A betegek évente megtartott világnapjával az Egyház a
legszélesebb körben szeretné fogékonnyá tenni az egyházi
közösséget az egészségügy hatalmas területén végzett lelkipásztori
szolgálat fontossága iránt. Ez a szolgálat szerves részét képezi
küldetésének, mivel Krisztus üdvözítő küldetésének vonalába
illeszkedik. Ő, az isteni Orvos „ahol csak járt, jót tett,
meggyógyította az összes ördögtől megszállottat” (ApCsel 10,38).
Szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumából az
emberi szenvedés értelmet és teljes világosságot nyer. Isten
szolgája II. János Pál pápa Salvifici doloris kezdetű
apostoli levelében megvilágosító szavakat találunk erre
vonatkozóan. Ezt írta: „Az emberi szenvedés Krisztus szenvedésében
érte el tetőpontját. S ezzel egészen új dimenzióba, új létrendbe
lépett át: összekapcsolódott a szeretettel…, azzal a szeretettel,
amely a jót megteremti, akár még a rosszból is, épp a szenvedés
útján, miként a legfőbb jó, a világ megváltása is Krisztus
keresztjéből származik: és állandóan abból ered. Krisztus
keresztje forrássá lett, amelyből az élő víz folyói fakadnak”
(18.).
Az Úr Jézus az utolsó vacsorán, mielőtt visszatért az Atyához,
letérdelt, hogy megmossa az apostolok lábát, elővételezve így a
kereszt mindent felülmúló szeretetaktusát. Ezzel a tettel arra
hívta meg tanítványait, hogy lépjenek be az ő szeretetének
logikájába, amellyel önmagát adja oda, különösen a legkisebbeknek
és a legrászorultabbaknak (vö. Jn 13,12-17). Az ő példáját követve
minden keresztény arra hivatott, hogy a különböző és mindig új
élethelyzetekben újraélje az irgalmas szamaritánusról szóló
példabeszédet. Ő, amikor elhaladt egy ember mellett, akit a rablók
félholtan az út szélén hagytak, „meglátta, megesett rajta a szíve.
Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát
az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy
fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a
fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet
költenél, visszatérve megadom neked” (Lk 10,33-35).
A példabeszéd végén Jézus azt mondja: „Menj és tégy te is
hasonlóképpen” (Lk 10,37). Ezekkel a szavakkal fordul hozzánk is.
Arra buzdít, hogy hajoljunk oda sok-sok testileg és lelkileg
sebzett testvérünkhöz, akikkel a világ útjain találkozunk. Segít
megértenünk, hogy Isten kegyelmével, melyet a mindennapok során
befogadunk és megélünk, a betegség és a szenvedés megélése a
remény iskolájává válhat. Valójában, ahogy ezt Spe salvi
kezdetű enciklikámban megerősítettem, „Nem a szenvedés kiiktatása,
nem a szenvedés előli menekülés üdvözíti az embert, hanem a
képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön, és
értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki
végtelen szeretettel szenvedett” (37.).
Már a II. Vatikáni Zsinat is beszélt az Egyház azon fontos
feladatáról, hogy gondoskodjon a szenvedő emberről. A Lumen
gentium kezdetű dogmatikus konstitúcióban olvassuk, hogy
„Miként Krisztust az Atya azért küldte, hogy "örömhírt vigyen a
szegényeknek, ... gyógyítsa a megtört szívűeket" (Lk 4,18),
"keresse és üdvözítse, ami elveszett" (19,10), hasonlóképpen az
Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi
gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő alapítójának képmását
ismeri föl a szegényekben és szenvedőkben, próbál könnyíteni
nyomorúságukon és bennük Krisztusnak akar szolgálni” (8.). Az
egyházi közösségnek ez a betegekért és szenvedőkért folytatott
humanitárius és lelki tevékenysége az évszázadok során
sokféleképpen, sokszor egészségügyi intézmények formájában is
megnyilvánult. Szeretném itt megemlíteni azokat, amelyeket
közvetlenül az egyházmegyék működtetnek és azokat is, amelyek a
különböző szerzetesi intézmények nagylelkű támogatásával születtek
meg. Értékes „örökségről” van szó, mely válasz arra, „hogy a
szeretetnek meglegyenek a szervezetei ahhoz, hogy a közösségi
szolgálatot rendezetten tudja végezni” (Deus caritas est,
20.). Az Egészségügyi Dolgozók Lelkigondozása Pápai Tanácsának
létrehozása 25 évvel ezelőtt, az egyháznak az egészségügy világa
iránt tanúsított gondoskodásába illeszkedik. Fontos hozzátennem,
hogy a mai korban még nagyobb igény érezhető az egyház betegek
melletti szerteágazó és figyelmes jelenléte iránt, mint ahogy
érezhető a társadalom olyan jelenléte iránti igény is, amely képes
hatékonyan közvetíteni az evangéliumi értékeket az emberi élet
védelmében annak minden szakaszában, a fogantatástól a természetes
halálig.
Szeretném most azt a Szegényeknek, betegeknek és minden
szenvedőnek szóló üzenetet idézni, amelyet a szinódusi
atyák a II. Vatikáni Zsinat végén a világhoz intéztek: „Ti
mindannyian, akik a leginkább érzitek a kereszt súlyát – mondták -
… ti, akik sírtok… ti, ismeretlen szenvedők, merítsetek ismét
bátorságot: titeket részesít előnyben Isten országa, a remény, a
boldogság, az élet országa; a szenvedő Krisztus testvérei vagytok;
és vele, ha akarjátok, megmentitek a világot!” (vö. Ench. Vat., I,
523., /313. o./). Szívből köszönöm mindazoknak, akik nap mint nap
úgy „állnak a betegek és a szenvedők szolgálatában”, hogy
„tanúságtételük Isten irgalmáról, amelyre törekszenek, egyre
inkább megfeleljen az új igényeknek” (vö. II. János Pál pápa, Pastor
Bonus apostoli konstitúció, 152.).
Most, a papság évében gondolatom különösképpen felétek irányul,
kedves paptestvérek, „betegek szolgálói”, jelei és eszközei
Krisztus könyörületének, amelynek minden szenvedő emberhez el kell
jutnia. Arra hívlak benneteket, kedves paptestvérek, hogy ne
kíméljétek magatokat, amikor gondoskodtok róluk és vigaszt adtok
nekik. A próbatételben lévő ember mellett töltött idő bőséges
kegyelmeket hoz a lelkipásztorkodás minden más területén is. Végül
hozzátok fordulok, kedves betegek, kérlek titeket, hogy
imádkozzatok és ajánljátok fel szenvedéseiteket a papokért, hogy
hűségesek tudjanak maradni hivatásukhoz, és szolgálatuk lelki
gyümölcsökben gazdag legyen az egész egyház javára.
Ezekkel az érzésekkel kérem Mária, a Betegek Gyógyítója anyai
védelmét a betegek és az őket gondozók számára, és szívből küldöm
mindnyájatokra apostoli áldásomat.
Vatikán, 2009. november 22.
XVI. Benedek pápa
