1993. október 5-én délben mutatták be Rómában II. János Pál pápa új
enciklikáját, amely kezdő szavairól a Splendor veritatis (Az igazság ragyogása) címet
kapta. A 180 oldal terjedelmű körlevél alapvető erkölcsi kérdésekkel
foglalkozik.
Rómában nemrégiben jelent meg a Katolikus Egyház Katekizmusa - amely a keresztény erkölcstan teljes és rendszeres kifejtését is tartalmazza (ennek magyar kiadása előkészületben van), ezért a jelen pápai megnyilatkozás néhány fontos erkölcsi alapelvet világít meg.
Az egyház erkölcsi tanítása gazdag örökség, amely - az emberi élet különböző jelenségeivel kapcsolatban - különösen az utóbbi két évszázad pápáinak tanításában fejlődött ki. Mára azonban a társadalomban, sőt magában a keresztény közösségben is új kihívások jelentkeztek. A II. Vatikáni Zsinat után megújult katolikus erkölcsteológiát különböző támadások érték az Egyház erkölcsi tanításával kapcsolatban. Egyre világosabbá vált, hogy nem részleges és alkalmi támadások ezek - néhány erkölcsi normát illetően - hanem az erkölcsi örökség egészét vonják kétségbe.
Ezeknek a vitatott kérdéseknek és a katolikus tanítással összeegyeztethetetlen megoldásoknak hátterében azok a gondolatok állnak, amelyek az emberi szabadságot függetlenítik az igazsággal fennálló lényegi és alkotó kapcsolatától. A szabadság autonómiájának túlzásba vitt eszméje oda vezetett, hogy - függetlenül az igazságtól - abszolutizálta azt és minden egyéb érték forrásának tekintette.
Ennyire túlzó álláspontok a katolikus teológiában nem tapasztalhatók, miként azt is látni kell, hogy - a személyes felelősségre vonatkozóan - a katolikus teológia továbbfejlesztette a klasszikus tanítás legjobb hagyományait, és újra fogalmazta az értelem és a tudat szerepét az erkölcsi kötelesség teljesítésében.
Az emberi autonómia egyes értelmezései kétségessé tették a hit és az erkölcs közti benső összefüggést. A hit nem kizárólag elvont igazságok értelmi elfogadása, annak erkölcsi tartalma is van: következetes életszemléletet kíván, elfogadja a parancsokat és azokat meg is tartja: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21).
A szabadság csak az igazsággal való szoros kapcsolatában tud kibontakozni. Az igazság teljes ragyogásában (veritatis splendor) Jézus Krisztus arcán tündöklik (2 Kor 3,5-18).
Az enciklika nemcsak, és nem elsősorban a tévedéseket kívánja számbavenni. Újra meghirdeti a szabadságra vonatkozó keresztény üzenetet: a szabadságnak csak az igazság ad emberi méltóságot. Enciklikájában a Pápa minden jóakaratú embert megszólít, hogy a szabadság útját a hit fényével világítsa meg.
Róma, 1993. október hó 5.
Rómában nemrégiben jelent meg a Katolikus Egyház Katekizmusa - amely a keresztény erkölcstan teljes és rendszeres kifejtését is tartalmazza (ennek magyar kiadása előkészületben van), ezért a jelen pápai megnyilatkozás néhány fontos erkölcsi alapelvet világít meg.
Az egyház erkölcsi tanítása gazdag örökség, amely - az emberi élet különböző jelenségeivel kapcsolatban - különösen az utóbbi két évszázad pápáinak tanításában fejlődött ki. Mára azonban a társadalomban, sőt magában a keresztény közösségben is új kihívások jelentkeztek. A II. Vatikáni Zsinat után megújult katolikus erkölcsteológiát különböző támadások érték az Egyház erkölcsi tanításával kapcsolatban. Egyre világosabbá vált, hogy nem részleges és alkalmi támadások ezek - néhány erkölcsi normát illetően - hanem az erkölcsi örökség egészét vonják kétségbe.
Ezeknek a vitatott kérdéseknek és a katolikus tanítással összeegyeztethetetlen megoldásoknak hátterében azok a gondolatok állnak, amelyek az emberi szabadságot függetlenítik az igazsággal fennálló lényegi és alkotó kapcsolatától. A szabadság autonómiájának túlzásba vitt eszméje oda vezetett, hogy - függetlenül az igazságtól - abszolutizálta azt és minden egyéb érték forrásának tekintette.
Ennyire túlzó álláspontok a katolikus teológiában nem tapasztalhatók, miként azt is látni kell, hogy - a személyes felelősségre vonatkozóan - a katolikus teológia továbbfejlesztette a klasszikus tanítás legjobb hagyományait, és újra fogalmazta az értelem és a tudat szerepét az erkölcsi kötelesség teljesítésében.
Az emberi autonómia egyes értelmezései kétségessé tették a hit és az erkölcs közti benső összefüggést. A hit nem kizárólag elvont igazságok értelmi elfogadása, annak erkölcsi tartalma is van: következetes életszemléletet kíván, elfogadja a parancsokat és azokat meg is tartja: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21).
A szabadság csak az igazsággal való szoros kapcsolatában tud kibontakozni. Az igazság teljes ragyogásában (veritatis splendor) Jézus Krisztus arcán tündöklik (2 Kor 3,5-18).
Az enciklika nemcsak, és nem elsősorban a tévedéseket kívánja számbavenni. Újra meghirdeti a szabadságra vonatkozó keresztény üzenetet: a szabadságnak csak az igazság ad emberi méltóságot. Enciklikájában a Pápa minden jóakaratú embert megszólít, hogy a szabadság útját a hit fényével világítsa meg.
Róma, 1993. október hó 5.
