1. Jézus, ki pap vagy mindörökké,
irgalmazz nekünk!
Kedves papok, követve a hagyományt, hogy hozzátok szólok azon a napon, amikor összegyűltök püspökötök körül, hogy örömmel emlékezzetek meg a papság alapításáról az Egyházban, mindenekelőtt fölelevenítem az Úr iránti hálámat azokért a jubileumi ünneplésekért, melyeken az elmúlt év novemberének első tíz napján oly sok paptestvért láthattam részesedni örömömben. Őszinte szívvel mondok köszönetét mindenkinek.
Különösen gondolok azokra a papokra, akik hozzám hasonlóan tavaly ünnepelték szentelésük 50. évfordulóját. Közülük sokan az évek és a távolság ellenére útra keltek, s eljöttek Rómába, hogy a pápával együtt ünnepeljék az arany jubileumot.
Köszönetét mondok a Vikárius bíboros úrnak és püspök munkatársainak, a római egyházmegye papjainak és híveinek, akik sokféleképpen fejezték ki egységüket Péter utódával, áldván Istent a papság ajándékáért. Köszönetem szól a bíboros, az érsek és püspök uraknak, a papoknak, az Istennek szentelt férfiaknak és nőknek és az Egyház összes hívőjének imádságaik és közelségük ajándékáért és a közösen énekelt hálaadó Te Deumért.
Szeretnék köszönetét mondani a Római Kúria minden munkatársának, hogy lehetővé tették, hogy a Pápa arany jubileuma hozzásegíthetett a papság nagy ajándékának és misztériumának tudatosításához. Szüntelenül imádkozom az Úrhoz, hogy továbbra is sok fiatal szívében lobbantsa lángra a papi hivatás szikráját.
Azokban a napokban gondolatom és szívem sokszor időzött a krakkói érsek magánkápolnájában, ahol 1946. november elsején a feledhetetlen krakkói érsek, később bíboros, Ádám Stefan Sapieha rám tette a kezét és átadta nekem a papság szentségi kegyelmét. Lélekben megindultan tértem vissza a Wawel katedrálisába, ahol szentelésem másnapján az újmisémet mondtam. A jubileum napjaiban valamennyien egész különlegesen éreztük a főpap Krisztus jelenlétét, elmélkedvén a liturgia szavairól: „íme, a főpap, aki napjaiban tetszett Istennek és igaznak találtatott.” Ecce sacerdos magnus. E szavak teljes értelemben Krisztusra érvényesek. Ő az új és örök szövetség főpapja, az egyetlen pap, akitől mi papok valamennyien kapjuk a meghívás és a szolgálat kegyelmét. Örülök annak, hogy szentelésem jubileumának ünneplésében tükrözni tudtam Krisztus papságának kimondhatatlan igazságát, mely ajándék és misztérium minden idők minden embere számára az idők végezetéig.
Papszentelésem ötven éves távlatában ma is, mint mindig, kortársaimra gondolok – a krakkóiakra és mindenkire a világegyházban mindenütt –, akiknek nem adatott meg, hogy megérjék ezt a jubileumot. Kérem Krisztust, az örök Papot, hogy adja nekik örökségül az örök jutalmat, befogadván őket Országa dicsőségébe.
2. Jézus, ki pap vagy mindörökké, irgalmazz nekünk!
Kedves Testvérek, levelemet a harmadik évezred kezdetét előkészítő közvetlen előkészület első évében írom: Tertio millennio adveniente. Az e szavakkal kezdődő apostoli levélben fölhívtam a figyelmet a Krisztus utáni második évezredből a harmadikba való átlépésre, és úgy határoztam, hogy a három utolsó évet 2000 előtt a Szentháromságnak szenteljük. Az elmúlt Advent első vasárnapján ünnepélyesen megnyitott első évben Krisztusra figyelünk. Ő ugyanis Isten örök Fia, aki ember lett, Szűz Máriától született és elvezet minket az Atyához. A következő évet a Vigasztaló Szentléleknek szenteljük, akit Krisztus akkor ígért apostolainak, amikor átment ebből a világból az Atyához. Végül 1999-et az Atyának fogjuk szentelni, akihez a Fiú haza akar minket vezetni a Vigasztaló Szentlélekben.
Így akarjuk befejezni a második évezredet a Szentháromságot dicsőítő kórussal. Ebben a háromszakaszos útban visszhangzik azoknak az enciklikáknak a trilógiája, melyeket Isten kegyelméből pápaságom elején adhattam ki: a Redemptor hominis, a Dominum et vivificantem és a Dives in misericordia, s melyek újbóli átelmélkedésére buzdítalak benneteket, kedves Testvérek, e három év folyamán. Szolgálatunkban, főként liturgikus szolgálatunkban mindig tudatában kell lennünk, hogy a Szentlélekben a Fiú vezetésével úton vagyunk az Atya felé. Épp ezt tudatosítják bennünk a minden orációt záró szavak: „A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki Isten, s veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben mindörökkön örökké. Ámen.”
3. Jézus, ki pap vagy mindörökké, irgalmazz nekünk!
Ez az invokáció a Krisztus, a pap és áldozat litániából való, melyet a krakkói szemináriumban a papszentelés előtti napon szoktunk imádkozni. Az Ajándék és misztérium c., aranymisém alkalmából kiadott könyv függelékében közkinccsé akartam tenni ezt a litániát. De föl akarom rá hívni a figyelmet e levelemmel is, mert úgy vélem, elmélyíti a Krisztus papságáról alkotott fogalmunkat és a vele való kapcsolatunkat. Invokációi szentírási szövegekre támaszkodnak, elsősorban, de nem kizárólagosan a Zsidókhoz írt levélre. Amikor például ezt imádkozzuk: Jézus, ki pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint – gondolatban visszatérünk az Ószövetségbe, a 109. zsoltárhoz. Tudjuk jól, mit jelent Krisztus számára Melkizedek rendje szerint lenni papnak. Papsága tulajdon testének „egyszer s mindenkorra”[1] történt föláldozásában fejeződött ki. A kereszten fölajánlott véres áldozatának Ő maga örök időkre vértelen „emlékezetét” rendelte a kenyér és a bor színe alatt. E színek alatt áldozatát rábízta az Egyházra. így tehát az Egyház – s benne minden pap – Krisztus egyetlen áldozatát ünnepli.
Élesen emlékszem rá, milyen érzelmeket keltettek bennem a konszekráló szavak, melyeket először szentelő püspökömmel együtt ejtettem ki, majd másnap a Szent Leonárd-altemplomban bemutatott újmisében ismételtem meg. És azóta hányszor, de hányszor – nehéz volna megszámlálni – hangzottak el ajkamon e szentségi szavak, hogy a kenyér és a bor színe alatt megjelenítsék Krisztust keresztáldozatának üdvözítő aktusában.
Szemléljük csak újra együtt ezt a mélységes misztériumot. Jézus kezébe vette a kenyeret, odaadta tanítványainak, mondván: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan: ez az én testem...” Majd kezébe vette a borral teli kelyhet, megáldotta, tanítványainak adta, mondván: „Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan: ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára.” És hozzáfűzte: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
Hogyan ne volnának e csodálatos szavak minden papi élet lüktető szíve? Valahányszor elmondjuk, úgy ismételjük, mintha először mondanánk! Soha ne váljanak megszokottá. E szavak fejezik ki papságunk legteljesebb megvalósítását.
4. Amikor Krisztus áldozatát ünnepeljük, mindig emlékezzünk a Zsidókhoz írt levél szavaira: „Krisztus a ránk váró javak főpapjaként jelent meg ... Nem bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta tiszta áldozatul Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljon. Ezért Ő új szövetség közvetítője.”[2]
A Krisztus, a pap és áldozat-litánia invokációi összegyűjtik a Zsidókhoz írt levél idézett és más szavait:
Jézus,
– az emberek közül vett főpap
– az emberekért állított főpap
– hitvallásunk főpapja
– Mózesnél dicsőségesebb főpap
– a szövetség igaz sátorának főpapja
– az eljövendő javak főpapja
– szent, ártatlan és tisztaságos főpap
– hűséges és irgalmas főpap
– Istenért és a lelkekért buzgólkodó főpap
– örökre tökéletes főpap
– ki főpapként véreddel hatoltál át az egeken.
Miközben litániázzuk ezeket az invokációkat, a hit szemével látjuk Őt, akiről a Zsidókhoz írt levél beszél: Krisztust, aki a saját vérével belép az örök szentélybe. Mint az Atyától Szentlélekkel és erővel örökre fölszentelt pap, most „helyet foglalt a Fölség jobbján az egek magasában”.[3] És onnan jár közben értünk mint Közvetítő – semper vivens ad interpellandum pro nobis –, hogy elkészítse számunkra az új, örök élet útját: Pontifex, qui nobis viam novam initiasti, ő szeret minket, és vérét ontotta, hogy lemossa bűneinket: Pontifex, qui dilexisti nos et lavisti nos a peccatis in sanguine tuo. Önmagát adta értünk: tradidisti temetipsum Deo oblationem et hostiam.
Krisztus beviszi az örök szentélybe önmaga áldozatát, mely megváltásunk ára. A fölajánlás, azaz a vágóáldozat elválaszthatatlan a paptól. Mindennek mélyebb megértéséhez a Krisztus, a pap és áldozat szemináriumban imádkozott litániája segített hozzá. Mindig vissza-visszatérek ehhez az alapvető leckéhez.
5. Ma nagycsütörtök van. Lélekben az egész Egyház összegyűlik a Cönákulumban, ahová annak idején az apostolok gyűltek össze Krisztussal az utolsó vacsorára. Olvassuk csak újra János evangéliumában Krisztus búcsúbeszédének szavait. E rendkívül gazdag szöveg következő mondatainál, melyeket Jézus az apostolokhoz intézett, szeretnék megállni: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura; hanem barátaimnak mondalak titeket, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tud túl adtam nektek.”[4]
„Barátaim”: így nevezte Jézus az apostolokat. így akar nevezni minket is, akik a papság szentségének köszönhetően részesei vagyunk az Ő papságának. Nagy megindultsággal és alázattal hallgassuk e szavakat. Az igazságot tartalmazzák. Elsősorban a barátság igazságát, de a mi igazságunkat is, akik az Eucharisztia szolgáiként részesedünk Krisztus papságában. Vajon kifejezhette-e barátságát ékesebben, mint hogy megengedi nekünk, az Újszövetség papjainak, hogy az Ő nevében, in persona Christi capitis cselekedjünk? Épp ez történik egész papi szolgálatunkban, amikor kiszolgáltatjuk a szentségeket, s főként amikor ünnepeljük az Eucharisztiát. Azokat a szavakat ismételjük, melyeket Ő mondott ki a kenyér és a bor fölött, és szolgálatunk által az általa megvalósított konszekráció történik meg. Lehetséges-e a barátságnak ennél teljesebb kifejezése? Ez papi szolgálatunk középpontja.
Krisztus mondja: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok, és a gyümölcsötök maradandó legyen”.[5] Levelem végén jókívánságként idézem e szavakat. Azon a napon, amikor megemlékezünk a papság szentségének alapításáról, kölcsönösen kívánjuk egymásnak, kedves Testvérek, hogy mint az apostolok, mi is elmehessünk, gyümölcsöt hozhassunk, és a gyümölcsünk maradandó legyen.
Mária, Krisztusnak, a legfőbb és örök Főpapnak Anyja, szüntelen oltalmával támogassa szolgálatunk lépéseit, főleg amikor az út nehezebb és a fáradság terhesebb. A hűséges Szűz kérje értünk az ő Fiát, hogy meg ne fogyatkozzon a bátorságunk tanúságot tenni Róla apostolkodásunk különböző területein, együttműködve az Úrral, hogy a világnak élete legyen és bőségesen legyen.[6]
Krisztus nevében őszinte szeretettel áldom meg mindnyájatokat.
A Vatikánból, 1997-ben, Pápaságom 19. évében
március 16-án, nagyböjt ötödik vasárnapján
Jegyzetek:
[1] Zsid 10,10.
[2] Zsid 9,11-15.
[3] Zsid 1,3.
[4] Jn 15,13-15.
[5] Jn 15,16.
[6] Vö. Jn 10,10.
Kedves papok, követve a hagyományt, hogy hozzátok szólok azon a napon, amikor összegyűltök püspökötök körül, hogy örömmel emlékezzetek meg a papság alapításáról az Egyházban, mindenekelőtt fölelevenítem az Úr iránti hálámat azokért a jubileumi ünneplésekért, melyeken az elmúlt év novemberének első tíz napján oly sok paptestvért láthattam részesedni örömömben. Őszinte szívvel mondok köszönetét mindenkinek.
Különösen gondolok azokra a papokra, akik hozzám hasonlóan tavaly ünnepelték szentelésük 50. évfordulóját. Közülük sokan az évek és a távolság ellenére útra keltek, s eljöttek Rómába, hogy a pápával együtt ünnepeljék az arany jubileumot.
Köszönetét mondok a Vikárius bíboros úrnak és püspök munkatársainak, a római egyházmegye papjainak és híveinek, akik sokféleképpen fejezték ki egységüket Péter utódával, áldván Istent a papság ajándékáért. Köszönetem szól a bíboros, az érsek és püspök uraknak, a papoknak, az Istennek szentelt férfiaknak és nőknek és az Egyház összes hívőjének imádságaik és közelségük ajándékáért és a közösen énekelt hálaadó Te Deumért.
Szeretnék köszönetét mondani a Római Kúria minden munkatársának, hogy lehetővé tették, hogy a Pápa arany jubileuma hozzásegíthetett a papság nagy ajándékának és misztériumának tudatosításához. Szüntelenül imádkozom az Úrhoz, hogy továbbra is sok fiatal szívében lobbantsa lángra a papi hivatás szikráját.
Azokban a napokban gondolatom és szívem sokszor időzött a krakkói érsek magánkápolnájában, ahol 1946. november elsején a feledhetetlen krakkói érsek, később bíboros, Ádám Stefan Sapieha rám tette a kezét és átadta nekem a papság szentségi kegyelmét. Lélekben megindultan tértem vissza a Wawel katedrálisába, ahol szentelésem másnapján az újmisémet mondtam. A jubileum napjaiban valamennyien egész különlegesen éreztük a főpap Krisztus jelenlétét, elmélkedvén a liturgia szavairól: „íme, a főpap, aki napjaiban tetszett Istennek és igaznak találtatott.” Ecce sacerdos magnus. E szavak teljes értelemben Krisztusra érvényesek. Ő az új és örök szövetség főpapja, az egyetlen pap, akitől mi papok valamennyien kapjuk a meghívás és a szolgálat kegyelmét. Örülök annak, hogy szentelésem jubileumának ünneplésében tükrözni tudtam Krisztus papságának kimondhatatlan igazságát, mely ajándék és misztérium minden idők minden embere számára az idők végezetéig.
Papszentelésem ötven éves távlatában ma is, mint mindig, kortársaimra gondolok – a krakkóiakra és mindenkire a világegyházban mindenütt –, akiknek nem adatott meg, hogy megérjék ezt a jubileumot. Kérem Krisztust, az örök Papot, hogy adja nekik örökségül az örök jutalmat, befogadván őket Országa dicsőségébe.
2. Jézus, ki pap vagy mindörökké, irgalmazz nekünk!
Kedves Testvérek, levelemet a harmadik évezred kezdetét előkészítő közvetlen előkészület első évében írom: Tertio millennio adveniente. Az e szavakkal kezdődő apostoli levélben fölhívtam a figyelmet a Krisztus utáni második évezredből a harmadikba való átlépésre, és úgy határoztam, hogy a három utolsó évet 2000 előtt a Szentháromságnak szenteljük. Az elmúlt Advent első vasárnapján ünnepélyesen megnyitott első évben Krisztusra figyelünk. Ő ugyanis Isten örök Fia, aki ember lett, Szűz Máriától született és elvezet minket az Atyához. A következő évet a Vigasztaló Szentléleknek szenteljük, akit Krisztus akkor ígért apostolainak, amikor átment ebből a világból az Atyához. Végül 1999-et az Atyának fogjuk szentelni, akihez a Fiú haza akar minket vezetni a Vigasztaló Szentlélekben.
Így akarjuk befejezni a második évezredet a Szentháromságot dicsőítő kórussal. Ebben a háromszakaszos útban visszhangzik azoknak az enciklikáknak a trilógiája, melyeket Isten kegyelméből pápaságom elején adhattam ki: a Redemptor hominis, a Dominum et vivificantem és a Dives in misericordia, s melyek újbóli átelmélkedésére buzdítalak benneteket, kedves Testvérek, e három év folyamán. Szolgálatunkban, főként liturgikus szolgálatunkban mindig tudatában kell lennünk, hogy a Szentlélekben a Fiú vezetésével úton vagyunk az Atya felé. Épp ezt tudatosítják bennünk a minden orációt záró szavak: „A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki Isten, s veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben mindörökkön örökké. Ámen.”
3. Jézus, ki pap vagy mindörökké, irgalmazz nekünk!
Ez az invokáció a Krisztus, a pap és áldozat litániából való, melyet a krakkói szemináriumban a papszentelés előtti napon szoktunk imádkozni. Az Ajándék és misztérium c., aranymisém alkalmából kiadott könyv függelékében közkinccsé akartam tenni ezt a litániát. De föl akarom rá hívni a figyelmet e levelemmel is, mert úgy vélem, elmélyíti a Krisztus papságáról alkotott fogalmunkat és a vele való kapcsolatunkat. Invokációi szentírási szövegekre támaszkodnak, elsősorban, de nem kizárólagosan a Zsidókhoz írt levélre. Amikor például ezt imádkozzuk: Jézus, ki pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint – gondolatban visszatérünk az Ószövetségbe, a 109. zsoltárhoz. Tudjuk jól, mit jelent Krisztus számára Melkizedek rendje szerint lenni papnak. Papsága tulajdon testének „egyszer s mindenkorra”[1] történt föláldozásában fejeződött ki. A kereszten fölajánlott véres áldozatának Ő maga örök időkre vértelen „emlékezetét” rendelte a kenyér és a bor színe alatt. E színek alatt áldozatát rábízta az Egyházra. így tehát az Egyház – s benne minden pap – Krisztus egyetlen áldozatát ünnepli.
Élesen emlékszem rá, milyen érzelmeket keltettek bennem a konszekráló szavak, melyeket először szentelő püspökömmel együtt ejtettem ki, majd másnap a Szent Leonárd-altemplomban bemutatott újmisében ismételtem meg. És azóta hányszor, de hányszor – nehéz volna megszámlálni – hangzottak el ajkamon e szentségi szavak, hogy a kenyér és a bor színe alatt megjelenítsék Krisztust keresztáldozatának üdvözítő aktusában.
Szemléljük csak újra együtt ezt a mélységes misztériumot. Jézus kezébe vette a kenyeret, odaadta tanítványainak, mondván: „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan: ez az én testem...” Majd kezébe vette a borral teli kelyhet, megáldotta, tanítványainak adta, mondván: „Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan: ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára.” És hozzáfűzte: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
Hogyan ne volnának e csodálatos szavak minden papi élet lüktető szíve? Valahányszor elmondjuk, úgy ismételjük, mintha először mondanánk! Soha ne váljanak megszokottá. E szavak fejezik ki papságunk legteljesebb megvalósítását.
4. Amikor Krisztus áldozatát ünnepeljük, mindig emlékezzünk a Zsidókhoz írt levél szavaira: „Krisztus a ránk váró javak főpapjaként jelent meg ... Nem bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta tiszta áldozatul Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljon. Ezért Ő új szövetség közvetítője.”[2]
A Krisztus, a pap és áldozat-litánia invokációi összegyűjtik a Zsidókhoz írt levél idézett és más szavait:
Jézus,
– az emberek közül vett főpap
– az emberekért állított főpap
– hitvallásunk főpapja
– Mózesnél dicsőségesebb főpap
– a szövetség igaz sátorának főpapja
– az eljövendő javak főpapja
– szent, ártatlan és tisztaságos főpap
– hűséges és irgalmas főpap
– Istenért és a lelkekért buzgólkodó főpap
– örökre tökéletes főpap
– ki főpapként véreddel hatoltál át az egeken.
Miközben litániázzuk ezeket az invokációkat, a hit szemével látjuk Őt, akiről a Zsidókhoz írt levél beszél: Krisztust, aki a saját vérével belép az örök szentélybe. Mint az Atyától Szentlélekkel és erővel örökre fölszentelt pap, most „helyet foglalt a Fölség jobbján az egek magasában”.[3] És onnan jár közben értünk mint Közvetítő – semper vivens ad interpellandum pro nobis –, hogy elkészítse számunkra az új, örök élet útját: Pontifex, qui nobis viam novam initiasti, ő szeret minket, és vérét ontotta, hogy lemossa bűneinket: Pontifex, qui dilexisti nos et lavisti nos a peccatis in sanguine tuo. Önmagát adta értünk: tradidisti temetipsum Deo oblationem et hostiam.
Krisztus beviszi az örök szentélybe önmaga áldozatát, mely megváltásunk ára. A fölajánlás, azaz a vágóáldozat elválaszthatatlan a paptól. Mindennek mélyebb megértéséhez a Krisztus, a pap és áldozat szemináriumban imádkozott litániája segített hozzá. Mindig vissza-visszatérek ehhez az alapvető leckéhez.
5. Ma nagycsütörtök van. Lélekben az egész Egyház összegyűlik a Cönákulumban, ahová annak idején az apostolok gyűltek össze Krisztussal az utolsó vacsorára. Olvassuk csak újra János evangéliumában Krisztus búcsúbeszédének szavait. E rendkívül gazdag szöveg következő mondatainál, melyeket Jézus az apostolokhoz intézett, szeretnék megállni: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura; hanem barátaimnak mondalak titeket, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tud túl adtam nektek.”[4]
„Barátaim”: így nevezte Jézus az apostolokat. így akar nevezni minket is, akik a papság szentségének köszönhetően részesei vagyunk az Ő papságának. Nagy megindultsággal és alázattal hallgassuk e szavakat. Az igazságot tartalmazzák. Elsősorban a barátság igazságát, de a mi igazságunkat is, akik az Eucharisztia szolgáiként részesedünk Krisztus papságában. Vajon kifejezhette-e barátságát ékesebben, mint hogy megengedi nekünk, az Újszövetség papjainak, hogy az Ő nevében, in persona Christi capitis cselekedjünk? Épp ez történik egész papi szolgálatunkban, amikor kiszolgáltatjuk a szentségeket, s főként amikor ünnepeljük az Eucharisztiát. Azokat a szavakat ismételjük, melyeket Ő mondott ki a kenyér és a bor fölött, és szolgálatunk által az általa megvalósított konszekráció történik meg. Lehetséges-e a barátságnak ennél teljesebb kifejezése? Ez papi szolgálatunk középpontja.
Krisztus mondja: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok, és a gyümölcsötök maradandó legyen”.[5] Levelem végén jókívánságként idézem e szavakat. Azon a napon, amikor megemlékezünk a papság szentségének alapításáról, kölcsönösen kívánjuk egymásnak, kedves Testvérek, hogy mint az apostolok, mi is elmehessünk, gyümölcsöt hozhassunk, és a gyümölcsünk maradandó legyen.
Mária, Krisztusnak, a legfőbb és örök Főpapnak Anyja, szüntelen oltalmával támogassa szolgálatunk lépéseit, főleg amikor az út nehezebb és a fáradság terhesebb. A hűséges Szűz kérje értünk az ő Fiát, hogy meg ne fogyatkozzon a bátorságunk tanúságot tenni Róla apostolkodásunk különböző területein, együttműködve az Úrral, hogy a világnak élete legyen és bőségesen legyen.[6]
Krisztus nevében őszinte szeretettel áldom meg mindnyájatokat.
A Vatikánból, 1997-ben, Pápaságom 19. évében
március 16-án, nagyböjt ötödik vasárnapján
Jegyzetek:
[1] Zsid 10,10.
[2] Zsid 9,11-15.
[3] Zsid 1,3.
[4] Jn 15,13-15.
[5] Jn 15,16.
[6] Vö. Jn 10,10.
