Üzenet a béke 48. világnapjára

A tavalyi január elsejére küldött üzenetemben megjegyeztem, hogy a teljes életre irányuló keresésben „kitörölhetetlenül benne rejlik a testvériségre való vágyakozás, a törekvés a másokkal való közösségre, akik között ott vannak ellenségeink és vetélytársaink, akik éppúgy magunkhoz ölelendő testvéreink”.[1]

Minthogy az ember társas lény, aki önmagát az igazságra és szeretetre épített emberi kapcsolatokban teljesíti ki, személyes fejlődése szempontjából fontos, hogy méltóságát, szabadságát és autonómiáját elismerjék és tiszteletben tartsák. Sajnálatos módon az embernek ember általi mind elterjedtebb kizsákmányolása súlyosan megsebzi a közösségi életet és az ember hivatását, hogy a tisztelet, az igazságosság és a szeretet jegyében szőjön kapcsolatokat. Ez a megvetendő jelenség, amely a másik ember alapvető jogainak sárba tiprásához, szabadságának és méltóságának semmibe vételéhez vezet, számos formát ölthet magára, s most ezekre szeretnék röviden reflektálni, hogy Isten igéjének fényében az embereket „már nem rabszolgának, hanem testvérnek” tekinthessük.

Odafigyelve Istennek az emberiségre vonatkozó tervére

2. A téma, amit a mostani üzenethez kiválasztottam, Szent Pálnak a Filemonhoz írott levelét idézi fel, amelyben az apostol azt kéri munkatársától, hogy fogadja be Onezimuszt, aki korábban magának Filemonnak a rabszolgája volt és most keresztény lett, tehát Pál szerint méltó rá, hogy testvérnek tartsa őt. Így ír a népek apostola: „Hiszen talán épp azért hagyott ott egy időre, hogy egyszer s mindenkorra visszakapjad, de már nem mint szolgát, hanem mint többet, mint szeretett testvért” (Fil 15-16). Onezimusz testvére lett Filemonnak azáltal, hogy kereszténnyé lett. Így a megtérés Krisztushoz, a Krisztus tanítványaként újrakezdett élet egyúttal újjászületés (vö. 2Kor 5,17; 1Pét 1,3), amely újjáalkotja a testvériséget, a családi és társadalmi élet alapját.

A Teremtés könyvében (vö 1, 27-28) azt olvassuk, hogy Isten férfit és nőt teremtett, megáldotta őket, hogy növekedjenek és sokasodjanak: ő tette szülőkké Ádámot és Évát, akik valóra váltották Isten termékenységre és szaporodásra vonatkozó áldását, megalkották az első testvériséget, amely Kain és Ábel között jött létre. Kain és Ábel testvérek, ugyanabból az anyaméhből származnak, ezért ugyanaz az eredetük, a természetük és méltóságuk, mint szüleiknek, akik Isten képére és hasonlatosságára nemzették őket.

A testvériség ugyanakkor kifejezésre juttatja a testvérek között fennálló sokféleséget és különbözőséget is, noha születésüknél fogva összetartoznak s osztoznak egyazon természetben és méltóságban. Tehát testvérként minden emberi személy kapcsolatban áll a többivel, akiktől különbözik, s mégis osztozik velük eredetében, természetében és méltóságában. Ebből fakad, hogy a testvériség jelenti azt az alapvető kapcsolati hálót, amely az Isten által alkotott emberiséget építi.

Sajnos azonban a Teremtés Könyvében olvasható esemény és a híveket „a testvérek között elsőszülött” (vö. Róm 8,29) Jézus fivéreivé és nővéreivé tevő, Krisztusban való újjászületés közé ékelődik a bűn negatív valósága, amely több ízben megtöri a teremtmények közötti testvériséget és folyamatosan elcsúfítja az emberek közötti testvériség szépségét és nemességét. Nem Kain volt az egyedüli, aki nem volt képes elviselni testvérét, és ezért megölte őt, elkövetvén az első testvérgyilkosságot. „Amikor Kain megöli Ábelt, ez azt tanúsítja, hogy radikális módon elveti a testvériségre szóló hivatását. Az ő történetük (Ter 4,1-16) megmutatja azt a nehéz feladatot, amelyre minden ember meghívást kapott: hogy egységben éljünk és gondoskodjunk egymásról”.[2]

Noé családjának és gyermekeinek történetében is (vö. Ter 9,18-27) megtörténik, hogy Kám szemérmetlensége apjával, Noéval szemben arra indítja ez utóbbit, hogy tiszteletlen fiát megátkozza, míg a többit, akik tisztelettel viseltettek iránta megáldja, s így egyenlőtlenség alakul ki az egyazon anyaméhből származott testvérek között.

Az emberi család eredetéről szóló elbeszélésben az Istentől, az Atya alakjától és a testvérektől való eltávolodás bűne kifejezi a közösség elutasítását. Ebből származik a szolgai alávetettség (vö. Ter 9,25-27), mindazokkal a következményekkel, amelyet ez hordoz, és nemzedékről nemzedékre hagyományozódik: a másik ember elutasítása, a rossz bánásmód a többi emberrel, az emberi méltóság és az alapvető jogok megsértése, az egyenlőtlenségek intézményesülése. Ezért szükséges, hogy folyamatosan megtérjünk a Szövetséghez, amelyet Krisztus keresztáldozata teljesített be, s bízzunk benne, hogy „ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem… Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,20.21). Ő, a szeretett Fiú (vö. Mt 3,17) azért jött el, hogy felfedje az Atya szeretetét az emberiség iránt. Aki hallgatja az Evangéliumot és felel a megtérésre szóló meghívásra, Jézus számára „testvér, nővér és anya” (vö. Mt 12,50), és ezért Atyjának fogadott gyermeke (vö. Ef 1,5).

Nem úgy válunk azonban kereszténnyé, az Atya gyermekeivé és testvérekké Krisztusban, hogy ezt az isteni hatalom elrendeli és személyes szabadságunkat ne gyakorolnánk, vagyis anélkül, hogy szabadon megtérnénk Krisztushoz. Az istengyermekség a megtérésre való felszólítást követi: „Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (ApCsel 2,38). Mindazok, akik Szent Péternek erre a beszédére a hitükkel és az életükkel feleltek, részeseivé váltak az első keresztény közösség testvériségének (vö. 1Pét 2,17; ApCsel 1,15.16; 15,23): voltak köztük zsidók és görögök, rabszolgák és szabad emberek (vö. 1Kor 12,13; Gal 3,28), akiknek eltérő származása és társadalmi állása nem kisebbíti az egyes személyek méltóságát és nem zár ki senkit az Isten népéhez tartozásból. A keresztény közösség tehát a testvéri szeretetben megélt egység helye (vö. Róm 12,10; 1Tessz 4,9; Zsid 13,1; 1Pét 1,22; 2Pét 1,7).

Mindez megmutatja, hogy Jézus Krisztus evangéliuma, amely által Isten „újrateremt mindent” (vö. Jel 21,5),[3] arra is képes, hogy újjáalkossa az emberek közötti kapcsolatokat, akár a rabszolga és ura között is, rávilágítván arra, amely mindkettejükben közös: a fogadott fiúság és a testvériség Krisztusban. Maga Jézus ezt mondta tanítványainak: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek” (Jn 15,15).

A rabszolgaság számos arca tegnap és ma

3. Az emlékezet előtti idők óta ismerik az emberi társadalmak az embernek a másik emberrel szembeni szolgai alávetettségét. Voltak az emberi történelemnek olyan szakaszai, amikor a rabszolgaság intézménye általánosan elfogadott és jogilag szabályozott volt. A jog meghatározta, ki született szabadnak és ki rabszolgának, és szabályozta, hogy a szabadnak született személy milyen körülmények között veszíthette el és nyerhette vissza szabadságát. Más szavakkal: maga a jog elfogadta, hogy bizonyos személyek más személyes birtokát képezhetik vagy kell, hogy képezzék, s ez szabadon rendelkezhet vele. A rabszolgát adni-venni lehetett, oda lehetett ajándékozni és meg lehetett szerezni, mintha árucikk lett volna.

Napjainkban az emberi tudat pozitív fejlődése következtében formailag eltörölték a világban a rabszolgaságot,[4] mint az emberi jogok alapvető megsértését. A nemzetközi jog megkérdőjelezhetetlen tétele, hogy minden egyes emberi személynek joga van rá, hogy ne lehessen rabszolga- vagy szolgasorban.

Ennek ellenére, noha a nemzetközi közösség számos egyezményt fogadott el, hogy véget vessen a rabszolgaság minden formájának, és számos stratégiát határozott meg, amellyel küzd ez ellen a jelenség ellen, még ma is emberek millióit, gyermekeket, minden korosztályhoz tartozó férfiakat és nőket fosztanak meg szabadságuktól és kényszerítenek arra, hogy a rabszolgákéhoz hasonló körülmények között éljenek.

Gondolok itt azokra a munkásokra és munkásnőkre, közöttük kiskorúakra, akiket a házimunka, a mezőgazdaság, a kézműves ipar, a bányászat terén formálisan vagy informálisan szolgaként foglalkoztatnak. Egyes országokban a munkára vonatkozó törvények nem felelnek meg a minimális nemzetközi normáknak sem, másutt a törvények védik ugyan a dolgozókat, ám az illegálisan foglalkoztatottakra ez nem vonatkozik.

Gondolok a drámai útjukon éhségtől szenvedő számos migráns életkörülményeire, akiket megfosztanak szabadságuktól, javaiktól és fizikailag és szexuálisan kihasználnak. Azokra is gondolok, akik a nehéz, félelemmel teli és bizonytalan út után embertelen körülmények közé bezárva kénytelenek élni. Azokra is gondolok, akik különböző társadalmi, politikai vagy gazdasági okokból illegalitásba kényszerülnek, valamint azokra, akik a törvényesség megőrzéséért cserébe elfogadják, hogy méltatlan körülmények között éljenek és dolgozzanak. Példa erre az is, amikor a nemzeti törvényhozások olyan struktúrákat hoznak létre vagy fogadnak el, ahol a migráns munkavállaló függ a munkaadótól, például azáltal, hogy a tartózkodási engedélyt a munkaszerződéshez köti… Igen, a „rabszolgamunkára” gondolok.

A prostitúcióra kényszerített személyekre is gondolok, akik között kiskorúak is vannak, a szexuális rabszolganőkre és rabszolgákra; a házasságra kényszerített nőkre, azokra, akiket egy házasság érdekében eladnak vagy férjük halála után családon belül továbbadnak anélkül, hogy joguk volna ehhez hozzájárulásukat adni vagy azt megtagadni.

Nem tehetem meg, hogy ne gondoljak azokra a fiatalokra és felnőttekre, akik a szervkereskedelem tárgyai, akiket katonának soroznak be, koldulásra kényszerítenek, vagy olyan illegális tevékenységekbe vonnak be erőszakkal, mint a kábítószerek előállítása és terjesztése, vagy akár a nemzetközi örökbefogadás álcázott formái.

Végül azokra is gondolok, akiket elrabolnak és fogva tartanak a terrorista csoportok, hogy céljaikra fölhasználják őket, mint harcosokat, vagy, főként a lányok és asszonyok esetében, mint szexuális rabszolgákat. Közülük sokan eltűnnek, vannak, akiket többször eladnak, vannak, akiket megkínoznak, megcsonkítanak vagy meg is ölnek.

A rabszolgaság néhány mély oka

4. Ma éppúgy, mint régebbi korokban, a rabszolgaság gyökere az emberi személyről alkotott olyan felfogás, amely megengedi a lehetőséget, hogy valakit tárgyként kezeljenek. Amikor a bűn beférkőzik az ember szívébe és eltávolítja őt a Teremtőtől és embertársaitól, ez utóbbiakat nem úgy kezeli, mint vele egyenrangú feleket, testvéreit az emberségben, hanem mint tárgyakat. Az emberi személyt, akit Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, erővel, csalással, fizikai vagy lelki kényszerrel megfosztják szabadságától, áruvá teszik, egy másik ember tulajdonába adják: a cselekménynek nem célja, csupán eszköze lesz.

Emellett az ontológiai ok (a másik emberségének elutasítása) mellett vannak más okok is, amelyek magyarázzák a rabszolgaság mai formáit. Ezek között első helyen a szegénységet, az elmaradottságot, fejlődéstől való elzártságot emelem ki, főként ott, ahol ehhez még hozzájárul a neveléshez való hozzáférés lehetetlensége vagy egy olyan helyzet, ahol a munkalehetőségek korlátozottak vagy teljesen hiányoznak. Nem ritkán ugyanis az emberkereskedelem és az emberek kihasználásának áldozatai olyan személyek, akik megkísérelnek kitörni a szélsőséges szegénység állapotából, nem egyszer hamis munkaajánlatok kapcsán és így kerülnek olyan bűnözők hálójába, akik emberekkel kereskednek. Ezek a hálózatok ügyesen ki tudják használni a modern információs technikákat, hogy a világ minden táján fiatalokat és gyermekeket vonzzanak magukhoz.

A rabszolgaság okai közé kell sorolnunk azoknak a személyeknek a korruptságát, akik mindenre hajlandóak a meggazdagodás érdekében. Az emberi személyekkel való kereskedelem, az emberek rabszolgaként való kihasználása ugyanis nem egyszer a közvetítők korruptságán is múlik, s köztük a rendvédelmi vagy más állami szervek, polgári és katonai intézmények képviselői is érintettek lehetnek. „Ez akkor következik be, ha egy gazdasági rendszer középpontjában a pénz isten áll és nem az ember, az emberi személy. Igen, minden társadalmi és gazdasági rendszer középpontjában az embernek kell állnia, aki Isten képmása és akinek küldetése uralkodni a világegyetemen. Amikor az emberi személyt a középpontból kimozdítják és helyére a pénz isten lép, bekövetkezik az értékrend felborulása”.[5]

További okok, amelyek rabszolgaságot okoznak: a fegyveres konfliktusok, az erőszak, a bűnözés és a terrorizmus. Sok embert rabolnak el azzal a céllal, hogy eladják, vagy besorozzák harcosként, esetleg szexuálisan kihasználják. Mások arra kényszerülnek, hogy kivándoroljanak, és mindent hátrahagyjanak, amijük volt: földjüket, házukat, ingóságaikat és családtagjaikat is. Ez utóbbiak azután a szörnyű körülmények között valamilyen lehetőség után kell, hogy nézzenek, még olyan áron is, hogy kockára teszik méltóságukat és megélhetésüket, s alkalmasint belépnek abba az ördögi körbe, amelyben ki vannak szolgáltatva a nyomornak, a korrupciónak és ezek vészes következményeinek.

Közös küzdelem a rabszolgaság ellen

5. Gyakran, ha megfigyeljük az emberkereskedelmet, a migránsokkal kapcsolatos törvénytelenségeket, s a rabszolgaság egyéb ismert és ismeretlen arcait, az a benyomásunk támadhat, hogy mindezt általános érdektelenség kíséri.

Noha ez nagyrészt sajnos igaz, szeretném felhívni a figyelmet arra a hatalmas csöndes munkára, amelyet számos (főként női) szerzetesrend végez évek óra az áldozatok érdekében. Ezek a rendek igen nehéz körülmények, sokszor erőszak közepette végzik munkájukat, igyekezvén megtörni azokat a láthatatlan láncokat, amelyekkel a kizsákmányolók és kereskedők fogva tartják áldozataikat. A láncszemeket kifinomult pszichológiai mechanizmusok alkotják, amelyek kiszolgáltatják az áldozatokat hajcsáraiknak, mivel zsarolják őket és szeretteiket; ám ide tartoznak kézzelfogható eszközök is, mint a személyazonossági iratok elkobzása vagy a fizikai erőszak. A szerzetesrendek munkája főképpen három területen mutatkozik meg: az áldozatok segítésében, lélektani és képzési támogatásukban, valamint az eredeti vagy a céltársadalomba történő beilleszkedésük segítése terén.

Ez a hatalmas munka, amelyhez bátorság, türelem és kitartás szükséges, méltó rá, hogy az egész Egyház és a társadalom megbecsülését kivívja. Önmagában azonban természetesen nem elegendő ahhoz, hogy véget vessen az emberi személyek kizsákmányolásának. Három területen kell küzdeni intézményes szinten is: a megelőzés terén, az áldozatok védelme terén és a felelősökkel szembeni jogi fellépés útján. Ezen kívül, ahogyan a bűnszervezetek kihasználják a globális hálózatokat céljaik eléréséhez, úgy e jelenség ellen is közösen és hasonlóan globális színtéren kell fellépnie a társadalmat alkotó különböző szereplőknek.

Az államoknak azon kellene őrködnie, hogy a migrációval, a munkával, az örökbefogadással, a vállalkozások áthelyezésével és a dolgozók kizsákmányolásával létrehozott termékek kereskedelmével kapcsolatos nemzeti törvénykezés valóban az emberi személy méltóságát tartsa szem előtt. Igazságos, és az emberi személyt tisztelő törvények kellenek, amelyek megvédik a személy alapvető jogait, illetve azokat helyreállítják, ha megsértik, méghozzá az áldozatok rehabilitációja révén és biztosítják sérthetetlenségét; szükségesek olyan hatékony ellenőrző mechanizmusok, amelyek ezeknek a szabályoknak a korrekt betartására vonatkoznak és nem engednek teret a korrupciónak és a büntetlenségnek. Az is fontos, hogy a nő szerepe elismerést kapjon a társadalomban, s ezt a kultúra és a kommunikáció terén is tevőlegesen támogatni kell a várt eredmények elérése érdekében.

A kormányközi szervezeteknek a szubszidiaritás elvének megfelelően az a feladata, hogy koordinált kezdeményezéseket tegyenek a szervezett bűnözésnek az emberek kereskedelmével foglalkozó és a migrációból hasznot húzó hálózatai elleni küzdelem terén. Együttműködéseket kell létrehozni különböző szinteken, nemzeti és nemzetközi szervezetek, a civil társadalom intézményei és a vállalkozások világa között.

A vállalkozásoknak[6] ugyanis az a kötelessége, hogy munkavállalóik számára méltó körülményeket és megfelelő fizetést biztosítsanak, ugyanakkor az is, hogy az emberi személyek kizsákmányolásának és kereskedelmének egyes formái ne jelenhessenek meg a terjesztői hálózatokban. A vállalatok társadalmi felelőssége mellett meg kell jelennie a fogyasztók társadalmi felelősségének is. Minden egyes embernek ugyanis tudatában kell lennie, hogy „a vásárlás nem csak gazdasági tett, hanem erkölcsi tett is”.[7]

A civil társadalom szervezeteinek a maguk részéről az a feladata, hogy keltsék fel az emberek érzékenységét azon lépések iránt, amit megtehetnek a kizsákmányolás kultúrájának legyőzése és eltörlése érdekében.

Az utóbbi években a Szentszék, meghallván az áldozatok jajkiáltását és az őket a felszabadulás iránti úton támogató szerzetesrendek hangját, megsokszorozta felszólalásait a nemzetközi közösség felé, hogy az egyes szereplők egyesítsék erőiket és együttműködve vessenek véget ennek a borzalomnak.[8] Ezen túl szerveztünk néhány olyan találkozót, amely igyekezett a reflektorfényt ráirányítani az emberkereskedelem jelenségére. Igyekeztünk elősegíteni az együttműködést ezzel is a folyamat különböző szereplői között, mint a tudományos világ, a nemzetközi szervezetek, a kiinduló, a tranzit és a célországok rendvédelmi szervei vagy az áldozatok érdekében ténykedő egyházi csoportok. Remélem, hogy ez az elkötelezettség folytatódni fog és meg fog erősödni a következő években.

A testvériséget kell globalizálni, nem a rabszolgaságot vagy a közönyt

6. Az Egyház, amelynek feladata „hirdetni Krisztus szeretetének igazságát a társadalomban”,[9] folyamatosan szerepet vállal a karitatív jellegű akciókban, amelyek alapja az emberről vallott igazság. Mindenki számára meg kell mutatnia az utat a megtérésre, amely megváltoztatja pillantásunkat az embertársunk irányában, és rávezet, hogy bárkiben testvérünket lássuk az emberségben, felismerjük veleszületett méltóságát az igazságban és a szabadságban. Ezt mutatja meg számunkra Bakhita Szent Jozefina története, aki Szudánból, Darfur tartományból származott. Már kilenc éves korában elrabolták és eladták őt emberkereskedőknek, majd fájdalmas küzdelmek után lehetett „Isten szabad leánya” az Istennek szentelt életben megélt hite révén, mások, különösen a kicsinyek és gyengék szolgálatában. Ez a szent asszony, aki a XIX. és XX. század fordulóján élt, ma is a remény kiemelkedő tanúja[10] a rabszolgaság számos áldozata számára, és képes támogatni mindazok erőfeszítéseit, akik küzdenek „a modern emberiség testén, magán Krisztuson éktelenkedő seb”[11] gyógyításán.

Ebben az összefüggésben szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy ki-ki a maga szerepe szerint és maga felelősségi területén tegye meg a testvériség gesztusait azok felé, akik szolgai alávetettségben élnek. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mi, mint közösség és mint egyének, érintettnek érezzük-e magunkat, amikor hétköznapjainkban olyan személyekkel van dolgunk, akik áldozatául eshetnek az emberkereskedelemnek, vagy amikor döntenünk kell, hogy megveszünk-e egy terméket, amelyet feltehetőleg emberek kizsákmányolásával állítottak elő. Vannak közöttünk olyanok, akik mindennapos gondjaik közepette, vagy gazdasági okok hatására inkább szemet hunynak ilyenkor a dolog felett. Vannak azonban olyanok is, akik úgy határoznak, tesznek valami pozitív gesztust, a civil társadalom valamelyik szervezetében vagy apró, hétköznapi tetteket vállalnak magukra (ezeknek a kis tetteknek nagy értéke van!), vagyis megszólítanak, köszöntenek valakit, rámosolyognak valakire, ami semmibe sem kerül, mégis reményt képes adni, utakat képes nyitni és megváltoztathatja valakinek az életét, aki a láthatatlanságban él – és a mi életünket is megváltoztathatja ennek a valóságnak a vonatkozásában.

Látnunk kell, hogy világméretű problémával állunk szemben, amely meghaladja egy közösség vagy akár egy nemzet kompetenciáját. Ahhoz, hogy megoldást találjunk rá, olyan méretű mozgósítás szükséges, amely összemérhető magával a jelenséggel. Ezért fordulok felhívásommal minden jószándékú férfihez és nőhöz, és mindazokhoz, akik közelről vagy távolról, akár az intézmények legfelsőbb szintjein szemlélik a jelenkori rabszolgaság borzalmát: ne legyenek cinkosai ennek a bűnnek, ne fordítsák félre a tekintetüket testvéreik szenvedése láttán, akiket megfosztanak szabadságuktól és méltóságuktól, hanem legyen bátorságuk hozzá, hogy megérintsék Krisztus szenvedő testét,[12] amely megmutatkozik abban a számtalan arcban, akiket ő maga „legkisebb testvéreinek” (vö. Mt 25,40.45) nevez.

Tudjuk, hogy Isten mindnyájunknak felteszi majd a kérdést: „Mit tettél testvéreddel?” (vö. Ter 4,9-10). A közöny globalizációja, amely ma számos testvérünk életére rátelepszik, arra int minket, hogy legyünk a szolidaritás és testvériség globalizációjának munkálói, amely visszaadhatja számukra a reményt, s így újra elindulhassanak azon az úton, amely korunk problémái és új lehetőségei között vezet, s amit Isten a mi kezünkbe helyez.