BEVEZETÉS
A római pápák és a rózsafüzér
2002. október–2003. október: a Rózsafüzér Éve
Ellenvetések a rózsafüzérrel kapcsolatban
A szemlélődés útja
Imádság a békéért és a családért
„Íme, a te Anyád!” (Jn 19,27)
A tanúk nyomában
ELSŐ FEJEZET: MÁRIÁVAL SZEMLÉLNI KRISZTUST
Egy arc, mely ragyog, mint a nap
Mária, a szemlélődés mintaképe
Mária emlékei
A rózsafüzér szemlélődő ima
Máriával emlékezni Krisztusra
Máriától megismerni Krisztust
Máriával hasonlóvá válni Krisztushoz
Máriával könyörögni Krisztushoz
Krisztust hirdetni Máriával
MÁSODIK FEJEZET: KRISZTUS TITKAI – AZ ANYA TITKAI
A rózsafüzér „az Evangélium rövid összefoglalása”
Megfelelő kiegészítés
Az öröm titkai
A világosság titkai
A fájdalom titkai
A dicsőség titkai
A 'titkoktól' a 'misztériumhoz': ez Mária útja
Krisztus titka – az ember 'titka'
HARMADIK FEJEZET: SZÁMOMRA AZ ÉLET KRISZTUS
A rózsafüzér a titokhoz való hasonulás útja
Egy hatásos módszer...
... amit jobbítani lehet
A titok kimondása
Isten Igéjének hallgatása
A csend
A Miatyánk
A tíz „Üdvözlégy”
A „Dicsőség”
A záró fohász
A rózsafüzér mint kegytárgy
A rózsafüzér kezdete és vége
A rózsafüzér időbeli elosztása
BEFEJEZÉS
„Mária áldott rózsafüzére, édes lánc, mely
Istenhez kapcsol minket.”
A béke
A család: a szülők...
...és a gyermekek
A rózsafüzér, az újrafölfedezésre váró kincs
1. A Boldogságos Szűz rózsafüzére, mely a második évezredben a Szentlélek indítására fokozatosan alakult ki, olyan imádság, melyet sok szent szeretett, és a Tanítóhivatal buzdít imádkozására. A maga egyszerűségében és mélységében most, az épp megkezdődött harmadik évezredben is nagyon jelentős imaforma, s az a rendeltetése, hogy az életszentség gyümölcseit teremje. Nagyon jól beleillik annak a kereszténységnek a lelki útjába, mely 2000 év múltán sem veszített semmit a kezdeti frissességből, s érzi Isten Szentlelkének „evezz a mélyre” késztetését, hogy újra elmondja, sőt elkiáltsa a világnak, hogy Krisztus, az Úr és Üdvözítő, „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), „az emberi történelem célja, az a végpont, melyre a történelem és a civilizáció vágyai irányulnak”.[1]
A rózsafüzér ugyanis – jóllehet jellegzetesen máriás imádság – lényegét tekintve krisztologikus. Alkotóelemeinek egyszerűségében sűrítve tartalmazza az egész evangéliumi üzenet mélységét, melynek mintegy rövid összefoglalása.[2] Benne visszhangzik Mária imádsága, az ő örök Magnifikátja, a megváltó megtestesülés művéért, mely az ő szűz méhében kezdődött el. A rózsafüzérrel a keresztény nép beiratkozik Mária iskolájába, hogy bevezessék Krisztus arca szépségének szemlélésébe és az ő szeretete mélységének megtapasztalásába. A rózsafüzér által a hívő kegyelmek bőségét nyeri el, mintegy magának a Megváltó Anyjának kezéből.
A római pápák és a rózsafüzér
2. Sok elődöm nagy jelentőséget tulajdonított ennek az imádságnak.
Ebből a szempontból külön említést érdemel XIII. Leó, aki 1883.
szeptember 1-én tette közzé Supremi apostolatus officio kezdetű
enciklikáját.[3] E fontos dokumentum
kezdete volt számos egyéb, a rózsafüzérre vonatkozó
megnyilatkozásnak, és úgy mutatta be, mint hatékony spirituális
segítséget a társadalom bajaira. A legutóbbi pápák közül, akikre
mind jellemző volt a rózsafüzér szorgalmazása, szeretném
megemlíteni a zsinati időszakból Boldog XXIII. Jánost,[4] s főként VI. Pált, aki a Marialis
cultus kezdetű apostoli buzdításában – a II. Vatikáni
Egyetemes Zsinat indításaival összhangban – hangsúlyozta a
rózsafüzér evangéliumi jellegét és krisztológiai irányultságát.
Végül én magam nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy a rózsafüzér gyakori imádkozására buzdítsak. Ifjú éveimtől kezdve fontos helye volt ennek az imádságnak lelki életemben. Ennek emléke nagyon erősen föléledt bennem legutóbbi lengyelországi utamon, főként a Kálvária kegyhely meglátogatásakor. A rózsafüzér elkísért engem örömben és próbatétekben egyaránt. Sok-sok gondomat bíztam rá, és mindig bátorítást találtam benne. Huszonnégy évvel ezelőtt, 1978. október 29-én, éppen két héttel a Péter székébe történt megválasztásom után, szinte föltárva a lelkemet, így fejeztem ki magamat: „A rózsafüzér nagyon kedves imádságom. Csodálatos imádság! Csodálatos az egyszerűsége és a mélysége (...). Elmondható, hogy a rózsafüzér imádság-kommentár a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium konstitúciójának utolsó fejezetéhez. Ahhoz a fejezethez, mely Isten Anyjának csodálatos jelenlétéről szól Krisztus és az Egyház misztériumában. Ugyanis az Üdvözlégy Mária szavainak mondása közben elvonulnak lelki szemeink előtt Jézus Krisztus életének fő eseményei. Ezen események az örvendetes, fájdalmas és dicsőséges titkok összességét adják, s eleven közösségbe kapcsolnak Jézussal – mondhatnánk – az Ő Anyjának szívén keresztül. Ugyanakkor szívünk belefoglalhatja a rózsafüzér e tizedeibe mindazt, ami egy személy, a család, a nemzet, az Egyház és az emberiség életét alkotja. Az egyéni gondokat, a felebarát, s különösen a hozzánk, a szívünkhöz közelebb állók gondjait. Így a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát.”[5]
Kedves testvéreim, e szavakkal pápaságom első évét a rózsafüzér napi ritmusában indítottam el. Ma, amikor Péter utódaként a szolgálat 25. évét kezdem, ugyanezt szeretném tenni. Mennyi kegyelmet kaptam ezekben az években a Szent Szűztől a rózsafüzér által: Magasztalja az én lelkem az Urat! Hálámat az Úrnak az Ő szentséges Anyjának szavaival szeretném kifejezni, kinek oltalma alá helyeztem péteri szolgálatomat: Totus tuus!
2002. október–2003. október: a Rózsafüzér
Éve
3. Miután a Novo millennio ineunte apostoli levélben a
jubileumi év múltán arra hívtam Isten népét, hogy „újra
Krisztustól induljunk el”[6], e
gondolatok folytatásaként szükségét éreztem, hogy fölajánljak egy
elmélkedést a rózsafüzérről, mely mintegy máriás megkoronázása az
említett apostoli levélnek, hogy így buzdítsak Krisztus arcának
szemlélésére az Ő szentséges Anyjának társaságában és iskolájában.
A rózsafüzér mondása ugyanis nem más, mint Krisztus arcának
szemlélése Máriával. Hogy nagyobb hangsúlyt adjak e
meghívásnak – élve az alkalommal, hogy hamarosan 120. évfordulója
lesz XIII. Leó említett enciklikájának –, azt
kívánom, hogy ezt az imádságot az év folyamán különös figyelemmel
ajánlják és értékeljék a különféle keresztény közösségekben. Ennek
érdekében ezt az évet, mely a jelen októbertől 2003 októberéig
tart, a Rózsafüzér Évének nyilvánítom.
E lelkipásztori indítást az egyes egyházi közösségek
kezdeményező készségére bízom. Ezzel nem akadályozni, hanem inkább
kiegészíteni és erősíteni szándékozom a részegyházak lelkipásztori
tervét. Bízom benne, hogy indításom nagylelkű és készséges
fogadtatásban részesül. A rózsafüzér, ha a maga teljes jelentését
újra fölfedezzük, a keresztény élet szívéhez visz közelebb, s
rendszeres és termékeny spirituális és nevelő alkalmat kínál a
személyes szemlélődéshez, Isten népének formálásához és az új
evangelizációhoz. További indítékom erre egy másik évforduló
örvendetes emlékezete: a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat – a „nagy
kegyelem”, melyet Isten Lelke korunk Egyháza számára készített –
megnyitásának 40. évfordulója (1962. október 11.).[7]
Ellenvetések a rózsafüzérrel kapcsolatban
4. E kezdeményezést több meggondolás is indokolja. Az első: szembe
kell néznünk ennek az imádságnak bizonyos krízisével, mely a jelen
történelmi és teológiai adottságok között azzal a veszéllyel
fenyeget, hogy a rózsafüzér elveszíti értékét, s ezért
bátortalanul próbálják továbbadni az új nemzedékeknek. Vannak,
akik úgy gondolják, hogy a liturgia központi szerepének – melyet a
Zsinat méltán hangsúlyozott – szükségszerű következménye a
rózsafüzér jelentőségének csökkenése. Valójában, miként VI. Pál
pápa megfogalmazta, ez az imádság nemcsak nem ellenkezik a
liturgiával, hanem segíti, hiszen jól bevezeti és visszhangozza
azt, amikor hozzájárul ahhoz, hogy a liturgiát a
bensőséges részesedés teljességében éljék át, és a mindennapi
életben megteremjék gyümölcseit.
Talán olyan is van, aki attól fél, hogy hangsúlyozott máriás jellege miatt a rózsafüzér kevésbé ökumenikus. Valójában a rózsafüzér Isten Anyja tiszteletének azt a tiszta formáját képviseli, melyet a Zsinat hangsúlyozott: a keresztény hit krisztológiai központjára irányuló kultusz, oly módon, hogy „amikor az Anyát tiszteljük, a kellő módon ismerjük meg, szeretjük és dicsőítjük a Fiút”.[8] Ha a megfelelő módon fedezzük föl újra, a rózsafüzér segítség és nem akadály az ökumenizmus útján!
A szemlélődés útja
5. De annak, hogy újra határozottan javasoljuk a rózsafüzér
imádkozását, a legfontosabb indítéka a következő tény: a
rózsafüzér az egyik legalkalmasabb eszköz annak előmozdítására,
hogy a hívők a szemléljék a Krisztus-misztériumot. E
szemlélődést a Novo millennio ineunte apostoli levélben
úgy mutattam be, mint az életszentség igaz és sajátos
pedagógiáját: „Olyan kereszténységre van szükség, mely elsősorban
az imádkozás művészetéről ismerhető fel”[9]. Miközben a kortárs kultúrában – sok
ellentmondás közepette – újjáéled a spiritualitás igénye, melyet
más vallások befolyása is táplál, még sürgetőbb, mint korábban,
hogy keresztény közösségeink „az imádság hiteles iskoláivá”
legyenek.[10]
A rózsafüzér a keresztény szemlélődés legjobb és
legdicséretesebb hagyományához tartozik. Nyugaton fejlődött ki,
sajátosan elmélkedő imádság, s bizonyos módon megfelel a keleti
kereszténység talaján kisarjadt „a szív imádságá”-nak vagy a
„Jézus-imádság”-nak.
Imádság a békéért és a családért
6. A rózsafüzér szorgalmazásának nagyobb aktualitást ad néhány
történelmi körülmény. Köztük az első: nagyon kérnünk kell Istentől
a béke ajándékát. A rózsafüzért Elődeim s én magam is többször úgy
ajánlottuk, mint a békéért szóló imát. Egy olyan évezred elején,
mely 2001. szeptember 11-i merénylet döbbenetes eseményével
kezdődött, és napról napra sokfelé véres és erőszakos cselekmények
történnek, a rózsafüzér újrafölfedezése azt jelenti, hogy
elmerülünk Krisztus misztériumának szemlélésében, aki „a mi
békénk”, mert „a két népet eggyé tette, és a közéjük emelt
válaszfalat ledöntötte, tudniillik az ellenségeskedést” (Ef
2,14). A rózsafüzér nem imádkozható anélkül, hogy ne
éreznénk sürgetést a béke szolgálatára, különös teintettel Jézus
szülőföldjére, mely ma is annyira megpróbált, és egy keresztény
szívnek annyira drága föld.
Hasonlóan elkötelezettséget és imádságot sürget korunk egy másik
kritikus területe: a család, a társadalom sejtje, melyet
elméletileg és gyakorlatilag egyre erősebben támadnak bomlasztó
erők, s azt a félelmet keltik, hogy ezen alapvető és mással nem
helyettesíthető intézmény jövője s vele együtt az egész társadalom
sorsa kérdésessé válik. A rózsafüzér imádkozásának sürgetése a
keresztény családokban – a család lelkipásztori gondozásának
tágabb keretein belül – hatékony segítséget kínál a korunkat
jellemző krízis pusztító hatásainak megfékezésére.
"Íme, a te Anyád!” (Jn 19,27)
7. Számos jele van annak, hogy a Szent Szűz éppen ezen imádság
révén mennyire érvényesíteni akarja anyai gondoskodását, melyre a
szeretett tanítvány személyében a haldokló Megváltó az Egyház
minden gyermekét rábízta: „Asszony, íme, a te Fiad!” (Jn
19,26) Ismerjük azokat a körülményeket, melyek közepette a
19. és 20. század folyamán Krisztus Anyja éreztette jelenlétét, s
hallatta hangját, hogy buzdítsa Isten népét a szemlélődő imádság e
formájára. Különösen szeretnék emlékeztetni – a keresztények
életére gyakorolt döntő hatása és az Egyháztól kapott hivatalos
elismerés miatt – a lourdes-i és a fatimai jelenésekre. E
kegyhelyeken számos zarándok keresi a megkönnyebbülést és a
reményt.[11]
A tanúk nyomában
8. Lehetetlen volna megszámlálni a szentek seregét, akik a
rózsafüzérben találták meg a megszentelődés hiteles útját. Legyen
elég emlékezni Grignion Szent Lajos Máriára, aki nagyon értékes
könyvet írt a rózsafüzérről,[12]
vagy a kortárs Pietrelcinai Pio atyáról, akit az imént avathattam
szentté, vagy arra a különleges karizmára, melyet Boldog Bartolo
Longo, a rózsafüzér apostola hordozott. Az ő életszentségének útja
a szíve mélyén hallott sugallatra támaszkodott: „Aki terjeszti a
rózsafüzért, üdvözül!”[13] E
sugallat alapján úgy érezte, hogy Pompeiben templomot kell
építenie a Rózsafüzér Királynője tiszteletére, annak az ókori
városnak a romjain, melyet éppen megérintett az evangélium,
mielőtt 79-ben a Vezúv lávája eltemette, és csak századokkal
később bontakozott ki hamujából a klasszikus műveltség fényének és
árnyainak tanújaként.
Bartolo Longo egész életművével, de különösen a „Tizenöt
szombat” ájtatosságával a rózsafüzér krisztológiai és
kontemplatív lelkületét tárta elénk, s ehhez nagy bátorítást és
támaszt kapott „a rózsafüzér pápájának” nevezett XIII. Leóban.
Egy arc, mely ragyog, mint a nap
9. „Elváltozott előttük, arca ragyogott, mint a nap” (Mt
17,2). Krisztus színeváltozásának evangéliumi jelenete,
melyben a három apostolt, Pétert, Jakabot és Jánost magával
ragadja a Megváltó szépsége, úgy tekinthető, mint a
keresztény szemlélődés képe. Krisztus arcára szegezni a
tekintetet, fölismerni a misztériumot emberségének mindennapos és
fájdalmas útján, s végül meglátni az isteni ragyogást, mely
véglegesen az Atya jobbján megdicsőült Föltámadottban nyilvánul
meg, Krisztus minden tanítványának feladata, tehát a miénk is.
Miközben ezt az arcot szemléljük, kitárulunk a szentháromságos
élet misztériumának befogadására, hogy mindig újra megtapasztaljuk
az Atya szeretetét, és örvendjünk a Szentlélek örömével. Így
valósul meg számunkra is Szent Pál szava: „Mi pedig mindnyájan,
akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a
dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át az Úr Lelke
által” (2Kor 3,18).
Mária, a szemlélődés mintaképe
10. Máriában a Krisztus-szemlélés fölülmúlhatatlan mintaképét
kapjuk. A Fiú arca különös jogcímen tartozik hozzá. Az Ő szíve
alatt formálódott, emberileg hasonló lett hozzá, ami kétségtelenül
még nagyobb lelki bensőséget is jelent. Senki sem hasonlítható
Máriához abban, ahogy állandóan szemlélte Krisztus arcát. Lelki
szemei már az angyali üdvözletkor rászegeződtek, amikor a
Szentlélektől foganta őt; s a következő hónapokban kezdte érezni
jelenlétét, és elképzelni arcvonásait. S mikor végre Betlehemben
világra hozta, testi szemeivel is megpillanthatta a Fiú arcát,
miközben bepólyálta és jászolba fektette (vö. Lk 2,7).
Ettől kezdve tekintete, mely mindig imádó csodálattal volt tele, nem szakadt el tőle. Tekintete olykor kérdő volt, mint amikor a templomban megtalálta őt: „Fiam, miért tetted ezt velünk?” (Lk 2,48); tekintete mindig átható és képes olvasni Jézus bensejében, annyira, hogy fölfogja rejtett gondolatait és megérti döntéseit, mint Kánában (vö. Jn 2,5); máskor ez a tekintet nagyon fájdalmas, főként a kereszt alatt, ahol bizonyos értelemben 'a szülő' tekintete lesz, hiszen Mária nem csupán osztozik az Egyszülött szenvedésében és halálában, hanem a szeretett tanítvány személyében elfogadja a rábízott új fiút is (vö. Jn 19, 26–27); ez a tekintet Húsvét reggelén a föltámadás örömétől ragyog, és Pünkösdkor a Szentlélek kiáradásától lángol (vö. ApCsel 1,14).
Mária emlékei
11. Mária Krisztusra szegezett tekintettel élt, és megjegyezte
minden szavát: „Emlékezetébe véste mindezt és szívében gyakran
elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19; vö. 2,51). Jézus
emlékei, melyek a lelkébe vésődtek, mindenhova elkísérték, és a
Fiú mellett élt életének minden helyzetében föl tudta azokat
idézni. Bizonyos értelemben ezekből az emlékekből állt össze a
'rózsafüzér', melyet ő maga földi életének napjaiban szüntelenül
mondott.
Hálájának és dicséretének motívumai most is, a mennyei Jeruzsálem öröménekei közepette is változatlanul ugyanazok. Ezek indítják anyai gondoskodásra a zarándok Egyház iránt, melyben ő tovább fonja a maga evangéliumi 'elbeszélésének' a fonalát. Mária állandóan a hívők szeme elé teszi Fiának 'misztériumait', azzal a kívánsággal, hogy szemlélődjenek és részesülhessenek e misztériumok üdvözítő erejéből. Amikor a rózsafüzért imádkozza a keresztény közösség, harmóniába kerül Mária emlékezésével és tekintetével.
A rózsafüzér szemlélődő ima
12. A rózsafüzér Mária tapasztalásából kiindulva kifejezetten
szemlélődő imádság. Ha megfosztanánk e dimenziótól,
természetét vesztené, miként VI. Pál hangsúlyozta: „Szemlélődés
nélkül a rózsafüzér lélektelen test, s mondása azzal a kockázattal
jár, hogy formulák mechanikus ismétlése lesz, és ellentmond Jézus
intelmének: 'amikor imádkoztok, ne beszéljetek sokat, mint a
pogányok, akik azt hiszik, hogy a bőbeszédűségükért találnak
meghallgatást' (Mt 6,7). A rózsafüzér mondása természete
szerint nyugodt, szinte késleltetten lassú ritmust igényel, ami
elősegíti az imádkozóban az elmélkedést az Úr élete
misztériumairól, melyeket annak szívén keresztül lát, aki a
legközelebb állt az Úrhoz, s melyekből elmondhatatlan gazdagság
fakad.”[14]
VI. Pál e mély gondolatánál meg kell állnunk, hogy kiemeljük a rózsafüzér néhány tulajdonságát, melyek jobban érthetővé teszik a Krisztus-szemlélés sajátosságait.
Máriával emlékezni Krisztusra
13. Mária szemlélődése elsősorban emlékezés. Az
emlékezést azonban a szó – héberül zakar – bibliai
értelmében kell vennünk, amennyiben jelenvalóvá teszi Isten
üdvtörténeti műveit. A Biblia üdvözítő események elbeszélése,
melyeknek csúcspontja Krisztusban van. Ezek az események nem
csupán a 'tegnap' dolgai, hanem az üdvösség 'mai napjáé' is. E
megvalósítás különösen a liturgiában történik: mindaz, amit Isten
századokkal korábban tett, nem csupán az akkori tanúkat érintette,
hanem kegyelmi ajándékával minden idők emberét eléri. Bizonyos
értelemben ez érvényes ezen események minden más áhítatos
megközelítésére is: „megemlékezni róluk” hívő és szerető
magatartással azt jelenti, hogy kitárulunk a kegyelemnek, melyet
Krisztus életének, halálának és föltámadásának misztériumaival
nyert el számunkra.
Ezért, miközben megerősítjük a II. Vatikáni Zsinattal együtt,
hogy a liturgia mint Krisztus papi hivatalának gyakorlása és
nyilvános istentisztelet, „az a csúcspont, mely felé az Egyház
tevékenysége irányul, s ugyanakkor a forrás, melyből minden ereje
fakad”,[15] arra is emlékeztetnünk
kell, hogy „a lelki élet nem csupán a szent liturgiában való
részvétel. A keresztény embernek ugyanis, bár a közösségi
istentiszteletre hivatott, a szobájába is el kell vonulnia, hogy
titokban imádkozzék az Atyához (vö. Mt 6,6); sőt az
Apostol tanítása szerint szüntelenül kell imádkoznia (vö.
1Tesz 6,17).”[16] A
rózsafüzér a maga sajátosságaival e 'szüntelen' imádság része; s
ha a liturgia mint Krisztus és az Egyház cselekménye kiemelkedően
üdvözítő cselekmény, a rózsafüzér mint Krisztusról Máriával együtt
való elmélkedés üdvös szemlélődés. Amikor ugyanis
misztériumról misztériumra elmélkedve elmerülünk a Megváltó
életében, mindaz, amit Ő tett, s amit a liturgia megjelenít,
mélységesen sajátja lesz a léleknek, és átformálja életét.
Máriától megismerni Krisztust
14. Krisztus kiemelkedő értelemben 'a Mester', a kinyilatkoztató
és a kinyilatkoztatás. Vele kapcsolatban nem csupán arról van szó,
hogy megtanuljuk tőle azt, amit tanított, hanem 'Őt magát
tanuljuk' (ismerjük meg). De van-e e témakörben
tapasztaltabb mesternő, mint Mária? Ha az isteni terv szerint a
Szentlélek az a benső mester, aki elvezet minket Krisztus teljes
igazságára (vö. Jn 14,26; 15,26; 16,13), akkor az
emberek között senki sem ismeri nála jobban Krisztust és senki sem
képes az Ő misztériumának mély megismerésére elvezetni minket úgy,
mint az Anya.
Amikor Jézus az első csodáját tette – a vizet borrá változtatta a kánai menyegzőn –, Mária tanítói köntösben jelenik meg előttünk, miközben buzdítja a szolgákat, hogy tegyék meg, amit Krisztus mond (vö. Jn 2,5). Elképzelhetjük, hogy ő ugyanezt a feladatot végezte a tanítványok felé Jézus mennybemenetele után, amikor velük maradt a Szentlélekre várva és bátorította őket az első küldetésben. Máriával együtt járni végig a rózsafüzér eseményeit olyan, mintha az ő iskolájában volnánk, hogy megtanuljuk Krisztust, behatoljunk a titkaiba és megértsük az ő üzenetét. Mária iskolája még hatékonyabb lesz, ha meggondoljuk, hogy ő úgy tanít, hogy elnyeri számunkra a Szentlélek bőséges ajándékait, és szemünk elé állítja a „hitbeli zarándoklás”[17] példáját, aminek ő páratlan tanítómestere. A Fiú minden egyes misztériumának szemlélésekor felszólít, hogy – miként ő az angyali üdvözletkor – tegyük föl alázattal azokat a kérdéseket, melyek megnyitják a lelket a világosság előtt; s hogy mindig a hit engedelmességével fejezzük be: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38).
Máriával hasonlóvá válni Krisztushoz
15. A keresztény lelkiség lényegi sajátossága, hogy a tanítványnak
egyre inkább hasonlóvá kell válnia Mesteréhez (vö. Róm 8,29;
Fil 3,10.21). A Szentlélek kiáradása a keresztségben a
hívőt mint szőlővesszőt ráoltja a szőlőtőre, aki Krisztus (vö.
Jn 15,5), az Ő titokzatos testének tagjává teszi (vö.
1Kor 12,12; Róm 12,5). E kezdeti egységnek
azonban tovább kell élnie a hasonlóság gyarapodásában, minek
következtében a tanítvány magatartása egyre inkább Krisztus
'logikáját' követi: „ugyanaz az érzület lakjék benneteket, mint
Krisztus Jézusban” (Fil 2,5): az Apostol szava szerint
magunkra kell öltenünk Krisztust (vö. Róm 13,14; Gal 3,27).
A rózsafüzér lelki folyamatában, mely – Mária társaságában – Krisztus arcának szüntelen szemlélésén alapszik, a hasonlóság egy 'barátinak' nevezhető kapcsolatban valósul meg. E barátság természete szerint beleolt Krisztus életébe és az Ő érzületét „lélegezteti be” velünk. Erről mondja Boldog Bartolo Longo: „Mint két barát, akik gyakran vannak együtt, szokásaikban is hasonlóvá válnak, úgy mi is, ha családiasan érintkezünk Jézussal és a Szent Szűzzel a rózsafüzér titkairól elmélkedve és ugyanúgy formáljuk életünket a szentáldozással, el tudunk jutni – amennyire gyarlóságunk erre képes – a hozzájuk való hasonlóságra, és e nagyszerű példáktól át tudjuk venni az alázatos, szegény, rejtett, türelmes és tökéletes életet.”[18]
E Krisztushoz hasonulás folyamata érdekében a rózsafüzérben különösen is a Szent Szűz anyai gondjaira bízzuk magunkat. Ő ugyanis, aki Krisztus Anyja, „kiemelkedő és egészen kivételes tagja” az Egyháznak,[19] s ugyanakkor anyja is az Egyháznak. Mint ilyen folyamatosan szüli a gyermekeket a Fiú titokzatos teste számára. Közbenjárásával teszi ezt, amikor kiesdi számukra a Szentlélek fogyhatatlan kiáradását. Mária az Egyház anyaságának tökéletes képe.
A rózsafüzér titokzatosan Mária mellé visz bennünket, aki gondosan figyelte Krisztus emberi fejlődését a názáreti házban. Ezt teszi számára lehetővé, hogy ugyanazzal a gondossággal neveljen és alakítson minket mindaddig, amíg Krisztus teljesen ki nem alakul bennünk (vö. Gal 4,19). Máriának e tevékenysége tökéletesen Krisztus tevékenységére épül, lényegében annak van alárendelve, és „a legkevésbé sem akadályozza a hívők közvetlen egyesülését Krisztussal, hanem megkönnyíti azt”.[20] Ez az a II. Vatikáni Zsinat által megfogalmazott nagyszerű tétel, melyet életem során annyira megtapasztaltam és püspöki jelmondatom alapja lett: Totus tuus![[21] E jelmondatot, mint közismert, Grignion Szent Lajos Mária tanítása sugallta, aki így magyarázta Mária szerepét mindegyikünk Krisztushoz hasonulása folyamatában: „Egész tökéletességünk abban áll, hogy hasonlóvá válunk Jézus Krisztushoz, egyesülünk vele és neki szenteljük magunkat. Ezért az összes ájtatosságok közül vitathatatlanul az a legtökéletesebb, amelyik a legtökéletesebben hasonlóvá tesz Krisztushoz, egyesít vele és neki szentel minket. Mivel Mária a teremtmények között a leginkább hasonló Jézus Krisztushoz, ezért az összes ájtatosságok között leginkább Mária, az Ő szent Anyja iránti áhítat szenteli a mi Urunknak és teszi hozzá hasonlóvá a lelket; és minél inkább Máriának szenteli magát, annál inkább lesz Jézus Krisztusnak szentelt a lélek.”[22] Sehol másutt nem kapcsolódik oly mélyen össze Krisztus és Mária útja, mint a rózsafüzérben. Mária csak Krisztusban és Krisztus szolgálatában él!
Máriával könyörögni Krisztushoz
16. Krisztus arra tanított, hogy állhatatosan és bizalommal kell
kérnünk Istent, ha azt akarjuk, hogy meghallgatásra találjunk:
„Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és
megnyittatik nektek” (Mt 7,7). Az imádság
hatékonyságának alapja nemcsak az Atya jósága, hanem Krisztus
közvetítése (vö. 1Jn 2,1) és a Szentlélek tevékenysége
is, aki Isten tervei szerint „jár közben értünk” (vö. Róm
8,26–27). Mi ugyanis „azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen
kérnünk” (Róm 8,26), s olykor azért nem találunk
meghallgatást, mert „rosszul kérünk” (vö. Jak 4,2–3).
Mária a maga anyai közbenjárásával támogatja imádságainkat, melyeket Krisztus és a Szentlélek ébreszt a szívünkben. „Az Egyház imádságát Mária imádsága hordozza.”[23] Ugyanis ha Jézus, az egyetlen Közvetítő az út imádságaink számára, akkor Mária, aki az ő makula nélküli tükre, megmutatja az utat, és „Máriának a Szentlélek tevékenységével ezen egyedülálló együttműködése alapján dolgozták ki az egyházak az Isten Szent Anyjához szóló imádságot, oly módon, hogy Krisztus – misztériumaiban megnyilvánult – személyére koncentrálták.”[24] Az Evangélium a kánai menyegzőn éppen Mária közbenjárásának hatékonyságát mutatja meg, mellyel Jézus elé vitte az emberi szükségletet: „Nincs boruk” (Jn 2,3).
A rózsafüzér egyszerre elmélkedés és kérés. Az Isten Anyjához intézett állhatatos kérés arra a bizalomra támaszkodik, hogy anyai közbenjárásával mindent elérhet Fia szívénél. Mária „kegyelemből mindenható”,[25] miként egy helyesen értendő bátor kifejezéssel mondta Boldog Bartolo Longo egy Szent Szűzhöz intézett könyörgésében. Ezt a bizonyosságot az Evangéliumból kiinduló tapasztalat érlelte meg a keresztény népben. Dante, a legnagyobb költő Szent Bernátról szóló soraiban csodálatosan értelmezi ezt, amikor így énekel:
»Úrnő, te oly nagy és hatalmas vagy, hogy aki kegyelmet kér s nem hozzád folyamodik, szárny nélkül akar repülni”.[26]
A rózsafüzérben Mária, a Szentlélek szentélye (vö. Lk 1,35),
miközben könyörgünk hozzá, velünk és értünk imádkozva áll az Atya
előtt, aki elhalmozta őt kegyelmeivel, és a Fiú előtt, akit e
világra szült.
Krisztust hirdetni Máriával
17. A rózsafüzér azonban nemcsak kérés, hanem az igehirdetés
és az elmélyítés folyamata is, melynek során Krisztus
misztériuma újra meg újra megjelenik a keresztény tapasztalat
különböző szintjein. Alapformája az imádságos és szemlélődő
megjelenítés, mely arra törekszik, hogy a tanítványt Krisztus
szívéhez hasonlóvá alakítsa. Ha ugyanis a rózsafüzér imádkozása
közben egy jó elmélkedés minden kellékét kellően becsülik, főként
a plébániák és kegyhelyek közös imádsága közben nagyon hatásos kateketikai
alkalom kínálkozik, amivel a lelkipásztoroknak tudniuk
kell élni. A Szűzanya így is folytatja Krisztust hirdető
tevékenységét a rózsafüzérben, melynek története mutatja, hogyan
éltek vele, főleg a domonkosok az Egyház nehéz óráiban, amikor
annyira terjedtek az eretnekségek. Ma új kihívások előtt állunk.
Miért ne vennénk kézbe újra a rózsafüzért elődeink hitével? A
rózsafüzér ereje változatlan, és nélkülözhetetlen erőforrás marad
minden jó evangelizáló lelkipásztori eszköztárában.
A rózsafüzér „az Evangélium rövid összefoglalása”
18. Krisztus arcának szemlélésére csak úgy juthatunk el, ha a
Szentlélekben hallgatjuk az Atya szavát, mert „nem ismeri senki a
Fiút, csak az Atya” (Mt 11,27). Fülöp Cézareája
közelében Péter vallomása hallatára Jézus megjelöli a forrást,
ahonnan lényének világos felismerése ered: „Nem a test és a vér
nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben
van” (Mt 16,17).
Szükséges tehát a magasságbeli kinyilatkoztatás. A befogadásához
azonban nélkülözhetetlen a figyelmes odahallgatás: „Csak a csend és az
imádság biztosít megfelelő körülményeket ahhoz, hogy e
misztérium igazabb, méltóbb és elmélyültebb megismerése
megvalósuljon és kibontakozzék.”[27]
A rózsafüzér a keresztény imádság egyik hagyományos módja, mely
alkalmas Krisztus arcának szemlélésére. VI. Pál pápa így írt
erről: „A rózsafüzér, ez a megváltó megtestesülésbe gyökerező,
evangéliumi imádság teljesen Krisztusra irányul. Mert még
jellegzetes eleme is – az »Üdvözlégy, Mária« litániaszerű
ismétlése – Krisztus dicsőítése lesz, akiről az angyali üdvözlet
és a Keresztelő anyjának köszöntése szól: »Áldott a te méhednek
gyümölcse« (Lk 1,42). Sőt, többet mondunk: az
Üdvözlégyek ismételgetése a háttér, melyben a titkokat szemléljük:
Jézus, akit minden Üdvözlégyben megnevezünk, ugyanaz, mint akit a
titkok egymás után szemünk elé állítanak mint Isten Fiát és a
Szűzanya fiát.”[28]
Megfelelő kiegészítés
19. Krisztus életének sok titka közül a rózsafüzér, abban a
formában, ahogyan állandósult az egyházi tekintély által
jóváhagyott általános gyakorlatban, csak néhányat említ. E
válogatást az az alapgondolat határozta meg, hogy a 150 Üdvözlégy
a 150 zsoltárnak felel meg.
Úgy látom azonban, hogy a rózsafüzér krisztologikus jellegének erősítésére alkalmas volna egy kiegészítés – melynek elfogadása személyeknek is, közösségeknek is szabad választásától függ –, mely a Krisztus keresztsége és szenvedése közötti nyilvános működés idejének titkait foglalja magában. E titkokban Krisztus személyének, mint Isten végső kinyilatkoztatójának fontos tulajdonságait szemléljük. Ugyanis ő az, akit a Jordánnál történt keresztségkor az Atya szeretett Fiának nevez, aki meghirdeti az Ország eljövetelét, tetteivel tanúskodik róla, kihirdeti törvényeit. A nyilvános működés idején Krisztus misztériuma sajátos módon mint a világosság misztériuma mutatkozik meg: „amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak” (Jn 9,5).
Annak érdekében, hogy a rózsafüzért még inkább „az evangélium összefoglalásának” nevezhessük, nagyon megfelelő, hogy – miután megemlékeztünk Krisztus megtestesüléséről és rejtett életéről (az öröm titkai), s mielőtt szenvedésének kínjait (a fájdalom titkai) és a föltámadás győzelmét (a dicsőség titkai) szemlélnénk – elmélkedésünk kiterjedjen nyilvános működésének néhány nagyon fontos mozzanatára is (a világosság titkai). Ez az új titkokkal való kiegészítés – teljesen tiszteletben tartva az eddigi hagyományos módot – azt szeretné elérni, hogy a keresztény lelkiségben megújítsa a figyelmet a rózsafüzér iránt, mint ami valóban bevezet Krisztus szívének mélységeibe, az öröm és a világosság, a fájdalom és a dicsőség mélységébe.
Az öröm titkai
20. A rózsafüzér titkainak első csoportjára, az örvendetes
titkokra a megtestesülés eseményéből fakadó öröm jellemző.
Nyilvánvaló ez az Angyali üdvözlettől kezdve, amikor Gábor
főangyalnak a Názáreti Szűzhöz intézett köszöntése szorosan
kapcsolódik a messiási örömre szóló meghíváshoz: „Üdvözlégy,
Mária”. Ehhez a köszöntéshez kapcsolódik az egész üdvtörténet,
sőt, bizonyos módon a világ történelme. Ha ugyanis az Atya terve
az, hogy Krisztusban foglal újra össze mindent (vö. Ef 1,10),
akkor bizonyos értelemben az egész univerzumot érinti az az isteni
kegy, amellyel az Atya lehajlik Máriához, hogy Fiának anyjává
tegye őt. S viszont: az egész emberiség benne foglaltatik abban a
„fiat”-ban, mellyel Mária készséges engedelmességgel válaszol
Isten akaratára.
A kitörő öröm nagy példája az Erzsébettel való találkozás, amikor Mária hangja és a jelenlévő Krisztus hatására János „örömében repesett” Erzsébet méhében (vö. Lk 1,44). Örömmel áradó a betlehemi éjszaka, amikor az isteni Gyermek, a világ Üdvözítője születéséről énekelnek az angyalok, és mint „nagy örömet” hirdetik a pásztoroknak (Lk 2,10).
A negyedik és ötödik titok továbbra is örvendetes jellegű, de már drámai elemekkel. A templomban történt bemutatás ugyanis, miközben kifejezi az Istennek szentelés örömét és elmerít az öreg Simeon elragadtatásában, megjövendöli, hogy ez a gyermek az „ellentmondás jele” lesz Izrael számára, s hogy az Anya lelkét kard fogja átjárni (vö. Lk 2,34–35). Örvendetes s ugyanakkor drámai a tizenkét éves Jézus története a templomban. Isteni bölcsességében jelenik meg, s miközben kérdez és hallgatja a választ, lényegében Ő az, aki 'tanít'. Amikor kinyilatkoztatja a titkot, hogy Ő a magát teljesen Atyja dolgainak átadó Fiú, előre hirdeti azt a evangéliumi radikalizmust, mely a legdrágább emberi kapcsolatokat is alárendeli az Ország abszolút követelményeinek. Az aggódó és bánkódó József és Mária maga sem értette az Ő szavait (vö. Lk 2,50).
Az örvendetes titkokról való elmélkedés a keresztény öröm végső indítékaival és mélységes tartalmával való találkozás. Azt jelenti, hogy tekintetünket a megtestesülés titkának fogható valóságára és az üdvözítő szenvedés még homályos jövendölésére szegezzük. Mária elvezet minket a keresztény öröm titkának megértésére, és emlékeztet rá, hogy a kereszténység mindenekelőtt euangelion, 'örömhír', melynek központja, sőt lényegi tartalma Krisztus személye, a testté lett Ige, a világ egyetlen Üdvözítője.
A világosság titkai
21. A gyermekségtől és a názáreti élettől továbbhaladva Jézus
nyilvános működése felé, a szemlélődés azokhoz a titkokhoz vezet,
melyeket külön névvel a világosság titkainak
nevezhetünk. Valójában minden Krisztusnak a titka, aki a
világosság. Ő „a világ világossága” (Jn 8,12). Ez
azonban különösen megmutatkozik a nyilvános működés éveiben,
amikor hirdeti az Ország Evangéliumát. Ha a keresztény közösségnek
Krisztus nyilvános életéből öt jellegzetes mozzanatot, mint a
világosság titkait kellene kiemelni, úgy gondolom, a következők
lehetnek: 1. a Jordánnál történt keresztség, 2. önmaga
kinyilatkoztatása a kánai menyegzőn, 3. Isten Országának
meghirdetése a megtérésre hívó fölszólítással, 4. színeváltozás,
5. az Eucharisztia alapítása, a húsvéti misztérium szentségi
kifejezése.
E titkok mindegyike a Jézus személyében immár elérkezett Ország kinyilatkoztatása. Mindenekelőtt a Jordánnál történt keresztség a világosság titka. Itt ugyanis, miközben Krisztus, az ártatlan, aki 'bűnné' teszi magát értünk (vö. 2Kor 5,21), megmerül a folyó vízében, megnyílik az ég, és az Atya szava a szeretett Fiúnak nyilvánítja Őt (vö. Mt 3,17), s közben a Szentlélek leszáll rá, hogy ráruházza a küldetést. – A világosság titka az első csodajel Kánában (vö. Jn 2,1–12), amikor Krisztus, – Máriának, a hívők között az elsőnek közbenjárására – borrá változtatván a vizet, megnyitja a hitre a tanítványok szívét. – A világosság titka a prédikáció, mellyel Jézus meghirdeti Isten országának eljövetelét és megtérésre hív (vö. Mk 1,15), megbocsátja azok bűneit, akik alázatos bizalommal közelednek hozzá (vö. Mk 2,3–13; Lk 7,47–48), s ez annak az irgalmas szolgálatnak a kezdete, melyet Ő a világ végéig folytatni fog, különösen a bűnbánat szentsége által, melyet Egyházára bízott. – Kiváltképpen a világosság titka a színeváltozás, mely a hagyomány szerint a Tábor hegyén történt. Az isteni dicsőség fölragyog Krisztus arcán, s közben az Atya az elragadtatásban lévő apostoloknak megparancsolja, hogy Őt hallgassák (vö. Lk 9,35), s legyenek készen vele együtt átélni a szenvedés fájdalmas óráját, hogy vele együtt eljussanak a föltámadás örömére és a Szentlélektől átformált életre. – Végül a világosság titka az Eucharisztia alapítása, mellyel Krisztus a kenyér és a bor színe alatt a testét és vérét adja eledelül, bizonyságául „mindvégig” tartó szeretetének (Jn 13,1) az emberiség iránt, melynek üdvösségéért föl fogja áldozni önmagát.
A kánai menyegzőt kivéve e titkokban Mária jelenléte háttérben marad. Az evangéliumok csak néha említik jelenlétét Jézus prédikálása időszakában (vö. Mk 3,31–35; Jn 2,12), és semmit nem mondanak arról, hogy jelen volt-e az utolsó vacsora termében az Eucharisztia alapításakor. De amit Mária Kánában tett, az a magatartás végigkíséri Krisztus egész útját. A kinyilatkoztatás, melyet az Atya adott a Jordánnál történt kereszteléskor és amit a Keresztelő megismételt, Kánában Mária ajkán hangzik föl és egy nagy anyai intelemmé válik, melyet minden idők Egyházához intéz: „Tegyétek meg, amit nektek mond!” (Jn 2,4) Ez az intelem jól bevezeti Krisztus nyilvános élete során mondott szavait és jeleit, és a világosság minden titka számára máriás hátteret ad.
A fájdalom titkai
22. Az evangéliumok kiemelt hangsúllyal beszélnek Krisztus
fájdalmának titkairól. A keresztény jámborság kezdettől fogva –
főként nagyböjtben a keresztút végzésével – elidőzött a
passió mozzanatainál, szemlélve, hogy ez a szeretet
kinyilatkoztatásának a csúcsa és itt van üdvösségünk
forrása. A rózsafüzér kiemeli a passió néhány mozzanatát, s az
imádkozó lelki szemét ráirányítja és segíti, hogy átélje azokat.
Az elmélkedés a Getszemáni kertben kezdődik, ahol Krisztus egy
különösen szorongató órát él át az Atya akaratának elfogadásában,
ami ellen a test gyöngesége a lázadás kísértését szenvedi.
Krisztus itt magára veszi az emberiség összes bűne mellé az
emberiség minden kísértését, hogy elmondhassa minden ember nevében
az Atyának: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te” (Lk
22,42). Ezzel az „igen”-jével helyrehozta az ősszülők
Édenkert-beli „nem”-jét. S hogy mibe került neki az Atya
akaratához való ragaszkodás, az a fájdalmas titkokból derül ki,
melyek a keresztúttal, az ostorozással, a töviskoronázással és a
kereszthalállal megmutatják, hogy a legnagyobb megvetésben lett
része: Íme, az ember!
E megvetettségben nemcsak Isten szeretete, hanem maga az ember is kinyilatkoztatást nyert. Íme, az ember: aki meg akarja ismerni őt, annak képesnek kell lennie arra, hogy fölismerje az emberi lét értelmét, gyökerét és beteljesedését Krisztusban, Istenben, aki szeretetből megalázza magát „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A fájdalmas titkok segítik a hívőt abban, hogy átélje Jézus halálát – ott állva a kereszt alatt Mária mellett –, s hogy vele együtt merüljön el Isten ember iránti szeretetének mélységében, s érezze meg e szeretet egész újjáteremtő erejét.
A dicsőség titkai
23. „Krisztus arcának szemlélése nem állhat meg a Megfeszítettnél.
Ő a Föltámadott!”[29] A rózsafüzér
kezdettől fogva kifejezi ezt a hitigazságot, amikor a hívőt arra
készteti, hogy lépjen túl a passió sötétségén, és tekintetét a
föltámadásban és a mennybemenetelben szegezze Krisztus
dicsőségére. Miközben a keresztény lélek a Föltámadottat szemléli,
fölfedezi hitének indokait (1Kor 15,14), és
átéli nem csupán az apostolok, Magdolna és az emmauszi tanítványok
örömét, akiknek Krisztus megjelent, hanem Mária örömét is, akinek
az előbbieknél nem kisebb tapasztalattal kellett bírnia a
megdicsőült Fiú új létformájáról. A mennybemenetelkor Krisztus
megdicsőül az Atya jobbján, Mária pedig különleges kiváltságként –
hogy elővételezze az igazak föltámadott állapotát – ugyanebbe a
dicsőségbe vétetik föl. És az utolsó dicsőséges titokként Mária a
dicsőség koronájával mint az angyalok és a szentek királynője
ragyog föl, elővételezvén az Egyház eszkatologikus állapotát és
annak tökéletességét.
A Fiú és az Anya megdicsőülésének útja közepére helyezi a rózsafüzér a harmadik dicsőséges titkot, a Pünkösdöt, mely úgy mutatja be az Egyházat, mint a Mária körül egyesült családot, melyet a Szentlélek hatalmas kiáradása éltet és kész az evangélium hirdetésének küldetésére. E titok szemlélésének, miként a többi dicsőséges titkoké is, a hívőket arra kell vezetnie, hogy egyre tudatosabbá váljék bennük a Krisztusban, az Egyházban való új élet, az az életforma, melynek a Pünkösd nagy mintaképe. Így a dicsőséges titkok a hívőkben táplálják az eszkatologikus célba vetett reményt, amely felé mint Isten történelemben zarándokló népének tagjai tartanak. Mindez arra ösztönzi őket, hogy bátran tanúskodjanak az „örömhírről”, mely értelmet ad egész életüknek.
A 'titkoktól' a 'misztériumhoz': ez
Mária útja
24. A rózsafüzérben elénk adott elmélkedés-sorozatok kétségtelenül
nem kimerítőek, de a lényegre fölhívják a figyelmet azáltal, hogy
a lelket bevezetik Krisztus megismerésének ízlelésébe, mely az
evangéliumi szöveg tiszta forrásából származik. Miként az
evangelisták elbeszélik, Krisztus életének minden eseménye azt a
misztériumot tükrözi, mely meghalad minden értelmet (vö. Ef
3,19). A testté lett Ige misztériuma ez, akiben „testileg
benne lakik az istenség egész teljessége” (Kol 2,9). A
Katolikus Egyház Katekizmusa ezért hangsúlyozza annyira Krisztus
misztériumait, amikor emlékeztet arra, hogy „Jézus életében minden
az Ő misztériumának jele”.[30] Az
Egyház „evezz a
mélyre” programja a harmadik évezredben annak függvénye,
hogy a keresztények mennyire képesek „eljutni a tökéletes
megismerés teljes gazdagságára: Isten titkának, azaz Krisztusnak a
megismerésére, akiben benne rejlik a tudomány és bölcsesség minden
kincse” (Kol 2,2–3). Minden megkereszteltnek szól az
Efezusi levél kívánsága: „a hittel Krisztus lakjék a szívetekben,
gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben. Akkor majd
(...) megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó
szeretetét, és beteltek Isten egész teljességével.” (3,17–19)
A rózsafüzér ennek az eszménynek a szolgálatában áll, elénk tárva a 'titkot', hogy könnyebben megnyílhassunk Krisztus elmélyült és bensőséges megismerésére. Elmondhatjuk, hogy ez Mária útja. A názáreti Szűz, a hit, a csend és az odahallgatás asszonya példájának az útja. Ugyanakkor annak a Mária-tiszteletnek az útja, melyet a Krisztus és az Ő szentséges Anyja közti elszakíthatatlan kapcsolat tudata éltet: Krisztus titkai bizonyos értelemben az anya titkai is – még akkor is, ha ez nem közvetlenül nyilvánvaló –, mert Mária Krisztusból és Krisztusért él. Magunkévá téve az Üdvözlégyből Gábor angyal és Szent Erzsébet szavait, késztetést érzünk arra, hogy mindig újra Mária karjaiban és szívében keressük az ő „méhének áldott gyümölcsét” (vö. Lk 1,42).
Krisztus titka – az ember 'titka'
25. Már hivatkoztam arra, hogy 1978-ban a rózsafüzérről mint
nagyon kedves imádságomról beszéltem, és akkor említettem valamit,
amire most szeretnék visszatérni.
Akkor azt mondtam: „a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát”.[31]
A Krisztus titkaira vonatkozó meggondolások fényénél nem nehéz elmélyíteni a rózsafüzér antropológiai tartalmát. E tartalom mélyebb értelme első látásra nem tűnik föl. Aki szemlélni kezdi Krisztust, végigjárva életének állomásait, feltétlenül fölfedezi benne az emberre vonatkozó igazságot is. Ez a II. Vatikáni Zsinat nagy tanítása, melyet a Redemptor Hominis enciklikámtól kezdve annyiszor említettem tanításomban: „valójában az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán”.[32] A rózsafüzér segít befogadni ezt a világosságot. Krisztus útját követve, akiben „összefoglaltatik”,[33] föltárul és megváltást nyer az ember útja, a hívő az igaz ember képe előtt áll. Miközben szemléli az Ő születését, megtanulja, hogy az élet szent, a názáreti otthonra tekintve fölfogja a család Isten terve szerinti eredeti igazságát; a nyilvános élet titkaiban hallgatván a Mestert világosságot lát ahhoz, hogy belépjen Isten országába; követvén Őt a keresztúton megismeri az üdvözítő fájdalom értelmét. Végül Krisztust és Anyját a dicsőségben szemlélve látja a célt, ahova mindegyikünk hivatott, ha engedjük, hogy a Szentlélek meggyógyítson és átformáljon minket. Így tehát elmondható, hogy ha a rózsafüzér bármely titkát jól elmélkedjük, megvilágosítja az ember titkát.
Ugyanakkor természetessé válik, hogy a Megváltó szent emberségével való találkozásba magunkkal vigyük gondjainkat, bajainkat, munkánkat, terveinket, mindazt, ami az életünket jelenti. „Bízd az Úrra minden gondodat, és Ő gondoskodni fog rólad” (Zsolt 55,23). A rózsafüzérrel elmélkedni azt jelenti, hogy gondjainkat rábízzuk Krisztus és az Ő Anyja irgalmas szívére. Huszonöt év távolából visszagondolva a próbatétekre, melyek a péteri szolgálat gyakorlása közben sem hiányoztak, úgy érzem, meg kell erősítenem buzdító felhívásként mindenki felé, hogy személy szerint tapasztalják meg: igen, valóban a rózsafüzér „adja az emberi élet ritmusát”, azért, hogy harmonizálja az isteni élet ritmusával a Szentháromság boldog közösségében; és ez a mi egész életünk rendeltetése és vágya.
A rózsafüzér a titokhoz való hasonulás útja
26. A rózsafüzérben a Krisztus misztériumairól való elmélkedés
sajátos módszerrel kerül elénk, s e módszer természete szerint
alkalmas arra, hogy elősegítse a titkokhoz való hasonulást. E
módszer az ismétlésre alapszik. Ez elsősorban az
Üdvözlégyre érvényes, melyet minden misztériumnál tízszer
ismétlünk. Ha ezt az ismételgetést felületesen nézzük,
megkísérthet, hogy a rózsafüzért száraz és unalmas gyakorlatnak
tartsuk. Ezzel szemben egészen más vélemény alakul ki a
rózsafüzérről, ha úgy tekintjük, mint a szeretetnek a kifejezését,
mely nem fárad bele abba, hogy újra meg újra visszatérjen a
szeretett személyhez, olyan megnyilvánulásokkal, melyek külsőleg
ugyan hasonlóak, mégis mindig újak az őket átható érzület miatt.
Krisztusban Isten valóban „hús-szívet” vett magára: nem csupán
irgalmasságban és megbocsátásban gazdag isteni szíve van, hanem
minden érzelmi rezdülésre képes emberi szíve is. Ha erre
vonatkozóan evangéliumi bizonyságra volna szükségünk, nem volna
nehéz föllelni azt Krisztusnak a föltámadás után Péterrel
folytatott megindító dialógusában: „Simon, János fia, szeretsz-e
engem?” A háromszor föltett kérdésre háromszor hangzott a válasz:
„Uram, te tudod, hogy szeretlek téged” (vö. Jn 21,15–17).
Túl azon a sajátos jelentésen, amit ez a Péter küldetése
szempontjából oly fontos részlet hordoz, senki figyelmét nem
kerülheti el e hármas ismétlés szépsége, melynek során a sürgető
kérdés és a válasz az emberi szeretet általános tapasztalatából
ismert fogalmakban fejeződik ki. A rózsafüzér megértéséhez el kell
mélyülni a szeretet sajátos lelki dinamikájában.
Egy dolog világos: ha az Üdvözlégyek ismétlése közvetlenül
Máriához fordul, a szeretet aktusa ővele és őrajta keresztül
Jézusnak szól. Az ismételgetést az a vágy táplálja, hogy a lélek
egyre inkább hasonlóvá akar válni Krisztushoz, s ez a keresztény
élet tulajdonképpeni 'programja'. Szent Pál tüzes szavakkal
hirdette meg ezt a programot: „Számomra az élet Krisztus és a
halál nyereség” (Fil 1,21). Továbbá: „Már nem én élek,
hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). A rózsafüzér segít
ebben a növekedésben, hogy egyre hasonlóvá váljunk egészen az
életszentségig.
Egy hatásos módszer...
27. Azon, hogy a Krisztussal való kapcsolat erősödhet egy módszer
segítségével is, nem kell csodálkoznunk. Isten úgy közeledik az
emberhez, hogy tiszteletben tartja természetünk létmódját és
életritmusát. Ezért a keresztény lelkiségre – jóllehet ismeri a
misztikus hallgatás legemelkedettebb formáit, amikor minden képet,
szót és gesztust meghalad az ember Istennel való egyesülésének
intenzitása – jellemző, hogy rendes körülmények között az egész
személyt átfogja, teljes lelki, testi valóságában,
kapcsolatrendszerével együtt.
Ez a liturgiában válik nyilvánvalóvá. A szentségek és szentelmények szertartásokból állnak, melyek a személy különféle dimenzióit szólítják. A nem liturgikus imádság is ilyen természetű. Ezt igazolja a tény, hogy Keleten a krisztologikus elmélkedés legjellegzetesebb imádsága e szavakban koncentrálódik: „Jézus, Krisztus, Istennek Fia, Uram, könyörülj rajtam, bűnösön!”[34] S ez az imádság hagyományosan a lélegzés ritmusához kötődik, mely miközben elősegíti a fohász állhatatos mondását, mintegy fizikai erőt biztosít a vágynak, hogy Krisztus legyen az élet lélegzése, lelke és 'mindene'.
... amit jobbítani lehet
28. A Novo millennio ineunte apostoli levélben
említettem, hogy napjainkban Nyugaton is megfigyelhető a
megújult igény az elmélkedésre, amely más vallásokban
olykor vonzóbb formában mutatkozik.[35]
Vannak keresztények, akik engedik magukat elcsábítani e formáktól,
mert nem ismerik a keresztény szemlélődő hagyományt. A felkínált
formákban vannak ugyan pozitív s olykor a keresztény
tapasztalattal összeegyeztethető elemek, mégis gyakran
elfogadhatatlan elméleti alapra épülnek. Köztük is nagyon divatos
módszer az, amely erős spirituális koncentrációt célozva meg,
pszichofizikai, ismétlő és szimbolikus technikákat alkalmaz.
Jóllehet a rózsafüzér is ezen általános vallás-fenomenológiai
kategóriába tartozik, de olyan sajátos vonásai vannak, melyek a
jellegzetesen keresztény igényeknek felelnek meg.
Valójában ugyanis a rózsafüzér nem más, mint szemlélődési módszer. Mint ilyen egy cél elérésére szolgál, és nem válhat öncélúvá. Mindazonáltal mivel évszázados gyakorlat gyümölcse, mint módszer sem lebecsülhető. Megszámlálhatatlan szent tapasztalata szól mellette, ami nem jelenti azt, hogy ne volna jobbítható. Éppen ezt célozza a titkok kiegészítése a világosság titkainak csokrával, és az imádkozás módjára vonatkozó néhány javaslat e levélben. Ezekkel – érintetlenül hagyva ezen imádság megszokott szerkezetét – segíteni szeretném a hívőket abban, hogy megértsék, milyen szimbolikus jelentéseket hordoz a rózsafüzér, összhangban a mindennapi élet követelményeivel. Enélkül ugyanis az a veszély fenyeget, hogy a rózsafüzér nem hozza meg a kívánt lelki gyümölcsöket, sőt a csak megszokásból mondott rózsafüzérből amulett, valami mágikus tárgy lesz, mely elvesztette eredeti értelmét és rendeltetését.
A titok kimondása
29. Kimondani a titkot, s ugyanakkor szemlélni egy képet, ami azt
megjeleníti, olyan, mint amikor a színházban fölmegy a
függöny és a figyelem a színpadra irányul. A szavak
vezetik a képzeletet és a lelket Krisztus életének meghatározott
eseményére vagy mozzanatára. Az Egyházban kialakult lelkiségek –
mint a képek tisztelete, mint az érzékelhető jelekben gazdag
ájtatosságok, sőt a Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlataiban
javasolt módszer is – láttató és a képzeletet megmozgató elemekhez
(a hely elképzelése) folyamodtak, mert nagy segítségnek
láttak bennük ahhoz, hogy a lélek a misztériumra tudjon
koncentrálni. Ez az a módszer egyébként, mely megfelel a
megtestesülés logikájának: Isten Jézusban emberi vonásokat
akart magára ölteni. És az Ő testi valósága vezet el minket az
isteni misztériumával való kapcsolatra.
E foghatóság igényének felel meg a rózsafüzér titkainak kimondása is. Kétségtelen, a titkok nem helyettesítik az evangéliumot, s nem is idézik föl teljes egészében. Ezért a rózsafüzér nem helyettesíti a lelki olvasmányt (lectio divina), épp ellenkezőleg, föltételezi és elősegíti azt. De ha a rózsafüzérben szemlélt titkok, kiegészítve a világosság titkaival is, csak a Krisztusban való élet leglényegesebb elemeire szorítkoznak is, általuk a lélek könnyen utakat találhat az egész evangéliumhoz, főként ha a rózsafüzért a tartós összeszedettség különleges állapotában imádkozzák.
Isten Igéjének hallgatása
30. Annak érdekében, hogy az elmélkedés szentírási alapot kapjon
és mélyebb lehessen, hasznos, ha a titok kimondása után
fölolvasnak egy, a körülményeknek megfelelő rövidebb-hosszabb szentírási
részt. Az egyéb emberi szavak ugyanis soha nem érik el a
sugalmazott szavak sajátos hatékonyságát. Ezeket ugyanis azzal a
bizonyossággal hallgatjuk, hogy Isten szava, mely a ma számára, az
„én számomra” hangzik el.
Így hallgatva a szentírási részt, az beépül a rózsafüzér ismételgető módszerébe, s nem jelentkezik az unalom, melyet egyébként a nagyon jól ismert formula egyszerű ismétlése okozhat. Ugyanis nem ugyanannak a dolognak puszta fölidézéséről van szó, hanem a lélek engedi 'beszélni' Istent. Közös és ünnepélyes alkalmakkor a Szentírás szavait rövid magyarázat is követheti.
A csend
31. Az odahallgatás és az elmélkedés a csendből táplálkozik.
Jó, ha a titok kimondása és a Szentírás szavai után megfelelő
időre megállunk, hogy tekintetünket a szemlélendő titokra
szegezzük, mielőtt elkezdjük a szóbeli imát. A csend értékének
újrafölfedezése az egyik titka az elmélkedés és a szemlélődés
gyakorlásának. Egy technológiákkal és hírközlő eszközökkel erősen
áthatott társadalomban a csend egyre nehezebben található meg. De
miként a liturgiában is ajánlott néhol a csend, úgy a rózsafüzér
imádkozásakor is jó rövid szünetet tartani Isten Igéjének
meghallgatása után, s közben a lélek az adott titokhoz
kapcsolódhat.
A Miatyánk
32. Az Ige meghallgatása és a titok középpontba állítása után
természetes, hogy a lélek az Atyához emelkedik. Jézus
minden egyes titkában mindig odavisz minket az Atyához, akihez Ő
szüntelenül odafordul, mert az 'ölén' nyugszik (vö. Jn 1,18).
El akar vezetni minket az Atyával való bensőséges kapcsolatra,
hogy vele együtt mondjuk: „Abba, Atya”. Az Atyával kapcsolatos az
is, hogy a testvéreivé tesz, s egymás között is testvérekké tesz,
azáltal, hogy nekünk adja a Szentlelket, aki egyszerre az Övé és
az Atyáé. A Miatyánk mintegy alapja az Üdvözlégyek ismételgetése
által kibontakozó krisztologikus-máriás elmélkedésnek, és a
titokról való elmélkedést egyházi tapasztalattá teszi akkor is, ha
egyedül végzik.
A tíz „Üdvözlégy”
33. A Üdvözlégyek adják a rózsafüzér legnagyobb részét,
s ettől lesz kiváltképpen máriás imádság. De épp a helyesen értett
Üdvözlégy világosságánál látjuk meg tisztán, hogy a máriás jelleg
nem ellenkezik a krisztologikus jelleggel, hanem éppen
hangsúlyozza és kiemeli azt. Az Üdvözlégy első része ugyanis, mely
Gábor angyal és Erzsébet Máriához intézett szavaiból áll, imádó
szemlélése annak a titoknak, ami a Názáreti Szűzben végbemegy. E
szavak az ég és a föld csodálatát fejezik ki, és rajtuk keresztül
bizonyos értelemben megsejthető magának Istennek a gyönyörűsége
legfőbb művének – a Fiú megtestesülése Mária szűz méhében –
szemlélése közben, a teremtéstörténet örömteli tekintetének (vö.
Ter 1,31), annak az őseredeti „érzületnek” folytatásaként,
„amellyel Isten a teremtés kezdetén tekintett kezének
alkotásaira”.[36] Az Üdvözlégyek
ismételgetése a rózsafüzérben Isten gyönyörűségének hullámhosszára
hangol minket: ujjongás, csodálat, hódolatteljes meghajlás a
történelem legnagyobb csodája miatt. Mária jövendölésének
beteljesedése ez: „Íme, mostantól fogva boldognak mondanak minden
nemzedékek” (Lk 1,48).
Az Üdvözlégy súlypontja, mintegy fordulópont a két rész között: Jézus neve. Olykor, ha sietve imádkozzuk, ez a súlypont eltűnik, s vele együtt elvész a kapcsolat is Krisztusnak azzal a titkával, amelyikről éppen elmélkedünk. De épp Jézus nevének és az ő titkának a hangsúlyozása jellemzi a rózsafüzér tartalmas és gyümölcsöző imádkozását. Már VI. Pál pápa említette Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában, hogy bizonyos régiókban úgy imádkozzák a rózsafüzért, hogy Jézus nevéhez fűzik hozzá a tized titkát.[37] Dicséretes változat ez, különösen ha közösségben mondják a rózsafüzért. Határozottan kifejezik a Krisztusba vetett hitet, és konkréten meg is fogalmazzák a Megváltó életének egy-egy eseményével kapcsolatban.
Hitvallás ez, ugyanakkor segít ébren tartani az elmélkedést, és erősíti a hasonulást Krisztus titkához. Jézus nevét – az egyetlen nevet, amelyben az üdvösség reménye nekünk adatott (vö. ApCsel 4,12) – a Szentséges Anya nevével együtt ismételgetni, s mintegy engedni, hogy Mária sugallja nekünk ez a nevet, a hasonulásnak olyan útja, mely egyre mélyebbre bevezet Krisztus életében.
Végül abból a páratlan kapcsolatból, mely Máriából Istenanyát, Theotokoszt formált, fakad a hatékonysága annak a könyörgésnek, mellyel Máriához fordulunk az Üdvözlégy második felében, anyai közbenjárására bízva életünket és halálunk óráját.
A „Dicsőség”
34. A Szentháromság dicsőítése a keresztény szemlélődés célja.
Krisztus ugyanis az út, aki elvezet minket az Atyához a
Szentlélekben. Ha végigjárjuk ezt az utat, mindig a három isteni
Személy titkához érkezünk, hogy dicsérjük, imádjuk a
Szentháromságot és hálát adjunk neki. Fontos, hogy a Dicsőség mint
a szemlélődés csúcspontja tudatos legyen a
rózsafüzérben. Nyilvános imádkozás esetén énekelni is lehetne,
hogy megfelelő hangsúlyt kapjon ez a minden keresztény imádságra
jellemző távlat.
Amilyen mértékben a Krisztus és Mária iránti szeretetből – Üdvözlégyről Üdvözlégyre – figyelmes, elmélyült és átélt a titok feletti elmélkedés, oly mértékben lesz a Dicsőség nem rövid záradék, hanem megkapja a maga méltó szemlélődő jellegét mint a lélek felemelkedése a Paradicsomba, és megízlelteti a Tábor-hegy élményét, elővételezve az eljövendő szemlélést: „Jó nekünk itt lenni” (Lk 9,33).
A záró fohász
35. A rózsafüzér általános formájában a szentháromságos záradék
után a helyi szokások szerint különböző fohász következik.
Anélkül, hogy kétségbe vonnánk e fohászok értékét, helyesnek
látszik kiemelni, hogy a titkok szemlélése gyümölcsözőbb lehetne,
ha minden tizedet olyan imádsággal zárnának, amely az adott
titok fölötti elmélkedés sajátos gyümölcseit kéri. Így a
rózsafüzér nagyobb hatással lehetne a keresztény életre. Erre
indított a szentmise egyik könyörgése, melyben azt kértük, hogy a
rózsafüzér titkairól elmélkedve „utánozzuk, amit magukban
rejtenek, és nyerjük el, amit ígérnek”.[38]
E záró fohász nem mindenütt azonos, s ez a törvényes sokféleséget sugallja. Ezáltal a rózsafüzér alkalmazkodik a különféle közösségekhez és lelkiségi hagyományokhoz. Ezt figyelembe véve kívánatos, hogy kellő lelkipásztori megfontolással javasoljanak ilyen záró fohászokat, főleg olyanokat, melyeket a rózsafüzéres lelki központokban és kegyhelyeken már kipróbáltak, hogy Isten népe hozzájusson a hiteles lelki javakhoz és meríthessen belőle saját szemlélődéséhez.
A rózsafüzér mint kegytárgy
36. A rózsafüzérnek mint tárgynak megvan a maga hagyományos
formája. Mint ilyen első közelítésben nem más, mint az Üdvözlégyek
számlálását segítő szemek füzére. De maga a tárgy is szimbólum,
mely újabb késztetést adhat a szemlélődéshez.
Az első, amire fel kell figyelni, hogy a rózsafüzér a feszületre irányul: tőle indul és hozzá érkezik, mint maga az imádkozás is. Hiszen Krisztusban összpontosul a hívők élete és imádsága. Minden belőle indul ki, minden feléje irányul, minden általa jut el a Szentlélekben az Atyához.
Mint számláló eszköz, mely tagolja az imádságot, a rózsafüzér a szemlélődésben és a keresztény tökéletességben való folytonos haladás szimbóluma. Boldog Bartolo Longo úgy tekintette a rózsafüzért, mint láncot, mely Istenhez kapcsol minket. Igen, lánc, de édes kötelék, mert mindig kifejezi a kapcsolatunkat Istennel, aki Atyánk. Gyermeki kötelék, mely Máriához kapcsol, „az Úr szolgáló, leányához” (Lk 1,38), valójában magához Krisztushoz, aki bár Isten, irántunk való szeretetéből „szolga” lett (Fil 2,7).
Szép kiterjeszteni a rózsafüzér szimbolikus jelentését az emberekkel való kapcsolatainkra is, amennyiben emlékeztet arra a közösségre és testvériségre, amely mindannyiunkat Krisztushoz kapcsol.
A rózsafüzér kezdete és vége
37. A rózsafüzér kezdete változó az Egyház különböző részeinek
gyakorlatában. Egyes területeken a 69. zsoltár sorával kezdik:
„Istenem, jöjj az én segítségemre, Uram, siess megsegíteni
engem!”, ami az imádkozóban gyengeségének alázatos tudatát
ébreszti; másutt a Hiszekeggyel kezdik, hitvallással alapozva meg
a szemlélődést, ami következik. Ezek és a hasonló megoldások,
amennyiben jól előkészítik a lelket a szemlélődésre, mind
megengedettek.
A rózsafüzér végén a Pápa szándékára imádkozunk, hogy az imádkozó lélek tekintete kitáguljon az egész Egyház szükségleteire. Éppen a rózsafüzér mindenre kiterjedő egyházias jellegének hangsúlyozására látta el az Egyház búcsúkkal azok számára, akik a kellő felkészültséggel imádkozzák.
Ha így imádkozzák, a rózsafüzér valóban lelki úttá válik, melyen Mária az anya, a tanító és a vezető, és támogatja a hívőt a maga hathatós közbenjárásával. Nem lehet csodálkozni rajta, ha a lélek szükségét érzi, hogy a rózsafüzér végéhez, melynek során annyira érezte Mária anyai segítségét, a Szent Szűz dicséretét fűzze, akár a Salve Reginát, akár a loretói litániát. A belső út megkoronázása ez, melyen a hívő eleven kapcsolatba került Krisztus és az ő Szentséges Anyja titkával.
A rózsafüzér időbeli elosztása
38. Naponta el lehet imádkozni a teljes rózsafüzért, ahogy ezt
sokan meg is teszik. Sok szemlélődő lélek napjait a rózsafüzér
tölti meg imádsággal, és társa az idővel bőségesen rendelkező
öregeknek és betegeknek. De nyilvánvaló – s ha a világosság
titkait is hozzávesszük, még inkább –, hogy sokan csak egy-egy
részét tudják elimádkozni naponta, heti beosztásban. E heti
beosztás lelki sajátosságot ad az egyes napoknak, a liturgiához
hasonlóan, mely az év egyes szakaszait tudja megszínezni.
A mai gyakorlat szerint a hétfő és a csütörtök az örvendetes titkok napja, a kedd és a péntek a fájdalmas titkoké, a szerda, a szombat és a vasárnap a dicsőséges titkoké. Hova lehetne beilleszteni a világosság titkait?
Figyelembe véve, hogy a dicsőséges titkok szombaton és vasárnap egymást követő napokon vannak, s hogy a szombat hagyományosan a Mária-tisztelet napja, tanácsolhatónak látszik, hogy csütörtökről kerüljenek át az örvendetes titkok szombatra, s az így szabaddá vált csütörtök lehetne a világosság titkainak napja.
Ez a javaslat nem akarja korlátozni a személyes és közösségi
elmélkedés szabadságát, ahogy ezt a lelki és lelkipásztori
igények, s főként a liturgikus alkalmak javallják, melyek bizonyos
változtatásokat tehetnek szükségessé. Lényegében arra kell
ügyelni, hogy a rózsafüzért mindig szemlélődésnek tekintsék és
ekként végezzék. Ezáltal, mintegy a liturgia kiegészítéseként, a
keresztény hét – melynek sarkpontja a vasárnap, a feltámadás napja
– a Krisztus élete titkain keresztül vezető úttá válik, s maga
Krisztus az idő és történelem Uraként jelenik meg tanítványai
életében.
„Mária
áldott rózsafüzére, édes lánc, mely Istenhez kapcsol minket.”
39. Az eddig mondottak bőségesen megmutatták e hagyományos imádság
gazdagságát, mely egyszerű, mint a népi ájtatosságok, ugyanakkor
olyan teológiai mélységei vannak, melyek alkalmassá teszik, hogy a
komolyabb szemlélődést igénylő lelkek imádsága legyen.
Az Egyház a rózsafüzérnek mindig különös hatékonyságot tulajdonított, ezért a legnehezebb ügyeit a közösségben, folyamatosan mondott rózsafüzérre bízta. Olyan pillanatokban, amikor az egész kereszténység került veszedelembe, a rózsafüzér erejének tulajdonították a megmenekülést, és utána úgy köszöntötték a Rózsafüzér Királynőjét mint a szabadulás kieszközlőjét.
Szívesen bízom ma ennek az imádságnak hatékonyságára – ahogy levelem elején mondtam – a világ békéjét és a családokat.
A béke
40. A nehézségek, melyek az új évezred elején a világ horizontján
jelen vannak, arra a belátásra juttatnak, hogy csak a konfliktusok
szereplői és a Nemzetek sorsát irányítók szívét megváltoztatni
képes égi beavatkozás ébreszthet bennünk reményt egy kevésbé sötét
jövő iránt.
A rózsafüzér természete szerint a békére irányuló imádság, abból a tényből fakadóan is, hogy Krisztust szemléli, aki a Béke Fejedelme és a „mi békénk” (Ef 2,14). Aki hasonlóvá válik Krisztus titkához – és a rózsafüzér éppen ezt célozza –, megérti a béke titkát és életprogrammá teszi azt. Emellett a rózsafüzér elmélkedtető erejével, az Üdvözlégyek nyugodt egymásutánjával megbékítő hatással van az imádkozóra, s felkészíti arra, hogy befogadja, átélje és maga körül is sugározza azt a békét, ami a Feltámadott különleges ajándéka (vö. Jn 14,27; 20,21).
A rózsafüzér a béke imádsága a szeretet gyümölcsei miatt is, melyeket létrehoz. Ha jól végzik mint elmélkedő imádságot, a rózsafüzér, miközben titkaival elősegíti a Krisztussal való találkozást, szükségszerűen észrevéteti a testvérekben is, főleg a szenvedőkben Krisztus arcát. Hogyan lehetne szemlélni például az örvendetes titkokban a Betlehemben született Gyermeket anélkül, hogy föl ne ébredne bennünk a vágy befogadni, megvédeni és elősegíteni az életet, a világ bármely részén szenvedő gyermekekre gondolva? Vagy lehetne-e követni a kinyilatkoztató Krisztus nyomait a világosság titkaiban anélkül, hogy boldogságai tanúi ne lennénk a mindennapi életben? S miként lehetne szemlélni a keresztet hordozó és megfeszített Krisztust anélkül, hogy ne éreznénk: Cirenei Simonná kell lennünk minden szenvedő vagy reménytelenségbe jutott testvér mellett? Végül hogyan szegezhetnénk tekintetünket a feltámadott Krisztus dicsőségére és Máriára, a koronás Királynőre anélkül, hogy föl ne ébredne bennünk a vágy: szebbé, igazságosabbá, Isten terveit jobban megközelítővé kell tennünk ezt a világot?
Azaz, miközben a rózsafüzér lelki szemeinket Krisztusra szegezi,
a világ békéjének építőjévé is tesz bennünket. A maga kérő és
közösségi jellegénél fogva, összhangban Krisztus felhívásával,
mely szerint „mindig és belefáradás nélkül” kell imádkozni (Lk
18,1), a rózsafüzér feljogosít arra, hogy reméljük: ma is
meg lehet oldani a béke nehéz kérdését. A rózsafüzér nem arra
késztet, hogy kimeneküljünk a világból, hanem arra, hogy
nagylelkűen és felelősséggel tekintsünk rá, és meghozza nekünk az
erőt, hogy az isteni segítségben remélve közeledjünk hozzá azzal a
szilárd elhatározással, hogy minden körülmények között tanúságot
teszünk a „szeretetről, mert az tökéletesség köteléke” (Kol
3,14).
A család: a szülők...
41. A rózsafüzér, amellett hogy imádság a békéért, mindig a család
imádsága is, és imádság a családért is.
Korábban különösen is kedves imádsága vol a keresztény
családoknak, és bizonyosan ápolta bennük a közösséget. Nem
szabadna elveszítenünk ezt a drága örökséget. Vissza kell térnünk
a családokban és a családokért végzett imádsághoz, felhasználva a
rózsafüzért is.
Amennyire a Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levelemben az imaórák végzésére buzdítottam a híveket is a plébániai és a többi közösség mindennapjaiban,[39] annyira szeretnék buzdítani most a rózsafüzérre. Nem a keresztény szemlélődés két, egymástól független, vagy-vagy választandó, hanem egymást kölcsönösen kiegészítő útjáról van szó. Nagyon kérem azokat, akik a családok lelkipásztori gondozásával foglalkoznak, meggyőződéssel terjesszék a rózsafüzér imádkozását.
Az együtt imádkozó család együtt marad. A rózsafüzér ősi hagyomány alapján különösen is olyan imádság, amelyben a család magára talál. Egyes tagjai éppen akkor, amikor Jézusra tekintenek, visszanyerik a képességet, hogy újra meg újra a egymás szemébe nézzenek, hogy közösségben, egymás iránti szolidaritással, kölcsönös megbocsátással tudjanak élni az Isten Lelkétől megújított szeretet szövetségében.
A mai család sok problémája, különösen a gazdaságilag fejlett társadalmakban, abból ered, hogy egyre nehezebb kapcsolatba kerülni a másikkal. Nem tudnak együtt lenni, s ha mégis, az együttlétet kitöltik a közösen nézett televízió képei. Újra közösen mondani a rózsafüzért a családban azt jelenti, hogy egészen más képek kapnak helyet a mindennapi életben, tudniillik az üdvözítő misztérium képei: a Megváltó és az Ő Szentséges Anyjának képe. Az a család, amelyik közösen imádkozza a rózsafüzért, bizonyos mértékig reprodukálja a názáreti otthon légkörét: Jézust helyezi a középpontba, vele osztják meg az örömöket és fájdalmakat, kezébe helyezik a bajokat és terveket, tőle nyernek reményt és erőt az út folytatásához.
...és a gyermekek
42. Jó és gyümölcsöző dolog a gyermekek növekedését is
rábízni erre az imádságra. Mert nem Krisztus életének útja-e a
rózsafüzér fogantatásától a halálig, egészen a feltámadásig és a
megdicsőülésig? A mai szülők számára egyre nehezebb követni a
gyermekek életútjának változásait. A technikával, a
tömegtájékoztató eszközökkel és a globalizációval áthatott
világunkban minden annyira felgyorsult, s a nemzedékek közötti
kulturális távolság egyre nagyobb. A legkülönfélébb információk és
a legváratlanabb tapasztalatok gyorsan teret hódítanak a gyermekek
és fiatalok életében, s a szülőket néha megrémítik a gyermekeket
fenyegető veszedelmek. Nemegyszer keserves csalódásokat élnek át,
amikor meg kell állapítaniuk, hogy gyermekeik megtévedtek a
drogok, a féktelen élvezetvágy, az erőszak, az értelmetlenség, a
reménytelenség kísértéseiben.
Imádkozni a rózsafüzért a gyermekekért, s még inkább a gyermekekkel együtt, kiskoruktól ránevelni őket az „imádságos megállás” mindennapos gyakorlatára, kétségtelen, nem old meg minden problémát, de le nem becsülendő lelki segítséget jelent. Föl lehet hozni ellenvetésként, hogy a rózsafüzér nem felel meg a mai gyermekek és fiatalok stílusának. De ez az ellenvetés talán a rózsafüzér nem egészen jó végzésén alapul. Egyébként, megőrizve a rózsafüzér eredeti struktúráját, semmi akadálya annak, hogy a gyermekek és fiatalok számára – akár a családban, akár csoportokban – a rózsafüzért megfelelő szimbolikus és gyakorlati elemekkel egészítsék ki, amelyek elősegítik a megértését és megbecsülését. Miért ne próbálhatnánk meg? A nem elutasító, szenvedélyes és kreatív ifjúsági lelkipásztorkodás – a Ifjúság Világnapjai a mércék számomra ehhez! – képes, Isten segítségével valóban jelentős dolgokat megvalósítani. Ha megfelelő módon ajánljuk fel a rózsafüzért, bizonyos vagyok benne: a fiatalok képesek lesznek újra meglepni a felnőtteket azzal, hogy magukévá teszik és az életkoruknak megfelelő lelkesedéssel végzik ezt az imádságot.
A rózsafüzér, az újrafölfedezésre váró
kincs
43. Drága testvéreim! Egy ilyen egyszerű, ugyanakkor ennyire
gazdag imádság valóban megérdemli, hogy a keresztény közösség újra
felfedezze. Tegyük meg ezt különösen ebben az esztendőben,
vállalva mint erőfeszítést, a Novo millennio ineunte
kezdetű apostoli levélnek megfelelően. E levél sok részegyház
közvetlen jövőre szóló lelkipásztori terveihez adott indításokat.
Különösen hozzátok fordulok, drága Püspök Testvéreim, papok, diákonusok, s akik különféle lelkipásztori szolgálatokat végeztek, először magatok tapasztaljátok meg a rózsafüzér szépségét, aztán legyetek buzgó terjesztői.
Bennetek is bízom, teológusok, hogy az Isten Igéjébe gyökerező és a keresztény nép élete iránt érzékeny, szigorú és bölcs gondolkodástokkal megláttatjátok e hagyományos imádság szentírási alapjait, lelki gazdagságát, lelkipásztori értékét.
Számítok rátok, szerzetesek és szerzetesnők, akik különlegesen is meghívást kaptatok arra, hogy Mária iskolájában szemléljétek Krisztus arcát.
Reátok tekintek, bármilyen állapotban élő fivéreim és nővéreim, keresztény családok, betegek és öregek, s reátok, fiatalok: bizalommal vegyétek kézbe a rózsafüzért, s a Szentírás világosságánál, összhangban a liturgiával, mindennapi életetek körülményei közepette fedezzétek fel újra.
Bárcsak ne maradna felhívásom meghallgatás nélkül! Pápaságom 25. évének kezdetén ezen apostoli levelemet Szűz Mária bölcs kezére bízom, és lélekben leborulok a Boldog Bartolo Longo, a rózsafüzér apostola által épített szentélyben lévő képe előtt. Szívesen ismétlem a sajátomként azokat a megindító szavakat, melyekkel Bartolo Longo fejezi be a Rózsafüzér Királynőjéhez szóló híressé vált könyörgését: „Ó, Mária áldott rózsafüzére, édes lánc, mely Istenhez láncolsz minket, szeretet köteléke, mely az angyalokkal egyesítesz, az üdvösség tornya a pokol szakadékában, biztos kikötő az általános hajótörésben, nem hagyunk el soha többé. Te légy erősségünk halálküzdelmünk óráján. Tiéd legyen kialvó életünk utolsó csókja. És ajkunk utolsó lehelete a te édes neved legyen, ó Pompei Rózsafüzér Királynője, ó drága Anyánk, ó bűnösök Menedéke, szomorúak hatalmas Vigasztalója. Légy áldott mindenütt, ma és mindörökké, a földön és az égben.”
A Vatikánból, 2002. október 16-án, pápaságom 25. évének
kezdetén.
II. János Pál pápa
Jegyzetek:
[1] GS 45.
[2] Vö. VI. Pál: Marialis cultus
ap. buzdítás 1974. II. 2-án. 42. p.: AAS 66 (1974) , 153.
[3] Vö. Acta Leonis XIII, 3. (1884),
280–289.
[4] Külön említést érdemel a
rózsafüzérről szóló Il religioso convento ap. levele
1961. IX. 29-én: AAS 53 (1961) 641–647.
[5] Úr Angyala előtti beszéd:
Insegnamenti I. (1978), 75–76.
[6] AAS 93 (2001), 285.
[7] A zsinatot előkészítő években
XXIII. János pápa felszólította a keresztény közösségeket a
rózsafüzér imádkozására a zsinat sikeréért. Vö. levél a Helynök
Bíboroshoz 1960. IX. 28-án: AAS 52 (1960), 814–817.
[8] LG 66.
[9] 32. p.: AAS 93 (2001), 288.
[10] Ua. 33. p.: AAS 93 (2001),
289.
[11] Jól tudjuk és megerősítem,
hogy a magánkinyilatkoztatások nem ugyanolyanok, mint az egész
Egyház számára kötelező nyilvános kinyilatkoztatások. A
Tanítóhivatal feladata megvizsgálni és elismerni a
magánkinyilatkoztatások hitelességét és értékét a hívők jámborsága
számára.
[12] Il segreto meraviglioso del
Santo Rosario per convertirsi e salvarsi: Opere, 1, Scritti
Spirituali, Róma, 1990:729–843.
[13] B. Bartolo Longo: Storia
del Santuario di Pompei. Pompei, 1990:59. – Bartolo
Longo Itáliában, Brindisi mellett, Latianóban született
1841. febr. 11-én. A gimnáziumot a Francavilla Fontana-i
piaristáknál végezte, majd Leccében magánúton jogot tanult.
Annyira szerette a zenét, hogy 1 évig csaknem éhezett, hogy
zongorát és fuvolát vehessen magának. 1863-ban beiratkozott a
nápolyi egyetemre, ahol az erős liberális, egyházellenes hatásra
hitbeli kételyei támadtak, és a spiritiszták közé sodródott,
akiknek ekkor „templomaik” is voltak Nápolyban. 1864-ben
doktorált, hazatért családjához, s ügyvédként kezdett dolgozni. –
Jó barátja, Vincenzo Pepe professzor és Alberto Radente domonkos
atya hatására megtért, fölhagyott az ügyvédi munkával és
szülővárosában, majd Nápolyban egészen Isten és a rászorulók
szolgálatába állt. Nagyon kedvező házasodási lehetőségeket
visszautasítva, tisztasági fogadalmat tett. – Megismerkedett a
Pompei környékén birtokos Marianna De Fusco grófnővel, s gyermekei
nevelője, jószágkormányzója, idővel jótékonykodásában lelki társa
lett. XIII. Leó pápa magánkihallgatáson fogadta őket, s tanácsára
a félreértések és rágalmak elkerülése végett 1885 áprilisában
házasságot kötöttek, de József-házasságban, azaz teljes
megtartóztatásban éltek. A Pompei környékén élő nép vallási
tudatlanságát látva Longo tanítani kezdte őket a katekizmusra és a
rózsafüzérre. Egy kedvesnővértől ajándékba kapott egy vászonra
festett, nagyon rossz állapotban lévő Rózsafüzér Királynője képet.
Restauráltatta, s 1875. november 13-án a birtok egy kicsi
kápolnájának oltárára helyezte. Imameghallgatások után 1876. május
9-én Longo letette egy nagy kegytemplom alapkövét, mely egy év
alatt elkészült, s Győzelmes Boldogasszony tiszteletére
szentelték. A főoltárán elhelyezték a szépen kijavított, keretbe
foglalt és megkoronázott kegyképet. A templom körül Longo
leányárvaházat nyitott, s a szintén általa alapított Rózsafüzér
Leányaira bízta. Megalapította és a Keresztény
Iskolatestvérekre bízta a Bebörtönzöttek Gyermekeinek
Intézetét a Lombroso-elmélet (mely szerint a bűnözés készsége
öröklődik) cáfolatául. Közben folyóirataival (Il Rosario
és Nuova Pompei) és cikkeivel is hirdette és
terjesztette a kegyhely Győzelmes Boldogasszonyának dicsőségét.
Ezáltal a korábban romváros Pompei világhírű kegyhely lett.
Bartolo Longo 1926. október 5-én halt meg. II. János Pál pápa
1980. október 26-án boldoggá avatta.
[14] VI. Pál: Marialis cultus
ap. buzdítás 1974. II. 2-án. 47. p.: AAS 66 (1974), 158.
[15] SC 10.
[16] SC 12.
[17] LG 58.
[18] I Quindici Sabati del
Santissimo Rosario. Pompei, 1916:27.
[19] LG 53.
[20] LG 60.
[21] Vö. Az első Urbi et orbi
rádiós üzenet 1978. X. 17-én: AAS 70 (1978) 927.
[22] Trattato della vera devozione
a Maria, 120: Opere, 1, Scritti Spirituali, Róma, 1990. 430.
[23] KEK 2679.
[24] KEK 2675.
[25] A Rózsafüzér
Királynőjéhez intézett könyörgést, melyet évente
kétszer, májusban és októberben ünnepélyesen imádkoznak, Boldog
Bartolo Longo 1883-ban fogalmazta meg. Ezzel XIII. Leó pápa
fölhívásának tett eleget, mellyel a pápa a rózsafüzérről szóló enciklikájában
fordult a katolikusokhoz, hogy hatékony spirituális segítséget
nyújtsanak a társadalom bajaira.
[26] Divina Commedia, Paradicsom
XXXIII, 13–15. »Donna, se' tanto grande e tanto vali, / che qual
vuol grazia e a te non ricorre, / sua disianza vuol volar
sanz'ali« .
[27] II. János Pál pápa: Novo
millennio ineunte ap. levél, 20. p.: AAS 93 (2001), 279.
[28] VI. Pál: Marialis cultus
ap. buzdítás 1974. II. 2-án. 46. p.: AAS 66 (1974), 155.
[29] II. János Pál pápa: Novo
millennio ineunte ap. levél, 28. p.: AAS 93 (2001), 284.
[30] 515. p.
[31] Úr Angyala előtti beszéd,
1978. X. 29: Insegnamenti I. (1978), 76.
[32] GS 22. p.
[33] Szent Ireneusz: Adversus
haereses III, 18, 1: PG 7, 932.
[34] KEK 2616.
[35] Vö. 33. p.: AAS 93 (2001),
289.
[36] II. János Pál pápa: levél a
művészekhez. 1999. IV. 4., 1. p.: AAS 91 (1999), 1155.
[37] Vö. 46. p.: AAS 66 (1974),
155. Ezt az imamódot az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció
is dicséri a népi ájtatosságokról és liturgiáról szóló direktóriumában:
Principi e orientamenti (2001. XII. 17.), 201.
Vatikánváros, 2002, 165. o.
[38] A Missale II. Vatikáni Zsinat
előtti 1960-as kiadásában Rózsafüzér Királynője ünnepének
könyörgése. Az új misekönyvben nem szerepel.
[39] Vö. 34. p.: AAS 93 (2001),
289.
