1. A nagycsütörtöki liturgiában különös módon kapcsolódunk Krisztushoz, aki papságunk állandó és örök forrása az Egyházban. Egyedül Ő egyszerre pap és áldozat: önmagát ajánlja föl a Golgotán páratlan áldozati adományként.
Az utolsó vacsorán hagyta az Egyházra ezt az áldozatot – az új és örök szövetség áldozatát – mint Eucharisztiát: mint testének és vérének szentségét a kenyér és bor színe alatt „Melkizedek rendje szerint”.[1]
Amikor Krisztus az apostoloknak azt mondja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”,[2] ezzel e szentség bemutatóit hivatalukba iktatja az Egyházban, hogy a világ megváltásáért hozott áldozatát minden időben folytassák, megújítsák és megjelenítsék; ugyan-akkor megbízza őket, hogy hivatali papságuk erejében helyette, „Krisztus személyében” cselekedjenek.
Mindebben, kedves testvéreim, részesülünk az Egyházban az apostoli utódlás által. Nagycsütörtök minden évben az Eucharisztia születésnapja, de születésnapja egyben papságunknak, amely mindenekelőtt szolgálati, ugyanakkor hierarchikus papság is. Szolgálati, mert szentelésünk folytán azt a szolgálatot végezzük az Egyházban, amely csak a papokra van bízva, ez különösképpen az Eucharisztia szolgálata. Hierarchikus, mert ez a szolgálat megengedi nekünk, hogy Isten népének egyes közösségeit mint pásztorok vezessük a püspökkel közösségben, aki az apostolok hatalmát és a pásztori szolgálat karizmáját örökölte az Egyházban.
2. Nagycsütörtök ünneplésekor kifejezésre jut a papság közössége Krisztus papságának egységében Róma egyházából kiindulva minden helyi egyházban. Így fordulok hozzátok ebben az évben is – és nem első alkalommal – kollegiális egységben püspök testvéreimmel, hozzátok, akik az en testvéreim és a mi testvéreink vagytok Krisztus papságában a föld minden táján, minden nép között, minden nyelvben és minden kultúrában. Amint mar egyszer Szent Ágoston ismert szavaival megírtam, szeretném ma is megismételni: „Értetek vagyok püspök; veletek vagyok pap".[3] Nagycsütörtökön mindnyájatokkal, kedves oltártestvéreim – ahogyan minden püspök a saját templomában –, mély alázattal és hálával újból tudatosítom annak az ajándéknak a valóságát, amelyet mi egyenként és együttesen az egész Egyházban a papszenteléssel kaptunk.[4]
Az alázatos hála érzése évről évre jobban készítsen föl minket, hogy a talentumot, amelyet az Úr búcsúzásakor nekünk átadott, megsokszorozzuk, és így második eljövetele napján eléje mehessünk, mi, akiknek Ő azt mondta: ,,Nem nevezlek többé titeket szolgának... barátaimnak mondalak titeket... Nem ti választottatok engem, hanem en választottalak titeket és arra rendeltelek, hogy elmenjetek, gyümölcsöt hozzatok, maradandó gyümölcsöt".[5]
3. Szem előtt tartva Mesterünk eme szavait – mely a legszebb kívánság papságunk születésnapjára –, ebben a nagycsütörtökre szóló írásban szeretnék egy feladatot említeni, amellyel papi hivatásunk és apostoli küldetésünk útján feltétlenül találkozunk.
Erről a feladatról részletesen szól a Parati semper kezdetű, fiataloknak szóló írás, melyet e nagycsütörtöki üzenetemhez csatolok. Az 1985. évet az Egyesült Nemzetek Szövetsége indítványára az egész világon mint az ifjúság nemzetközi évét ünneplik. Úgy vélem, hogy e kezdeményezést az Egyház sem hagyhatja figyelmen kívül, ahogyan azt más értékes nemzetközi jellegű kezdeményezéseknél sem tette, mint pl. az öregek vagy a fogyatékosok événél és hasonlóknál. Az ilyen kezdeményezéseknél az Egyház nem húzód-hat félre, mindenekelőtt azért nem, mert ezek éppen ama küldetésének és szolgálatának középpontjában állnak, melynek célja a hívek közösségének épülése és növekedése, amint azt a II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciója, a Lumen gentium világosan kiemeli. E kezdeményezések mindegyike igazolja, hogy az Egyház a mai világban úgy van jelen, ahogyan azt a zsinat a Gaudium et spes pasztorális konstitúciójában mesterien kifejtette.
Ezért az idei nagycsütörtöki írásomban szeretnék néhány gondolatot kifejteni az ifjúság témájáról, amely a papok lelkipásztori működésére és hivatásunkkal kapcsolatos általános apostoli munkánkra vonatkozik.
4. Jézus Krisztus ebben az összefüggésben is a legtökéletesebb példakép. A fiatalemberrel folytatott beszélgetése, amelyet mindhárom szinoptikus evangélistánál megtalálunk,[6] az elmélkedés kimeríthetetlen forrása e tárgyban. Erre a forrásra utalok mindenek előtt a fiatalokhoz intézett ez évi levelemben, de ha végig akarjuk gondolni papi és lelki-pásztori feladatunkat az ifjúság körében, bölcs dolog ehhez a forráshoz fordulnunk, és belőle merítenünk. Mindazonáltal az inspiráció első és alapvető forrása maga Jézus Krisztus marad számunkra.
Az evangélium szövege arra utal, hogy a fiatalember könnyen jutott Jézus elé. Számára a Názáreti Mester olyan személy volt, akihez bizalommal fordulhatott: valaki, akinek föltárhatta lényeges problémáit; valaki, akitől igaz választ várhatott. Mindez számunkra is alapvető útmutatás. Mindegyikünk törekedjék arra, hogy Krisztushoz hasonlóan rendelkezésére álljon másoknak. Nem szabad, hogy a fiatalok számára nehézséget jelentsen a paphoz való közeledés. Meg kell találniuk benne ugyanazt a nyíltságot és érdeklődést, ugyanazt a készséget az őket szorongató problémákról való beszélgetésre. Sőt, ha ők természetüknél fogva valamennyire tartózkodóak vagy zárkózottak, a pap a magatartásával könnyítse meg gátlásaik leküzdését.
Több út van a kapcsolat fölvételére és elmélyítésére, amelyeket együttesen az „üdvösség dialógusának” nevezhetünk. Erről sokat mondhatnának maguk az ifjúsági lelki-pásztorkodással foglalkozó papok; tehát egyszerűen az ő tapasztalataikra szeretnék hivatkozni. Különös jelentősége van itt természetesen a szentek tapasztalatának, tudjuk ugyanis, hogy a papok generációiban nem hiányoztak az ifjúsággal foglalkozó szent lelkipásztorok sem.
A pap ne csak ott találkozzék a fiatalokkal, ahol könnyen kapcsolatot teremthet velük, akár egyházi vonalon, akár az ifjúság természetes igényeinek területén: gondolok itt a turizmusra, a sportra, a kulturális érdeklődés területére. Az elérhetőség, melyre Krisztus példát ad nekünk, többet tartalmaz. A pap nemcsak teológiai képzettségével, hanem pedagógiai fölkészültségével is ébresszen bizalmat a fiatalokban, hogy alapvető problémáikkal hozzá forduljanak, lelki életükben és lelkiismereti kérdésekben tőle nyerhessenek eligazítást.
A fiatalember, aki a Názáreti Jézus elé lép, közvetlen módon megkérdezi: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ugyanezt a kérdést másként is föl lehet tenni, nem mindig ilyen nyilvánvalósággal; gyakran csak közvetve és nem a kérdező személyes problémájaként. Mindenesetre az evangéliumban említett kérdés tágabb keretek között is mozoghat az ifjúság és a lelkipásztor között. Ezen a téren nagyon sok kérdésnek van helye: sok a lehetséges kérdés, sok a lehetséges válasz. Mert az emberi élet, különösen fiatal korban, gazdag a sokrétű kérdésekben, és az evangélium a maga részéről gazdag a megfelelő válaszokban.
5. A fiatalokkal foglalkozó pap tudja meghallgatni őket és tudjon válaszolni nekik. Mindkettő fakadjon belső érettségből, és legyen összhangban életével és tanításával; de még inkább legyen az imádság gyümölcse az Úr Krisztussal való egységben a Szentlélek vezetésével. Kell hozzá képzettség, de mindenekelőtt kell hozzá beszélgetőpartner és az igazság iránti felelősségtudat. A szinoptikus evangéliumokban áthagyományozott beszélgetés megmutatja, hogy a Mesternek a hozzá forduló fiatalember szemében különös szavahihetősége és tekintélye, erkölcsi tekintélye van. A fiatalember az igazságot várja tőle, és válaszát úgy fogadja, mint olyan igazságot, mely kötelez. Ez az igazság lehet igényes. Nem szabad attól félnünk, hogy sokat követeljünk a fiataloktól. Előfordulhat, hogy valaki „szomorúan” távozik, mert azt gondolja, hogy egyik vagy másik követelménnyel szemben nem tudja megállni a helyét; de az ilyen szomorúság „üdvös” is lehet. Olykor a fiataloknak ilyen üdvös szomorúsággal kell utat törniök, hogy fokozatosan eljussanak az igazságra és arra az örömre, amelyet az igazság nyújtani tud.
A fiatalok egyébként tudják, hogy az igazi jó nem szerezhető meg olcsón, hanem annak ára van. Egészséges érzékük van az értékek iránt. Ha lelkük mélye még nem romlott meg, közvetlenül reagálnak egészséges ítélettel. De ha a romlás mar beléjük hatolt, az alapokat kell megújítani; és ez csak igaz válaszok és igaz értékek révén sikerülhet.
Tanulságos Krisztus eljárása. Amikor a fiatalember hozzá fordul, Jézus válaszával bizonyos mértékben kitér: „Senki sem jó, csak az Isten".[7] Az ifjúsággal való minden érintkezésünkben ez valóban különösen fontosnak tűnik. Személyesen kell síkra szállnunk, a beszélgetőpartner, a barát és vezető természetességével kell cselekednünk; ugyanakkor egy pillanatra sem szabad ezzel Istent elhomályosítanunk azáltal, hogy önmagunkat toljuk előtérbe. Nem szabad elhomályosítanunk azt, „aki egyedül jó”, aki láthatatlan és ugyanakkor mégis a legteljesebb módon jelen van: „közelebb áll a lelkemhez, mint én önmagamhoz”, ahogyan ezt Szent Ágoston mondja.[8] Ha mi a legtermészetesebb módon, egész személyiségünkkel be is vetjük magunkat, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy az „első személy” minden üdvösségről szóló beszélgetésben csak az lehet, Aki az egyetlen Gyógyító és az egyetlen Megszentelő. Minden lelkipásztori érintkezésnek, annak is, amely külső keretei tekintetében inkább „világi”, arra kell szolgálnia nagy alázattal, hogy utat nyissunk és szélesítsünk Istennek Jézus Krisztusban, mert Ő mondta: „Atyám szüntelenül munkálkodik, azért én is munkálkodom".[9]
6. Az evangélium előadása szerint Krisztus és a fiatalember beszélgetésében akad egy kifejezés, melyet különösen meg kell szívlelnünk. Az evangélista azt mondja: Jézus „ránézett és megszerette".[10] Itt valóban a döntő pontot érintjük. Ha megkérdezhetnénk azokat, akik a papi generációk között a legtöbbet tették a fiatalokért, fiúkért és leányokért, és akiknek munkája valóban maradandó gyümölcsöt termett, meggyőződnénk arról, hogy eredményes tevékenységük első és legmélyebb forrása Krisztus „szerető tekintete” volt.
Ezt a szeretetet papi szívünkben helyesen kell értelmeznünk. Ez egész egyszerűen a „felebaráti” szeretet: az ember iránti szeretet Krisztusban, amely átöleli az egyéneket és valamennyi embert. Az ifjúság iránti szeretet nem kizárólagos, mintha másokra nem terjedhetne ki, mint például a felnőttekre, az idős és beteg emberekre. Igen, az ifjúság iránti szeretet csak akkor felel meg az evangéliumnak, ha az a mindenki iránti és mindenkire kiterjedő szeretetből fakad. Mégis sajátos, kimondottan karizmatikus jellege van. Mert ez a szeretet akkor bontakozik ki, amikor az ember különösen számba veszi, hogy mit is jelent az ifjúság az ember életében. A fiatalok kétségtelenül rendelkeznek bizonyos szeretetreméltó bájjal, amely életkorukkal jar; de olykor van gyengéjük és hibájuk is. Az evangéliumi ifjú, kivel Jézus beszél, egyrészt izraelitának mutatkozik, aki hűséges Isten parancsaihoz, azután úgy jelenik meg, mint ember, akit gazdagsága eltölt és túlságosan ragaszkodik is javaihoz.
A fiatalok iránti szeretet, amely minden igaz nevelőt és jó lelkipásztort jellemez, jól is-meri az ifjúságot és a fiatalokra jellemző előnyöket és hibákat. De ez a szeretet – mint Krisztus szeretete – az előnyökön és hibákon túl eljut magához az emberhez; egy olyan emberhez, aki életének rendkívül fontos szakaszában van. Valóban sok dolog van, ami ebben az életkorban formálódik és eldől, olykor vissza nem fordítható módon. Az ifjú-kortól függ nagymértékben az ember jövője; egy meghatározott és egyedülálló személy jövője. Az ifjúkor ezért minden ember életében a különleges felelősség időszaka. A fiatalok iránti szeretet mindenekelőtt ennek a felelősségnek a fölismertetését jelenti, valamint a készséget, hogy e felelősségben velük osztozzék.
Az ilyen szeretet valóban önzetlen. A fiatalokban bizalmat ébreszt. Igen, ebben a korban különös szükségük van a bizalomra. Minden papnak különös módon készen kell lennie ilyen önzetlen szeretetre. Azt mondhatjuk, hogy a papi életnek minden mozzanata – aszkézise, mindennapi munkája, az ima szelleme, egysége Krisztussal, a Szűzanyába vetett bizalma – ezen a ponton kell hogy beigazolódjék. A fiatalok különösen finom érzékűek, de gondolkodásuk igen kritikus. Ezért igen fontos a pap intellektuális képzettsége. Ugyanakkor a tapasztalat igazolja, hogy ennél is fontosabb a jóság, az áldozatkészség és a hűség; tehát a szívnek és a jellemnek ilyen adottságokkal kell rendelkeznie.
Kedves Paptestvéreim, azt gondolom, valamennyiünknek esdekelve kell kérnünk az Úrtól azt a tekintetet, amellyel Ő az evangéliumi fiatalemberre nézett, és a részesedést abban a szeretetben, mely az ifjút megkedvelte. Állhatatosan kell imádkozni azért is, hogy ez az önzetlen papi szeretet megfeleljen az ifjúság konkrét várakozásainak. Hiszen ismeretes, mennyire különböző az a gazdagság, amelyet a férfi és női mivolt jelent egy konkrét és egyszeri emberi személy fejlődésében. E fiatalok érdekében meg kell tanulnunk Krisztustól azt a szeretetet, amellyel Ő szerette őket.
7. A szeretet tesz képessé arra, hogy a jóra rámutassunk. Jézus szeretettel tekintett ifjú beszélgetőpartnerére, és azt mondta neki: „Kövess engem”[11] A jó, mely felé a fiatalokat irányíthatjuk, mindig magában foglalja Krisztus követését. Nincs más jó, amit fölkínálhatnánk, senki sem tud nagyobb jót fölmutatni. Kövesd Krisztust! - ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a legmélyebben és a lehető legmeggyőzőbben találd meg önmagadat. Törekedj arra, hogy mint ember találd meg magadat. Krisztus ugyanis az, aki - miként a Zsinat tanítja - „megmutatja az embernek magát az embert és föltárja előtte nagyszerű hivatását”.[12]
Ezért kövesd Krisztust! Ami azt jelenti: fáradozz, hogy megtaláld azt a hivatást, amelyben az ember és méltósága kiteljesül. Csak Krisztus és az evangélium fényében tudjuk teljesen fölfogni, mit jelent, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. Csak Őt követve tudjuk ezt az örök képet a konkrét életben tartalommal megtölteni. Ez a tartalom sokrétű; sok hivatás és feladat van, melyek közül a fiatalok a saját útjukat kiválaszthatják. Mégis ezen utak mindegyikén érvényesülnie kell egy alaphivatásnak: azaz emberré kell lenni! És keresztényként! Embernek lenni Krisztus kegyelmének mértéke szerint.[13]
Ha papi szívünk telve van a fiatalok iránti szeretettel, tudjuk majd, hogyan segítsük őket élethivatásuk keresésében. Úgy tudunk majd nekik segíteni, hogy a keresésben és a választásban a legteljesebb szabadságot biztosítjuk nekik, de ugyanakkor - emberi és erkölcsi szempontból - megmutatjuk választásuk alapvető értékeit is.
Együtt tudunk velük érezni és mellettük tudunk állni a megpróbáltatásban és a szenvedésben, mely az ifjúságot sem kíméli. Sőt néha rendkívüli módon is terheli. Különfélék a megpróbáltatások és szenvedések: csalódások és kijózanodások, igazi válságok. Az ifjúság különösen érzékeny erre, és nincs mindig fölkészülve az élet csapásaira. Ma az emberi egzisztenciát érő fenyegetések - széles társadalmi körökben, sőt az egész emberiségben - jogosan nyugtalanítanak sok fiatalt. Segítenünk kell nekik aggodalmas helyzetükben, hogy megtalálják hivatásukat. Ugyanakkor támogatnunk kell őket, erősítenünk kell törekvéseiket, hogy a világot emberibbé és testvériesebbé formálják. Itt nem csupán szavakról van szó, hanem annak az útnak valódiságáról, amelyet Krisztus mutat nekünk egy ilyen megváltozott világ irányába. Ennek a világnak a neve az evangéliumban: Isten országa. Isten országa ugyanakkor „az ember igazi országa”: az új világ, amelyben meg-valósul az ember igazi, „királyi méltósága”.
A szeretet képes arra, hogy a jót megmutassa. Amikor Krisztus a fiatalembernek azt mondta: „kövess engem!”, konkréten fölszólította: hagyj el mindent és csatlakozz az apostolok útján járókhoz. Krisztus beszélgetése a fiatalemberrel ősmintája sok különböző irányú beszélgetésnek, amelyben fiatalemberek lelke előtt föltárul a papi vagy szerzetesi hivatás távlata. Értenünk kell hozzá, kedves testvérek, papok és lelkipásztorok, hogy ezt a hivatást helyesen fölismerjük. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés!” Sőt itt-ott nagyon is kevés! Kérjük azért az aratás Urát, „küldjön munkásokat aratásába”.[14] Imádkozzunk mi magunk és kérjünk másokat is, hogy imádkozzanak ezért! Mindenekelőtt fáradozzunk azon, hogy saját életünk vonzó, papi és szerzetesi hivatáshoz méltó modellt nyújtson. A fiataloknak feltétlenül szükségük van ilyen konkrét modellre, hogy fölismerjék: adott esetben képesek-e elindulni ezen az úton. Ebben a tekintetben a papság különleges módon termékennyé válhat. Fáradozzatok azért és imádkozzatok, hogy az ajándék, amelyben részesültetek, mások számára is hasonló forrás legyen - éppen a fiatalok számára.
8. Sokat mondhatnánk és írhatnánk még e témáról. A fiatalok nevelése és lelki gondozása sok rendszeres tanulmánynak és közlésnek tárgya. Ebben a nagycsütörtöki írásomban, kedves Paptestvéreim, csak néhány gondolatra szorítkoztam. Bizonyos módon papi hivatásunk és küldetésünk sokirányú gazdagságához tartozó témák egyikét szeretném kiemelni. Erről a témáról részletesebben szól a Parati semper kezdetű, fiataloknak szóló írás, amelyet ezzel a levéllel együtt nyújtok át, hogy különösen az ifjúság eve folyamán merítsetek belőle.
A régebbi liturgiában, amelyre az idősebb papok még emlékeznek, a szentmise az oltár előtt a lépcsőimával kezdődött, s első szavai így hangzottak: Introibo ad altare Dei, ad Deum qui laetificat iuventutem meam, 'Bemegyek Isten oltárához, Istenhez, ki megörvendezteti ifjúságomat'.[15] Nagycsütörtökön mindnyájan papságunk forrásához térünk vissza, az Utolsó Vacsora termébe. Szemléljük, hogyan valósult ez meg Jézus Krisztus szívében az utolsó vacsora során. Ugyanakkor megfontoljuk, hogyan csírázott ez ki mindegyikünk szívében. Ezen a napon azt szeretném kívánni nektek, kedves testvéreim - függetlenül a kortól és a generációtól, amelyhez tartoztok -, hogy Isten oltárához járulásotok legyen a lelketek számára az ifjúságban való örvendezés forrása, amely magától Istentől való. Ő örvendeztet meg minket ifjúsággal, az örök misztériummal Jézus Krisztusban. Mint az üdvösség misztériumának papjai magának Isten ifjúságának forrásában része-sülünk: a kimeríthetetlenül megújuló életben, mely Krisztussal árad emberi szívünkbe.
Bár volna ez az isteni fiatalság számunkra és általunk a többiek, különösen az ifjúság számára az élet és szentség forrása. Ezeket a kívánságokat Mária Szívének ajánlom; hiszen Őt is említjük, amikor énekeljük: „Ave verum Corpus, natum de Maria Virgine. Vere passum immolatum in Cruce pro homine.... Esto nobis praegustatum mortis in examine.” ('Üdvözlégy szent Test, ki szűztől születtél, és a kereszten kínhalált szenvedtél.... Halálunk óráján táplálj minket szent kenyér'.)
Mély közösségben veletek szívemből újítom meg apostoli áldásomat, hogy szolgálatotokban megerősítselek titeket.
A Vatikánból, március 31-én, 1985 virágvasárnapján, pápaságom hetedik évében.
Jegyzetek:
[1] Zsolt 110,4; vö. Zsid 7,17.
[2] Lk 22,19; vö. 1Kor 11,24.
[3] Sermo 340,1.
[4] Vö. Zsolt 16,5.
[5] Jn 15,15.
[6] Vö. Mt 19,16-22; Mk 10,17-22; Lk 18,18-23,7; Mk 10,17.
[7] Vö. Mt 19,17; Mk 10,18; Lk 18,19.
[8] Confessiones III,VI,11.
[9] Jn 5,17.
[10] Mk 10,21.
[11] Mt 19,21; Mk 10,21; Lk 18,22.
[12] GS 22.
[13] Vö. Ef 4,7.
[14] Mt 9,37.
[15] Zsolt 43,4.
