Kedves Testvéreim!
1. A hivatások világnapjára, amelyet április 13-án tartunk, a következő témát választottam: Hivatások az Egyház missziós szolgálatában. A feltámadt Jézus ezt a küldetést bízta az apostolokra: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19), és biztosította őket: „Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Az Egyház maga és minden tagja missziós. Míg a keresztség és a bérmálás szentsége által minden keresztény arra hivatott, hogy tanúsítsa és hírül adja az Evangéliumot, a missziós jelleg különlegesen és szorosan kapcsolódik a papi hivatáshoz. Amikor Isten szövetséget kötött Izraellel, megbízta az általa kiválasztott embereket, hogy népének papjai és prófétái legyenek. Így tett például Mózessel: „Ezért menj – mondta neki Jahve –, elküldelek a fáraóhoz, hogy népemet, Izrael fiait kivezesd Egyiptomból. (…) Ha majd kivezetted a népet Egyiptomból, ezen a hegyen mutattok be áldozatot Isteneteknek” (Kiv 3,10-12). Így történt a prófétákkal is.
2. Az atyáknak tett ígéretek Jézus Krisztusban maradéktalanul megvalósultak. Ezzel kapcsolatban a II. Vatikáni Zsinat megállapítja: „Eljött tehát a Fiú, akit az Atya küldött, ki minket a világ teremtése előtt kiválasztott Őbenne és eleve fogadott fiaivá rendelt (…) Krisztus tehát, hogy az Atya akaratát teljesítse, megalapította a földön a mennyek országát, kinyilatkoztatta nekünk az Atya misztériumát, és engedelmességével végrehajtotta a megváltást” (Lumen gentium 3). Jézus már nyilvános működése során – a galileai prédikáció alkalmával – közvetlen munkatársakat választott megváltói szolgálatához. A kenyérszaporításkor például így szólt az apostolokhoz: „Ti adjatok nekik enni!” (Mt 14,16). Arra ösztönözte őket, hogy gondoskodjanak mindarról, amire a tömegnek szüksége van. A sokaságnak ételt akart adni, hogy ne éhezzen, de egyúttal kinyilvánította, hogy ez a táplálék „megmarad az örök életre” (Jn 6,27). Együtt érzett az emberekkel. Miközben járta a városokat és falvakat, megfáradt, kimerült emberekkel találkozott, akik olyanok voltak, „mint pásztor nélküli juhok” (vö. Mt 9,36). Ebből a szeretetteljes tekintetből fakadtak tanítványaihoz intézett szavai: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásába” (Mt 9,38), és pontos iránymutatásokkal küldte a tizenkettőt először „Izrael házának elveszett juhaihoz”. Ha megállunk és átelmélkedjük Máté evangéliumának ezt a részletét – amelyet általában „missziós beszédnek” hívnak –, észrevesszük benne a keresztény közösség missziós tevékenységének vonásait, amely hűséges akar maradni Jézus példájához és tanításához. Aki válaszol az Úr hívására, annak az okosság és a bizalom jegyében számolnia kell mindenfajta veszéllyel, sőt még az üldözéssel is, minthogy „nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál” (Mt 10,24). Az apostolok, akik eggyé lettek Mesterükkel, már nem egyedül hirdetik a mennyek országát, hanem maga Jézus az, aki bennük cselekszik: „Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött” (Mt 10,40). Mindemellett igaz tanúságtevőkként magukra veszik „a magasságból való erőt” (Lk 24,49), hirdetik a „megtérést és bűnbocsánatot minden népnek” (Lk 24,47).
3. Mivel az Úr küldi őket, a tizenkettő megkapja az „apostol” nevet. Bejárják a világot, hogy Krisztus halálának és feltámadásának tanúiként hirdessék az evangéliumot. Ezt írja Szent Pál a korintusi keresztényeknek: „mi azonban – vagyis az apostolok – a megfeszített Krisztust hirdetjük” (1Kor 1,23). Az Apostolok Cselekedetei ebben az evangelizációs folyamatban fontos szerepet tulajdonít más tanítványoknak is, akiknek missziós hivatása gondviselésszerű, olykor fájdalmas körülmények között születik, mint például azoké, akiket azért űznek el saját földjükről, mert Jézus tanítványai (vö. 8,1-4). A Szentlélek lehetővé teszi, hogy az ilyen próbatétel kegyelmi alkalommá alakuljon át, és arra ösztönözzön, hogy az Úr nevét hírül adjuk más népeknek, és így bővüljön a keresztények közössége. Olyan férfiakról és nőkről van szó, ahogy Lukács írja az Apostolok Cselekedeteiben, „akik egész életüket Urunk, Jézus Krisztus nevének szolgálatára szentelték” (15,26). Az első közülük, akit az Úr hívott meg, hogy igazi apostol legyen, kétség kívül tarzuszi Pál volt. Pál története – aki minden idők legnagyobb misszionáriusa –, több szempontból is megmutatja, hogy mi az összefüggés a hivatás és a küldetés között. Ellenfelei azzal vádolták, hogy nincs felhatalmazva az apostolkodásra, ő pedig újra és újra arra hivatkozik, hogy közvetlenül az Úrtól kapta a hivatást (vö. Róm 1, Gal 1,11-12, 15-17).
4. Az apostolokat mindig a „Krisztus iránti szeretet” „sarkallta” (vö. 2Kor 5,14). Az Egyház hű szolgáiként számtalan misszionárius járt a századok során a Szentléleknek engedelmeskedve az első tanítványok nyomdokaiban. A II. Vatikáni Zsinat megállapítja: „Jóllehet Krisztus minden tanítványának vállalnia kell a hitterjesztés reá eső részét, az Úr Krisztus mégis újra meg újra meghívja a tanítványok közül azokat, akiket ő maga akar, hogy vele legyenek, és elküldi őket a nemzetekhez prédikálni (vö. Mk 3,13-15)” (Ad gentes 23). Krisztus szeretetét ugyanis tovább kell adni a testvéreknek példamutatással és szavakkal, egész életünkkel. Szeretett elődöm, II. János Pál így írt: „A misszionáriusok sajátos, az egész életet követelő hivatása napjainkban is megőrzi teljes érvényességét, jelképezi az Egyház missziós tevékenységét, amely mindig gyökeres és teljes odaadást kíván, új és merész indításokkal” (Redemptoris missio 66).
5. Azok között, akik teljesen az evangélium szolgálatának szentelik magukat, elsősorban a papok hivatottak arra, hogy terjesszék Isten igéjét, kiszolgáltassák a szentségeket, főleg az Eucharisztiát és a bűnbánat szentségét, akik a legkisebbeknek, a betegeknek, a szenvedőknek, a szegényeknek szentelik magukat és azoknak, akik nehéz időszakokat élnek át a föld különböző pontjain, ahol sokan élnek, akik még valójában nem találkoztak Jézus Krisztussal. A misszionáriusok hirdetik nekik elsőként Krisztus megváltó szeretetét. A statisztikák bizonyítják, hogy a megkereszteltek száma évről évre növekszik azoknak a papoknak köszönhetően, akik teljesen a testvérek üdvösségének szentelik magukat. Ennek kapcsán szóljon külön elismerés a „fidei donum szellemiségét vállaló papoknak, akik hozzáértéssel és nagylelkű odaadással építik a közösséget, hirdetve Isten Igéjét és megtörve az élet kenyerét, nem kímélve energiájukat az Egyház küldetésének szolgálatában. Hálát kell adnunk Istennek nagyon sok papért, akik Krisztus szolgálatában szenvedtek, egészen életük feláldozásáig. (…) Megrendítő tanúságtételekről van szó, melyek sok ifjút indíthatnak arra, hogy kövessék Krisztust és életüket adják másokért, így találva meg saját igazi életüket (Sacramentum caritatis 26). Jézus tehát a papjai által ma is jelen van az emberek között a föld legtávolabbi sarkán is.
6. Az Egyházban kezdetektől fogva nem kevesen vannak, akik a Szentlélek ösztönzésére radikálisan akarják élni az Evangéliumot, letéve a tisztasági, a szegénységi és az engedelmességi fogadalmat. Ezeknek a szerzeteseknek és szerzetesnőknek, akik szemlélődő vagy aktív életet élő közösségek tagjai, „most is nagyon fontos szerepük van a világ evangelizálásában” (Ad gentes 40). Folyamatos és közösségi imájukkal a szemlélődő életet folytató szerzetesek szüntelenül közbenjárnak az egész emberiségért. Az aktív szolgálatban levők sokoldalú karitatív tevékenységükkel mindenki előtt élő tanúságot tesznek Isten szeretetéről és irgalmáról. Korunk ezen apostolaira vonatkozóan Isten Szolgája, VI. Pál pápa ezt mondta: „Éppen szerzetesi fogadalmuknál fogva, önként és szabadon elhagynak mindent, és készek a világ határáig is elmenni, hogy az evangéliumot hirdessék. Vállalkozó szelleműek, apostolkodásuk gyakran egészen eredeti, és oly nagyszerű, hogy az ember csak ámul rajta. Nagylelkűek, vállalják a missziók előretolt állásait, egészségük, sőt életük elveszítését is. Igen, az egyház sokat köszönhet nekik! (Evangelii nuntiandi 69).
7. Ahhoz, hogy az Egyház folytatni tudja a Krisztus által rábízott küldetést, és ne szenvedjen hiányt azokban, akik az evangéliumot hirdetik, fontos a keresztény nevelés: nem lanyhulhat a gyermekek és felnőttek nevelése a hitre. Elevenen kell tartani a hívekben a tevékeny missziós felelősségtudatot és a föld népeivel való szolidaritást. A hit ajándéka minden keresztényt arra hív, hogy együttműködjön az evangelizációban. Ezt a tudatosságot a prédikáció és a hitoktatás táplálja, valamint a liturgia és az imádságra való folyamatos képzés. Növelni kell a befogadás és a szeretet gyakorlásával, a lelki vezetéssel és az elmélkedéssel, az értelmünkkel is, és olyan pasztorális tervekkel, amelyeknek szerves részét képezi a hivatások figyelemmel kísérése.
8. Csak a jól megművelt lelki talajon tudnak szárba szökkenni a papi és a szerzetesi hivatások. Azok a keresztény közösségek, amelyek mélyen megélik az Egyház missziójának misztériumát, sosem fognak önmagukba zárkózni. A misszió mint az isteni szeretetről szóló tanúságtétel akkor válik különösen hatékonnyá, amikor közösségileg valósítjuk meg, „hogy a világ higgyen” (vö. Jn 17,21). A hivatások ajándékát az Egyház minden nap kéri a Szentlélektől. Mint a kezdeti időkben, most is Szűz Mária, az Apostolok Királynéja köré gyűlve tanulja meg az Egyház közössége, hogyan imádkozzon az Úrhoz új apostolokért, és azért, hogy meg tudják élni a misszióhoz szükséges hitet és szeretetet.
9. Miközben átadom e gondolatokat minden egyházi közösségnek, hogy magukévá tegyék, és ösztönzést nyerjenek imáikhoz, bátorítom mindazokat, akik hittel és nagylelkűséggel dolgoznak a hivatások szolgálatáért. Szívből küldöm különleges apostoli áldásomat a hitoktatókra és a hivatásgondozókra, legfőképpen pedig a hivatás útján járó fiatalokra.
Vatikán, 2007. december 3.
XVI. Benedek pápa
