Nézzük csak a meghívásunkat,
Testvéreim! (vö. 1Kor 1,26) A papság hivatás, egy
egészen különleges hivatás: E tisztséget magától senki sem
vállalhatja, csak akit az Isten meghív. (Zsid 5,4) A Zsidókhoz
írt levél az ószövetségi papságra hivatkozik, hogy megértesse
Krisztus papságának misztériumát. Így Krisztus sem önmagát emelte
főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: „...Pap vagy
mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (5,5-6)
Krisztus egyedülálló
meghívottsága a papságra
1. Krisztus, az Atyával egylényegű Fiú, Melkizedek rendje szerint
vált az új szövetség papjává: ő is meghívást kapott tehát a
papságra. Az Atya az, aki a szeretet örök aktusával nemzett Fiát
„a világba lépésre” (vö. Zsid 10,5) és a megtestesülésre
„meghívja”. Ő akarja, hogy egyszülött Fia a megtestesülés által
„pap legyen mindörökre”: az új és örök szövetség egyetlen papja. A
Fiú papságra szóló meghívásában a Szentháromság misztériumának
mélysége mutatkozik meg. Ugyanis egyedül a Fiú – az Atya Igéje,
akiben és aki által minden teremtetett – képes szüntelenül
áldozatul fölajánlani az Atyának a teremtést, amennyiben
megerősíti, hogy minden teremtmény az Atyától ered, és mindennek a
Teremtőt dicsőítő áldozati ajándékká kell válnia. Így tehát a
papság misztériuma a Szentháromságból ered és a Megtestesülés
következménye. Az Atya egyszülött, örök Fia, amikor emberré lesz,
asszonytól születik, belép a teremtés rendjébe, és ezáltal válik
pappá, az egyetlen és örök Főpappá.
A Zsidókhoz írt levél szerzője hangsúlyozza, hogy Krisztus papsága
szorosan kapcsolódik a keresztáldozathoz: „Krisztus azonban a ránk
váró javak főpapjaként jelent meg, s belépett abba a nagyobb és
tökéletesebb sátorba, melyet nem ember keze alkotott, vagyis nem
ebből a világból való... Saját vérével lépett be egyszer s
mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett.”(9,11-12)
Krisztus papsága a megváltás művében gyökerezik. Krisztus saját
áldozatának papja: „Az örök Lélek által saját magát adta tiszta
áldozatul az Istennek.” (9,14) Ezért az újszövetségi papság,
melyre az Egyházban meghívást kaptunk, részesedést jelent Krisztus
egyedülálló papságában.
Általános papság és szolgálati
papság
2. A II. Vatikáni Zsinat a meghívás fogalmát teljes terjedelmében
mutatja be. Beszél ugyanis az ember meghívásáról, a keresztény
meghívásról, és a házas és családi életre szóló meghívásról. Ebben
az összefüggésben a papság egy a meghívások között, egyik
lehetséges formája Krisztus követésének, aki az evangéliumban
többször is kifejezi a meghívást e szavakkal: „Kövess engem!”
Az Egyházól szóló, Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúcióban
a Zsinat tanítja, hogy minden megkeresztelt embernek része van
Krisztus papságában; ugyanakkor világosan különbséget tesz Isten
népének minden hívőben meglévő általános papsága, és a
hierarchikus papság, azaz a szolgálati papság között. Érdemes
ebben az összefüggésben a zsinati dokumentum egész ide vonatkozó
részét idézni: „Az Úr Krisztus, az emberek közül választott főpap”
(vö. Zsid 5,1-5) az új népet „Istennek és Atyjának országává és
papjaivá tette” (Jel 1,6; vö. 5,9-10). A megkereszteltek ugyanis
az újjászületés és a Szentlélek kenete által lelki házzá és szent
papsággá szenteltetnek, hogy minden cselekedetük által lelki
áldozatokat ajánljanak föl, és annak erőit hirdessék, aki a
sötétségből meghívta őket csodálatos világosságára (vö. 1Pt
2,4-10). Ezért Krisztus tanítványai valamennyien az imádságban
állhatatosan és együtt dicsőítve Istent (vö. ApCsel 2,42-47) adják
oda önmagukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö. Róm
12,1), és a földön mindenütt Krisztusról tanúskodjanak, s az
érdeklődőknek adjanak számot az örök élet bennük élő reményéről
(vö. 1Pt 3,15). A hívők közös papsága és a szolgálati, azaz
hierarchikus papság – jóllehet nemcsak fokozatilag, hanem
lényegileg különböznek egymástól – egymásra van rendelve; mert
mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából
részesedik. Akit a szolgálati papságra szenteltek föl, szent
hatalom birtokában alakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus
személyében létrehozza az eucharisztikus áldozatot és az egész nép
nevében fölajánlja Istennek; a hívek pedig királyi papságuk
erejével részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, és azt a
szentségek felvételében, az imádságban és hálaadásban, a szent
élet tanúságtételével, önmegtagadással és tevékeny szeretettel
valósítják meg. (LG 10)
A szolgálati papság a hívők általános papságának szolgálatában
áll. Amikor ugyanis az Eucharisztiát ünnepli és a szentségeket
kiszolgáltatja, tudatosítja a hívőkben sajátos részesedésüket
Krisztus papságában.
Személyes meghívás a papságra
3. Világosan látható tehát, hogy a papi meghívás a keresztény
meghívás szélesebb körén belül egy sajátos eset. Általános
tapasztalata ez mindannyiunknak, akik papok vagyunk:
megkereszteltek és megbérmáltak bennünket; részt vettünk a
hitoktatásban, a liturgikus ünnepeken s mindenekelőtt az
Eucharisztiában. Papi hivatásunk a keresztény élet keretein belül
bontakozott ki.
Mégis minden papi hivatásnak megvan a saját története, mely az
egyén életének jól meghatározott pillanataihoz kötődik. Amikor
Krisztus meghívta az apostolokat, egyenként mondta mindegyiknek:
“Kövess engem!” (Mt 4,19; 9,9; Mk 1,17; 2,14; Lk 5,27; Jn 1,43;
21,19) Kétezer éve ismétlődik ez a meghívás sokak, elsősorban
fiatal emberek felé. Olykor meglepetés erejével hat, de soha nem
teljesen váratlan. Krisztus hívó szava a követésre általában
hosszú előkészületi idő után hangzik el. Semmi meglepő nincs
abban, ha az ifjú tudatában egyszer már jelenlévő meghívás –
melyet tétovázás vagy egy másik út csábításai háttérbe szorítottak
– egyszercsak újra érezhetővé válik. Nem csodálkozunk azon, hogy
éppen ez a meghívás érvényesül minden mással szemben, és az ifjú
elindul a számára Krisztus által mutatott úton: elhagyja a
családot, és kezd különlegesen készülni a papságra.
A meghívásnak vannak bizonyos típusai, melyeket most szeretnék
leírni. Az alaptípusokat az Újszövetségben találjuk meg. Krisztus
„Kövess engem!” fölszólításával különböző emberekhez fordul:
vannak közöttük halászok, mint Péter és Zebedeus fiai (vö. Mt
4,19.22), de ott van Lévi, egy vámos is, akit később Máténak
neveznek. Izraelben az adóbehajtó foglalkozása bűnös és megvetésre
méltó dolog volt. S Krisztus mégis éppen egy vámost hív meg az
apostolok csoportjába (vö. Mt 9,9). Bizonyára igen nagy
csodálkozást váltott ki a tarzusi Saul meghívása (vö. ApCsel
9,1-19), aki közismerten veszedelmes üldözője volt a
keresztényeknek és gyűlölte Jézus nevét.
A damaszkuszi úton éppen ez a farizeus kapja a meghívást: az Úr
belőle akar „választott edényt” formálni, aki arra van rendelve,
hogy sokat szenvedjen az Ő nevéért (vö. ApCsel 9,15-16).
A papok mindegyike fölismeri magát valamelyik evangéliumi
meghívás-típusban; ugyanakkor tudja, hogy saját meghívásának
története, az a hosszú út, melyen Krisztus egész életében vezeti,
bizonyos értelemben megismételhetetlen.
Kedves Paptestvéreim, gyakran el kell mélyülnünk az imádságban,
hogy meghívásunk titkát Isten e páratlan ajándéka iránti
csodálattal és hálával telt szívvel szemléljük.
Az apostolok papi meghívása
4. Az a kép, melyet a meghívásról az evangéliumok ránk
hagyományoztak, sajátos módon kapcsolódik a halász alakjához.
Jézus meghívott néhány galileai halászt, köztük Simon Pétert, és
az apostoli küldetést foglalkozásukra hivatkozva világította meg.
Amikor Péter a csodálatos halfogás után Krisztus lábához borult és
azt mondta: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”, ezt a
választ kapta: „Ne félj! Mostantól fogva emberek halásza leszel.”
(Lk 5,8.10)
Péter és a többi apostol együtt élt Jézussal, és együtt jártak
vele küldetése útján. Hallották szavait, csodálták cselekedeteit
és ámultak csodatettein. Tudták, hogy Jézus a Messiás, akit Isten
azért küldött, hogy megmutassa Izraelnek és az egész emberiségnek
az üdvösség útját. Hitüknek azonban érlelődnie kellett az
üdvözítés titokzatos eseményei által, melyekről Krisztus többször
is jövendölt: „Az Emberfiát az emberek kezére adják. Megölik, de
harmadnap föltámad.” (Mt 17,22-23.) Mindez halála és föltámadása
által valósult meg, azokban a napokban, melyeket a liturgia a
szent három napnak nevez.
Krisztus éppen e húsvéti eseményben nyilatkoztatta ki az
apostoloknak, mire szól az a meghívás, hogy hozzá hasonlóan,
Őbenne papok legyenek. Ez történt akkor, amikor az Utolsó Vacsora
termében kereszthalálának előestéjén kezébe vette előbb a
kenyeret, azután a borral teli kelyhet, és elmondta fölöttük az
átváltoztatás szavait. A kenyér és a bor az Ő testévé és vérévé,
az egész emberiségért fölajánlott áldozattá vált. Végezetül
megparancsolta az apostoloknak: „Ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre.” (1Kor 11,25) E szavakkal áldozatát rájuk bízta, s
kezük által az Egyháznak adta az idők végezetéig. Amennyiben
Krisztus az apostolokra bízta áldozati halálának emlékezetét,
papságának is részesévé tette őket. Az áldozati ajándék és a pap
ugyanis szoros és fölbonthatatlan kapcsolatban áll egymással: aki
Krisztus áldozatát fölajánlja, annak részesednie kell Krisztus
papságában. A papságra szóló meghívás éppen ezért meghívás arra,
hogy Krisztus áldozatát az Ő papságában való részesedés erejéből
Krisztus személyében mutassa be. A papi szolgálatot tehát
örökségként vettük át az apostoloktól.
A pap egy mindig új és egyre
erősödő válaszban valósul meg
5. „Itt van a Mester és hív téged” (Jn 11,28). E szavakat a papi
hivatásra vonatkoztatva is olvashatjuk. Isten hívó szava áll annak
az útnak az elején, melyet az embernek élete során végig kell
járnia: ez a meghívás alapvető és értékes, de nem egyetlen
dimenziója. A papszenteléssel valójában megkezdődik egy út, mely a
halálig tart, és teljes egészében a „meghívás” útja. Az Úr
különböző – e meghívásból fakadó – feladatokra és szolgálatokra
hívja a papokat. De van egy ennél mélyebb réteg is. A feladatokon
kívül, melyek a papi szolgálat megnyilvánulásai, a dolgok
legmélyén mindig ott van a “papi lét” valósága. Az életkörülmények
és élethelyzetek állandóan arra szólítják a papot, hogy erősítse
meg eredeti választását, s újra meg újra válaszoljon Isten
hívására. Papi életünk, mint minden igazán keresztény élet, a hívó
Isten szavára adott válaszok láncolata.
Jelentős ebből a szempontból a hazatérő urukat váró szolgák
példabeszéde. Mivel uruk késik, virrasztaniuk kell, hogy érkező
uruk ébren találja őket (vö. Lk 12,35-40). Vajon ez az evangéliumi
virrasztás nem a meghívásra adott válasz egy másik értelmezése? E
válasz valójában egy éber felelősségtudatnak köszönhető. Krisztus
hangsúlyozza: „Boldogok a szolgák, akiket uruk ébren talál, ha
megjön... s ha csak a második vagy a harmadik őrségváltáskor jön,
és ébren találja őket – boldogok azok a szolgák” (Lk 12,37-38).
A latin Egyház papjai cölebsz életre kötelezik magukat. Ha a
meghívásra adott válasz a virrasztás, akkor ez bizony nagyon
fontos tényezője a cölibátusban mindhalálig kitartó hűségnek. De a
cölibátus a meghívásnak csak egyik dimenziója, mely az élet során
– a papi szolgálatból fakadó – sokféle feladat megoldásának
összefüggésében valósul meg.
A meghívás nem statikus valóság: egész sajátos dinamikája van.
Kedves Testvéreim a papságban, oly mértékben erősítjük és
valósítjuk meg meghívásunkat, amennyire hűségesen éljük Isten és
az ember szövetségének misztériumát, s egész különlegesen az
Eucharisztia misztériumát; annál inkább megvalósítjuk, minél
bensőségesebben szeretjük a papságot és a papi szolgálatot, melyre
meghívást kaptunk. Így válik láthatóvá, hogy a papság révén
„valósítjuk meg” önmagunkat, amennyiben magunkévá tesszük
meghívásunkat az egyszeri és örök tervnek megfelelően, melyet
Isten mindegyikünkről előre alkotott. Ez az isteni terv olyan
mértékben valósul meg, amilyen mértékben elismerjük és elfogadjuk
saját élettervünknek és életprogramunknak.
A papság mint „officium laudis”
6. Isten dicsősége az élő ember. Szent Ireneus a lehető
legszorosabban összekapcsolja Isten dicsőségét és az ember
önmegvalósítását.
„Nem nékünk, Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget”
(Zsolt 115,1): ha sokszor ismételgetjük ezt a zsoltársort,
megérezzük, hogy az „önmegvalósításnak” olyan transzcendentális
vonatkozása és célja van, ami „Isten dicsőségének” része: életünk
arra hivatott, hogy a dicséret áldozata, officium laudis legyen.
A papi hivatás különleges meghívás a dicséret áldozatára. Amikor a
pap az Eucharisztiát ünnepli, amikor a bűnbánat szentségében Isten
megbocsátását közvetíti, vagy a többi szentséget szolgáltatja ki,
mindig Istent dicsőíti. Ezért a papnak szeretnie kell az élő Isten
dicsőségét, és a hívők közösségével együtt hirdetnie kell azt a
dicsőséget, mely a teremtésben és a megváltásban ragyog fel. A pap
arra hivatott, hogy különleges módon egyesüljön Krisztussal, az
örök Igével és igaz emberrel, a világ Megváltójával: a
megváltásban nyilatkozik meg ugyanis a dicsősége teljessége,
melyet az emberiség és az egész teremtés Jézus Krisztusban nyújt
az Atyának.
A dicséret áldozata nem csupán a zsoltárokat, a liturgikus
énekeket és a népénekeket foglalja magába, melyek oly sok nyelven
szállnak föl a Teremtőhöz: a dicséret áldozata mindenek előtt
szünet nélküli fölfedezése az igaznak, a jónak és a szépnek,
melyeket a világ ajándékba kap a Teremtőtől, s egyidejűleg az
emberi lét értelmének fölfedezése. Az emberi lét ezen értelmét a
megváltás misztériuma teljesítette be és nyilatkoztatta ki, amikor
az emberi életet az isteni élettel összekapcsolta. A megváltás,
mely véglegesen a húsvéti eseményben, Krisztus szenvedésében,
halálában és föltámadásában valósult meg, nem csupán Isten
transzcendens szentségét nyilatkoztatja ki, hanem – a II. Vatikáni
Zsinat tanítása szerint – „kinyilvánítja az embernek magát az
embert”. (GS 22.)
Isten dicsősége bele van írva a teremtés és a megváltás rendjébe;
a pap arra hivatott, hogy ezt a misztériumot teljes egészében élje
meg, hogy részesévé váljék a dicséret ama nagy áldozatának, mely a
világegyetemben szüntelenül megvalósul. Csak akkor képes a
családok és egyes személyek szenvedéseire és nehézségeire
figyelni, félelem nélkül szembeszállni a rossz és a bűn
valóságával, s azokat a lélek erejével legyőzni, ha a világ és az
ember megváltásának igazságát a lehető legmélyebben éli.
A pap a hívőkkel együtt tart az
Istenben beteljesedő élet felé
7. Isten dicsősége az élő ember. A papot, kinek hivatása, hogy
megdicsőítse Istent, a lehető legmélyebben meghatározza az az
igazság, melyet Szent Ireneusz mondatának második fele tartalmaz:
az élő ember. Isten dicsőségének szeretete a papot egyáltalán nem
idegeníti el az élettől és mindattól, ami az élet része; épp
ellenkezőleg, hivatása elvezeti az élet teljes értelmének
megismerésére.
Mit jelent az „élő ember”? Az embert jelenti a maga teljes
igazságában: az Istentől a maga képére és hasonlatosságára
alkotott embert; az embert, akire Isten rábízta a földet, hogy
uralkodjék rajta; az embert, aki természete szerint és
kegyelemként sok értéket hordoz; az embert, aki kiszabadult a bűn
szolgaságából és Isten fogadott gyermekévé lett.
Nézzétek az embert és az emberiséget, akiket a pap maga előtt lát,
amikor az isteni misztériumokat ünnepli: az újszülötteket, akiket
a szülők keresztelőre hoznak, a gyermekeket és ifjakat, akik
hitoktatásra jönnek. A fiatal embereket, akik életük legnehezebb
szakaszában megválasztják útjukat, hivatásukat és új családot
alapítanak, illetve szemináriumba vagy szerzetbe lépve Isten
országának szentelik magukat. A papnak ápolnia kell a kapcsolatot
a fiatal emberekkel. Ebben az életszakaszban gyakran fordulnak
hozzá vigasztalásért, tanácsért és támaszért, amit imádsággal és
okos útbaigazítással tud nyújtani. A pap így tapasztalja meg, hogy
hivatása mennyire nyitottá és segítőkésszé teszi az emberek iránt.
A fiatalokban leendő családapákkal és édesanyákkal, leendő
akadémikusokkal és olyan személyekkel találkozik, akik a holnap
társadalmát fogják építeni. E sokféle hivatás mind-mind a pap
szívén keresztül ismeri föl a maga sajátos útját, melyen Isten a
személyeket vezeti; és Önmagához vezeti el őket.
Ily módon a papnak része van nagyon sok pályaválasztásban,
szenvedésben és örömben, csalódásban és reményben. Az ő feladata,
hogy minden helyzetben úgy mutassa be Istent az embereknek, mint
személyes sorsuk végső célját. A pap az az ember, akire az emberek
rábízzák legbenső vágyaikat, s olykor nagyon fájdalmas titkaikat.
Sóvárogva várnak rá a betegek, az öregek és a haldoklók, mert ők
tudják, hogy azon az utolsó úton, mely Istenhez vezeti őket, csak
az tud nekik segíteni, akinek része van Krisztus papságában. A pap
Krisztus tanúja, hírnöke annak a végső meghívásnak, mely az embert
örök életre hívja Istenben. S miközben testvéreit és nővéreit
segíti, önmaga is készül: szolgálata adja neki a lehetőséget, hogy
hivatásának megfelelően egyre inkább dicsőítse Istent, s így
részese lehessen az örök életnek. Így halad előre a nap felé,
amikor majd Krisztus mondja neki: „Jól van, hűséges szolgám, ...
menj be Urad örömébe!” (Mt 25,21)
A papi jubileum: az öröm és a
hála ideje
8. „Nézzétek csak meghívástokat, testvérek!” (1Kor 1,26) Pál
apostol korintusi keresztényekhez intézett fölhívásának egész
különleges jelentése van számunkra, papok számára. Gyakran kell
„meghívásunkra tekinteni”, s újra meg újra föl kell fedeznünk
értelmét és nagyságát, mely mindig fölülmúl bennünket. Nagyon
kedvező alkalom erre Nagycsütörtök, az Eucharisztia és a papság
szentsége alapításának emléknapja. Nagyon jó alkalmak a
papszentelés évfordulói, s mindenekelőtt a papi jubileumok is.
Kedves Paptestvérek, miközben ezeket a sorokat írom, ötven éves
papi jubileumomra gondolok, mely ebben az esztendőben van.
Gondolok kispaptársaimra, akikkel együtt voltam a szemináriumban,
akik hozzám hasonlóan a második világháború drámai időszakától
beárnyékolt úton jutottak el a papságra. Akkoriban a szemináriumok
zárva voltak, s a kispapok szétszórtan éltek. Néhányan közülük
meghaltak a háborús események során. Az ilyen körülmények között
elnyert szolgálati papságnak egész különleges jelentése volt
számunkra. Elevenen él emlékezetemben a nagy pillanat, amikor
ötven évvel ezelőtt a hívők közössége a „Veni Creator Spiritus”
szavaival hívta a Szentlelket ránk, fiatal diakónusokra, akik ott
feküdtünk arcra borulva a templom közepén, mielőtt a püspöki
kézrátétel által megkaptuk a papszentelést. Köszönjük meg a
Szentléleknek a kegyelem e kiáradását, mely meghatározta
életünket. És kérjük továbbra is: „Imple superna gratia, quae tu
creasti pectora”.
Kedves Paptestvérek, szeretnélek meghívni benneteket, hogy
vegyetek részt a hivatás ajándékáért mondott Te Deumomban. Miként
tudjátok, a jubileumok a pap életében fontos pillanatok, hiszen
hivatásunk útjának mérföldkövei. A bibliai hagyomány szerint a
jubileum az öröm és a hála ideje. A földműves hálát ad a
Teremtőnek az aratásért; mi jubileumunk alkalmával hálát
szeretnénk adni az örök Pásztornak papi életünk gyümölcseiért, s
az Egyháznak és az emberiségnek tett szolgálatért, melyet a
Gondviselés szándéka szerint a világ különböző helyein, a
legkülönbözőbb körülmények között, sokféle szituációban végeztünk.
Tudjuk, hogy „haszontalan szolgák” vagyunk (Lk 17,10), mégis
megköszönjük az Úrnak, hogy azt akarta, hogy szolgái legyünk.
Hálásak vagyunk az embereknek is: elsősorban azoknak, akik
segítségünkre voltak, hogy elérjük a papságot, s azoknak, akiket
az isteni Gondviselés hivatásunk útján mellénk állított.
Köszönetet mondunk mindenkinek, elsősorban a szüleinknek, akiket
Isten rendkívül gazdag ajándékként adott nekünk: a tanításnak és
jó példának micsoda gazdagságát közvetítették felénk!
Miközben hálát adunk, Istentől és a felebarátoktól a bocsánatot is
kérünk hibáinkért és hanyagságainkért, melyek az emberi gyöngeség
következményei. A Szentírás szerint a jubileumnak nemcsak az
aratásért kifejezett hálának kell lennie, hanem az adósságok
elengedését is magában kell foglalnia. Ezért kérjük az irgalmas
Istent, engedje el adósságainkat, melyeket életünk és papi
szolgálatunk közben halmoztunk föl.
„Nézzétek csak meghívástokat, testvérek!” – figyelmeztet az
Apostol. Szavára tehát „nézzük” a már meg tett utat, melyen
hivatásunk megerősödött, elmélyült és megszilárdult. „Nézzük”,
hogy tudatosabbá váljék bennünk Isten szeretetteljes munkálkodása
életünkben. Eközben nem feledkezhetünk meg azokról a
paptestvéreinkről sem, akik nem tartottak ki a megkezdett úton. Az
Atya szeretetére bízzuk őket, és mindegyiküket biztosítjuk
imánkról.
Így a „nézés” önkéntelenül is imádsággá válik. És most, kedves
Paptestvérek, meghívlak benneteket, hogy csatlakozzatok a meghívás
és papság ajándékáért mondott hálaimámhoz:
Te Deum laudamus
Hála neked, Istenem, a papság ajándékáért
9. „Téged, Isten, dicsérünk,
Téged Úrnak ismerünk...”
Isten, dicsérünk és hálát adunk neked:
az egész föld imád téged.
Mi, a te szolgáid a próféták szavával
és az apostolok kórusával hirdetünk
Téged, aki Atyja és Ura vagy az életnek,
minden életnek, mert élet csak Tőled származik.
Benned ismerjük meg, Legszentebb Háromság,
meghívásunk forrását és kezdetét:
Te, Atya, öröktől fogva elgondoltál,
akartál és szerettél minket;
Te, Fiú, kiválasztottál és meghívtál,
hogy részünk legyen
a te egyetlen és örök papságodban;
Te, Szentlélek, eltöltöttél minket ajándékaiddal,
és szent keneteddel fölszenteltél.
Te, az időnek és a történelemnek Ura,
elvezettél minket
a harmadik keresztény évezred küszöbéhez,
hogy tanúi legyünk az üdvösségnek,
melyet az egész emberiségnek ajándékozol.
Mi, a dicsőségedet hirdető Egyház,
kérünk Téged: ne engedd, hogy valaha is elfogyjanak
az evangéliumot szolgáló szent papok;
hangozzék föl minden székesegyházban
s a Föld minden pontján
a „Veni Creator Spiritus” himnusz.
Jöjj el, teremtő Lélek!
Jöjj, hogy fölébreszd az ifjak új nemzedékét,
akik készek rá,
hogy az Úr szőlejében dolgozzanak,
hogy Isten Országa
kiterjedjen a Föld határáig.
És te, Mária, Krisztus Anyja,
aki a kereszt alatt János apostollal együtt
választott fiaiddá fogadtál minket,
virrassz továbbra is hivatásunk fölött.
Rád bízzuk a szolgálat következő éveit,
melyeket a Gondviselés még megérnünk enged.
Légy velünk és vezess minket
a világ útjain
azokhoz a férfiakhoz és nőkhöz,
akiket Fiad vére árán megváltott.
Segíts, hogy mindvégig megtegyük Jézus akaratát,
aki az emberek üdvösségére tőled született.
Krisztus, te vagy a reménységünk!
„In te, Domine, speravi,
non confundar in aeternum.”
A Vatikánból, 1996. március 17-én,
nagyböjt negyedik vasárnapján, pápaságunk 18. évében
