Kedves Testvérek!
Az Irgalmasság rendkívüli Szentéve, amit Egyházunk most él át, sajátos megvilágításba helyezi a 2016. évi missziós világnapot is: arra hív bennünket, hogy az ad gentes missziókra úgy tekintsünk, mint az irgalmasság hatalmas művére lelki és anyagi értelemben egyaránt. Valóban: ezen a missziós világnapon mind arra kapunk felszólítást, hogy induljunk el, „lépjünk ki”, mint missziót végző tanítványok, és mindnyájan állítsuk e küldetés szolgálatába tehetségünket, kreativitásunkat, bölcsességünket és tapasztalatunkat, hogy eljuttassuk Isten gyengédségének és együttérzésének üzenetét az emberiség egész családja számára. Missziós küldetése értelmében az Egyház gondját viseli azoknak, akik nem ismerik az Evangéliumot, mivel azt szeretné, hogy mindenki üdvözüljön és eljusson az Úr szeretetének megtapasztalására. Az Egyháznak „az a küldetése, hogy hirdesse Isten irgalmát, az Evangélium dobogó szívét” (Misericordiae Vultus bulla, 12), és szóljon róla a Föld minden részén, amíg el nem ér minden nőt, férfit, időst, fiatalt és gyermeket.
Az irgalom bensőséges örömet szerez az Atya szívének, amint minden emberi teremtménnyel találkozik; Ő kezdettől fogva szeretettel fordul a legesendőbbek felé is, mivel az Ő nagysága és hatalma éppen abban a képességében mutatkozik meg, hogy azonosulni tud a kicsinyekkel, az elhagyatottakkal és az elnyomottakkal (vö. MTörv 4,31; Zsolt 86,15; 103, 8; 111,4). Ő a jóságos, figyelmes és hűséges Isten, odaáll amellé, aki szükséget szenved, s ezáltal mindenkihez közel áll, főként a szegényekhez; olyan gyengédséggel vesz részt az emberi valóságban, ahogyan az édesapa és az édesanya gyermeke életében (vö. Jer 31,20). A Bibliában használatos kifejezés az anyaméhre utalva szól az irgalmasságról, vagyis felidézi az édesanya szeretetét gyermekei iránt, akiket örökké szeretni fog, bármilyen körülmények között és bármi is történjék, hiszen méhének gyümölcsei. Ez annak a szeretetnek is lényegi vonása, amelyet Isten táplál minden gyermeke iránt, különösképpen annak a népnek a tagjai iránt, amelyet létrehozott és amelyet gondozni és nevelni akar. Esendőségük és hűtlenségük láttán szíve megindul és megremeg az együttérzésben (vö Oz 11,8). Ő mégis mindenki irányában irgalmas, szeretete minden nép felé fordul és gyengédsége kiterjed minden teremtményre (vö. Zsolt 145, 8-9).
Az irgalom legmagasztosabb és legteljesebb megnyilvánulása a megtestesült Ige. Ő mutatja fel az irgalomban gazdag Atya arcát, „az irgalomról nemcsak beszél, nemcsak példabeszédekkel és hasonlatokkal magyarázza, hanem személyében magára öltve megtestesíti” (II. János Pál, Dives in misericordia, 6). Ha befogadjuk és követjük Jézust az Evangélium és a szentségek által, a Szentlélek műve révén mi is olyan irgalmasok lehetünk, mint mennyei Atyánk, megtanulhatunk úgy szeretni, ahogyan Ő szeret minket és odaadhatjuk életünket ingyenes ajándékként, mint az ő jóságának jelét (vö. Misericordiae Vultus bulla, 3). Az Egyház az emberiség körében az első közösség, amely Krisztus irgalmasságából él: mindenkor érzi, hogy Ő vigyáz rá és kiválasztja irgalmas szeretetével és ebből a szeretetből meríti küldetésének jellegét, ebből él és ezt mutatja meg a népeknek a mások kultúráját és vallási meggyőződését tiszteletben tartó párbeszédben.
Erről az irgalmas szeretetről tesz tanúságot számos, mindenféle korú és állapotú férfi és nő, éppúgy, mint az Egyház tapasztalatának első időszakában. Isten anyai szeretetének ékesszóló jele, hogy jelentős és egyre növekvő a női jelenlét a missziók világában a férfiaké mellett. A nők, világiak és szerzetesek egyaránt, s napjainkban nem kevés család is, különféle formában végzik missziós hivatásukat: az Evangélium közvetlen hirdetésétől a karitatív szolgálatig. A misszionáriusok evangelizációs és szentségi tevékenysége mellett a nők és a családok gyakran alkalmasabbak rá, hogy megértsék az emberek problémáit, képesek ezekkel megfelelő és újszerű módon foglalkozni. Gondoskodnak az életről, és figyelmük elsősorban az egyes személyek és nem a struktúrák felé fordul, s minden emberi és lelki erőforrást mozgósítanak, hogy építsék a harmóniát, a kapcsolatokat, a békét, a szolidaritást, a párbeszédet, az együttműködést és a testvériséget, mind az emberek között, mind tágabb értelemben, a társadalmi és kulturális élet színterein és főként a szegényekkel való törődésben.
Számos helyen az evangelizáció a nevelési tevékenységgel veszi kezdetét, amelyre a missziós művek munkát és időt szánnak, éppen úgy, mint az Evangéliumból ismert irgalmas szőlőműves (vö. Lk 13,7-9; Jn 15,1), és türelemmel várják a gyümölcsöket az évekig tartó lassú fejlődés eredményeként. Így lesznek olyan személyek, akik képesek evangelizálni és az Evangéliumot eljuttatni oda is, ahol az ember nem gondolná, hogy ez megvalósítható. Az Egyház azok számára is lehet „édesanya”, akik a jövőben jutnak el a krisztushitre. Azt kívánom ezért, hogy Isten szent népe végezze az irgalom édesanyai szolgálatát, amely nagy segítséget jelent az Úrral való találkozásra és az iránta való szeretet átérzésére azon népek számára is, akik még nem ismerik Őt. A hit ugyanis Isten ajándéka és nem a prozelitizmus gyümölcse, ám azoknak a hitéből és szeretetéből fakad, akik az Evangéliumot hirdetvén Krisztusról tesznek tanúságot. Amikor a világ útjait járják, Jézus tanítványainak az a feladata, hogy méricskélés nélkül szeressenek, vagyis mindenkivel szemben az Úr mértékével mérjenek. Hirdessük tehát a legszebb és legnagyobb adományt, amit ránk hagyott: az ő életét és szeretetét.
Minden népnek és minden kultúrának joga van rá, hogy eljusson hozzá az üdvösség üzenete, amely Isten ajándéka minden ember számára. Ez annál is inkább fontos, ha tekintetbe vesszük, mennyi igazságtalanság, háború, humanitárius válság vár ma megoldásra. A misszionáriusok tapasztalatból tudják, hogy a megbocsátás és az irgalmasság Evangéliuma örömet, kiengesztelődést, igazságosságot és békét hozhat. Az evangéliumi küldetés – „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20) – még nem teljesült be, sőt, felszólítás mindnyájunk számára a jelen helyzetben és az aktuális kihívások előtt, hogy átérezzük a hívást a missziós „kilépésre”, amint erre utaltam az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításomban: „Minden keresztény ember és minden közösség maga fogja felismerni, hogy melyik az az út, amelyet az Úr kér tőle. Ám valamennyien egyaránt arra kapunk indítást, hogy fogadjuk el ezt a hívást: lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára” (20).
Éppen a mostani Szentévre esik a missziós világnap alapításának 90. évfordulója, amelyet a Hitterjesztési Pápai Mű kezdeményezésére XI. Piusz pápa hagyott jóvá 1926-ban. Időszerű tehát utalnom elődeim bölcs útmutatásaira, akik elrendelték, hogy ehhez a Pápai Műhöz juttassák el mindazokat az adományokat, amelyeket a világ minden részén az egyházmegyék, plébániák, vallási közösségek, egyházi társulatok és mozgalmak összegyűjtenek, hogy segítsék a szükséget szenvedő keresztény közösségeket és támogassák az evangélium hirdetését a világ végső határáig. Ma se vonjuk ki magunkat az Egyház missziós szeretetközösségének e gesztusa alól, ne zárjuk be szívünket saját aggodalmainkba, hanem tárjuk szélesre azt, fogadjuk be az egész emberiséget.
Szűz Mária, a megváltott emberiség magasztos ikonja, az egyház missziós példaképe, tanítsa meg minden férfinek, nőnek és családnak, hogy hozzák létre és őrizzék meg mindenütt a Feltámadt Úr élő és titokzatos jelenlétét, aki megújítja, és örömteli irgalmassággal tölti el a személyek, kultúrák és népek közötti kapcsolatokat.
Vatikán, 2016. május 15., Pünkösd ünnepén
FERENC PÁPA
Az Irgalmasság rendkívüli Szentéve, amit Egyházunk most él át, sajátos megvilágításba helyezi a 2016. évi missziós világnapot is: arra hív bennünket, hogy az ad gentes missziókra úgy tekintsünk, mint az irgalmasság hatalmas művére lelki és anyagi értelemben egyaránt. Valóban: ezen a missziós világnapon mind arra kapunk felszólítást, hogy induljunk el, „lépjünk ki”, mint missziót végző tanítványok, és mindnyájan állítsuk e küldetés szolgálatába tehetségünket, kreativitásunkat, bölcsességünket és tapasztalatunkat, hogy eljuttassuk Isten gyengédségének és együttérzésének üzenetét az emberiség egész családja számára. Missziós küldetése értelmében az Egyház gondját viseli azoknak, akik nem ismerik az Evangéliumot, mivel azt szeretné, hogy mindenki üdvözüljön és eljusson az Úr szeretetének megtapasztalására. Az Egyháznak „az a küldetése, hogy hirdesse Isten irgalmát, az Evangélium dobogó szívét” (Misericordiae Vultus bulla, 12), és szóljon róla a Föld minden részén, amíg el nem ér minden nőt, férfit, időst, fiatalt és gyermeket.
Az irgalom bensőséges örömet szerez az Atya szívének, amint minden emberi teremtménnyel találkozik; Ő kezdettől fogva szeretettel fordul a legesendőbbek felé is, mivel az Ő nagysága és hatalma éppen abban a képességében mutatkozik meg, hogy azonosulni tud a kicsinyekkel, az elhagyatottakkal és az elnyomottakkal (vö. MTörv 4,31; Zsolt 86,15; 103, 8; 111,4). Ő a jóságos, figyelmes és hűséges Isten, odaáll amellé, aki szükséget szenved, s ezáltal mindenkihez közel áll, főként a szegényekhez; olyan gyengédséggel vesz részt az emberi valóságban, ahogyan az édesapa és az édesanya gyermeke életében (vö. Jer 31,20). A Bibliában használatos kifejezés az anyaméhre utalva szól az irgalmasságról, vagyis felidézi az édesanya szeretetét gyermekei iránt, akiket örökké szeretni fog, bármilyen körülmények között és bármi is történjék, hiszen méhének gyümölcsei. Ez annak a szeretetnek is lényegi vonása, amelyet Isten táplál minden gyermeke iránt, különösképpen annak a népnek a tagjai iránt, amelyet létrehozott és amelyet gondozni és nevelni akar. Esendőségük és hűtlenségük láttán szíve megindul és megremeg az együttérzésben (vö Oz 11,8). Ő mégis mindenki irányában irgalmas, szeretete minden nép felé fordul és gyengédsége kiterjed minden teremtményre (vö. Zsolt 145, 8-9).
Az irgalom legmagasztosabb és legteljesebb megnyilvánulása a megtestesült Ige. Ő mutatja fel az irgalomban gazdag Atya arcát, „az irgalomról nemcsak beszél, nemcsak példabeszédekkel és hasonlatokkal magyarázza, hanem személyében magára öltve megtestesíti” (II. János Pál, Dives in misericordia, 6). Ha befogadjuk és követjük Jézust az Evangélium és a szentségek által, a Szentlélek műve révén mi is olyan irgalmasok lehetünk, mint mennyei Atyánk, megtanulhatunk úgy szeretni, ahogyan Ő szeret minket és odaadhatjuk életünket ingyenes ajándékként, mint az ő jóságának jelét (vö. Misericordiae Vultus bulla, 3). Az Egyház az emberiség körében az első közösség, amely Krisztus irgalmasságából él: mindenkor érzi, hogy Ő vigyáz rá és kiválasztja irgalmas szeretetével és ebből a szeretetből meríti küldetésének jellegét, ebből él és ezt mutatja meg a népeknek a mások kultúráját és vallási meggyőződését tiszteletben tartó párbeszédben.
Erről az irgalmas szeretetről tesz tanúságot számos, mindenféle korú és állapotú férfi és nő, éppúgy, mint az Egyház tapasztalatának első időszakában. Isten anyai szeretetének ékesszóló jele, hogy jelentős és egyre növekvő a női jelenlét a missziók világában a férfiaké mellett. A nők, világiak és szerzetesek egyaránt, s napjainkban nem kevés család is, különféle formában végzik missziós hivatásukat: az Evangélium közvetlen hirdetésétől a karitatív szolgálatig. A misszionáriusok evangelizációs és szentségi tevékenysége mellett a nők és a családok gyakran alkalmasabbak rá, hogy megértsék az emberek problémáit, képesek ezekkel megfelelő és újszerű módon foglalkozni. Gondoskodnak az életről, és figyelmük elsősorban az egyes személyek és nem a struktúrák felé fordul, s minden emberi és lelki erőforrást mozgósítanak, hogy építsék a harmóniát, a kapcsolatokat, a békét, a szolidaritást, a párbeszédet, az együttműködést és a testvériséget, mind az emberek között, mind tágabb értelemben, a társadalmi és kulturális élet színterein és főként a szegényekkel való törődésben.
Számos helyen az evangelizáció a nevelési tevékenységgel veszi kezdetét, amelyre a missziós művek munkát és időt szánnak, éppen úgy, mint az Evangéliumból ismert irgalmas szőlőműves (vö. Lk 13,7-9; Jn 15,1), és türelemmel várják a gyümölcsöket az évekig tartó lassú fejlődés eredményeként. Így lesznek olyan személyek, akik képesek evangelizálni és az Evangéliumot eljuttatni oda is, ahol az ember nem gondolná, hogy ez megvalósítható. Az Egyház azok számára is lehet „édesanya”, akik a jövőben jutnak el a krisztushitre. Azt kívánom ezért, hogy Isten szent népe végezze az irgalom édesanyai szolgálatát, amely nagy segítséget jelent az Úrral való találkozásra és az iránta való szeretet átérzésére azon népek számára is, akik még nem ismerik Őt. A hit ugyanis Isten ajándéka és nem a prozelitizmus gyümölcse, ám azoknak a hitéből és szeretetéből fakad, akik az Evangéliumot hirdetvén Krisztusról tesznek tanúságot. Amikor a világ útjait járják, Jézus tanítványainak az a feladata, hogy méricskélés nélkül szeressenek, vagyis mindenkivel szemben az Úr mértékével mérjenek. Hirdessük tehát a legszebb és legnagyobb adományt, amit ránk hagyott: az ő életét és szeretetét.
Minden népnek és minden kultúrának joga van rá, hogy eljusson hozzá az üdvösség üzenete, amely Isten ajándéka minden ember számára. Ez annál is inkább fontos, ha tekintetbe vesszük, mennyi igazságtalanság, háború, humanitárius válság vár ma megoldásra. A misszionáriusok tapasztalatból tudják, hogy a megbocsátás és az irgalmasság Evangéliuma örömet, kiengesztelődést, igazságosságot és békét hozhat. Az evangéliumi küldetés – „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20) – még nem teljesült be, sőt, felszólítás mindnyájunk számára a jelen helyzetben és az aktuális kihívások előtt, hogy átérezzük a hívást a missziós „kilépésre”, amint erre utaltam az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításomban: „Minden keresztény ember és minden közösség maga fogja felismerni, hogy melyik az az út, amelyet az Úr kér tőle. Ám valamennyien egyaránt arra kapunk indítást, hogy fogadjuk el ezt a hívást: lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára” (20).
Éppen a mostani Szentévre esik a missziós világnap alapításának 90. évfordulója, amelyet a Hitterjesztési Pápai Mű kezdeményezésére XI. Piusz pápa hagyott jóvá 1926-ban. Időszerű tehát utalnom elődeim bölcs útmutatásaira, akik elrendelték, hogy ehhez a Pápai Műhöz juttassák el mindazokat az adományokat, amelyeket a világ minden részén az egyházmegyék, plébániák, vallási közösségek, egyházi társulatok és mozgalmak összegyűjtenek, hogy segítsék a szükséget szenvedő keresztény közösségeket és támogassák az evangélium hirdetését a világ végső határáig. Ma se vonjuk ki magunkat az Egyház missziós szeretetközösségének e gesztusa alól, ne zárjuk be szívünket saját aggodalmainkba, hanem tárjuk szélesre azt, fogadjuk be az egész emberiséget.
Szűz Mária, a megváltott emberiség magasztos ikonja, az egyház missziós példaképe, tanítsa meg minden férfinek, nőnek és családnak, hogy hozzák létre és őrizzék meg mindenütt a Feltámadt Úr élő és titokzatos jelenlétét, aki megújítja, és örömteli irgalmassággal tölti el a személyek, kultúrák és népek közötti kapcsolatokat.
Vatikán, 2016. május 15., Pünkösd ünnepén
FERENC PÁPA
