Marialis Cultus

VI. Pál pápa Marialis Cultus kezdetű apostoli buzdítása a Boldogságos Szűz Mária tiszteletének helyes rendjéről és előmozdításáról az Apostoli Szentszékkel békében és közösségben élő összes püspökhöz

VI. Pál pápa üdvözöl benneteket, Tiszteletreméltó Testvérek, és apostoli áldását küldi

Bevezető

Mióta Péter székére emeltettünk, szüntelenül azon fáradozunk, hogy előmozdítsuk a Mária-tiszteletet. Nem pusztán azért, hogy kifejezésre juttassuk az Egyház ezzel kapcsolatos érzületét és a saját személyes vonzalmunkat, hanem azért, mert a Mária-tisztelet, mint ismeretes, rendkívül magas rendű eleme a vallási kultusznak, amelyben mintegy összeolvad a bölcsesség tetőfoka és a vallásosság csúcspontja, és ezért Isten népének elsődleges feladatát képezi.[1]

Pontosan ezt a feladatot szem előtt tartva mindig is támogattuk és előmozdítottuk a liturgikus megújulás nagy művét, amelyet a II. Vatikáni Zsinat megkezdett. Kétségkívül az isteni gondviselés különleges rendeléséből fakadt, hogy az említett egyetemes zsinat első konstitúciója, amelyet a főtisztelendő atyákkal aláírtunk és „a Szentlélekben” jóváhagytunk, éppen a Sacrosanctum concilium kezdetű konstitúció volt, amelynek az a célja, hogy megújítsa és gazdagítsa a liturgiát, valamint hogy gyümölcsözőbbé tegye a híveknek a szent titkokban való részvételét.[2] Azóta pápaságunk számos megnyilatkozása arra irányult, hogy helyesebb és megfelelőbb legyen a köteles istentisztelet. Ezt bizonyítja az elmúlt években a Zsinat irányelveinek és rendelkezéseinek szellemében megújított latin szertartású liturgikus könyvek jóváhagyása. Mindezért szívből hálát adunk az Úrnak, minden javak szerzőjének, és köszönettel tartozunk a püspökkari konferenciáknak, valamint azoknak a püspököknek, akik különböző módokon közreműködtek a liturgikus könyvek átdolgozásában.

Örömmel és hálával tekintünk az immár elvégzett munkára és a liturgikus megújhodás első kedvező eredményeire, amelyek csak fokozódni fognak, annál inkább, minél mélyebben megértik a megújhodás alapvető értelmét, és minél helyesebben hajtják végre magát a reformot. Ugyanakkor kötelességünknek tartjuk, hogy éber gondoskodással kísérjük figyelemmel mindazt, amit megkezdtünk, azzal a céllal, hogy rendezett formában újuljon meg az istentisztelet, amely által az Egyház „lélekben és igazságban” (Jn 4,24) imádja az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, különös szeretettel tisztelje Máriát, Isten Anyját, a vértanúkról és a többi szentekről pedig áhítattal emlékezik meg.[3]

Azt kívánjuk tehát, hogy teljesebben kibontakozzon a Mária-tisztelet, amelynek fejlődése a hiteles egyházi vallásosság ismérve. A Mária-tisztelet (ahogyan fentebb említettük) annak az istentiszteletnek a keretébe illeszkedik, amelyet joggal mondunk kereszténynek, mivel Krisztustól ered, tőle nyeri hatékonyságát, benne jut teljes egészében kifejeződésre, és általa vezet a Lélekben az Atyához. Az egyház liturgikus életében a Mária-tisztelet valóban szükségszerűen kifejezésre juttatja az emberiség megváltásának isteni tervét, így annak a páratlan szerepnek, amelyet Mária az üdvösség tervében betölt, pontosan meg­felel az iránta tanúsított kiváló tisztelet.[4] Ugyanígy a keresztény istentisztelet hiteles fejlődését mindig a Mária-tisztelet helyes és legitim gyarapodása követi. Egyébiránt maga a keresztény vallásosság története tanúskodik arról, hogy  „a Mária-tisztelet különféle formái, melyeket az Egyház a józan és hithű tanítás határain belül jóváhagyott”,[5] úgy alakultak ki, hogy megfelelőképpen alárendelődtek a Krisztust megillető tiszteletnek, s szükségszerűen és természetüknél fogva Krisztus mint központ felé vezetnek. Ugyanez történik korunkban is. Az Egyház ugyanis Krisztus misztériumáról és önmaga lényegéről elmélkedve ugyanannak az asszonynak, mármint Szűz Máriának, Krisztus és az Egyház Anyjának alakjára bukkan a Krisztus-misztérium kezdetén és az Egyház misztériumának beteljesedésénél. Mária hivatásának teljesebb megismerése Mária iránti örömteljes tiszteletet eredményezett, és az isteni gondviselés imádással társuló tiszteletéhez vezetett. Isten ugyanis azt akarja, hogy családjában, amely nem más, mint az Egyház, akárcsak minden otthonban, jelen legyen az Asszony, aki feltűnés nélkül és szolgálatkészen virrasztva „oltalmazza lépteit, amíg el nem jön az Úr dicsőséges napja.”[6]

Azok a változások, amelyek ma a társadalmi életben, a népek gondolkodásmódjában, az irodalmi és művészi kifejezésformákban, valamint a társadalmi kommunikációban végbementek, a vallási élet megnyilvánulási formáit is jelentékenyen befolyásolták.  Bizonyos vallásgyakorlási formák, amelyek a közelmúltban még alkalmasnak tűntek az egyes emberek és a vallási közösségek érzelmeinek kifejezésére, manapság elégtelennek vagy kevéssé alkalmasnak mutatkoznak. A múltban ugyan megfeleltek a társadalmi életnek és az egyén vallásosságának, napjainkban egyre inkább jelentkezik annak igénye, hogy a Teremtő és a teremtmény, az Atya és gyermekei közötti változtathatatlan kapcsolat új, alkalmasabb formákban fejeződjön ki. Ez egyeseket átmenetileg zavarba hozhat. De aki Istenbe vetett bizalommal szemléli ezeket a jelenségeket, észreveheti, hogy korunk vallásosságának számos törekvése (például a külsőségek helyett bensőséges vallásosságot kereső igény) nagymértékben hozzájárul általában a keresztény vallásosság és sajátosan a Mária-tisztelet gazdagodásához. Ily módon serényen hallgatva a hagyomány szavára, s egyidejűleg figyelemmel kísérve a teológia és a többi tudományág haladását, korunk a maga részéről hozzájárul annak dicséretéhez, akit saját prófétai szava szerint, „boldognak hirdet minden nemzedék” (Lk 1,48).

Amiért is úgy gondoljuk, apostoli szolgálatunkkal összhangban áll, hogy, Főtisztelendő Testvérek, mintegy párbeszédet folytatva megvitassunk veletek néhány olyan témakört, amely azzal a kérdéssel függ össze, hogy milyen szerepet tölt be a Boldogságos Szűz Mária az Egyház liturgikus gyakorlatában. Ezeket a témaköröket részben már érintette a II. Vatikáni Zsinat,[7] és mi magunk is nyilatkoztunk róluk,[8] de nem árt újra beszélni róluk, annak érdekében, hogy eloszlassunk bizonyos kétségeket, és mindenekelőtt előmozdítsuk a Mária-tiszteletet, amely az Egyházban Isten igéjéből fakad, és amelyet Krisztus Lelkében gyakorolunk.

Ezért kívánatosnak tartjuk, hogy elidőzzünk néhány olyan kérdésnél, amely az Istenanya tisztelete és a szent liturgia közötti kapcsolattal függ össze (I.); olyan megfontolásokat és irányelveket javasoljunk, amelyek elő tudják mozdítani a Mária-tisztelet hiteles fejlődését (II.); végül arról is megosszunk néhány gondolatot, miképpen végezhető ismét buzgóbban és tudatosabban a rózsafüzér-imádság, amelyet elődeink nyomatékosan szorgalmaztak, és amely olyannyira elterjedt a keresztény nép körében.

I. Szűz Mária tisztelete a liturgiában

1. Ha tehát megpróbáljuk kifejteni, milyen szerepet tölt be a Boldogságos Szűz Mária a keresztény vallásosságban, legelőször is a szent liturgiának kell figyelmet szentelnünk. A liturgia ugyanis nemcsak bőséges keresztény tanítást nyújt, de összehasonlíthatatlanul gazdag lelkipásztori hatékonysággal is bír, és általánosan elismert mintát kínál a többi liturgikus forma számára. Szerettük volna szemügyre venni a különböző keleti és nyugati liturgiákat, ám szem előtt tartva ezen apostoli buzdítás célkitűzését, szinte kizárólag a latin szertartású liturgikus könyvekre leszünk tekintettel; ugyanis egyedül a római rítus újult meg azoknak a gyakorlati irányelveknek megfelelően, amelyeket a II. Vatikáni Zsinat írt elő,[9] a Mária-tisztelet megnyilvánulási formáinak szempontjából is, s ezért fontos, hogy figyelmesen áttanulmányozzuk.

2. A római liturgia megújítását meg kellett előznie az általános római naptár megújításának. A római naptár úgy van összeállítva, hogy a megváltás művének megünneplése, ahogyan illik, a megfelelő napokon méltó megvilágításba kerüljön, hiszen az év folyamán Krisztus teljes misztériuma kibontakozik a megtestesüléstől dicsőséges eljöveteléig,[10] s ennek következtében a Megváltó Anyja emlékezetének ünneplése szorosabban és szervesebben kapcsolódhat a Fia misztériumait felvonultató liturgikus évhez.

3. Ily módon az adventi időben a liturgia gyakran megemlékezik Szűz Máriáról, nem csupán december 8-án, amikor Szűz Mária, az Istenanya szeplőtelen fogantatását ünnepeljük, amely éppúgy alapvető előzménye a Megváltó eljövetelének (Iz 11,1.10), mint boldog kezdete a szeplő és ránc nélküli egyháznak.[11] Különösen a december 17. és 25. közötti napokon és advent 4. vasárnapján hangzanak fel a Szűzanyáról és a Messiásról szóló ősi prófétai jövendölések,[12] az evangéliumi elbeszélések pedig Krisztusnak és az ő előhírnökének közelgő születéséről szólnak.[13]

4. Így a hívek, akik a szent liturgiából merítenek adventi lelkületet a mindennapi élethez, miközben elgondolkodnak arról a kimondhatatlan szeretetről, amellyel a Szűzanya Fiát hordozta,[14] példaképül választják Máriát, és fölkészülnek arra, „hogy imádságban virrasztva és dicséretben ujjongva találkozzanak a Megváltóval”.[15] Arra is fel szeretnénk hívni a figyelmet, hogy az advent liturgiája a messiási várakozást és Krisztus dicsőséges eljövetelének várását összekapcsolja Mária kitüntetett tiszteletével, így nagyszerű egyensúlyt jelenít meg a kultusz területén, s ez irányt mutathat abból a szempontból, miként vehetjük elejét, hogy a Mária-tisztelet elszakadjon saját központjától, Krisztustól, akire irányul (ami előfordul a népi vallásosság bizonyos formáinál). Ily módon ez az időszak, ahogyan a liturgikus szakemberek rámutatnak, kiváló alkalmat nyújt az Istenanya tiszteletére. Ezt a nézetet jóváhagyjuk, és azt kívánjuk, hogy mindenütt magukévá tegyék és megvalósítsák.

5. A karácsonyi időszakban mintegy folytatódik a megemlékezés Mária szűzi, üdvösségszerző isten­anyaságáról, Máriáról, aki „e világra szülte a Megváltót”.[16] És valóban: karácsonykor az Egyház, miközben imádja az Üdvözítőt, egyúttal dicsőséges Anyját is tiszteli; vízkeresztkor, amikor azt ünnepli, hogy minden nép meghívást kapott az üdvösségre, úgy tekint a Szűzre, mint a bölcsesség igazi székére és mint a Király valóságos Anyjára, aki a bölcsek elé tárta a népek Megváltóját, hogy imádják (Mt 2,11); a Szent Család, Jézus, Mária és József ünnepén (ezen a karácsony nyolcadában elhelyezkedő vasárnapon) pedig tisztelettel elmélkedik Jézus, az Istenfia és Emberfia, Mária, Jézus anyja, és József, az „igaz férfi” (Mt 1,19) szent életéről, amelyet a názáreti otthonukban éltek.

Úgy véljük, mindannyiunknak fel kellene figyelnie Szűz Mária istenanyaságának ünnepére, amely az átalakított karácsonyi ünnepkörben Róma városa liturgiájának egyik ősi útmutatásával összhangban január 1-jére került. Az ünnepnek az a célja, hogy ünnepélyes keretek között kidomborítsa, milyen szerepet tölt be Mária az üdvösség misztériumában, és milyen méltóság fakad ebből a szent szülő számára, „aki által méltók voltunk elnyerni az élet szerzőjét”.[17] Ugyanez az ünnep kiváló alkalmat ad arra, hogy az újszülött Béke Fejedelmét az őt megillető hódolattal imádjuk, újból felcsendüljön a béke örömhíre (Lk 2,14), és a béke királynőjének közbenjárására kiesdjük Istentől a legnagyobb ajándékot: a békét. Ez indított bennünket arra, hogy karácsony nyolcadának napját, amely szerencsés módon egybeesik a jókívánságokkal beköszöntő újévvel, a világbéke napjává nyilvánítsuk. Ezt a kezdeményezést egyre többen magukévá teszik, és sokak szívében máris meghozta az áldott béke gyümölcseit.

6. Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának és istenanyaságának ünnepe mellett március 25. és augusztus 15. ősi ünnepét is meg kell említenünk.

Az Ige megtestesülésének ünnepe a római naptárban jól átgondolt megfontolásokból visszanyerte néhai elnevezését, és ismét In annuntiatione Domini (Urunk születésének hírüladása) a neve. Az ünnep egyszerre ünnepe Krisztusnak és a Szent Szűznek: azaz Isten Igéjéé, aki Mária Fiává lesz (Mk 6,3) és a Szent Szűzé, aki Isten Anyja lesz. Ezen az ünnepen kimeríthetetlen gazdagságú liturgiájával mind a keleti, mind a nyugati Egyház megemlékezik arról az üdvösségszerző igenről, amelyet a megtestesült Ige akkor mondott ki, amikor ezekkel a szavakkal lépett a világba: „íme jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat” (Zsid 10,7; Zsolt 39,8-9). A liturgia ugyanis megemlékezik a megváltás kezdetéről, valamint arról a felbonthatatlan, bensőséges, jegyesi kapcsolatról, amely által az Ige személyében egyesül egymással az isteni és az emberi természet. Máriát pedig úgy ünneplik ezen a napon az egyházak liturgiái, mint az új Évát, az engedelmes és hűséges Szüzet, aki nagylelkű beleegyezésével („Legyen nekem a te igéd szerint”: Lk 1,38) a Szentlélek közreműködése által Isten Anyja, egyúttal pedig az élők valóságos anyja, az igazi frigyláda és Isten valóságos temploma lett, méhébe fogadva az egyetlen közvetítőt (1Tim 2,5). Az ünnep tehát az Isten és ember között az üdvösségről folytatott párbeszéd időbeli csúcspontjáról emlékezik meg, továbbá arról, hogy Szűz Mária szabad beleegyezéssel szerepet vállalt az ember üdvösségére vonatkozó isteni terv végrehajtásában.

Augusztus 15-én Mária dicsőséges mennybevételét ünnepeljük. Ezen a napon megünnepeljük Mária boldogságának beteljesülését, amelyre meghívást kapott; megemlékezünk szeplőtelen lelkének és szűzi testének megdicsőüléséről, ami által tökéletesen hasonlóvá vált Krisztushoz, akit az Atya halottaiból feltámasztott. Mint mondottuk, ez az ünnep az Egyház és az egész emberiség elé tárja annak képét és vigasztaló erejű bizonyítékát, hogy reményünk végül teljesülni fog. A megdicsőülésnek ugyanis be kell teljesednie mindazokban, akiket Krisztus a testvéreivé tett, miután részese lett testünknek és vérünknek (Zsid 2; Gal 4,4). Szűz Mária mennybevételének ünneplése folytatódik Szűz Mária király­női méltóságának emléknapjáig, amelyet nyolc nappal Nagyboldogasszony után tartunk. Ezen a napon úgy szemléljük őt, mint aki az örökkévalóság Királya mellett foglalt helyet, mint királynő ragyog föl előttünk, és mint anya közbenjár értünk.[18] E négy ünnepen tehát a liturgikus ünneplés legmagasabb szintjén tárulnak elénk a Szűz Máriára, az Úr alázatos szolgálóleányára vonatkozó legfontosabb hit­igazságok.

7. Az említett ünnepnapokon kívül elsősorban azokról az ünnepekről kell szólnunk, amelyek az üdvtörténet azon eseményeiről emlékeznek meg, ahol a boldogságos Szűz bensőséges kapcsolatba kerül Fiával; ilyenek például Szűz Mária születése (szeptember 8.), mely által az egész világnak fölragyogott a reménység és üdvösség hajnala;[19] Szűz Mária látogatásának napja (május 31.), amikor az Egyház azt ünnepli, hogy Szűz Mária Jézust méhében hordozta,[20] s felkereste Erzsébetet, akinek szeretetteljes segítséget nyújtott, és az üdvözítő Isten irgalmát hirdette.[21] Ilyen továbbá a Fájdalmas Anya emléknapja (szeptember 15.), amely élénken emlékezetünkbe idézi az üdvtörténet sorsdöntő pillanatát, és alkalmat ad a kereszt mellett álló, Fiával együtt szenvedő Anya tiszteletére.[22]

Szintén figyelembe kell vennünk Gyertyaszentelő napját, amely február 2-ára esik. Az ünnep visszanyerte egykori elnevezését, és ismét in praesentatione Domini (Urunk bemutatása) a neve. Gazdag tartalmát  akkor fedezzük fel, ha tudatosítjuk, hogy ezen a napon egyszerre emlékezünk meg a Fiúról és Anyjáról, hiszen az üdvösség olyan misztériumát ünnepeljük, amelyet Krisztus vitt végbe, akivel Mária bensőséges kapcsolatban van: mint Jahve szenvedő Szolgájának Anyja, aki teljesíti az ószövetségi választott nép küldetését, és ősképe Isten új népének, az Egyháznak, amelynek reménységét és hitét állandóan próbára teszik a megpróbáltatások és üldöztetések (Lk 2,21-35).

8. A megújított római naptár ugyan elsősorban a felsorolt ünnepeket emeli ki, de más emléknapokat is tartalmaz, amelyek eredetileg helyi jellegűek voltak, de szélesebb körben is elterjedtek, és érdeklődést váltottak ki (február 11. – a Szűzanya lourdes-i jelenése; augusztus 5. – a Santa Maria Maggiore felszentelése, Havas Boldogasszony). Ide kell sorolnunk továbbá azokat az emléknapokat, amelyeket kezdetben egy-egy szerzetesrend tartott meg, mivel azonban szélesebb körben is megünneplik őket, joggal mondhatók az egyetemes egyház ünnepeinek (augusztus 16. – Kármelhegyi Boldogasszony; október 7. – Rózsa­füzér Királynéja). Végül meg kell említenünk azokat a Mária-ünnepeket, amelyek apokrif tartalmuktól eltekintve követendő példát állítanak elénk, olyan tiszteletre méltó hagyományokat képviselnek, amelyek különösen a keleti lelkülethez állnak közel (november 21. – Szűz Mária bemutatása), vagy olyan törekvésekről tanúskodnak, amelyek sajátosan korunk vallásosságát jellemzik (így Szűz Mária szeplőtelen szívének emlékezete a pünkösd utáni második vasárnapot követő szombaton.)

9. Ne feledjük el, hogy az általános római naptár nem említi az összes Mária-ünnepet. A részegyházak naptárára tartozik, hogy a liturgikus előírásokkal összhangban, ugyanakkor igaz áhítattal nyilvántartsák azokat a Mária-ünnepeket, amelyek az illetékes részegyház kincsei. Végül meg kell említenünk, hogy mivel szombatonként lehetőség van a Szűz Mária-mise ünneplésére, tág tere nyílik a Szűz Máriáról való megemlékezésnek. Ez az ősi és egyszerű megemlékezés a jelenlegi naptár rugalmasságából és a misekönyvben található Mária-miseszövegek bőséges választékából eredően rendkívül könnyen és sokféleképpen megünnepelhető.

10. Ebben az apostoli buzdításban nem törekszünk arra, hogy az új Római misekönyvet teljes terjedelmében áttekintsük, de mivel elhatároztuk, hogy értékelést nyújtunk a római rítus megújított könyveiről,[23] meg szeretnénk említeni néhány olyan szempontot és gondolatot, amely a misekönyvben érvényesül. Elsősorban arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy a misekönyv eucharisztikus könyörgéseiben (csodálatos összhangban a keleti liturgi­ákkal)[24] kiemelkedik Szűz Mária emlékezete. Az ősi római kánon például gazdag tanítást közlő szavaival és az áhítat hangján emlékezik meg Isten Anyjáról: „A szentek közösségében tisztelettel emlékezünk meg elsősorban a dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak édesanyjáról…” Az újonnan bevezetett harmadik eucharisztikus könyörgés pedig a következő szavakkal juttatja kifejezésre az imádkozóknak azt az állhatatos reményét, hogy Krisztus Édesanyjával a Megváltó társörökösei lesznek: „Ő tegyen minket előtted örök áldozattá, hogy elnyerhessük az örökséget választottaiddal, elsősorban Isten Anyjával, a Boldogságos Szűz Máriával.” Ez a Szűz Máriáról való mindennapos megemlékezés, amely a miseáldozat szívében kap helyet, különösképpen bizonyítja, mennyire tiszteli az egyház azt, akit a Magasságbeli megáldott (Lk 1,28).

11. Ha áttekintjük a közelmúltban megújított misekönyv szövegeit, felfedezhetjük, hogy a korábbi századok tanításával tökéletes összhangban jelenítik meg a római imádságoskönyv nagy témáit, a szeplőtelen fogantatást, a kegyelem teljességét, amelyben Mária részesült, istenanyaságát, tökéletes és termékeny szüzességét, azt, hogy a Szentlélek temploma, aki együttműködik Fiával a megváltás művében, az életszentség ragyogó példaképe, irgalmas szószóló, akit Isten felvett a mennybe, s királynői és anyai méltóság illeti meg. De újabb keletű gondolatok is találhatók a szövegekben, amelyek viszont a teológia mai fejlődésével állnak összhangban. Hogy csak egy példát említsünk, az Egyház és Mária kapcsolatának témája részletesen és több szempontból is szóba kerül az új misekönyvben, összhangban azzal, hogy Krisztus Anyja és az Egyház valóban számos és sokféle szállal kapcsolódik egymáshoz. Ezek a szövegek a szeplőtelen fogantatásban az Egyháznak, Krisztus szeplőtelen jegyesének kezdetét látják;[25] Mária menny­bevételében pedig annak a beteljesedésnek a kezdetét és a képét ismerik fel, amely az egész egyházra vár;[26] az istenanyaság misztériumában Máriát a Fő és a tagok anyjának vallják, akképp, hogy az Istenszülőt egyszersmind az Egyház anyjaként tisztelik.[27]

Ha tehát a szent liturgia akár az Egyház múltjára, akár a jelenére irányítja tekintetét, egyaránt Máriára bukkan: a múltban ott látjuk őt, ahogy állhatatosan együtt imádkozik az apostolokkal;[28] a jelenben pedig szintén hatékonyan együttműködik az Egyházzal, amely vele együtt kívánja megélni Krisztus misztériumát: „…Add meg Egyházadnak, amely vele [Máriával] együtt részt vesz Krisztus kínszenvedésében, hogy Krisztus feltámadásában is része legyen”,[29] és szintén vele együtt akarja dicsőíteni Istent: „...add meg nekünk, hogy... Máriával együtt magasztalhassunk téged”.[30] Mivel pedig a liturgia lényegénél fogva olyan istentisztelet, amely vele összhangban lévő életformát kíván meg, arra serkent, hogy Szűz Mária tisztelete az Egyház iránti állhatatos és szenvedésre kész, együttérző szeretetben váljon valóra. Csodálatos szavakkal fejezi ki ezt a szeptember 15-ei mise áldozás utáni könyörgése: „...hogy akik a Boldogságos Szűz Mária fájdalmát ünnepeljük, az Egyház javára kiegészítsük azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik.”

12. Az olvasmányos könyv az egyik olyan könyve a római rítusnak, amelyben gazdagon érvényesültek a II. Vatikáni Zsinat liturgikus megújhodása adta lehetőségek, mind a szövegek bőséges választéka, mind pedig tartalmuk szempontjából. Hiszen ezek a szövegek Isten igéjét foglalják magukban, amely mindig eleven és átható (Zsid 4,12). Az Olvas­mányok könyve olyan mértékben kibővült, hogy a szentírási szakaszokban három év folyamán teljes egészében kibontakozik az üdvösség története, és így még hiánytalanabbul tárunk szemünk elé Krisztus misztériuma. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a Lectionarium bővebb választékát nyújtja azoknak az ószövetségi és újszövetségi olvasmányoknak, amelyek Szűz Máriára vonatkoznak. Az olvasmányok mennyiségének kibővítése azonban józan megfontolások mellett történt. Csak azok az olvasmányok kerültek be a gyűjteménybe, amelyek egyértelmű tartalmuknál fogva vagy a körültekintő szentírás magyarázat eredményeinek fényében a tanítóhivatal útmutatásaival vagy szilárd talajon álló hagyományokkal összhangban kivétel nélkül (jóllehet más-más mértékben) Szűz Máriára vonatkoznak. Az se kerülje el figyelmünket, hogy az ilyen jellegű olvasmányok nemcsak Szűz Mária ünnepein fordulnak elő, hanem más alkalmakkor is, mint például az évközi vasárnapokon,[31] olyan szertartások alkalmával, amelyek mélységes hatással vannak a keresztények szentségi életére és döntéseire,[32] s az élet olyan örömei és bánatai közepette,[33] amelyekről maguk a szövegek is szólnak.

13. A megújított zsolozsmáskönyv szintén nagyszerűen tanúsítja a Mária iránti tiszteletet: a himnuszok, amelyek gyűjteményéből nem hiányoznak az irodalom remekei, mint például Dante Szűz Máriához intézett imája;[34] azután az antifónák, amelyek az áhítat szellemében zárják le a napi imát; az antifónák kiegészülnek az „Oltalmad alá futunk...” kezdetű imádsággal, amely ősisége miatt tiszteletünket és tartalma miatt csodálatunkat vívja ki; a reggeli és az esti dicséret könyörgései, amelyekben gyakran fordulunk bizalommal az irgalmasság Anyjához; végül az a Mária tiszteletéről tanúskodó számos szöveg,  amely ókeresztény, középkori és újkori szerzőktől származik.

14. Noha a Misekönyv, az Olvasmányok könyve és a Zsolozsmáskönyv, vagyis a római liturgia alapvető könyvei gyakran emlékeznek meg tisztelettel a Boldogságos Szűzről, a többi liturgikus könyvben is bőségesen kifejezésre jut az Istenszülő iránti gyermeki szeretet és alázatos tisztelet. Máriát, a kegyelem anyját hívja segítségül az Egyház, mielőtt a katekumeneket alámerítené a keresztség üdvösségszerző fürdőjében,[35] az ő közbenjárását kéri az édesanyák számára, akik örvendező szívvel lépnek a templomba, hogy hálát adjanak az anyaság ajándékáért[36] őt állítja követendő példaként fiai és leányai elé, akik Krisztust követve szerzetesi fogadalmat tesznek,[37] vagy szüzességet ígérnek,[38] s egyszersmind az anyai oltalmát is kiesdi számukra.[39] Hozzá intézi hő imáját azokért a gyermekeiért, akik haláluk óráján vannak;[40] az ő közbenjárásáért könyörög azok számára, akik lehunyták szemüket a földi élet világossága előtt, és Krisztus, az örök világosság elé járulnak;[41] végül az ő édes vigaszát kéri azoknak, akik keserűségtől sújtottan, de hívő emberhez méltó módon siratják szeretteik elköltözését.[42]

15. A megújított liturgikus könyvek áttekintése nyomán a következő biztató megállapításra juthatunk: a II. Vatikáni Zsinat által szorgalmazott liturgikus megújhodás megfelelő szemlélettel Krisztus teljes misztériumával összefüggésben szemléli Szűz Máriát (amit már az úgynevezett liturgikus mozgalom is szorgalmazott), és a hagyománnyal egységben elismeri, hogy Istennek szent Szülőjeként és a Megváltó méltó társaként egyedülálló helyet foglal el a keresztény kultuszban.

Nem is történhetett másként. Ha ugyanis áttekintjük a keresztény istentisztelet múltját, észrevehetjük, hogy a Mária-tisztelet legemelkedettebb és legkiválóbb megnyilvánulásai mind Keleten, mind Nyugaton a liturgiából fakadnak vagy beépültek a liturgiába.

Hangsúlyoznunk kell: abban a tiszteletben, amelyet az egyetemes egyház ma a Boldogságos Szűz iránt tanúsít, az a hódolat marad meg, él tovább és növekedik szüntelenül, amelyet mindenkor megadott neki  – gondosan őrizve az igazságot, és ügyelve arra, hogy a Mária-tisztelet megnyilvánulásai méltók legyenek. A jelenkor Egyháza ugyanis a hagyomány kiapadhatatlan forrásából meríti mindazokat az elgondolásokat és ösztönzéseket, amelyek alapján a Mária-tiszteletet ápolja. A hagyomány forrása pedig élő forrás: mert a Lélek jelenléte nem fogyatkozik meg benne, és mert szüntelenül magáévá teszi Isten igéjét. Azt pedig, hogy a hagyomány mennyire életteli, legfényesebben és legmeggyőzőbben éppen az Egyház által jóváhagyott és szorgalmazott liturgia bizonyítja.

16. Most pedig a Szent Zsinatnak Máriáról és az egyházról szóló tanítását követve szeretnénk kidomborítani a Szűz Mária és a liturgia között fennálló sokrétű kapcsolatnak az egyik elemét: azt kívánjuk szemügyre venni, hogy Mária azon áhítat példaképe, amellyel az Egyház az isteni misztériumokat  ünnepli és életre váltja. Az pedig, hogy Szűz Mária ebben az összefüggésben követendő példa lehet, abból fakad, hogy az Egyház a hit, a szeretet és a Krisztushoz fűződő legteljesebb közösség mintaképének és eszményének tekinti[43] – vagyis azon lelkület mintájának, amellyel az Egyház, az Úr hőn szeretett jegyese kapcsolódik Krisztushoz, akit segítségül hív, és aki által az örök Atyát imádja.[44]

17. Szűz Mária mindenekelőtt hallgatja Isten igéjét: „Virgo audiens”, aki hittel fogadja Isten szavát. Mint mondottuk, hittel, mert hit által és a hit útján lett Üdvözítőnk Szent Anyja. Ahogyan ugyanis Szent Ágoston találóan mondja: „Szűz Mária azt a Jézust, akit hitben hozott a világra, hitben is foganta.”[45]  Miután ugyanis az angyal eloszlatta kételyeit (Lk 1,34-37), „Jézust előbb fogadta szívébe, mint méhébe, és teljes hittel így szólt: »íme, az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint«” (Lk 1,38).[46] Ez a hit volt boldogságának forrása és ama bizodalmának záloga, hogy be fog teljesedni az ígéret: „Boldog vagy te, mert hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked” (Lk 1,45). Ő, aki a megtestesüléssel kapcsolatban a legelső szerepet kapta, és kiemelkedő tanúságot tett, ugyanezen hit által idézte fel emlékezetében Krisztus gyermekségének eseményeit (vö. Lk 2,19.51). Hasonlóképpen tesz az Egyház is, különösen a liturgiában: hallgatja, befogadja, hirdeti és tiszteli Isten igéjét, amelyet mint az élet kenyerét nyújt a híveknek.[47] Isten igéjének világánál vizsgálja és figyeli az idők jeleit, s értelmezi és éli a történelmi eseményeket.

18. Mária hasonlóképpen „az imádkozó Szűz” is: „Virgo orans”, ami Krisztus előhírnökének anyjánál tett látogatásából is kitűnik. Ekkor Isten dicséretét zengve kifejezésre juttatta alázatosságát, hitét és reményét: ezt tartalmazza ugyanis a Magnificat (vö. Lk 1,46-55), Szűz Mária legsajátosabb imádsága, a messiási korszak éneke, amelyben egyszerre csendül fel a régi és az új Izrael öröme. Szent Irenaeus a jelek szerint arról beszél, hogy Szűz Mária énekébe beleolvad mind Ábrahámnak a megígért Messiás fölötti öröme (Jn 8,56),[48] mind az Egyház prófétai ihletésű szava: „Örömujjongásában Mária az Egyház nevében jövendölve szólt: »Magasztalja lelkem az Urat...«”.[49] Szűz Mária éneke elterjedt az egész Egyházban, és az Egyház annyira magáévá tette a Magnificatot, hogy örök időkre imádsága lett.

Mária Kánában is imádkozó Szűzként jelenik meg, ahol tapintatos kéréssel tár Fia elé egy csupán földi természetű nehézséget, de ezzel elérte, hogy megnyilvánuljon Jézus kegyelme: első csodajelével Jézus megerősíti tanítványait a belé vetett hitben (Jn 2,1-12).

Végül Mária élete alkonyán is imádkozó Szűznek mutatkozik. Az apostolok ugyanis „egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt” (ApCsel 1,14). Az Egyház születésekor, saját jelenünkben és mindenkor észre kell vennünk az imádkozó Mária jelenlétét, aki noha felvétetett a mennybe, most sem hagy fel közbenjárói és üdvösségszerző szolgálatával.[50] Az Egyház is imádkozó Szűz: naponta a mennyei Atya elé tárja gyermekei szükségeit, és szüntelenül dicséri az Urat, könyörögve az egész világ üdvösségéért.[51]

19. Szűz Mária továbbá szülőanya is: „Virgo pariens”. Mária hitt, és engedelmeskedve világra szülte magát az Atya Fiát, éspedig férfit nem ismerve, a Szentlélektől megárnyékoltan:[52] Isten azt akarta, hogy ez a valóban egyedülálló és csodálatos anyaság a „szűz Egyház” termékenységének mintaképe és eszménye  legyen; „az Egyház maga is anya lesz: igehirdetésével és a keresztség által új és halhatatlan életet ad Szentlélektől fogantatott és Istentől született gyermekeinek”.[53] Az egyházatyák tehát helyesen tanították, hogy a keresztség szentsége révén az Egyház valamiképpen folytatja Mária szűzi anyaságát. Idevágó megállapításaik közül szeretnénk kiemelni azt, amelyet kiváló elődünk, Nagy Szent Leó pápa egyik karácsonyi szentbeszédében fejt ki: „Eredetét, amelyet a Szűz méhében nyert, Krisztus áthelyezte a keresztkútba: amit Anyjának adott, a víznek is megadta; amint a Magasságbeli ereje és a Szentlélek megárnyékolása (Lk 1,35) eredményezte, hogy Mária világra hozta az Üdvözítőt, úgy azt is eredményezi, hogy a keresztvíz új életet adjon a hívőknek”.[54] Ha a liturgikus forrásokból akarunk meríteni, megemlíthetjük a spanyol (mozarab) liturgia egyik rendkívül szép illatióját, amely így szól: „Mária méhében hordozta az életet; az Egyház a keresztkútban. Mária ölében öltött formát Krisztus; az Egyház keresztvizében öltjük magunkra Krisztust.” [55]

20. Végül Máriában azt tiszteljük, aki áldozatot mutat be: „Virgo offerens”. Ez Jézus bemutatásánál nyilvánul meg (Lk 2,22-35). Ebben az eseményben az Egyház, a Szentlélektől vezetve, nemcsak az elsőszülött fiú felajánlására (vö. Kiv 13,11-16) és az anya tisztulására (vö. Lev 12,6-8) vonatkozó törvények betartását és teljesülését fedezi fel, hanem a megváltás misztériumát is, amely magára az üdvösség történetére vonatkozik. Ebben az eseményben az Egyház szerint folytatódik az az alapvető áldozat, amelyet az emberré lévő Ige a világba lépve mutat be Istennek (Zsid 10,5-7). Az Egyház úgy látja, hogy minden ember üdvösségét hirdeti ez az esemény, hiszen Simeon a gyermek Jézust a népek világosságának és a választott nép dicsőségének nevezi (vö. Lk 2,32), és felismeri benne a Messiást, minden ember Üdvözítőjét. Az Egyház felismeri, hogy Krisztus szenvedésére vonatkoznak Simeon prófétai szavai, amelyek a Fiút ellentmondást keltő jelnek nevezik (Lk 2,34), Máriáról pedig megjövendölik, hogy lelkét tőr járja át (Lk 2,35): ez a jövendölés a Kálvária hegyén teljesült be. Az üdvösségnek ez a sokrétű és összetett misztériuma tehát Krisztus templomi bemutatását összefüggésbe hozza a kereszt üdvösségszerző eseményével. Az Egyház azonban, különösen a középkor századaitól, a Fiát Jeruzsálembe vivő és az Úrnak bemutató Szűzben különös áldozatkészséget lát, amely meghaladja az áldozatbemutatás szertartásának általános értelmét. Ezt tanúsítja Szent Bernát bensőséges imádsága: „Ajánld föl, Szentséges Szűz, Fiadat, és mutasd be az Úrnak méhednek áldott gyümölcsét. Mutasd be mindannyiunk kiengesztelésére az Istennek tetsző szent áldozatot.”[56]

Az Anya és a Fiú között a megváltás művében létrejövő kapcsolat[57] a Kálvária hegyén jutott a legmagasabb pontra, ahol Krisztus önmagát mutatta be szeplőtelen áldozatul (Zsid 9,14), és ahol Mária a kereszt mellett állt (vö. Jn 19,26), „meggyötört szíve eggyéforrt a szenvedésben Elsőszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott, szeretetből beleegyezve a tőle született áldozati Bárány föláldozásába”,[58] akit ő maga is bemutatott az örök Atyának.[59] Az emberiség isteni Megváltója azért alapította az eucharisztikus áldozatot – halálának és feltámadásának emlékezetét –, amelyet jegyesére, az Egyházra bízott, hogy a századokon keresztül folyamatosan megjelenítse a kereszt áldozatát.[60] Az Egyház pedig, különösen vasárnaponként, egybegyűjti a híveket az Úr húsvétjának ünneplésére, amíg az Úr ismét el nem jön.[61] Az Egyház ezt a mennyei szentekkel közösségben teszi, mindenekelőtt a Boldogságos Szűzzel,[62] akinek lángoló szeretetét és megingathatatlan hitét követi.

21. Mária, aki az egész egyház istentiszteletének mintaképe, az egyes keresztények számára is a vallási élet tanítója. A hívek már egészen korán feltekintettek Máriára, hogy életüket hozzá hasonlóan istentiszteletté alakítsák, az istentiszteletet pedig életük szerves részévé tegyék. Egyik beszédében Szent Ambrus már a IV. században arra buzdítja híveit, hogy mindegyikük lelkében Mária lelkülete éljen, s így dicsérjék Istent: „Legyen mindenkiben Mária lelkülete, hogy magasztalja az Urat; lakjék mindenkiben az ő Istent dicsőítő lelke.”[63] Mária valóban legteljesebb mértékben példaképe annak az istentiszteletnek, amelyben mindannyian áldozatként mutatjuk be életünket Istennek. Ezt az ősi és örök tanítást mindenki meghallhatja az egyháztól, de Máriától is, amint Isten hírnökének válaszol: „íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38). Ezekkel a szavakkal már előre megfogalmazta az Úr imájának azt a gyönyörű kérését, hogy „legyen meg a te akaratod” (Mt 6,10). Mária kimondott „igen”-je tehát minden keresztény számára példát és útmutatást ad arra nézve, hogyan juthat el az Atya iránti engedelmesség útján és segítségével az életszentségre.

22. Másrészt észre kell vennünk, hogy Máriához fűződő viszonyának különböző dimenzióit az Egyház sokrétű és hatékony istentiszteleti formákban tudja kifejezni. Bensőséges tisztelettel, amikor Szűz Mária páratlan méltóságát tekinti, aki a Szentlélek erejéből lett anyává; izzó szeretettel, amikor Mária lelki anyaságát szemléli, mellyel a titokzatos Test összes tagjához viszonyul; bizalommal teljes könyörgéssel, amikor mint szószólónak és segítőnek[64] a közbenjárását kéri; szeretetteli szolgálattal, amikor az alázatos szolgálóleányra tekint, akit az irgalmasság királynőjének és a kegyelem Anyjának méltósága ékesít; tevékeny követéssel, amikor a kegyelemmel teljes Mária szentségét és erényeit szemléli; a lélek megrendült ámulatával, amikor „mint legtisztább képben, örömmel szemléli benne azt, amire vágyik, s amit remél, hogy maga is el fog érni”;[65] végül serény igyekezettel, amikor a Megváltó társában, aki már teljesen részesült a húsvéti misztérium gyümölcseiben, saját jövőjének prófétai beteljesedését ismeri fel, amikor is minden szeplőtől és ránctól megtisztulva (Ef 5,27) olyan lesz, mint a vőlegényének, Jézus Krisztusnak fölékesített menyasszony (Jel 21,2).

23. Ha tehát, Tiszteletreméltó Testvérek, szemügyre vesszük azt a tiszteletet, amelyet az egyetemes egyház hagyománya és a megújított római rítus Isten szent Anyja iránt tanúsít, és ha emlékezetünkbe idézzük, hogy maga a szent liturgia, mivel kitüntetett szerepet játszik a keresztény istentiszteletben, a keresztény vallásosság aranyszabályát alkotja, és ha végül megállapítjuk, hogy az Egyház a szent misztériumokat ünnepelve ugyanolyan hitbeli és szeretetteli magatartást tanúsít, mint a Szent Szűz, akkor teljes mértékben megérthetjük, mennyire helytálló a II. Vatikáni Zsinat buzdítása, amelyet az Egyház minden gyermekéhez intéz: „...nagylelkűen ápolja a Boldogságos Szűz tiszteletét, különösen liturgikus kultuszát”.[66] Az az óhajunk, hogy ezt a buzdítást a hívők mindenütt fenntartások nélkül  megszívleljék és buzgón megvalósítsák.

II. A Mária-tisztelet megújítása

24. A II. Vatikáni Zsinat arra is biztat, hogy a liturgikus tiszteleten kívül más vallásgyakorlási formák is támogatást élvezzenek, különösen azok, amelyeket az Egyház tanítóhivatala dicsér és ajánl.[67] Ismeretes azonban, hogy a helyi körülmények és a korok sajátosságai, a népek eltérő gondolkodásmódja és kulturális hagyományai miatt sokféle formát öltött a híveknek az Istenanya iránt tanúsított tisztelete. Ebből adódóan a Mária-tisztelet időben változó kifejeződési formái olyan megújításra szorulnak, amely lehetővé teszi a meghaladott tényezők kiiktatását és az örök érvényű tartalmak kidomborítását, illetve a teológiai kutatás által megvilágított és az egyházi Tanítóhivatal által előterjesztett hitigazságok helyes érvényesítését. Ezért szükséges, hogy a püspökkari konferenciák, a részegyházak, a szerzetesrendek és a keresztény közösségek valóban termékeny tevékenységet folytassanak, ugyanakkor gondosan felülvizsgálják a Mária-tisztelet különböző vallásgyakorlási formáit. Ettől az újraértékeléstől azt várjuk, hogy miközben tiszteletben tartja a hagyomány hiteles elemeit, van annyira nyitott, hogy meghallja korunk emberének jogos igényeit. Ennélfogva helyesnek tartjuk, Tiszteletreméltó Testvérek, hogy rögzítsünk néhány alapelvet azzal kapcsolatban, miként lehet eljárni ezen a téren. 

1. A Mária-tisztelet szentháromságtani, krisztológiai és egyháztani vonatkozásai

25. Mindenekelőtt az kívánatos, hogy a Boldogságos Szűz iránti tisztelettel összefüggő vallásgyakorlási formák világosan kifejezzék a természetükhöz hozzátartozó és a lényegüktől elválaszthatatlan szentháromságos és krisztológiai jelleget. A keresztény kultuszt ugyanis természeténél fogva az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek mutatjuk be, vagy ahogyan a liturgia fogalmaz, az Atyának a Fiú által a Szentlélekben. Ebből az okból kifolyólag a kultusz joggal irányul először – bár alapvetően másképpen – az Úr Anyjára, majd a szentekre, akik személyén keresztül az Egyház a húsvéti misztériumot hirdeti, mivel Krisztussal együtt szenvedtek, és Krisztussal együtt nyerték el a dicsőséget.[68] Szűz Mária egész léte Krisztusra utal és Krisztustól függ: az Atya Krisztusra való tekintettel választotta ki öröktől fogva egészen szent Anyának, s ékesítette fel a Szentlélek olyan ajándékaival, amelyeket senki másnak nem adott meg. A hiteles keresztény vallásosság kétségkívül soha nem mulasztotta el kiemelni, milyen felbonthatatlan és alapvető kapcsolat fűzi a Szent Szüzet az isteni Megváltóhoz,[69] mindamellett úgy tűnik számunkra, hogy szinte kizárólag csak a „Krisztus-kérdésnek” figyelmet szentelő és jelentőséget tulajdonító korunk[70] lelki irányultságával kiválóan összhangban van, ha a Mária-tisztelet kifejeződési formáinál sajátosan kidomborodnak a krisztológiai vonatkozások, és fény vetül Isten tervére, amely „egyazon határozattal rendelte el Mária születését és az isteni Bölcsesség megtestesülését”.[71] Ez kétségkívül előmozdítja majd, hogy megalapozottabb legyen a Jézus Anyja iránti tisztelet, és annak hatékony eszköze legyen, hogy „mindnyájan eljussunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré legyünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére” (Ef 4,13). Másrészt a magának Krisztusnak kijáró tiszteletet is gazdagítani tudja, hiszen az Egyház mindig is tudatában volt, és korunkban tanítói tekintélyével meg is erősítette,[72] hogy „az Úrra irányul a tisztelet, amit a Szolgálóleány iránt tanúsítunk; a Fiúra háramlik vissza, amit Anyjában magasztalunk; a Királyé a dicsőség, amelyet a Királynő szolgálatában megadunk”.[73]

26. A Mária-tisztelet krisztológiai irányultságáról szólva hasznosnak tűnik megemlíteni, hogy a Mária-kultusszal kapcsolatban nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk az egyik lényeges hittartalomnak: a Szentlélek személyének és tevékenységének. A teológiai vizsgálódás, sőt maga a liturgia is rámutatott, hogy a Szentlélek megszentelő cselekvése a Názáreti Szűz személyénél jutott el a tetőfokára az üdvtörténeten belül. A szentatyák és az egyházi írók például azt állítják, hogy Mária szentsége kezdettől fogva a Szentlélek tevékenységének köszönhető; arról beszélnek, hogy Máriát a Szentlélek „alkotta és formálta új teremtménynek”.[74] Egyes evangéliumi szakaszokon elmélkedve („A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával”: Lk 1,35; Mária „úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől, […] hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van”: Mt 1,18.20) arra jutottak, hogy a Szentlélek beavatkozása olyan cselekvés, amely megszentelte és termékennyé tette Mária szüzességét,[75] magát Máriát pedig a Király palotájává és az Ige nászszobájává,[76] az Úr templomává és sátrává,[77] a szövetség vagy a szentség ládájává[78] alakította. Ezek a címek kivétel nélkül a Szentírást idézik. Még mélyebbre hatolva a megtestesülés titkában az említett szerzők jegyesi színezetet fedeztek fel a Szentlélek és Mária titokzatos kapcsolatában, amit Prudentius költői szavakkal ekképpen fejezett ki: „a nem férjezett Mária egybekelt a Szentlélekkel”.[79] Máriát „a Szentlélek szentélyének” nevezték,[80] amivel Mária szentségét emelték ki, aki Isten Lelkének állandó lakóhelye lett. A Szentlélekről szóló tanítást tanulmányozva felismerték, hogy a kegyelem teljessége (Lk 1,28) és a Máriát ékesítő ajándékok sokasága úgy ered a Szentlélektől, mint valamiféle forrástól. Ezért a Szentléleknek tulajdonították azt a hitet, reményt és szeretetet, amely a Szent Szűz szívében élt, az erőt, amely kitartóvá tette Isten akaratának elfogadásában, és az állhatatosságot, amely megtartotta, amikor a kereszt alatt gyötrődött.[81] Mária prófétai énekében (Lk 1,46-55) észrevették annak a Léleknek a sajátos hatását, aki egykor a próféták szavával szólt.[82] Végül azon elmélkedtek, hogy Jézus Anyja jelen volt az utolsó vacsora termében, ahol a Szentlélek alászállt a születőben lévő Egyházra (ApCsel 1,12-14; 2,1-3), s ezzel összefüggésben új elgondolásokkal gazdagították Mária és az Egyház kapcsolatának ősrégi témáját.[83] Főként pedig Mária közbejárását kérték, hogy alkalmasak legyenek saját lelkükben világra hozni Krisztust. Erről tanúskodik Szent Ildefonz egyik tartalmánál és belső erejénél fogva egyaránt nagyszerű könyörgése: „Kérlek, kérlek, Szent Szűz, hadd kapjam meg Jézust attól a Lélektől, akitől te a világra szülted. Hadd fogadja be lelkem Jézust attól a Lélektől, akitől a te tested magába fogadta őt. […] Hadd szeressem Jézust abban a Lélekben, akiben te Uradként imádod és Fiadként szemléled.”[84]

27. Időnként elhangzik az a vélemény, hogy az újabb vallásosságot tükröző szövegek sokszor nem fejezik ki kielégítő mértékben a Szentlélekről szóló egész tanítást. A szakemberek feladata, hogy megvizsgálják ennek a véleménynek a helytállósságát és mérlegeljék megalapozottságát. Ránk az tartozik, hogy mindenkit arra buzdítsunk, különösen a pásztorokat és a teológusokat, hogy elmélyültebben és behatóbban vizsgálják a Szentlélek üdvtörténeti cselekvését, s törekedjenek arra, hogy a keresztény vallásosságot kifejező művek és szövegek helyes megvilágításba helyezzék a Szentlélek életadó tevékenységét. Ha így vizsgálódnak, ki tudják domborítani az Isten Lelke és a Názáreti Szűz közötti titokzatos kapcsolatot, akárcsak azt, hogy milyen módon gyakorol hatást az Egyházra a Lélek és Mária, a hitigazságok behatóbb átelmélkedése nyomán pedig élettelibbé válik a már régóta gyakorolt vallásosság.

28. Fontos továbbá, hogy azokban a vallásgyakorlási formákban, amelyekkel a hívek kifejezésre juttatják az Úr Anyja iránti tiszteletüket és odaadásukat, világosan megmutatkozzon, milyen helyet foglal el Mária az Egyházban, „aki Krisztus után következik, a szívünkhöz pedig oly közel áll”.[85] A Szent Szűz Egyházban elfoglalt helyét a bizánci rítusú templomokban az építészeti kialakítás és az ikonok elrendezése mintegy kézzelfoghatóan megjeleníti (az ikonosztáz középső ajtaján az angyali üdvözlet látható, az apszisban maga a dicsőséges Istenszülő van ábrázolva), s ebből pontosan felismerhető, hogy az Úr alázatos Szolgálóleányának beleegyezésével kezdődik meg az emberiség Istenhez visszavezető útja, és a „Legszentebb Istenszülő” ragyogó dicsőségében tűnik elő útjának vége. Az a szimbolikus megjelenítés, amely révén a templomépület már önmagában rávilágít, hogy milyen helyet foglal el Mária az egyház misztériumában, gazdagon jelzi, és igényként is felmutatja, hogy a Mária-tisztelet különböző formáinak minden esetben egyházi érzülethez és látásmódhoz kell vezetniük.

Ha emlékezetbe idézzük azokat az alapvető fogalmakat, amelyekkel a II. Vatikáni Zsinat az egyház sajátos lényegét jelöli (ilyen az „Isten családja”, az „Isten népe”, az „Isten országa”, a „Krisztus titokzatos teste”),[86] a hívek kétségkívül könnyebben fel fogják ismerni, hogy milyen feladata van Máriának az egyház misztériumában, s mennyire kiemelkedő helyet foglal el a szentek közösségében. Azt a testvéri köteléket is világosabban felismerik, amely összekapcsolja egymással az összes hívőt, mivel mindannyian a Szűz gyermekei, „kiknek születésében és fölnevelésében anyai szeretettel működik közre”,[87] és mert gyermekei az Egyháznak, hiszen „az ő [vagyis az Egyház] öléből születünk, s az ő teje táplál és az ő Lelke tölt el élettel minket”,[88] és a kettő közreműködésével születik meg Krisztus titokzatos teste: „mindkettő Krisztus Anyja, de egyik sem hozza világra a másik nélkül a teljes [testet]”.[89] Végül azt is világosabban felismerik, hogy az egyháznak a világban végzett tevékenységében mintegy folytatódik Mária gondoskodó szeretete: az a tevékeny szeretet ugyanis, amelyet a Szent Szűz a názáreti házban, Erzsébetnél, Kánában és a Kálvárián gyakorol (és mindegyik említett hely összefügg az üdvösséggel és az Egyházra nézve is hatalmas jelentősége van), folytatódik az Egyház arra irányuló anyai kívánságában és szeretetteli vágyában, hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére (1Tim 2,4), abban, hogy gondot visel a kicsinyekre, a szegényekre és a gyengékre, szüntelenül szót emel a békéért és a társadalmi igazságosságért, s fáradhatatlanul arra törekszik, hogy minden ember részese legyen annak az üdvösségnek, amelyet halálával érdemelt ki számukra Krisztus. Ennélfogva az Egyház iránti szeretet Mária iránti szeretetté alakul át, és fordítva, hiszen az egyik nem létezhet a másik nélkül, ahogyan Aquleiai Chromatius is találóan megjegyzi: „Az Egyház Máriával, Jézus Anyjával és Jézus testvéreivel együtt gyűlik össze a felső teremben. Nem lenne tehát Egyháznak nevezhető, ha nem lett volna jelen akkor Mária, az Úr Anyja és az Úr testvérei.”[90]  A mondottakat összefoglalva ismét aláhúzzuk, hogy a Szent Szűz iránt tanúsított tiszteletben ki kell fejeződnie a belsőleg hozzá tartozó egyházi tartalomnak, s ily módon átgondoltan és következetesen tudjuk végrehajtani a Mária-tisztelet körébe vágó vallásgyakorlási formák és szövegek üdvös megújítását.

2. A Mária-tisztelet bibliai, liturgikus, ökumenikus és antropológiai szempontjai

29. A Szűz Mária Istenhez (az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez) és az Egyházhoz fűződő viszonyával kapcsolatos eddigi megfontolásaink után a zsinati tanítás[91] gondolatiságának és szellemiségének jegyében néhány bibliai, liturgikus, ökumenikus és antropológiai vonatkozású alapelvet is meg szeretnénk említeni, amelyeket figyelembe kell vennünk annak érdekében, hogy a vallásgyakorlási formák újraértékelése vagy újraalkotása során pontosabban érvényre tudjuk juttatni azt a köteléket, amely Krisztus Anyjához fűz minket, aki a mi Anyánk is a szentek közösségében.

30. Ma már a keresztény jámborság általános követelményének számít, hogy a kultusz minden formájánál szerephez jussanak a bibliai tartalmak.

A bibliatudomány újabb eredményei, a gyakoribb és általánosabb Szentírás-olvasás, főként pedig a hagyomány példája és a Lélek belső indítása arra indítják és figyelmeztetik a mai keresztényeket, hogy az imádság szempontjából elsődleges könyvként vegyék kezükbe a Szentírást, s megbízható gyakorlati elveket és vonzó példaképeket merítsenek belőle.

A Mária-tisztelet sem lehet kivétel a keresztény vallásosság, jámborság ezen általános irányultsága alól,[92] sőt új erőforrást és biztos támpontokat kell találnia benne. A Biblia csodálatra méltó módon tárja elénk Istennek az emberek üdvösségére vonatkozó tervét, s mindenütt jelen van benne a Megváltó misztériuma, és a Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig egészen egyértelmű utalásokat tesz arra, aki a Megváltó Anyja és társa volt. Nem szeretnénk azonban, ha a biblikus szellemiség azoknak a szöveghelyeknek és szimbólumoknak a felidézésére korlátozódna, amelyeket nagy szakértelemmel emelnek ki a Szentírásból. Többről van szó. A biblikus szellemiség azt kívánja, hogy az imádságok és az éneklésre szánt szövegek konkrét kifejezéseket és gondolatokat merítsenek a Szentírásból. Főként pedig arra van szükség, hogy a Mária-kultuszt a keresztény üzenet alapvető témakörei hassák és járják át, hogy miközben a hívek a Bölcsesség Székét tisztelik, megvilágítsa őket az isteni Ige világossága és a megtestesült Bölcsesség útmutatásai szerint kezdjenek cselekedni. 

31. Arról már szóltunk, hogy Isten Anyja iránti tiszteletét miként fejezi ki az Egyház a szent liturgia ünneplésében. Most azonban, amikor a többi istentiszteleti formát és az azok alapjául szolgáló elveket vesszük számba, mindenképpen emlékezetbe kell idéznünk a Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciót, amely a keresztény nép legfontosabb vallásgyakorlási formáit felsorolva a következő előírást is leszögezi: „Fontos azonban, hogy ezek az áhítatgyakorlatok alkalmazkodjanak a liturgikus időkhöz, legyenek összhangban a liturgiával, mintegy abból fakadjanak, és arra készítsék föl a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze minden ájtatosság fölött áll.”[93]  Bölcs és világos előírás, amelynek a végrehajtása azonban a jelek szerint nem mindig egyszerű, főként nem a Mária-tisztelettel összefüggésben, amelynek oly sok kifejeződési formája van: a helyi közösségek vezetőitől ugyanis eltökéltséget, lelkipásztori bölcsességet és állhatatosságot kíván, a hívek részéről pedig azt, hogy buzgó lelkülettel és készségesen elfogadják az idevágó előírásokat és javaslatokat, amelyek a keresztény kultusz hiteles lényegéből fakadnak, s ezért akár változást is hozhatnak azokban az elavult szokásokban, amelyek elhomályosították a kultusz valódi lényegét.

Ezzel kapcsolatban szeretnénk felhívni a figyelmet két olyan szellemi beállítódásra, amely a lelkipásztori gyakorlatban nem engedi érvényre jutni a II. Vatikáni Zsinat vonatkozó szabályait. Főként azoknak a lelkipásztoroknak a hozzáállása ilyen, akik eleve elutasítják a vallásgyakorlási formákat, még azokat is, amelyek helyes alkalmazását a tanítóhivatal is ajánlja, s ily módon mintegy olyan űrt hoznak létre, amelyet betölteni már nem tudnak. Megfeledkeznek arról, hogy a zsinat útmutatása szerint nem eltörölnünk kell a vallásgyakorlási formákat, hanem összhangba kell hoznunk őket a liturgiával.

Másodsorban azok hozzáállását kell megemlítenünk, akik a józan liturgikus és lelkipásztori elveket félretéve elegyítik egymással az áhítatgyakorlatokat és a liturgikus cselekményeket, s ily módon vegyes vagy kevert istentiszteleti formákat alakítanak ki. Előfordul például, hogy az eucharisztikus áldozat bemutatásába kilencedekből vagy más ájtatossági gyakorlatokból vett vallási elemeket illesztenek, ami azzal a veszéllyel jár, hogy az Úr emlékezete már nem jelenti a keresztény közösség egybegyűlésének legmagasabb rendű formáját, hanem csupán alkalmat ad a népi vallásosság valamely formájának gyakorlására. Azokat, akik így járnak el, szeretnénk emlékeztetni arra, hogy a zsinat előírása szerint az ájtatossági gyakorlatokat összhangba hozni, nem pedig vegyíteni kell a liturgiával. A bölcs lelkipásztori gyakorlat feltárja és megvilágítja a liturgikus cselekmények belső lényegét, másrészt az ájtatossági gyakorlatokat is támogatja és előmozdítja, oly módon, hogy az egyházi közösségek igényeihez kapcsolja, és a szent liturgiát segítő értékes mozzanatokká alakítja őket.

32. Belsőleg egyházi természeténél fogva a Mária-kultuszban jelen vannak az egyház törekvései, amelyek közül napjainkban kiemelkedő jelentőségű a keresztények közötti egység helyreállításának vágya. Ily módon az Úr Anyja iránti tisztelet érzékenységet tanúsít az úgynevezett ökumenikus mozgalom nehézségei és célkitűzései iránt, azaz maga is ökumenikus jellegűvé válik; mégpedig több okból is.

Elsősorban azért, mert a katolikus híveket az ortodox egyházakban élő testvéreikhez fűzi, akik kivételes költői érzékről tanúskodó és mélyreható tanítást kifejtő formában fejezik ki a Szent Szűz iránti tiszteletüket, s különleges szeretettel fordulnak a dicsőséges Istenszülő felé, akit „a keresztények reménységének” neveznek.[94] A Mária-tisztelet révén a katolikusok az anglikánokkal is közösségbe kerülnek; a legkiválóbb korai anglikán teológusok már jó ideje kimutatták, hogy az Úr Anyjának tisztelete szilárd bibliai alapokon nyugszik, a mai anglikán hittudósok pedig nagyrészt arra mutatnak rá, mennyire jelentős szerepet játszik Mária a keresztény életben. De a reformáció egyházaihoz tartozó testvéreikkel is egységben vannak, akik körében igen nagyfokú a Szentírás szeretete, amikor a Szent Szűz szavaival magasztalják Istent (Lk 1,46-55). Azért is, mert Krisztus és a keresztények Anyjának tisztelete egészen kézenfekvő és gyakori alkalmat ad arra, hogy azért könyörögjenek hozzá, járjon közbe Fiánál minden megkeresztelt egységéért és Isten népének egyesüléséért.[95] Továbbá azért, mert a katolikus Egyháznak azt a kívánsága, hogy a Mária-tiszteletben – sajátos jellegének csorbulása nélkül[96] – gondosan kerülni kell minden olyan túlzást, amely tévedésbe ejtheti a többi keresztény testvért a katolikus egyház valódi tanítása felől,[97] és ki kell gyomlálni minden olyan istentiszteleti formát, amely ellentétes a helyes katolikus gyakorlattal. Mivel a Boldogságos Szűz hiteles kultuszára az jellemző, hogy „miközben az Anyát tiszteljük, a Fiút […] valóban megismerjük, szeretjük, dicsőítjük és megtartjuk parancsait”,[98] ezért Krisztushoz, az egyházi közösség forrásához és középpontjához vezető úttá válik, Krisztusban pedig mindenkinek, aki kendőzetlenül Istennek és Úrnak, Megváltónak és egyetlen Közvetítőnek (1Tim 2,5) vallja, az a hivatása, hogy egybefonódva egy legyen ővele és az Atyával a Szentlélek egységében.[99]

33. Pontosan tudjuk, hogy nem csekély eltérések vannak más egyházakhoz és egyházi közösségekhez tartozó testvéreink gondolkodásmódja és a „Máriának az üdvösség művében betöltött szerepéről”,[100] illetve a Mária iránt tanúsítandó tiszteletről szóló katolikus tanítás között. Mivel azonban a Magasságbeli ereje, amely egykor beárnyékolta a Názáreti Szüzet (Lk 1,35), a mai ökumenikus mozgalomban is hatást fejt ki, és az ökumenikus mozgalmat is termékennyé teszi, szeretnénk kifejezésre juttatni azt a reményünket, hogy az Úr alázatos szolgálóleányának tisztelete, akivel nagyot tett a Hatalmas (Lk 1,49), nem akadálya, hanem, bár csak lépésről lépésre, útja és terepe lehet annak, hogy a Krisztusban hívők valamennyien egységbe kerüljenek egymással. Örömmel állapítjuk meg, hogy a Máriának Krisztus és az Egyház titkában betöltött feladatáról alkotott helyesebb felfogás a különvált testvérek részéről is egyengetni tudja az utat az említett egység felé. Ahogyan Kánában könyörgésével elérte a Szent Szűz, hogy Jézus végbevigye első csodáját (Jn 2,1-12), úgy közbenjárásával korunkban is siettetni tudja annak a percnek az elérkeztét, amikor Krisztus tanítványai ismét rátalálnak a teljes hitbeli egységre. Ezt a reményünket megerősíti elődünk, XIII. Leó egyik gondolata, mely szerint a keresztények egységének ügye „valójában az ő [Mária] lelki anyaságának hatáskörébe tartozik. Mert nem Mária szülte-e világra azokat, akik Krisztushoz tartoznak, és vajon világra szülhette volna-e őket másként, mint az egy hitben és az egy szeretetben: mert »talán megoszlott Krisztus?« (1Kor 1,13); ezért mindannyiunknak Krisztus életét kell élnünk, hogy egy és ugyanazon testben »teremjünk gyümölcsöt Istennek« (Róm 7,4).” [101]

34. A Mária-kultusszal összefüggésben a szellemtudományok biztos és megalapozott eredményeinek is gondosan figyelmet kell szentelnünk. Ennek segítségével könnyebben elhárulhat az útból az egyik olyan tényező, amely nehézséget okoz az Úr Anyja iránt tanúsított tisztelettel kapcsolatban: a Mária-kultusz néhány tartalmi eleme eltéréseket mutat korunk antropológiai nézeteihez és ahhoz a gyökeresen átalakult pszichológiai és társadalmi valósághoz képest, amelyben a mai emberek élnek és tevékenykednek. Megállapítható, hogy a Mária-tiszteletnek szentelt vallási könyvekben és kiadványokban kirajzolódó Mária-kép nehezen hozható összhangba a mai életkörülményekkel, és különösen a nők helyzetével, mégpedig több területen is: a család körében, ahol a törvények és a megváltozott életmód következtében joggal számítanak egyenrangúnak a férfiakkal, és a férfiakkal egyenlő szerepet játszanak a családi élet irányításában; a politika területén, ahol számos országban a férfiakkal megegyező lehetőséget kapnak a közügyekben való részvételre; szociális téren, ahol számos posztot betöltve napról napra egyre inkább kilépnek a család korlátozott köréből; a kultúra területén, ahol a tudományos kutatás és a szellemi tevékenység új lehetőségei tárulnak fel előttük.

Ebből adódóan egyesek belsőleg eltávolodtak a Mária-tisztelettől, és nehezükre esik, hogy követendő példának tekintsék a Názáreti Máriát, mivel állításuk szerint a mai ember tágas tevékenységi köréhez viszonyítva Mária életének szűkebbek a keretei. Ezzel kapcsolatban arra buzdítjuk a teológusokat, a keresztény közösségek vezetőit és magukat a híveket, hogy a szükséges figyelemmel forduljanak e problémák felé, s hasznosnak tartjuk, hogy a megoldásuk érdekében előterjesszünk néhány megfontolást.

35. Először is, az Egyház nem az életvitele miatt állítja követendő például a hívek elé Szűz Máriát, és még kevésbé azok miatt a ma már idejétmúltnak számító társadalmi és kulturális körülmények miatt, amelyek között élt, hanem mindig is azért, mert tényleges élethelyzetében teljes lényével és felelősségteljesen követte Isten akaratát (vö. Lk 1,38); mert befogadta és tettekre váltotta Isten igéjét; mert szeretet és szolgálatkészség hatotta át cselekvését; és mert Krisztus első és legtökéletesebb tanítványa volt. Mindennek folytán pedig egyetemes és örök érvényű példaképnek kell tekintenünk.

36. Másodsorban meg szeretnénk említeni, hogy a fentebb érintett nehézségek a népi vallásosságban és a lelkiségi irodalomban Máriáról megrajzolódó kép bizonyos vonásaival függenek össze, nem pedig azzal a képpel, amelyet az evangélium és a kinyilatkoztatott ige fokozatosan előrehaladó és alapos magyarázata során kifejtett katolikus tantételek állítanak elénk. Semmi meglepő nincs abban, hogy az eltérő társadalmi és kulturális viszonyok között egymást követő keresztény nemzedékek Mária alakját és küldetését szemlélve annak az új asszonynak és tökéletes kereszténynek látták, aki szűzi, jegyesi és anyai minőségében összekapcsolja egymással a nő életútjának sajátos állomásait, s ezért a nő élethelyzetének tökéletes mintáját és az evangélium szerinti élet legkiválóbb példáját fedezték fel Jézus Anyjában, ezeket a nézeteiket pedig saját koruk gondolkodásmódjának, szellemiségének és kifejezéseinek szintjén fejezték ki. A Mária-kultusz hosszú történetét áttekintve az Egyház örömmel nyugtázza a Mária iránti tisztelet folyamatosságát, de nem köti magát a különböző korok sajátos szemléletéhez és kifejezésmódjához, sem az alapjukul szolgáló antropológiai nézetekhez. Az Egyház belátja, hogy a keresztény kultusz számos formája bár önmagában véve értékes, nem talál megértésre azok részéről, akik már másféle korban és kultúrában élnek.

37. Végül azt is meg szeretnénk említeni, hogy korunk emberének, akárcsak az előző korban élőknek, kötelessége felülvizsgálni Isten igéjének fényénél a valóságról szerzett ismereteit, ami az e helyütt taglalt téma szempontjából azt jelenti, hogy antropológiai nézeteit és az azokból következő kérdéseket egybe kell vetnie a Boldogságos Szűz Mária alakjával, amely az evangéliumban tárul elénk. Ha úgy olvassuk a Szentírást, hogy a Szentlélek sugalmazása mérvadó számunkra, de közben a szellemtudományok eredményeit és a mai kor sokrétű körülményeit is szem előtt tartjuk, akkor felismerjük, hogy Mária a korunk emberében élő igények mintaképének tekinthető. Hogy csak néhány példát említsünk ezzel kapcsolatban: a mai nő, aki joggal igényli, hogy részt vegyen a társadalmat érintő döntések meghozatalában, nagy belső örömmel szemlélheti Máriát, aki mintegy párbeszédbe bocsátkozhat Istennel, és különleges küldetésének teljes tudatában[102] tevékenyen és szabadon adja beleegyezését – nem valamiféle esetleges történésbe, hanem a „történelem legkiemelkedőbb eseményébe” (saeculorum negotium), aminek találóan nevezték az Ige megtestesülését.[103] Felismerheti továbbá, hogy amikor a szűzi állapotot választotta, amely Isten tervében előkészítette a megtestesülés titkára, Mária nem tagadta a házasság értékét és méltóságát, hanem szabadon és nagylelkűen járt el, hogy teljes lényével átadja magát Isten szeretetének. Örömmel vegyes csodálkozással láthatja, hogy a Názáreti Mária ugyan tökéletesen alávetette magát Isten akaratának, a legkevésbé sem volt olyan asszony, aki passzívan fogadta volna mindazt, ami vele történik, vagy taszító vallásosságot gyakorolt volna, hanem bátran hirdette, hogy Isten az alázatosak és az elnyomottak védelmezője, aki letaszítja trónjukról e világ hatalmasait (Lk 1,51-53). Az „Úr alázatosai és szegényei közül kimagasló”[104]  Máriában erős asszonyt ismerhet meg, aki átélte a szegénységet és a szenvedést, a váratlan menekülést és a számkivetést (vö. Mt 2,13-23); ezek a helyzetek nem kerülhetik el azok figyelmét, akik az evangélium szellemében támogatni akarják az egyént és az egész társadalmat jelenlegi élethelyzetéből kiszabadítani igyekvő törekvéseket. A mai nő nem fogja olyan anyának látni Máriát, akinek kizárólag isteni Fiára volt gondja, hanem olyan asszonyt ismer fel benne, akinek cselekvése előmozdította az apostoli közösség Krisztusba vetett hitét (vö. Jn 2,1-12), és anyai küldetése minden emberre kiterjedt, a Kálvária hegyén pedig egyetemessé tágult.[105] Néhány olyan példát soroltunk fel, amelyből egyértelműen kitűnik, hogy a Szent Szűz pontosan eleget tesz a korunk emberében élő mélyreható igényeknek, s eléjük állítja az Úr tökéletes tanítványának mintaképét, aki a földi és időbeli város építője, de közben a mennyei és örök város felé tart, előmozdítja az elnyomottakat felszabadító igazságosságot és szükséget szenvedőket megsegítő szeretetszolgálatot, de főként annak a szeretetnek tevékeny tanúja, amely megformálja Krisztust az emberek szívében.

38. Miután kifejtettük ezeket az Úr Anyjának megfelelő és hiteles tiszteletét előmozdítani hivatott alapelveket, fel szeretnénk hívni a figyelmet néhány olyan vallásgyakorlási formára, amely nem egészen helyes. A II. Vatikáni Zsinat már tekintélyi erővel rámutatott annak veszélyére, hogy a Mária-tisztelet tartalma és formája bizonyos túlzások következtében elszakadhat a helyes tanítástól, és szűkkeblűséget tanúsítva egyesek homályba boríthatják Mária alakját és küldetését. A Zsinat a kultusz területén is óvott néhány helytelen jelenségtől: attól a hamis hiszékenységtől, amely a komoly vallási törekvés helyett inkább a szertartások külső formáját tartja fontosnak; azt a hiábavaló és tünékeny érzelmességet, amely teljesen idegen az evangélium szellemétől, az evangélium ugyanis állhatatos és fáradhatatlan tevékenységet követel.[106] E helyütt is leszögezzük, hogy nincsenek összhangban a katolikus hittel, s ezért nem is kaphatnak helyet a katolikus kultuszban. Ha figyelmesen óvakodunk ezektől a tévedésektől és helytelen vallási jelenségektől, sokat teszünk azért, hogy erőteljesebb és hitelesebb legyen a Mária-tisztelet: megszilárdul az alapja, hiszen a kinyilatkoztatás forrásainak tanulmányozása és a tanítóhivatal dokumentumainak követése fontosabb lesz az új jelenségek és csodás események hajszolásánál; objektív tartalmú lesz, mivel a történelem tényleges valóságában fog gyökerezni, s ezért eltűnik belőle minden legendaszerű és hamis vonás; összhangban lesz a katolikus tanítással, s ezért elkerülhetők lesznek azok a képek, amelyek hiányosan vagy éppen eltúlzott vonásokkal állítják elénk Máriát, s egyetlen tényező felnagyításával elhomályosítják az evangéliumban megrajzolt teljes Mária-képet; tiszta szándékokból fog fakadni, s így a szentélyekből távol marad minden tisztátalan törekvés, amely pusztán haszonszerzésre irányul.

39. Végül, ha még egyáltalán szükséges, szeretnénk kiemelni: a Boldogságos Szűz Mária tiszteletének az a végső célja, hogy a keresztények dicsőítsék Istent, és Isten akaratának megfelelő életre és magatartásformára kapjanak ösztönzést. Ha ugyanis az Egyház gyermekei az evangéliumban szereplő ismeretlen asszony szavaihoz társítják szavaikat, s vele együtt magasztalják Jézus Krisztus Anyját, a következő szavakat intézve Jézushoz: „Boldog a méh, amely kihordott, és az emlő, amelyet szoptál” (Lk 11,27), szükségképpen figyelmet fognak szentelni az isteni Mester mély értelmű válaszának: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják” (Lk 11,28). Ez a válasz egyrészt a Boldogságos Szűz Mária dicséretét fejezi ki (így magyarázta több egyházatya,[107] és ugyanígy nyilatkozott a II. Vatikáni Zsinat[108]), másrészt arra buzdít minket, hogy Isten parancsolatai szerint éljünk, s az isteni Megváltó más kijelentéseit visszhangozza: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21); továbbá: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok” (Jn 15,14).

III. Két imaforma:
Az Úrangyala és a Rózsafüzér

40. Kifejtettünk néhány alapelvet, amely segítséget nyújthat abban, hogy új életerővel töltsük meg az Úr Anyjának tiszteletét. Most már a püspökkari konferenciáknak, a helyi közösségek vezetőinek és a szerzetesrendek elöljáróinak feladata, hogy bölcs belátással megújítsák a Boldogságos Szűz Mária tiszteletével összefüggő vallásgyakorlási formákat és ájtatossági gyakorlatokat, és támogassák azokat, akik hiteles belső késztetésből és a hívek javát szem előtt tartva új formáknak kívánnak teret adni. Ugyanakkor különböző megfontolások alapján úgy véljük, részletesebben szólnunk kell még két olyan ájtatossági formáról, amely széles körben elterjedt Nyugaton. Az Apostoli Szentszék már mindkettőről több alkalommal nyilatkozott. Az egyik az Úrangyala, a másik a rózsafüzér, más nevén a szentolvasó. 

Az Úrangyala

41. Az Úrangyaláról kifejtett elgondolásainkkal csupán egyszerűen, bár nyomatékosan arra szeretnénk buzdítani, hogy ezt az imádságot a lehető legnagyobb mértékben továbbra is végezzék. Az Úrangyala nem szorul megújításra, hiszen hosszú évszázadok elteltével is megőrizte erejét és sugárzó fényét, annak köszönhetően, hogy egyszerű a szerkezete, a Szentírásból táplálkozik, történelmi eredeténél fogva összefügg a béke megmaradásáért mondott fohászokkal, a liturgiát idéző ritmusa megszenteli a nap egyes időszakait, és a húsvéti misztériumot idézi emlékezetbe, mivel megemlítve, hogy megismertük Isten Fiának megtestesülését, azért imádkozunk, hogy „kínszenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségébe vitessünk”.[109] Igaz ugyan, hogy az Úrangyala imádsággal hagyományosan összekapcsolódó vallási szokások közül több is kikopott a gyakorlatból, vagy szinte már nem is kap figyelmet a mai ember életében, de ezek nem különösebben jelentős tényezők. Változatlanul megőrizte értékét az Ige megtestesülésének és a Szent Szüzet köszöntő angyal szavainak szemlélése, akárcsak az irgalmas közbenjárásáért fohászkodó könyörgés. Jóllehet ma már más korban élünk, az emberek túlnyomó többségének életében változatlanul ugyanazok a napszakok (a reggel, a dél és az este) szabják meg a munka menetét, arra is híva őket, hogy szakítsanak bizonyos időt az imádságra.

A rózsafüzér

42. Most pedig, Tiszteletreméltó Testvérek, hosszabban is ki szeretnénk térni annak az imádságnak a megújítására, amelyet „az egész evangélium foglalatának” neveztek,[110] vagyis a rózsafüzérre, más kifejezéssel a Boldogságos Szűz Mária olvasójára. Elődeink rendkívül nagy figyelmet szenteltek neki, és nyomatékosan ajánlották a végzését: arra buzdították a híveket, hogy gyakran imádkozzák a rózsafüzért, igyekeztek előmozdítani az elterjedését, kifejtették sajátos lényegét, megállapították, hogy támogatja a szemlélődő természetű dicsőítő és kérő imádság megszületését, s kiemelték, hogy kiválóan alkalmas a keresztény élet előmozdítására és a lelkek javára irányuló törekvés kialakítására. Pápaságunk 1963. július 18-án tartott első általános kihallgatása óta mi is tudtul adtuk, milyen nagyra értékeljük a rózsafüzér imádságot,[111] és azóta számos alkalommal hangsúlyoztuk sajátos értékét. A leginkább akkor, amikor nehézségektől sújtott, szomorúságra okot adó és bizonytalan időszakban kiadtuk Christi Matri kezdetű enciklikánkat (1966. szeptember 15-én), hogy fohászok szálljanak a Rózsafüzér Királynőjéhez, azzal a kéréssel, hogy esdje ki Istentől a legfőbb jót, a békét.[112] Ezt követte Recurrens mensis October kezdetű apostoli buzdításunk (1969. október 7-én), amelyben megemlékeztünk elődünk, Szent V. Piusz Consueverunt Romani Pontifices kezdetű bullájáról, aki kifejtette a rózsafüzér értelmét és rögzítette mai napig érvényben lévő hagyományos formáját.[113]

43. A Boldogságos Szűz Mária hőn szeretett rózsafüzérének szentelt apadhatatlan figyelmünk hatására az elmúlt években érdeklődéssel követtük nyomon azt a számos konferenciát, amelyeken arról esett szó, milyen lelkipásztori értéke van korunkban a rózsafüzérnek. Ezeket a rendezvényeket olyan egyesületek és magánszemélyek szervezték, akik szívükön viselik a rózsafüzér ügyét, s olyan püspökök, papok, szerzetesek, laikus férfiak és nők vettek részt rajtuk, akik megalapozott lelkipásztori tapasztalattal és hiteles, elismert egyházi érzékkel rendelkeznek. Közülük különösen is ki kell emelnünk Szent Domonkos fiait, akik mindig is gondját viselték és útját egyengették ennek az üdvös ájtatossági gyakorlatnak. A konferenciákon kívül azoknak a történészeknek a kutatásai is fontosak, akik nem arra törekednek, hogy pusztán a múlt iránti érdeklődésből feltárják a rózsafüzér eredeti formáját, hanem a kialakulását, eredendő erejét és alapvető szerkezetét kívánják megvilágítani. E konferenciáknak és kutatásoknak köszönhetően pontosabban megmutatkozott a rózsafüzér eredeti lényege és a belső értelmével szervesen összefüggő elemeinek egymáshoz fűződő viszonya.

44. Világosabban előtűnt például, mennyire a Bibliában gyökerezik a rózsafüzér, hiszen az imádkozása közben említett titkok és fordulatok egyaránt az evangéliumból származnak. Szintén az evangéliumból ered az angyal örömteli üdvözletének és Mária istenfélő beleegyezésének felidézése, amely megmutatja a híveknek, hogyan tudnak vallásos érzülettel imádkozni. Az Üdvözlégyek harmonikus egymásutánja előtérbe helyezi az evangélium egyik legfontosabb misztériumát, az Ige Megtestesülését, amelyet az imádkozók annak a döntő pillanatnak a kapcsán szemlélhetnek, amikor az angyal átadja az örömhírt Máriának. A rózsafüzér tehát az evangéliumban gyökerező imádság, s a lelkipásztorok és a tudósok ma gyakrabban is nevezik evangéliumi imádságnak, mint korábban.

45. Ha megfelelő módon és sorrendben mondjuk a rózsafüzért, pontosabban megértjük, hogy azt jelzi, hogyan vitte végbe Isten Igéje a megváltás művét, amikor irgalmas elhatározásával belépett a történelembe. Pontos rendben veszi sorra ugyanis az üdvtörténet legfontosabb eseményeit, amelyek Krisztusban valósultak meg: attól kezdve, hogy a Szent Szűz a méhébe fogadta Isten Igéjét, Jézus gyermekkorának misztériumain át egészen a húsvét magasztos eseményéig, vagyis Jézus boldog szenvedéséig és dicsőséges feltámadásáig, majd a húsvét következményeiig, amelyek a születőben lévő Egyházra pünkösd napján háramlottak, a Szent Szűzre pedig azon a napon, amikor földi számkivetésének végén testével és lelkével felvétetett a mennyei hazába. Felismerhető továbbá, hogy a rózsafüzér titkainak hármas felosztása pontosan követi az események időbeli rendjét, és főként a korai keresztény igehirdetés struktúráját állítja elénk, s ugyanúgy mutatja be Krisztus misztériumát, ahogyan Szent Pál a Filippi levél híres himnuszában Krisztus önkiüresítését, halálát és felmagasztalását hirdeti (2,6-11).

46. A rózsafüzér tehát az evangéliumon alapul, s a megtestesülés misztériumára és az emberek megváltására irányul, amely mintegy a középpontját alkotja. Ezért mélységesen krisztológiai meghatározottságú. Sajátos és egyedi jellegzetessége, az angyali üdvözlet, vagyis az „Üdvözlégy, Mária” litániaszerű ismétlése valóban folyamatosan Krisztus dicséretét zengi, amely az angyal üdvözletének és a Keresztelő anyja köszöntésének végcélja volt: „Áldott méhednek gyümölcse” (Lk 1,42). Mi több, az Üdvözlégyek ismétlése olyan láncolatot alkot, amelyet követve kibontakozik a misztériumok szemlélése. Az a Krisztus ugyanis, akit mindegyik Üdvözlégy megemlít, ugyanaz, akit az egymás után számba vett misztériumok Isten Fiának neveznek, és a Szűz Fiának mondanak, aki a betlehemi barlangban született, akit anyja bemutatott a Templomban, gyermekként Atyja dolgaival foglalkozott, az emberek Megváltójaként a kertben gyötrődött, megkorbácsolták és tövissel koronázták, a keresztet hordozta, és meghalt a kereszten, feltámadt a halottak közül, és felment az Atya dicsőségébe, hogy elküldje onnan a Lélek ajándékait. Mint ismeretes, egykor életben volt az a szokás, sőt számos országban ma sem tűnt el, hogy mindegyik Üdvözlégynél Jézus neve után betoldottak egy olyan kiegészítést, amely összhangban volt az éppen kifejezett misztériummal, abból a megfontolásból, hogy támaszt nyújtsanak a szemlélődésnek, s az értelmet a kimondott szavakhoz igazítsák.

47. Egyesek annak is sürgető szükségét érezték, hogy a dicsőítő imádságon és a kérő imán kívül a rózsafüzér egyik másik lényeges mozzanatát is kidomborítsák: a szemlélődő jelleget. Szemlélődés nélkül a rózsafüzér olyan, mint a lélek nélküli test, és az a veszély fenyegeti, hogy folyamatos imádkozása a mondatok szórakozott ismételgetésévé fajul, s ellentétbe kerül Jézus Krisztus intésével: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak” (Mt 6,7). A rózsafüzér természeténél fogva megkívánja, hogy nyugodtan és mintegy elmélkedve, lassan mondjuk, s így könnyebben szemlélni tudjuk Krisztus életének misztériumait, mintegy annak szívével látva őket, aki a legközelebb állt az Úrhoz – ily módon pedig kibontakozhat előttünk kimeríthetetlen gazdagságuk.

48. Korunk tudósainak kutatásai alapján végül pontosabban megmutatkozott, hogy milyen kapcsolat van a liturgia és a rózsafüzér között. Egyrészt világosabbá vált, hogy a rózsafüzér imádkozása mintegy a szent liturgia ősi törzsén fakadt hajtás, s ezért a Szent Szűz zsoltároskönyvének nevezik, amelynek segítségével az egyszerűbb hívek be tudnak kapcsolódni Mária magasztalásába és az egyetemes Egyház közbenjáró imádságába. Másrészt megfigyelték, hogy a rózsafüzér a középkor végén alakult ki, abban az időszakban, amikor ellanyhult az eredeti liturgikus szellemiség, a hívek bizonyos mértékben elidegenedtek a liturgiától, s inkább harsány vallásos érzülettel viszonyultak Krisztus emberségéhez és a Boldogságos Szűz Máriához. Néhány évvel ezelőtt többen még kívánatosnak tartották, hogy a rózsafüzér bekerüljön a liturgikus szertartások közé, mások viszont, mivel el akarták kerülni a múltban elkövetett lelkipásztori tévedéseket, helytelen módon mellőzték. Ma azonban könnyen megoldható ez a probléma a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciójában kifejtett tanítás fényében: e szerint a liturgikus ünneplés és a rózsafüzér nem ellentétes, de nem is egyenértékű.[114] Mindegyik imaforma annál termékenyebb, minél inkább megőrzi belső természetét és sajátos lényegét. Mivel pedig már egyértelművé vált a liturgikus cselekmények különleges méltósága, nem nehéz belátni, hogy a rózsafüzér könnyen összhangba hozható a szent liturgiával. A liturgiához hasonlóan ugyanis a rózsafüzér szintén közösségi jellegű, a Szentírásból táplálkozik, s Krisztus egész misztériumára irányul. Jóllehet az imádságnak ez a két válfaja természetüknél fogva eltérő szinteken helyezkedik el, a liturgiához kapcsolódó anamnézis és a rózsafüzérhez kapcsolódó kontemplatív visszaemlékezés ugyanazokra a Krisztus által végbevitt üdvösségszerző eseményekre irányul. A liturgia a jelek fátyla alatt jelenvalóvá teszi megváltásunk legnagyobb misztériumait, amelyek titokzatos módon hatást is fejtenek ki. A rózsafüzér a vallási természetű elmélkedés révén az imádkozó ember emlékezetébe idézi ezeket a misztériumokat, s arra sarkallja, hogy az életét irányító elveket merítsen belőlük. Ha világossá válik ez a lényegi különbség, mindenki beláthatja, hogy a rózsafüzér gyökerei a szent liturgiába nyúlnak, s ha eredeti szellemében imádkozzák, természeténél fogva a liturgiához vezet, bár annak küszöbét már nem lépi át. Krisztus misztériumainak szemlélése a rózsafüzér imádkozása során a hívek értelmét és szívét a krisztusi misztériumokra hangolja, s ezért kiválóan fel tudja készíteni őket a liturgikus ünneplésre, majd emlékezetüket a nap folyamán is elevenen tartja. Hibás azonban az a sajnálatos módon még mindig számos helyütt meglévő gyakorlat, hogy a rózsafüzért a liturgikus cselekmény közben imádkozzák.

49. A Boldogságos Szűz Mária olvasója, amelynek hagyományát elődünk, Szent V. Piusz indította útjára és hivatalának tekintélyével meg is szabta, megfelelően elrendezett és egymással szervesen összekapcsolódó alapelemekből áll. A következőkről van szó:

    a) bölcs módon három sorozatra tagolt üdvtörténeti misztériumok Máriával egységben lévő lélekkel végzett szemlélése; ezek a misztériumok emlékezetbe idézik a messiási kor örömét, Krisztus megváltó erejű szenvedését és a halottak közül való feltámadásának dicsőségét, amely betölti az Egyházat; ez a szemlélődés természeténél fogva a vallásgyakorlást érintő megfontolásokra indít, és arra ösztönöz, hogy a vallásgyakorlásból merítsük az életünket irányító elveket;

    b) az Úr imája, vagyis a Miatyánk, amely egészen kiváló értékénél fogva mintegy a keresztény imádság alapját alkotja, és méltósággal ruházza fel az imádság különböző formáit;

    c) az Üdvözlégyek litániaszerű egymásutánja, amely a Szent Szüzet köszöntő angyal szavaiból

(vö. Lk 1,28) és Erzsébet odaadó kijelentéséből

(vö. Lk 1,42) állnak, s kiegészülnek az „Asszonyunk, Szűz Mária” kezdetű egyházi könyörgéssel. Az Üdvözlégyek sorozata alkotja a rózsafüzér sajátos ismérvét, s mivel számuk a tökéletességet idézve százötven, a rózsafüzér hasonlít a zsoltároskönyvre. A százötvenes szám már kezdettől fogva jelen van az ájtatossági gyakorlatban, de általános szokás szerint az egyes titkokhoz kapcsolódó tízes csoportokra oszlik, s az említett három sorozatra tagolódik. Ily módon áll elő az ötven Üdvözlégyből álló ismert olvasó, amely általános gyakorlattá vált és beépült a népi vallásosságba. A pápák tekintélyi erővel jóváhagyták, és számos búcsút kapcsoltak hozzá.

    d) A „Dicsőség az Atyának” kezdetű doxológia, amely a keresztény vallásosság általános gyakorlatának megfelelően, az imádságot a Szentháromság dicsőítésével zárja le, akitől, aki által és akiben minden létezik (vö. Róm 11,36).

50. Ezek tehát a rózsafüzér alkotóelemei. Mindegyiknek megvan a maga sajátos jellege, amelynek érvényesülnie kell, mert csak így fejeződik ki a rózsafüzér teljes ereje, gazdagsága és sokrétűsége. Ezért a rózsafüzér imádkozása komoly hangvételű az Úr imájának elmondásakor, az emelkedett magasztalás hangján szólal meg az Üdvözlégyek nyugodt egymás­utánjában, szemlélődő jellegű a titkok figyelmes átelmélkedése során, és imádás tölti el, amikor a doxológiára kerül sor. Szükségképpen ilyen, bármilyen formában imádkozzák is: akár egyénileg, amikor az imádkozó ember bensőséges kapcsolat keretében fordul az Úrhoz; akár közösségileg, családi körben vagy olyan keresztények körében, akik azért gyűlnek össze, hogy az Úr különleges jelenlétét biztosítsák; akár nyilvánosan, olyan alkalmakkor, amelyekre egybehívják az egyházi közösséget.

51. Az utóbbi időben kialakult néhány olyan ájtatossági gyakorlat, amelyek a rózsafüzérre támaszkodnak. Különösen azokat szeretnénk megemlíteni és ajánlani, amelyek az igeliturgia általános formájában helyet adnak a rózsafüzér egyes alkotóelemeinek, például a titkok szemlélésének és az Üdvözlégyek litániaszerű ismétlésének. Ily módon nagyobb jelentőségre tesznek szert ezek az alkotóelemek, hiszen a szentírási szövegek felolvasásába illeszkednek, a prédikáció révén feltárul az értelmük, a csendnek szentelt időszakok veszik körül, és az énekek különleges színezettel ruházzák fel őket. Örömmel látjuk, hogy ezek a formák előmozdították a rózsafüzér lelki gazdagságának megértését, s az ifjúsági csoportok és mozgalmak körében fokozták a rózsafüzér megbecsülését.

52. Elődeink célkitűzéseit folytatva nyomatékosan szeretnénk ajánlani, hogy a családok közösen imádkozzák a rózsafüzért. A II. Vatikáni Zsinat megnyilatkozása szerint a családot, a társadalom elsődleges és létfontosságú sejtjét az jellemzi, hogy „tagjai szeretettel ragaszkodnak egymáshoz, és Isten színe előtt végzik közös imádságukat mint az Egyház házi szentélye”.[115] A keresztény család tehát mintegy házi vagy családegyházat alkot,[116] ha tagjai a maguk feladatkörén és életállapotán belül előmozdítják az igazságosságot, az irgalmasság cselekedeteit gyakorolják, testvéreik szolgálatára szentelik magukat, feladatot vállalnak a tágabb helyi közösség apostoli munkájában, tevékenyen részt vesznek a liturgia ünneplésében,[117] és közösen imádsággal fordulnak Istenhez, aminek hiányában nincs meg bennük az a vonás, amely kereszténnyé teszi a családot. Ezért a család teológiai fogalmának, a család családegyházként való felfogásának újra felfedezésével párhuzamosan arra is nagy hangsúlyt kell helyeznünk, hogy a család körében ismét szerepet játsszon a közös imádság.

53. A Zsinat irányelveivel összhangban az Institutio generalis de Liturgia Horarum (Általános rendelkezések Az imaórák liturgiájáról) joggal sorolja a családot azok közé a közösségek közé, amelyeknek ajánlatos közösen végezniük a zsolozsmát: „nagyon hasznos, ha a család mint az Egyház házi szentélye nem csupán közösen imádkozik Istenhez, hanem alkalomadtán elvégzi a zsolozsma egyes részeit is, és ezzel szorosabban fűzi magát az Egyházhoz”.[118] Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a keresztény családok fokozódó mértékben örömmel valóra váltsák ezt az egyértelmű irányelvet.

54. A zsolozsma végzése (a családi körben mondott imádság egyik lehetséges tetőpontja) után azonban kétségkívül a Boldogságos Szűz Mária olvasóját kell az egyik legkiemelkedőbb és leggyümölcsözőbb olyan „közösségi imádságnak” tekintenünk, amelyet a keresztény családoknak illő végezniük. Szívesen gondolunk arra, és kívánatosnak is tartjuk, hogy az imádságra egybegyűlő család gyakran és örömmel imádkozza a rózsafüzért. Pontosan tudjuk, hogy a megváltozott mai élethelyzet nem igazán kedvez a családi összejöveteleknek, s ha a családtagok mégis egybegyűlnek, több körülmény is megnehezíti, hogy együttlétük alkalmat adjon az imádságra. Elismerjük, hogy ezt nehéz megvalósítani. Ugyanakkor a keresztényeket pontosan az jellemzi, hogy nem csüggednek el a környezetük és az életformájuk külső körülményei miatt, hanem úrrá lesznek rajtuk, nem vetik alá magukat nekik, hanem fölébük emelkednek. Ezért a családoknak, amelyek teljes mértékben életre kívánják váltani a keresztény családok hivatását és lelkiségét, minden erejükkel azon kell lenniük, hogy legyőzzék a családi együttlétek és a közös imádság útjába gördülő akadályokat.

55. Befejezzük immár fejtegetéseinket, amelyek arról tanúskodnak, hogy az Apostoli Szentszék gondot fordít és nagyrabecsüléssel tekint a Boldogságos Szűz Mária rózsafüzérére, de még szeretnénk arra inteni, hogy ezen oly üdvös ájtatossági gyakorlat terjesztése közben mindenkinek meg kell őriznie a helyes mértéket, s nem szabad más vallásgyakorlási formák kárára hangsúlyoznia a rózsafüzért, amely bár kiemelkedő imádság, a keresztény hívőknek szabadon kell viszonyulniuk hozzá. Kívánatos, hogy inkább belső szépsége indítsa őket nyugodt és összeszedett végzésére. 

Zárszó
A Mária-tisztelet
teológiai és lelkipásztori értéke

56. Tiszteletreméltó Testvérek, apostoli buzdításunk végén szeretnénk röviden összefoglalni a Mária-tisztelet teológiai értékét, és tömören bemutatni, hogy lelkipásztori szempontból miként szolgálhat a keresztény életforma megújítására.

Az Egyháznak a Szent Szűz iránt tanúsított tisztelete szerves részét alkotja a keresztény kultusznak. Az a nagyrabecsülés, amelynek az Egyház mindenütt és mindenkor jelét adta Isten Anyjával szemben, Erzsébet köszöntésétől (vö. Lk 1,42-45) egészen a korunkban szavakba öntött magasztalásig és fohászokig, nagyszerűen tanúsítja az Egyház lex orandiját (az imádság törvényét), s arra hív, hogy megszilárdítsa és megerősítse a lelkekben a lex credendit (a hit törvényét). Másfelől az Egyház lex credendije azt kívánja, hogy Krisztus Anyjával kapcsolatban mindenütt élettel teljen meg lex orandija. Az ily módon kialakított Mária-tisztelet mélyen Isten kinyilatkoztatott igéjében gyökerezik, és a katolikus tanítás szilárd talaján nyugszik, azon a hitigazságon, hogy Máriának egyedülálló méltósága van, mert azt a nagyszerű feladatot kapta, „hogy anyja legyen Isten Fiának, így kiváltképpen is szeretett leánya az Atyának és szentélye a Szentléleknek, s e rendkívüli kegyelmi ajándékok miatt messze fölötte áll minden mennyei és földi teremtménynek”;[119] együttműködik a Fiú által végbevitt megváltás kiemelkedő jelentőségű eseményeiben; szent, és szentsége már szeplőtelen fogantatásától kezdve tökéletes volt, mégis fokozatosan növekedett, ahogyan engedelmeskedett az Atya akaratának, és előrehaladt a szenvedés útján (vö. Lk 2,34-35; 2,41-52; Jn 19,25-27), és szünet nélkül növekedett a hitben, a reményben és a szeretetben; egyedülálló küldetése van, és páratlan helyet foglal el Isten népében, amelynek egyszerre a legkiválóbb tagja, legnagyszerűbb eszményképe és legszeretettebb Anyja; szüntelenül hatékony közbenjárást végez, amely révén még a mennybe felvett állapotában is szoros kapcsolatban van a hozzá fohászkodó hívekkel, de azokkal is, akik nem tudják, hogy az ő gyermekei; megdicsőült, és dicsősége az egész emberiséget megnemesíti, amit csodálatosan fejez ki Dante Alighieri: „Te tetted emberi természetünket olyan nemessé, hogy létrehozója önmagát hajlandó lett létrehozni”.[120] Mária valóban az emberiség egyik tagja, valóban Éva leánya, noha nincs meg benne Éva szeplője, és valóban nővérünk, aki alázatban és szegénységben élte földi életét, teljes részt vállalva sorsunkban.

Tegyük hozzá, hogy a Mária-tisztelet végső alapját Isten kifürkészhetetlen és szabad akarata alkotja, aki örök és isteni szeretet lévén (vö. 1Jn 4,7-8.16) mindent szeretetből fakadó terv szerint visz végbe. Isten szerette Máriát, és nagy dolgokat cselekedett vele (vö. Lk 1,49); egyaránt szerette önmagáért és miértünk, s miközben átadta önmagának, nekünk is átadta.

57. Krisztus az egyetlen út, amely az Atyához vezet (vö. Jn 14,4-11). Krisztus a legfőbb példakép, amely alapján tanítványainak ki kell alakítaniuk életformájukat (vö. Jn 13,15), míg ugyanaz az érzület nem lesz bennük, mint Krisztusban (vö. Fil 2,5), Krisztus életét nem élik és be nem fogadják Lelkét (vö. Gal 2,20; Róm 8,10-11). Az Egyház mindig is ezt tanította, és figyelnünk kell arra, hogy a lelkipásztori gyakorlatban semmi se legyen ellentétes ezzel a tanítással. A Szentlélek vezetésével és az évszázadok folyamán megszilárdult tapasztalata alapján az Egyház azonban felismeri, hogy a Boldogságos Szűz iránti tisztelet is nagyfokú lelkipásztori hatékonysággal rendelkezik, és jelentős mértékben meg tudja újítani a keresztény életgyakorlatot, amennyiben alárendelődik az isteni Megváltó tiszteletének, és nem szakad el tőle. Könnyen belátható, hogy miért ennyire hatékony. Máriának sokrétű küldetése van Isten népében, s küldetése valóban természetfeletti valóság, amely az Egyház közösségében fejt ki hatást és hoz gyümölcsöket. Örömmel tölt el minket, ha szemügyre vesszük küldetésének különböző dimenzióit, amelyek sajátos és egyedi hatékonyságukkal ugyanarra irányulnak: Mária fiaiban meg akarják rajzolni egyszülött Fiának szellemi vonásait. A Szent Szűz anyai közbenjárása, példaadó szentsége és a benne élő isteni kegyelem hatalmas reményekre jogosítja fel az emberi nemet.

A Szent Szűz anyai küldetése arra ösztönzi Isten népét, hogy gyermeki bizalommal keressen oltalmat Máriánál, aki mindig készen áll rá, hogy anyai szeretettel és hatékony segítséggel meghallgassa könyörgéseit.[121] Ezért a keresztény hívők régi szokás szerint „a szomorúak vigasztalójának”, „a betegek gyógyítójának” és „a bűnösök menedékének” nevezik, és hozzá fohászkodnak, hogy a megpróbáltatásokban vigaszt, a betegségben enyhülést, a bűnökben a szolgaságból kiszabadító erőt nyerjenek. Mária pedig, aki mentes a bűn szeplőjétől, arra vezeti gyermekeit, hogy erős elhatározással küzdjenek a bűn ellen.[122] És nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a rossz és a bűn fogságából való megszabadulás (vö. Mt 6,13) elengedhetetlen feltétele a keresztény életmód megújításának.

Mária szentségének példája arra indítja a keresztényeket, hogy Máriára emeljék szemüket, aki „az erények mintaképeként tündöklik a kiválasztottak egész közössége előtt”.[123] Valódi evangéliumi erényekről van szó: ilyen a hit és Isten igéjének készséges elfogadása (vö. Lk 1,26-28; 1,45; 11,27-29; Jn 2,5), a nagylelkű engedelmesség (vö. Lk 1,38), az őszinte alázat (vö. Lk 1,48), a segítőkész szeretet (vö. Lk 1,39-56), a megfontolt bölcsesség (vö. Lk 1,29.34; 2,19.33.51), az istenfélelem, amely a vallási kötelességek buzgó teljesítésére sarkall (vö. 2,21.22-40.41), hálát ébreszt az Istentől kapott adományokért (vö. Lk 1,46-49), templomi áldozatbemutatásra indít (vö. Lk 2,22-24), és az apostolok közösségében végzett imádságra ösztönöz (vö. ApCsel 1,12-14); ilyen továbbá a száműzetésben (vö. Mt 2,13-23) és a fájdalomban (vö. Mt 2,34-35.49; Jn 19,25) tanúsított lelkierő; a méltóságteljes és Istenben bízó szegénység (vö. Lk 1,48; 2,24), a Fiúra viselt éber gond az alázattal vállalt bölcsőtől a kereszt gyalázatáig (vö. Lk 2,1-7; Jn 19,25-27), a gyengéd gondoskodás (vö. Jn 2,11-12), a szűzi tisztaság (vö. Mt 1,18-25; Lk 1,26-38), az erős és tiszta jegyesi szeretet. Az Anya felsorolt erényeivel lesznek ékesek gyermekei, akik tántoríthatatlanul szemlélik a példákat, amelyeket mutat, hogy életükben valóra váltsák őket. Felismerhető, hogy az erényekben való előrehaladás annak a lelkipásztori hatékonyságnak a következménye és érett gyümölcse, amely a Szent Szűz iránt tanúsított tiszteletből fakad.

A Krisztus Anyja iránti tisztelet alkalmat ad a híveknek az isteni kegyelemben való növekedésre, amely az egész lelkipásztorkodás végső célja. Lehetetlen ugyanis, hogy valaki nagy becsben tartsa a „kegyelemmel teljest” (Lk 1,28), ha önmagában nem tartja becsben Isten kegyelmét, vagyis az Istennel való barátságot, az Istennel nyert közösséget és a Szentlélek bennlakozását – az isteni kegyelmet, amely teljesen átjárja és Isten Fiának képmásához hasonlóvá teszi az embert (vö. Róm 8,29; Kol 1,18). Évszázados tapasztalatai alapján a katolikus Egyház felismeri, hogy a Mária-tisztelet hathatós segítséget nyújt az embernek a tökéletesség elérésében. Mária, az új asszony Krisztus, az új ember mellett áll, akinek titka (és semmi más) megvilágítja az ember titkát.[124] Mária mintegy annak – reményre feljogosító – biztosítéka, hogy az egész ember üdvösségére irányuló isteni terv már megvalósult az emberi nem egyik tagjában: őbenne. A mai ember gyakran kétségbeesés és remény között hányódik, korlátozottságának tudatában elcsügged, határtalan vágyak feszítik, lelke összezavarodik, szívében megosztott, és értelmét bizonytalanságba taszítja a halál rejtélye, kínozza a magány, bár hevesen vágyik arra, hogy közösségben legyen másokkal, csömör és unalom gyötri – a mai embernek tehát a Boldogságos Szűz Mária a földi élete eseményeinek szempontjából és az Isten városában élvezett mennyei boldogságára nézve egyaránt reményteljes távlatot és vigasztaló szavakat kínál: azt tárja elé, hogy a remény győzelmet arat a kétségbeesésen, a közösség a magányon, a béke a összezavarodottságon, az öröm és a szépség a csömörön és az unalmon, az örökkévalóság reménye a földi vágyakon, az élet a halálon.

Buzdításunkra mintegy pecsétet nyomnak, és további bizonyítékát nyújtják az embereket Krisztushoz vezetni képes Mária-tisztelet lelkipásztori hatékonyságának azok a szavak, amelyeket Szűz Mária a kánai menyegzőn mondott a szolgáknak: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5). Szavai ugyan látszólag csak azt fejezik ki, hogy meg szeretné szüntetni a menyegzőn adódó szükséghelyzetet, ha azonban figyelembe vesszük a negyedik evangélium sajátos szemléletmódját, kiderül, hogy az a formula visszhangzik bennük, amellyel Izrael népe a Sínai-hegyen jóváhagyta a szövetséget (vö. Kiv 19,8; 24,3.7; MTörv 5,27), vagy megújította elkötelezettségét (vö. Józs 24,24; Ezd 10,12; Neh 5,12). Mária szavai továbbá csodálatos módon egybecsengenek azokkal a szavaikkal, amelyeket az Atya a Tábor-hegyi theophania (istenjelenés) alkalmával mondott: „Őt hallgassátok” (Mt 17,5).

 58. Az volt a célunk, Tiszteletreméltó Testvérek, hogy részletesen értekezzünk Isten Anyjának tiszteletéről, amely szerves részét képezi a keresztény kultusznak. Maga a Mária-tisztelet jelentősége tette ezt szükségessé, amelyet az elmúlt években a tudósok behatóan kutattak és újraértékeltek, de egyesek kételyekkel is öveztek. Vigaszunkra szolgál, hogy az Apostoli Szentszék részéről és a Ti részetekről a zsinat irányelveinek megvalósítása érdekében végbevitt munka (különösen a liturgia megújítása) jelentősen előmozdítja az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyre élet telibb és egyre inkább az imádás lelkületével áthatott tiszteletét, akárcsak a hívek körében a keresztény élet gazdagodását. Bizalommal tölt el, hogy a megújított római liturgia az Egyház Mária iránti tiszteletéről tanúskodik. Azt a reményt tápláljuk, hogy a Mária-tisztelet tisztaságának és életerejének fokozására hivatott irányelveket hűségesen át fogják ültetni a gyakorlatba. Végül örömünkre szolgál, hogy az Úr alkalmat adott számunkra néhány olyan gondolat kifejtésére, amely a rózsafüzér megbecsülésének megerősítésére és előmozdítására szolgálhat. Vigasszal, bizalommal, reménnyel és örömmel teljes érzéseink nyomán szavainkat a római liturgia könyörgésének szellemében[125] a Boldogságos Szűz Mária szavaihoz társítjuk az Úr dicsőítésében, s azt kívánjuk, hogy érzéseink Isten magasztalásává és hálaadássá alakuljanak.

Tiszteletreméltó Testvérek, miközben kifejezésre juttatjuk azt az óhajunkat, hogy nagylelkű erőfeszítéseitek nyomán üdvös módon növekedjen a klérus és a rátok bízott hívek körében a Mária-tisztelet, s egyre inkább javára váljon az Egyháznak és az egész társadalomnak, nektek és mindazoknak, akikre lelkipásztori buzgóságotok irányul, szeretettel küldjük különleges apostoli áldásunkat.

 Rómában, Szent Péternél, 1974. február 2-án, Urunk bemutatásának ünnepén, pápaságunk tizenegyedik évében.

VI. Pál pápa

---

Jegyzetek:
[1] Vö. Lactantius: Divinae Institutiones IV, 3,6-10: CSEL 19, 279
[2] Vö. a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciója a szent liturgiáról (a következőkben SC) 1-3, 11, 21, 48: AAS 56 (1964), 97-98., 102-103., 105-106., 113.
[3] Uo. 103: AAS 56 (1964), 125.
[4] Vö. a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója az Egyházról (a következőkben LG) 66: AAS 57 (1965). 65.
[5] Vö. uo.
[6] A Szűz Máriáról, az Egyház Anyjáról szóló votívmise prefációja.
[7] Vö. LG 66-67: AAS 57 (1965), 65-66; SC 103: AAS 56 (1964), 125.
[8] Vö. Signum magnum kezdetű apostoli buzdítás: AAS 59 (1967), 465-475.
[9] Vö. SC 3: AAS 56 (1964), 98.
[10] Vö. uo. 102: AAS 56 (1964), 125.
[11] Vö. a II. Vatikáni Zsinat rendelkezésére megújított és VI. Pál pápa tekintélyével közzétett Római misekönyv (Missale romanum), editio typica, 1970. december 8., Előszó.
[12] Uo. A szentmise olvasmányainak rendje, 1969, 8., 1. Olvasmány (A év: Iz 7,10-14: „Íme, a Szűz méhében fogan”; B év: 2Sám 7,1-5.8b-11.16: „Dávid országa örökké megmarad az Úr színe előtt”; C év: Mik 5,2-5a [a héber Biblia számozása szerint 1-4a]: „Belőled származik Izrael uralkodója”).
[13] Uo. 8., Evangélium (A év: Mt 1,18-24: „Jézus Máriától született, aki jegyese volt a Dávid családjából származó Józsefnek”; B év: Lk 1,26-38: „Íme, méhedben fogansz, és fiat szülsz”; C év: Lk 1,39-45: „Hogyan lehet, hogy Uramnak anyja jön énhozzám?”)
[14] Vö. Római misekönyv, II. adventi prefáció.
[15] Uo.
[16] Uo. I. Eucharisztikus ima, Communicantes karácsony ünnepére és nyolcadára.
[17] Uo. Január 1., az introitus antifónája és könyörgés (collecta).
[18] Uo. Augusztus 22., könyörgés (collecta).
[19] Vö. uo. Szeptember 8., áldozás utáni könyörgés (postcommunio).
[20] Vö. uo. Május 31., könyörgés (collecta).
[21] Vö. uo. Könyörgés és felajánló könyörgés (super oblata).
[22] Vö. uo. Szeptember 15., könyörgés.
[23] Vö. nr. 1,9.
[24] A számos anafora közül lásd főként a következőket, amelyek nagy tiszteletben állnak a keleti egyházak körében: Szent Márk anaforája: Az eucharisztikus könyörgés (szerk. A. Hängi – I. Pahl, Fribourg, Editions Universitaires, 1968, 107.); Jakabnak, az Úr testvérének anaforája: uo. 257.; Aranyszájú Szent János anaforája: uo. 229.
[25] Vö. Római Misekönyv, December 8., Prefáció.
[26] Vö. uo. Augusztus 15., Prefáció.
[27] Vö. uo. Január 1., Áldozás utáni könyörgés (postcommunio).
[28] Vö. uo. Szűz Mária közös miséi: 6., húsvéti időben, könyörgés.
[29] Uo. Szeptember 15., könyörgés.
[30] Uo. Május 31., könyörgés. Hasonlóval találkozunk a Szűz Máriáról szóló 2. prefációban: „Valóban méltó […], hogy, amíg tiszteljük a Boldogságos Szűz Máriát, az ő hálaadó éneke által jóságodért áldást mondjunk.”
[31] Vö. A szentmise olvasmányai, Advent 3. vasárnapja (C év: Szof 3,14-18a); Advent 4. vasárnapja (vö. 12. jegyzet); Vasárnap karácsony nyolcadában (A év: Mt 2,13-15; 19-23; B év: Lk 2,22-40; C év: Lk 2,41-52). Karácsony utáni 2. vasárnap (Jn 1,1-18); Húsvét 7. vasárnapja (A év: ApCsel 1,12-14); Évközi 2. vasárnap (C év: Jn 2,1-12); Évközi 10. vasárnap (B év: Ter 3,9-15); Évközi 14. vasárnap (B év: 6,1-6).
[32] Vö. uo. Katekumenek miséje és a felnőttek keresztelésekor mondott mise, II. olvasmány (Gal 4,4-7); –  A keresztény beavatás miséje a húsvéti vigílián kívül (Evang. 7: Jn 1,1-5.9-14.16-18); Nászmise (Evang., 7: Jn 2,1-11); Szüzek szentelése és örökfogadalom alkalmából mondott mise (I. olvasmány 7: Iz 61,9-11; Evang. 6: Mk 3,31-35; Lk 1,26-38. (vö. Ordo consecrationis virginum 130; Ordo professionis religiosae, Pars altera, 145).
[33] Vö. A szentmise olvasmányai: Menekültekért és száműzöttekért mondott mise (Evang. 1: Mt 2,13-15.19-23); Hálaadó mise (I. olvasmány 4: Szof 3,14-15).
[34] Vö. Isteni színjáték, XXXIII. ének, 1-9; vö. Zsolozsmáskönyv, Szűz Mária szombatja, olvasmányos imaóra, himnusz.
[35] Vö. A gyermekkeresztelés szertartása 48; A felnőttkeresztelés szertartása 214.
[36] Rituale Romanum, Tit. VII, cap. III, fejezet, De benedictione mulieris post partum.
[37] Vö. Ordo professionis religiosae, I. rész, 57 és 67.
[38] Vö. Ordo consecrationis virginum 16.
[39] Vö. Ordo professionos religiosae I. rész, 62 és 142; II. rész, 67 és 158; Ordo consecrationis virginum 18 és 20.
[40] Vö. A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása 143, 146, 147 és 150.
[41] Római misekönyv, Gyászmisék elhunyt testvérekért, hozzátartozókért és jótevőkért, Könyörgés (collecta).
[42] A temetési szertartás rendje 226.
[43] Vö. LG 63: AAS 57 (1965), 64.
[44] Vö. SC 7: AAS 56 (1964), 100-101.
[45] Sermo 215, 4: PL 38, 1074.
[46] Uo.
[47] Vö. A II. Vatikáni Zsinat Dei verbum kezdetű dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról (a továbbiakban DV) 21: AAS 58 (1966), 827-828.
[48] Vö. Adversus Haereses IV, 7, 1: PG 7, 1, 990-991. SCh 100/2, 454-458.
[49] Vö. Adversus Haereses III, 10, 2: PG 7, 1, 873; SCh 34, 164.
[50] Vö. LG 62: AAS 57 (1965), 63.
[51] Vö. SC 83: AAS 56 (1964), 121.
[52] LG 63: AAS 57 (1965), 64.
[53] Uo. 64: AAS 57 (1965), 64.
[54] Tractatus XXV (In Nativitate Domini) 5: CCL 138, 123.; SCh 22bis, 132.; vö. továbbá Tractatus XXIX. (De passione Domini) 1: CCL 138, 147.; SCh 22bis, 178. Tractatus LXIII (In passione Domini) 6: CCL 138, 386., SCh 74, 82.
[55] M. Ferotin: Le „Liber Mozarabicus Sacramentorum” col. 56.
[56] In Purifi catione B. Mariae, Sermo III, 2: PL 183, 370; Sancti Bernardi Opera, szerk. J. Leclercq – H. Rochais, IV. kötet, Roma, 1966, 342.
[57] Vö. LG 57: AAS 57 (1965), 61.
[58] Uo. 58: AAS 57 (1965), 61.
[59] Vö. XII. Piusz Mystici Corporis kezdetű encikikája: AAS 35 (1943), 247.
[60] Vö. SC 47: AAS 56 (1964), 113.
[61] Vö. uo. 102 és 106: AAS 56 (1964), 125-126.
[62] Expositio Evangelii secundum Lucam II, 26: CSEL 32, IV, 55.; SCh 45, 83-84.
[63] Expositio Evangelii secundum Lucam II, 26: CSEL 32, IV, 55.; SCh 45, 83-84.
[64] Vö. LG 62: AAS 57 (1965), 63.
[65] SC 103: AAS 56 (1964), 125.
[66] LG 67: AAS 57 (1965), 65.
[67] Vö. uo. 67: AAS 57 (1965), 65-66.
[68] Vö. SC 104: AAS 56 (1964), 125-126.
[69] Vö. LG 66: AAS 57 (1965), 65.
[70] VI. Pál pápa 1970. április 24-én Cagliariban, a Nostra Signora di Bonariának nevezett Mária-templomban mondott beszéde: AAS 62 (1970), 300.
[71] IX. Piusz Ineff abilis Deus kezdetű apostoli levele; Pii IX Pontifi cis Maximi Acta I/1. kötet, Roma, 1854, 599.; vö. V. Sardi: La solenne defi nizione del dogma dell’immacolato concepimento di Maria Santissima. Atti e documenti..., Roma, 1904-1905, II. kötet, 302.
[72] Vö. LG 66; AAS 57 (1965), 65.
[73] Szent Ildefonz: De virginitate perpetua sanctae Mariae XII; PL 96, 108.
[74] Vö. LG 56; AAS 57 (1965), 60., és a 176. jegyzetben említett szerzők.
[75] Vö. Szent Ambrus: De Spriritu Sancto II, 37-38: CSEL 79, 100-101.; Cassianus: De incarnatione Domini II, 2: CSEL 17 ,247-249.; Szent Beda: I. Homília 3: CCL 122, 18. és 20.
[76] Vö. Szent Ambrus: De institutione virginis XII, 79: PL 16 (1880-as kiadás) 339; Epistula 30, 3 és Epistula 42, 7: uo. 1107. és 1175.; Expositio evangelii secundum Lucam X, 132: SCh 52, 200.; Konstantinápolyi Szent Proklosz: Oratio I, 1 és Oratio V, 3: PG 65, 681 és 720; Szeleukiai Szent Baszileiosz: Oratio XXXIX, 3: PG 85, 433; Krétai Szent András: Oratio IV: PG 97, 868; Konstantinápolyi Szent Germanosz: Oratio III, 15: PG 98, 305.
[77] Vö. Szent Jeromos: Adversus Iovinianum I, 33: PL 23,267; Szent Ambrus: Epistula 63, 33: PL 16 (1880-as kiadás), 1249; De institutione virginis XVII, 105: uo. 346; De Spiritu Sancto III, 79-80: CSEL 79, 182-183.; Sedulius: Hymnus Achatistos „A solis ortus cardine” 13-14. sor: CSEL 10, 164.; Hymnus Achatistos 23. versszak: szerk. B. Pitra: Analecta Sacra I, 261.; Konstantinápolyi Szent Proklosz: Oratio I, 3: PG 65, 684; Oratio II, 6: uo. 700; Szeleukiai Szent Baszileiosz: Oratio IV: PG 97, 868; Damaszkuszi Szent János: Oratio IV, 10: PG 96, 677.
[78] Vö. Antiochiai Szevérosz: Homilia 57: PO 8, 357-358.; Jeruzsálemi Hészükiosz: Homilia de sancta Maria Deipara: PG 93, 1464; Jeruzsálemi Khrüszipposz: Oratio in sanctam Mariam Deiparam 2: PO 19, 338.; Krétai Szent András: Oratio V: PG 97, 896; Damaszkuszi Szent János: Oratio VI: PG 96, 672.
[79] Liber Apotheosis 571-572. sor: CCL 126, 97.
[80] Vö. Szent Izidor: De ortu et obitu Patrum LXVII, III: PL 83, 148; Szent Ildefonz: De virginitate perpetua sanctae Mariae X: PL 96, 95; Szent Bernát: In assumptione B. Virginis Mariae, Sermo IV, 4: PL 183, 428; In Nativitate B. Virginis Mariae: uo. 442; Damiáni Szent Péter: Carmina sacra et preces II, Oratio ad Deum Filium: PL 145, 921; Antiphona „Beata Dei Genitrix Maria”: Corpus antifonialium offi cii, szerk. R. J. Hesbert, Roma, 1970, IV. kötet, nr. 6314., 80. oldal.
[81] Paulus Diaconus: Homilia I, In assumptione B. Mariae Virginis: PL 95,1567; De Assumptione sanctae Mariae Virginis (Paschasius Radbertusnak tulajdonított beszéd) 31, 42, 57, 83: szerk. A. Ripberger: Spicilegium Friburgense 9 (1962), 72., 76., 84., 96-97.; Canterburyi Eadmer: De excellentia Virginis Mariae IV-V: PL 159, 562-567; Szent Bernát: In laudibus Virginis Matris, Homilia IV, 3: Sancti Bernardi Opera, szerk. J. Leclerq – H. Rochais, IV. kötet, Roma, 1966, 49-50.
[82] Vö. Órigenész: In Lucam homilia VII, 3: PG 13, 1817: SCh 87, 156.; Alexandriai Szent Kürillosz: Commentarius in Aggaeum propetam XIX: PG 71, 1060; Szent Ambrus: De fi de IV, 9, 113-114: CSEL 78, 197-198.; Expositio evangelii secundum Lucam II, 23. és 27-28: CSEL 32, IV, 53-54 és 55-56. Gabalai Szevérianosz: In mundi creationem oratio VI, 10: PG 56, 497-498; Bosztrai Antipater: Homilia in Sanctissimae Deiparae Annuntiationem 16: PG 85, 1785.
[83] Canterburyi Eadmer: De excellentia Virginis Mariae VII: PL 159, 571; Lausanne-i Szent Amadeus: De Maria Virginea Matre, Homilia VII: PL 188, 1337, SCh 72, 184.
[84] De virginitate perpetua sanctae Mariae XII: PL 96, 106.
[85] LG 54: AAS 57 (1965), 59. Lásd még VI. Pál pápának a második zsinati ülésszak befejezése alkalmából, 1963. december 4-én a zsinati atyákhoz intézett beszédét: AAS 56 (1964), 37.
[86] Vö. LG 6, 7-8.9-17: AAS 57 (1965) 8-9., 9-12., 12-21.
[87] Uo. 63: AAS 57 (1965), 64.
[88] Szent Cyprianus: De catholicae Ecclesiae unitate 5: CSEL 3, 214.
[89] Isaac de Stella: Sermo LI, In Assumptione B. Mariae: PL 194, 1863;
[90] Sermo XXX, 1: SCh 164, 134.
[91] Vö. LG 66-69: AAS 57 (1965), 65-67.
[92] Vö. DV 25: AAS 58 (1966), 829-830.
[93] SC 13: AAS 56 (1964), 103.
[94] Vö. Offi cium magni canonis paracletici Magnum Orologion, Athén, 1963, 558. Több helyütt a liturgikus kánonokban és tropárionokban : vö. Sofronio Eustradiadu: Teotokarion. Chennevières-sur-Marne, 1931, 9. és 19.
[95] Vö. LG 69: AAS 57 (1965), 66-67.
[96] Vö. uo. 66: AAS 57 (1965), 65.; SC 103: AAS 56 (1964), 125.
[97] Vö. LG 67: AAS 57 (1965), 65-66.
[98] Uo. 66: AAS 57 (1965), 65.
[99] Lásd VI. Pál 1964. november 21-én a vatikáni bazilikában a zsinati atyákhoz intézett beszédét: AAS 56 (1964), 1017.
[100] UR 20: AAS 57 (1965), 105.
[101] Adiutricem populi kezdetű enciklika: ASS 28 (1895-1896), 135.
[102] Vö. LG 56: AAS 57 (1965), 60.
[103] Aranyszavú Szent Péter: Sermo CXLIII: PL 52, 583.
[104] LG 55: AAS 57 (1965), 59-60.
[105] Vö. VI. Pál Signum magnum kezdetű apostoli buzdítása I: AAS 59 (1967), 467-468.; Római Misekönyv, szeptember 15., Felajánló könyörgés (Super oblata).
[106] Vö. LG 67: AAS 57 (1965), 65-66.
[107] Szent Ágoston: In Ioannis Evangelium, Tractatus X, 3: CCL 36, 101-102.; Epistula 243, Ad Laetum 9: CSEL 57, 575-576.; Szent Beda: In Lucae Evangelium expositio IV, XI, 28: CSEL 57, 575-576.; Homilia I, 4: CCL 122, 26-27.
[108] LG 58: AAS 57 (1965), 61.
[109] Római misekönyv, Advent 4. vasárnapja, könyörgés. Hasonlóképpen a március 25-ei könyörgés, amely az Úrangyala imádkozásakor az előző helyett használható.
[110] XII. Piusz Philippinas Insulas kezdetű, a manilai érsekhez intézett levele: AAS 38 (1946), 419.
[111] Beszéd a domonkosok rózsafüzérről tartott konferenciájának résztvevőihez: Insegnamenti di Paolo VI, 1 (1963), 463-464.
[112] Vö. AAS 58 (1966), 745-749.
[113] Vö. AAS 61 (1969), 649-654.
[114] Vö. SC 13: AAS 56 (1964), 103.
[115] A II. Vatikáni Zsinat Apostolicam actuositatem kezdetű dekrétuma a világi hívek apostolkodásáról (a következőkben AA) 11: AAS 58 (1966), 848.
[116] LG 11: AAS 57 (1965), 16.
[117] Vö. AA 11: AAS 58 (1966), 848.
[118] 27. pont.
[119] LG 53: AAS 57 (1965), 58-59.
[120] Isteni színjáték, Paradicsom, 33. ének, 4-6. (Nádasdy Ádám fordítása).
[121] Vö. LG 60-63: AAS 57 (1965), 62-64.
[122] Vö. uo. 65: AAS 57 (1965), 64-65.
[123] Vö. uo. 65: AAS 57 (1965), 64.
[124] Vö. A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója az Egyházról a mai világban 22: AAS 58 (1966), 1042-1044.
[125] Vö. Római misekönyv, május 31, Kollekta