Isten nevében szóljanak a néphez a megtérésre, a reményre buzdítva és vigasztalva őket. Ahogyan a szél felkavarja a lerakódott port, a próféta is megzavarja a hamis nyugalmat annak lelkiismeretében, aki megfeledkezett az Úr Igéjéről, és a történelem eseményeit Isten ígéretének fényében teszi mérlegre és segít a népnek felfedezni a hajnal első sugarait a történelem homályában.

Ma is nagy szükségünk van a dolgok ilyen megfontolására és a próféciára, hogy meghaladjuk az ideológiák és a fatalizmus kísértéseit és felfedezzük az Úrral való kapcsolatban azokat a helyeket, eszközöket és helyzeteket, amelyeken keresztül Ő szólít bennünket. Minden kereszténynek ki kellene fejlesztenie magában a képességet, hogy az életet “belülről olvassa” és meg tudja ragadni, hol és mire hívja őt az Úr, hogy folytassa az Ő küldetését.

 

Megélni
Végezetül, Jézus a jelen pillanat újdonságát hirdeti, amely sokak számára lelkesítő, de másokra bénító hatású: az idő betelt, és Ő az a Messiás, akiről Izajás próféta beszélt egykor, Ő az, akit azért kentek fel, hogy megszabadítsa a foglyokat, visszaadja a vakok látását és hirdesse Isten irgalmas szeretetét minden teremtménynek. Jézus kijelenti: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok” (Lk 4,20).

Az Evangélium öröme, amely megnyit bennünket az Istennel való találkozásra, nem tudja kivárni lassúságunkat és lustaságunkat. Meg sem érint bennünket, ha csak állunk az ablaknál azzal az ürüggyel, hogy ki akarjuk várni az alkalmas időt. Be sem teljesedik számunkra az idő, ha nem vállaljuk már ma a döntés kockázatát. A hivatásunk ma kezdődik! A keresztény küldetés a jelennek szól! És mindnyájan arra vagyunk meghívva – akár a világi életben, a házasságban, a papi élet felszentelt szolgálatában vagy a megszentelt élet formájában –, hogy az Úr tanúi legyünk itt és most.

Ez a “ma”, amit Jézus kijelent, arról biztosít bennünket, hogy Isten folyamatosan “leszáll közénk”, hogy üdvözítse emberségünket és részt szánjon nekünk küldetéséből. Az Úr arra hív bennünket, hogy éljünk Ővele, kövessük Őt egy egészen közeli kapcsolatban, közvetlenül szolgálva Neki. És ha tudtunkra adja, hogy arra hív, szenteljük magunkat teljes mértékben az Ő országának, ettől sem szabad megijednünk! Ez szép, és nagy kegyelem, ha teljesen és örökre Istennek és testvéreink szolgálatára szentelhetjük magunkat.

Az Úr ma is hív bennünket, hogy kövessük Őt. Nem szabad arra várunk, hogy elérjük a tökéletességet, hogy csak akkor mondjuk nagylelkűen: “itt vagyok”, nem szabad megriadnunk saját korlátainktól és bűneinktől, hanem nyitott szívvel kell fogadnunk az Úr hangját. Meg kell hallanunk, meg kell fontolnunk személyes küldetésünket az Egyházban és a világban és végül meg kell azt élnünk abban a mai napban, amelyet Isten ad számunkra.

Szűz Mária, a külvárosi leányka, aki meghallotta, megfontolta és megélte Isten testté lett Igéjét, őrizzen meg bennünket és kísérjen mindig utunkon.

Vatikán, 2017. december 3.
Ádvent 1. vasárnapján