Főtisztelendő Püspök- és Paptestvérek!
Kedves Testvéreim!
A hivatások 47. világnapja, melyet húsvét 4. vasárnapján – „Jó
Pásztor” vasárnapján – április 25-én tartunk, alkalmat ad arra,
hogy egy olyan elmélkedési témát javasoljak, amely összhangban van
a papság évével: A tanúságtétel hivatásokat ébreszt. A
hivatások termékenysége ugyanis elsődlegesen Isten ingyenes
kegyelmétől függ, de ahogy a lelkipásztori tapasztalat megerősíti,
elősegíti ezt mindazok gazdag és hiteles egyéni és közösségi
tanúságtétele is, akik már válaszoltak az Úr hívására a papi
szolgálatban és a megszentelt életben, mivel az ő tanúságtételük
felkeltheti másokban a vágyat, hogy ők is nagylelkűen
válaszoljanak Krisztus meghívására. Ez a téma tehát szorosan
kapcsolódik a papok és szerzetesek életéhez és küldetéséhez. Ezért
szeretném meghívni mindazokat, akiket az Úr arra hívott, hogy az ő
szőlőjében dolgozzanak, újítsák meg hű válaszukat, különösképpen
most a papság évében, amelyet Vianney Szent János, az ars-i
plébános halálának 150. évfordulója alkalmából hirdettem meg. Ő
mindig időszerű példakép a papok és plébánosok számára.
Már az ószövetségi próféták is tudatában voltak, hogy arra hivatottak, hogy egész életükkel tegyenek tanúságot arról, amit hirdetnek, és készek legyenek szembenézni a meg nem értéssel, az elutasítással, az üldöztetéssel. Az Isten által rájuk bízott feladat teljesen magával ragadta őket, mint „égő tűz” az ember szívében, melyet nem lehet feltartóztatni (vö. Jer 20,9), s ezért készek voltak nemcsak hangjukat adni az Úrnak, hanem életüket is. Az idők teljességében Jézus, az Atya küldötte (vö. Jn 5,36) tesz tanúságot küldetésével Isten szeretetéről minden ember iránt, megkülönböztetés nélkül, különleges figyelemmel az utolsók, a bűnösök, a kirekesztettek, a szegények iránt. Ő Isten legfőbb Tanúja és Isten azon vágyának kifejeződése, hogy mindenkit üdvözítsen. Az új idők hajnalán Keresztelő János azáltal, hogy egész életét Krisztus útjának előkészítésére szentelte, tanúsítja, hogy a názáreti Mária fiában beteljesülnek Isten ígéretei. Amikor látja őt a Jordán folyóhoz jönni, ahol éppen keresztelt, úgy mutatja be tanítványainak, mint „Isten bárányát, aki elveszi a világ bűneit” (vö. Jn 1,29). Tanúságtétele olyan termékeny, hogy „e szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött” (Jn 1,37).
János evangélista leírása szerint Péter hivatása is testvérének,
Andrásnak a tanúságtételén keresztül indul, aki miután találkozott
a Mesterrel és válaszolt meghívására, hogy maradjon vele,
szükségét érezte, hogy rögtön elmondja, amit felfedezett az Úrral
való „találkozáskor”: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a
Fölkentet, s elvitte Jézushoz.” (Jn 1,41-42). Így történt
Natánaellel, Bertalannal, egy másik tanítvány, Fülöp
tanúságtételének köszönhetően, aki örömmel újságolta neki nagy
felfedezését: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták
írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát.” (Jn 1,45). Isten
szabad és ingyenes kezdeményező lépése felelős válaszra készteti
mindazokat, akik elfogadják hívását, hogy saját tanúságtételükkel
az isteni meghívás eszközeivé váljanak. Ma is ez történik az
egyházban: Isten felhasználja a küldetésükhöz hű papok
tanúságtételét ahhoz, hogy új papi és szerzetesi hivatásokat
támasszon Isten népének szolgálatára. Ezért szeretném a papi élet
három vetületét felvázolni, amelyek lényegesnek tűnnek számomra a
hatékony papi tanúságtételhez.
Minden papi és Istennek szentelt hivatás alapvető és felismerhető
eleme a Krisztussal való barátság. Jézus folytonos egységben élt
az Atyával, és ez az, ami a tanítványokban is felébresztette a
vágyat, hogy ugyanazt a tapasztalatot éljék meg, megtanulva tőle
az Istennel való szüntelen közösséget és párbeszédet. Ha a pap
„Isten embere”, azaz Istené, akit segít megismerni és szeretni,
akkor nem lehet másként, mint hogy mély, bensőséges kapcsolatot
ápol vele, az Ő szeretetében marad, és teret ad igéje
meghallgatásának. Az imádság az első tanúságtétel, amely
hivatásokat ébreszt. Ahogy András apostol, aki elmondta
testvérének, hogy megismerte a Mestert, ugyanúgy annak, aki
Krisztus tanítványa és tanúja akar lenni, személyesen „látnia”
kellett Őt, meg kellett ismernie, meg kellett tanulnia szeretni Őt
és Vele lenni.
A felszentelt papság és a szerzetesi élet másik vonása önmagunk
teljes odaadása Istennek. János apostol ezt írja: „A szeretetet
arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk. Nekünk is
kötelességünk életünket adni testvéreinkért” (1Jn 3,16). Ezekkel a
szavakkal arra hívja a tanítványokat, hogy belépjenek Jézus
logikájába, aki egész életében az Atya akaratát teljesítette,
önmaga legteljesebb odaadásáig a kereszten. Itt Isten irgalma
megmutatkozik a maga teljességében; az irgalmas szeretet, amely
legyőzte a rossz, a bűn és a halál sötétségét. Az a jelenet,
amikor Jézus az utolsó vacsorán feláll az asztaltól, leveszi
felsőruháját, fog egy vászonkendőt, maga elé köti, majd sorra
megmossa az apostolok lábát, azt a szolgálatot és ajándékozást
fejezi ki, melyet az Atya akarata iránti engedelmességben egész
élete során tanúsított (vö. Jn 13,3-15). Mindenkinek, aki Jézus
követésében arra kapott meghívást, hogy különlegesen neki
szentelje életét, törekednie kell, hogy tanúságot tegyen önmaga
teljes Istennek adottságáról. Ebből fakad az a képesség, hogy
akiket a Gondviselés rábíz a lelkipásztori szolgálatban, azoknak
oda tudja ajándékozni magát teljes, folytonos és hű odaadottsággal
és azzal az örömmel, hogy útitársa legyen sok testvérnek, hogy
azok megnyíljanak a Krisztussal való találkozásra és az Ő igéje
fény legyen számukra útjukon. Minden hivatás története szinte
mindig összefonódik egy pap tanúságtételével, aki örömmel éli meg,
hogy a testvéreknek ajándékozza magát a Mennyek országáért. Ez
azért van, mert egy pap közelsége és szava képes arra, hogy
kérdéseket vessen fel és végleges döntésekhez is elvezessen
másokat (vö. II. János Pál Pastores dabo vobis kezdetű,
szinódus utáni apostoli buzdítása, 39.).
Végül a harmadik szempont, amelynek mindenképpen jellemeznie kell
a papot és az Istennek szentelt személyt, az a közösség megélése.
Jézus rámutatott, hogy aki tanítványa akar lenni, annak
ismertetőjele a szeretetben való mély közösség: „Arról tudják majd
meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok
egymás iránt” (Jn 13,35). A papnak különösképpen is a közösség
emberének kell lennie, aki mindenki felé nyitott, és képes
segíteni, hogy az Úr jósága által rábízott egész nyáj egységben
haladjon előre. Segít felülkerekedni a megosztottságokon,
kibékíteni a szakadásokat, elsimítani az ellentéteket és a meg nem
értéseket, megbocsátani a sérelmeket. 2005 júliusában az aostai
papsággal találkozva azt mondtam, hogy ha a fiatalok elszigetelt
és szomorú papokat látnak, az biztosan nem ösztönzi őket példájuk
követésére. Kétségeik lesznek, ha arra gondolnak, hogy ez egy pap
jövője. Éppen ezért fontos megvalósítani az életközösséget, amely
bemutatja számukra a papi lét szépségét. S akkor a fiatal azt
mondja majd: „az én jövőm is lehetne ilyen, így tényleg lehet
élni” (Insegnamenti I, [2005], 354). A II. Vatikáni Zsinat a
tanúságtételre utalva, mely hivatásokat ébreszt, hangsúlyozza a
szeretet és a testvéri együttműködés példáját, melyet a papoknak
meg kell mutatniuk (vö. Decreto Optatam totius, 2).
Szívesen gondolok arra, amit tiszteletre méltó elődöm, II. János Pál írt. A hivatások termékenységének első és legmeggyőzőbb eszköze a papok életpéldája, Isten nyája iránti feltétel nélküli odaadottságuk, az Úr és az Ő egyháza iránti szeretetteljes szolgálatuk tanúságtétele – amelyet a Húsvét reményében és örömében vállalt kereszthordozás jellemez –, testvéri egyetértésük és a világ evangelizálása iránti buzgóságuk. (Pastores dabo vobis, 41.) Azt mondhatnánk, hogy a papi hivatások a papokkal való találkozásokból születnek, mintegy értékes örökségként, amelyet szóval, példával és egész életükkel adnak át.
Ez vonatkozik a megszentelt életre is. A szerzetesek léte önmagában Krisztus szeretetéről beszél, amikor az evangéliumhoz való teljes hűségben követik őt, és örömmel vállalják annak megítélési és magatartási szempontjait. Az „ellentmondás jelévé” válnak a világ számára, melynek logikája gyakran a materializmuson, az önzésen és az individualizmuson alapul. Hűségük és tanúságtételük ereje, mivel önmagukat megtagadva hagyják, hogy Isten meghódítsa őket, továbbra is sok fiatal lelkében felkelti a vágyat, hogy ők is kövessék Krisztust mindörökké, nagylelkűen és egészen. Utánozni a tiszta, szegény és engedelmes Krisztust és azonosulni vele: ez a szerzetesi életideál tanúságtétel Isten abszolút elsőbbségéről az emberek életében és a történelemben.
Minden pap, minden Istennek szentelt személy, aki hűséges hivatásához, Krisztus szolgálatának örömét közvetíti, és arra hív minden keresztényt, hogy válaszoljon az életszentségre való egyetemes meghívásra. Ezért ahhoz, hogy elősegítsük a papi szolgálatra és a megszentelt életre való sajátos hivatásokat, hogy erősebbé és hatékonyabbá tegyük a hivatásgondozást, elengedhetetlen mindazok példája, akik már „igent” mondtak Istennek az életükre vonatkozó tervére, amelyre ki-ki meghívást kapott. Az egzisztenciális és konkrét döntéseken alapuló személyes tanúságtétel bátorítani fogja a fiatalokat, hogy jövőjüket meghatározó, elkötelezett döntéseket hozzanak. Ahhoz, hogy segítsük őket, szükség van a találkozás és a párbeszéd művészetére, amely fényt tud adni nekik és kísérni tudja őket útjukon, legfőképpen olyan példa által, amikor a létét valaki hivatásként éli meg. Így tett a szent ars-i plébános, aki állandó kapcsolatban volt plébániája híveivel, és „főleg élete tanúságtételével tanított. A hívek az ő példájából tanultak imádkozni” (Levél a papság évének meghirdetéséről, 2009. június 16.).
Azt kívánom, hogy ez a világnap ismét értékes alkalom legyen sok
fiatalnak, hogy elgondolkodjanak saját hivatásukról,
egyszerűséggel, bizalommal és teljes készséggel elfogadva azt.
Szűz Mária, az Egyház Édesanyja őrizze meg a hivatás legkisebb
csíráját is azok szívében, akiket az Úr hív, hogy még szorosabban
kövessék őt. Adja meg, hogy ez a csíra virágzó fává fejlődjön, s
bőséges gyümölcsöket hozzon az Egyház és az egész emberiség
javára. Ezért imádkozom és mindenkire apostoli áldásomat adom.
Vatikán, 2009. november 13.
