Kedves Muszlim Barátaim!
Nagy örömöt okoz nekem, hogy fogadhatom és szívből köszönthetem Önöket. Azért vagyok itt, hogy találkozzam a fiatalokkal, akik Európa és a világ minden részéről jöttek. A fiatalok az emberiség jövője és a nemzetek reménye. Szeretett elődöm, II. János Pál pápa mondta Marokkóban, a casablancai stadionban összegyűlt fiatal muszlimoknak: „A fiatalok akkor építhetnek egy jobb jövőt, ha mindenekelőtt az Istenbe vetett hit felé tárulnak ki, és azért fáradoznak, hogy ezt a világot bölcsességgel és bizalommal Isten terve szerint rendezzék be” (Insegnamenti VIII/2, 1985:500.). Ebből az irányból fordulok Önökhöz, kedves muszlim barátaim, hogy megosszam Önökkel a reményemet, és aktuális történelmünk e különösen nehéz időszakában a gondjaimat is megosszam Önökkel.
Bizonyos vagyok abban, hogy az Önök véleményét is kifejezem, ha az összes gondok közül azt emelem ki, mely a terrorizmusnak egyre tovább terjedő jelenségéből fakad. A világ különböző részein állandó ismétlődnek a terrorista akciók, melyek halált és rombolást terjesztenek és sok fivérünket és nővérünket aggódóvá és kétkedővé teszik. E merényletek kieszelői és kitervelői azt jelzik, hogy meg akarják mérgezni a kapcsolatainkat. Minden eszközt fölhasználnak, még a vallást is, hogy megakadályozzanak minden fáradozást, ami a békés, törvénytisztelő és feszültségmentes együttélés érdekében történik. A terrorizmus, bárhonnan származik, perverz és kegyetlen döntés, mely lábbal tiporja az élethez való érinthetetlen jogot és minden rendezett együttélést aláás. Ha közösen sikerül kiirtani a szívekből a gyűlöletet, ha védekezni tudunk az intolerancia minden formája ellen és ellent tudunk állni az erőszak minden megnyilvánulásának, akkor fel tudjuk tartóztatni a fanatizmus szörnyű hullámát, mely oly sok ember életét kockára teszi és megakadályozza a béke épülését a világban. A feladat nehéz, de nem lehetetlen. A hívő ember ugyanis tudja, hogy önmagában gyönge, de támaszkodhat az imádság lelki erejére.
Kedves Barátaim, mélyen meg vagyok győződve róla: anélkül, hogy engednénk a környezet negatív nyomásának, meg kell erősítenünk a kölcsönös megbecsülés, a szolidaritás és a béke értékeit. Mind a muszlimok, mind a keresztények számára minden ember élete szent. Nagy a tevékenységeknek az a területe, melyen egynek érezhetjük magunkat az erkölcsi alapértékek szolgálatában. Minden szociális terv és az ezek megvalósítására irányuló minden fáradozás céljának a személyi méltóság és az e méltóságból fakadó jogok védelmének kell lennie. Olyan üzenet ez, melyet a lelkiismeret halk, de világosan érthető és mással össze nem cserélhető hangon mond. Olyan üzenet ez, melyet az embernek meg kell hallania és meg kell szólaltatnia: ha ezen üzenet visszhangja elnémulna a szívekben, a világ egy új barbárság sötétségének volna kitéve. Csak a személy központi jellegének elismerésében találhatunk közös megértési alapot ahhoz, hogy az esetleges kulturális ellentéteket legyőzzük és az ideológiák robbanóerejét ellensúlyozni tudjuk.
Azon a találkozón, melyet áprilisban az egyházak és egyházi egyesületek és a különböző vallási hagyományok képviselőivel tartottam, mondtam: „Biztosítom Önöket, hogy az Egyház folytatni akarja a barátság hídjainak építését a más vallások követőivel, azzal a céllal, hogy minden ember és a társadalom egészének igazi javát keresse” (L’Osservatore Romano, 2005. április 25, 4. o.). A múlt tapasztalata arra tanít, hogy a keresztények és a muszlimok közötti kapcsolatokat nem mindig a kölcsönös megbecsülés és megértés jellemezte. A történelemnek mily sok lapjára jegyeztek csatákat és háborúkat, melyeket akár az egyik, akár a másik oldalon Isten nevére hivatkozva kezdtek el, mintha az ellenség megtámadása és az ellenfél megölése tetszene Istennek! Az ilyen szomorú eseményekre való emlékezésnek szégyennel kellene eltöltenie minket, mert nagyon jól tudjuk, hogy milyen szörnyűségek kezdődtek a vallás nevében. A múlt olvasmányainak vissza kellene tartania bennünket attól, hogy ugyanazokat a hibákat megismételjük. Mi keresni akarjuk a megbékélés útját, s meg akarunk tanulni úgy élni, hogy mindenki tiszteli a másik identitását. Ebben az értelemben a vallásszabadság megvédése állandó kötelesség, a kisebbségek megbecsülése pedig az igazi civilizáció figyelmen kívül nem hagyható jele.
Ebben az összefüggésben mindig hasznos arra emlékezni, amit a II. Vatikáni Zsinat atyái a muszlimokkal való kapcsolatokról mondtak: „Az Egyház megbecsüléssel tekint a muszlimokra is, akik az egy, élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője, ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám – kinek hitére az iszlám hit szívesen hivatkozik – engedelmeskedett Istennek. (...) Az évszázadok folyamán azonban a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre, és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.” (Nostra aetate 3. p.)
Önök, tisztelt Barátaim, néhány muszlim központ képviselői, melyek ebben az országban léteznek, ahol én születtem, tanultam és életem nagy részét eltöltöttem. Éppen ezért volt kívánságom, hogy találkozzam Önökkel. Önök vezetik az iszlám híveit, s nevelik őket a muszlim hitben. A tanítás elképzelések és meggyőződések továbbadásának eszköze. A szó a lélek nevelésében a fő út. Ezért igen nagy az Önök felelőssége a felnövekvő generáció nevelésében. Nekünk – keresztényeknek és muszlimoknak – közösen kell szembenéznünk a sok kihívással, melyet korunk támaszt számunkra. Semmi helye nincs az érzéketlenségnek és a tétlenségnek, még kevésbé a pártoskodásnak és a szektásságnak. Nem adhatunk semmi teret a szorongásnak és a pesszimizmusnak, sokkal inkább az optimizmust és a reményt kell ápolnunk. A keresztények és a muszlimok közötti vallás- és kultúraközi dialógust nem szabad szezonjellegűvé redukálni. Ez valójában eleven szükségszerűség, melytől nagyrészt függ a jövőnk.
A föld sok részéről itt, Kölnben lévő fiatalok a szolidaritás, a testvériség és a szeretet élő tanúi. Kívánom Önöknek, kedves muszlim barátaim, egész szívemből, hogy az irgalmas és együttérző Isten őrizze, áldja meg és világosítsa meg mindig Önöket. A béke Istene emelje föl a szívünket, táplálja reményünket és vezesse lépteinket a világ útjain.
Nagy örömöt okoz nekem, hogy fogadhatom és szívből köszönthetem Önöket. Azért vagyok itt, hogy találkozzam a fiatalokkal, akik Európa és a világ minden részéről jöttek. A fiatalok az emberiség jövője és a nemzetek reménye. Szeretett elődöm, II. János Pál pápa mondta Marokkóban, a casablancai stadionban összegyűlt fiatal muszlimoknak: „A fiatalok akkor építhetnek egy jobb jövőt, ha mindenekelőtt az Istenbe vetett hit felé tárulnak ki, és azért fáradoznak, hogy ezt a világot bölcsességgel és bizalommal Isten terve szerint rendezzék be” (Insegnamenti VIII/2, 1985:500.). Ebből az irányból fordulok Önökhöz, kedves muszlim barátaim, hogy megosszam Önökkel a reményemet, és aktuális történelmünk e különösen nehéz időszakában a gondjaimat is megosszam Önökkel.
Bizonyos vagyok abban, hogy az Önök véleményét is kifejezem, ha az összes gondok közül azt emelem ki, mely a terrorizmusnak egyre tovább terjedő jelenségéből fakad. A világ különböző részein állandó ismétlődnek a terrorista akciók, melyek halált és rombolást terjesztenek és sok fivérünket és nővérünket aggódóvá és kétkedővé teszik. E merényletek kieszelői és kitervelői azt jelzik, hogy meg akarják mérgezni a kapcsolatainkat. Minden eszközt fölhasználnak, még a vallást is, hogy megakadályozzanak minden fáradozást, ami a békés, törvénytisztelő és feszültségmentes együttélés érdekében történik. A terrorizmus, bárhonnan származik, perverz és kegyetlen döntés, mely lábbal tiporja az élethez való érinthetetlen jogot és minden rendezett együttélést aláás. Ha közösen sikerül kiirtani a szívekből a gyűlöletet, ha védekezni tudunk az intolerancia minden formája ellen és ellent tudunk állni az erőszak minden megnyilvánulásának, akkor fel tudjuk tartóztatni a fanatizmus szörnyű hullámát, mely oly sok ember életét kockára teszi és megakadályozza a béke épülését a világban. A feladat nehéz, de nem lehetetlen. A hívő ember ugyanis tudja, hogy önmagában gyönge, de támaszkodhat az imádság lelki erejére.
Kedves Barátaim, mélyen meg vagyok győződve róla: anélkül, hogy engednénk a környezet negatív nyomásának, meg kell erősítenünk a kölcsönös megbecsülés, a szolidaritás és a béke értékeit. Mind a muszlimok, mind a keresztények számára minden ember élete szent. Nagy a tevékenységeknek az a területe, melyen egynek érezhetjük magunkat az erkölcsi alapértékek szolgálatában. Minden szociális terv és az ezek megvalósítására irányuló minden fáradozás céljának a személyi méltóság és az e méltóságból fakadó jogok védelmének kell lennie. Olyan üzenet ez, melyet a lelkiismeret halk, de világosan érthető és mással össze nem cserélhető hangon mond. Olyan üzenet ez, melyet az embernek meg kell hallania és meg kell szólaltatnia: ha ezen üzenet visszhangja elnémulna a szívekben, a világ egy új barbárság sötétségének volna kitéve. Csak a személy központi jellegének elismerésében találhatunk közös megértési alapot ahhoz, hogy az esetleges kulturális ellentéteket legyőzzük és az ideológiák robbanóerejét ellensúlyozni tudjuk.
Azon a találkozón, melyet áprilisban az egyházak és egyházi egyesületek és a különböző vallási hagyományok képviselőivel tartottam, mondtam: „Biztosítom Önöket, hogy az Egyház folytatni akarja a barátság hídjainak építését a más vallások követőivel, azzal a céllal, hogy minden ember és a társadalom egészének igazi javát keresse” (L’Osservatore Romano, 2005. április 25, 4. o.). A múlt tapasztalata arra tanít, hogy a keresztények és a muszlimok közötti kapcsolatokat nem mindig a kölcsönös megbecsülés és megértés jellemezte. A történelemnek mily sok lapjára jegyeztek csatákat és háborúkat, melyeket akár az egyik, akár a másik oldalon Isten nevére hivatkozva kezdtek el, mintha az ellenség megtámadása és az ellenfél megölése tetszene Istennek! Az ilyen szomorú eseményekre való emlékezésnek szégyennel kellene eltöltenie minket, mert nagyon jól tudjuk, hogy milyen szörnyűségek kezdődtek a vallás nevében. A múlt olvasmányainak vissza kellene tartania bennünket attól, hogy ugyanazokat a hibákat megismételjük. Mi keresni akarjuk a megbékélés útját, s meg akarunk tanulni úgy élni, hogy mindenki tiszteli a másik identitását. Ebben az értelemben a vallásszabadság megvédése állandó kötelesség, a kisebbségek megbecsülése pedig az igazi civilizáció figyelmen kívül nem hagyható jele.
Ebben az összefüggésben mindig hasznos arra emlékezni, amit a II. Vatikáni Zsinat atyái a muszlimokkal való kapcsolatokról mondtak: „Az Egyház megbecsüléssel tekint a muszlimokra is, akik az egy, élő és önmagában létező, irgalmas és mindenható Istent imádják, ki a mennynek és a földnek Teremtője, ki szólt az emberekhez, s kinek még rejtett határozatait is teljes szívből engedelmeskedve akarják követni, miként Ábrahám – kinek hitére az iszlám hit szívesen hivatkozik – engedelmeskedett Istennek. (...) Az évszázadok folyamán azonban a keresztények és a muszlimok között nem kevés nézeteltérés és ellenségeskedés támadt, a Szentséges Zsinat mindenkit arra buzdít, hogy a múltat feledvén, őszintén törekedjen a kölcsönös megértésre, és mindenki számára közösen gyarapítsák és óvják a társadalmi igazságosságot, az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.” (Nostra aetate 3. p.)
Önök, tisztelt Barátaim, néhány muszlim központ képviselői, melyek ebben az országban léteznek, ahol én születtem, tanultam és életem nagy részét eltöltöttem. Éppen ezért volt kívánságom, hogy találkozzam Önökkel. Önök vezetik az iszlám híveit, s nevelik őket a muszlim hitben. A tanítás elképzelések és meggyőződések továbbadásának eszköze. A szó a lélek nevelésében a fő út. Ezért igen nagy az Önök felelőssége a felnövekvő generáció nevelésében. Nekünk – keresztényeknek és muszlimoknak – közösen kell szembenéznünk a sok kihívással, melyet korunk támaszt számunkra. Semmi helye nincs az érzéketlenségnek és a tétlenségnek, még kevésbé a pártoskodásnak és a szektásságnak. Nem adhatunk semmi teret a szorongásnak és a pesszimizmusnak, sokkal inkább az optimizmust és a reményt kell ápolnunk. A keresztények és a muszlimok közötti vallás- és kultúraközi dialógust nem szabad szezonjellegűvé redukálni. Ez valójában eleven szükségszerűség, melytől nagyrészt függ a jövőnk.
A föld sok részéről itt, Kölnben lévő fiatalok a szolidaritás, a testvériség és a szeretet élő tanúi. Kívánom Önöknek, kedves muszlim barátaim, egész szívemből, hogy az irgalmas és együttérző Isten őrizze, áldja meg és világosítsa meg mindig Önöket. A béke Istene emelje föl a szívünket, táplálja reményünket és vezesse lépteinket a világ útjain.
