Kedves Fiatalok!
A 2018-as Ifjúsági Világnap újabb lépést jelent az előkészületi úton a nemzetközi Ifjúsági Világtalálkozó felé, amely Panamában lesz 2019. januárjában. Zarándokutunknak ez az újabb állomása erre az esztendőre esik, amikor összehívják a püspöki szinódust a következő témával: A fiatalok, a hit és a hivatásgondozás. Jó ez az egybeesés. Az Egyház figyelme, imádságai, gondolatai felétek fordul, fiatalok, azzal a vággyal, hogy felfogja és főként „befogadja” azt az értékes ajándékot, amit ti jelentetek Istennek, az Egyháznak és a világnak.
Mint már jól tudjátok, úgy döntöttünk, hogy ezen az úton Szűz Mária példáját és közbenjárását kérjük kíséretül, azét a fiatal názáreti lányét, akit Isten kiválasztott, hogy Fiának édesanyja legyen. Ő velünk halad a Szinódus felé és a panamai Ifjúsági Világtalálkozóra vezető úton. Az elmúlt évben Mária dicsőítő imáinak szavai vezettek bennünket („Nagyot tett velem a Hatalmas”, Lk 1,49), s megtanította nekünk, hogy miként emlékezzünk az elmúlt dolgokra, idén vele együtt hallgatjuk Isten szavát, aki bátorságot önt belé és megadja számára a szükséges kegyelmet, hogy képes legyen válaszolni hívására: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.” (Lk 1,30). Ezeket a szavakat az Úr küldötte, Gábor arkangyal mondja Máriának, ennek az egyszerű leánynak Galilea egy kicsiny falujában.
1. Ne félj!
Mint érthető, az angyal hirtelen feltűnése és titokzatos köszöntése – „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr!” (Lk 1,28) – Máriát erősen zavarba ejtette, akit meglepett a saját identitásának és küldetésének ez az első kinyilatkoztatása, amiről még nem volt addig tudomása. Mária, mint a Szentírás egyéb szereplői, megremeg Isten hívásának misztériuma előtt, és egyszerre meglátja Isten rá vonatkozó tervének nagyságát és átlátja a saját teremtményi kicsinységét. Az angyal, szíve mélyében olvasva, így szól hozzá: „Ne félj!” Isten tud olvasni bensőnkben. Jól ismeri azokat a kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznünk életünk során, főként akkor, amikor alapvető döntéseket kell meghoznunk, amitől az függ, mi lesz belőlünk és mit fogunk tenni ebben a világban. Ez az a „borzongás” amit átélünk a jövőnket, életállapotunkat, hivatásunkat érintő döntések kapcsán. Ezekben a pillanatokban zavarba jövünk és sokféle félelem fog el bennünket.
És nektek, fiatalok, milyen félelmeitek vannak? Mi az, ami legbelül aggaszt benneteket? Van egy „háttérben lévő” félelem sokatokban, és ez nem más, mint hogy nem szeretnek benneteket, hogy nem fogadnak el benneteket olyannak, amilyenek vagytok. Manapság sok fiatalnak az az érzése, hogy másnak kell lennie, mint amilyen valójában, igyekeznie kell alkalmazkodnia valamilyen szabványhoz, ami gyakran mesterséges és elérhetetlen. Sokan igyekszenek a képüket „photoshoppolni” (retusálni), álarcok mögé és hamis identitás mögé bújni, mígnem maguk is „fake” (meghamisított) személyekké válnak. Sokakban van ott a kényszer, hogy minél több „like”-ot (kedvelés) szerezzenek. S ebből az alkalmatlanság-érzésből ered számtalan félelem és bizonytalanság. Mások attól tartanak, hogy nem találnak érzelmi biztonságra és magukra maradnak. Sokakban az átmeneti munkalehetőségek okoznak félelmet, hogy nem fog sikerülni kielégítő hivatásbeli pozíciót elérniük, nem fogják valóra váltani álmaikat. Olyan félelmek ezek, amelyek napjainkban sok fiatalban megvannak, hívőkben és nem hívőkben egyaránt. Azok, akik elfogadták a hit ajándékát és komolyan keresik hivatásukat, szintén nem mentesek a félelemtől. Egyesek azt gondolják: Isten talán túl sokat kér vagy fog kérni majd tőlem, talán nem leszek ténylegesen boldog azon az úton, amelyet ő mutat nekem, vagy nem leszek képes megtenni azt, amit kér tőlem. Mások felteszik magukban a kérdést: ha követem azt az utat, amelyet az Isten kijelöl a számomra, ki biztosít róla, hogy végig fogok tudni menni rajta? Nem fogom elveszíteni a bátorságomat? Nem vesztem el a lelkesedésemet? Képes leszek kitartani egész életemben?
Azokban a pillanatokban, amikor kétségek és félelmek mardossák a szívünket, szükségessé válik a dolgok mérlegelése (megkülönböztetése). Ez lehetőséget nyújt számunkra, hogy rendet rakjunk megzavarodott gondolataink és érzéseink között, hogy helyesen és bölcsen cselekedjünk. Ebben a folyamatban az első lépés a félelmek leküzdése irányában, ha világosan néven nevezzük őket, hogy ne vesztegessük az időnket és energiánkat arctalan, alaktalan fantáziák foglyaként. Ezért arra bíztatlak benneteket, hogy tekintsetek magatokba és „nevezzétek nevén” azt, amitől féltek. Tegyétek fel magatokban a kérdést: ma, abban a konkrét helyzetben, amelyben élek, mi az ami aggaszt, mitől félek leginkább? Mi az ami gátol, mi az ami megakadályozza, hogy előre tudjak lépni? Miért nincsen bennem bátorság, hogy meghozzam a fontos döntéseket, amelyeket meg kellene tennem? Ne tartsatok tőle, hogy őszintén szembenézzetek ezekkel a félelmekkel, felismerjétek őket teljes valójukban és számoljatok velük. A Biblia nem tagadja le a félelem emberi érzését, sem a számtalan okot, ami kiválthatja azt. Ábrahám félt (vö. Ter 12, 10kk), Jákob is félt (vö. Ter 31,31; 32,8) és félt Mózes is (vö. Kiv 2,14; 17,4), Péter (vö. Mt 26,69kk) és az apostolok is féltek (vö. Mk 4,38-40; Mt 26,56). Maga Jézus is, noha ezektől teljesen eltérő szinten, maga is félt és aggódott (vö. Mt 26,37; Lk 22,44).
„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” (Mk 4,40). Jézusnak ez a szemrehányása tanítványai felé megmutatja számunkra, hogy a hit akadálya sokszor nem a hitetlenkedés, hanem a félelem. A mérlegelés munkája tehát ebben az értelemben, miután néven neveztük félelmeinket, abban kell, hogy segítsen bennünket, hogy túl is lépjünk rajtuk, megnyíljunk az életre és derűsen tudjunk szembenézni azokkal a kihívásokkal, amelyek elénk kerülnek. Főként nekünk, keresztényeknek, az utolsó szó soha nem lehet a félelemé, hanem csak alkalom rá, hogy megvalljuk hitünket Istenben… és az életben! Ez azt jelenti, hogy hiszünk Istentől kapott létünk alapvetően jó voltában, bízunk benne, hogy ő jó cél felé vezet bennünket, akkor is, ha körülményeink és megpróbáltatásaink néha kifürkészhetetlenek a számunkra. Ha a félelmeinket tápláljuk csupán, akkor magunkba zárkózunk, elkülönülünk, hogy megvédjük magunkat mindentől és mindenkitől és így szinte bénultságba merevedünk. Válaszolni kell a helyzetekre! Nem szabad bezárkózni! A Szentírásban 365-ször találjuk meg a „ne félj!” kifejezést, mindenféle változatban. Olyan, mintha azt sugallaná: az évnek minden napján meg akar minket szabadítani az Úr a félelemtől.
Ez a mérlegelés elengedhetetlenül szükséges akkor, amikor a hivatásunk kereséséről van szó. Ez ugyanis nem azonnal világos és nem teljesen nyilvánvaló, hanem lassanként fogja fel az ember. A mérlegelést, amire szükség van ebben az esetben, nem úgy kell felfognunk, mint egyéni erőfeszítést arra, hogy magunkba pillantsunk, mintha a cél az volna, hogy jobban megértsük saját belső mechanizmusainkat és arra kellene törekednünk, hogy elérjünk egy bizonyos egyensúlyt. Ebben az esetben az emberi személy erősebbé válhat, ám bezárva marad saját szűk lehetőségeinek és felfogásának látókörébe. A hivatás ugyanis egy magasból eredő hívás, és a mérlegelés ebben az esetben abban áll, hogy megnyílunk a hívást küldő Másik fél irányában. Ehhez az imádság csöndje szükséges, hogy meghalljuk Isten hangját, amely a lelkiismeretünkben visszhangzik. Ő kopog a szívünk ajtaján, ahogyan Máriával is tette, szeretne barátságot kötni velünk az imádságon keresztül, beszélni szeretne hozzánk a Szentírás által és fel szeretné ajánlani nekünk irgalmasságát a kiengesztelődés szentségében, s végül egyesülni szeretne velünk a szentáldozásban.
Fontos ugyanakkor a találkozás és a párbeszéd a többi emberrel, hitbeli testvéreinkkel, akiknek több a tapasztalatuk és segítenek jobban átlátni a dolgokat és választani a lehetőségek közül. A fiatal Sámuel, amikor hallja az Úr hangját, nem ismeri fel azt azonnal, és háromszor is odafut Élihez, az idős paphoz, aki végül megmondja neki, mi a helyes válasz, amit az Úr hívására mondhat: „Ha valaki szólít, így válaszolj: Beszélj, Uram, szolgád figyel!” (1Sám 3,9). Tudjátok meg, hogy kételyeitekben számíthattok az Egyházra. Tudom, hogy vannak derék papok, szerzetesek és szerzetesnők, világi hívők, közülük is sokan fiatalok, akik mint hitbeli bátyjaitok és nővéreitek tudnak kísérni benneteket ezen az úton. A Szentlélekre hagyatkozva képesek segíteni nektek kétségeitek feloldásában és a személyes hivatásotok keresésében. A „másik ember” nem csak a lelki vezető, hanem az a személy is, aki segít megnyílnunk az Istentől kapott lét csodálatos gazdagságára. Teret kell biztosítani a városainkban és a közösségeinkben, hogy növekedhessünk, álmodhassunk, új látóhatárokat fedezhessünk fel! Soha nem veszítsétek el annak jó ízét, hogy találkozhattok új emberekkel, barátokat szerezhettek, együtt álmodhattok és haladhattok az úton másokkal. A hiteles keresztények nem félnek tőle, hogy megnyíljanak mások felé, és osztozzanak velük életterükön, hogy ezekből a testvériség terei válhassanak. Ne engedjétek, fiatalok, hogy kihunyjon bennetek a fiatalság csillogása egy bezárt szobában, amelynek egyetlen ablaka a világra a számítógép és az okostelefon képernyője. Nyissátok ki életetek ajtajait! Életetek terét és idejét konkrét emberek, mély kapcsolatok népesítsék be, akikkel hiteles és valós tapasztalatokon osztoztok a hétköznapokban.
2. Mária!
„Neveden szólítalak” (Iz 43,1). Az első ok, ami miatt nem kell félnünk, az éppen az a tény, hogy Isten néven szólít bennünket. Az angyal, Isten hírnöke, nevén szólította Máriát. A nevet Isten adja mindenkinek. A teremtéskor létre hívja a teremtményeket azáltal, hogy néven szólítja őket. A név mögött ott van mindennek az identitása, az, amitől egyedi az adott dolog, az adott ember, az a sajátos létező, amit csak Isten ismer teljes mértékben. Ezt az isteni jogot azután megosztotta ő az emberrel, akinek megengedte Isten, hogy nevet adjon az állatoknak, a madaraknak és a saját gyermekeinek is (Ter 2,19-21; 4,1). Számos kultúra osztozik a Bibliának ebben a mély látásmódjában, és úgy tartja, hogy a névben az élet legmélyebb titka, a lét jelentése húzódik meg.
Amikor Isten néven szólít egy személyt, Isten egyszersmind felfedi előtte hivatását, a tervet, amely szentségre és jóra vezetheti, amely által az adott személy ajándékká válik mások számára és amely egyedivé teszi őt. És amikor az Úr ki akarja tágítani egy élet látóhatárát, úgy dönt, hogy új nevet ad neki, mint ahogyan Simonnal tesz, amikor „Péternek” nevezi el őt. Innen jött a szokás, hogy amikor belép valaki egy szerzetesrendbe, új identitásának és új küldetésének jelölésére új nevet kap. Az isteni hívás, amely személyes és egyedi, megköveteli tőlünk a bátorságot, hogy megszabaduljunk a közhelyek egyformává tevő nyomásától, hogy az életünk valóban eredeti és megismételhetetlen ajándékká váljon Isten, az Egyház és a többi ember számára.
Kedves fiatalok, tehát az, hogy néven szólít bennünket, az annak a jele, hogy nagy méltóságunk van Isten szemében, hogy szeret bennünket. És Isten mindenkit a nevén szólít. Ti vagytok Isten számára a „te”, akik értékesek a szemében, méltók vagytok nagyrabecsülésére és szeretetére (vö. Iz 43,4). Fogadjátok örömmel ezt a párbeszédet, amelyre Isten hív titeket, ezt a megszólítást, amellyel felétek fordul, amikor neveteken szólít benneteket.
3. Kegyelmet találtál Istennél
A fő ok, ami miatt Máriának nem kell félnie, az nem más, mint hogy kegyelmet talált Istennél. A „kegyelem” szó számunkra az ingyenes, nem egy kötelező szeretetet jelenti. Mennyire bátorító azt tudnunk, hogy nem kell kiérdemelnünk Isten közelségét és segítségét, nem kell egy „kitűnő bizonyítványt”, érdemekben és sikerekben gazdag előzményeket felmutatnunk előtte! Az angyal azt mondja Máriának, hogy már kegyelmet talált Istennél, nem a jövőben fogja azt elnyerni. És az angyal szavaiból megértjük, hogy Isten kegyelme folyamatosan árad, nem pedig valami mulandó és pillanatnyi dolog, és ezért soha nem fog elfogyni. A jövőben is mindig támogatni fog bennünket Isten kegyelme, főként a megpróbáltatások idején és sötét pillanatainkban.
Az isteni kegyelem folyamatos jelenléte arra bátorít minket, hogy vállaljuk el bizalommal hivatásunkat, amihez hűséges elköteleződés kell nap mint nap. A hivatás útja ugyanis nincsen híjával a kereszteknek: nem csak kezdeti kétségek vannak, hanem gyakoriak a fellépő kísértések is az úton. Elégtelenségének érzése végig elkíséri Krisztus tanítványát, ám ő tudja, hogy számíthat Isten kegyelmének támogatására.
Az angyal szavai úgy szállnak alá az emberi félelmekre, hogy feloldják azokat a jó hír erejével, amelyet magukkal hoznak: az életünk nem csupán a véletlen műve és nem csak puszta küzdelem a túlélésért, hanem mindegyikünk élete olyan történet, amelyet szeret az Isten. Ha valaki „kegyelmet talált színe előtt”, az azt jelenti, hogy a Teremtő látja létezésünk egyedi szépségét és van egy csodálatos terve életünk számára. Ez a tudat természetesen nem oszlatja el életünk valamennyi problémáit és nem szünteti meg bizonytalanságainkat, de van ereje a mélyben átalakítani azt. Az ismeretlen holnap nem sötét fenyegetés többé, amit túl kell csak élnünk, hanem számunkra kedvező idő, amelyben megélhetjük személyes hivatásunk egyediségét és osztozhatunk benne testvéreinkkel az Egyházban és a világban.
4. Bátorság a jelenben
Abból a bizonyosságból, hogy Isten kegyelme
velünk van, olyan erő származik, ami bátorságot ad a jelenben:
bátran végezzük azt, amit Isten kér tőlünk itt és most, életünk
minden területén; bátran vállaljuk azt a hivatást, amelyet Isten
mutat a számunkra; bátran éljük meg a hitünket, anélkül, hogy
elrejtenénk, vagy kisebbítenénk.
Igen, amikor megnyílunk az Isten kegyelmére, a lehetetlen dolgok
valósággá válnak. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31).
Isten kegyelme megérinti életetek jelen pillanatát, „megragad”
benneteket olyannak, amilyenek vagytok, minden félelmetekkel és
korlátotokkal, és fel is fedi számotokra Isten csodálatos terveit!
Nektek, fiataloknak, szükségetek van rá, hogy érezzétek: valakinek
tényleg bizalma van irántatok. Tudjátok meg, hogy a Pápa bízik
bennetek, az Egyház bízik bennetek! Ti is bízzatok az Egyházban!
A fiatal Máriára fontos feladatot bíztak, éppen azért, mert fiatal volt. Ti, fiatalok, erősek vagytok, az életetek olyan szakaszában vagytok, amikor nem vagytok híjával az energiának. Használjátok ezt az erőtöket és energiátokat a világ megjavítására, kezdve a hozzátok legközelebb eső valóságokon. Azt szeretném, hogy az Egyházban bízzanak rátok felelősségteljes feladatokat, hogy legyen bátorság teret engedni nektek, ti pedig készüljetek fel rá, hogy magatokra vállaljátok ezt a felelősséget.
Arra hívlak benneteket, hogy szemléljétek Mária szeretetét, ezt a gondoskodó, dinamikus, kézzelfogható szeretetet. Ezt a bátorsággal teli szeretetet, amely teljes önátadást kívánt. Az az Egyház, amely magáévá teszi Máriának ezeket a tulajdonságait, mindig ki fog tudni lépni önmagából, saját korlátai közül, hogy kiáradhasson a kapott kegyelem. Ha engedjük, hogy magával sodorjon Mária példája, konkrétan képesek leszünk megélni a szeretetet, amely arra indít, hogy Istent minden felett, magunknál is jobban szeressük, és szeressük azokat az embereket is, akikkel osztozunk hétköznapjaink élethelyzeteiben. És képesek leszünk szeretni azokat is, akik önmagában véve kevésbé tűnnének nekünk szeretreméltónak. Az ilyen szeretetből szolgálat és odaadás születik, különösképpen a leggyengébbek és legszegényebbek iránt, s ez átalakítja arcunkat és örömmel tölt el bennünket.
Szeretném gondolataimat Szent Bernát szép szavaival zárni, amelyeket az Angyali üdvözlet titkáról szóló homíliájában mondott, s amelyek kifejezik az egész emberiség várakozását Mária válaszára: „Te hallottad, Szent Szűz, hogy fiút fogsz foganni és szülni; hallottad azt is, hogy ez nem ember, hanem a Szentlélek műve révén fog bekövetkezni. Az angyal várja válaszodat; [...] Úrnőnk, mi is várjuk együttérző szavadat. [...] A te rövid válaszod visszahoz bennünket az életbe és megújít minket. [...] Az egész világ várakozik, térdeden fekszik most. [...] Ó, Szűzanya, adjál hamar választ” (Homílák, 4, 8; Opera omnia, ed. Cisterc. 4, 1966, 53-54).
Kedves fiatalok, az Úr, az Egyház, a világ, mind várnak válaszotokra arra az egyedi hívásra, amelyet minden egyes ember megkap ebben az életben! Miközben közeledik a panamai Ifjúsági Világtalálkozó, arra hívlak benneteket, hogy készüljetek fel erre az alkalomra azok örömével és azok lelkesedésével, akik részt akarnak venni ebben a nagy kalandban. Az Ifjúsági Világtalálkozó a bátraké! Nem az olyan fiataloké, akik csak a kényelmet keresik, akik visszahúzódnak a nehézségek elől. Elfogadjátok-e a kihívást?
Vatikán, 2018. február 11.
Évközi 6. vasárnap
A Lourdes-i Szűzanya emléknapján
FERENC
