Kedves Püspök- és Paptestvéreim,
Kedves Szeminaristák!
Szívből köszöntelek mindnyájatokat és köszönöm a baráti fogadtatást, s főként azt köszönöm, hogy e találkozóra az öt kontinens számos országából eljöttetek, úgyhogy mi itt valóban a katolikus világegyház képe vagyunk. Elsősorban a szeminaristáknak, a papoknak és a püspököknek köszönöm, akik megajándékoztak minket személyes tanúságtételükkel, és el kell mondanom, hogy megérintette a szívemet ennek az útnak a látása, melyen az Úr embereket váratlanul és saját elképzeléseik ellenére a papságra vezetett. Hála érte! Örülök ennek a találkozásnak. Mondtam már, akartam, hogy e kölni napok programjába tervezzék be a fiatal szeminaristákkal való külön találkozást, hogy a hivatás dimenziója, melynek az Ifjúsági Világnapokon mindig nagy szerepe van, itt is a maga jelentőségének megfelelően látható legyen. A ránk hulló eső, gondolom, az áldásnak is jele.
Szeminaristák vagytok, azaz fiatal férfiak, akik az Egyházban egy fontos feladatra készülve a Krisztussal való kapcsolat és a Vele való találkozás keresésének intenzív időszakát élitek. Hiszen a szeminárium nem annyira hely, mint inkább egy fontos szakasz Jézus tanítványának az életében. Szinte hallom, hogy e XX. Ifjúsági Világnap témája – „eljöttünk, hogy imádjuk Őt” – és e kereső bölcsek egész megindító története és a megtalálás élménye mekkora visszhangot vált ki a szívetekben. Mindenki a maga módján – gondoljunk csak a három tanúságra, amit hallottunk – olyan, mint aki csillagot lát, aki útra kel, akinek sötétséget is át kell élnie, de Isten vezetésével végül is célba érhet. Ez az evangéliumi részlet azonban, mely a bölcsek keresését és megtalálását mondja el, különlegesen jelentős számotokra, kedves szeminaristák, mert ti már eldöntöttétek, hogy a megkülönböztetés útját – ez valóban út – és a papi hivatásnak a próbatételét végigjárjátok. Erről szeretnék néhány gondolatot elmondani.
Miért mentek a mágusok a távoli országokból Betlehembe? A válasz a „csillag” titkához kötődik, melyet ők „fölkelni” láttak, és a „zsidók királyának” csillagaként, azaz a Messiás születésének jeleként értelmezték (vö. Mt 2,2). Utazásukat tehát a remény ereje indította el, mely a csillagban megerősítést és útmutatást kapott egészen a „zsidók királyáig”, Isten királyságáig. A mágusok útra keltek, mert erős vágyat éreztek magukban, mely arra késztette őket, hogy mindent elhagyva útra keljenek. Úgy tűnt, mintha ők ezt a csillagot várták volna mindig, mintha ez az utazás öröktől fogva bele lett volna írva a sorsukba, és végre most valóra válhatott.
Kedves barátaim, ez a hívás a meghívás titka –olyan titok, mely minden keresztény életét érinti, de csak azoknál válik világosabbá, akiket Krisztus arra hív, hogy mindent hagyjanak el és szorosabb kötelékben kövessék őt. A szeminarista a meghívás szépségét abban a mozzanatban éli át, amit a „szerelem” idejeként határozhatunk meg. A bensőjét csodálkozás tölti el, mely arra készteti, hogy imádkozva mondja: „Uram, miért pont én?” A szerelem azonban nem ismer semmiféle „miért”-et, hiszen ingyenes ajándék, melyre az ember önmaga odaajándékozásával válaszol.
A szeminárium az az idő, mely kiképzésre és megkülönböztetésre van szánva. A kiképzésnek, mint tudjátok, több dimenziója van, melyek a személy egységében futnak össze: átfogja az emberi, lelki, szellemi és kulturális területeket. Legmélyebb célja, hogy belülről ismertesse meg azt az Istent, aki a maga arcát Jézus Krisztusban mutatta meg nekünk. Ezért szükséges a Szentírásnak, az Egyház hitének és életének alapos tanulmányozása; mert az Egyházban marad eleven ige az Írás. Mindennek összefüggésben kell állnia értelmünk kérdéseivel, s ezáltal mai emberi életünk egészével. E tanulmányok olykor fáradságosnak tűnnek, de elengedhetetlen részei a Krisztussal való találkozásunknak és hivatásunknak, hogy Őt hirdessük. Mindez arra szolgál, hogy egy szervesen egységes és kiegyensúlyozott személyiség bontakozzék ki, aki képes arra, hogy a papi feladatot elvállalja és felelősen teljesítse. Döntő a tanítók és nevelők szerepe: a papság minősége egy részegyházban jelentős részben a szemináriumtól függ, s ezáltal azoknak a minőségétől, akik felelősek a papképzésért. Kedves szeminaristák, éppen ezért imádkozzunk ma szívbéli hálával minden elöljárótokért, tanárotokért és nevelőtökért, akiknek lelki jelenlétét most, ebben a találkozásban érezzük. Kérjük az Urat, hogy ők a rájuk bízott oly fontos feladatot a legjobban teljesíteni tudják.
A szeminárium az út, a keresés, mindenekelőtt azonban Krisztus fölfedezésének az ideje. A fiatal ember ugyanis csak abban a mértékben tudja fölismerni Krisztus akaratát és ezáltal a saját hivatását, amennyire személy szerint megtapasztalja Krisztust. Minél jobban ismered Jézust, annál inkább vonz az Ő misztériuma; minél mélyebben találkozol vele, annál inkább sürget, hogy keresd Őt. A lélek mozgása végig tart az életen, s a szemináriumban egy ígéretekkel teljes időszakot él át, mondhatnánk a „tavaszát”.
Betlehembe érve a mágusok „bementek a házba, és meglátták a Gyermeket és az Ő anyját, Máriát; és leborulva imádták Őt” (Mt 2,11). Ez végre az annyira várt pillanat: a találkozás Jézussal.
„Bementek a házba”: ez a ház bizonyos értelemben az Egyházat jelenti. A Szabadítóval való találkozáshoz az embernek be kell lépnie a házba, mely az Egyház. A szemináriumi évek alatt a fiatal szeminarista tudatában nagyon jelentős érlelődés zajlik le: az Egyházat már nem „kívülről” látja, hanem „belülről” tapasztalja, mint a saját „házát”, mert az Egyház Krisztus háza, ahol „Mária, az ő Anyja” lakik, és épp az Anya az, aki megmutatja neki Jézust, elébe állítja és lehetővé teszi számára, hogy bizonyos mértékben lássa, érintse és karjába vegye őt. Mária tanítja a szeminaristát arra, hogy Jézust a szív szemével szemlélje és belőle éljen. A szemináriumi élet minden pillanatában megérezhető az Úr Anyjának e szeretetteljes jelenléte, aki mindenkit bevezet a Krisztussal való találkozásba a meditáció csöndjében, az imádságban és a testvéri szeretetben. Mária segít, hogy az Úrral mindenekelőtt a szentmisében találkozzunk, amikor Ő az igében és az átváltoztatott kenyérben napi lelki táplálékunk lesz.
„És leborulva imádták Őt... Azután fölnyitották kincsesládájukat és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát” (Mt 2,11-12). Ez az egész útnak a csúcspontja: a találkozás imádásba megy át, s a hit és a szeretet aktusába torkollik, mely a Máriától született Jézusban fölismeri Isten emberré lett Fiát. Vajon a mágusok gesztusa nem előképe-e Simon Péter és a többi tanítványok hitének, Pál és a többi szentek, különösen a szent szeminaristák és papok hitének, akik az egyháztörténelem kétezer évét meghatározták? Az életszentség titka a Krisztussal való barátság és az Ő akaratával való hűséges megegyezés. „Krisztus számunkra minden”, mondta Szent Ambrus, Szent Benedek pedig figyelmeztet, hogy semmit nem szabad Krisztus szeretete elé helyezni. Legyen számotokra Krisztus minden. Elsősorban ti, kedves szeminaristák, hozzátok el neki a legdrágábbat, amitek csak van, ahogy azt a tisztelt II. János Pál pápa ezen Ifjúsági Világnapra szóló üzenetében javasolta: szabadságotok aranyát, imádságotok tömjénét és mélységes szeretetetek mirháját (vö. 4. p.).
A szeminárium a küldetésre való előkészület ideje. A napkeleti bölcsek „visszatértek” országukba, és bizonyára tanúságot tettek a zsidók királyával való találkozásukról. Titeket is a szeminárium hosszú és szükséges képzési folyamata végén kiküldenek, hogy Krisztus fölszentelt szolgái legyetek; mindegyiktek mint „alter Christus” fog visszatérni az emberek közé. A mágusoknak hazafelé vivő útjukon minden bizonnyal veszélyekkel, fáradtsággal, eltévedésekkel és kétségekkel kellett szembenézniük... a csillag, ami vezette őket, többé nem volt ott. A világosságot azonban már magukban hordozták. Feladatukká vált, hogy őrizzék, táplálják a Krisztusra, az Ő szent Arcára, az Ő leírhatatlan szeretetére való állandó emlékezéssel.
Kedves Szeminaristák! Ha Isten úgy akarja, egy napon ti is a Szentlélektől fölszentelve megkezditek majd küldetésteket. Mindig emlékezzetek Jézus szavára: „Maradjatok meg az én szeretetemben” (Jn 15,9). Ha ti megmaradtok Krisztusnál, Krisztussal és Krisztusban, akkor amint ígérte, bő termést fogtok hozni. Nem ti választották Őt – éppen ezt hallottuk a tanúságtételekben –, hanem Ő választott titeket (vö. Jn 15,16): éppen ez hivatásotok és küldetésetek titka.
Ez az, amit Mária szeplőtelen szívében őrzött; ő virraszt anyai szeretetével mindegyiktek fölött. Forduljatok gyakran és bizalommal Máriához. Én magam mindnyájatokat biztosítalak szeretetemről, naponkénti imádságaimról, és szívből adom rátok áldásomat.
Kedves Szeminaristák!
Szívből köszöntelek mindnyájatokat és köszönöm a baráti fogadtatást, s főként azt köszönöm, hogy e találkozóra az öt kontinens számos országából eljöttetek, úgyhogy mi itt valóban a katolikus világegyház képe vagyunk. Elsősorban a szeminaristáknak, a papoknak és a püspököknek köszönöm, akik megajándékoztak minket személyes tanúságtételükkel, és el kell mondanom, hogy megérintette a szívemet ennek az útnak a látása, melyen az Úr embereket váratlanul és saját elképzeléseik ellenére a papságra vezetett. Hála érte! Örülök ennek a találkozásnak. Mondtam már, akartam, hogy e kölni napok programjába tervezzék be a fiatal szeminaristákkal való külön találkozást, hogy a hivatás dimenziója, melynek az Ifjúsági Világnapokon mindig nagy szerepe van, itt is a maga jelentőségének megfelelően látható legyen. A ránk hulló eső, gondolom, az áldásnak is jele.
Szeminaristák vagytok, azaz fiatal férfiak, akik az Egyházban egy fontos feladatra készülve a Krisztussal való kapcsolat és a Vele való találkozás keresésének intenzív időszakát élitek. Hiszen a szeminárium nem annyira hely, mint inkább egy fontos szakasz Jézus tanítványának az életében. Szinte hallom, hogy e XX. Ifjúsági Világnap témája – „eljöttünk, hogy imádjuk Őt” – és e kereső bölcsek egész megindító története és a megtalálás élménye mekkora visszhangot vált ki a szívetekben. Mindenki a maga módján – gondoljunk csak a három tanúságra, amit hallottunk – olyan, mint aki csillagot lát, aki útra kel, akinek sötétséget is át kell élnie, de Isten vezetésével végül is célba érhet. Ez az evangéliumi részlet azonban, mely a bölcsek keresését és megtalálását mondja el, különlegesen jelentős számotokra, kedves szeminaristák, mert ti már eldöntöttétek, hogy a megkülönböztetés útját – ez valóban út – és a papi hivatásnak a próbatételét végigjárjátok. Erről szeretnék néhány gondolatot elmondani.
Miért mentek a mágusok a távoli országokból Betlehembe? A válasz a „csillag” titkához kötődik, melyet ők „fölkelni” láttak, és a „zsidók királyának” csillagaként, azaz a Messiás születésének jeleként értelmezték (vö. Mt 2,2). Utazásukat tehát a remény ereje indította el, mely a csillagban megerősítést és útmutatást kapott egészen a „zsidók királyáig”, Isten királyságáig. A mágusok útra keltek, mert erős vágyat éreztek magukban, mely arra késztette őket, hogy mindent elhagyva útra keljenek. Úgy tűnt, mintha ők ezt a csillagot várták volna mindig, mintha ez az utazás öröktől fogva bele lett volna írva a sorsukba, és végre most valóra válhatott.
Kedves barátaim, ez a hívás a meghívás titka –olyan titok, mely minden keresztény életét érinti, de csak azoknál válik világosabbá, akiket Krisztus arra hív, hogy mindent hagyjanak el és szorosabb kötelékben kövessék őt. A szeminarista a meghívás szépségét abban a mozzanatban éli át, amit a „szerelem” idejeként határozhatunk meg. A bensőjét csodálkozás tölti el, mely arra készteti, hogy imádkozva mondja: „Uram, miért pont én?” A szerelem azonban nem ismer semmiféle „miért”-et, hiszen ingyenes ajándék, melyre az ember önmaga odaajándékozásával válaszol.
A szeminárium az az idő, mely kiképzésre és megkülönböztetésre van szánva. A kiképzésnek, mint tudjátok, több dimenziója van, melyek a személy egységében futnak össze: átfogja az emberi, lelki, szellemi és kulturális területeket. Legmélyebb célja, hogy belülről ismertesse meg azt az Istent, aki a maga arcát Jézus Krisztusban mutatta meg nekünk. Ezért szükséges a Szentírásnak, az Egyház hitének és életének alapos tanulmányozása; mert az Egyházban marad eleven ige az Írás. Mindennek összefüggésben kell állnia értelmünk kérdéseivel, s ezáltal mai emberi életünk egészével. E tanulmányok olykor fáradságosnak tűnnek, de elengedhetetlen részei a Krisztussal való találkozásunknak és hivatásunknak, hogy Őt hirdessük. Mindez arra szolgál, hogy egy szervesen egységes és kiegyensúlyozott személyiség bontakozzék ki, aki képes arra, hogy a papi feladatot elvállalja és felelősen teljesítse. Döntő a tanítók és nevelők szerepe: a papság minősége egy részegyházban jelentős részben a szemináriumtól függ, s ezáltal azoknak a minőségétől, akik felelősek a papképzésért. Kedves szeminaristák, éppen ezért imádkozzunk ma szívbéli hálával minden elöljárótokért, tanárotokért és nevelőtökért, akiknek lelki jelenlétét most, ebben a találkozásban érezzük. Kérjük az Urat, hogy ők a rájuk bízott oly fontos feladatot a legjobban teljesíteni tudják.
A szeminárium az út, a keresés, mindenekelőtt azonban Krisztus fölfedezésének az ideje. A fiatal ember ugyanis csak abban a mértékben tudja fölismerni Krisztus akaratát és ezáltal a saját hivatását, amennyire személy szerint megtapasztalja Krisztust. Minél jobban ismered Jézust, annál inkább vonz az Ő misztériuma; minél mélyebben találkozol vele, annál inkább sürget, hogy keresd Őt. A lélek mozgása végig tart az életen, s a szemináriumban egy ígéretekkel teljes időszakot él át, mondhatnánk a „tavaszát”.
Betlehembe érve a mágusok „bementek a házba, és meglátták a Gyermeket és az Ő anyját, Máriát; és leborulva imádták Őt” (Mt 2,11). Ez végre az annyira várt pillanat: a találkozás Jézussal.
„Bementek a házba”: ez a ház bizonyos értelemben az Egyházat jelenti. A Szabadítóval való találkozáshoz az embernek be kell lépnie a házba, mely az Egyház. A szemináriumi évek alatt a fiatal szeminarista tudatában nagyon jelentős érlelődés zajlik le: az Egyházat már nem „kívülről” látja, hanem „belülről” tapasztalja, mint a saját „házát”, mert az Egyház Krisztus háza, ahol „Mária, az ő Anyja” lakik, és épp az Anya az, aki megmutatja neki Jézust, elébe állítja és lehetővé teszi számára, hogy bizonyos mértékben lássa, érintse és karjába vegye őt. Mária tanítja a szeminaristát arra, hogy Jézust a szív szemével szemlélje és belőle éljen. A szemináriumi élet minden pillanatában megérezhető az Úr Anyjának e szeretetteljes jelenléte, aki mindenkit bevezet a Krisztussal való találkozásba a meditáció csöndjében, az imádságban és a testvéri szeretetben. Mária segít, hogy az Úrral mindenekelőtt a szentmisében találkozzunk, amikor Ő az igében és az átváltoztatott kenyérben napi lelki táplálékunk lesz.
„És leborulva imádták Őt... Azután fölnyitották kincsesládájukat és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát” (Mt 2,11-12). Ez az egész útnak a csúcspontja: a találkozás imádásba megy át, s a hit és a szeretet aktusába torkollik, mely a Máriától született Jézusban fölismeri Isten emberré lett Fiát. Vajon a mágusok gesztusa nem előképe-e Simon Péter és a többi tanítványok hitének, Pál és a többi szentek, különösen a szent szeminaristák és papok hitének, akik az egyháztörténelem kétezer évét meghatározták? Az életszentség titka a Krisztussal való barátság és az Ő akaratával való hűséges megegyezés. „Krisztus számunkra minden”, mondta Szent Ambrus, Szent Benedek pedig figyelmeztet, hogy semmit nem szabad Krisztus szeretete elé helyezni. Legyen számotokra Krisztus minden. Elsősorban ti, kedves szeminaristák, hozzátok el neki a legdrágábbat, amitek csak van, ahogy azt a tisztelt II. János Pál pápa ezen Ifjúsági Világnapra szóló üzenetében javasolta: szabadságotok aranyát, imádságotok tömjénét és mélységes szeretetetek mirháját (vö. 4. p.).
A szeminárium a küldetésre való előkészület ideje. A napkeleti bölcsek „visszatértek” országukba, és bizonyára tanúságot tettek a zsidók királyával való találkozásukról. Titeket is a szeminárium hosszú és szükséges képzési folyamata végén kiküldenek, hogy Krisztus fölszentelt szolgái legyetek; mindegyiktek mint „alter Christus” fog visszatérni az emberek közé. A mágusoknak hazafelé vivő útjukon minden bizonnyal veszélyekkel, fáradtsággal, eltévedésekkel és kétségekkel kellett szembenézniük... a csillag, ami vezette őket, többé nem volt ott. A világosságot azonban már magukban hordozták. Feladatukká vált, hogy őrizzék, táplálják a Krisztusra, az Ő szent Arcára, az Ő leírhatatlan szeretetére való állandó emlékezéssel.
Kedves Szeminaristák! Ha Isten úgy akarja, egy napon ti is a Szentlélektől fölszentelve megkezditek majd küldetésteket. Mindig emlékezzetek Jézus szavára: „Maradjatok meg az én szeretetemben” (Jn 15,9). Ha ti megmaradtok Krisztusnál, Krisztussal és Krisztusban, akkor amint ígérte, bő termést fogtok hozni. Nem ti választották Őt – éppen ezt hallottuk a tanúságtételekben –, hanem Ő választott titeket (vö. Jn 15,16): éppen ez hivatásotok és küldetésetek titka.
Ez az, amit Mária szeplőtelen szívében őrzött; ő virraszt anyai szeretetével mindegyiktek fölött. Forduljatok gyakran és bizalommal Máriához. Én magam mindnyájatokat biztosítalak szeretetemről, naponkénti imádságaimról, és szívből adom rátok áldásomat.
