OPTATAM TOTIUS

Tartalomjegyzék

I. A PAPNEVELÉS RENDJÉNEK RÉSZLETES KIDOLGOZÁSA
AZ EGYES NEMZETEKNÉL
1. Papnevelési szabályzat

II. A PAPI HIVATÁSOK HATHATÓSABB TÁMOGATÁSA
2. hivatásgondozás
3. A kisszemináriumok

III. A NAGYSZEMINÁRIUMOK SZERVEZETE
4. A képzés egységes célja
5. A papnevelők
6. Az alkalmasság
7. Egyházmegyeközi szemináriumok

IV. AZ ELMÉLYÜLTEBB LELKI NEVELÉSRŐL
8. Krisztussal egyesült élet
9. Ragaszkodás és engedelmesség az Egyház iránt
10. Lemondás a házaséletről
11. A személyiség érettsége
12. A püspökök teendői a papképzésben

V. AZ EGYHÁZI TANULMÁNYOK FELÜLVIZSGÁLATÁRÓL.
13. Alaptanulmányok
14. Krisztus misztériuma a tanulmányok központjában és kezdetén
15. A filozófia
16. A teológia
17. Az oktatás módszere
18. Magasabb fokú tanulmányok

VI. A SZOROS ÉRTELEMBEN VETT LELKIPÁSZTORI KÉPZÉS
19. Fölkészülés a papi szolgálatra
20. Nyitottság a világ felé
21. Lelkipásztori gyakorlatok

VII. A TANULMÁNYOK BEFEJEZÉSE UTÁN
22. Továbbképzés
Befejezés

A II. Vatikáni Zsinat OPTATAM TOTIUS kezdetű
dekrétuma a papképzésről.

PÁL PÜSPÖK
ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL

A Szent Zsinat jól tudván, hogy az egész Egyház óhajtott megújulása nagyrészt azon múlik,[1] áthatja-e a papok szolgálatát a krisztusi lelkület, hangsúlyozza a papképzés döntő fontosságát, és meghatároz néhány alapvető elvet, amelyek megerősítik az évszázadok gyakorlata által már kipróbált törvényeket, de újakat is hoznak, amelyek a Szent Zsinat konstitúcióinak és dekrétumainak, s az idők megváltozott igényeinek is megfelelnek. Az így megújuló papnevelésre a katolikus papság egysége miatt az összes egyházmegyés, szerzetes és bármilyen szertartású papnak szüksége van; az előírásokat tehát, amelyek közvetlenül az egyházmegyés papságot tartják szem előtt, a megfelelő módosításokkal valamennyiükre alkalmazni kell.


I. A PAPNEVELÉS RENDJÉNEK RÉSZLETES KIDOLGOZÁSA
AZ EGYES NEMZETEKNÉL

(Papnevelési szabályzat)
1. Az egyes népek és vidékek annyira különböznek egymástól, hogy csak általános törvényeket lehet hozni, ezért minden egyes nemzet vagy szertartás számára alkossanak a püspöki konferenciák külön Papnevelési szabályzatot,[2] hagyassák jóvá az Apostoli Szentszékkel és időnként vizsgálják fölül. E szabályzatban az egyetemes törvényeket úgy alkalmazzák a helyek és idők körülményeihez, hogy a papképzés mindig tekintettel legyen annak a vidéknek lelkipásztori követelményeire, ahol a papi szolgálatot végzik.


II. A PAPI HIVATÁSOK HATHATÓSABB TÁMOGATÁSA

(Hivatásgondozás)
2. A hivatások ébresztése az egész keresztény közösségre tartozik,[3] melynek elsősorban egészen komoly keresztény élettel kell e kötelességének megfelelnie. A legtöbbet a családok teszik, amelyek a hit, szeretet és jámborság szellemét sugározva első szemináriumnak számítanak; továbbá a plébániák, amelyeknek virágzó életében részt vesznek a fiatalok. A tanítók és mindazok, akik a gyermekek és ifjak képzésével bármilyen módon foglalkoznak, különösképpen a katolikus egyesületek, igyekezzenek a rájuk bízott ifjakból olyan embert nevelni, aki képes Isten hívását észrevenni és szívesen követni. A papok a legnagyobb fokban érvényesítsék apostoli buzgóságukat, amikor a hivatások ápolásáról van szó, és alázatos, dolgos életük, derűs lelkületük, kölcsönös szeretetük és testvéri együttműködésük vonzza a fiatalokat a papság felé.

A püspököknek a hivatások támogatásában az a feladatuk, hogy ébresszék híveik felelősségtudatát, gondoskodjanak az erők és tevékenységek szoros összefogásáról; azokat pedig, akiket megítélésük szerint Isten a szolgálatára hív, áldozatot nem kímélve atyaként segítsék.

Isten egész népének ez a tevékeny összefogása a hivatások ápolására válasz az isteni gondviselés működésére, mely azokat az embereket, akiket Isten kiválasztott, hogy részesedjenek Krisztus hierarchikus papságában, megajándékozza a szükséges képességekkel, és kegyelmével segíti; az Egyház törvényes szolgáira rábízza, hogy vizsgálják ki alkalmasságukat, a kipróbált jelölteket pedig, akik ezt a nagy tisztséget helyes szándékkal és teljesen szabadon kérik, hívják meg, és a Szentlélek pecsétjével Isten tiszteletére és az Egyház szolgálatára szenteljék föl.[4]

A Szent Zsinat az együttműködésnek elsősorban az olyan hagyományos formáit ajánlja, mint az állhatatos imádság, a keresztény bűnbánat, a Krisztus-hívők egyre magasabb fokú oktatása -- szentbeszédekkel, katekézisekkel, tömegkommunikációs eszközökkel --, mely megvilágítja a papi hivatás szükségességét, lényegét és kiválóságát. Emellett elrendeli, hogy -- az egyes egyházmegyékben, területeken vagy nemzeteken belül meglévő vagy szervezendő -- Hivatásgondozó művek (Opera vocationum) az ide vonatkozó pápai intézkedéseknek megfelelően a hivatásgondozás ügyét tervszerűen, szívós munkával, a mai lélektan és szociológia minden értékes eredményét fölhasználva irányítsák, és ugyanannyi szakszerűséggel, mint lelkesedéssel támogassák.[5]

A hivatásgondozás a nagylelkűség szellemében emelkedjék fölül az egyházmegyék, nemzetek, szerzetesrendek és szertartások határain, és az egyetemes Egyház szükségleteit tekintetbe véve főként azokra a vidékekre irányítsa az erőket, ahol sürgetőbb szükség szólítja a munkásokat az Úr szőlőjébe.

(A kisszemináriumok)
3. A bontakozó hivatások ápolására alapított kisszemináriumokban sajátos vallási neveléssel, elsősorban a megfelelő lelkivezetéssel arra készítsék föl a növendékeket, hogy a megváltó Krisztust odaadó lélekkel és tiszta szívvel kövessék. Az elöljárók atyai vezetése alatt -- melyet a szülők közreműködése is támogasson -- olyan életet éljenek, amely a serdülők korával, lelkivilágával és fejlődésével összhangban van, és mindenben alkalmazkodik a józan lélektan törvényeihez; kellőképpen ismerjék tehát az életet, s tartsák fönn az érintkezést a családjukkal.[6] Amiket a következőkben a nagyszemináriumról fogunk mondani, a kisszemináriumra is alkalmazni kell, amennyiben céljával és természetével egyeznek. A növendékek tanulmányi rendjét úgy kell meghatározni, hogy tanulmányaikat másutt kellemetlenségek nélkül folytathassák, ha más életmódot választanak.

Hasonló gondossággal kell ápolni a serdülők és fiatalemberek bontakozó hivatását az olyan intézetekben, amelyek az adott helyzetben a kisszemináriumok célját is szolgálják, s azokét is, akik más iskolákban, egyéb intézetekben tanulnak. Sok gondot fordítsanak a későbbi hivatások számára létesült intézetekre és kezdeményezésekre.


III. A NAGYSZEMINÁRIUMOK SZERVEZETE

(A képzés egységes célja)
4. A papneveléshez szükség van nagyszemináriumokra. Bennük a növendékek egész képzésének arra kell irányulnia, hogy az Úr Jézus Krisztus, a Mester, a Pap és a Pásztor példája szerint igazi lelkipásztorokká formálódjanak.[7] Készítsék föl tehát őket az ige szolgálatára, hogy Isten kinyilatkoztatott igéjét egyre jobban értsék, átelmélkedve magukévá tegyék, ajkukkal és életükkel is kifejezzék; az istentisztelet és a megszentelés szolgálatára, hogy imádságukkal és a liturgiában való részvételükkel az üdvösség művét az eucharisztikus áldozat és a szentségek által valósítsák meg; a pásztori szolgálatra, hogy tudják megjeleníteni az emberek előtt Krisztust, aki "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért" (Mk 10,45; vö. Jn 13,12--17), és mindenki szolgáiként, minél többeket megnyerjenek (vö. 1Kor 9,19).

Ezért a papnevelés minden része -- a lelki, az értelmi és a fegyelmi nevelés -- egységesen erre a lelkipásztori célra irányuljon, s ennek elérésére az elöljárók és tanárok fogjanak össze fáradhatatlan és egyetértő munkálkodással a püspöki tekintélynek hűségesen engedelmeskedve.

(A papnevelők)
5. Mivel a növendékek képzése a bölcs törvényektől is, de leginkább az alkalmas nevelőktől függ, a szemináriumi elöljárókat és tanárokat a legkiválóbb papok közül kell kiválasztani,[8] és alapos tudással, megfelelő lelkipásztori tapasztalat után és külön lelki és pedagógiai képzéssel kell őket feladatukra fölkészíteni. Szervezni kell tehát ilyen célzattal működő intézményeket vagy legalább jól összeállított tanfolyamokat, s a szemináriumok elöljárói tartsanak összejöveteleket meghatározott időközökben.

Az elöljárók és a tanárok mélyen érezzék át, hogy mennyire tőlük, az ő gondolkodás- és cselekvésmódjuktól függ a növendékek képzésének eredménye. A rektor vezetése alatt a lelkület és a tevékenység igazi közösségét alakítsák ki; egymás között és a növendékekkel együtt olyan családdá váljanak, mely megfelel az Úr imájának: "hogy egy legyenek" (Jn 17,11), s amely növeli a növendékekben hivatásuk örömét. A püspök pedig a megkülönböztetett szeretet állandó gondoskodásával bátorítsa azokat, akik a szemináriumban munkálkodnak, s mutassa meg a növendékeknek is, hogy igazi atyjuk Krisztusban. A papok valamennyien úgy becsüljék a szemináriumot, mint az egyházmegye szívét, és készségesen legyenek segítségére.[9]

(Az alkalmasság)
6. Minden növendék korát és fejlődési fokát szem előtt tartva, éber gonddal kell vizsgálni a jelölt helyes szándékát és szabad elhatározását, lelki, erkölcsi és értelmi alkalmasságát, testi és pszichikai egészségét, figyelembe véve a családban örökölt hajlamokat is. Mérlegelni kell, hogy megvan-e a jelöltben a képesség a papi élet terheinek viselésére és a lelkipásztori teendők ellátására.[10]

A növendékek megválogatásában és kipróbálásában mindig határozott magatartást kell tanúsítani, még ha fájó is a paphiány,[11] Isten ugyanis nem hagyja Egyházát papok nélkül, ha az arra méltókat a szentelés felé segítik, a nem alkalmasakat pedig még idejében atyailag más feladatok felé irányítják, és abban segítik, hogy keresztény hivatásuk tudatában örömmel vállalják a világi apostolkodást.

(Egyházmegyeközi szemináriumok)
7. Ahol nem képes minden egyházmegye saját szemináriumot kellően fönntartani, közös szemináriumokat kell létesíteni több egyházmegye, egy egész régió vagy egy ország számára, hogy a növendékek alapos képzéséről -- ami ebben az esetben a legfőbb törvény -- minél jobban gondoskodni lehessen. Ezeket az egyházmegyeközi vagy nemzeti szemináriumokat az érdekelt püspökök által megállapított[12] és az Apostoli Szentszék által jóváhagyott szabályok szerint kell igazgatni.

A nagylétszámú szemináriumokban, megtartva a vezetés és a tudományos oktatás egységét, a növendékeket kisebb csoportokba kell beosztani, hogy személyes nevelésüket jobban lehessen biztosítani.


IV. AZ ELMÉLYÜLTEBB LELKI NEVELÉSRŐL

(Krisztussal egyesült élet)
8. A lelki nevelést a tudományos és a lelkipásztori képzéssel szorosan össze kell kapcsolni, és főként a spirituális segítségével[13] úgy kell végezni, hogy a növendékek megtanuljanak bensőséges és állandó közösségben élni az Atyával az ő Fia, Jézus Krisztus által a Szentlélekben. A papszentelés által a Pap Krisztushoz kell hasonlóvá válniuk; szokják meg tehát, hogy az egész élet bensőséges megosztásával mint barátai ragaszkodnak hozzá .[14] Úgy éljék az Ő húsvéti misztériumát, hogy később a rájuk bízott népet is be tudják abba vezetni. Tanulják meg Krisztust keresni a hűséges elmélkedéssel Isten szaváról, és a tevékeny részvétellel az Egyház szent misztériumaiban, elsősorban az Eucharisztiában és a zsolozsmában;[15] a püspökben, aki őket küldi és az emberekben is, akikhez őket küldetésük vezérli, különösen a szegényekben, gyermekekben, betegekben, bűnösökben és hitetlenekben. A Boldogságos Szűz Máriát pedig, akit a kereszten haldokló Jézus Krisztus a tanítványoknak anyául adott, gyermeki bizalommal szeressék és tiszteljék.

Nagyon a lelkükre kell kötni az Egyház tiszteletreméltó szokása által ajánlott áhítatgyakorlatokat; s arra is gondolni kell, hogy ne csak ezekből álljon a lelki nevelés, és ne csak érzelmi vallásosságot alakítson ki. Tanuljanak meg a növendékek inkább az Evangélium szellemében élni; legyenek szilárdak a hitben, reményben és szeretetben, hogy ezeknek a gyakorlása által imádságos lelkületre tegyenek szert;[16] erősítsék és bástyázzák körül hivatásukat; gyarapodjanak a többi erényekben is és növekedjenek a buzgóságban, mely minden embert meg akar nyerni Krisztusnak.

(Ragaszkodás és engedelmesség az Egyház iránt)
9. Az Egyház misztériuma, melyet ez a Szent Zsinat bemutatott, úgy hassa át a növendékeket, hogy alázatos és fiúi szeretet kapcsolja őket Krisztus helytartójához, a papszentelés után pedig püspökükhöz hűséges munkatársként ragaszkodva és együttműködve a paptestvérekkel tanúi legyenek annak az egységnek, amely Krisztushoz vonzza az embereket.[17] Tanulják meg, hogyan kell kitárult szívvel részt venni az egész Egyház életében Szent Ágoston mondása szerint: "Amennyire szereti valaki Krisztus Egyházát, annyira övé a Szentlélek."[18] A papnövendékek világosan értsék meg, hogy nem uralkodásra vagy valamilyen megtisztelő állásra vannak rendelve, hanem Isten szolgálatára és a lelkipásztori munkára vannak lefoglalva. Különös gonddal kell nevelni a növendékeket a papi engedelmességre, az igénytelen életmódra és az önmegtagadás szellemére,[19] hogy szokják meg a készséges lemondást azokról a dolgokról is, melyek megengedettek ugyan, de nem hasznosak, és mindig a megfeszített Krisztushoz akarjanak hasonlóvá válni.

Föl kell világosítani a növendékeket a papi élet terheiről, el nem hallgatva a papi élet semmilyen nehézségét; de a rájuk váró tevékenységben ne csak a veszélyeket lássák, hanem épp a lelkipásztori munkából merítsék a lehető legnagyobb erőt lelki életükhöz.

(Lemondás a házaséletről)
10. Azokat a növendékeket, akik saját szertartásuk szent és szilárd törvényei szerint a papi cölibátus tiszteletreméltó hagyományát követik, lelkiimeretes gondossággal kell erre az állapotra nevelni. Benne ugyanis a házastársi kapcsolatról a mennyek országáért lemondva (vö. Mt 19,12), az új szövetségnek teljesen megfelelő osztatlan szeretettel[20] ragaszkodnak az Úrhoz, tanúságot tesznek a föltámadás mellett (vö. Lk 20,36)[21] és igen hathatós segítséget nyernek annak a tökéletes szeretetnek a szüntelen gyakorlására, amellyel a papi szolgálatban mindenkinek mindene tudnak lenni.[22] Mélyen érezzék át, milyen hálás szívvel kell vállalniuk ezt az állapotot, nemcsak mint az egyházi törvény parancsát, hanem mint Istennek alázattal kiesdendő drága ajándékát is, melyre a Szentlélek kegyelmének ösztönzésére és segítségével szabad lélekkel és nagylelkűen törekedjenek válaszolni.

A Krisztus és az Egyház közti szeretetet megjelenítő keresztény házasság kötelességeit és méltóságát kellőképpen ismerjék meg a növendékek (vö. Ef 5,22--23); de lássák be, hogy különb ennél a Krisztusnak szentelt szüzesség,[23] hogy éretten megfontolt és nagylelkű választás után egész testük és lelkük fölajánlásával szenteljék magukat az Úrnak.

Figyelmeztetni kell őket azokra a veszélyekre, amelyek tisztaságukat fenyegetik, főként a jelen kor társadalmában.[24] Tanulják meg isteni és emberi segítségekre támaszkodva úgy beépíteni életükbe a házasságról való lemondást, hogy személyiségük és munkálkodásuk ne csak kárt ne szenvedjen a cölibátus miatt, hanem általa szerezzék meg a teljesebb uralmat a test és a lélek fölött, gyarapodjék személyi érettségük, és éljék át mélyebben az evangéliumi boldogságot.

(A személyiség érettsége)
11. Az elöljárók lelkiismeretesen ragaszkodjanak a keresztény nevelés szabályaihoz, és nagy szakértelemmel egészítsék ki azokat a józan pszichológia és pedagógia újabb megállapításaival. Bölcs nevelés által ki kell munkálni a növendékekben a kellő emberi érettséget is; ennek bizonysága főként a lélek kiegyensúlyozottsága, a megfontolt döntésekre való képesség és a józan ítéletalkotás eseményekről és emberekről. Szokják meg a növendékek, hogy komolyan törődjenek jellemük formálásával; legyenek erőslelkűek; általában tanulják meg nagyrabecsülni azokat az erényeket, amelyek sokat számítanak az emberek szemében, és amelyek Krisztus szolgáját megbecsültté teszik;[25] ilyenek az őszinteség, az igazságérzet, az adott szó megtartása, az udvariasság, a szeretettel párosult szerény beszédmód.

A szemináriumi élet fegyelmét nemcsak úgy kell tekinteni, mint a közös élet és a szeretet hathatós védelmét, hanem mint az egész nevelés szükséges részét az önuralom megszerzésére, az érett személyiség kialakítására és a lélek egyéb készségeinek kibontakoztatására. Ezek az értékek segítik leginkábbb az Egyházat, hogy rendezett és gyümölcsöző legyen a munkája. A fegyelmet azonban úgy kell begyakorolni, hogy az a növendékekben belső készséggé váljék, azaz az elöljárók tekintélyét belső meggyőződésből, a lelkiismeret szerint (vö. Róm 13,5) és természetfölötti meggondolások alapján fogadják el. A fegyelmi előírásokat a növendékek korához oly módon kell alkalmazni, hogy miközben fokozatosan elsajátítják az önfegyelmet, tanuljanak meg okosan élni a szabadságukkal, saját kezdeményezésből és szorgalmasan dolgozni,[26] társaikkal és a világiakkal együttműködni.

Az egész szemináriumi rendet, amelyet a jámborságra, a csöndre, s a kölcsönös segítésre törekvésnek kell áthatnia, úgy kell kialakítani, hogy bevezetés legyen a későbbi papi életbe.

(A püspökök teendői a papképzésben)
12. A püspökökre tartozik: hogy megfelelő időt biztosítsanak a lelki életbe való bevezetés számára annak érdekében, hogy a lelki nevelés szilárd alapra támaszkodjék, és a növendékek érett megfontoltsággal vállalhassák hivatásukat; annak megfontolása, hogy mikor időszerű a tanulmányok valamelyes megszakítása vagy lelkipásztori gyakorlat a papjelöltek alaposabb kipróbálása érdekében; hogy a különböző vidékek körülményeinek megfelelően eldöntsék, fölemeljék-e az egyetemes jog által a nagyobb rendek fölvételéhez jelenleg megkövetelt életkort; hogy a növendékek a teológiai tanulmányok befejezése után megfelelő ideig fölszentelt diákonusként működjenek-e a papszentelés előtt.


V. AZ EGYHÁZI TANULMÁNYOK FELÜLVIZSGÁLATÁRÓL

(Alaptanulmányok)
13. Mielőtt a papnövendékek a szoros értelemben vett egyházi tanulmányokhoz fognának, meg kell szerezniük azt a humán és természettudományos műveltséget, melynek birtokában az ifjak saját országukban felsőbb tanulmányokba kezdhetnek. Ezen felül a latin nyelvet is el kell sajátítaniuk, azon a fokon, mely lehetővé teszi, hogy a tudományos forrásokat és az Egyház megnyilatkozásait érthessék és fölhasználhassák.[27] Tanítani kell minden szertartás saját liturgikus nyelvét, és nagyon támogatni kell a Szentírás és a Szenthagyomány nyelveinek megfelelő ismeretét.

(Krisztus misztériuma a tanulmányok központjában és kezdetén)
14. Az egyházi tanulmányok felülvizsgálatánál elsősorban arra kell ügyelni, hogy a filozófiai és teológiai tárgyakat jobban egyeztessék, és egységesen arra irányítsák, hogy a növendékek lelkében mind jobban föltáruljon Krisztus misztériuma, amely az emberiség egész történelmét átjárja, szüntelenül hat az Egyházban, és főként a papi szolgálat által fejti ki hatásait.[28]

Hogy a növendéknek e látásmódot mindjárt az oktatás kezdetén meg lehessen tanítani, az egyházi tanulmányokat megfelelő ideig tartó bevezető kurzussal kell kezdeni; s úgy kell előadni az üdvösség misztériumát, hogy a növendékek az egyházi tanulmányok értelmét, rendjét és lelkipásztori célját fölfogják, ugyanakkor kapjanak segítséget, hogy egész életüket a hitre tudják építeni és szellemével át tudják hatni, s hivatásukat személyes önátadással és örvendező lélekkel tudják vállalni.

(A filozófia)
15. A filozófiai tárgyakat úgy kell tanítani, hogy azok a növendékeket elsősorban az ember, a világ és Isten megalapozott és összefüggő ismeretének megszerzésére vezessék. Az oktatás támaszkodjék az örökérvényű filozófiai örökségre,[29] vegye figyelembe a kor filozófiai kutatásait -- különösképpen azokat, amelyek az adott országban nagyobb hatásúak --, és a természettudományok újabb fejlődését is, hogy fölkészítse a növendékeket koruk sajátosságának megértésére és a koruk embereivel való párbeszédre.[30]

A filozófia történetét úgy kell előadni, hogy miközben a növendékek meglátják a különféle rendszerek végső alapelveit, magukévá tegyék azt, ami azokban igaznak bizonyul, és legyenek képesek a tévedések gyökereit föltárni és megcáfolni.

Maga a tanítás módja ébresze föl a növendékekben az igazság szigorú keresésének, megfigyelésének és bizonyításának szeretetét, ugyanakkor az emberi megismerés határainak becsületes beismerését is. Alaposan tárgyalják meg a filozófiának és az élet valódi problémáinak összefüggéseit, valamint azokat a kérdéseket, amelyek a növendékek értelmét foglalkoztatják. Arra is rá kell vezetni őket, hogy észrevegyék a kapcsolatokat a filozófiai témák és az üdvösség misztériumai között, melyeket a teológiában a hit magasabbrendű fényénél fognak tanulmányozni.

(A teológia)
16. A teológiai tárgyakat a hit fényénél az Egyház Tanítóhivatalának vezetése mellett[31] úgy kell előadni, hogy a növendékek a katolikus tanítást szabatosan az isteni kinyilatkoztatásból merítsék, komolyan mélyedjenek el benne, tegyék lelki életük táplálékává,[32] és legyenek képesek azt papi szolgálatukban hirdetni, magyarázni és megvédeni.

Megkülönböztetett gonddal kell bevezetni a növendékeket a szentírástudományba, melynek az egész teológia lelkének kell lennie. A megfelelő introdukció után gondosan be kell őket avatni a szentírásmagyarázat módszerébe;[33] tekintsék át az isteni kinyilatkoztatás legfőbb témáit, és találjanak a Szentírás mindennapi olvasásában és elmélkedésében késztetést és táplálékot.[34]

A dogmatikát úgy kell elrendezni, hogy először a biblikus témákat adja elő; majd mutassa be, hogy a keleti és nyugati egyházatyák mivel járultak hozzá a kinyilatkoztatás egyes igazságainak hűséges áthagyományozásához és kifejtéséhez, s tárja föl az Egyház általános történelmével összefüggésben a dogma további történetét;[35] az üdvösség misztériumainak minél teljesebb megvilágítása végett tanítsa meg a növendékeket arra, hogy Szent Tamást követve spekulatív módon mélyedjenek el bennük és lássák meg összefüggéseiket;[36] vezesse rá őket annak a fölismerésére, hogy ezek a misztériumok a liturgikus cselekményekben[37] és az Egyház egész életében mindig jelen vannak és kifejtik hatásukat; és tanítsa meg őket arra, hogy az emberi problémák megoldását a kinyilatkoztatás fényénél keressék, a kinyilatkoztatott örök igazságokat az emberi dolgok változó világára alkalmazzák; s végül tudják az igazságokat korszerűen közölni embertársaikkal.[38]

A többi teológiai tárgyat is így, Krisztus misztériumával és az üdvösség történetével eleven kapcsolatban kell megújítani. Különös gondot kell fordítani az erkölcstan tökéletesítésére, melynek tudományos kifejtése jobban táplálkozzék a Szentírás tanításából, világítsa meg a hivők hivatásának nagyszerűségét Krisztusban, és mutassa be azt a kötelezettségüket, hogy szeretetből sokat tegyenek a világ életéért. Hasonlóképpen a kánonjog előadásában és az egyháztörténelem tanításában is tekintettel kell lenni az Egyház misztériumára, a Szent Zsinat Egyházról szóló konstitúciójának tanítása alapján. A liturgiát, amelyet az igazi keresztény lelkiség első és nélkülözhetetlen forrásának kell tartani, a szent liturgiáról szóló konstitúció 15--16. pontjának szellemében kell tanítani.[39]

Figyelembe véve a különböző vidékek körülményeit, be kell vezetni a növendékeket a Római Apostoli Széktől elkülönült egyházak és egyházi közösségek alaposabb ismeretébe, hogy e Szent Zsinat előírásai szerint részt vehessenek a keresztények egységének helyreállításában.[40]

Meg kell őket ismertetni a vídékükön jobban elterjedt vallásokkal, hogy fölismerjék azt, ami Isten akaratából jó és igaz van bennük; vissza tudják utasítani a tévedéseket, s képesek legyenek az igazság teljes fényét nyújtani azoknak, akik még nélkülözik.

(Az oktatás módszere)
17. Mivel az elméleti képzésnek nem a puszta ismeretközlésre, hanem a növendékek igaz és elmélyült formálására kell törekednie, fölül kell vizsgálni az oktatási módszereket az előadások, a vizsgák és gyakorlatok tekintetében, s abból a szempontból is, miképpen lehet serkenteni a növendékek egyéni vagy csoportos tanulását. Az oktatásnak egységesnek és alaposnak kell lennie, kerülni kell a tárgyak és az előadások szaporítását, s el kell hagyni azokat a kérdéseket, melyeknek már alig van jelentőségük, vagy magasabb fokú egyetemi tanulmányokra kell hagyni.

(Magasabb fokú tanulmányok)
18. A püspökök gondoskodjanak arról, hogy a jellemük, erényeik és tehetségük alapján alkalmas ifjakat magasabb szintű intézetekbe, fakultásokra vagy egyetemekre küldjék, ahol teológiai vagy más, célszerűnek mutatkozó szaktárgyakban mélyebb tudományos képzést kapjanak, és olyan papokká formálódjanak, akik az apostolkodás különlegesebb feladataiban is helyt tudnak állni. Lelki nevelésüket és lelkipásztori kiképzésüket azonban, főként ha még nem fölszentelt papok, semmiképpen sem szabad elhanyagolni.


VI. A SZOROS ÉRTELEMBEN VETT LELKIPÁSZTORI KÉPZÉS

(Fölkészülés a papi szolgálatra)
19. A lelkipásztori törődés, melynek a növendékek egész nevelését meg kell határoznia,[41] azt is megköveteli, hogy alaposan képezzék ki őket a papi szolgálattal különösképpen együttjáró dolgokra, főként a hitoktatásra és a prédikációra, a liturgia végzésére és a szentségek kiszolgáltatására, a karitatív tevékenységre, a tévelygők és hitetlenek megsegítésére és a többi lelkipásztori teendőre. Gondosan föl kell készíteni őket a lelkivezetés művészetére, hogy az Egyház tagjait mindenekelőtt a teljesen tudatos és apostoli keresztény életre és állapotbeli kötelességeik teljesítésére tudják vezetni; s jól tanulják meg segíteni a férfi és női szerzeteseket, hogy sajátos hivatásuk kegyelmében állhatatosan megmaradjanak és a maguk szerzetének szellemében fejlődjenek.[42]

Összefoglalva, ki kell fejleszteni a növendékekben azokat a készségeket, amelyek leginkább segítenek az emberekkel való párbeszédben, például hogy tudjanak másokat meghallgatni, és tudjanak kitárulni a szeretet szellemében mindenféle emberi ínség felé.[43]

(Nyitottság a világ felé)
20. Tanítsák meg a növendékeket, hogy helyes módszerrel és az egyházi tekintély törvényei szerint miként lehet segédtudományként fölhasználni a pedagógiai, a pszichológiai és a szociológiai tudományágakat.[44] Alaposan képezzék ki őket a világiak apostoli tevékenységének serkentésére és ébrentartására,[45] az apostolkodás különféle és eredményesebb formáinak előmozdítására. Azt az igazán katolikus lelkületet alakítsák ki bennük, mellyel túl tudnak tekinteni saját egyházmegyéjük, nemzetük vagy szertartásuk határain, és az egész Egyház gondjával tudnak törődni, készen arra, hogy az Evangéliumot bárhol hirdessék.[46]

(Lelkipásztori gyakorlatok)
21. Mivel a növendékeknek az apostoli munka művészetét nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is el kell sajátítaniuk, s tudniuk kell a saját felelősségükre is és közösségi munkában is tevékenykedni, ezért már tanulmányaik idején megfelelő gyakorlatok útján -- a szünidőben is -- be kell őket avatni a lelkipásztorkodásba. E módszeres és lelkipásztorkodásban jártas papok által vezetett gyakorlatoknak a püspök bölcs megítélése szerint alkalmazkodniuk kell a növendékek korához és a helyi körülményekhez. De soha ne feledjék a természetfölötti eszközök döntő erejét sem.[47]


VII. TOVÁBBKÉPZÉS A TANULMÁNYOK BEFEJEZÉSE UTÁN

22. Mivel a papság képzését, elsősorban az újabb társadalmi körülmények miatt, a szemináriumi tanulmányok befejezése után is folytatni és tökéletesíteni kell,[48] a püspöki konferenciák feladata lesz, hogy erre az egyes országokban minél megfelelőbb módokat találjanak. Ilyenek például a célszerűen kiválogatott plébániákkal együttműködő lelkipásztori intézetek, a meghatározott időközökben tartott összejövetelek és alkalmas gyakorlatok. Mindezek lelkiségi, szellemi és lelkipásztori téren fokozatosan bevezethetik a fiatal papokat a papi életbe és az apostoli tevékenységbe, s állandó megújulásuk és gazdagodásuk forrásai lehetnek.

(Befejezés)
E Szent Zsinat Atyái folytatván a Trentói Zsinat által megkezdett munkát, miközben nagy reménységgel eltelve a szemináriumok elöljáróira és tanáraira bízzák, hogy Krisztus papjait a megújulás e Szent Zsinat által javasolt szellemében képezzék, nyomatékosan buzdítják azokat, akik a papi szolgálatra készülnek, hogy érezzék át: rájuk, az Egyház reménységére van bízva a lelkek üdvössége, s készséges lélekkel vállalva e dekrétum előírásait, bőséges, maradandó gyümölcsöt teremjenek.

Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.

Kelt Rómában, Szent Péternél,1965. október 28-án.
Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke

Következnek a Szent Zsinati atyák aláírásai

Jegyzetek:

[1] Hogy Isten egész népének a boldogulása magának Krisztusnak az akaratából mennyire és leginkább a papi szolgálaton múlik, kiviláglik azokból a szavakból, ame­lyekkel az Úr az apostolokat és az ő utó­daikat és munkatársaikat az evangélium hirdetőivé tette, az új választott nép veze­tőivé és Isten titkainak a sáfáraivá; meg-erősítik ezt az Atyák mondásai és a római pápák többszöri megnyilatkozásai.
Vö. elsősorban:
Szent Pius, Haerent animo, buzdítás a papsághoz, 1908. aug. 4.; S. Pii Acta IV., 237-264. lap.
Pius, Ad catholici Sacerdotii, körle­vél, 1935. dec. 20.: AAS 28 (1936), főként 37., 52. lap.
Pius, Menti nostrae, apostoli buzdí­tás, 1950. szept. 23.: AAS 42 (1950), 657-702. lap.
XXIII. János, Sacerdotii Nostri primor-dia, körlevél, 1959. aug. 1.: AAS 51 (1959), 545-579. lap.
VI. Pál, Summi Dei Verbum, 1963. nov. 4.: AAS 55 (1963), 979-995. lap.
[2] Az egész papképzést, vagyis a szemináriumi szabályokat, a lelki nevelést, a tanulmányok szabályozását, a növendékek közös életét és fegyelmét, lelkipásztori gyakorlatait a különböző helyi viszonyok-hoz kell alkalmazni. Ezt az alkalmazást az alapvető irányelveket tekintve, az egyetemes előírások szerint kell végrehajtania a püspökkari konferenciáknak a megyés-papság számára, és megfelelő módon, az illetékes elöljáróknak a szerzetes papság részére. (Vö. a Sedes Sapientiae apostoli rendelkezéshez kapcsolt általános szabályokat, 19. cikkely.)
[3] A legnagyobb gondok között, amelyek ma az egyházat nyomják, majdnem mindenütt legelső a papi hivatások csekély száma. Vö. XII. Pius, Menti Nostrae, apostoli buzdítás: "... a papok száma akár a katolikus-lakta vidékeken, akár a missziós területeken, legtöbbször nem elégséges a növekvő szükségekhez képest" [AAS 42 (1950), 682. lap.]
XXIII. János: "A papi és szerzetesi hivatások problémája mindennapi gondja a pápának... ez az imájának az esengése, lelkének forró fohásza." (I. Congressus Internationalis de Vocationibus ad Status Perfectionis-hoz intézett szózatból, 1961. dec. 16.: L'Osservatore Romano, 1961. dec. 17.)
[4] XII. Pius, Sedes Sapientiae, apostoli rendelkezés, 1956. máj. 31.: AAS 48 (1956), 357. lap.
VI. Pál, Summi Dei Verbum, apostoli levél, 1963. nov. 4.: AAS 55 (1963), 984. lap skk.
[5] Vö. elsősorban: XII. Pius, Cum nobis, motu proprio "de Pontifico Opere Vocationum Sacerdotalium apud S. Congregationem Seminariis et Studiorum Universitatibus praepositam constituendo", 1941. nov. 4.: AAS 33 (1941), 479. lap; cum adnexis Statutis et Normis ab eadem S. Congregatione promulgatis die 8 sept. 1943. - Cum supremae, motu proprio "de Pontificio Opere primario religiosarum vocationum", 1955. febr. 11.: AAS 47 (1955), 266. lap; cum adnexis Statutis et Normis a S. Congr. de Religiosis promulgatis (uo. 298-301. lap) - II. vat. zsin. de accomodata renovatione vitae religiosae határozat, 24; de Pastorali Episcoporum munere in Ecclesia, 15.
[6] Vö. XII. Pius, Menti Nostrae, apostoli buzdítás, 1950. szept. 23.: AAS 42 (1950), 685. lap.
[7] Vö. II. vat. zsin. de Ecclesia, dogmatikai konstitúció, 28: AAS 57 (1965), 34. lap.
[8] XI. Pius, Ad Catholici Sacerdotii, kör-levél, 1935. dec. 20.: AAS 28 (1936), 37. lap: "Lelkiismeretes legyen elsősorban az elöljárók és tanárok kiválasztása... Az ilyen szent testületeknek adjátok a legki-válóbb erényekkel ékes papokat; ne essék nehezetekre őket más, látszatra ugyan jelentősebb, beosztásoktól elvonni, amelyek azonban ezzel az alapvető dologgal, aminek a szerepét semmi más sem veheti át, nem hasonlíthatók össze." Ezt az elvet, hogy a legjobbakat kell kiválasztani, újra nyomatékozza XII. Pius Brazília főpásztoraihoz intézett apostoli levelében, 1947. ápr. 23.: Discors e Radiomessaggi, 9, 579-580. lap.
[9] A szeminárium segítésének általános kötelességéről vö. VI. Pál, Summi Dei Verbum, apostoli levél, 1963. nov. 4.: AAS 53 (1963), 984. lap.
19 Vö. XII. Pius, Menti Nostrae, apostoli buzdítás, 1950. szept. 23.: 42 (1950), 684. lap.; és vö. S. Congreg. de Sacramentis, Magna equidem, körlevél a főpásztorokhoz, 1935. dec. 27.,
[10] - A szerzetesekre nézve vö. Statuta Generalia adnexa Constitutioni Apostolicae Sedes Sapientiae, 1956. máj. 31., 33. cikk.
VI. Pál, Summi Dei Verbum, apostoli levél, 1963. nov. 4.: AAS 55 (1963), 987. lap sk.
[11] Vö. XI. Pius, Ad Catholici Sacerdotii, körlevél, 1935. dec. 20.: AAS 28 (1936), 41. lap.
[12] Arról történik intézkedés, hogy a regionális vagy nemzeti szemináriumok szabályainak a megállapításában az összes érdekelt püspökök részt vegyenek, hatályon kívül helyezve a kánonjogi kódex 1357. kánonja 4. §-ának az előírását.
[13] Vö. XII. Pius, Menti Nostrae, apostoli buzdítás, 1950. szept. 23.: AAS 42 (1950), 674 lap.; S. Congr. de Sem. et Stud. Univ., La formazione spirituale del candidato al sacerdozio, Citta del Vaticano, 1965.
[14] Vö. X. Szent Pius, Haerent animo, buzdítás a katolikus papsághoz, 1908. aug. 4.: S. Pii X. Acta, IV, 242-244. lap;
XII. Pius, Menti Nostrae, apostoli buzdítás, 1950. szept. 23.: AAS 42 (1950), 659-661. lap; XXIII. János, Sacerdotii Nostri Primordia, körlevél, 1959. aug. 1.: AAS 51 (1959), 550. lap. sk.
[15] Vö. XII. Pius, Mediator Dei, körlevél, 1947. nov. 20.: AAS 39 (1947), 547. lap skk. és 572. lap sk.; XXIII. J nos Sacrae Laudis, apostoli buzdítás, 1962. jan. 6.: AAS 54 (1962), 69. lap; II. vat. zsin. de Sacra Liturgia, rendelkezés, 16. és 17. cikk.: AAS 56 (1964). 104. lap sk.: S. C. Rituum, Instructio ad exsecutionem Constitutionis de Sacra Liturgia recte ordinandam, 1964. szept. 26., 14-17: AAS 56 (1964), 880. lap.
[16] Vö. XXIII. János, Sacerdotii Nostri Primordia, körlevél,: AAS 51 (1959), 599. lap sk.
[17] Vö. II. vat. zsin. de Ecclesia, dogmatikai konstitúció, 28.: AAS 57 (1965), 35. lap sk.
[18] Szent Ágoston, in Joannem tract. 32,8.: 35, 1946.
[19] Vö. XII. Pius, Menti Nostrae, apostoli buzdítás: AAS 42 (1950), 662. lap sk., 685, 690. lap; XXIII. János, Sacerdoti Nostri Primordia, Körlevél: AAS 51 (1959), 551-553. lap sk.; VI Pál, Ecclesiam suam, körlevél, 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964), 634. lap sk.; II. vat. zsin. de Ecclesia dogmatikai konstitúció, főként 8: AAS 57 (1965), 12. lap.
[20] Vö. XII. Pius, Sacra Virginitas, körlevél, 1954. márc. 25.: AAS 46 (1954), 165. lap skk.
[21] Vö. Szent Ciprián, De habitu virginum, 22: PL 4,475; Szent Ambrus, De virginibus, I, 8,52: PL 16,202 sk.
[22] Vö. XII. Pius, Menti Nostrae, apostoli buzdítás: AAS 42 (1950), 663. lap.
[23] Vö. XII. Pius, Sacra Virginitas, kör-levél, id. hely.: 170-174. lap.
[24] Vö. XII. Pius, Menti Nostrae, apostoli buzdítás, id. hely.: 664. és 690. lap sk.
[25] Vö. VI. Pál, Summi Dei Verbum, 1963. nov. 4.: AAS 55 (1963), 991. lap.
[26] Vö. XII. Pius, Menti Nostrae, apostoli buzdítás, id. hely., 868. lap.
[27] Vö. VI. Pál, Summi Dei Verbum, id. hely, 993. lap.
[28] Vö. II. vat. zsin. de Ecclesia, dogmatikai konstitúció, 7 és 8: AAS 57 (1965), 9-11. lap; 33. lap sk.
[29] Vö. XII. Pius, Humani Generis, kör-levél, 1950. aug. 12.: AAS 42 (1950), 571-575. lap.
[30] Vö. VI. Pál, Ecclesiam suam, körlevél, 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964), 637. lap sk.
[31] Vö. XII. Pius, Humani Generis, körlevél, 1950. aug. 12.: AAS 42 (1950), 567-569. lap; Si diligis, szózat, 1954. máj. 31.: AAS 46 (1954), 314. lap sk.; VI. Pál, a Pápai Gergely Egyetemen tartott szózat, 1964. márc. 12.: AAS 56 (1964), 364. lap sk.; II. vat. zsin. de Ecclesia, dogmatikai konstitúció, 25: AAS 57 (1965), 29-31. lap.
[32] Vö. Szent Bonaventúra, Itinerarium in Deum, Prol., n. 4: (Senki se) higyje, hogy elég neki a tanulás kenet nélkül, a spekuláció áhítat nélkül, a kutatás elcsodálkozás nélkül, a fejtegetés örvendezés nélkül, a szorgalom jámborság nélkül, a tudás szeretet nélkül, az értés alázat nélkül, a törekvés Isten kegyelme nélkül, a tükör Isten-sugallta bölcsesség nélkül" (S. Bonaventúra, Opera omnia, V, Quaracchi 1891, 296. lap).
[33] Vö. XIII. Leo, Providentissimus Deus, 1893. nov. 18.: AAS 26 (1893-94), 283. lap.
[34] Vö. Commissio Pontifica de Re BibIica, Instructio de Sacra Scriptura recte docenda, 1950. máj. 13.: AAS 42 (1950), 502. lap.
[35] Vö. XII. Pius, Humani Generis, körlevél, 1950. aug. 12.: AAS 42 (1950), 568. lap sk.: " . a szent források tanulmányozásával mindig megifjulnak a szent tantárgyak; ezzel ellentétben a spekuláció, amely elhanyagolja a szent hitletétemény további kutatását amint ezt tapasztalatból tudjuk, meddővé válik."
[36] Vö. XII. Pius, beszéd a szemináriumok növendékeihez, 1939. jún. 24.: AAS 31 (1939), 247. lap: "A versengést... az igazság keresésében és terjesztésében Szent Tamás tanításának ajánlásával nem szüntetjük meg, az inkább ösztönzést nyer és biztos irányítást." - VI. Pál, a Pápai Gergely Egyetemen mondott szózat, 1964. márc. 12.: AAS 56 (1964), 365. lap: "(A tanárok)
az egyházdoktorok szavára tisztelettel figyeljenek, közöttük Szent Tamásé a legelső hely; az angyali doktornak ugyanis olyan éles az elméje, oly őszinte az igazság iránti szeretete és oly nagy a bölcsessége a legmélyebb igazságok feltárásában, megvilágításában és megfelelő egységbe foglalásában, hogy az ő tanítása a leghatásosabb eszköz nemcsak a hit alapjainak biztosítására, hanem az egészséges haladás hasznos és biztos gyümölcseinek a megszerzésére is." Vö. még Allocutio coram VI. Congressu Internationali Thomistico, 1965. szept. 10.
[37] Vö. II. vat. zsin. de Sacra Liturgia, rendelkezés, 7 és 16: AAS 56 (1964), 100. lap sk, és 104. lap sk.
[38] Vö. VI. Pál, Ecclesiam Suam, körlevél, 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964), 640. lag; II. vat. zsin. de Ecclesia in mundo huius temporis, pasztorális konstitúció schemája, 1965.
[39] II. vat. zsin. de Sacra Liturgia, rendelkezés, 10, 14, 15, 16; S. C. Rituum, Instructio ad exsecutionem Constitutionis de Sacra Liturgia recte ordinandam, 1964. szept. 26., 11 és 12: AAS 56 (1964), 879. lap sk.
[40] Vö. II. vat. zsin. de Oecumenismo határozat, 1, 9, 10: AAS 57 (1965), 90. és 98. lap sk.
[41] A lelkipásztor tökéletes alakját meg lehet állapítani a római pápák újabb meg-nyilatkozásaiból, amelyek a papság életé-ről, képességeiről és képzéséről szólnak, főként:
X. Szent Pius, Haerent animo, buzdítás a papsághoz, S. Pii X. Acta, IV. 237. lap skk.
XI. Pius, Ad Catholici Sacerdotii, körlevél: AAS 28 (1936), 5. lap skk.
XXIII. János, Sacerdotii Nostri primor-dia, körlevél: AAS 51 (1959), 545. lap skk.
VI. Pál, Summi Dei Verbum, apostoli le-vél: AAS 55 (1963), 979. lap skk.
Nem keveset nyújtanak a lelkipásztori képzésről: Mystici Corporis (1943), Media-tor Dei (1947), Evangelii Praecones (1951), Sacra Virginitas (1954), Musicae Sacrae Disciplina (1955), Princeps Pastorum (1959), úgyszintén a Sedes Sapientiae apostoli rendelkezés (1956) a szerzetesekre vonatkozóan.
XII. Pius, XXIII. János, VI. Pál a pap-növendékekhez és papokhoz intézett szózataikban is többször megrajzolták a jó lelkipásztor alakját.
[42] Az evangéliumi tanácsok követésében álló állapotot jelentőségéről vö. II. vat. zsin. de Ecclesia, hittani rendelkezés, 6. fej.: AAS 57 (1965), 49-53. lap.; De accommodata renovatione vitae religiosae határozat.
[43] Vö. VI Pál, Ecclesiam suam, körlevél, 1964. aug. 6.: AAS 56 (1964), több-helyt, különösen 635. Iap sk. és 640 lap skk.; II. vat. zsin. de Ecclesia in mundo huius temporis pasztorális konstitúció schemája. 1965.
[44] Vö., főként XXIII. János, Mater et Magistra, körlevél, 1961. máj. 15.: AAS 53 (1961), 401. lap skk.
[45] Vö. különösen II. vat. zsin. de Ecclesia, dogmatikai konstitúció, 33: AAS 57 (1965), 39. lap.; de Apostolatu Laicorum határozat schemája, 25 és 30.
[46] Vö. II. vat. zsin. de Ecclesia, dogmatikai konstitúció 17: AAS 57 (1965), 20. lap sk.; de Activitate missionali Ecclesiae határozat (1965), különösen 36 és 37; 25. lap sk.
[47] Több pápai megnyilatkozás óva int a veszéllyel szemben, amit a lelkipásztori munkában a természetfölötti cél elhanyagolása jelent és a természetfölötti eszközök-nek leginkább gyakorlatban való lekicsiny lése; vö. elsősorban a 41. jegyzetben említett megnyilatkozásokat.
[48] Az újonnan szentelt papokra fordítandó különleges gondot a Szentszék újabb megnyilatkozása erősen hangoztatják. Meg kell említeni elsősorban:
XII. Pius, Cluandoquidem, motu proprio, 1949. ápr. 2.: AAS 41 (1949), 165-167. lapok; Menti nostrae, apostoli buzdítás, 1950, szept. 23.: AAS 42 (1950); Sedes Sapientiae, apostoli rendelkezés (szerzetesek számára), 1956. máj. 31. és a hozzája kapcsolt Statuta Generalia; "Convictus Barcinonensis" papjaihoz intézett szózat, 1957. jún. 14., Discorsi e Radiomessaggi, XIX. 271-273. lapok.
VI. Pál, a veronai egyházmegye "Gian Matteo Giberti" Intézetének a papjaihoz intézett százat, 1964. márc. 11.