2. A Caritas in veritate kezdetű enciklikában kiemeltem, hogy a teljes emberi fejlődés szorosan kapcsolódik azokhoz a kötelességekhez, amelyek az embernek a természeti környezethez fűződő kapcsolatából fakadnak. A természeti környezetet Isten ajándékának tekintjük mindenki számára, amelynek használata közös felelősséget kíván meg az egész emberiség iránt, különösképpen a szegények és a jövő nemzedékek iránt. Azt is megjegyeztem, hogy amikor a természetet, mindenekelőtt az embert egyszerűen csak a véletlen vagy az evolúciós determinizmus gyümölcsének tekintjük, fennáll a veszély, hogy a felelősségtudat lecsökken az ember lelkiismeretében.[3] Ha azonban a teremtett világot Isten ajándékának tekintjük az emberiség számára, jobban meg tudjuk érteni az ember hivatását és értékét. A zsoltárszerzővel együtt csodálattal hirdethetjük: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4–5). A teremtett világ szépségének szemlélése arra ösztönöz, hogy felismerjük a Teremtő szeretetét, azt a szeretetet, „mely mozgat napot és minden csillagot”.[4]
3. Immár húsz éve, hogy II. János Pál pápa ezt választotta a béke világnapra írt üzenete témájául: Béke a teremtő Istennel, béke az egész teremtett világgal, és ezzel felhívta a figyelmet arra a kapcsolatra, amely köztünk, Isten teremtményei és a minket körülvevő világegyetem között van. Ezt írta: „Látható, hogy napjainkban egyre inkább tudatában vagyunk, hogy a világbéke veszélyben van… s ez a természet iránti kellő tisztelet hiányából is fakad”. És hozzátette, hogy az ökológiai tudatot „nem szabad elnyomni, sőt segíteni kell, hogy fejlődjön, érlelődjön és megfelelően kifejezésre jusson konkrét programokban és kezdeményezésekben.”[5] Már más elődeim is utaltak az ember és a környezet között fennálló kapcsolatra. 1971-ben például – XIII. Leó pápa Rerum Novarum kezdetű enciklikájának 80. évfordulója alkalmából – VI. Pál hangsúlyozta, hogy „a természet e könnyelmű kihasználásán keresztül [az ember] azt kockáztatja, hogy elpusztítja azt, és ennek a pusztításnak önmaga is áldozatul esik”. Hozzátette még: ebben az esetben „nemcsak az anyagi környezet válik állandó veszéllyé: szennyezések és hulladék, új betegségek, teljes romboló hatalom; hanem az emberi környezet is, mely nincs többé az ember hatalmában, és így olyan környezetet teremt a jövőnek, mely elviselhetetlenné válhat számára: hatalmas méretű társadalmi problémává válhat, mely az emberiség egész családját érinti”.[6]
4. Bár az Egyház kerüli, hogy érdemben beleszóljon specifikus gyakorlati megoldásokba, mivel „emberségben jártas”, igyekszik határozottan felhívni a figyelmet a Teremtő, az ember és a teremtett világ közötti kapcsolatra. 1990-ben II. János Pál „ökológiai válságról” beszélt, és hangsúlyozva, hogy ez döntően etikai természetű dolog, rámutatott „egy új szolidaritás sürgető, erkölcsi szükségességére”.[7] A válság növekvő mértékű megnyilvánulása láttán ez a felhívás ma még sürgősebb, és felelőtlenség lenne, ha nem fordítanánk rá komoly figyelmet. Hogy is maradhatnánk közömbösek az olyan jelenségekből fakadó problémákkal szemben, mint az éghajlatváltozás, az elsivatagosodás, óriási mezőgazdasági területek termelésének hanyatlása és elvesztése, folyók és talajvízrétegek elszennyeződése, a biodiverzitás elvesztése, szélsőséges természeti jelenségek növekedése, az egyenlítő menti és trópusi erdők pusztulása? Hogy is hagyhatnánk figyelmen kívül az ún. „környezeti menekültek” jelenségét: azokról az emberekről van szó, akiknek lakóhelyük környezetének pusztulása miatt el kell hagyniuk otthonukat – gyakran javaikat is –, és szembe kell nézniük a kényszerű elvándorlás veszélyeivel és ismeretlenségével? Hogy is ne reagálnánk azokra a már meglévő vagy lehetséges konfliktusokra, amelyek a természeti erőforrásokhoz való hozzáféréshez kapcsolódnak? Ezek mind olyan kérdések, amelyek erősen kihatnak az emberi jogok gyakorlására, mint például az élethez, a táplálkozáshoz, az egészséghez, a fejlődéshez való jogra.
5. Mindazonáltal figyelembe kell vennünk, hogy az ökológiai válságot nem értékelhetjük a hozzá fűződő kérdésektől függetlenül, mivel szoros kapcsolatban áll magával a fejlődés fogalmával, és az emberről, illetve embertársaival és a teremtett világgal való kapcsolatáról alkotott elképzeléssel. Bölcs dolog tehát alaposan és nagy távlatban felülvizsgálni a fejlődési modellt, átgondolni a gazdaság és a gazdasági célok értelmét, hogy kijavítsuk működési zavarait és torzulásait. Ezt kívánja meg bolygónk ökológiai állapota, és legfőképpen ezt igényli az ember kulturális és erkölcsi válsága, amelynek nyilvánvaló tünetei egy ideje a világ minden részén megmutatkoznak.[8] Az emberiségnek mély kulturális megújulásra van szüksége, újra fel kell fedeznie azokat az értékeket, amelyek azt a szilárd alapot képezik, amelyre jobb jövőt építhetünk mindenki számára. A jelenlegi válsághelyzetek – akár gazdasági, élelmezési, környezeti vagy társadalmi jellegűek –, alapjában erkölcsi gyökerűek és egymással összefüggnek. Ezek szükségessé teszik, hogy új tervet alakítsunk ki az emberek közös előrehaladására. Kiváltképpen pedig arra köteleznek, hogy életmódunkat a mértékletesség és a szolidaritás jellemezze, hogy új szabályokkal és az elköteleződés új formáival bizalommal és bátran a már megvalósult pozitív tapasztalatokra tekintsünk, és a negatívakat határozottan elvessük. A jelenlegi válság csak így lesz alkalom a dolgok helyes megítélésére és új tervek létrehozására.
6. Nem igaz talán, hogy a kozmikus értelemben vett „természetnek” az eredeténél ott rejlik „egy igazságot hordozó szeretet-terv”? A világ „nem holmi szükség, a vak végzet vagy a véletlen folytán jött létre. […] a világ Isten szabad elhatározásából ered, Aki a maga létében, bölcsességében és jóságában akarta részesíteni a teremtményeit”.[9] A Teremtés könyvének első oldalai visszavezetnek minket a kozmoszban lévő bölcs tervhez, mely Isten gondolatának a gyümölcse, és amelynek csúcsán a férfi és a nő helyezkedik el, akiket a Teremtő saját képére és hasonlatosságára teremtett, hogy „betöltsék a földet”, és „uralmuk alá vonják”, mint Isten javainak „kezelői” (vö. Ter 1,28). A Teremtő, az emberiség és a teremtett világ összhangját – ahogy az a Szentírásban szerepel – Ádám és Éva, a férfi és a nő bűne törte meg. Ők arra vágytak, hogy elfoglalják Isten helyét, elutasítva teremtményi mivoltuk elismerését. Ennek következtében eltorzult az a feladat is, hogy „uralmuk alá vonják” a földet, „műveljék és óvják”, és konfliktus alakult ki közöttük illetve a teremtés többi része között (vö. Ter 3,17–19). Az ember hagyta, hogy eluralja őt az önzés, elveszítve ezzel Istentől kapott küldetésének értelmét, és a teremtett világgal való kapcsolatában kizsákmányolóként viselkedett, abszolút hatalmat akarva gyakorolni felette. Isten kezdeti parancsának valódi jelentése azonban, melyre a Teremtés könyve jól rámutat, nem a hatalom puszta átadásában áll, hanem inkább a felelősségre való meghívásban. Egyébként a régiek bölcsessége felismerte, hogy a természet nem úgy áll rendelkezésünkre, mint egy „halom véletlenszerűen szétszórt szemétkupac”,[10] a bibliai kinyilatkoztatás pedig megértette velünk: a természet a Teremtő ajándéka, aki megtervezte belső rendjét, hogy az ember ebből merítse az ahhoz szükséges útmutatást, hogy hogyan „művelje és őrizze” (vö. Ter 2,15)[11]. Mindaz, ami létezik, Istené, aki az emberekre bízta azt, de nem azért, hogy önkényesen rendelkezzenek vele. Amikor az ember – ahelyett, hogy Isten munkatársának szerepét betöltené, – Isten helyébe lép, akkor kikényszeríti „az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott”[12] természet lázadását. Az embernek tehát kötelessége, hogy felelősségteljesen irányítsa, óvja és művelje a teremtett világot.[13]
7. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a Föld különböző országaiban és térségeiben az emberek sokasága egyre gyakrabban ütközik nehézségekbe a környezet iránti felelőtlenség és nemtörődömség miatt. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztetett rá, hogy „Isten a földet minden kincsével együtt minden ember és minden nép használatára rendelte”.[14] Ezért a teremtett világ öröksége az egész emberiséget megilleti. A kizsákmányolás jelenlegi mértéke azonban komolyan veszélyezteti néhány természeti erőforrás meglétét nemcsak a jelenlegi, hanem főképp a jövő nemzedékek számára.[15] Nem nehéz tehát megállapítani, hogy a környezet pusztulása gyakran a hosszú távú politikai tervek hiányának vagy a rövidlátó gazdasági érdekek hajszolásának eredménye, amelyek sajnos, a fenyegető veszélyek sorozatává alakulnak a teremtett világ ellen. Azért, hogy megfékezzük ezt a jelenséget, azon tény alapján, hogy „minden gazdasági döntés erkölcsi jellegű következményekkel jár”,[16] arra is szükség van, hogy a gazdasági tevékenység jobban tiszteletben tartsa a környezetet. Amikor felhasználjuk a természeti erőforrásokat, törődni kell azok védelmével is, előre látva ennek környezeti és társadalmi költségeit, és lényeges tételként tekintetbe kell venni a gazdasági tevékenység költségei között. A nemzetközi közösség és a nemzeti kormányok illetékességébe tartozik, hogy megfelelő jelzéseket adjanak, hogy hatékonyan meg tudjuk fékezni a környezet számára károsnak bizonyuló tevékenységeket. Ahhoz, hogy védjük a környezetet, megóvjuk a nyersanyagforrásokat és az éghajlatot, arra van szükség, hogy jogi és gazdasági szempontból is jól meghatározott szabályok szerint cselekedjünk, ugyanakkor kellő szolidaritással kell viseltetnünk a Föld legszegényebb területein élők és a jövő nemzedékek iránt.
8. Valóban sürgősnek tűnik, hogy nemzedékeket összefogó őszinte szolidaritást valósítsunk meg. A közös természeti erőforrások használatából származó költségek nem terhelhetik a jövő nemzedékeket: „»Nekünk, akik korábbi nemzedékek örökösei és kortársaink munkájának haszonélvezői vagyunk, kötelességeink vannak mindenki irányában; nem lehetünk közömbösek azokkal szemben, akik utánunk jőve növelik majd az emberiség családjának körét. Az egyetemes szolidaritás, mint olyan tény, amely jótétemény számunkra, a másik oldalon kötelez bennünket.« Olyan felelősségről van szó, amely a maiakat a jövendő generációkkal szemben kötelezi, és felelőssége az egyes államoknak és a nemzetközi közösségnek is”.[17] A természeti erőforrások felhasználásának úgy kellene történnie, hogy az abból származó közvetlen haszonnak ne legyenek negatív következményei az élőlények számára, akár emberek, akár más élőlények, most élők vagy eljövendők; a magántulajdon védelme ne váljon gátjává a javak egyetemes rendeltetésének,[18] a jelenkor és a jövő érdekében az ember tevékenysége ne veszélyeztesse a föld termékenységét. A nemzedékek közötti őszinte szolidaritás mellett meg kell erősítenünk, hogy erkölcsileg sürgetően szükség van a nemzedékeken belüli megújult szolidaritásra, különösen a fejlődő és a magas fokon iparosodott országok között: „A nemzetközi közösségre hárul az a parancsolóan sürgető feladat, hogy olyan intézményes megoldásokat találjon, amelyek megállítják a nem megújuló energiaforrások kizsákmányoló felhasználását – és teszik ezt a szegény országok bevonásával, hogy velük együtt tervezzék a jövőt”.[19] Az ökológiai válság rámutat a térben és időben kiterjedő szolidaritás sürgető szükségességére. A jelenlegi ökológiai válság okai között fontos, hogy elismerjük az iparosodott országok történelmi felelősségét. A kevésbé fejlett és főleg a felemelkedő országok mindazonáltal nem mentesülnek a teremtett világ iránti felelősség alól, mert a hatékony környezetvédelmi politika és az intézkedések fokozatos alkalmazása mindenkinek kötelessége. Ez könnyebben megvalósulhatna, ha nem annyira a számítások és az érdekek vezérelnék a segítségnyújtást, a tisztább technológiák és ismeretek átadását.
9. Kétségtelen, hogy az egyik legfőbb megoldandó probléma a nemzetközi közösség számára az energiaforrások kérdése: olyan, közösen elfogadott, fenntartható stratégiákat kell meghatározni, amelyek kielégítik a jelen és a jövő nemzedékek energiaszükségleteit. E cél érdekében a technológiailag fejlett társadalmaknak késznek kell lenniük mértéktartó magatartásformák követésére, csökkentve saját energiaszükségleteiket és javítva azok felhasználásának feltételeit. Ugyanakkor elő kell segíteni a kevésbé környezetszennyező energiák felkutatását és alkalmazását, valamint „az energiatartalékok világméretű újrafelosztása is szükséges, úgy, hogy azok az országok, amelyek nem rendelkeznek saját forrásokkal, hozzájuthassanak azokhoz”.[20] Az ökológiai válság tehát történelmi alkalom közös válasz kidolgozására, amely a globális fejlődési modellt olyan irányba tereli, amely jobban szem előtt tartja a teremtett világ megbecsülést, az ember teljes fejlődését és az igazságban megvalósuló szeretet értékeire épül. Olyan fejlődési modell bevezetésében reménykedem tehát, amelynek központjában az ember áll, a közjó előmozdításán és megosztásán, valamint a felelősségen alapszik; amely tudatosítja bennünk, hogy életformát kell változtatnunk, és amely az okosságra épül, arra az erényre, mely megmutatja a ma megteendő lépéseket, számolva azzal, ami holnap megtörténhet.[21]
10. Ahhoz, hogy elvezessük az emberiséget a környezet és bolygónk erőforrásainak összességében fenntartható kezeléséhez, arra van szükség, hogy az ember a tudományos és technológiai kutatásokra és az azokból származó felfedezések alkalmazására használja intelligenciáját. Az „új szolidaritás”, amelyet II. János Pál az 1990-es béke világnapi üzenetben[22] javasolt, és a „globális szolidaritás”, amelyre én hívtam fel a figyelmet 2009-es béke világnapi üzenetemben,[23] lényegi magatartásformáknak bizonyulnak, amelyek irányt mutatnak a teremtett világot védő tevékenységnek a föld erőforrás-gazdálkodásának nemzetközi szinten jobban koordinált rendszerén keresztül, különösen most, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz a környezet pusztítása elleni küzdelem és az ember teljes fejlődésének elősegítése. Megkerülhetetlen dinamikáról van szó, minthogy „az ember teljes fejlődése nem történhet meg az emberiség szolidáris fejlődése nélkül”.[24] Ma számos tudományos lehetőség és lehetséges innovatív út áll rendelkezésünkre, amelyeknek köszönhetően kielégítő és harmonikus megoldások adhatók az ember és a környezet kapcsolatára. Ösztönözni kell például azokat a kutatásokat, amelyek a napenergiában rejlő óriási lehetőségek hatékonyabb kihasználására irányulnak. Ugyanígy figyelmet kell fordítanunk a vízzel kapcsolatos immár világméretű kérdésre és a globális hidrogeológiai rendszerre, amelynek körforgása elsődleges fontosságú a földi élet számára, és amelynek stabilitását az éghajlatváltozás erősen fenyegeti. Alkalmas mezőgazdasági fejlődési stratégiákat is fel kell fedezni, amelyek központjában a kistermelők és családjaik állnak, mint ahogy megfelelő erdőgazdálkodási és hulladék-megsemmisítési politikát kell bevezetni, valamint hasznosítani kell a klímaváltozás elleni küzdelem és a szegénység elleni harc között már létező együttműködéseket. Nagyratörő nemzeti politikákra van szükség, – kellő nemzetközi elkötelezettséggel kiegészítve –, melyek mindenekelőtt közép és hosszú távon hoznak majd fontos eredményeket. Összességében tehát ki kell lépni a pusztán fogyasztásközpontú logikából, hogy elősegítsünk olyan mezőgazdasági és ipari termelési formákat, amelyek tiszteletben tartják a teremtés rendjét és mindenki alapvető szükségleteit kielégítik. Az ökológia kérdésével nemcsak azok miatt a borzalmas távlatok miatt kell foglalkoznunk, amelyek a környezet pusztulása nyomán körvonalazódnak előttünk, hanem mindenekelőtt a világméretű, valódi szolidaritás keresése kell, hogy erre ösztönözzön minket, amely a szeretet, az igazságosság és a közjó értékeire épül. Másrészről, ahogy már említettem, „a technika sohasem pusztán csak technika. Az embert és fejlődésre való törekvését mutatja meg, kifejezi az emberi szellem igyekezetét meghatározott anyagi feltételek fokozatos leküzdése során. A technika ezáltal ahhoz a megbízatáshoz illeszkedik, hogy»műveljük, és oltalmazzuk a Földet« (vö. Ter 2,15), amelyet Isten az embernek adott; meg kell felelnünk annak a követelménynek is, hogy erősítsük az ember és környezete közötti szövetséget, amelynek Isten teremtő szándékát kell tükröznie”.[25]
11. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a környezet pusztulásának problémája arra hív minket, hogy felülvizsgáljuk életstílusunkat, valamint a fogyasztás és a termelés elterjedt modelljeit, amelyek gyakran társadalmi, környezeti, sőt gazdasági szempontból is tarthatatlanok. Nem tudunk tovább meglenni valódi szemléletmód-váltás nélkül, amely új életstílushoz vezet, „amelynek elemei az igaz, a szép és a jó keresése, valamint a többi emberrel alkotott közösség a közös fejlődés érdekében. Ezeknek az elemeknek kell a fogyasztási, takarékoskodási és a beruházási szokásokat meghatározni”.[26] Mind inkább a béke építésére kell nevelni az egyéni, a családi, a közösségi és politikai szinten. Mindannyian felelősek vagyunk a teremtett világ védelméért és megőrzéséért. Ez a felelősség nem ismer határokat. A szubszidiaritás elvének megfelelően, mindenki számára fontos, hogy elkötelezetten dolgozzon saját szintjén az egyéni érdekek túlsúlyának leküzdésén. A civil társadalom azon csoportjainak, valamint azon nem kormányzati szerveknek, amelyek határozottan és nagylelkűen dolgoznak az ökológiai felelősség terjesztésén – amelynek egyre inkább a „humánökológiához” kellene kötődnie –, kiemelt szerepük van a figyelem felkeltésében és a gondolkodásmód formálásában. A médiának szintén felelőssége van, abban a tekintetben, hogy pozitív és inspiráló modelleket ajánljon. Összefoglalva, a környezettel való törődésünk megkívánja, hogy a világot átfogóan és globálisan szemléljük, felelősségteljes közös erőfeszítést kíván, hogy túllépve az önző, nemzeti érdekekre irányuló magatartáson, olyan szemléletmód felé haladjunk, amely mindig minden nemzet szükségletét szem előtt tartja. Nem maradhatunk közömbösek azzal szemben, ami körülöttünk történik, bolygónk bármely részének sérülése valamennyiünkre hatással van. Mint az egyének, a társadalmi csoportok és az államok közti kapcsolatokat, úgy az emberi lények és a környezet közöttieket, a tisztelet és az igazságban való szeretet kell hogy jellemezze. Különösen is reméljük, hogy hatékonyak lesznek és válaszra találnak a nemzetközi közösségek azon erőfeszítései, amelyek a leszerelési folyamatokra és a nukleáris fegyverektől mentes világra irányulnak, amely fegyverek jelenléte önmagában is veszélyezteti bolygónk életét, valamint a jelen és a jövő nemzedékeinek teljes fejlődésének folyamatát.
12. Az egyház felelős a teremtésért, és kötelességének tartja,
hogy ennek a nyilvánosság szintjén is érvényt szerezzen azért,
hogy a földet, a vizet és a levegőt mint Isten, a Teremtő mindenki
számára szóló ajándékait megőrizze, de mindenekelőtt azért, hogy
az emberiséget megóvja az önpusztítás veszélyétől. A természet
károsodása ugyanis szorosan összefügg a kultúrával, amely
meghatározza az emberek együttélését. „Ha a társadalomban
elfogadottá lesz a »humánökológiai« szemlélet, abból nyeresége
származik a környezeti ökológiának is”.[27] Nem várhatjuk el a fiataloktól, hogy
tiszteletben tartsák környezetüket, ha családjukban és a
társadalomban nem kapnak segítséget arra nézve, hogyan tiszteljék
önmagukat. A természet könyve egyedülálló: nemcsak a környezet,
hanem a személyes, családi és társadalmi etika vonatkozásában is.[28] A környezettel
szembeni kötelességeink az emberi személlyel szembeni
kötelességeinkből következik, akár önmagában, akár másokhoz való
viszonyában tekintjük.
Ezért szívesen bátorítom az ökológia felelősségére irányuló
nevelést, amely – ahogy Caritas in veritate enciklikámban jeleztem
– védelmezi a hiteles humánökológiát és határozottan megerősíti,
hogy az emberi élet minden szakaszában és állapotában
sérthetetlen; megerősíti az emberi méltóságot és a család
egyedülálló küldetését: itt tanulja meg az ember, hogy mit jelent
a felebaráti szeretet és a természet védelme.[29] A társadalom emberi örökségét
meg kell őrizni. Az értékeknek ez az öröksége a természetes
erkölcsi törvényben gyökerezik és annak része: ez az alapja az
emberi személy és a teremtés tiszteletének.
13. Nem szabad elfelejtenünk azt a fontos tényt sem, hogy sok ember tapasztal békét és nyugalmat, megújulást és új életre ébredést, amikor közeli kapcsolatba kerülnek a természet szépségével és harmóniájával. Létezik egyfajta kölcsönösség: miközben gondoskodunk a teremtett világról, úgy tapasztaljuk meg, hogy Isten, a teremtett világ által gondoskodik rólunk. Másfelől viszont az emberiség és a környezet közötti kapcsolat helyes értelmezése nem végződhet azzal, hogy abszolutizáljuk a természetet, vagy fontosabban tartjuk, mint magát az emberi személyt. Ha az Egyházi Tanítóhivatal megdöbbenésének ad hangot az ökocentrizmus és a biocentrizmus környezetről alkotott nézeteivel szemben, ennek az az oka, hogy ezek a nézetek megszüntetik a lényegi és értékbeli különbséget az emberi személy és más élőlények között. Ily módon végső soron az ember identitását és felsőbbrendű szerepét törlik el, elősegítve egy olyan szemléletet, amely minden élőlény „méltóságát” egyenlővé teszi. Utat nyitnak egy új panteizmusnak újpogány vonásokkal, amely az ember üdvözülésének forrását kizárólag a pusztán naturalista értelemben vett természetben látja. Az Egyház viszont arra hív, hogy a kérdést kiegyensúlyozottan közelítsük, tiszteletben tartva a szabályokat, amelyet a Teremtő írt művébe azáltal, hogy rábízta az emberre a teremtett világ őrzésének és felelős gondozásának szerepét, amellyel nem élhet vissza, de amelyről nem is mondhat le. Ugyanígy az ellentétes álláspont, amely a technikát és az ember hatalmát abszolutizálja, nem csupán a természetet támadja súlyosan, hanem magát az emberi méltóságot is.[30]
14. Ha békére törekszel, védd a teremtett világot. Minden jóakaratú ember békekeresése kétségtelenül könnyebbé válik, ha mindannyian elismerik az Isten, az emberiség és az egész teremtett világ közti megbonthatatlan kapcsolatot. Az isteni kinyilatkoztatás fényében és az egyház hagyományához való hűségben a keresztények maguk is hozzá járulnak ehhez. Ők az Atya teremtő művének és a halála és feltámadása által az Istennel a földön és a mennyben mindent (vö. Kol 1,20) megbékítő Krisztus megváltó művének fényében szemlélik a világmindenség csodálatos részeit. A megfeszített és feltámadt Krisztus megajándékozta megszentelő Lelkével az emberiséget, aki vezeti a történelmet addig a napig, míg dicsőségben újra eljön a Megváltó, és új ég és új föld lesz (vö. 2Pét 3,13), amelyben az örök béke és igazságosság lakik majd. Védeni a természetes környezetet annak érdekében, hogy a béke világát építsük, mindenkinek kötelessége. Sürgető kihívás, amelynek megújult és összehangolt elkötelezettséggel kell szembesülnie, s egyben gondviselésszerű alkalom is arra, hogy továbbadjuk a következő nemzedékeknek egy mindenki számára jobb jövő lehetőségét. Legyenek tudatában a világ vezetői és minden rangú és rendű ember, akik szívükön viselik az emberiség sorsát: a teremtett világ védelme és a béke megteremtése mélyen összefonódnak. Ezért arra hívok minden hívőt, hogy buzgón imádkozzanak Istenhez, a mindenható Teremtőhöz és irgalmas Atyához, hogy minden férfi és nő szívében visszhangozzék, fogadják be és éljék meg a sürgető felhívást: Ha békére törekszel, védd a teremtett világot.Kelt a Vatikánban, 2009. december 8-án
[1] A Katolikus
Egyház Katekizmusa, 198.
[2] XVI. Benedek,
üzenet a béke világnapjára, 2008, 7.
[3] Vö. uo. 48.
[4] Dante
Alighieri, Isteni színjáték, Paradicsom, XXXIII, 145. (Ford.:
Babits Mihály)
[5] Üzenet a béke
világnapjára, 1990, 1.
[6] Octogesima
adveniens apostoli levél, 21.
[7] Üzenet a béke
világnapjára, 1990, 10.
[8] Vö. XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban,32.
[9] A Katolikus
Egyház Katekizmusa, 295.
[10] Epheszoszi
Hérakleitosz (kb. Kr.e.535-475) Töredékek 22B124, in: H. Diels -
W. Kranz, A preszókratikusok töredékei,Weidmann, Berlin 1952,
6.kiadás.
[11] Vö. XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 48.
[12] II. János
Pál, Centesimus annus, 37.
[13] Vö. XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 50.
[14] Gaudium et
spes, 69.
[15] Vö. II.
János Pál, Sollicitudo rei socialis, 34.
[16] XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 37.
[17]
Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa, Az Egyház társadalmi
tanításának kompendiuma, 467; vö. VI. Pál Populorum
progressio, 17.
[18] Vö. II.
János Pál, Centesimus annus, 30-31. 43.
[19] XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 49.
[20] Uo.
[21] Vö. Aquinói
Szent Tamás, Summa Theologiae, II-II, 49,5.
[22] Vö. 9.
[23] Vö. 8.
[24] VI. Pál,
Populorum progressio, 43.
[25] XVI.
Benedek, Szeretet az igazságban, 49.
[26] II. János
Pál: Centesimus annus, 36.
[27] XVI.
Benedek: Szeretet az igazságban, 51.
[28] Vö. uo. 15,
51.
[29] Vö. uo. 28,
51, 61; II János Pál: Centesimus annus, 38, 39.
[30] Vö. XVI.
Benedek: Szeretet az igazságban, 70.
