1. Ez év október 22-én, vasárnap ünnepeljük a Missziós Világnapot, amely lehetőséget nyújt arra, hogy elmélkedjünk a következő témáról: „A misszió lelke a szeretet”. Ha a missziót nem a szeretet vezérli, ha nem egy mélységes, Isten iránti szeretetből fakad, akkor félő, hogy csupán formális jótékonysági és szociális aktivizmussá redukálódik. Az a szeretet azonban, amellyel Isten éltet minden embert az Evangélium hirdetésének és megtapasztalásának a lelke, és akik ezt befogadják, tanúságot tesznek róla. Isten szeretete, amely életet ad a világnak az a szeretet, amelyet Jézus ajándékozott nekünk, a megváltó Ige, a mennyei Atya irgalmasságának tökéletes képmása.
A megváltás üzenetét János evangélista szavain keresztül lehetne leginkább összefoglalni: „Az Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk” (1Jn 4,9). Jézus feltámadása után az apostolokra bízta e szeretetet hirdetését, és az apostolok pünkösdkor, a Szentlélek ereje által lélekben megújulva elkezdtek tanúságot tenni a meghalt és feltámadott Úrról. Attól kezdve az Egyház folytatja ezt a küldetést, mely minden hívő ember számára elengedhetetlen és állandó feladat.2. Minden keresztény közösség arra hivatott
tehát, hogy megismertesse Istent, aki a Szeretet. Hitünknek ezen
alapvető titkáról akartam elmélkedni a Deus caritas est
c. enciklikában is. Isten szeretete átjárja az egész teremtést és
az emberi történelmet. Kezdetben az ember a Teremtő keze által a
szeretet gyümölcseként jött létre. A bűn azonban elhomályosította
a benne rejlő isteni képmást. A gonosz félrevezette ősszüleinket
Ádámot és Évát, akiknek az Úrba vetett bizalmuk csökkeni kezdett,
és engedtek annak a rosszindulatú kísértésnek, mely szerint az Úr
ellenségük és szabadságukban korlátozni akarja őket. Így, az
ajándékba kapott isteni szeretettel szemben önmagukat választották
gondolván, hogy ily módon megerősíthetik saját akaratuk
szabadságát. Ennek az lett a következménye, hogy elvesztették
eredeti boldogságukat, és megízlelték a bűn és a halál
szomorúságának keserűségét. Az Úristen azonban nem hagyta őket
magukra, hanem megígérte nekik és utódaiknak a megváltást,
egyszülött Fiának, Jézusnak az eljövetelét, aki az idők
teljességében kinyilvánítja majd az Atya szeretetét, és amely
képes megszabadítani minden emberi teremtményt a gonosz és a halál
rabságából. Ezért Krisztusban megkaptuk az örök életet, azaz a
Szentháromság életét. Krisztusnak hála, aki a Jó Pásztor, és nem
hagyja magára az elveszett bárányt, az embernek mindig meg van az
a lehetősége, hogy egységre lépjen Istennel, az irgalmas Atyával,
aki kész visszafogadni házába a tékozló fiút. Ennek a szeretetnek
- bármilyen meglepő – a kereszt a jele. Krisztus kereszthalála –
amint írtam a Deus caritas est c. enciklikában –
„Kereszthalálában történik meg teljesen Istennek az az önmaga
ellen fordulása, melyben önmagát ajándékozza oda, hogy az embert
újra fölemelje és megmentse – ez a szeretet legradikálisabb
formája. Ezt az igazságot Jézus átszúrt oldalában lehet szemlélni,
és belőle kiindulva lehet meghatározni, hogy mi a szeretet. Ebből
a látásból találja meg a keresztény ember életének és szeretetének
útját” (n.12).
3. Jézus a kínszenvedése előtti éjszakán, amikor
tanítványait összegyűjtötte, hogy a húsvétot megünnepeljék, az
utolsó vacsorán testamentumként hagyta rájuk a „szeretet új
parancsát – mandatum novum”: „Ezt a parancsot adom nektek:
szeressétek egymást” (Jn 15,17)! Annak a testvéri
szeretetnek a forrása, amelyet az Úr „barátaitól” kér, Isten atyai
szeretete. János apostol megjegyzi: „Mindenki, aki szeret,
Istentől való és ismeri Istent” (1Jn 4,7). Tehát, ahhoz,
hogy Isten szeretetével tudjunk szeretni az szükséges, hogy Őbenne
és Őbelőle éljünk: az ember számára Isten az elsődleges „otthon”,
és csak az, aki Őbenne él, képes a benne élő isteni szeretet
tüzével „lángra lobbantani” a világot. Vajon nem ezt jelenti-e
minden időben az Egyház küldetése? Így már nem nehéz megérteni,
hogy a hiteles felhívás a küldetésre, amely az egyházi közösség
elsődleges feladata, az Isten iránti szeretet hűségéhez
kapcsolódik, és ez vonatkozik minden keresztény emberre, minden
helyi közösségre, a részegyházakra és Isten egész népére. Pontosan
ebből a tudatosságból, hogy közös a küldetésünk, Krisztus
tanítványaiban megszületik egy nagylelkű készség arra, hogy olyan
emberi és lelki kezdeményezésekről tegyenek tanúságot, amelyről
már szeretett II. János Pál pápa is írt a Redemptoris missio
kezdetű enciklikában: „a szeretet a misszió mozgatóereje, amely
szerint tenni kell vagy éppenséggel nem, változtatni kell vagy nem
kell változtatni. Ez az az elv, amelyből minden fakad, és a cél,
amely felé minden irányul. Semmi sem helytelen, amely valóban a
szeretetért és szeretetből történik” (n.60).
Misszionáriusnak lenni nem más, mint teljes szívből Istent
szeretni, olyannyira – hogyha szükséges – az életünket is odaadjuk
Érte. Napjainkban is sokan vannak papok, szerzetesek, szerzetesnők
és világi hívek, akik mártírhalálukkal az iránta való szeretetről
tettek tanúságot! Misszionáriusnak lenni nem más, mint minden
ember szükségletéhez odahajolni, az irgalmas szamaritánus módjára,
különösen is a legszegényebbekhez és azokhoz, akik a leginkább
szükséget szenvednek, hiszen aki Krisztus szívével szeret, az nem
keresi a maga hasznát, hanem csakis az Atya dicsőségét és a
felebarát javát szolgálja. Ebben rejlik a missziós küldetés
apostoli termékenysége, amely túlmutat minden határon és kultúrán,
eljut a népekhez és a Föld minden határáig.
4. Kedves Testvéreim! A Missziós Világnap
szolgáljon arra, hogy egyre jobban megértsük, hogy a szeretetről
szóló tanúságtétel - amely a misszió lelke - mindenkire
vonatkozik. Az Evangélium szolgálata nem egy magányos kaland,
hanem felelősség, amelyben minden közösség osztozik. Az
evangelizáció első soraiban helytállók mellett – és itt
elismeréssel gondolok most a misszionáriusokra – sokan vannak
gyerekek, fiatalok és felnőttek, akik imádságaikkal és más,
sokféle együttműködésükkel már itt a földön hozzájárulnak Isten
Országának terjedéséhez. Azt kívánom, hogy ez az együttműködés
mindannyiunk hozzájárulásával egyre inkább növekedjen. Ezúton
szeretném kifejezni hálámat a Népek Evangelizálásáért felelős
Kongregáció és a Pápai Missziós Művek iránt, akik odaadóan fogják
össze a világban szétszóródott sokféle törekvéseket. Szűz Mária,
aki a kereszt tövében és az utolsó vacsora termében imájával
aktívan hozzájárult az egyházi misszió első lépéseihez, őrizze meg
őket feladataikban, és segítse a Krisztusban hívőket, hogy egyre
inkább képesek legyenek az igazi szeretetre, és az élő víz
forrásaivá váljanak egy lelkileg kiszáradt világban. Ezt kívánom
teljes szívemből, miközben Mindnyájatokra apostoli áldásomat
küldöm.
Vatikán, 2006. április 29.
Ebben az évben Magyarországon még 2006. október 29-én, vasárnap ünnepeljük a missziós világnapot, a világegyház azonban idén is egy vasárnappal korábban, október 22-én emlékezik meg a missziókról. A jövő évtől kezdve ez a kettősség megszűnik, akkortól a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia döntése értelmében hazánkban is a világegyház gyakorlata szerint, 2007. október 21-én ünnepeljük a világnapot.
