TARTALOM
Csalóka fény volna? (2–3)
Felfedezendő világosság (4–7)
ELSŐ FEJEZET
A SZERETETNEK HITTÜNK (vö. 1Jn 4,16)
Ábrahám, atyánk a hitben (8–11)
Izrael hite (12–14)
A keresztény hit teljessége (15–18)
A hit által üdvözülünk (19–21)
A hit egyházias arca (22)
MÁSODIK FEJEZET
HA NEM HISZTEK, NEM FOGTOK MEGÉRTENI (vö. Iz 7,9)
Hit és igazság (23–25)
Az igazság és a szeretet (amor) megismerése (26–28)
A hit mint hallás és látás (29–31)
A hit és ész dialógusa (32–34)
A hit és az istenkeresés (35)
A hit és a teológia (36)
HARMADIK FEJEZET
AZT ADTAM ÁT NEKTEK, AMIT MAGAM IS KAPTAM (vö. 1Kor 15,3)
Az Egyház, hitünk anyja (37–39)
A szentségek és a hit továbbadása (40–45)
A hit, az imádság és a tízparancsolat (46)
A hit egysége és épsége (47–49)
NEGYEDIK FEJEZET
ISTEN VÁROST ÉPÍT SZÁMUKRA (vö. Zsid 11,16)
A hit és a család (52–53)
A társadalmi élet világossága (54–55)
Vigasztalás a szenvedésben (56–57)
Boldog, aki hitt (Lk 1,45) (58–60)
Jegyzetek
1. A hit világossága: így nevezi az Egyház hagyománya azt a nagy ajándékot, amelyet Jézus hozott el, aki János evangéliumában így mutatkozott be: „Én világosságul jöttem e világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben” (Jn 12,46). Szent Pál is így fejezi ki magát: „Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította” (2Kor 4,6). A fényre vágyó pogány világban bontakozott ki a Sol invictus kultusza, melyben a Nap-istenséget napkeltekor hívták segítségül. S jóllehet a Nap minden nap újjászületett, jól tudták, hogy fényével képtelen beragyogni a teljes emberi életet. A Nap ugyanis nem világítja meg a teljes valóságot, sugarai nem juthatnak el a halál árnyékába, oda, ahol az emberi szem bezárul a fénye elől. „Olyat soha nem lehetett látni – mondja Szent Jusztinosz vértanú –, hogy a Napba vetett hitért valaki is kiállta volna a halált.”[1] A keresztények, annak tudatában, hogy a hit micsoda horizontot nyitott meg előttük, Krisztust nevezték az igazi Napnak, „akinek sugarai az életet adják”.[2] A testvérét, Lázárt sirató Mártának azt mondja Jézus: „Nemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” (Jn 11,40). Aki hisz, lát; olyan világossággal lát, amely megvilágítja az út teljes hosszát, mert a feltámadott Krisztusból, a lenyugvást nem ismerő Hajnalcsillagból fakad.
Csalóka fény volna?
2. És mégis, amikor a hit e világosságáról szólunk, hallhatjuk sok kortársunk ellenvetéseit. A modern korban azt gondolják, hogy ez a világosság megfelelő lehetett az ókori társadalmaknak, de az újabb koroknak, a felnőtté vált, eszére büszke embernek, aki arra vágyik, hogy új módon fedezze fel a jövőt, nem jelent semmit. Ebben az értelemben a hit csalóka fénynek tűnik, amely megakadályozta az embert a bátor tudás kimunkálásában. Az ifjú Nietzsche arra szólította fel a nővérét, Elisabethet, hogy merjen kockáztatni „új utakat járva az autonóm viselkedés bizonytalanságában”. És hozzátette: „Ezen a ponton szétválnak az emberiség útjai: ha a lélek békéjét és a boldogságot akarod elérni, akkor csak higgy; de ha az igazság tanítványa akarsz lenni, akkor kutass.”[3] A hitet szembeállította a kutatással. Innen kiindulva bontakoztatta ki Nietzsche a kereszténység elleni kritikáját, mondván, hogy a kereszténység – megfosztva az életet az újdonságtól és a jövőtől – megcsonkította az emberi létet. Így nézve a hit csalóka fény, amely megakadályozza a szabad emberek útját a holnap felé.
3. Ebben a folyamatban végül a hitet a sötétséggel kapcsolták össze. Úgy tűnt, hogy csak akkor őrizhető meg, ha találnak számára teret, ahol együtt tud élni az ész világosságával. Ilyen térnek mutatkozott az, amelyet az ész nem tudott megvilágítani, ahol az ember nem érezhette magát biztonságban. A hitet úgy tekintették, mint világosság nélküli, vak ösztöntől vezérelve végrehajtott ugrást az űrbe; vagy mint teljesen szubjektív világosságot, amely talán hevítheti a szívet, személyes vigasztalást nyújthat, de mások számára nem lehet felkínálni mint objektív, mindenkinek szóló, útmutató világosságot. Lépésről lépésre azonban kiderült, hogy az autonóm ész világossága nem elegendő arra, hogy bevilágítson a jövőbe; végül az ész a saját sötétségében marad, és az embert az ismeretlentől való félelemben hagyja. Így aztán az ember lemondott a nagy világosság, a nagy igazság kereséséről, és megelégedett apró felvillanásokkal, amelyek pillanatokra ugyan világosságot adnak, de képtelenek az út teljes megvilágítására. Ha pedig nincs fény, minden összekeveredik, lehetetlenné válik a jó és a rossz szétválasztása, illetve a célba vezető út és az értelmetlen körfogás megkülönböztetése.
Felfedezendő világosság
4. Ezért sürgősen vissza kell nyernünk a hit sajátos világosságát, mert ha a hit lángja kialszik, végül az összes többi fény is elveszíti erejét. A hit világosságának az a sajátossága, hogy képes megvilágítani a teljes emberi létet. Ahhoz azonban, hogy egy világosságnak ilyen ereje legyen, nem származhat önmagunkból; más forrásból, Istenből kell fakadnia. A hit az élő Istennel való találkozásból fakad, aki hív bennünket és feltárja előttünk szeretetét; a bennünket megelőző szeretetet, amelyre támaszkodhatunk, ha szilárd alapokra akarjuk építeni az életünket. Ha ez a szeretet átformál, új szemeket kapunk; megtapasztaljuk, hogy ebben a szeretetben a teljesség nagy ígérete rejlik és megnyílik előttünk a jövő látása. A hit, amelyet Istentől természetfeletti ajándékként kapunk, megvilágítja az utat, megmutatja az időben zajló vándorlásunk irányát. A hit egyrészt a múltból fakad, egy alapvető, mégpedig a Jézus életére való emlékezet világosságából, amely életben megmutatkozott Isten feltétlenül megbízható, a halált is legyőzni képes szeretete. Másrészt, mivel Krisztus feltámadt és a halálon túlra vonz bennünket, a hit a jövőből érkező világosság, amely hatalmas horizontokat tár fel előttünk, kiemel elszigetelt énünkből, és a közösség teljessége felé visz bennünket. Így tehát megértjük, hogy a hit nem a sötétség lakója; sőt a hit a sötétségeinket megvilágító világosság. Dante az Isteni színjátékban így fejezi be hitvallását Szent Péter előtt:
„Ez volt a forrás, e lángból suhant
szikra belém, hogy, mint csillagot estje,
őrzöm és percre nem hagyom magamtól.”[4]
A hitnek erről a világosságáról szeretnék szólni, hogy egyre inkább világítsa meg a jelent egészen addig, hogy csillaggá váljék, amely mutatja utunk horizontját akkor, amikor az embernek különleges módon van szüksége a világosságra.
5. Szenvedése előtt az Úr biztosította Pétert: „Imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited” (Lk 22,32). Majd megbízta, hogy „erősítse meg a testvéreit” ugyanebben a hitben. A Péter utódára bízott feladat tudatában XVI. Benedek ezt az esztendőt a hit évének nyilvánította, olyan kegyelmi időnek, amely segít megérezni a hit nagy örömét, felfogni a hit által megnyitott horizontok tágasságát, hogy ugyanazt a hitet valljuk teljes sértetlenségében, hűségesen őrizve az Úr emlékezetét, megtapasztalva az ő jelenlétének és a Szentlélek tevékenységének támogatását. Az életet naggyá és teljessé tevő, Krisztusra és az ő kegyelmének erejére koncentráló hit meggyőződése lelkesítette az első keresztények küldetését. A vértanúaktákban olvassuk a következő, Rusticus római prefektus és a keresztény Geracus között zajló párbeszédet: „Hol vannak a szüleid?” – kérdezte a bíró a vértanútól, aki ezt válaszolta: „A mi igazi atyánk Krisztus, és anyánk a benne való hit.”[5] E keresztények számára a hit, mint a Krisztusban megmutatkozott élő Istennel való találkozás „anya” volt, mert világosságra vezette őket, létrehozta bennük az isteni életet, egy olyan létezés új tapasztalatát és világos látását, amely mellett készek voltak nyilvánosan tanúságot tenni – mindhalálig.
6. A hit éve a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának ötvenedik évfordulóján kezdődött. Ez az egybeesés felhívja a figyelmünket arra, hogy a II. Vatikánum a hitről szóló zsinat volt,[6] mert arra buzdított, hogy Krisztusban újra Isten elsőbbsége kerüljön az egyházi és a személyes életünk középpontjába. Az Egyház ugyanis soha nem befejezett tényként tekint a hitre, hanem tudja, hogy Isten ezen ajándékát mindig táplálni és erősíteni kell, hogy továbbvezéreljen a maga útján. A II. Vatikáni Zsinat felragyogtatta a hitet az emberi életen belül, végigkísérve a mai ember útjait. Így láthatóvá vált, hogyan gazdagítja a hit az emberi élet összes dimenzióját.
7. E hitre irányuló reflexiók – folytatva mindazt, amit az Egyház tanítóhivatala erről a teológiai erényről tanít[7] – csatlakozni kívánnak mindahhoz, amit XVI. Benedek a szeretetről és a reményről szóló enciklikáiban elmondott. Ő szinte már teljesen elkészült a hitről szóló enciklika első fogalmazványával. Mélységesen hálás vagyok neki érte, és a Krisztusban élő testvériségben átveszem értékes munkáját, hozzátéve néhány kiegészítést. Péter utóda ugyanis mindig – tegnap, ma és holnap – arra hivatott, hogy „erősítse meg a testvéreit” a hit azon mérhetetlen kincsében, amelyet Isten világosságként ajándékoz minden ember útjához.
A hitben, amely Isten ajándéka, a tőle belénk árasztott természetfeletti erény, felismerjük, hogy igen nagy szeretetet kínáltak fel nekünk; hogy egy jó szót mondtak ki felénk, s ha befogadjuk ezt a szót, aki Jézus Krisztus, a megtestesült szó, a Szentlélek átformál minket, megvilágítja a jövő útját, kialakítja bennünk a remény szárnyait, hogy örömmel járhassuk végig utunkat. A hit, a remény és a szeretet csodálatos egybefonódással adja a keresztény élet dinamizmusát az Istennel való teljes közösség felé. Mi ez az út, amelyet a hit nyit meg előttünk? Honnan származik hatalmas fénye, amely képes világosságot árasztani egy sikeres és termékeny, gyümölcsökben gazdag életre?
Ábrahám, atyánk a hitben
8. A hit utat nyit előttünk és kíséri lépteinket a történelemben. Ezért ha meg akarjuk érteni, hogy mi a hit, el kell mondanunk a folyamatát, a hívő emberek útját, amelyre elsősorban az Ószövetségben kapunk példákat. Különleges hely illeti Ábrahámot, atyánkat a hitben. Életében megdöbbentő dolog történik: Isten megszólítja, úgy mutatkozik meg neki, mint Isten, aki beszél és nevén szólítja őt. A hit az odahallgatáshoz kötődik. Ábrahám nem látja Istent, de hallja a hangját. Így nyer a hit személyes jelleget. Isten ezek szerint nem valamely helyhez vagy valami különleges szent időhöz kötött Isten, hanem egy személy Istene, éppen Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki kapcsolatba tud lépni az emberrel és szövetséget tud kötni vele. A hit válasz egy szóra, amely személyesen szólít meg, válasz valakinek, aki nevünkön szólít bennünket.
9. Amit ez a szó Ábrahámnak mond, az meghívás és ígéret. Elsősorban hívás, hogy hagyja el szülőföldjét; felszólítás, hogy táruljon ki egy új élet előtt: egy kivonulás kezdete, amely nem várt jövő felé tart. A látás, amellyel a hit megajándékozza Ábrahámot, mindig összetartozik ezzel a megteendő lépéssel: a hit olyan mértékben „lát”, amilyen mértékben lépéseket tesz, amilyen mértékben belép az Isten szava által nyitott térbe. Ebben a szóban egy ígéret is van: számos utódod lesz, nagy nép atyja leszel (vö. Ter 13,16; 15,5; 22,17). Igaz, hogy Ábrahám hite – mint válasz egy korábbi szóra – mindig az emlékezet aktusa lesz. Ez az emlékezés mégsem a múlthoz kötődik. Mivel egy ígéret emlékezete, képes megnyitni a jövő felé, egy életen át meg tudja világítani az utat.
Így válik láthatóvá, hogy a hit mint memoria futuri (a jövő emlékezete) milyen szorosan kapcsolódik a reményhez.
10. Ábrahámtól azt kérik, hogy hagyatkozzon rá erre a szóra. A hit megérti, hogy a szó, amely önmagában jelentéktelen és elröppenő dolog, ha a hűséges Isten mondja ki, mennyivel biztosabb és mennyire megtámadhatatlan lehet; olyan valóság, amely lehetővé teszi az időben zajló utunk folyamatosságát. A hit ezt a szót úgy fogadja, mint rendíthetetlen sziklát, amelyre biztos alapokat lehet vetni. Ezért a Bibliában a hitet a héber ’emunah szóval jelölik, amely az ’aman igéből ered, és alapjelentése: fenntartani. Az ’emunah jelentheti mind Isten hűségét, mind az ember hitét. A hívő ember abból meríti erejét, hogy ráhagyatkozik a hűséges Isten kezére. Jeruzsálemi Szent Kürillosz a szó kettős jelentésével játszva – amely a megfelelő görög pisztosz és latin fidelis szavakban is jelen van – magasztalja a keresztény ember méltóságát, aki magától Istentől kapja a nevét: mindketten fidelisek.[8] Szent Ágoston pedig így magyarázza: „Hívő (fidelis) ember az, aki hisz az ígéretet tevő Istennek; a hűséges (fidelis) Isten pedig az, aki megadja azt, amit az embernek megígért.”[9]
11. Ábrahám történetének utolsó mozzanata fontos hitének megértéséhez. Jóllehet Isten szava újdonságot és meglepetést hoz magával, semmiképpen nem idegen a patriarcha életétől. Ábrahám a hozzá szóló hangban felismeri azt a mélységes megszólítást, amely kezdettől fogva a szívébe van írva. Isten a maga ígéretét ahhoz a „helyhez” köti, ahol az ember léte mindig ígéretesnek mutatkozik: az atyasághoz, egy új élet fakasztásához. „Sára, a feleséged fiút szül neked, és te Izsáknak fogod nevezni” (Ter 17,19). Isten, aki azt várja Ábrahámtól, hogy fenntartások nélkül hagyatkozzon rá, az élet forrásaként mutatkozik meg, akitől a teremtés ered: az Ábrahámot hívó Isten a teremtő Isten, ő az, aki „létre hívja a nem létezőket” (Róm 4,17), ő az, aki „kiválasztott minket a világ teremtése előtt, […] és arra rendelt, hogy fogadott gyermekeivé legyünk” (Ef 1,4–5). Ábrahám számára az Istenbe vetett hit megvilágosítja létének legmélyebb gyökereit, lehetővé teszi, hogy felismerje a jóság forrását, amelyből minden ered, és megerősíti abban, hogy saját élete nem a semmiből vagy a véletlenből, hanem egy meghívásból és személyes szeretetből való. A titokzatos Isten, aki őt meghívta, nem idegen Isten, hanem az, akitől minden ered és aki mindent fenntart. Ábrahám hitének nagy próbája – fia, Izsák feláldozása – mutatja majd meg, hogy ez a forrás jellegű szeretet a halálon túl is biztosíthatja az életet. A szó, amely képes volt arra, hogy Ábrahámnak „mintegy halott” testében és a magtalan Sárának „halott ölében” (vö. Róm 4,19) fiút adjon, arra is képes lesz, hogy minden fenyegetéssel és veszedelemmel szemben biztosítsa a jövő ígéretét (vö. Zsid 11,19; Róm 4,21).
Izrael hite
12. Izrael népének a Kivonulás könyvében elbeszélt története Ábrahám hitének nyomában jár. A hit ismét forrás jellegű ajándékból ered: Izrael kitárul Isten tevékenysége előtt, aki meg akarja szabadítani nyomorúságából. A hit meghívás egy hosszú útra, hogy a Sínai-hegyen imádhassák Istent, és örökölhessék az ígéret földjét. Az isteni szeretetnek atyai vonásai vannak: vezeti fiát végig az úton (vö. MTörv 1,31). Izrael hitvallása Isten jótéteményeinek, népét megszabadító és vezető tetteinek felsorolása (vö. MTörv 26,5–11), történet, amelyet a nép nemzedékről nemzedékre továbbhagyományoz. Isten világossága Izrael számára az Úr szabadító tetteinek emlékezetéből ragyog fel, amelyekre emlékeznek, és amelyet megvallanak a kultuszban, és apáról fiúra adják tovább. Ebből megtanuljuk, hogy a hit világossága az élet konkrét eseményeinek elbeszéléséhez, az Isten jótéteményeire való hálás emlékezethez és ígéreteinek fokozatos megvalósulásához kötődik. A gótikus építészet nagyon jól kifejezte mindezt: a fény az égből, az üdvtörténet eseményeit ábrázoló üvegablakokon keresztül árad a nagy katedrálisokba. Isten világossága az ő kinyilatkoztatásának elbeszélése által érkezik el hozzánk, és ezért világíthatja meg időben zajló utunkat, emlékeztetve az isteni jótéteményekre, és megmutatva, hogyan teljesednek be az ő ígéretei.
13. Izrael története a hitetlenség kísértését is bemutatja, amelybe a nép ismételten beleesett. A hit ellentéte itt bálványimádásként jelenik meg. Miközben Mózes Istennel beszél a Sínai-hegyen, a nép nem bírja elviselni a rejtőző Isten arcának misztériumát, képtelen elviselni a várakozás idejét. A hit a maga természete szerint megköveteli a lemondást annak közvetlen birtoklásáról, amit a látás látszólag nyújthat; felhívás arra, hogy táruljunk ki a fény forrása előtt; tartsuk tiszteletben egy Arc sajátos misztériumát, aki személyesen és az alkalmas időben akarja kinyilatkoztatni magát. Martin Buber idézte a kocki rabbi bálványimádásról adott meghatározását: „Ha egy ember tiszteletteljes arcot vág egy másik arc előtt, akkor az arca egy bálványimádó arca.”[10] Az Istenbe vetett hit helyett inkább bálványt imád, amelynek arcát pontosan meg lehet rajzolni, amelynek eredete ismert, hiszen a kezünk alkotása. Egy bálvány előtt nem kockáztatjuk, hogy megszólal és arra hív, hogy lépjünk ki a saját biztonságunkból, hiszen a bálványoknak „van szájuk, de nem beszélnek” (Zsolt 115,5). Így megértjük, hogy a bálvány törekvés arra, hogy önmagunk legyünk a valóság közepe, miközben saját kezünk alkotását imádjuk. Az ember, aki elveszíti azt az alapvető irányultságot, amely egybefogja az életét, szétszóródik vágyainak sokaságában; amikor megtagadja, hogy kivárja az ígéret idejét, szétesik saját történetének ezernyi pillanatában. Ezért a bálványimádás mindig sokistenhit, politeizmus, céltalan mozgás egyik úrtól a másikhoz. A bálványimádás nem utat mutat, hanem ösvények sokaságát kínálja fel, amelyek nem meghatározott cél felé vezetnek, inkább labirintust képeznek. Aki nem akar Istenre hagyatkozni, annak a sok bálvány hangját kell hallania, amelyek ezt kiáltják feléje: „Énrám bízd magad!” A hit, mivel a megtéréshez kötődik, a bálványimádás ellentéte; elszakadás a bálványoktól és visszatérés az élő Istenhez egy személyes találkozásban. Hinni azt jelenti, hogy ráhagyatkozunk az irgalmas szeretetre, amely mindig befogad és megbocsát, amely támogat és irányítja az életünket, és hatalmasnak mutatkozik abban, hogy helyrehozza történelmünk torzulásait. A hit készség arra, hogy újra meg újra engedjük, hogy az isteni hívás átformáljon bennünket, íme, a látszólagos ellentmondás: az Úrhoz való szüntelen odafordulásban az ember biztos utat talál, amely megszabadítja őt attól a szétszóró mozgástól, amelynek a bálványok rendelik alá.
14. Izrael hitében megjelenik Mózes, a közvetítő alakja is. A nép nem láthatja Isten arcát; Mózesnek kell beszélnie Jahvéval a hegyen, és közvetítenie mindenki felé az Úr akaratát. E közvetítő jelenléte által tanulta meg Izrael az együtt járást. Az egyes emberek hite közösséggé alakul, beleszövődik a nép többes szám első személyébe, „mi”-jébe, amely a hitben mintegy egyetlen ember, „az én elsőszülött fiam”, miként Isten nevezi egész Izraelt (vö. Kiv 4,22). A közvetítés itt nem akadály, hanem kitárulkozás: a többiekkel való találkozásban a tekintet megnyílik a magunknál nagyobb igazság számára. Rousseau sajnálkozott azon, hogy személyesen nem láthatja Istent: „Mennyi ember áll Isten és köztem!”[11] „Egyszerű és természetes dolog, hogy Isten elment Mózeshez, hogy Jean-Jacques Rousseau-hoz szóljon?”[12] A megismerés ilyen individualista és korlátozott felfogásából kiindulva nem lehet megérteni a közvetítés jelentését; a képességet, hogy valaki más látásában részesedjünk, a szeretet sajátosságát jelentő megosztott tudásra való képességet. A hit Isten ingyenes ajándéka, aki a bizalom és ráhagyatkozás alázatát és bátorságát várja, hogy megláthassuk az Isten és ember közötti találkozás fényes útját, az üdvösség történetét.
A keresztény hit teljessége
15. „Ábrahám ujjongott, mert látta az én napomat, látta és betelt örömmel” (Jn 8,56). Jézus e szavai szerint Ábrahám hite őrá irányult, bizonyos értelemben az ő misztériumának elővételezett látása volt. Így érti ezt Szent Ágoston, amikor azt állítja, hogy a patriarchák a hit által üdvözültek, nem a már eljött, hanem az eljövendő Krisztusba vetett hit, a Jézus eljövetelébe vetett hit által.[13] A keresztény hit Krisztusra koncentrál: annak megvallása, hogy Jézus az Úr, s hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül (vö. Róm 10,9). Az Ószövetség minden erővonala találkozik Krisztusban, ő lett a végleges „igen” minden ígéretre, a mi Istennek mondott végső „ámenünk” alapja (vö. 2Kor 1,20). Jézus története Isten megbízhatóságának teljes megnyilvánulása. Ahogyan Izrael őrizte Isten szeretete nagy tetteinek emlékezetét, amelyek hitvallásának magvát képezték és megnyitották hite szemét, úgy most Jézus élete Isten végső beavatkozása helyének, az ő irántunk való szeretete legnagyobb megnyilvánulásának mutatkozik. A szó, amelyet Isten Jézusban hozzánk intéz, nem egy a sok egyéb szó közül, hanem az ő örök Igéje (vö. Zsid 1,1–2). Ennél nagyobb garancia nem létezik, amit Isten ahhoz adhatna, hogy szeretetéről biztosítson minket, ahogy Szent Pál emlékeztet rá (vö. Róm 8,31–39). A keresztény hit tehát hit a teljes Szeretetben, az ő hatékony erejében, amely képes átformálni a világot és megvilágosítani az időt. „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16). A hit Istennek Jézusban megnyilvánult szeretetében kapja meg az alapot, amelyre a valóság és annak végső rendeltetése épül.
16. Krisztus szeretete megbízhatóságának legnagyobb bizonysága az emberért vállalt halála. Mivel a szeretet legnagyobb bizonyítéka az élet odaadása a barátokért (vö. Jn 15,13), Jézus felajánlotta az életét mindenkiért, ellenségeiért is, hogy átalakítsa a szívüket. Íme, az evangélisták ezért teszik a kereszt órájára a hívő látás csúcspontját, mert abban az órában ragyogott fel az isteni szeretet mélysége és tágassága. Szent János akkor adja ünnepélyes tanúságtételét, amikor Jézus anyjával együtt szemlélte azt, akit keresztülszúrtak (vö. Jn 19,37). „Aki ezt látta, tanúskodik róla és igaz az ő tanúsága; tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek” (Jn 19,35). Dosztojevszkij a Félkegyelmű című művében ezt mondatja a főszereplővel, Miskin herceggel, amikor az látja az ifjabb Hans Holbein A halott Krisztus a sírban című festményét: „E kép miatt egyesek el is veszíthetik a hitüket.”[14] A kép ugyanis kegyetlen realitással ábrázolja a halál romboló hatásait Krisztus testén. És mégis, éppen Jézus halálának szemlélése közben erősödik meg és nyer ragyogó fényességet a hit, amikor az ő irántunk való rendíthetetlen szeretetébe vetett hitté válik, amely szeretet képes volt arra, hogy meghaljon a mi üdvösségünkért. Lehet hinni ebben a szeretetben, amely nem vonakodott a haláltól, hogy megmutassa, mennyire szeret engem; e szeretet teljessége legyőz minden gyanakvást, és lehetővé teszi, hogy teljesen rábízzuk magunkat Krisztusra.
17. Krisztus halála a feltámadás fényénél tárja fel Isten szeretetének feltétlen megbízhatóságát. A feltámadt Krisztus a hitelre méltó, megbízható tanú (vö. Jel 1,5; Zsid 2,17), hitünk biztos záloga. „Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek” (1Kor 15,17) – mondja Szent Pál. Ha az Atya szeretete nem támasztotta volna fel Jézust a halottak közül, ha nem adhatta volna vissza teste életét, akkor nem volna teljesen megbízható szeretet, amely még a halál sötétségét is képes megvilágítani. Amikor Szent Pál a Krisztusban való új életről szól, az „Isten Fiának hitéről” beszél, „aki szeretett engem és életét adta értem” (Gal 2,20). Ez az „Isten Fiának hite” kétségtelenül a nemzetek apostolának Jézusba vetett hite, de feltételezi Jézus megbízhatóságát is, amely a mindhalálig tartó szeretetében és istenfiúságában gyökerezik. Éppen azért, mert Jézus a Fiú, mert mindent felülmúló módon az Atyában gyökerezik, tudta legyőzni a halált és felragyogtatni az élet teljességét. A mi kultúránk elveszítette Isten ezen konkrét jelenléte, világban való tevékenysége iránti érzékét. Úgy gondoljuk, hogy Isten csak odaát létezik, a valóság egy másik szintjén, a mi konkrét dolgainktól függetlenül. Ha így volna, ha Isten képtelen lenne a világban tevékenykedni, akkor a szeretete nem volna valóban hatalmas, valóban valóságos, nem is volna igazi, az ígért boldogságot beteljesítő szeretet. Ez esetben teljesen közömbös volna, hogy hiszünk-e őbenne, vagy sem. Ezzel szemben a keresztények vallják Isten konkrét és hatalmas szeretetét, amely valóságosan tevékenykedik a történelemben és meghatározza annak végső célját, a vitathatatlanná vált szeretetet, amely Krisztus szenvedésében, halálában és feltámadásában mutatkozott meg a maga teljességében.
18. A teljességnek, amelyre Jézus viszi a hitet, van egy másik döntő vonása is. A hitben ugyanis Krisztus nemcsak az, akiben hiszünk, nemcsak Isten szeretetének legnagyobb megnyilvánulása, hanem az is, akivel egyesülünk, hogy hinni tudjunk. A hit nem pusztán Jézusra tekint, hanem Jézus szempontjából, az ő szemével lát: részesedés az ő látásmódjából. Az élet számos területén hagyatkozunk másokra, olyanokra, akik a dolgokat nálunk jobban ismerik. Megbízunk az építészben, aki megtervezi a házunkat, a gyógyszerészben, aki elkészíti orvosságunkat, az ügyvédben, aki a bíróság előtt megvéd bennünket. Így tehát arra is szükségünk van, aki megbízható és szakértő Isten dolgaiban. Az ő Fia, Jézus úgy mutatkozik meg, mint aki kinyilatkoztatja nekünk Istent (vö. Jn 1,18). Krisztus élete – ahogyan ismeri az Atyát, amilyen teljes kapcsolatban él vele – új teret nyit az emberi tapasztalat előtt, ahová be tudunk lépni. Szent János a „hinni” ige különféle jelentéseivel fejezte ki a Jézussal való személyes kapcsolat fontosságát hitünk számára. Az „elhinni, hogy” igaz, amit Jézus nekünk mond (vö. Jn 14,10; 20,31) mellett János használja a „hinni Jézusnak” és a „hinni Jézusban” kifejezéseket is. „Hiszünk Jézusnak”, amikor elfogadjuk a szavát, az ő tanúságát, mert igazmondó (vö. Jn 6,30). „Hiszünk Jézusban”, amikor személyesen befogadjuk életünkbe, és ráhagyatkozunk azáltal, hogy a szeretetben ragaszkodunk hozzá és követjük, végig az úton (vö. Jn 2,11; 6,47; 12,44).
Hogy megismerését, befogadását és követését lehetővé tegye számunkra, Isten Fia magára öltötte emberi testünket, s ezáltal a látás, amellyel az Atyát látja, emberivé is vált, egy az időben végigjárt úton. A keresztény hit az Ige megtestesülésébe és testi feltámadásába vetett hit; hit abban az Istenben, aki annyira közel jött hozzánk, hogy belépett a történelmünkbe. A hit Isten Fiában – aki a Názáreti Jézusban emberré lett – nem szakít el a valóságtól, hanem lehetővé teszi, hogy megértsük annak legmélyebb jelentését, felfedezzük, mennyire szereti Isten és szüntelenül maga felé irányítja ezt a világot; ez vezeti a keresztény embert arra az elkötelezettségre, hogy elszántabban járja földi életének útját.
A hit által üdvözülünk
19. A Jézus látásmódjában való részesedésből kiindulva Pál apostol leveleiben ránk hagyta a keresztény ember leírását. Aki hisz, a hit ajándékának elfogadásával új teremtménnyé alakul, új, gyermeki létet kap, fiúvá lesz a Fiúban. „Abba, Atya” – ez Jézus tapasztalatának legjellegzetesebb szava, s ez lesz a keresztény élet középpontjává (vö. Róm 8,15). A hívő élet mint gyermeki lét annak a forrás és gyökér természetű ajándéknak az elfogadása, amely az emberi élet alapját képezi, és Szent Pálnak a korintusiakhoz intézett kérdésében foglalható össze: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Éppen ez jelenti Szent Pálnak a farizeusokkal folytatott vitájának a lényegét: a hit vagy a törvény cselekedetei általi üdvösség kérdését. Szent Pál elutasítja azt a magatartást, amelyben az ember saját tetteivel akarja igazolni magát Isten előtt. Az ilyen ember, még ha engedelmeskedik is a parancsolatoknak, akkor is, amikor jót tesz, önmagát állítja középpontba és nem ismeri el, hogy a jóság forrása Isten. Aki így cselekszik, aki önmaga akar igazságának a forrása lenni, hamarosan kiüresedni látja igazságát, és felfedezi, hogy képtelen hűségesen megtartani a törvényt. Magába zárkózik, elszigetelődik az Úrtól és a többiektől, s ezáltal élete értelmetlenné válik, tettei terméketlenek lesznek, mint a vízfolyástól távol álló fa. Szent Ágoston a maga tömör és találó nyelvén így szól: „Attól, aki megteremtett téged, még magadhoz se távolodjál el.”[15] Amikor az ember úgy gondolja, hogy Istentől eltávolodva találja meg magát, zátonyra fut az élete (vö. Lk 15,11–24). Az üdvösség kezdete a kitárulkozás valami megelőző irányába, egy forrás természetű ajándék felé, amely megerősíti és fenntartja az életet.
Csak e forrás felé kitárulkozva, és annak elismerésében alakulhatunk át, engedve, hogy az üdvösség munkálkodjék bennünk, tegye termékennyé és jó gyümölcsökkel teljessé az életünket. A hit általi üdvösség abban áll, hogy elismerjük Isten ajándékának elsőbbségét, miként Szent Pál összefoglalja: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka” (Ef 2,8).
20. A hit új logikája Krisztusra koncentrál. A Krisztusba vetett hit azért üdvözít, mert az élet őbenne nyílik meg radikálisan azon Szeretet felé, amely megelőz és belülről átalakít, velünk együtt és bennünk tevékenykedik. Ez mutatkozik meg világosan abban a magyarázatban, amelyet a nemzetek apostola a Második Törvénykönyv egyik részéhez fűz, s e magyarázat mélyen hozzátartozik az Ószövetség természetéhez. Mózes azt mondja a népnek, hogy Isten törvénye nem túlságosan magas az embernek, nincs is tőle túlságosan távol. Senki nem mondhatja: „Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti őket?”; vagy „Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti őket?” (MTörv 30,11–14). Isten szavának e közelségét Szent Pál utalásnak látja Krisztus jelenlétére a keresztény emberben: „Ne kérdezd bensődben: »Ki megy föl az égbe?” Azért tudniillik, hogy Krisztust lehozza. Vagy: »Ki száll le az alvilágba?« Azért tudniillik, hogy Krisztust a holtak országából felhozza” (Róm 10,6–7). Krisztus leszállott a földre és feltámadt a halottak közül; megtestesülésével és feltámadásával Isten Fia átfogta az ember egész útját, és a szívünkben lakik a Szentlélek által. A hit tudja, hogy Isten nagyon közel jött hozzánk, hogy maga Krisztus adatott nekünk nagy ajándékul, aki belülről alakít át minket, aki bennünk lakik, és így adja nekünk a világosságot, amely megvilágosítja az élet kezdetét és végét, az ember útjának teljes ívét.
21. Így érthetjük meg az újdonságot, amelyre a hit vezet el bennünket. A hívőt a Szeretet alakítja át, amely felé kitárult a hitben, és a neki felkínált Szeretet iránti kitárulkozásban önmagát felülmúló módon kitágul. Szent Pál elmondhatja: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20); és buzdíthat: „Krisztus lakjék a szívetekben a hit által” (Ef 3,17). A hitben kitágul a hívő ember énje, hogy valaki Más lakjék benne, hogy valaki Másban éljen, s Így az élete tágasabb lesz a Szeretetben. És itt van a Szentlélek sajátos tevékenységének a helye. A keresztény emberé lehet Jézus szeme, az ő érzülete, az ő gyermeki lelkülete, mert az ember részesedik az ő szeretetében, aki a Szentlélek. És ebben a Szeretetben kapja meg valamiképpen Jézus sajátos látásmódját. Ezen a Szeretetben való átalakuláson, a szívünkbe árasztott Szentlélek jelenlétén kívül (vö. Róm 5,5) lehetetlen megvallani, hogy Jézus az Úr (vö. 1Kor 12,5).
A hit egyházias arca
22. Ily módon a hívő élete egyházias életté válik. Amikor Szent Pál a római keresztényeknek beszél arról az egy testről, amelyet az összes hívők alkotnak Krisztusban, figyelmezteti őket, hogy ne dicsekedjenek, hanem mindenki „a hit Istentől neki adott mértéke szerint” értékelje magát (Róm 12,3). A hívő ember megtanulja, hogy vallott hite szerint lássa önmagát: Krisztus személye a tükör, amelyben felfedezheti a maga valóságos képét. És ahogyan Krisztus magába öleli a testét alkotó összes hívőt, a keresztény ember ebben a testben értelmezi önmagát a hitben, forrásszerű kapcsolatban Krisztussal és testvéreivel. A test képe nem fokozza le a hívőt valamiféle névtelen egész részévé, nem is teszi egy nagy halmaz elemévé, hanem Krisztusnak a hívőkkel való eleven egységét és a hívők egymás közti egységét hangsúlyozza (vö. Róm 12,4–5). A keresztények „egyek” (vö. Gal 3,28), de nem veszítik el egyediségüket, és a többiek szolgálatában mindegyikük megtalálja a maga egyéniségét. Így válik érthetővé, hogy ezen a testen kívül – az Egyház Krisztusban alkotott egységén, azon az Egyházon kívül, amely Romano Guardini szavai szerint „Krisztusnak az egész világot átfogó tekintetének történeti hordozója”[16] – a hit elveszíti „mértékét”, egyensúlyát, és nem találja meg a szükséges teret, ahol megvethetné a lábát. A hitnek szükségszerűen egyházias arca van, megvallása Krisztus testéből, mint a hívők konkrét közösségéből hangzik fel. Erről az egyházi helyről nyílik meg az egyes keresztény minden ember felé. Krisztus szava, ha meghallják, a maga erejével a keresztény emberben válasszá alakul, kimondott szóvá, hitvallássá válik. Szent Pál mondja: „Szívvel hiszünk, […] szájjal valljuk meg a hitet…” (Róm 10,10). A hit nem magánügy, nem egyéni felfogás, nem szubjektív vélemény, hanem meghallásból ered, megvallásra van rendelve és hirdetéssé kell válnia. Ugyanis „hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse?” (Róm 10,14). A hit tehát a kapott ajándékból kiindulva válik tevékennyé a keresztény emberben, a Szeretetből, amely Krisztushoz vonz (vö. Gal 5,6), és a történelemben a beteljesedés felé vándorló Egyház útjának részesévé tesz. Aki így átalakult, az előtt egy új látásmód nyílik meg: a hit világossággá lesz a szeme számára.
Hit és igazság
23. Ha nem hisztek, nem fogtok megérteni (vö. Iz 7,9) – a héber Biblia görög fordítása, az egyiptomi Alexandriában készült Septuaginta így adta vissza Izajás prófétának Acház királyhoz intézett szavait. Ezzel az igazság megismerésének kérdése a hit középpontjába került. A héber szövegben azonban mást olvasunk, mert abban Izajás ezt mondja a királynak: „Ha nem hisztek, nem fogtok megmaradni.” Ez igazában az ’aman ige két alakjával való szójáték: ta’aminu = hisztek, te’amenu – megmaradtok. Ellenségei erejétől való félelmében a király az Asszír Birodalommal való szövetségben keres biztonságot. Ekkor a próféta arra szólítja fel, hogy csak a rendíthetetlen sziklában, Izrael Istenében bízzon. Mert Isten megbízható: értelmes dolog hinni benne, a biztonságot az ő szavában keresni. Ő az az Isten, akit Izajás később könyve két helyén is az „Ámen-Istennek” nevez (vö. Iz 65,16), aki a szövetséghez való hűség rendíthetetlen alapja. Azt gondolhatnánk, hogy a Biblia görög fordítása azzal, hogy a „megmaradás” helyett „megértést” mond, lényegesen megváltoztatta a szöveget azáltal, hogy a bibliai Istenre hagyatkozást felcserélte a görög megértés fogalmával. Azonban ez a fordítás, amely kétségtelenül felvette a párbeszédet a hellenista kultúrával, nem idegen a héber szöveg mély jelentésétől. A megmaradás ugyanis, amelyet Izajás a királynak ígér, Isten cselekvésének és annak az egységnek a megértéséből következik, amelyet ő ad az ember életének és a nép történetének. A próféta arra buzdít, hogy értsék meg az Úr útjait, azáltal, hogy Isten hűségében találják meg a századokat kormányzó bölcsesség tervét. Szent Ágoston a Vallomásokban a „megértés” és a „megmaradás” szintézisét adja, amikor az igazságról beszél, amelyre ráhagyatkozhat az ember, ha talpon akar maradni: „Megkapaszkodom majd és gyökeret verek Benned, ősmintámban, igazságodban.”[17] A szövegösszefüggésből tudjuk, hogy Szent Ágoston meg akarja mutatni, mennyire megbízható Isten ezen igazsága, milyen módon mutatkozik meg a Bibliában, hogyan van jelen a történelemben, miként tartja egyben az időket és fogja össze az ember szétszórt napjait.[18]
24. Ebben a megvilágításban Izajás szövegéből ez következik: az embernek szüksége van a megismerésre, szüksége van az igazságra, mert nélküle nem marad meg, nem jut előbbre. A hit igazság nélkül nem üdvözít, nem teszi biztonságossá a lépéseinket. Szép tündérmese marad, boldogságvágyunk kivetítése; valami, ami olyan mértékben elégít ki, amilyen mértékben el akarjuk kábítani magunkat. Vagy elmerít egy jó érzésben, amely megvigasztal és melenget, de lelkiállapotunktól és az időktől függően változik; arra azonban képtelen, hogy következetesen támogasson az élet útján. Ha ennyi lenne a hit, akkor Acház királynak igaza volna, hogy nem teszi kockára életét és országa biztonságát egy érzés alapján. De éppen az igazsággal való szoros összefüggése miatt tud a hit új világosságot kínálni, amely felülmúlja a király számításait, mert a hit messzebbre lát, mert megérti a szövetségéhez és ígéreteiben hűséges Isten cselekvését.
25. A hit és az igazság kapcsolatára ma fontosabb hivatkoznunk, mint bármikor, épp az igazság válságának megélése miatt. A mai kultúrában gyakran csak a technológia igazságát akarják elfogadni: igaz az, amit az ember képes megalkotni és tudományával megmérni, és azért igaz, mert működik és mozgalmasabbá, kényelmesebbé teszi az életet. Ma ez tűnik egyedül bizonyosan igaznak, másokkal megoszthatónak; ez az egyetlen téma, amelyről tárgyalhatunk, s amellyel közösen foglalkozhatunk. Ezzel szemben állnak az egyes emberek igazságai, amelyek kinek-kinek érzése szerint hitelesek, de csak az egyén számára érvényesek és nem terjeszthetők mások elé azzal az igénnyel, hogy a közjót szolgálják. A nagy igazságot, az egyéni és társadalmi élet összességét értelmező igazságot gyanakvással nézik. Nem ez az igazság volt az – kérdezik –, amelyet a múlt század nagy totalitárius rendszerei képviseltek; a saját felfogását mindenkire rákényszerítő igazság, mely el akarta tiporni az egyes emberek történetét? Nem marad más, csak a relativizmus, amelyben a végső igazság kérdése – amely alapjában az Istenre irányuló kérdés is – érdektelen. Ebben az összefüggésben logikus, hogy meg akarják szüntetni a vallás és az igazság kapcsolatát, mert ebből fanatizmus fakadna, amely maga alá tiporná mindazokat, akik nem osztják vallási meggyőződését. E tekintetben korunk nagy felejtéséről beszélhetünk. Az igazság kérdése ugyanis emlékezet, a mély emlékezet kérdése, mert olyasvalami felé fordul, ami megelőzött, s így saját kicsiny és korlátozott „énünkön” túl képes egyesíteni bennünket. A mindenség eredetének a kérdése ez, amelynek fényénél látni lehet a célt és közös utunk értelmét is.
Az igazság és a szeretet (amor) megismerése
26. Ebben a helyzetben tehet-e valami szolgálatot a keresztény hit a közjó, az igazság helyes megismerése érdekében? – Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, el kell gondolkodnunk a hit sajátos megismerési módján. Ebben Szent Pál jöhet segítségünkre, amikor ezt mondja: „Szívvel hiszünk” (Róm 10,10). A Bibliában a szív az ember középpontja, ahol minden összetevője találkozik: a test és szellemi lélek; a személy bensősége s a világ és mások iránti nyitottsága; az értelem, az akarat, az érzelemvilág. A szív pedig azért képes összefogni mindezen összetevőket, mert a szív az a hely, ahol megnyílunk az igazság és a szeretet (amor) felé, és engedjük, hogy mélyen megérintsenek és átalakítsanak bennünket. A hit az egész személyt átformálja, pontosan azzal, hogy kitárul a szeretetre. A hit e szeretettel való összefonódásában áll a hívő megismerés sajátossága; meggyőző, lépteinket megvilágosító ereje. A hit annyiban ismer meg, amennyiben a szeretethez kötődik, amennyiben a szeretet megvilágosítja. A hívő megismerés akkor jön létre, amikor megkapjuk Isten nagy szeretetét, amely belül átformál, és új szemet ad a valóság látásához.
27. Közismert, hogy a filozófus Ludwig Wittgenstein hogyan magyarázta a hit és a bizonyosság kapcsolatát. Szerinte a hívő olyan, mint a szerelmes ember, akiben létrejött valamiféle szubjektív állapot, amelyet lehetetlen mindenki számára érvényes igazságként közzétenni.[19] A modern ember ugyanis úgy látja, hogy a szeretet kérdésének semmi köze az igazsághoz. A szeretet napjainkban már a bizonytalan érzésekhez, és nem az igazsághoz kötődő tapasztalat.
Valóban ez lenne a szeretet megfelelő meghatározása? A szeretetet valójában nem lehet egy „jövő-menő” érzésre redukálni. Igaz, hogy érinti érzésvilágunkat, de azért, hogy megnyissa a szeretett személy felé, s ezzel új utat kezdjen, amely abban áll, hogy kilép saját énjének zárt világából és elindul a másik személy felé, hogy tartós kapcsolatot alakítson ki vele; a szeretet egyesülni akar a szeretett személlyel. Ezzel megmutatkozik, hogy a szeretetnek milyen értelemben van szüksége az igazságra: A szeretet csak akkor lehet időben maradandó, ha az igazságra épül, csak akkor éli túl a mulandó pillanatot, s marad meg egy közös út végigjárására. Ha a szeretet nincs kapcsolatban az igazsággal, akkor az érzelmek változásától függ, és nem képes kiállni az idő próbáját. Ezzel szemben az igaz szeretet egyesíti személyünk minden összetevőjét, és új világosságot gyújt egy nagy és teljes élet felé. Igazság nélkül a szeretet képtelen maradandó köteléket létrehozni, nem tudja kiemelni az ént elszigeteltségéből, nem tudja megszabadítani a múló pillanattól, hogy az életet építse és termést hozzon.
Ha a szeretetnek szüksége van az igazságra, akkor az igazságnak is szüksége van a szeretetre. A szeretetet és az igazságot nem lehet szétválasztani. Szeretet nélkül az igazság rideggé, személytelenné, nyomasztóvá válik a személy konkrét élete számára. Az igazság, amelyet keresünk, az, amely értelmet ad a lépéseinknek, akkor világosít meg, amikor megérint bennünket a szeretet. Aki szeret/szerelmes, megérti, hogy a szeretet az igazság megtapasztalása; hogy a szeretet megnyitja a szemünket arra, hogy az egész valóságot másként, a szeretett személlyel együtt lássuk. Ebben az értelemben mondja Nagy Szent Gergely, hogy amor ipse notitia est, azaz: maga a szeretet ismeret, amely új logikát hoz magával.[20] Kapcsolódó világlátásról van szó, amely megosztott megismeréssé válik, a másik látásában való látássá, a mindenség közös látásává. A középkorban Saint Thierry-i Vilmos ezt a hagyományt követve magyarázza az Énekek énekének azt a versét, amelyben a szerelmes vőlegény mondja szerelmes menyasszonyának: „Szemeid, mint a galambé” (Én 1,15).[21] Ez a két szem – magyarázza Vilmos – a hívő értelem és a szeretet, amelyek eggyé válnak Isten szemlélésére, amikor az értelem „szerelemtől megvilágosított értelemmé” válik.[22]
28. A szeretetnek mint ismeretforrásnak ezen felfedezése, amely minden ember őseredeti tapasztalata, a hit bibliai fogalmában nyer hiteles kifejezést. Izrael, megízlelve a szeretetet, amellyel Isten kiválasztotta és néppé nevelte, eljut annak megértésére, hogy a kezdettől a végig egységes isteni terv érvényesül. A hívő megismerés, mivel a szövetséget kötő Isten szeretetéből fakad, a történelem útját megvilágosító megismerés. Éppen emiatt a Bibliában az igazság és a hűség együtt járnak: az igaz Isten hűséges Isten, aki megtartja ígéreteit és megengedi, hogy megértsük a tervét. A próféták tapasztalatai által a száműzetés kínjai és a szent városba való végleges visszatérés reményében Izrael észrevette, hogy Isten ezen igazsága meghaladja a saját történelmét és a teremtéstől kezdve átfogja az egész világtörténelmet. A hit megismerése nemcsak egy nép részleges történetét világosítja meg, hanem az egész teremtett világ folyamatát is, kezdetétől annak beteljesedéséig.
A hit mint hallás és látás
29. Éppen azért, mert a hívő megismerés a hűséges Isten szövetségéhez kötődik, aki szeretetkapcsolatba lép az emberrel és a szóval fordul hozzá, a Biblia e megismerést mint odahallgatást mutatja be, és a hallás érzékéhez köti. Szent Pál klasszikussá vált formulát használ: fides ex auditu, a hit hallásból ered (Róm 10,17). A szóhoz kötött megismerés mindig személyes megismerés, amely felismeri a hangot, szabadon kitárul feléje és engedelmesen követi. Ezért beszél Szent Pál „a hit engedelmességéről” (vö. Róm 1,5; 16,26).[23] Emellett a hit időhöz kötött megismerés, amely szükséges a szó kimondásához: olyan ismeret, amelyet csak a követés útján lehet elsajátítani. A hallás segít jól bemutatni a megismerés és a szeretet közötti kapcsolatot.
Ami az igazság megismerését illeti, a hallást olykor szembeállítják a látással, amely mintha a görög kultúra sajátja lenne. A fény egyrészt felkínálja a mindenség szemlélését, amire az ember mindig is vágyott, másrészt azonban mintha nem hagyna teret a szabadságnak, mert az égből jön és közvetlenül a szembe érkezik, tekintet nélkül arra, hogy a szem válaszol-e rá. Továbbá, mintha statikus szemlélésre szólítana fel, függetlenül a konkrét időtől, amelyben az ember éppen örül és szenved. E felfogás szerint úgy tűnik, mintha a megismerés bibliai megközelítése ellentétes volna a görög megközelítéssel, amely a valóság teljes megismerésének keresése közben a megismerést a látáshoz kötötte.
Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy ez a feltételezett ellentét nem felel meg a bibliai adatoknak. Az Ószövetség a kétfajta megismerést összekapcsolta, mert Isten szavának hallgatásához hozzákötötte a vágyat, amellyel látni kívánta Isten arcát. Így dialógust tudott kialakítani a görög kultúrával, egy olyan párbeszédet, amely hozzátartozik a Biblia lényegéhez. A hallás a személyes hívásról és az engedelmességről tanúskodik, továbbá a tényről, hogy az igazság az időben nyilvánul meg; a látás felkínálja az egész folyamat látását, és lehetővé teszi a beilleszkedést Isten nagy tervébe. Az ilyen látás nélkül egy teljesen ismeretlen valóság egymástól független töredékeivel találkozhatnánk.
30. A látás és a hallás, mint a hívő megismerés eszközeinek összefüggése a legvilágosabban János evangéliumában mutatkozik meg. A negyedik evangéliumban a „hinni” azt jelenti, hogy „hallani és egyidejűleg látni”. A hívő hallás a szeretet megismerésének sajátos módján történik: személyes hallgatás, amely megkülönbözteti a hangokat és felismeri a jó pásztor hangját (vö. Jn 10,3–5); a követést megkövetelő hallgatás, ahogyan az első tanítványokkal történt: a Keresztelő „szavai hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött” (Jn 1,37). Másrészt a hit a látáshoz is kötődik. Olykor Jézus jeleinek látása megelőzi a hitet, ahogy a zsidókkal történt, akik Lázár feltámasztása után „a történtek láttán hittek benne” (Jn 11,45). Máskor a hit vezet el mélyebb látáshoz: „Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét” (Jn 11,40). Végül a hit és a látás egymásba fonódik: „Aki bennem hisz, […] abban hisz, aki engem küldött; aki engem lát, azt látja, aki engem küldött” (Jn 12,44–45). A hallással való egységének köszönhetően a látás Krisztus követésévé válik, és a hit úgy jelenik meg, mint a látás útja, amelyen a szem hozzászokik ahhoz, hogy mélyre lásson. Így éli ezt át János húsvét reggelén, aki még a szürkületben az üres sír előtt „látott és hitt” (Jn 20,8). Majd Mária Magdolnával folytatódik, aki már látja Jézust (vö. Jn 20,14), és tartóztatni akarja, de arra kap felszólítást, hogy Atyjához vezető útján lássa őt; és egészen Magdolnának a tanítványok előtt tett vallomásáig tart: „Láttam az Urat!” (Jn 20,18).
Hogyan jutnak el a hallás és látás eme szintéziséig? Úgy, hogy Jézus konkrét személyéből indulnak ki, akit látnak és hallanak. Ő a testté lett szó, akinek dicsőségét szemlélték (vö. Jn 1,14). A hit világossága egy Arc fénye, amelyen látható az Atya. Ugyanis az igazság, amelyet a hit befogad, a negyedik evangélium szerint az Atya megmutatkozása a Fiúban, az ő testében és földi cselekedeteiben; az igazság, amelyet úgy lehet meghatározni, hogy Jézus „fényességes élete”.[24] Ez azt jelenti, hogy a hívő megismerés nem egy pusztán belső igazság szemlélésére hív. Az igazság, amelyet a hit tár fel előttünk, a Krisztussal való találkozásra, az ő életének szemlélésére, jelenlétének észlelésére koncentrál. Ilyen értelemben beszél Aquinói Szent Tamás az apostolok oculata fideséről, szemmel bíró hitéről – azaz látó hitéről –, amikor testileg látják a feltámadottat.[25] Saját szemükkel látták Jézust, és hittek, azaz képesek voltak a látottak mélyére hatolni és megvallani Isten Fiát, aki az Atya jobbjára ült.
31. Csak így, a megtestesülés, az emberségünkben való osztozás által érhette el teljességét a szeretet sajátos megismerése. A szeretet világossága ugyanis akkor ragyog fel, amikor a szívünket érintik meg, megérezzük magunkban a szerető személy jelenlétét, aki megengedi, hogy megismerjük az ő misztériumát. Így érthetjük meg, hogy Szent János számára a hallással és a látással együtt miért lesz tapintássá is, ahogyan első levelében mondja: „Amit hallottunk és amit láttunk, […] amit a kezünkkel tapintottunk az élet Igéjéből…” (1Jn 1,1). Megtestesülésével, közénk jövetelével Jézus megtapintott, és a szentségek által ma is megérint minket; így átformálva a szívünket lehetővé tette és lehetővé teszi, hogy felismerjük, és Isten Fiának valljuk őt. A hittel meg tudjuk érinteni és megkaphatjuk kegyelmének erejét. Szent Ágoston, amikor a vérfolyásos asszony történetét magyarázza, aki megérintette Jézust, hogy meggyógyuljon (vö. Lk 8,45–46), ezt mondja: „A szívvel megérinteni, ez a hit.”[26] A tömeg ott tolong körülötte, szorongatja Jézust, de nem ér el hozzá a hit személyes érintésével, amely felismeri az ő misztériumát: a Fiút, aki kinyilatkoztatja az Atyát. Csak akkor kapunk megfelelő szemet a meglátására, ha hasonlóvá válunk Jézushoz.
A hit és ész dialógusa
32. A keresztény hit, amennyiben Isten mindent átfogó szeretetének igazságát hirdeti és kitárul e szeretet hatalma előtt, eléri minden ember életének legmélyebb középpontját, aki a szeretetnek köszönhetően világosságra jön és a szeretetre hivatott, hogy megmaradjon a világosságban. Az első keresztények – attól a vágytól indítva, hogy Istennek Jézusban megnyilatkozott szeretetéből kiindulva megvilágítsák a teljes valóságot, s arra törekedve, hogy ugyanezzel a szeretettel szeressenek – a görög világ igazság utáni éhségében megfelelő dialóguspartnert találtak. Az evangéliumi üzenet találkozása az antik világ filozófiai gondolkodásával döntő lépés volt ahhoz, hogy az evangélium eljuthasson minden néphez, és termékeny kölcsönhatást jelentett a hit és az ész között, amely a századok folyamán továbbfejlődött, egészen napjainkig. Boldog II. János Pál Fides et ratio kezdetű enciklikájában megmutatta, hogyan erősíti egymást kölcsönösen a hit és az ész.[27] Amikor megtaláljuk a Jézus szeretetével teljes világosságot, felfedezzük, hogy egész szeretetünkben ez a világosság derengett, és megértjük, hogy mi volt a végső célja. Ugyanakkor az a tény, hogy a szeretetünk világosságot hoz magával, segít meglátni a szeretet útját az odaadás teljessége felé, amellyel Isten Fia értünk adta önmagát. E körforgásban a hit világossága megvilágítja minden emberi kapcsolatunkat, amelyeket Krisztus szeretetével és gyengédségével egységben lehet megélni.
33. Szent Ágoston életében jó példát kapunk erre az útra, amelyen az ész keresése a maga igazság- és világosságvágyával beépült a hit horizontjába, amelytől új megértést nyert. Egyrészt Ágoston elfogadja a világosság görög filozófiáját, annak látásra törekvésével együtt. A neoplatonizmussal való találkozása megismertette a világosság paradigmájával [alapképletével], amely felülről jön, hogy megvilágítsa a dolgokat, s így Isten szimbóluma. Így Szent Ágoston megértette az isteni transzcendenciát, és felfedezte, hogy a dolgok mind áttetszőek, azaz tükrözhetik Isten jóságát, a Jót. Megszabadult a manicheizmustól, amelyben korábban élt, s amely azt sugallta, hogy a rossz és a jó – éles körvonalak nélkül keveredve és elvegyülve – állandóan küzd egymással. Annak megértése, hogy Isten világosság, új irányt adott az életének: megadta neki a képességet, hogy felismerje a rosszat, amelyben vétkes volt, és a jó felé forduljon.
Másrészt azonban, Szent Ágoston konkrét tapasztalatában – amit a Vallomásokban el is mond – a hit útján a döntő mozzanat nem Isten e világot felülmúló látása volt, hanem a hallása, amikor a kertben egy hangot hallott, amely azt mondta neki: „Tolle, lege!”, „Vedd és olvasd!”; s ő fogta Szent Pál leveleinek kötetét, és a Rómaiaknak írt levél 13. fejezeténél olvasni kezdte.[28] Ezáltal megjelent a Biblia személyes Istene, aki a hallgatás és válasz idejében megnyilatkozva tud szólni az emberhez, le tud ereszkedni hozzá, hogy vele éljen és kísérje történelmi útján.
Mindazonáltal a szó Istenével való találkozás Szent Ágostont nem indította arra, hogy megtagadja a világosságot és a látást. Mindig Isten Jézusban kinyilatkoztatott szeretetének vezetésével kapcsolta össze őket. Kidolgozta a világosság filozófiáját, amely magában foglalja a szó sajátos kölcsönösségét és teret nyit a világosság látásának szabadsága előtt. Amint a szónak megfelel egy szabad válasz, úgy talál a világosság választ az őt tükröző képben. Szent Ágoston tehát – összekapcsolva a hallást és a látást – hivatkozhat „a szóra, amely az ember belsejében világít”.[29] Ily módon – mondhatjuk – a világosság egy szó világosságává válik, mert egy személyes Arc világossága; olyan világosság, amely megvilágosít és hív bennünket, és tükröződni akar az arcunkon, hogy bensőnkből felragyogjon. Másrészt megmarad a minden, és nem csak a történeti töredékek látásának vágya, és a végén teljesedik majd, amikor az ember – ahogy Szent Ágoston mondja – látni és szeretni fog.[30] S ez nem azért fog megtörténni, mert az ember képes lenne befogadni a teljes világosságot, amely mindig kimeríthetetlen, hanem mert teljes valójával belép a világosságba.
34. A szeretet világossága, amely a hit sajátossága, képes megvilágítani korunk igazságra vonatkozó kérdéseit. Az igazságot napjainkban gyakran az egyes emberek szubjektív véleményére korlátozzák, amely csak az egyéni életre érvényes. Egy általános igazság félelmet ébreszt, mert a totalitárius rendszerek ellentmondást nem tűrő kényszerével azonosítják. Ha azonban az igazság a szeretet igazsága, olyan igazság, amely a Másikkal és a másokkal való személyes találkozásban tárul fel, akkor mentes az egyénbe zártságtól, és része lehet a közjónak. Mert a szeretet igazsága nem önmagát ráerőltető igazság, nem az egyént eltipró igazság. Mivel a szeretetből születik, el tud jutni a szívig, minden ember személyes központjáig. Ebből világossá válik, hogy az igazság nem kíméletlen, hanem a másik iránt figyelmes együttélésben növekszik. A hívő nem erőszakos; épp ellenkezőleg, az igazság alázatossá teszi őt, mert tudja, hogy nem mi birtokoljuk az igazságot, hanem az ölel át és birtokol minket. A hit bizonyossága nem tesz merevvé, hanem útnak indít, és lehetővé teszi a tanúságtételt és a mindenkivel való párbeszédet.
Másrészt a hit világossága, mivel egyesül a szeretet igazságával, nem idegen az anyagi világtól, mert a szeretet mindig testben és lélekben él; a hit világossága megtestesült világosság, amely Jézus fényességes életéből árad. Megvilágosítja az anyagot is, bízik az anyag rendjében; tudja, hogy út vezet benne az egyre nagyobb harmónia és megértés felé. Ezáltal a tudományos látásnak jót tesz a hit: arra hívja a tudóst, hogy legyen nyitott a valóság iránt, annak teljes, kimeríthetetlen gazdagságában. A hit felébreszti a kritikai érzéket, mert megakadályozza, hogy a kutatás megelégedjék a maga formuláival, és segít annak megértésében, hogy a természet mindig nagyobb. Amikor a hit a teremtés misztériumának csodálatára hív, kitágítja az ész horizontjait, hogy jobban megvilágítsa a világot, amely feltárul a tudományos kutatások előtt.
A hit és az istenkeresés
35. A Jézusba vetett hit világossága mindazok útját is megvilágítja, akik keresik Istent, és felkínálja a kereszténység sajátos hozományát a különböző vallások képviselőivel folytatott dialógusban. A Zsidóknak írt levél szól azoknak az igazaknak a tanúságtételéről, akik már az Ábrahámmal kötött szövetség előtt hittel keresték Istent. Hénochról azt mondja, hogy „kedves volt Isten előtt” (Zsid 11,5), ami a hit nélkül lehetetlen, mert „aki Istenhez járul, hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azt, aki őt keresi” (Zsid 11,6). Így megérthetjük, hogy a vallásos ember útja annak megvallásán át vezet, hogy Isten gondoskodik róla, és nem lehetetlen megtalálni őt. Mi más jutalmat adhatna Isten az őt keresőknek, ha nem azt, hogy hagyja magát megtalálni? Még előbb ott látjuk Ábelt, akinek hitét a levél szintén dicséri, amiért Isten szívesen fogadta a nyája elsőszülötteiből felajánlott áldozatát (vö. Zsid 11,4). A vallásos ember próbálja meglátni Isten jeleit a mindennapi életben, az évszakok váltakozásában, a föld termékenységében és a világmindenség mozgásában.
Isten fényesség, és megtalálhatják, akik tiszta szívvel keresik őt. E keresésnek a képviselői a mágusok, akiket a csillag elvezetett Betlehembe (vö. Mt 2,1–12). Számukra Isten világossága útként mutatkozott, mint csillag, amely végigvezet a felfedezés teljes útján. A csillag Isten türelméről beszél, melyet szemünk iránt tanúsít, mert szemünknek hozzá kell szoknia az ő ragyogásához. A vallásos ember úton van, s készen kell lennie arra, hogy engedje magát vezetni, hogy kilépjen önmagából és megtalálja Istent, aki mindig más, mint amilyennek az ember képzeli. Istennek e figyelmessége az emberi szem iránt bizonyítja, hogy amikor az ember közeledik őhozzá, az emberi világosság nem tűnik el Isten mérhetetlen fényességében, mint ahogy hajnalban eltűnnek a csillagok, hanem annál fényesebb lesz, minél közelebb kerül a fényforráshoz, mint ahogy a tükör is visszatükrözi a ragyogást. A Jézusba, az egyedüli Üdvözítőbe vetett hit azt állítja, hogy Isten teljes világossága összpontosul benne, annak „fényességes életében”, akiben feltárul a történelem kezdete és vége.[31] Nincs emberi élet, nincs Isten felé vezető emberi út, amely ne tudná befogadni, s amelyet ez a világosság ne tudna megvilágosítani és megtisztítani. A keresztény ember minél inkább elmerül Krisztus világosságának nyílt keresésében, annál inkább képes megérteni és követni minden ember Istenhez vezető útját.
Mivel a hit úgy jelenik meg, mint út, azoknak az életére is vonatkozik, akik nem hisznek ugyan, de vágyódnak a hitre és szüntelenül keresik azt. Amilyen mértékben őszinte szívvel megnyílnak a szeretet előtt, és a befogadott világosság mellett útra kelnek, annyiban – anélkül, hogy tudnák – már a hit felé vezető úton élnek. Ezek az emberek próbálnak úgy cselekedni, mintha Isten létezne, néha azért, mert felismerik a maguk fontosságát a közélet megbízható irányának megtalálásában; máskor azért, mert a sötétségben érzik a világosság utáni vágyat; ismét máskor azért, mert felfogva az élet nagyságát és szépségét, meglátják, hogy Isten jelenléte még nagyobbá és még szebbé teszi az életet. Lyoni Szent Irenaeus elmondja, hogy Ábrahám, még mielőtt hallotta volna Isten hangját, már kereste őt „szívének égő vágyában”, és „bejárta az egész világot, kérdezősködve, hogy hol lehet Isten”, mindaddig, amíg „Isten megkönyörült rajta, aki magányosan, a csendben kereste őt”.[32] Aki útra kel, hogy tegye a jót, az már közeledik Istenhez, és már élvezi az ő segítségét, mert az isteni világosság természetéhez tartozik, hogy megvilágosítja szemünket, miközben mi úton vagyunk a szeretet teljessége felé.
A hit és a teológia
36. Mivel a hit világosság, arra hív, hogy hatoljunk benne egyre előbbre, hogy egyre többet fedezzünk fel abból a horizontból, amelyet megvilágít, és egyre jobban ismerjük meg azt, amit szeretünk. E vágyból születik a keresztény teológia. Mindebből világosan látszik, hogy teológia lehetetlen hit nélkül, s hozzátartozik a hit fejlődéséhez, amely keresi Isten – csúcspontját Krisztus misztériumában elérő – kinyilatkoztatásának egyre mélyebb megértését. Ennek első következménye, hogy a teológiában nem pusztán szellemi erőfeszítésről van szó a kutatás és megismerés érdekében, ahogy a természettudományoknál történik. Isten nem redukálható egy tudomány tárgyává. Ő alany, aki megismerteti és személyes kapcsolatban tárja fel önmagát. Az igazi hit az észt arra indítja, hogy táruljon fel az Istentől érkező világosság előtt, hogy az igazság iránti szeretettől vezérelve mélyebben ismerhesse meg Istent. A nagy középkori tudósok és teológusok kimutatták, hogy a teológia – mint a hit tudománya – részesedés abban az ismeretben, amelyet Isten birtokol önmagáról. A teológia tehát nemcsak Istenről szóló beszéd, hanem mindenekelőtt az Istentől hozzánk intézett szó befogadása és mélyebb megértésének keresése: annak a szónak, amelyet Isten mond ki önmagáról, mert ez örök, közösségi dialógus, és megengedi az embernek, hogy részt vegyen benne.[33] A teológiának tehát része az alázat, amely engedi, hogy Isten „megérintse”; tudja a maga korlátait a misztérium színe előtt, és törekszik arra, hogy az ész sajátos módszerével vizsgálja e misztérium kifürkészhetetlen gazdagságát.
Továbbá a teológia osztozik a hit egyházias jellegében; világossága az Egyháznak mint hívő alanynak a világossága. Ez egyrészt magában foglalja azt, hogy a teológiának a keresztény hit szolgálatában kell állnia: alázatosan kell őriznie, és el kell mélyítenie mindenki, főként a legegyszerűbb emberek hitét. Ezen túlmenően, mivel a hitből él, a teológia a pápa és a vele közösségben lévő püspökök tanítóhivatalát nem tekintheti idegen, szabadságát korlátozó fórumnak, hanem úgy kell kezelnie, mint egyik belső alkotórészét, hiszen a tanítóhivatal biztosítja a kapcsolatot az eredeti forrásokkal, és a hozzáférést Krisztus szavához a maga teljes épségében.
Az Egyház, hitünk anyja
37. Aki megnyílt Isten szeretete előtt, meghallotta az ő hangját és megkapta az ő világosságát, ezt az ajándékot nem tarthatja meg magának. Mivel a hit hallás és látás, így továbbadása is szóként és világosságként történik. Amikor Pál apostol a korintusiakhoz szólt, éppen ezt a két képet használta. Egyrészt ezt mondja: „Mivel a hitnek bennünk is ugyanaz a szelleme él, mint amiről írva van: »Hittem, azért beszéltem«, mi is hiszünk, s azért beszélünk” (2Kor 4,13). A kapott szó válasszá, vallomássá válik; így szólal meg mások felé, és hívja őket a hitre. Másrészt Szent Pál a világosságra is hivatkozik: „Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által” (2Kor 3,18). Ez a világosság arcról arcra tükröződik, mint ahogy Mózes magán viselte Isten dicsőségének fényét, miután beszélt vele: „Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete [Jézus] Krisztus arcán felragyogjon nekünk” (2Kor 4,6). Jézus világossága ragyog a keresztények arcán, mintegy tükörben, és így terjed; így érkezett el hozzánk is, hogy mi is részesedhessünk ebben a látásban, és tükrözzük másoknak az ő világosságát, mint ahogy a húsvéti liturgiában a nagy gyertyáról meggyújtjuk a kis gyertyákat. A hit – mondhatjuk – érintkezéssel terjed, személytől személyig, miként egyik kanóc a másiktól lobban lángra. A keresztények a maguk szegénységében olyan termékeny magot vetnek el, amely nagy fává terebélyesedik, és be tudja tölteni gyümölcsével a földet.
38. A hit, amely a térben minden ember számára ragyog, bárhol éljen is, az idő tengelye mentén is terjed nemzedékről nemzedékre. A hit ugyanis egy olyan találkozásból születik, amely a történelemben jön létre, és megvilágosítja utunkat az időben; a századok folyamán tovább kell adni. Tanúságtételek megszakítatlan láncolatán át érkezik el hozzánk Jézus arca. Miként lehetséges ez? Miként lehetünk bizonyosak abban, hogy az „igazi Jézussal” találkozunk századokon át? Ha az ember elszigetelt egyed volna, ha csak a saját, egyedi „énünkből” akarnánk kiindulni, mint aki önmagában akarja megtalálni megismerésének bizonyosságát, ez a bizonyosság lehetetlen volna. Magamtól képtelen vagyok meglátni azt, ami tőlem annyira távoli korszakban történt. De az emberi megismerésnek nem ez az egyetlen módja. A személy mindig kapcsolatokban él. Másoktól ered, másokhoz tartozik, élete a másokkal való találkozásokban növekszik. A megismerés, még az önismeretünk is kapcsolatokra épül, az előttünk éltekhez kötődik: elsősorban a szüleinkhez, akiktől az életet és a nevünket kaptuk. Maga a nyelv, a szavak, amelyekkel kifejezzük életünket és önmagunkat, másokon keresztül érkezett hozzánk, mások emlékezete tartotta életben. Önismeretünk csak akkor lehetséges, ha részesedünk egy nagyobb emlékezetben. Így történik a hitben is, amely a teljességre vezeti el az emberi megértést. A hit múltja, Jézus szeretetének az a tette, amely új életet fakasztott a világban, mások, a tanúk emlékezetében érkezett el hozzánk; elevenen őrizte az egyetlen emlékező alany, az Egyház. Az Egyház anya, aki megtanít bennünket a hit nyelvén beszélni. Szent János hangsúlyozta ezt a szempontot evangéliumában, összekapcsolva a hitet és az emlékezést, s mindkettőt a Szentlélek tevékenységéhez kötötte, aki, ahogyan Jézus mondja, „eszetekbe juttat mindent” (Jn 14,26). A Szeretet – aki a Szentlélek, és aki az Egyházban él – fogja egybe az időket és tesz bennünket Jézus kortársaivá, s ezáltal lesz vezetőnk utunkon a hitben.
39. Egyedül nem lehet hinni. A hit nem csupán a hívő bensőjében élő egyéni döntés; nem elszigetelt kapcsolat a hívő „énje” és az isteni „te” között, az öntörvényű alany és Isten között. A hit természete szerint kitárul a „mi” felé, mindig az Egyház közösségén belül él. A Credo keresztségkor imádkozott dialogizáló formája emlékeztet erre. A hit felhívásra adott feleletként, egy olyan szóra adott válaszként fejeződik ki, amelyet meg kell hallani, és nem tőlem ered, ezért kapcsolódik egy dialógusba, s nem lehet csak az egyénből kiinduló vallomás. Csak azért válaszolhatjuk egyes szám első személyben, hogy „hiszek”, mert egy nagy közösséghez tartozunk, mert azt is mondjuk, hogy „hiszünk”. Ez az egyházias „mi” iránti nyitottság az Isten szeretetére jellemző nyitottságot követi, ami nemcsak az Atya és Fiú „én” és „te” kapcsolata, hanem a Szentlélekben „mi” is, személyek közössége. Íme, ezért nincs soha egyedül, aki hisz, s ezért törekszik a hit terjedni, másokat is meghívni a maga örömére. Aki megkapja a hitet, felfedezi, hogy kitágulnak saját „énjének” terei, új kapcsolatok keletkeznek benne, amelyek gazdagítják az életet. Tertullianus hatásosan fejezte ki mindezt, amikor a katekumenről beszélt, akit „az újjászületés fürdője után” fogadnak az Anya házában, hogy kitárja karját, s mint akit befogadtak egy új családba, együtt imádkozza a miatyánkot testvéreivel.[34]
A szentségek és a hit továbbadása
40. Az Egyház, mint minden család, átadja gyermekeinek mindazt, aminek az emlékezetét őrzi. Hogyan kell ezt tenni, hogy semmi el ne vesszen, sőt a hit örökségében minden egyre elmélyüljön? Az Egyházban a Szentlélek segítségével őrzött apostoli hagyomány által vagyunk eleven kapcsolatban az alapvető emlékezéssel. „Amit pedig az apostolok áthagyományoztak – tanítja a II. Vatikáni Zsinat – tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.”[35]
A hitnek ugyanis olyan környezetre van szüksége, amelyben tanúskodni lehet róla és közölni lehet, s e környezetnek megfelelőnek és arányosnak kell lennie azzal, amit közölnek. Egy merőben elméleti tanítás továbbadásához talán elég egy könyv, vagy a szájhagyomány ismételgetése. De amit az Egyházban közlünk, amit az élő hagyományban adunk tovább, az egy új világosság, amely az élő Istennel való találkozásból fakad, a személyt a középpontjában, a szívében érintő, egész elméjét, akaratát, érzelemvilágát betöltő világosság, amely élő kapcsolatokra nyitja meg a személyt az Istennel és a többiekkel való közösségben. Egy ilyen teljesség átadásához különleges eszközre van szükség, amely megmozgatja a teljes személyt: testét és lelkét, bensőjét és kapcsolatait egyaránt. Ezek az eszközök az Egyház liturgiájában ünnepelt szentségek. Bennük életkorhoz és helyekhez kötött, minden érzéknek szóló, megtestesült emlékezetet közlünk; a teljes személy úgy vesz részt benne, mint egy élő közösség tagja. Ezért ha igaz, hogy a szentségek a hit szentségei,[36] akkor azt is állítanunk kell, hogy a hitnek szentségi struktúrája van. A hit ébredése az emberi élet és a keresztény lét új érzékének ébredésével történik, és megmutatja, hogy a látható és az anyagi valóság hogyan nyílik meg az örök misztérium előtt.
41. A hit átadása elsősorban a keresztség által történik. Úgy tűnhet, hogy a keresztség csak a hit megvallásának egyik módja, pedagógiai fogás azok számára, akiknek képekre és gesztusokra van szükségük, de igazában el is lehetne tekinteni tőle. Szent Pál azonban a keresztséggel kapcsolatban arra figyelmeztet, hogy ez nem így van. Azt mondja, hogy „a keresztségben eltemetkeztünk Krisztussal együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is új életben járjunk” (Róm 6,4). A keresztségben új teremtménnyé, Isten fogadott gyermekeivé leszünk. Továbbá az apostol állítja, hogy a keresztény emberre egy „tanítási formát” (tüposz didakhész) bíztak, amelynek szívből engedelmeskedik (vö. Róm 6,17). Azaz az ember a keresztségben kap egy tant, amelyet vallania kell, és egy konkrét, az egész személyt igénylő életformát, és elindítják a jó felé. Új környezetbe helyezik át, rábízzák erre az új környezetre, egy új közösségi magatartásra az Egyházban. Így a keresztség arra emlékeztet, hogy a hit nem elszigetelt, egyéni akció, nem olyan aktus, amelyet az ember csak a saját erőire számítva végre tud hajtani, hanem amit kapni kell, belépve az egyházi közösségbe, amely közvetíti Isten ajándékát: senki sem kereszteli meg önmagát, mint ahogy senki sem hozza világra önmagát. Bennünket megkereszteltek.
42. Melyek a keresztség elemei, amelyek bevezetnek ebbe az új „tanítási formába”? – A katekumenre mindenekelőtt lehívják a Szentháromság nevét: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Ezáltal mindjárt kezdetben a hit útjának összefoglalását kínálják neki. Isten, aki meghívta Ábrahámot, és azt akarta, hogy Ábrahám a saját Istenének nevezze őt; Isten, aki kinyilatkoztatta nevét Mózesnek; Isten, aki Fia elküldésével teljesen kinyilatkoztatta nevének misztériumát, a megkeresztelt embernek új, gyermeki identitást ajándékoz. Így jelenik meg a keresztelés közben történő vízben való alámerítés jelentése: a víz egyidejűleg a halál szimbóluma – mely arra hív, hogy a megtérés által hagyjuk el „énünket” egy nagyobb „én” felé történő megnyílásban –, de az életnek, az ölnek is szimbóluma, amelyben újjászületünk, követve Krisztust a maga új életében. Így a vízbe merítés által a keresztség a hit megtestesült struktúrájáról beszél. Krisztus tevékenysége személyes voltunkban érint azáltal, hogy gyökeresen átalakít, Isten fogadott gyermekeivé, az isteni természet részeseivé tesz bennünket; minden kapcsolatunkat, a világban és a kozmoszban elfoglalt helyünket is átalakítja azzal, hogy mindezt kitárja a maga közösségi élete előtt.
A keresztségnek ez a sajátos átalakító ereje segít megértenünk a katekumenátus fontosságát. Mivel napjainkban a régóta keresztény gyökerű társadalmakban is egyre több felnőtt közeledik a keresztség szentségéhez, a katekumenátus különösen jelentős az új evangelizáció számára: a keresztségre, az egész élet Krisztusban történő átformálására előkészítő út. A keresztség és a hit összefüggésének megértéséhez segítséget nyújthat Izajás próféta egy sora, amelyet a régi keresztény irodalomban összekapcsoltak a keresztséggel: „A sziklák erőssége az ő menedéke, […] a vizei hűségesek” (Iz 33,16)[37]. A megkeresztelt ember, akit kimentettek a halál vizéből, megvethette lábát az „erős sziklán”, mert megtalálta azt a szilárd alapot, amelyre ráhagyatkozhat. Így a halál vize átalakult az élet vizévé. A görög szöveg pisztoszt, „hűséges” vizet mond. A keresztség vize hűséges, mert ráhagyatkozhatunk, mert sodrása beáramoltat Jézus szeretetének erőterébe, aki életünk útján a biztonság forrása.
43. A keresztség szertartása, újjászületésként történő felfogása, amelyben új nevet és új életet kapunk, segít megérteni a gyermekkeresztség jelentését és fontosságát. A csecsemő még nem képes a hitet befogadó szabad cselekedetre, egyedül nem tudja megvallani a hitet, ezért tesznek vallomást a nevében szülei és keresztszülei. A hitet az Egyház közösségében éljük meg, amely beleszövődik egy közös „mi”-be. A csecsemőt ölbe vehetik mások, a szülei és keresztszülei, befogadhatják a saját hitükbe, amely az Egyház hite, melyet a szertartás közben az apa kezébe adott égő gyertya jelképez. A keresztség szertartása megmutatja, hogy milyen fontos az Egyház és a család együttműködése a hit továbbadásában. Szent Ágoston szerint a szülők hivatása nemcsak annyi, hogy gyermekeket hozzanak a világra, hanem Istenhez is el kell vezetniük őket, hogy a keresztség által újjászülessenek Isten gyermekeivé, és megkapják a hit ajándékát.[38] Így az élettel együtt megadatik nekik az élet alapvető irányultsága, és egy eljövendő jó biztonsága; olyan irányultság, amelyet tovább erősít a bérmálás szentségében a Szentlélek pecsétje.
44. A hit szentségi természete leginkább az eucharisztiában mutatkozik meg. Az eucharisztia a hit drága tápláléka, valóságos találkozás a jelen lévő Krisztussal a szeretet legnagyobb tettében, az ő életet fakasztó önátadásában. Az eucharisztiában találjuk meg annak a két tengelynek a találkozási pontját, amelyek mentén a hit a maga útját járja. Egyik a történelem tengelye: az eucharisztia emlékező cselekedet, a misztérium megjelenítése, amelyben a múlt – mint a halál és a feltámadás eseménye – megmutatja a maga képességét arra, hogy kitáruljon a jövő felé és elővételezze a végső teljességet. A liturgia erre emlékeztet az üdvösség misztériumainak „mai napjával”. A másik az a tengely, amely a látható világból a láthatatlanba vezet. Az eucharisztiában tanuljuk meglátni a valóság mélységét. A kenyér és a bor átváltozik Krisztus testévé és vérévé, aki a maga Atya felé vezető húsvéti útján jelenik meg; ez a mozgás visz be minket testestől-lelkestől az egész teremtett világ Istenben való beteljesedésébe vezető mozgásába.
45. A szentségek kiszolgáltatásában az Egyház különösen a hitvallással adja tovább a maga emlékezését. A hitvallásban nem csak elvont igazságokkal való egyetértés kifejezése történik. Épp ellenkezőleg: a hitvallásban az egész élet kel útra az élő Istennel való teljes közösség felé. Elmondhatjuk, hogy a Credóban a hívőt arra hívják, hogy lépjen be a megvallott misztériumba, és engedje, hogy amit vall, az átformálja. Hogy ez mit jelent, annak megértéséhez mindenekelőtt gondoljuk meg a Credo tartalmát. Szentháromságos szerkezete van: az Atya és a Fiú a szeretet Lelkében egyesül. A hívő ezzel azt állítja, hogy a létezés középpontja, mindenek legmélyebb titka, az isteni közösség. Továbbá a Credóban krisztológiai hitvallás is van: felsorolja Jézus életének misztériumait egészen a halálig, feltámadásig és mennybemenetelig, várva végső, dicsőséges eljövetelét. Azt mondja tehát, hogy a háromságos Isten, az Atya és a Fiú szeretetközössége a Lélekben képes átölelni az emberi történelmet, képes bevinni azt a maga isteni életébe, amelynek forrása és végső célja az Atya. Aki megvallja a hitet, látja, hogy részese az igazságnak, amelyet vall. A Credo nem mondható el igazán anélkül, hogy az ember át ne alakulna attól, amit mond, hogy el ne merülne az őt átölelő szeretet történetében, amely kitágítja őt azáltal, hogy egy nagyobb közösségnek, annak a végső alanynak a részesévé teszi, aki a Credót mondja – vagyis az Egyháznak. Minden igazság, amit csak hiszünk, a hit új életének, mint az élő Istennel való közösség útjának misztériumáról beszél.
A hit, az imádság és a tízparancsolat
46. Még két további elem lényeges az Egyház emlékezetének hűséges továbbadásában. Az első az Úr imádsága, a miatyánk. Benne tanulja a keresztény ember, hogyan osztozhat Krisztus spirituális tapasztalatában, és kezd Krisztus szemével látni. Az Atya egyszülött Fiától elindulva, aki világosság a világosságtól, mi is megismerjük Istent, és fel tudjuk kelteni a vágyat másokban is, hogy közeledjenek hozzá.
Másodikként fontos a hit és a tízparancsolat közötti kapcsolat. Említettük már, hogy a hit útként jelenik meg, amelyen végig kell mennünk, s mely az élő Istennel való találkozással kezdődik. Ezért a tízparancsolat a hit, az üdvözítő Istenre való teljes ráhagyatkozás világosságánál kapja meg a maga legmélyebb igazságát, melyet bevezető szavai tartalmaznak: „Én vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről” (Kiv 20,2). A tízparancsolat nem tilalmak gyűjteménye, hanem konkrét eligazítás arra nézve, hogyan kell kijönni a magába zárkózott, önző „én” pusztájából, és hogyan lehet párbeszédet kezdeni Istennel, hagyva, hogy átöleljen az ő irgalmassága, azért, hogy hordozzuk irgalmasságát. A hit így megvallja Isten szeretetét, mindenek forrását és fenntartóját, hagyja, hogy ez a szeretet mozgassa, hogy eljusson az Istennel való közösség teljességére. A tízparancsolat úgy jelenik meg, mint a hála útja, a szeretet válasza, mely azért lehetséges, mert a hitben megnyíltunk Isten irántunk való átformáló szeretete előtt. Ez az út új megvilágítást nyer mindattól, amit Jézus a hegyi beszédben tanít (vö. Mt 5–7. fej.)
Ezzel érintettem azt a négy összetevőt, amelyek összefoglalják az Egyház által továbbadott emlékezet kincsét: a hitvallás, a szentségek ünneplése, a tízparancsolat útja és az imádság. Az Egyház katekézise hagyományosan ezek köré szerveződött, beleértve A Katolikus Egyház katekizmusát is, amely alapvető eszköz azon egységesítő tevékenységhez, amellyel az Egyház közli a hit teljes tartalmát, „mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz”.[39]
A hit egysége és épsége
47. Az Egyház idő- és térbeli egysége a hit egységéhez kötődik: „Egy a test és egy a Lélek, […] egy a hit” (Ef 4,4–5). Ma közös erőfeszítésben, közös célban, a sorsközösségben és a jóakaratban megvalósíthatónak látszik az emberek egysége. De sokkal jobban nehezünkre esik egységet létrehozni az igazságban. Úgy látjuk, hogy egy ilyen egység ellenkezne a gondolkodás szabadságával és a személy autonómiájával. Ezzel szemben a szeretet tapasztalata azt mondja, hogy épp a szeretetben lehetséges egyfajta közös látás, hogy a szeretetben tanuljuk meg a másik szemével látni a valóságot, s ez nem elszegényíti, hanem éppen gazdagítja látásunkat. Az igazi, az isteni mértékű szeretet igényli az igazságot, és az igazság – aki Jézus Krisztus – közös látásában válik maradandóvá és méllyé.
Ez a hit öröme is, a látás egysége egy testben és egy lélekben. Ezért mondhatta Nagy Szent Leó: „Ha a hit nem egy, nem is hit.”[40]
Mi a titka ennek az egységnek? Először is: a hit egy, a megismert és megvallott Isten egysége miatt. A hitnek minden ágazata őrá vonatkozik, utak az ő létének és tevékenységének megismerésére, ezért olyan egységük van, amely felülmúl minden általunk elgondolható egységet; egységük gazdagító, mert közli magát velünk, és „eggyé” tesz bennünket.
Másodszor: egy a hit, mert az egyetlen Úrra, Jézus életére, velünk megosztott konkrét történetére vonatkozik. Ezt már Lyoni Szent Irenaeus tisztázta a gnosztikus eretnekekkel szemben. Ők azt állították, hogy kétféle hit van: egy kidolgozatlan, tökéletlen, az együgyűek hite, amely megmarad Krisztus testének és titkai szemlélésének szintjén. A másik hit mélyebb és tökéletes, a beavatottak szűk köre számára fenntartott igazi hit, amely az értelemmel fölemelkedik Jézus teste irányába, az ismeretlen isteni misztériumok felé. E törekvéssel szemben – amely ma is vonzó és napjainkban is vannak követői – Szent Irenaeus hangsúlyozza, hogy a hit csak egy, mely mindig a megtestesülés konkrét pontján halad át, anélkül, hogy valaha is meghaladná Krisztus testét és történetét, tekintettel arra, hogy Isten benne akarta teljesen kinyilatkoztatni önmagát. Ezért a hitben nincs különbség „a hitről hosszan beszélni képes” és „a róla csak keveset mondani képes” ember között, a tehetséges és a tehetségtelen között, mert sem az első nem tudja bővíteni, sem az utóbbi nem tudja csökkenteni a hitet.[41]
Végül: a hit egy, mert az egész Egyház osztozik benne, és az Egyház egy test és egy lélek. Annak az egy alanynak közösségében, aki az Egyház, közös látást kapunk. Amikor ugyanazt a hitet valljuk, egy és ugyanazon sziklára támaszkodunk, a szeretet ugyanazon Szentlelke formál bennünket, ugyanazt a világosságot sugározzuk, és közös a látásunk a valóság átlátására.
48. Mivel tehát egy a hit, teljesen tisztán és a maga teljességében kell megvallanunk. Éppen ezért, mert a hit minden ágazata egységet alkot, egynek a tagadása – még ha az jelentéktelennek látszana is – az egész tagadásával egyenértékű. Minden korszak találhat a hitben könnyebben és nehezebben elfogadható tételeket: ezért fontos az éber felügyelet arra, hogy az egész hitletétemény továbbadassék (vö. 1Tim 6,20), hogy megfelelő módon vigyázzanak a hitvallás minden szempontjára. Amennyiben ugyanis a hit egysége az Egyház egysége, elvenni valamit a hitből egyúttal a közösség igazságának megcsonkítása is. Az egyházatyák a hitet úgy írták le, mint egy testet, az igazság testét, melynek különféle tagjai vannak Krisztus testéhez hasonlóan, és annak meghosszabbításaként az Egyházban.[42] A hit sértetlenségét a szűz Egyház képéhez, Krisztus iránti menyasszonyi szeretete hűségéhez is kötötték: károsítani a hitet az Úrral való közösség károsítását jelenti.[43] A hit egysége tehát egy élő szervezet egysége, amint ezt helyesen hangsúlyozta Boldog John Henry Newman, amikor ismertetőjegyei közé sorolta a tanítás időbeli folytonosságát, képességét, mindannak magáévá tételére – megtisztítására és tökéletesítésére –, amit új környezetekben talál azokban a kultúrákban, amelyekben megjelenik.[44] A hit azért mutatkozik egyetemesnek, katolikusnak, mert világossága egyre nő az egész történelem és az egész kozmosz megvilágosítására.
49. A hit egységének és sértetlen továbbadásának szolgálatára adta az Úr Egyházának az apostoli jogfolytonosság ajándékát. Ez garantálja az Egyház emlékezetének folytonosságát, és teszi lehetővé annak a forrásnak a biztonságos elérését, amelyből a hit fakad. Az eredettel való kapcsolatot tehát eleven személyek garantálják, és ez megfelel annak az élő hitnek, amelyet az Egyház továbbad. A hit azoknak a tanúknak a hűségére támaszkodik, akiket az Úr választott ki erre a feladatra. Ezért a tanítóhivatal mindig az eredeti szó iránti engedelmességgel beszél, amelyre a hit alapszik, és megbízható, mert arra a szóra hagyatkozik, amelyet hallgat, őriz és előad.[45] Szent Pál, amikor Milétoszban búcsúzott az efezusi presbiterektől – ahogyan Szent Lukács az Apostolok cselekedeteiben elmondja –, arról tanúskodott, hogy teljesítette az Úrtól kapott feladatát, hogy hirdesse „Isten egész akaratát” (ApCsel 20,27). Az Egyház tanítóhivatalának köszönhetően ez az akarat sértetlenül érkezhetett el hozzánk, s ezzel együtt az öröm is, hogy teljes egészében teljesíthetjük.
A hit és a közjó
50. A patriarchák és az ószövetségi igazak történetét bemutatva, a Zsidóknak írt levél kiemeli hitük egyik lényeges vonását. Az ő hitük nemcsak úgy jelenik meg, mint út, hanem úgy is, mint építés, egy hely előkészítése, ahol az ember másokkal együtt tud lakni. Az első építő Noé, aki a bárkában meg tudta menteni a családját (vö. Zsid 11,7). Ezután megjelenik Ábrahám, akiről azt mondja, hogy hittel lakott sátorban, várva a szilárd alapokra épített várost (vö. Zsid 11,9–10). Ezután a hittel kapcsolatban megjelenik egy új megbízhatóság, egy új maradandóság, amelyet egyedül Isten tud ajándékozni. Ha a hívő ember az ámen-Istenre, a hűséges Istenre támaszkodik (vö. Iz 65,16), s ezáltal maga is maradandóvá válik, hozzátehetjük, hogy a hit maradandósága arra a városra is vonatkozik, amelyet Isten készít az embernek. A hit feltárja, hogy milyen maradandóak lehetnek a kapcsolatok az emberek között, ha Isten jelen van közöttük. Nem csupán belső szilárdságról, a hívő szilárd meggyőződéséről van szó; a hit megvilágosítja az emberek közötti kapcsolatokat is, mert a szeretetből származik és követi Isten szeretetének dinamikáját. A megbízható Isten megbízható várost ajándékoz az embereknek.
51. Épp a szeretettel való kapcsolatának köszönhetően (vö. Gal 5,6) a hit világossága az igazságosság, a jog és a béke konkrét szolgálatába szegődik. A hit Isten forrás jellegű szeretetével való találkozásból születik, amelyben megjelenik életünk értelme és jósága; s életünk oly mértékben kap világosságot, amennyire belép e szeretet nyitott dinamizmusába, azaz amennyiben úttá és gyakorlattá válik a szeretet teljessége felé. A hit világossága képes érvényesíteni az emberi kapcsolatok gazdagságát, alkalmasságukat a maradandóságra, megbízhatóságra, s arra, hogy gazdagítsák a közösségi életet. A hit világossága nem távolít el a világtól, nem idegenít el kortársaink konkrét elkötelezettségeitől. Megbízható szeretet nélkül valójában semmi sem képes egyesíteni az embereket. Egységük a hit nélkül csak a haszonra, a közös érdekekre, a félelemre, s nem a közös élet jóságára épülne, nem arra az örömre, amelyet a másik egyszerű jelenléte tud kiváltani. A hit teszi érthetővé az emberi kapcsolatok épülését, mert alapjukat és végső céljukat Istenben, az ő szeretetében látja, s ezzel megvilágosítja az építés művészetét, amely így a közjó szolgálatává lesz. Igen, a hit mindenki java, közjó, világossága nemcsak az Egyház belsejét világosítja meg, nem is csak a túlvilági örök város építését szolgálja, hanem segít építeni a társadalmainkat, úgyhogy reményteljes jövő felé vándorolhatunk. A Zsidóknak írt levél példát mond erre, amikor a hit emberei között megnevezi Sámuelt és Dávidot, akiknek a hit tette lehetővé, hogy „igazságot szolgáltassanak” (Zsid 11,33). Ez a kifejezés itt kormányzásuk igazságos voltára, a bölcsességre utal, amely békét hozott a népnek (vö. 1Sám 12,3–5; 2Sám 8,15). Karjuk az ég felé emelkedett, de közben a tevékeny szeretetben várost építettek olyan kapcsolatokra, amelynek alapja Isten szeretete.
A hit és a család
52. Miközben a Zsidóknak írt levél elmondja Ábrahám útját, amely az eljövendő város felé vezetett, említi az áldást, amelyet a szülők gyermekeiknek adtak át (vö. Zsid 11,20–21). Az első környezet, amelyben a hit megvilágosítja az emberek városát, a családban van. Mindenekelőtt a férfi és a nő szilárd egységére gondolok a házasságban. Ez az egység szeretetükből fakad, amely Isten szeretetének jele és jelenléte; a szexuális különbség értékének elismeréséből és elfogadásából, melynek következtében a házastársak egy testben egyesülhetnek (vö. Ter 2,24), és a Teremtő jóságának, bölcsességének és szerető tervének megnyilvánulásaként képesek új élet nemzésére. Erre a szeretetre alapozva ígérhet a férfi és a nő kölcsönös szerelmet egy olyan gesztussal, amely magába foglalja az egész életet, és sokban emlékeztet a hit tulajdonságaira. Örökké tartó szerelmet csak akkor lehet ígérni, ha az ember fölfedezi a saját elgondolásainál nagyobb tervet, amely fenntart és lehetővé teszi a teljes jövő odaajándékozását a szeretett személynek. A hit segít elfogadni teljes mélységében és gazdagságában a gyermekek nemzését, mert felismerteti benne a teremtő szeretetet, amely megajándékoz egy új személy misztériumával és ránk bízza azt. Így lett a hite által anyává Sára, arra támaszkodva, hogy Isten hűséges a maga ígéretéhez (vö. Zsid 11,11).
53. A családban a hit csecsemőkortól kezdve végigkíséri az embert minden életkorban: a kicsinyek megtanulják, hogy megbízhatnak szüleik szeretetében. Ezért fontos, hogy a szülők ápolják a közös jámborsági gyakorlatokat, amelyek segítik gyermekeik hitének érlelődését. Főleg a nagyobb gyermekeknek – akik a serdülés bonyolult, és a hit szempontjából gazdag és jelentős korszakát élik – kell érezniük a család és az egyházi közösség közelségét és figyelmességét hitük érlelődésének útján. Valamennyien láttuk, hogy az ifjúsági világtalálkozókon hogyan fejezik ki a hit örömét, az elkötelezettséget arra, hogy a hitük egyre szilárdabb és nagylelkűbb legyen. A Krisztussal való találkozás, a hozzá való kötődés és szeretetének irányítása kitágítja az élet horizontját: erős, meg nem csaló reménnyel ajándékozza meg. A hit nem a gyáva nép menedéke, hanem az élet kitágítása. Felfedeztet egy nagy meghívást, a szeretetre szóló hívást, és biztosít arról, hogy ez a szeretet megbízható, érdemes ráhagyatkozni, mert alapja Isten minden törékenységünknél erősebb hűsége.
A társadalmi élet világossága
54. A családban elsajátított és elmélyített hit minden társas kapcsolatot megvilágosító világossággá lesz. Mint Isten atyaságának és Isten irgalmasságának tapasztalata, kitágul a testvériségben. A modern korban próbálták megalkotni az emberek közötti egyenlőségre alapozott egyetemes testvériséget. Lassanként azonban megértettük, hogy ez a testvériség, melyből végső alapként hiányzik a közös Atyára való hivatkozás, nem tud fennmaradni. Vissza kell tehát térni a testvériség igazi gyökeréhez. A hit története kezdetétől fogva a testvériség története, bár nem mentes a konfliktusoktól. Isten hívja Ábrahámot, hogy hagyja el szülőföldjét, és azt ígéri neki, hogy nagy nemzetté teszi; nagy néppé, amelyen Isten áldása fog nyugodni (vö. Ter 12,1–3). Az üdvtörténet előrehaladtával az ember felfedezi, hogy Isten mindenkit testvérként akar részesíteni az egyetlen áldásban, amelynek teljessége Jézusban van, hogy valamennyien eggyé váljanak. Isten kimeríthetetlen szeretetét közli velünk Jézusban a testvér jelenlétében is. A hit megláttatja velünk, hogy minden emberben jelen van az áldás számunkra, azaz Isten arcának világossága világosít meg minket a testvér arcán.
Mennyi áldást hozott a keresztény hit látásmódja az emberek városának közösségi életük számára! A hitnek köszönhetően ismertük fel minden egyes személy páratlan méltóságát, amely az ókori világban nem volt ilyen nyilvánvaló. A II. században a pogány Kelszosz a keresztények szemére vetette, hogy merő képzelet és megtévesztés azt gondolni, hogy Isten az emberért teremtette a világot és a kozmosz csúcsára állította őt. Feltette a kérdést: „Ha azt mondod, hogy ezek az emberek számára nőnek – nyilván a növények, fák, füvek és bogáncs –, miért állítod, hogy inkább az ember számára nőnek, mint az értelem nélküli és vad állatok számára?”[46] „Tehát ha valaki az égből lenézne a földre, mit gondolna, vajon különböznek-e cselekvéseink a hangyákéitól és a méhekéitől?”[47] A bibliai hit középpontjában Isten szeretete áll, konkrét gondoskodása minden személyről; az ő üdvözítő terve, amely átöleli az egész emberiséget és a teljes teremtést, s a csúcspontja a megtestesülés, Jézus Krisztus halála és feltámadása. Ha ez a tény elhomályosul, elvész a támpont annak megkülönböztetésére, ami értékessé és egyetlenné teszi az ember életét. Elveszíti helyét a mindenségben, és lemondva erkölcsi felelősségéről felszívódik a természetben, vagy arra tör, hogy mindenkitől független önkényúr legyen, korlátlan manipulációs hatalmat tulajdonítva önmagának.
55. A hit mindezen túl, azzal hogy kinyilvánítja nekünk a teremtő Isten szeretetét, nagyobb tiszteletet ébreszt bennünk a természet iránt, mert felismerteti benne az Isten által írt grammatikát, és azt, hogy ránk bízta, hogy azért lakjunk benne, hogy műveljük és őrizzük. Segít megtalálni olyan fejlődési modelleket, amelyek nemcsak a hasznosságra és a haszonra épülnek, hanem ajándéknak tekintik a teremtett világot, amelynek valamennyien adósai vagyunk. Megtanít igazságos kormányzási formák kialakítására azzal, hogy elismerteti, hogy a tekintély Istentől származik és a közjó szolgálatára van rendelve. A hit tanítja a megbocsátás lehetőségét is, amelyhez gyakran időre, fáradságra, türelemre, törődésre van szükség; a megbocsátás akkor lehetséges, ha felfedezzük, hogy a jó mindig eredetibb és erősebb a rossznál; hogy az a szó, amellyel Isten állítja az életünket, mélyebb minden tagadásunknál. Másrészt, pusztán antropológiai meggondolás alapján is, az egység értékesebb a konfliktusnál; számolnunk kell a konfliktussal is, de az egységre vezető fejlődésben el kell jutnunk a megoldásához, a legyőzéséhez.
Ha a hit megfogyatkozik, fenyeget a veszedelem, hogy az élet alapjai is meggyengülnek, ahogyan a költő, Thomas Stearns Eliot figyelmeztet: „Talán szükségetek van arra, hogy valaki megmondja nektek, hogy azok a szerény eredmények, amelyek alapján kulturált társadalommal dicsekedtek, nehezen múlják felül a hitet, amelynek jelentőségüket köszönhetik?”[48] Ha kivonjuk a hitet városainkból, elvadul az egymás iránti bizalom, csak a félelem fog összetartani, és veszélybe kerül a stabilitás. A Zsidóknak írt levél mondja: „Isten nem szégyelli, hogy Istenüknek hívják, hiszen hazát készített nekik” (Zsid 11,16). A „nem szégyelli” kifejezéshez a nyilvános elismerés képzete társul, s azt akarja mondani, hogy Isten a maga konkrét tevékenységével, közöttünk való jelenlétével nyilvánosan megvallja kívánságát, hogy maradandóvá akarja tenni az emberek közötti kapcsolatokat. De nem mi vagyunk-e azok, akik szégyelljük Istennek nevezni Istenünket? Nem mi mulasztjuk-e el Istenünknek vallani őt közéletünkben, és megvalósítani a közélet értékeit, amelyeket ő lehetővé tesz? A hit megvilágosítja a társadalmi életet, kreatív világossága van minden új történelmi pillanat számára, mert minden eseményt az Atyával, mindenek forrásával és végső céljával hoz kapcsolatba, aki szeret minket.
Vigasztalás a szenvedésben
56. Amikor Szent Pál a korintusi hívők szorongatásairól és szenvedéseiről ír, hitét összekapcsolja az evangélium hirdetésével. Azt mondja ugyanis, hogy beteljesedik benne a Szentírás szava: „Hittem, ezért beszéltem” (2Kor 4,13). Az apostol a 116. zsoltárt idézi, amelyben a zsoltáros így kiált: „Akkor is hittem, amikor azt mondtam: nagyon szerencsétlen vagyok” (Zsolt 110,10). A hitről való beszéddel gyakran együtt jár a fájdalmas próbákról szóló beszéd, de Szent Pál éppen ezekben látja az evangélium meggyőzőbb hirdetését, mert a gyengeségben és a szenvedésben mutatkozik meg és fedezhető fel Isten ereje, amely legyőzi gyöngeségünket és szenvedésünket. Maga az apostol halálos veszélyben van, amely a keresztények számára életté válik (vö. 2Kor 4,7–12). A próbatétel órájában a hit világosít meg minket, és épp a szenvedésben és a gyöngeségben válik világossá, hogy „nem önmagunkat hirdetjük, hanem az Úr Jézus Krisztust” (2Kor 4,5). A Zsidóknak írt levél 11. fejezete a végén azokra hivatkozik, akik szenvedtek a hitért (vö. Zsid 11,35–38), akik között különleges helyet foglal el Mózes, aki magára vállalta Krisztus gyalázatát (vö. Zsid 11,26). A keresztény ember tudja, hogy a szenvedést nem lehet kiiktatni, de értelmet nyerhet, a szeretet tettévé válhat: ráhagyatkozás Isten kezére, aki nem hagy el minket, ezért a szenvedés időszaka a hitben és szeretetben való növekedés ideje lehet. Krisztusnak az Atyával való egységét – még a legnagyobb kínok közepette, a kereszten is (vö. Mk 15,34) – szemlélve tanulunk részesedni Jézus látásmódjában. Még a halál is megvilágosítást nyer, és úgy látható, mint a hit utolsó hívása, az utolsó „Jöjj ki a földedről!” (Ter 12,1), az utolsó „Jöjj!” felszólítás az Atyától, akire bizalommal hagyatkozunk, mert az utolsó lépésnél is megerősít minket.
57. A hit világossága nem feledteti el velünk a világ szenvedéseit. Hány hívő férfi és nő számára lettek a szenvedők a világosság közvetítői! Assisi Szent Ferenc számára a leprás, vagy Boldog Kalkuttai Teréz számára a szegényei. Ők megértették a szenvedőkben rejlő misztériumot. Hozzájuk közeledve nyilván nem tudtak megszüntetni minden szenvedést, nem is tudtak magyarázatot adni minden bajra. A hit nem olyan világosság, amely eloszlat minden sötétséget, hanem lámpás, amely mutatja az utat lépéseinknek az éjszakában, és ez elegendő a haladáshoz. Isten nem ad mindenre magyarázatot a szenvedő embernek, de felkínálja válaszát kísérő jelenlétében, egy olyan jó történetben, amely egyesül minden szenvedéstörténettel, hogy a világosság keskeny ösvényét mutassa meg benne. Krisztusban maga Isten akart osztozni velünk ezen az úton, és akarta felkínálni nekünk a látásmódját, hogy ezen az úton lássunk a világosságot. Krisztus az, aki a fájdalmat hordozva „a hit szerzője és beteljesítője” (Zsid 12,2).
A szenvedés arra emlékeztet, hogy a hit közjónak tett szolgálata mindig a remény szolgálata, amely előre tekint, tudván, hogy társadalmunk csak Istentől, csak a Krisztusban érkező jövőben találhat megbízható és tartós alapot. Ebben az értelemben a hit a reményhez kötődik, mert akkor is, ha földön lakásunk sátra leomlik, van egy örök hajlék, amelyet Isten már elkezdett építeni Krisztusban, az ő testében (vö. 2Kor 4,16–5,5). A hit, a remény és a szeretet (caritas) (vö. 1Tessz 1,3; 1Kor 13,13) természete szerint arra késztet, hogy útközben, hazafelé azon város felé, „amelynek tervezője és építője maga Isten” (Zsid 11,10), tegyük magunkévá minden ember aggodalmát, mert „a remény nem csal meg” (Róm 5,5).
A hittel és a szeretettel (caritas) egységben a remény biztos jövő felé irányít bennünket, amelynek egészen más távlatai vannak, mint a világ bálványai által felkínált illúzióknak, s új erőt és új lendületet ad a mindennapi életnek. Ne szégyelljük a reményt, ne hagyjuk, hogy közvetlen javaslatok és megoldások – amelyek „széttördelik” az időt és térré alakítják – kiüresítsék és leblokkoljanak az úton. Az idő mindig felülmúlja a teret. A tér megmerevíti a folyamatokat, az idő ellenben a jövő felé lendíti, és arra késztet, hogy reménnyel járjunk az úton.
Boldog, aki hitt (Lk 1,45)
58. A magvető példabeszédében Szent Lukács idézi Jézus szavait, amelyekkel megmagyarázza a „jó föld” jelentését: ők azok, „akik tiszta és jó szívvel hallgatják a tanítást, meg is tartják és kitartásukkal gyümölcsöt teremnek” (Lk 8,15). Lukács evangéliumának szövegösszefüggésében a tiszta és jó szívre való hivatkozás a meghallott és megtartott szóval kapcsolatban burkoltan Szűz Mária hitének képét adja. Ugyanez az evangélista beszél Mária emlékezetéről is, arról, hogyan őrizte a szívében mindazt, amit hallott és látott, úgy, hogy a szó termést hozott életében. Az Úr anyja a hit tökéletes ikonja, ahogyan Szent Erzsébet mondja: „Boldog, aki hitt” (Lk 1,45).
Máriában, Sion leányában teljesedik be az Ószövetség hitének hosszú története. Sárával kezdve sok hívő asszony történetét mondja el, akik a patriarchák oldalán Isten ígérete teljesedésének és az új élet fakadásának a helyei voltak. Az idők teljességében Isten szava Máriához szólt, ő pedig teljes valójával befogadta a szívébe, hogy testet ölthessen benne és megszülethessék, mint az emberek világossága. Szent Jusztinosz vértanúnak a Párbeszéd a zsidó Trifónnal című művében van egy szép kifejezése, amelyben azt mondja Máriáról, hogy az angyali üdvözlet hallatára „hit és öröm” fogant meg benne.[49] Jézus anyjában ugyanis a hit gyümölcsözőnek bizonyult, és amikor a mi lelki életünk gyümölcsöt hoz, betelünk örömmel, ami a hit nagyságának legnagyobb jele. Földi életében Mária Fiát követve a hit zarándokútját járta.[50] Így Máriában az Ószövetség hitének útja fölvétetett Krisztus követésébe, és átformálódott azáltal, hogy részese lett Isten megtestesült Fia látásmódjának.
59. Elmondhatjuk, hogy a Boldogságos Szűz Máriában megvalósult az, amit az előzőkben hangsúlyoztam, tudniillik, hogy a hívő embert teljesen áthatja a hitvallása. Mária Jézussal való kapcsolata által szorosan kapcsolódik ahhoz, amit hiszünk. Mária szűzi foganásában Krisztus istenfiúságának világos jelét kapjuk. Krisztus örök születése az Atyában van, ő a szó teljes és kizárólagos értelmében a Fiú, ezért születik az időben férfi közbejötte nélkül. Mivel ő a Fiú, Jézus a világnak új kezdetet és új világosságot tud hozni, Isten hűséges szeretetének teljességét, aki odaadja magát az embereknek. Másrészt Mária valóságos anyasága Isten Fia számára valóságos emberi történetet biztosított, valóságos testet, amelyben meghalhatott a kereszten és feltámadhatott a halálból. Mária elkíséri őt egészen a keresztig (vö. Jn 19,15), ahonnan anyasága kiterjed Fiának minden tanítványára (vö. Jn 19,26–27). Jézus feltámadása és mennybemenetele után Mária jelen van a Cönákulumban is, hogy az apostolokkal együtt imádkozzon a Szentlélek ajándékáért (vö. ApCsel 1,14). Az Atya és a Fiú egymás iránti szeretete a Szentlélekben végigkísérte történelmünket; Krisztus magához vonz, hogy üdvözíthessen bennünket (vö. Jn 12,32). A hit középpontjában Jézusnak, Isten Fiának megvallása áll, aki asszonytól született, aki a Szentlélek ajándékaként bevezet minket a fogadott fiúságba (vö. Gal 4,4–6).
60. Forduljunk imádsággal Máriához, az Egyház és hitünk anyjához:
Ó, Anyánk, segítsd hitünket!
Nyisd meg hallásunkat a szóra, hogy felismerjük Isten hangját és az ő hívását.
Ébreszd föl bennünk a vágyat, hogy elhagyva földünket és befogadva az ő ígéreteit, kövessük az ő lépteit.
Add, hogy megérintsen bennünket az ő szeretete, hogy mi a hittel meg tudjuk érinteni őt.
Segíts, hogy teljesen ráhagyatkozzunk, higgyünk az ő szeretetében, főként a szorongatás és a kereszt óráiban, amikor a hitünknek érettebbé kell válnia. Ültesd el hitünkbe a Feltámadott örömét.
Emlékeztess minket, hogy aki hisz, soha nincs egyedül.
Taníts minket Jézus szemével látni, hogy ő legyen a világosság utunkon. S hogy a hit e világossága egyre növekedjék bennünk, mindaddig, amíg el nem jön az alkony nélküli nappal, aki maga Krisztus, a te Fiad, a mi Urunk!
Kelt Rómában, Szent Péternél, 2013. június 29-én, Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepén, pápaságom első évében.
FERENC
JEGYZETEK:
[1] Dialogus cum Tryphone Iudaeo, 121,2: PG 6, 758.
[2] Alexandriai Kelemen, Protrepticus, IX: PG 8, 195.
[3] Brief an Elisabeth Nietzsche (1865. VI. 11.), in: Werke in drei Bänden, München, 1954, 953 köv.
[4] Paradicsom XXIV, 145–147.
[5] Acta Sanctorum, Iunii, I, 21.
[6] „Igaz, hogy zsinat kifejezetten nem beszél a hitről, de dokumentumainak minden oldala arról szól; elismeri élő és természetfeletti jellegét, feltételezi sértetlenül ép és erős voltát, és rá építi egész tanítását. Elég emlékeztetnünk a zsinati tanításra, […] hogy észrevegyük azt a lényegi fontosságot, amelyet a zsinat az Egyház hagyományos tanításával összhangban a hitnek tulajdonít; az igaz hitnek, amelynek forrása Krisztus, csatornája pedig az Egyház tanítóhivatala” (VI. Pál, Általános kihallgatás 1967. március 8-án, in: Insegnamenti V [1967], 705).
[7] Vö. pl. I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius konstitúció, 3. fej. (DS 3008–3020); II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum konstitúció, 5; A Katolikus Egyház katekizmusa, 153–165.
[8] Vö. Catechesis V, 1: PG 33, 505A.
[9] In Psal., 32, II, s. I, 9: PL 36, 284.
[10] M. Buber, Die Erzählungen der Chassidim, Zürich, 1949, 793.
[11] Émile, Paris, 1966, 387.
[12] Lettre à Christophe de Beaumont, Lausanne, 1993, 110.
[13] Vö. In Ioh. Evang., 45, 9: PL 35, 1722–1723.
[14] II. rész, IV.
[15] De continentia, 4, 11: PL 40, 356.
[16] Vom Wesen katholischer Weltanschauung (1923), in: Unterscheidung des Christlichen. Gesammelte Studien 1923–1963, Mainz, 1963, 24.
[17] XI, 30, 40: PL 32, 825. [Városi István fordításában idézzük a teljes részletet: „Megkapaszkodom majd és gyökeret verek Benned, ősmintámban, igazságodban. Nem szenvedek ott emberi szájak kérdése miatt. Bűnös betegségükben többre szomjaznak az emberek, mint amit értenének. Untalan szajkózzák: »Mit művelt Isten, mielőtt alkotta az eget és a földet?” Vagy: »Mi jutott eszébe, hogy teremtsen valamit, holott előzőleg sohasem teremtett?« Add meg, Uram, nekik a kegyelmet, hogy jól gondolják meg mondókájukat. Jöjjenek rá, hogy nincs ott »sohasem«, ahol idő sincsen. Ha tehát mondják: »sohasem teremtett«, mi mást mondanak, mint hogy időben sohasem teremtett? Értsék meg végre, hogy teremtmény nélkül idő sem lehet, s hagyják abba az efféle balga szószátyárkodást. Azok felé feszüljenek ők is, amik előttük vannak, és vegyék eszükbe: Te minden idők előtt minden idők örök Alkotója vagy, nincs teremtmény és nincsen Veled örök idő, ha mindjárt idők fölött álló volna is.” – A ford.]
[18] Vö. uo., 825–826.
[19] Vö. Vermischte Bemerkungen / Culture and Value, G. H. von Wright (ed.), Oxford, 1991, 32–33; 61–64.
[20] Homiliae in Evangelia, II, 27, 4: PL 76, 1207.
[21] Vö. Expositio super Cantica Canticorum, XVIII, 88: CCL, Continuatio Mediaevalis 87, 67.
[22] Uo., XIX, 90: CCL, Continuatio Mediaevalis 87, 69.
[23] „A kinyilatkoztató Istennek a »hit engedelmességével« tartozunk (Róm 16,26; vö. Róm 1,5; 2Kor 10,5–6), amellyel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, »értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt” és önként elfogadja a kapott kinyilatkoztatást. Ehhez a hithez szükség van Isten megelőző, segítő kegyelmére és a Szentlélek benső segítségére, aki az ember szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, és mindenkinek megadja az »igazság elfogadásának és hitének édességét«. A Szentlélek folyton tökéletesíti hitünket adományai által, hogy egyre mélyebben megértsük a kinyilatkoztatást” (II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum, 5).
[24] Vö. H. Schlier, Meditationen über den Johanneischen Begriff der Wahrheit, in: Besinnung auf das Neue Testament. Exegetische Aufsätze und Vorträge 2, Freiburg–Basel–Wien, 1959, 272.
[25] Vö. STh., III, q. 55, a. 2, ad 1.
[26] Sermo 229/L, 2: PLS 2, 576: „Tangere autem corde, hoc est credere.”
[27] Vö. Fides et ratio enciklika (1998. IX. 14.), 73: AAS (1999), 61–62.
[28] Vö. Confessiones, VIII, 12, 29: PL 32, 762.
[29] De Trinitate, XV, 11, 20: PL 42, 1071: „Verbum quod intus lucet.”
[30] Vö. De civitate Dei, XXII, 30, 5: PL 41, 804.
[31] Vö. Hittani Kongregáció, Dominus Iesus nyilatkozat (2000. VIII. 6.), 15: AAS 92 (2000), 756.
[32] Demonstratio apostolicae praedicationis, 24: SC 406, 117.
[33] Vö. Szent Bonaventura, Breviloquium, Prol: Opera Omnia, V, Quaracchi 1891, p. 201.; In I Sent, proem., q. 1, resp.: Opera Omnia, I, Quaracchi 1891, p. 7; Aquinói Szent Tamás, STh., I, q. 1.
[34] Vö. De Baptismo, 20, 5: CCL 1, 295.
[35] Dei Verbum, 8.
[36] Vö. Sacrosanctum Concilium, 59.
[37] Vö. Epistula Barnabae, 11, 5: SC 172, 162.
[38] Vö. De nuptiis et concupiscentia, I, 4, 5: PL 44, 413: „Habent quippe intentionem generandi regenerandos, ut qui ex eis saeculi filii nascuntur in Dei filios renascantur.” „A szándékuk ugyanis az, hogy újjászületőket hozzanak világra; hogy akik tőlük a világ fiainak születnek, Isten fiaivá szülessenek újjá.”
[39] Dei Verbum, 8.
[40] In nativitate Domini sermo 4, 6: SC 22, 110.
[41] Vö. Lyoni Szent Irenaeus, Adversus haereses, I, 10, 2: SC 264, 160.
[42] Vö. uo., II, 27, 1: SC 294, 264.
[43] Vö. Szent Ágoston, De sancta virginitate, 48, 48: PL 40, 424–425: „Servatur et in fide inviolata quaedam castitas virginalis, qua Ecclesia uni viro virgo casta cooptatur.” „A hitben is megőriznek bizonyos szűzi tisztaságot, amellyel az Egyház tiszta szűzként van eljegyezve egy férfival.”
[44] Vö. An Essay on the Development of Christian Doctrine, Uniform Edition: Longmans, Green and Company, London 1868–1881, 185–189.
[45] Vö. Dei Verbum, 10.
[46] Órigenész, Contra Celsum, IV, 75: SC 136, 372.
[47] Uo., 85: SC 136, 394.
[48] „Choruses from The Rock” in: The Collected Poems and Plays 1909–1950, New York, 1980, 106.
[49] Vö. Dialogus cum Tryphone Iudaeo, 100, 5: PG 6, 710.
[50] Vö. Lumen gentium, 58.
Csalóka fény volna? (2–3)
Felfedezendő világosság (4–7)
ELSŐ FEJEZET
A SZERETETNEK HITTÜNK (vö. 1Jn 4,16)
Ábrahám, atyánk a hitben (8–11)
Izrael hite (12–14)
A keresztény hit teljessége (15–18)
A hit által üdvözülünk (19–21)
A hit egyházias arca (22)
MÁSODIK FEJEZET
HA NEM HISZTEK, NEM FOGTOK MEGÉRTENI (vö. Iz 7,9)
Hit és igazság (23–25)
Az igazság és a szeretet (amor) megismerése (26–28)
A hit mint hallás és látás (29–31)
A hit és ész dialógusa (32–34)
A hit és az istenkeresés (35)
A hit és a teológia (36)
HARMADIK FEJEZET
AZT ADTAM ÁT NEKTEK, AMIT MAGAM IS KAPTAM (vö. 1Kor 15,3)
Az Egyház, hitünk anyja (37–39)
A szentségek és a hit továbbadása (40–45)
A hit, az imádság és a tízparancsolat (46)
A hit egysége és épsége (47–49)
NEGYEDIK FEJEZET
ISTEN VÁROST ÉPÍT SZÁMUKRA (vö. Zsid 11,16)
A hit és a család (52–53)
A társadalmi élet világossága (54–55)
Vigasztalás a szenvedésben (56–57)
Boldog, aki hitt (Lk 1,45) (58–60)
Jegyzetek
1. A hit világossága: így nevezi az Egyház hagyománya azt a nagy ajándékot, amelyet Jézus hozott el, aki János evangéliumában így mutatkozott be: „Én világosságul jöttem e világba, hogy aki hisz bennem, ne maradjon sötétségben” (Jn 12,46). Szent Pál is így fejezi ki magát: „Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította” (2Kor 4,6). A fényre vágyó pogány világban bontakozott ki a Sol invictus kultusza, melyben a Nap-istenséget napkeltekor hívták segítségül. S jóllehet a Nap minden nap újjászületett, jól tudták, hogy fényével képtelen beragyogni a teljes emberi életet. A Nap ugyanis nem világítja meg a teljes valóságot, sugarai nem juthatnak el a halál árnyékába, oda, ahol az emberi szem bezárul a fénye elől. „Olyat soha nem lehetett látni – mondja Szent Jusztinosz vértanú –, hogy a Napba vetett hitért valaki is kiállta volna a halált.”[1] A keresztények, annak tudatában, hogy a hit micsoda horizontot nyitott meg előttük, Krisztust nevezték az igazi Napnak, „akinek sugarai az életet adják”.[2] A testvérét, Lázárt sirató Mártának azt mondja Jézus: „Nemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” (Jn 11,40). Aki hisz, lát; olyan világossággal lát, amely megvilágítja az út teljes hosszát, mert a feltámadott Krisztusból, a lenyugvást nem ismerő Hajnalcsillagból fakad.
Csalóka fény volna?
2. És mégis, amikor a hit e világosságáról szólunk, hallhatjuk sok kortársunk ellenvetéseit. A modern korban azt gondolják, hogy ez a világosság megfelelő lehetett az ókori társadalmaknak, de az újabb koroknak, a felnőtté vált, eszére büszke embernek, aki arra vágyik, hogy új módon fedezze fel a jövőt, nem jelent semmit. Ebben az értelemben a hit csalóka fénynek tűnik, amely megakadályozta az embert a bátor tudás kimunkálásában. Az ifjú Nietzsche arra szólította fel a nővérét, Elisabethet, hogy merjen kockáztatni „új utakat járva az autonóm viselkedés bizonytalanságában”. És hozzátette: „Ezen a ponton szétválnak az emberiség útjai: ha a lélek békéjét és a boldogságot akarod elérni, akkor csak higgy; de ha az igazság tanítványa akarsz lenni, akkor kutass.”[3] A hitet szembeállította a kutatással. Innen kiindulva bontakoztatta ki Nietzsche a kereszténység elleni kritikáját, mondván, hogy a kereszténység – megfosztva az életet az újdonságtól és a jövőtől – megcsonkította az emberi létet. Így nézve a hit csalóka fény, amely megakadályozza a szabad emberek útját a holnap felé.
3. Ebben a folyamatban végül a hitet a sötétséggel kapcsolták össze. Úgy tűnt, hogy csak akkor őrizhető meg, ha találnak számára teret, ahol együtt tud élni az ész világosságával. Ilyen térnek mutatkozott az, amelyet az ész nem tudott megvilágítani, ahol az ember nem érezhette magát biztonságban. A hitet úgy tekintették, mint világosság nélküli, vak ösztöntől vezérelve végrehajtott ugrást az űrbe; vagy mint teljesen szubjektív világosságot, amely talán hevítheti a szívet, személyes vigasztalást nyújthat, de mások számára nem lehet felkínálni mint objektív, mindenkinek szóló, útmutató világosságot. Lépésről lépésre azonban kiderült, hogy az autonóm ész világossága nem elegendő arra, hogy bevilágítson a jövőbe; végül az ész a saját sötétségében marad, és az embert az ismeretlentől való félelemben hagyja. Így aztán az ember lemondott a nagy világosság, a nagy igazság kereséséről, és megelégedett apró felvillanásokkal, amelyek pillanatokra ugyan világosságot adnak, de képtelenek az út teljes megvilágítására. Ha pedig nincs fény, minden összekeveredik, lehetetlenné válik a jó és a rossz szétválasztása, illetve a célba vezető út és az értelmetlen körfogás megkülönböztetése.
Felfedezendő világosság
4. Ezért sürgősen vissza kell nyernünk a hit sajátos világosságát, mert ha a hit lángja kialszik, végül az összes többi fény is elveszíti erejét. A hit világosságának az a sajátossága, hogy képes megvilágítani a teljes emberi létet. Ahhoz azonban, hogy egy világosságnak ilyen ereje legyen, nem származhat önmagunkból; más forrásból, Istenből kell fakadnia. A hit az élő Istennel való találkozásból fakad, aki hív bennünket és feltárja előttünk szeretetét; a bennünket megelőző szeretetet, amelyre támaszkodhatunk, ha szilárd alapokra akarjuk építeni az életünket. Ha ez a szeretet átformál, új szemeket kapunk; megtapasztaljuk, hogy ebben a szeretetben a teljesség nagy ígérete rejlik és megnyílik előttünk a jövő látása. A hit, amelyet Istentől természetfeletti ajándékként kapunk, megvilágítja az utat, megmutatja az időben zajló vándorlásunk irányát. A hit egyrészt a múltból fakad, egy alapvető, mégpedig a Jézus életére való emlékezet világosságából, amely életben megmutatkozott Isten feltétlenül megbízható, a halált is legyőzni képes szeretete. Másrészt, mivel Krisztus feltámadt és a halálon túlra vonz bennünket, a hit a jövőből érkező világosság, amely hatalmas horizontokat tár fel előttünk, kiemel elszigetelt énünkből, és a közösség teljessége felé visz bennünket. Így tehát megértjük, hogy a hit nem a sötétség lakója; sőt a hit a sötétségeinket megvilágító világosság. Dante az Isteni színjátékban így fejezi be hitvallását Szent Péter előtt:
„Ez volt a forrás, e lángból suhant
szikra belém, hogy, mint csillagot estje,
őrzöm és percre nem hagyom magamtól.”[4]
A hitnek erről a világosságáról szeretnék szólni, hogy egyre inkább világítsa meg a jelent egészen addig, hogy csillaggá váljék, amely mutatja utunk horizontját akkor, amikor az embernek különleges módon van szüksége a világosságra.
5. Szenvedése előtt az Úr biztosította Pétert: „Imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited” (Lk 22,32). Majd megbízta, hogy „erősítse meg a testvéreit” ugyanebben a hitben. A Péter utódára bízott feladat tudatában XVI. Benedek ezt az esztendőt a hit évének nyilvánította, olyan kegyelmi időnek, amely segít megérezni a hit nagy örömét, felfogni a hit által megnyitott horizontok tágasságát, hogy ugyanazt a hitet valljuk teljes sértetlenségében, hűségesen őrizve az Úr emlékezetét, megtapasztalva az ő jelenlétének és a Szentlélek tevékenységének támogatását. Az életet naggyá és teljessé tevő, Krisztusra és az ő kegyelmének erejére koncentráló hit meggyőződése lelkesítette az első keresztények küldetését. A vértanúaktákban olvassuk a következő, Rusticus római prefektus és a keresztény Geracus között zajló párbeszédet: „Hol vannak a szüleid?” – kérdezte a bíró a vértanútól, aki ezt válaszolta: „A mi igazi atyánk Krisztus, és anyánk a benne való hit.”[5] E keresztények számára a hit, mint a Krisztusban megmutatkozott élő Istennel való találkozás „anya” volt, mert világosságra vezette őket, létrehozta bennük az isteni életet, egy olyan létezés új tapasztalatát és világos látását, amely mellett készek voltak nyilvánosan tanúságot tenni – mindhalálig.
6. A hit éve a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának ötvenedik évfordulóján kezdődött. Ez az egybeesés felhívja a figyelmünket arra, hogy a II. Vatikánum a hitről szóló zsinat volt,[6] mert arra buzdított, hogy Krisztusban újra Isten elsőbbsége kerüljön az egyházi és a személyes életünk középpontjába. Az Egyház ugyanis soha nem befejezett tényként tekint a hitre, hanem tudja, hogy Isten ezen ajándékát mindig táplálni és erősíteni kell, hogy továbbvezéreljen a maga útján. A II. Vatikáni Zsinat felragyogtatta a hitet az emberi életen belül, végigkísérve a mai ember útjait. Így láthatóvá vált, hogyan gazdagítja a hit az emberi élet összes dimenzióját.
7. E hitre irányuló reflexiók – folytatva mindazt, amit az Egyház tanítóhivatala erről a teológiai erényről tanít[7] – csatlakozni kívánnak mindahhoz, amit XVI. Benedek a szeretetről és a reményről szóló enciklikáiban elmondott. Ő szinte már teljesen elkészült a hitről szóló enciklika első fogalmazványával. Mélységesen hálás vagyok neki érte, és a Krisztusban élő testvériségben átveszem értékes munkáját, hozzátéve néhány kiegészítést. Péter utóda ugyanis mindig – tegnap, ma és holnap – arra hivatott, hogy „erősítse meg a testvéreit” a hit azon mérhetetlen kincsében, amelyet Isten világosságként ajándékoz minden ember útjához.
A hitben, amely Isten ajándéka, a tőle belénk árasztott természetfeletti erény, felismerjük, hogy igen nagy szeretetet kínáltak fel nekünk; hogy egy jó szót mondtak ki felénk, s ha befogadjuk ezt a szót, aki Jézus Krisztus, a megtestesült szó, a Szentlélek átformál minket, megvilágítja a jövő útját, kialakítja bennünk a remény szárnyait, hogy örömmel járhassuk végig utunkat. A hit, a remény és a szeretet csodálatos egybefonódással adja a keresztény élet dinamizmusát az Istennel való teljes közösség felé. Mi ez az út, amelyet a hit nyit meg előttünk? Honnan származik hatalmas fénye, amely képes világosságot árasztani egy sikeres és termékeny, gyümölcsökben gazdag életre?
Ábrahám, atyánk a hitben
8. A hit utat nyit előttünk és kíséri lépteinket a történelemben. Ezért ha meg akarjuk érteni, hogy mi a hit, el kell mondanunk a folyamatát, a hívő emberek útját, amelyre elsősorban az Ószövetségben kapunk példákat. Különleges hely illeti Ábrahámot, atyánkat a hitben. Életében megdöbbentő dolog történik: Isten megszólítja, úgy mutatkozik meg neki, mint Isten, aki beszél és nevén szólítja őt. A hit az odahallgatáshoz kötődik. Ábrahám nem látja Istent, de hallja a hangját. Így nyer a hit személyes jelleget. Isten ezek szerint nem valamely helyhez vagy valami különleges szent időhöz kötött Isten, hanem egy személy Istene, éppen Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki kapcsolatba tud lépni az emberrel és szövetséget tud kötni vele. A hit válasz egy szóra, amely személyesen szólít meg, válasz valakinek, aki nevünkön szólít bennünket.
9. Amit ez a szó Ábrahámnak mond, az meghívás és ígéret. Elsősorban hívás, hogy hagyja el szülőföldjét; felszólítás, hogy táruljon ki egy új élet előtt: egy kivonulás kezdete, amely nem várt jövő felé tart. A látás, amellyel a hit megajándékozza Ábrahámot, mindig összetartozik ezzel a megteendő lépéssel: a hit olyan mértékben „lát”, amilyen mértékben lépéseket tesz, amilyen mértékben belép az Isten szava által nyitott térbe. Ebben a szóban egy ígéret is van: számos utódod lesz, nagy nép atyja leszel (vö. Ter 13,16; 15,5; 22,17). Igaz, hogy Ábrahám hite – mint válasz egy korábbi szóra – mindig az emlékezet aktusa lesz. Ez az emlékezés mégsem a múlthoz kötődik. Mivel egy ígéret emlékezete, képes megnyitni a jövő felé, egy életen át meg tudja világítani az utat.
Így válik láthatóvá, hogy a hit mint memoria futuri (a jövő emlékezete) milyen szorosan kapcsolódik a reményhez.
10. Ábrahámtól azt kérik, hogy hagyatkozzon rá erre a szóra. A hit megérti, hogy a szó, amely önmagában jelentéktelen és elröppenő dolog, ha a hűséges Isten mondja ki, mennyivel biztosabb és mennyire megtámadhatatlan lehet; olyan valóság, amely lehetővé teszi az időben zajló utunk folyamatosságát. A hit ezt a szót úgy fogadja, mint rendíthetetlen sziklát, amelyre biztos alapokat lehet vetni. Ezért a Bibliában a hitet a héber ’emunah szóval jelölik, amely az ’aman igéből ered, és alapjelentése: fenntartani. Az ’emunah jelentheti mind Isten hűségét, mind az ember hitét. A hívő ember abból meríti erejét, hogy ráhagyatkozik a hűséges Isten kezére. Jeruzsálemi Szent Kürillosz a szó kettős jelentésével játszva – amely a megfelelő görög pisztosz és latin fidelis szavakban is jelen van – magasztalja a keresztény ember méltóságát, aki magától Istentől kapja a nevét: mindketten fidelisek.[8] Szent Ágoston pedig így magyarázza: „Hívő (fidelis) ember az, aki hisz az ígéretet tevő Istennek; a hűséges (fidelis) Isten pedig az, aki megadja azt, amit az embernek megígért.”[9]
11. Ábrahám történetének utolsó mozzanata fontos hitének megértéséhez. Jóllehet Isten szava újdonságot és meglepetést hoz magával, semmiképpen nem idegen a patriarcha életétől. Ábrahám a hozzá szóló hangban felismeri azt a mélységes megszólítást, amely kezdettől fogva a szívébe van írva. Isten a maga ígéretét ahhoz a „helyhez” köti, ahol az ember léte mindig ígéretesnek mutatkozik: az atyasághoz, egy új élet fakasztásához. „Sára, a feleséged fiút szül neked, és te Izsáknak fogod nevezni” (Ter 17,19). Isten, aki azt várja Ábrahámtól, hogy fenntartások nélkül hagyatkozzon rá, az élet forrásaként mutatkozik meg, akitől a teremtés ered: az Ábrahámot hívó Isten a teremtő Isten, ő az, aki „létre hívja a nem létezőket” (Róm 4,17), ő az, aki „kiválasztott minket a világ teremtése előtt, […] és arra rendelt, hogy fogadott gyermekeivé legyünk” (Ef 1,4–5). Ábrahám számára az Istenbe vetett hit megvilágosítja létének legmélyebb gyökereit, lehetővé teszi, hogy felismerje a jóság forrását, amelyből minden ered, és megerősíti abban, hogy saját élete nem a semmiből vagy a véletlenből, hanem egy meghívásból és személyes szeretetből való. A titokzatos Isten, aki őt meghívta, nem idegen Isten, hanem az, akitől minden ered és aki mindent fenntart. Ábrahám hitének nagy próbája – fia, Izsák feláldozása – mutatja majd meg, hogy ez a forrás jellegű szeretet a halálon túl is biztosíthatja az életet. A szó, amely képes volt arra, hogy Ábrahámnak „mintegy halott” testében és a magtalan Sárának „halott ölében” (vö. Róm 4,19) fiút adjon, arra is képes lesz, hogy minden fenyegetéssel és veszedelemmel szemben biztosítsa a jövő ígéretét (vö. Zsid 11,19; Róm 4,21).
Izrael hite
12. Izrael népének a Kivonulás könyvében elbeszélt története Ábrahám hitének nyomában jár. A hit ismét forrás jellegű ajándékból ered: Izrael kitárul Isten tevékenysége előtt, aki meg akarja szabadítani nyomorúságából. A hit meghívás egy hosszú útra, hogy a Sínai-hegyen imádhassák Istent, és örökölhessék az ígéret földjét. Az isteni szeretetnek atyai vonásai vannak: vezeti fiát végig az úton (vö. MTörv 1,31). Izrael hitvallása Isten jótéteményeinek, népét megszabadító és vezető tetteinek felsorolása (vö. MTörv 26,5–11), történet, amelyet a nép nemzedékről nemzedékre továbbhagyományoz. Isten világossága Izrael számára az Úr szabadító tetteinek emlékezetéből ragyog fel, amelyekre emlékeznek, és amelyet megvallanak a kultuszban, és apáról fiúra adják tovább. Ebből megtanuljuk, hogy a hit világossága az élet konkrét eseményeinek elbeszéléséhez, az Isten jótéteményeire való hálás emlékezethez és ígéreteinek fokozatos megvalósulásához kötődik. A gótikus építészet nagyon jól kifejezte mindezt: a fény az égből, az üdvtörténet eseményeit ábrázoló üvegablakokon keresztül árad a nagy katedrálisokba. Isten világossága az ő kinyilatkoztatásának elbeszélése által érkezik el hozzánk, és ezért világíthatja meg időben zajló utunkat, emlékeztetve az isteni jótéteményekre, és megmutatva, hogyan teljesednek be az ő ígéretei.
13. Izrael története a hitetlenség kísértését is bemutatja, amelybe a nép ismételten beleesett. A hit ellentéte itt bálványimádásként jelenik meg. Miközben Mózes Istennel beszél a Sínai-hegyen, a nép nem bírja elviselni a rejtőző Isten arcának misztériumát, képtelen elviselni a várakozás idejét. A hit a maga természete szerint megköveteli a lemondást annak közvetlen birtoklásáról, amit a látás látszólag nyújthat; felhívás arra, hogy táruljunk ki a fény forrása előtt; tartsuk tiszteletben egy Arc sajátos misztériumát, aki személyesen és az alkalmas időben akarja kinyilatkoztatni magát. Martin Buber idézte a kocki rabbi bálványimádásról adott meghatározását: „Ha egy ember tiszteletteljes arcot vág egy másik arc előtt, akkor az arca egy bálványimádó arca.”[10] Az Istenbe vetett hit helyett inkább bálványt imád, amelynek arcát pontosan meg lehet rajzolni, amelynek eredete ismert, hiszen a kezünk alkotása. Egy bálvány előtt nem kockáztatjuk, hogy megszólal és arra hív, hogy lépjünk ki a saját biztonságunkból, hiszen a bálványoknak „van szájuk, de nem beszélnek” (Zsolt 115,5). Így megértjük, hogy a bálvány törekvés arra, hogy önmagunk legyünk a valóság közepe, miközben saját kezünk alkotását imádjuk. Az ember, aki elveszíti azt az alapvető irányultságot, amely egybefogja az életét, szétszóródik vágyainak sokaságában; amikor megtagadja, hogy kivárja az ígéret idejét, szétesik saját történetének ezernyi pillanatában. Ezért a bálványimádás mindig sokistenhit, politeizmus, céltalan mozgás egyik úrtól a másikhoz. A bálványimádás nem utat mutat, hanem ösvények sokaságát kínálja fel, amelyek nem meghatározott cél felé vezetnek, inkább labirintust képeznek. Aki nem akar Istenre hagyatkozni, annak a sok bálvány hangját kell hallania, amelyek ezt kiáltják feléje: „Énrám bízd magad!” A hit, mivel a megtéréshez kötődik, a bálványimádás ellentéte; elszakadás a bálványoktól és visszatérés az élő Istenhez egy személyes találkozásban. Hinni azt jelenti, hogy ráhagyatkozunk az irgalmas szeretetre, amely mindig befogad és megbocsát, amely támogat és irányítja az életünket, és hatalmasnak mutatkozik abban, hogy helyrehozza történelmünk torzulásait. A hit készség arra, hogy újra meg újra engedjük, hogy az isteni hívás átformáljon bennünket, íme, a látszólagos ellentmondás: az Úrhoz való szüntelen odafordulásban az ember biztos utat talál, amely megszabadítja őt attól a szétszóró mozgástól, amelynek a bálványok rendelik alá.
14. Izrael hitében megjelenik Mózes, a közvetítő alakja is. A nép nem láthatja Isten arcát; Mózesnek kell beszélnie Jahvéval a hegyen, és közvetítenie mindenki felé az Úr akaratát. E közvetítő jelenléte által tanulta meg Izrael az együtt járást. Az egyes emberek hite közösséggé alakul, beleszövődik a nép többes szám első személyébe, „mi”-jébe, amely a hitben mintegy egyetlen ember, „az én elsőszülött fiam”, miként Isten nevezi egész Izraelt (vö. Kiv 4,22). A közvetítés itt nem akadály, hanem kitárulkozás: a többiekkel való találkozásban a tekintet megnyílik a magunknál nagyobb igazság számára. Rousseau sajnálkozott azon, hogy személyesen nem láthatja Istent: „Mennyi ember áll Isten és köztem!”[11] „Egyszerű és természetes dolog, hogy Isten elment Mózeshez, hogy Jean-Jacques Rousseau-hoz szóljon?”[12] A megismerés ilyen individualista és korlátozott felfogásából kiindulva nem lehet megérteni a közvetítés jelentését; a képességet, hogy valaki más látásában részesedjünk, a szeretet sajátosságát jelentő megosztott tudásra való képességet. A hit Isten ingyenes ajándéka, aki a bizalom és ráhagyatkozás alázatát és bátorságát várja, hogy megláthassuk az Isten és ember közötti találkozás fényes útját, az üdvösség történetét.
A keresztény hit teljessége
15. „Ábrahám ujjongott, mert látta az én napomat, látta és betelt örömmel” (Jn 8,56). Jézus e szavai szerint Ábrahám hite őrá irányult, bizonyos értelemben az ő misztériumának elővételezett látása volt. Így érti ezt Szent Ágoston, amikor azt állítja, hogy a patriarchák a hit által üdvözültek, nem a már eljött, hanem az eljövendő Krisztusba vetett hit, a Jézus eljövetelébe vetett hit által.[13] A keresztény hit Krisztusra koncentrál: annak megvallása, hogy Jézus az Úr, s hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül (vö. Róm 10,9). Az Ószövetség minden erővonala találkozik Krisztusban, ő lett a végleges „igen” minden ígéretre, a mi Istennek mondott végső „ámenünk” alapja (vö. 2Kor 1,20). Jézus története Isten megbízhatóságának teljes megnyilvánulása. Ahogyan Izrael őrizte Isten szeretete nagy tetteinek emlékezetét, amelyek hitvallásának magvát képezték és megnyitották hite szemét, úgy most Jézus élete Isten végső beavatkozása helyének, az ő irántunk való szeretete legnagyobb megnyilvánulásának mutatkozik. A szó, amelyet Isten Jézusban hozzánk intéz, nem egy a sok egyéb szó közül, hanem az ő örök Igéje (vö. Zsid 1,1–2). Ennél nagyobb garancia nem létezik, amit Isten ahhoz adhatna, hogy szeretetéről biztosítson minket, ahogy Szent Pál emlékeztet rá (vö. Róm 8,31–39). A keresztény hit tehát hit a teljes Szeretetben, az ő hatékony erejében, amely képes átformálni a világot és megvilágosítani az időt. „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16). A hit Istennek Jézusban megnyilvánult szeretetében kapja meg az alapot, amelyre a valóság és annak végső rendeltetése épül.
16. Krisztus szeretete megbízhatóságának legnagyobb bizonysága az emberért vállalt halála. Mivel a szeretet legnagyobb bizonyítéka az élet odaadása a barátokért (vö. Jn 15,13), Jézus felajánlotta az életét mindenkiért, ellenségeiért is, hogy átalakítsa a szívüket. Íme, az evangélisták ezért teszik a kereszt órájára a hívő látás csúcspontját, mert abban az órában ragyogott fel az isteni szeretet mélysége és tágassága. Szent János akkor adja ünnepélyes tanúságtételét, amikor Jézus anyjával együtt szemlélte azt, akit keresztülszúrtak (vö. Jn 19,37). „Aki ezt látta, tanúskodik róla és igaz az ő tanúsága; tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek” (Jn 19,35). Dosztojevszkij a Félkegyelmű című művében ezt mondatja a főszereplővel, Miskin herceggel, amikor az látja az ifjabb Hans Holbein A halott Krisztus a sírban című festményét: „E kép miatt egyesek el is veszíthetik a hitüket.”[14] A kép ugyanis kegyetlen realitással ábrázolja a halál romboló hatásait Krisztus testén. És mégis, éppen Jézus halálának szemlélése közben erősödik meg és nyer ragyogó fényességet a hit, amikor az ő irántunk való rendíthetetlen szeretetébe vetett hitté válik, amely szeretet képes volt arra, hogy meghaljon a mi üdvösségünkért. Lehet hinni ebben a szeretetben, amely nem vonakodott a haláltól, hogy megmutassa, mennyire szeret engem; e szeretet teljessége legyőz minden gyanakvást, és lehetővé teszi, hogy teljesen rábízzuk magunkat Krisztusra.
17. Krisztus halála a feltámadás fényénél tárja fel Isten szeretetének feltétlen megbízhatóságát. A feltámadt Krisztus a hitelre méltó, megbízható tanú (vö. Jel 1,5; Zsid 2,17), hitünk biztos záloga. „Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek” (1Kor 15,17) – mondja Szent Pál. Ha az Atya szeretete nem támasztotta volna fel Jézust a halottak közül, ha nem adhatta volna vissza teste életét, akkor nem volna teljesen megbízható szeretet, amely még a halál sötétségét is képes megvilágítani. Amikor Szent Pál a Krisztusban való új életről szól, az „Isten Fiának hitéről” beszél, „aki szeretett engem és életét adta értem” (Gal 2,20). Ez az „Isten Fiának hite” kétségtelenül a nemzetek apostolának Jézusba vetett hite, de feltételezi Jézus megbízhatóságát is, amely a mindhalálig tartó szeretetében és istenfiúságában gyökerezik. Éppen azért, mert Jézus a Fiú, mert mindent felülmúló módon az Atyában gyökerezik, tudta legyőzni a halált és felragyogtatni az élet teljességét. A mi kultúránk elveszítette Isten ezen konkrét jelenléte, világban való tevékenysége iránti érzékét. Úgy gondoljuk, hogy Isten csak odaát létezik, a valóság egy másik szintjén, a mi konkrét dolgainktól függetlenül. Ha így volna, ha Isten képtelen lenne a világban tevékenykedni, akkor a szeretete nem volna valóban hatalmas, valóban valóságos, nem is volna igazi, az ígért boldogságot beteljesítő szeretet. Ez esetben teljesen közömbös volna, hogy hiszünk-e őbenne, vagy sem. Ezzel szemben a keresztények vallják Isten konkrét és hatalmas szeretetét, amely valóságosan tevékenykedik a történelemben és meghatározza annak végső célját, a vitathatatlanná vált szeretetet, amely Krisztus szenvedésében, halálában és feltámadásában mutatkozott meg a maga teljességében.
18. A teljességnek, amelyre Jézus viszi a hitet, van egy másik döntő vonása is. A hitben ugyanis Krisztus nemcsak az, akiben hiszünk, nemcsak Isten szeretetének legnagyobb megnyilvánulása, hanem az is, akivel egyesülünk, hogy hinni tudjunk. A hit nem pusztán Jézusra tekint, hanem Jézus szempontjából, az ő szemével lát: részesedés az ő látásmódjából. Az élet számos területén hagyatkozunk másokra, olyanokra, akik a dolgokat nálunk jobban ismerik. Megbízunk az építészben, aki megtervezi a házunkat, a gyógyszerészben, aki elkészíti orvosságunkat, az ügyvédben, aki a bíróság előtt megvéd bennünket. Így tehát arra is szükségünk van, aki megbízható és szakértő Isten dolgaiban. Az ő Fia, Jézus úgy mutatkozik meg, mint aki kinyilatkoztatja nekünk Istent (vö. Jn 1,18). Krisztus élete – ahogyan ismeri az Atyát, amilyen teljes kapcsolatban él vele – új teret nyit az emberi tapasztalat előtt, ahová be tudunk lépni. Szent János a „hinni” ige különféle jelentéseivel fejezte ki a Jézussal való személyes kapcsolat fontosságát hitünk számára. Az „elhinni, hogy” igaz, amit Jézus nekünk mond (vö. Jn 14,10; 20,31) mellett János használja a „hinni Jézusnak” és a „hinni Jézusban” kifejezéseket is. „Hiszünk Jézusnak”, amikor elfogadjuk a szavát, az ő tanúságát, mert igazmondó (vö. Jn 6,30). „Hiszünk Jézusban”, amikor személyesen befogadjuk életünkbe, és ráhagyatkozunk azáltal, hogy a szeretetben ragaszkodunk hozzá és követjük, végig az úton (vö. Jn 2,11; 6,47; 12,44).
Hogy megismerését, befogadását és követését lehetővé tegye számunkra, Isten Fia magára öltötte emberi testünket, s ezáltal a látás, amellyel az Atyát látja, emberivé is vált, egy az időben végigjárt úton. A keresztény hit az Ige megtestesülésébe és testi feltámadásába vetett hit; hit abban az Istenben, aki annyira közel jött hozzánk, hogy belépett a történelmünkbe. A hit Isten Fiában – aki a Názáreti Jézusban emberré lett – nem szakít el a valóságtól, hanem lehetővé teszi, hogy megértsük annak legmélyebb jelentését, felfedezzük, mennyire szereti Isten és szüntelenül maga felé irányítja ezt a világot; ez vezeti a keresztény embert arra az elkötelezettségre, hogy elszántabban járja földi életének útját.
A hit által üdvözülünk
19. A Jézus látásmódjában való részesedésből kiindulva Pál apostol leveleiben ránk hagyta a keresztény ember leírását. Aki hisz, a hit ajándékának elfogadásával új teremtménnyé alakul, új, gyermeki létet kap, fiúvá lesz a Fiúban. „Abba, Atya” – ez Jézus tapasztalatának legjellegzetesebb szava, s ez lesz a keresztény élet középpontjává (vö. Róm 8,15). A hívő élet mint gyermeki lét annak a forrás és gyökér természetű ajándéknak az elfogadása, amely az emberi élet alapját képezi, és Szent Pálnak a korintusiakhoz intézett kérdésében foglalható össze: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Éppen ez jelenti Szent Pálnak a farizeusokkal folytatott vitájának a lényegét: a hit vagy a törvény cselekedetei általi üdvösség kérdését. Szent Pál elutasítja azt a magatartást, amelyben az ember saját tetteivel akarja igazolni magát Isten előtt. Az ilyen ember, még ha engedelmeskedik is a parancsolatoknak, akkor is, amikor jót tesz, önmagát állítja középpontba és nem ismeri el, hogy a jóság forrása Isten. Aki így cselekszik, aki önmaga akar igazságának a forrása lenni, hamarosan kiüresedni látja igazságát, és felfedezi, hogy képtelen hűségesen megtartani a törvényt. Magába zárkózik, elszigetelődik az Úrtól és a többiektől, s ezáltal élete értelmetlenné válik, tettei terméketlenek lesznek, mint a vízfolyástól távol álló fa. Szent Ágoston a maga tömör és találó nyelvén így szól: „Attól, aki megteremtett téged, még magadhoz se távolodjál el.”[15] Amikor az ember úgy gondolja, hogy Istentől eltávolodva találja meg magát, zátonyra fut az élete (vö. Lk 15,11–24). Az üdvösség kezdete a kitárulkozás valami megelőző irányába, egy forrás természetű ajándék felé, amely megerősíti és fenntartja az életet.
Csak e forrás felé kitárulkozva, és annak elismerésében alakulhatunk át, engedve, hogy az üdvösség munkálkodjék bennünk, tegye termékennyé és jó gyümölcsökkel teljessé az életünket. A hit általi üdvösség abban áll, hogy elismerjük Isten ajándékának elsőbbségét, miként Szent Pál összefoglalja: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka” (Ef 2,8).
20. A hit új logikája Krisztusra koncentrál. A Krisztusba vetett hit azért üdvözít, mert az élet őbenne nyílik meg radikálisan azon Szeretet felé, amely megelőz és belülről átalakít, velünk együtt és bennünk tevékenykedik. Ez mutatkozik meg világosan abban a magyarázatban, amelyet a nemzetek apostola a Második Törvénykönyv egyik részéhez fűz, s e magyarázat mélyen hozzátartozik az Ószövetség természetéhez. Mózes azt mondja a népnek, hogy Isten törvénye nem túlságosan magas az embernek, nincs is tőle túlságosan távol. Senki nem mondhatja: „Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti őket?”; vagy „Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti őket?” (MTörv 30,11–14). Isten szavának e közelségét Szent Pál utalásnak látja Krisztus jelenlétére a keresztény emberben: „Ne kérdezd bensődben: »Ki megy föl az égbe?” Azért tudniillik, hogy Krisztust lehozza. Vagy: »Ki száll le az alvilágba?« Azért tudniillik, hogy Krisztust a holtak országából felhozza” (Róm 10,6–7). Krisztus leszállott a földre és feltámadt a halottak közül; megtestesülésével és feltámadásával Isten Fia átfogta az ember egész útját, és a szívünkben lakik a Szentlélek által. A hit tudja, hogy Isten nagyon közel jött hozzánk, hogy maga Krisztus adatott nekünk nagy ajándékul, aki belülről alakít át minket, aki bennünk lakik, és így adja nekünk a világosságot, amely megvilágosítja az élet kezdetét és végét, az ember útjának teljes ívét.
21. Így érthetjük meg az újdonságot, amelyre a hit vezet el bennünket. A hívőt a Szeretet alakítja át, amely felé kitárult a hitben, és a neki felkínált Szeretet iránti kitárulkozásban önmagát felülmúló módon kitágul. Szent Pál elmondhatja: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20); és buzdíthat: „Krisztus lakjék a szívetekben a hit által” (Ef 3,17). A hitben kitágul a hívő ember énje, hogy valaki Más lakjék benne, hogy valaki Másban éljen, s Így az élete tágasabb lesz a Szeretetben. És itt van a Szentlélek sajátos tevékenységének a helye. A keresztény emberé lehet Jézus szeme, az ő érzülete, az ő gyermeki lelkülete, mert az ember részesedik az ő szeretetében, aki a Szentlélek. És ebben a Szeretetben kapja meg valamiképpen Jézus sajátos látásmódját. Ezen a Szeretetben való átalakuláson, a szívünkbe árasztott Szentlélek jelenlétén kívül (vö. Róm 5,5) lehetetlen megvallani, hogy Jézus az Úr (vö. 1Kor 12,5).
A hit egyházias arca
22. Ily módon a hívő élete egyházias életté válik. Amikor Szent Pál a római keresztényeknek beszél arról az egy testről, amelyet az összes hívők alkotnak Krisztusban, figyelmezteti őket, hogy ne dicsekedjenek, hanem mindenki „a hit Istentől neki adott mértéke szerint” értékelje magát (Róm 12,3). A hívő ember megtanulja, hogy vallott hite szerint lássa önmagát: Krisztus személye a tükör, amelyben felfedezheti a maga valóságos képét. És ahogyan Krisztus magába öleli a testét alkotó összes hívőt, a keresztény ember ebben a testben értelmezi önmagát a hitben, forrásszerű kapcsolatban Krisztussal és testvéreivel. A test képe nem fokozza le a hívőt valamiféle névtelen egész részévé, nem is teszi egy nagy halmaz elemévé, hanem Krisztusnak a hívőkkel való eleven egységét és a hívők egymás közti egységét hangsúlyozza (vö. Róm 12,4–5). A keresztények „egyek” (vö. Gal 3,28), de nem veszítik el egyediségüket, és a többiek szolgálatában mindegyikük megtalálja a maga egyéniségét. Így válik érthetővé, hogy ezen a testen kívül – az Egyház Krisztusban alkotott egységén, azon az Egyházon kívül, amely Romano Guardini szavai szerint „Krisztusnak az egész világot átfogó tekintetének történeti hordozója”[16] – a hit elveszíti „mértékét”, egyensúlyát, és nem találja meg a szükséges teret, ahol megvethetné a lábát. A hitnek szükségszerűen egyházias arca van, megvallása Krisztus testéből, mint a hívők konkrét közösségéből hangzik fel. Erről az egyházi helyről nyílik meg az egyes keresztény minden ember felé. Krisztus szava, ha meghallják, a maga erejével a keresztény emberben válasszá alakul, kimondott szóvá, hitvallássá válik. Szent Pál mondja: „Szívvel hiszünk, […] szájjal valljuk meg a hitet…” (Róm 10,10). A hit nem magánügy, nem egyéni felfogás, nem szubjektív vélemény, hanem meghallásból ered, megvallásra van rendelve és hirdetéssé kell válnia. Ugyanis „hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse?” (Róm 10,14). A hit tehát a kapott ajándékból kiindulva válik tevékennyé a keresztény emberben, a Szeretetből, amely Krisztushoz vonz (vö. Gal 5,6), és a történelemben a beteljesedés felé vándorló Egyház útjának részesévé tesz. Aki így átalakult, az előtt egy új látásmód nyílik meg: a hit világossággá lesz a szeme számára.
Hit és igazság
23. Ha nem hisztek, nem fogtok megérteni (vö. Iz 7,9) – a héber Biblia görög fordítása, az egyiptomi Alexandriában készült Septuaginta így adta vissza Izajás prófétának Acház királyhoz intézett szavait. Ezzel az igazság megismerésének kérdése a hit középpontjába került. A héber szövegben azonban mást olvasunk, mert abban Izajás ezt mondja a királynak: „Ha nem hisztek, nem fogtok megmaradni.” Ez igazában az ’aman ige két alakjával való szójáték: ta’aminu = hisztek, te’amenu – megmaradtok. Ellenségei erejétől való félelmében a király az Asszír Birodalommal való szövetségben keres biztonságot. Ekkor a próféta arra szólítja fel, hogy csak a rendíthetetlen sziklában, Izrael Istenében bízzon. Mert Isten megbízható: értelmes dolog hinni benne, a biztonságot az ő szavában keresni. Ő az az Isten, akit Izajás később könyve két helyén is az „Ámen-Istennek” nevez (vö. Iz 65,16), aki a szövetséghez való hűség rendíthetetlen alapja. Azt gondolhatnánk, hogy a Biblia görög fordítása azzal, hogy a „megmaradás” helyett „megértést” mond, lényegesen megváltoztatta a szöveget azáltal, hogy a bibliai Istenre hagyatkozást felcserélte a görög megértés fogalmával. Azonban ez a fordítás, amely kétségtelenül felvette a párbeszédet a hellenista kultúrával, nem idegen a héber szöveg mély jelentésétől. A megmaradás ugyanis, amelyet Izajás a királynak ígér, Isten cselekvésének és annak az egységnek a megértéséből következik, amelyet ő ad az ember életének és a nép történetének. A próféta arra buzdít, hogy értsék meg az Úr útjait, azáltal, hogy Isten hűségében találják meg a századokat kormányzó bölcsesség tervét. Szent Ágoston a Vallomásokban a „megértés” és a „megmaradás” szintézisét adja, amikor az igazságról beszél, amelyre ráhagyatkozhat az ember, ha talpon akar maradni: „Megkapaszkodom majd és gyökeret verek Benned, ősmintámban, igazságodban.”[17] A szövegösszefüggésből tudjuk, hogy Szent Ágoston meg akarja mutatni, mennyire megbízható Isten ezen igazsága, milyen módon mutatkozik meg a Bibliában, hogyan van jelen a történelemben, miként tartja egyben az időket és fogja össze az ember szétszórt napjait.[18]
24. Ebben a megvilágításban Izajás szövegéből ez következik: az embernek szüksége van a megismerésre, szüksége van az igazságra, mert nélküle nem marad meg, nem jut előbbre. A hit igazság nélkül nem üdvözít, nem teszi biztonságossá a lépéseinket. Szép tündérmese marad, boldogságvágyunk kivetítése; valami, ami olyan mértékben elégít ki, amilyen mértékben el akarjuk kábítani magunkat. Vagy elmerít egy jó érzésben, amely megvigasztal és melenget, de lelkiállapotunktól és az időktől függően változik; arra azonban képtelen, hogy következetesen támogasson az élet útján. Ha ennyi lenne a hit, akkor Acház királynak igaza volna, hogy nem teszi kockára életét és országa biztonságát egy érzés alapján. De éppen az igazsággal való szoros összefüggése miatt tud a hit új világosságot kínálni, amely felülmúlja a király számításait, mert a hit messzebbre lát, mert megérti a szövetségéhez és ígéreteiben hűséges Isten cselekvését.
25. A hit és az igazság kapcsolatára ma fontosabb hivatkoznunk, mint bármikor, épp az igazság válságának megélése miatt. A mai kultúrában gyakran csak a technológia igazságát akarják elfogadni: igaz az, amit az ember képes megalkotni és tudományával megmérni, és azért igaz, mert működik és mozgalmasabbá, kényelmesebbé teszi az életet. Ma ez tűnik egyedül bizonyosan igaznak, másokkal megoszthatónak; ez az egyetlen téma, amelyről tárgyalhatunk, s amellyel közösen foglalkozhatunk. Ezzel szemben állnak az egyes emberek igazságai, amelyek kinek-kinek érzése szerint hitelesek, de csak az egyén számára érvényesek és nem terjeszthetők mások elé azzal az igénnyel, hogy a közjót szolgálják. A nagy igazságot, az egyéni és társadalmi élet összességét értelmező igazságot gyanakvással nézik. Nem ez az igazság volt az – kérdezik –, amelyet a múlt század nagy totalitárius rendszerei képviseltek; a saját felfogását mindenkire rákényszerítő igazság, mely el akarta tiporni az egyes emberek történetét? Nem marad más, csak a relativizmus, amelyben a végső igazság kérdése – amely alapjában az Istenre irányuló kérdés is – érdektelen. Ebben az összefüggésben logikus, hogy meg akarják szüntetni a vallás és az igazság kapcsolatát, mert ebből fanatizmus fakadna, amely maga alá tiporná mindazokat, akik nem osztják vallási meggyőződését. E tekintetben korunk nagy felejtéséről beszélhetünk. Az igazság kérdése ugyanis emlékezet, a mély emlékezet kérdése, mert olyasvalami felé fordul, ami megelőzött, s így saját kicsiny és korlátozott „énünkön” túl képes egyesíteni bennünket. A mindenség eredetének a kérdése ez, amelynek fényénél látni lehet a célt és közös utunk értelmét is.
Az igazság és a szeretet (amor) megismerése
26. Ebben a helyzetben tehet-e valami szolgálatot a keresztény hit a közjó, az igazság helyes megismerése érdekében? – Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, el kell gondolkodnunk a hit sajátos megismerési módján. Ebben Szent Pál jöhet segítségünkre, amikor ezt mondja: „Szívvel hiszünk” (Róm 10,10). A Bibliában a szív az ember középpontja, ahol minden összetevője találkozik: a test és szellemi lélek; a személy bensősége s a világ és mások iránti nyitottsága; az értelem, az akarat, az érzelemvilág. A szív pedig azért képes összefogni mindezen összetevőket, mert a szív az a hely, ahol megnyílunk az igazság és a szeretet (amor) felé, és engedjük, hogy mélyen megérintsenek és átalakítsanak bennünket. A hit az egész személyt átformálja, pontosan azzal, hogy kitárul a szeretetre. A hit e szeretettel való összefonódásában áll a hívő megismerés sajátossága; meggyőző, lépteinket megvilágosító ereje. A hit annyiban ismer meg, amennyiben a szeretethez kötődik, amennyiben a szeretet megvilágosítja. A hívő megismerés akkor jön létre, amikor megkapjuk Isten nagy szeretetét, amely belül átformál, és új szemet ad a valóság látásához.
27. Közismert, hogy a filozófus Ludwig Wittgenstein hogyan magyarázta a hit és a bizonyosság kapcsolatát. Szerinte a hívő olyan, mint a szerelmes ember, akiben létrejött valamiféle szubjektív állapot, amelyet lehetetlen mindenki számára érvényes igazságként közzétenni.[19] A modern ember ugyanis úgy látja, hogy a szeretet kérdésének semmi köze az igazsághoz. A szeretet napjainkban már a bizonytalan érzésekhez, és nem az igazsághoz kötődő tapasztalat.
Valóban ez lenne a szeretet megfelelő meghatározása? A szeretetet valójában nem lehet egy „jövő-menő” érzésre redukálni. Igaz, hogy érinti érzésvilágunkat, de azért, hogy megnyissa a szeretett személy felé, s ezzel új utat kezdjen, amely abban áll, hogy kilép saját énjének zárt világából és elindul a másik személy felé, hogy tartós kapcsolatot alakítson ki vele; a szeretet egyesülni akar a szeretett személlyel. Ezzel megmutatkozik, hogy a szeretetnek milyen értelemben van szüksége az igazságra: A szeretet csak akkor lehet időben maradandó, ha az igazságra épül, csak akkor éli túl a mulandó pillanatot, s marad meg egy közös út végigjárására. Ha a szeretet nincs kapcsolatban az igazsággal, akkor az érzelmek változásától függ, és nem képes kiállni az idő próbáját. Ezzel szemben az igaz szeretet egyesíti személyünk minden összetevőjét, és új világosságot gyújt egy nagy és teljes élet felé. Igazság nélkül a szeretet képtelen maradandó köteléket létrehozni, nem tudja kiemelni az ént elszigeteltségéből, nem tudja megszabadítani a múló pillanattól, hogy az életet építse és termést hozzon.
Ha a szeretetnek szüksége van az igazságra, akkor az igazságnak is szüksége van a szeretetre. A szeretetet és az igazságot nem lehet szétválasztani. Szeretet nélkül az igazság rideggé, személytelenné, nyomasztóvá válik a személy konkrét élete számára. Az igazság, amelyet keresünk, az, amely értelmet ad a lépéseinknek, akkor világosít meg, amikor megérint bennünket a szeretet. Aki szeret/szerelmes, megérti, hogy a szeretet az igazság megtapasztalása; hogy a szeretet megnyitja a szemünket arra, hogy az egész valóságot másként, a szeretett személlyel együtt lássuk. Ebben az értelemben mondja Nagy Szent Gergely, hogy amor ipse notitia est, azaz: maga a szeretet ismeret, amely új logikát hoz magával.[20] Kapcsolódó világlátásról van szó, amely megosztott megismeréssé válik, a másik látásában való látássá, a mindenség közös látásává. A középkorban Saint Thierry-i Vilmos ezt a hagyományt követve magyarázza az Énekek énekének azt a versét, amelyben a szerelmes vőlegény mondja szerelmes menyasszonyának: „Szemeid, mint a galambé” (Én 1,15).[21] Ez a két szem – magyarázza Vilmos – a hívő értelem és a szeretet, amelyek eggyé válnak Isten szemlélésére, amikor az értelem „szerelemtől megvilágosított értelemmé” válik.[22]
28. A szeretetnek mint ismeretforrásnak ezen felfedezése, amely minden ember őseredeti tapasztalata, a hit bibliai fogalmában nyer hiteles kifejezést. Izrael, megízlelve a szeretetet, amellyel Isten kiválasztotta és néppé nevelte, eljut annak megértésére, hogy a kezdettől a végig egységes isteni terv érvényesül. A hívő megismerés, mivel a szövetséget kötő Isten szeretetéből fakad, a történelem útját megvilágosító megismerés. Éppen emiatt a Bibliában az igazság és a hűség együtt járnak: az igaz Isten hűséges Isten, aki megtartja ígéreteit és megengedi, hogy megértsük a tervét. A próféták tapasztalatai által a száműzetés kínjai és a szent városba való végleges visszatérés reményében Izrael észrevette, hogy Isten ezen igazsága meghaladja a saját történelmét és a teremtéstől kezdve átfogja az egész világtörténelmet. A hit megismerése nemcsak egy nép részleges történetét világosítja meg, hanem az egész teremtett világ folyamatát is, kezdetétől annak beteljesedéséig.
A hit mint hallás és látás
29. Éppen azért, mert a hívő megismerés a hűséges Isten szövetségéhez kötődik, aki szeretetkapcsolatba lép az emberrel és a szóval fordul hozzá, a Biblia e megismerést mint odahallgatást mutatja be, és a hallás érzékéhez köti. Szent Pál klasszikussá vált formulát használ: fides ex auditu, a hit hallásból ered (Róm 10,17). A szóhoz kötött megismerés mindig személyes megismerés, amely felismeri a hangot, szabadon kitárul feléje és engedelmesen követi. Ezért beszél Szent Pál „a hit engedelmességéről” (vö. Róm 1,5; 16,26).[23] Emellett a hit időhöz kötött megismerés, amely szükséges a szó kimondásához: olyan ismeret, amelyet csak a követés útján lehet elsajátítani. A hallás segít jól bemutatni a megismerés és a szeretet közötti kapcsolatot.
Ami az igazság megismerését illeti, a hallást olykor szembeállítják a látással, amely mintha a görög kultúra sajátja lenne. A fény egyrészt felkínálja a mindenség szemlélését, amire az ember mindig is vágyott, másrészt azonban mintha nem hagyna teret a szabadságnak, mert az égből jön és közvetlenül a szembe érkezik, tekintet nélkül arra, hogy a szem válaszol-e rá. Továbbá, mintha statikus szemlélésre szólítana fel, függetlenül a konkrét időtől, amelyben az ember éppen örül és szenved. E felfogás szerint úgy tűnik, mintha a megismerés bibliai megközelítése ellentétes volna a görög megközelítéssel, amely a valóság teljes megismerésének keresése közben a megismerést a látáshoz kötötte.
Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy ez a feltételezett ellentét nem felel meg a bibliai adatoknak. Az Ószövetség a kétfajta megismerést összekapcsolta, mert Isten szavának hallgatásához hozzákötötte a vágyat, amellyel látni kívánta Isten arcát. Így dialógust tudott kialakítani a görög kultúrával, egy olyan párbeszédet, amely hozzátartozik a Biblia lényegéhez. A hallás a személyes hívásról és az engedelmességről tanúskodik, továbbá a tényről, hogy az igazság az időben nyilvánul meg; a látás felkínálja az egész folyamat látását, és lehetővé teszi a beilleszkedést Isten nagy tervébe. Az ilyen látás nélkül egy teljesen ismeretlen valóság egymástól független töredékeivel találkozhatnánk.
30. A látás és a hallás, mint a hívő megismerés eszközeinek összefüggése a legvilágosabban János evangéliumában mutatkozik meg. A negyedik evangéliumban a „hinni” azt jelenti, hogy „hallani és egyidejűleg látni”. A hívő hallás a szeretet megismerésének sajátos módján történik: személyes hallgatás, amely megkülönbözteti a hangokat és felismeri a jó pásztor hangját (vö. Jn 10,3–5); a követést megkövetelő hallgatás, ahogyan az első tanítványokkal történt: a Keresztelő „szavai hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött” (Jn 1,37). Másrészt a hit a látáshoz is kötődik. Olykor Jézus jeleinek látása megelőzi a hitet, ahogy a zsidókkal történt, akik Lázár feltámasztása után „a történtek láttán hittek benne” (Jn 11,45). Máskor a hit vezet el mélyebb látáshoz: „Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét” (Jn 11,40). Végül a hit és a látás egymásba fonódik: „Aki bennem hisz, […] abban hisz, aki engem küldött; aki engem lát, azt látja, aki engem küldött” (Jn 12,44–45). A hallással való egységének köszönhetően a látás Krisztus követésévé válik, és a hit úgy jelenik meg, mint a látás útja, amelyen a szem hozzászokik ahhoz, hogy mélyre lásson. Így éli ezt át János húsvét reggelén, aki még a szürkületben az üres sír előtt „látott és hitt” (Jn 20,8). Majd Mária Magdolnával folytatódik, aki már látja Jézust (vö. Jn 20,14), és tartóztatni akarja, de arra kap felszólítást, hogy Atyjához vezető útján lássa őt; és egészen Magdolnának a tanítványok előtt tett vallomásáig tart: „Láttam az Urat!” (Jn 20,18).
Hogyan jutnak el a hallás és látás eme szintéziséig? Úgy, hogy Jézus konkrét személyéből indulnak ki, akit látnak és hallanak. Ő a testté lett szó, akinek dicsőségét szemlélték (vö. Jn 1,14). A hit világossága egy Arc fénye, amelyen látható az Atya. Ugyanis az igazság, amelyet a hit befogad, a negyedik evangélium szerint az Atya megmutatkozása a Fiúban, az ő testében és földi cselekedeteiben; az igazság, amelyet úgy lehet meghatározni, hogy Jézus „fényességes élete”.[24] Ez azt jelenti, hogy a hívő megismerés nem egy pusztán belső igazság szemlélésére hív. Az igazság, amelyet a hit tár fel előttünk, a Krisztussal való találkozásra, az ő életének szemlélésére, jelenlétének észlelésére koncentrál. Ilyen értelemben beszél Aquinói Szent Tamás az apostolok oculata fideséről, szemmel bíró hitéről – azaz látó hitéről –, amikor testileg látják a feltámadottat.[25] Saját szemükkel látták Jézust, és hittek, azaz képesek voltak a látottak mélyére hatolni és megvallani Isten Fiát, aki az Atya jobbjára ült.
31. Csak így, a megtestesülés, az emberségünkben való osztozás által érhette el teljességét a szeretet sajátos megismerése. A szeretet világossága ugyanis akkor ragyog fel, amikor a szívünket érintik meg, megérezzük magunkban a szerető személy jelenlétét, aki megengedi, hogy megismerjük az ő misztériumát. Így érthetjük meg, hogy Szent János számára a hallással és a látással együtt miért lesz tapintássá is, ahogyan első levelében mondja: „Amit hallottunk és amit láttunk, […] amit a kezünkkel tapintottunk az élet Igéjéből…” (1Jn 1,1). Megtestesülésével, közénk jövetelével Jézus megtapintott, és a szentségek által ma is megérint minket; így átformálva a szívünket lehetővé tette és lehetővé teszi, hogy felismerjük, és Isten Fiának valljuk őt. A hittel meg tudjuk érinteni és megkaphatjuk kegyelmének erejét. Szent Ágoston, amikor a vérfolyásos asszony történetét magyarázza, aki megérintette Jézust, hogy meggyógyuljon (vö. Lk 8,45–46), ezt mondja: „A szívvel megérinteni, ez a hit.”[26] A tömeg ott tolong körülötte, szorongatja Jézust, de nem ér el hozzá a hit személyes érintésével, amely felismeri az ő misztériumát: a Fiút, aki kinyilatkoztatja az Atyát. Csak akkor kapunk megfelelő szemet a meglátására, ha hasonlóvá válunk Jézushoz.
A hit és ész dialógusa
32. A keresztény hit, amennyiben Isten mindent átfogó szeretetének igazságát hirdeti és kitárul e szeretet hatalma előtt, eléri minden ember életének legmélyebb középpontját, aki a szeretetnek köszönhetően világosságra jön és a szeretetre hivatott, hogy megmaradjon a világosságban. Az első keresztények – attól a vágytól indítva, hogy Istennek Jézusban megnyilatkozott szeretetéből kiindulva megvilágítsák a teljes valóságot, s arra törekedve, hogy ugyanezzel a szeretettel szeressenek – a görög világ igazság utáni éhségében megfelelő dialóguspartnert találtak. Az evangéliumi üzenet találkozása az antik világ filozófiai gondolkodásával döntő lépés volt ahhoz, hogy az evangélium eljuthasson minden néphez, és termékeny kölcsönhatást jelentett a hit és az ész között, amely a századok folyamán továbbfejlődött, egészen napjainkig. Boldog II. János Pál Fides et ratio kezdetű enciklikájában megmutatta, hogyan erősíti egymást kölcsönösen a hit és az ész.[27] Amikor megtaláljuk a Jézus szeretetével teljes világosságot, felfedezzük, hogy egész szeretetünkben ez a világosság derengett, és megértjük, hogy mi volt a végső célja. Ugyanakkor az a tény, hogy a szeretetünk világosságot hoz magával, segít meglátni a szeretet útját az odaadás teljessége felé, amellyel Isten Fia értünk adta önmagát. E körforgásban a hit világossága megvilágítja minden emberi kapcsolatunkat, amelyeket Krisztus szeretetével és gyengédségével egységben lehet megélni.
33. Szent Ágoston életében jó példát kapunk erre az útra, amelyen az ész keresése a maga igazság- és világosságvágyával beépült a hit horizontjába, amelytől új megértést nyert. Egyrészt Ágoston elfogadja a világosság görög filozófiáját, annak látásra törekvésével együtt. A neoplatonizmussal való találkozása megismertette a világosság paradigmájával [alapképletével], amely felülről jön, hogy megvilágítsa a dolgokat, s így Isten szimbóluma. Így Szent Ágoston megértette az isteni transzcendenciát, és felfedezte, hogy a dolgok mind áttetszőek, azaz tükrözhetik Isten jóságát, a Jót. Megszabadult a manicheizmustól, amelyben korábban élt, s amely azt sugallta, hogy a rossz és a jó – éles körvonalak nélkül keveredve és elvegyülve – állandóan küzd egymással. Annak megértése, hogy Isten világosság, új irányt adott az életének: megadta neki a képességet, hogy felismerje a rosszat, amelyben vétkes volt, és a jó felé forduljon.
Másrészt azonban, Szent Ágoston konkrét tapasztalatában – amit a Vallomásokban el is mond – a hit útján a döntő mozzanat nem Isten e világot felülmúló látása volt, hanem a hallása, amikor a kertben egy hangot hallott, amely azt mondta neki: „Tolle, lege!”, „Vedd és olvasd!”; s ő fogta Szent Pál leveleinek kötetét, és a Rómaiaknak írt levél 13. fejezeténél olvasni kezdte.[28] Ezáltal megjelent a Biblia személyes Istene, aki a hallgatás és válasz idejében megnyilatkozva tud szólni az emberhez, le tud ereszkedni hozzá, hogy vele éljen és kísérje történelmi útján.
Mindazonáltal a szó Istenével való találkozás Szent Ágostont nem indította arra, hogy megtagadja a világosságot és a látást. Mindig Isten Jézusban kinyilatkoztatott szeretetének vezetésével kapcsolta össze őket. Kidolgozta a világosság filozófiáját, amely magában foglalja a szó sajátos kölcsönösségét és teret nyit a világosság látásának szabadsága előtt. Amint a szónak megfelel egy szabad válasz, úgy talál a világosság választ az őt tükröző képben. Szent Ágoston tehát – összekapcsolva a hallást és a látást – hivatkozhat „a szóra, amely az ember belsejében világít”.[29] Ily módon – mondhatjuk – a világosság egy szó világosságává válik, mert egy személyes Arc világossága; olyan világosság, amely megvilágosít és hív bennünket, és tükröződni akar az arcunkon, hogy bensőnkből felragyogjon. Másrészt megmarad a minden, és nem csak a történeti töredékek látásának vágya, és a végén teljesedik majd, amikor az ember – ahogy Szent Ágoston mondja – látni és szeretni fog.[30] S ez nem azért fog megtörténni, mert az ember képes lenne befogadni a teljes világosságot, amely mindig kimeríthetetlen, hanem mert teljes valójával belép a világosságba.
34. A szeretet világossága, amely a hit sajátossága, képes megvilágítani korunk igazságra vonatkozó kérdéseit. Az igazságot napjainkban gyakran az egyes emberek szubjektív véleményére korlátozzák, amely csak az egyéni életre érvényes. Egy általános igazság félelmet ébreszt, mert a totalitárius rendszerek ellentmondást nem tűrő kényszerével azonosítják. Ha azonban az igazság a szeretet igazsága, olyan igazság, amely a Másikkal és a másokkal való személyes találkozásban tárul fel, akkor mentes az egyénbe zártságtól, és része lehet a közjónak. Mert a szeretet igazsága nem önmagát ráerőltető igazság, nem az egyént eltipró igazság. Mivel a szeretetből születik, el tud jutni a szívig, minden ember személyes központjáig. Ebből világossá válik, hogy az igazság nem kíméletlen, hanem a másik iránt figyelmes együttélésben növekszik. A hívő nem erőszakos; épp ellenkezőleg, az igazság alázatossá teszi őt, mert tudja, hogy nem mi birtokoljuk az igazságot, hanem az ölel át és birtokol minket. A hit bizonyossága nem tesz merevvé, hanem útnak indít, és lehetővé teszi a tanúságtételt és a mindenkivel való párbeszédet.
Másrészt a hit világossága, mivel egyesül a szeretet igazságával, nem idegen az anyagi világtól, mert a szeretet mindig testben és lélekben él; a hit világossága megtestesült világosság, amely Jézus fényességes életéből árad. Megvilágosítja az anyagot is, bízik az anyag rendjében; tudja, hogy út vezet benne az egyre nagyobb harmónia és megértés felé. Ezáltal a tudományos látásnak jót tesz a hit: arra hívja a tudóst, hogy legyen nyitott a valóság iránt, annak teljes, kimeríthetetlen gazdagságában. A hit felébreszti a kritikai érzéket, mert megakadályozza, hogy a kutatás megelégedjék a maga formuláival, és segít annak megértésében, hogy a természet mindig nagyobb. Amikor a hit a teremtés misztériumának csodálatára hív, kitágítja az ész horizontjait, hogy jobban megvilágítsa a világot, amely feltárul a tudományos kutatások előtt.
A hit és az istenkeresés
35. A Jézusba vetett hit világossága mindazok útját is megvilágítja, akik keresik Istent, és felkínálja a kereszténység sajátos hozományát a különböző vallások képviselőivel folytatott dialógusban. A Zsidóknak írt levél szól azoknak az igazaknak a tanúságtételéről, akik már az Ábrahámmal kötött szövetség előtt hittel keresték Istent. Hénochról azt mondja, hogy „kedves volt Isten előtt” (Zsid 11,5), ami a hit nélkül lehetetlen, mert „aki Istenhez járul, hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azt, aki őt keresi” (Zsid 11,6). Így megérthetjük, hogy a vallásos ember útja annak megvallásán át vezet, hogy Isten gondoskodik róla, és nem lehetetlen megtalálni őt. Mi más jutalmat adhatna Isten az őt keresőknek, ha nem azt, hogy hagyja magát megtalálni? Még előbb ott látjuk Ábelt, akinek hitét a levél szintén dicséri, amiért Isten szívesen fogadta a nyája elsőszülötteiből felajánlott áldozatát (vö. Zsid 11,4). A vallásos ember próbálja meglátni Isten jeleit a mindennapi életben, az évszakok váltakozásában, a föld termékenységében és a világmindenség mozgásában.
Isten fényesség, és megtalálhatják, akik tiszta szívvel keresik őt. E keresésnek a képviselői a mágusok, akiket a csillag elvezetett Betlehembe (vö. Mt 2,1–12). Számukra Isten világossága útként mutatkozott, mint csillag, amely végigvezet a felfedezés teljes útján. A csillag Isten türelméről beszél, melyet szemünk iránt tanúsít, mert szemünknek hozzá kell szoknia az ő ragyogásához. A vallásos ember úton van, s készen kell lennie arra, hogy engedje magát vezetni, hogy kilépjen önmagából és megtalálja Istent, aki mindig más, mint amilyennek az ember képzeli. Istennek e figyelmessége az emberi szem iránt bizonyítja, hogy amikor az ember közeledik őhozzá, az emberi világosság nem tűnik el Isten mérhetetlen fényességében, mint ahogy hajnalban eltűnnek a csillagok, hanem annál fényesebb lesz, minél közelebb kerül a fényforráshoz, mint ahogy a tükör is visszatükrözi a ragyogást. A Jézusba, az egyedüli Üdvözítőbe vetett hit azt állítja, hogy Isten teljes világossága összpontosul benne, annak „fényességes életében”, akiben feltárul a történelem kezdete és vége.[31] Nincs emberi élet, nincs Isten felé vezető emberi út, amely ne tudná befogadni, s amelyet ez a világosság ne tudna megvilágosítani és megtisztítani. A keresztény ember minél inkább elmerül Krisztus világosságának nyílt keresésében, annál inkább képes megérteni és követni minden ember Istenhez vezető útját.
Mivel a hit úgy jelenik meg, mint út, azoknak az életére is vonatkozik, akik nem hisznek ugyan, de vágyódnak a hitre és szüntelenül keresik azt. Amilyen mértékben őszinte szívvel megnyílnak a szeretet előtt, és a befogadott világosság mellett útra kelnek, annyiban – anélkül, hogy tudnák – már a hit felé vezető úton élnek. Ezek az emberek próbálnak úgy cselekedni, mintha Isten létezne, néha azért, mert felismerik a maguk fontosságát a közélet megbízható irányának megtalálásában; máskor azért, mert a sötétségben érzik a világosság utáni vágyat; ismét máskor azért, mert felfogva az élet nagyságát és szépségét, meglátják, hogy Isten jelenléte még nagyobbá és még szebbé teszi az életet. Lyoni Szent Irenaeus elmondja, hogy Ábrahám, még mielőtt hallotta volna Isten hangját, már kereste őt „szívének égő vágyában”, és „bejárta az egész világot, kérdezősködve, hogy hol lehet Isten”, mindaddig, amíg „Isten megkönyörült rajta, aki magányosan, a csendben kereste őt”.[32] Aki útra kel, hogy tegye a jót, az már közeledik Istenhez, és már élvezi az ő segítségét, mert az isteni világosság természetéhez tartozik, hogy megvilágosítja szemünket, miközben mi úton vagyunk a szeretet teljessége felé.
A hit és a teológia
36. Mivel a hit világosság, arra hív, hogy hatoljunk benne egyre előbbre, hogy egyre többet fedezzünk fel abból a horizontból, amelyet megvilágít, és egyre jobban ismerjük meg azt, amit szeretünk. E vágyból születik a keresztény teológia. Mindebből világosan látszik, hogy teológia lehetetlen hit nélkül, s hozzátartozik a hit fejlődéséhez, amely keresi Isten – csúcspontját Krisztus misztériumában elérő – kinyilatkoztatásának egyre mélyebb megértését. Ennek első következménye, hogy a teológiában nem pusztán szellemi erőfeszítésről van szó a kutatás és megismerés érdekében, ahogy a természettudományoknál történik. Isten nem redukálható egy tudomány tárgyává. Ő alany, aki megismerteti és személyes kapcsolatban tárja fel önmagát. Az igazi hit az észt arra indítja, hogy táruljon fel az Istentől érkező világosság előtt, hogy az igazság iránti szeretettől vezérelve mélyebben ismerhesse meg Istent. A nagy középkori tudósok és teológusok kimutatták, hogy a teológia – mint a hit tudománya – részesedés abban az ismeretben, amelyet Isten birtokol önmagáról. A teológia tehát nemcsak Istenről szóló beszéd, hanem mindenekelőtt az Istentől hozzánk intézett szó befogadása és mélyebb megértésének keresése: annak a szónak, amelyet Isten mond ki önmagáról, mert ez örök, közösségi dialógus, és megengedi az embernek, hogy részt vegyen benne.[33] A teológiának tehát része az alázat, amely engedi, hogy Isten „megérintse”; tudja a maga korlátait a misztérium színe előtt, és törekszik arra, hogy az ész sajátos módszerével vizsgálja e misztérium kifürkészhetetlen gazdagságát.
Továbbá a teológia osztozik a hit egyházias jellegében; világossága az Egyháznak mint hívő alanynak a világossága. Ez egyrészt magában foglalja azt, hogy a teológiának a keresztény hit szolgálatában kell állnia: alázatosan kell őriznie, és el kell mélyítenie mindenki, főként a legegyszerűbb emberek hitét. Ezen túlmenően, mivel a hitből él, a teológia a pápa és a vele közösségben lévő püspökök tanítóhivatalát nem tekintheti idegen, szabadságát korlátozó fórumnak, hanem úgy kell kezelnie, mint egyik belső alkotórészét, hiszen a tanítóhivatal biztosítja a kapcsolatot az eredeti forrásokkal, és a hozzáférést Krisztus szavához a maga teljes épségében.
Az Egyház, hitünk anyja
37. Aki megnyílt Isten szeretete előtt, meghallotta az ő hangját és megkapta az ő világosságát, ezt az ajándékot nem tarthatja meg magának. Mivel a hit hallás és látás, így továbbadása is szóként és világosságként történik. Amikor Pál apostol a korintusiakhoz szólt, éppen ezt a két képet használta. Egyrészt ezt mondja: „Mivel a hitnek bennünk is ugyanaz a szelleme él, mint amiről írva van: »Hittem, azért beszéltem«, mi is hiszünk, s azért beszélünk” (2Kor 4,13). A kapott szó válasszá, vallomássá válik; így szólal meg mások felé, és hívja őket a hitre. Másrészt Szent Pál a világosságra is hivatkozik: „Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által” (2Kor 3,18). Ez a világosság arcról arcra tükröződik, mint ahogy Mózes magán viselte Isten dicsőségének fényét, miután beszélt vele: „Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete [Jézus] Krisztus arcán felragyogjon nekünk” (2Kor 4,6). Jézus világossága ragyog a keresztények arcán, mintegy tükörben, és így terjed; így érkezett el hozzánk is, hogy mi is részesedhessünk ebben a látásban, és tükrözzük másoknak az ő világosságát, mint ahogy a húsvéti liturgiában a nagy gyertyáról meggyújtjuk a kis gyertyákat. A hit – mondhatjuk – érintkezéssel terjed, személytől személyig, miként egyik kanóc a másiktól lobban lángra. A keresztények a maguk szegénységében olyan termékeny magot vetnek el, amely nagy fává terebélyesedik, és be tudja tölteni gyümölcsével a földet.
38. A hit, amely a térben minden ember számára ragyog, bárhol éljen is, az idő tengelye mentén is terjed nemzedékről nemzedékre. A hit ugyanis egy olyan találkozásból születik, amely a történelemben jön létre, és megvilágosítja utunkat az időben; a századok folyamán tovább kell adni. Tanúságtételek megszakítatlan láncolatán át érkezik el hozzánk Jézus arca. Miként lehetséges ez? Miként lehetünk bizonyosak abban, hogy az „igazi Jézussal” találkozunk századokon át? Ha az ember elszigetelt egyed volna, ha csak a saját, egyedi „énünkből” akarnánk kiindulni, mint aki önmagában akarja megtalálni megismerésének bizonyosságát, ez a bizonyosság lehetetlen volna. Magamtól képtelen vagyok meglátni azt, ami tőlem annyira távoli korszakban történt. De az emberi megismerésnek nem ez az egyetlen módja. A személy mindig kapcsolatokban él. Másoktól ered, másokhoz tartozik, élete a másokkal való találkozásokban növekszik. A megismerés, még az önismeretünk is kapcsolatokra épül, az előttünk éltekhez kötődik: elsősorban a szüleinkhez, akiktől az életet és a nevünket kaptuk. Maga a nyelv, a szavak, amelyekkel kifejezzük életünket és önmagunkat, másokon keresztül érkezett hozzánk, mások emlékezete tartotta életben. Önismeretünk csak akkor lehetséges, ha részesedünk egy nagyobb emlékezetben. Így történik a hitben is, amely a teljességre vezeti el az emberi megértést. A hit múltja, Jézus szeretetének az a tette, amely új életet fakasztott a világban, mások, a tanúk emlékezetében érkezett el hozzánk; elevenen őrizte az egyetlen emlékező alany, az Egyház. Az Egyház anya, aki megtanít bennünket a hit nyelvén beszélni. Szent János hangsúlyozta ezt a szempontot evangéliumában, összekapcsolva a hitet és az emlékezést, s mindkettőt a Szentlélek tevékenységéhez kötötte, aki, ahogyan Jézus mondja, „eszetekbe juttat mindent” (Jn 14,26). A Szeretet – aki a Szentlélek, és aki az Egyházban él – fogja egybe az időket és tesz bennünket Jézus kortársaivá, s ezáltal lesz vezetőnk utunkon a hitben.
39. Egyedül nem lehet hinni. A hit nem csupán a hívő bensőjében élő egyéni döntés; nem elszigetelt kapcsolat a hívő „énje” és az isteni „te” között, az öntörvényű alany és Isten között. A hit természete szerint kitárul a „mi” felé, mindig az Egyház közösségén belül él. A Credo keresztségkor imádkozott dialogizáló formája emlékeztet erre. A hit felhívásra adott feleletként, egy olyan szóra adott válaszként fejeződik ki, amelyet meg kell hallani, és nem tőlem ered, ezért kapcsolódik egy dialógusba, s nem lehet csak az egyénből kiinduló vallomás. Csak azért válaszolhatjuk egyes szám első személyben, hogy „hiszek”, mert egy nagy közösséghez tartozunk, mert azt is mondjuk, hogy „hiszünk”. Ez az egyházias „mi” iránti nyitottság az Isten szeretetére jellemző nyitottságot követi, ami nemcsak az Atya és Fiú „én” és „te” kapcsolata, hanem a Szentlélekben „mi” is, személyek közössége. Íme, ezért nincs soha egyedül, aki hisz, s ezért törekszik a hit terjedni, másokat is meghívni a maga örömére. Aki megkapja a hitet, felfedezi, hogy kitágulnak saját „énjének” terei, új kapcsolatok keletkeznek benne, amelyek gazdagítják az életet. Tertullianus hatásosan fejezte ki mindezt, amikor a katekumenről beszélt, akit „az újjászületés fürdője után” fogadnak az Anya házában, hogy kitárja karját, s mint akit befogadtak egy új családba, együtt imádkozza a miatyánkot testvéreivel.[34]
A szentségek és a hit továbbadása
40. Az Egyház, mint minden család, átadja gyermekeinek mindazt, aminek az emlékezetét őrzi. Hogyan kell ezt tenni, hogy semmi el ne vesszen, sőt a hit örökségében minden egyre elmélyüljön? Az Egyházban a Szentlélek segítségével őrzött apostoli hagyomány által vagyunk eleven kapcsolatban az alapvető emlékezéssel. „Amit pedig az apostolok áthagyományoztak – tanítja a II. Vatikáni Zsinat – tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.”[35]
A hitnek ugyanis olyan környezetre van szüksége, amelyben tanúskodni lehet róla és közölni lehet, s e környezetnek megfelelőnek és arányosnak kell lennie azzal, amit közölnek. Egy merőben elméleti tanítás továbbadásához talán elég egy könyv, vagy a szájhagyomány ismételgetése. De amit az Egyházban közlünk, amit az élő hagyományban adunk tovább, az egy új világosság, amely az élő Istennel való találkozásból fakad, a személyt a középpontjában, a szívében érintő, egész elméjét, akaratát, érzelemvilágát betöltő világosság, amely élő kapcsolatokra nyitja meg a személyt az Istennel és a többiekkel való közösségben. Egy ilyen teljesség átadásához különleges eszközre van szükség, amely megmozgatja a teljes személyt: testét és lelkét, bensőjét és kapcsolatait egyaránt. Ezek az eszközök az Egyház liturgiájában ünnepelt szentségek. Bennük életkorhoz és helyekhez kötött, minden érzéknek szóló, megtestesült emlékezetet közlünk; a teljes személy úgy vesz részt benne, mint egy élő közösség tagja. Ezért ha igaz, hogy a szentségek a hit szentségei,[36] akkor azt is állítanunk kell, hogy a hitnek szentségi struktúrája van. A hit ébredése az emberi élet és a keresztény lét új érzékének ébredésével történik, és megmutatja, hogy a látható és az anyagi valóság hogyan nyílik meg az örök misztérium előtt.
41. A hit átadása elsősorban a keresztség által történik. Úgy tűnhet, hogy a keresztség csak a hit megvallásának egyik módja, pedagógiai fogás azok számára, akiknek képekre és gesztusokra van szükségük, de igazában el is lehetne tekinteni tőle. Szent Pál azonban a keresztséggel kapcsolatban arra figyelmeztet, hogy ez nem így van. Azt mondja, hogy „a keresztségben eltemetkeztünk Krisztussal együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is új életben járjunk” (Róm 6,4). A keresztségben új teremtménnyé, Isten fogadott gyermekeivé leszünk. Továbbá az apostol állítja, hogy a keresztény emberre egy „tanítási formát” (tüposz didakhész) bíztak, amelynek szívből engedelmeskedik (vö. Róm 6,17). Azaz az ember a keresztségben kap egy tant, amelyet vallania kell, és egy konkrét, az egész személyt igénylő életformát, és elindítják a jó felé. Új környezetbe helyezik át, rábízzák erre az új környezetre, egy új közösségi magatartásra az Egyházban. Így a keresztség arra emlékeztet, hogy a hit nem elszigetelt, egyéni akció, nem olyan aktus, amelyet az ember csak a saját erőire számítva végre tud hajtani, hanem amit kapni kell, belépve az egyházi közösségbe, amely közvetíti Isten ajándékát: senki sem kereszteli meg önmagát, mint ahogy senki sem hozza világra önmagát. Bennünket megkereszteltek.
42. Melyek a keresztség elemei, amelyek bevezetnek ebbe az új „tanítási formába”? – A katekumenre mindenekelőtt lehívják a Szentháromság nevét: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Ezáltal mindjárt kezdetben a hit útjának összefoglalását kínálják neki. Isten, aki meghívta Ábrahámot, és azt akarta, hogy Ábrahám a saját Istenének nevezze őt; Isten, aki kinyilatkoztatta nevét Mózesnek; Isten, aki Fia elküldésével teljesen kinyilatkoztatta nevének misztériumát, a megkeresztelt embernek új, gyermeki identitást ajándékoz. Így jelenik meg a keresztelés közben történő vízben való alámerítés jelentése: a víz egyidejűleg a halál szimbóluma – mely arra hív, hogy a megtérés által hagyjuk el „énünket” egy nagyobb „én” felé történő megnyílásban –, de az életnek, az ölnek is szimbóluma, amelyben újjászületünk, követve Krisztust a maga új életében. Így a vízbe merítés által a keresztség a hit megtestesült struktúrájáról beszél. Krisztus tevékenysége személyes voltunkban érint azáltal, hogy gyökeresen átalakít, Isten fogadott gyermekeivé, az isteni természet részeseivé tesz bennünket; minden kapcsolatunkat, a világban és a kozmoszban elfoglalt helyünket is átalakítja azzal, hogy mindezt kitárja a maga közösségi élete előtt.
A keresztségnek ez a sajátos átalakító ereje segít megértenünk a katekumenátus fontosságát. Mivel napjainkban a régóta keresztény gyökerű társadalmakban is egyre több felnőtt közeledik a keresztség szentségéhez, a katekumenátus különösen jelentős az új evangelizáció számára: a keresztségre, az egész élet Krisztusban történő átformálására előkészítő út. A keresztség és a hit összefüggésének megértéséhez segítséget nyújthat Izajás próféta egy sora, amelyet a régi keresztény irodalomban összekapcsoltak a keresztséggel: „A sziklák erőssége az ő menedéke, […] a vizei hűségesek” (Iz 33,16)[37]. A megkeresztelt ember, akit kimentettek a halál vizéből, megvethette lábát az „erős sziklán”, mert megtalálta azt a szilárd alapot, amelyre ráhagyatkozhat. Így a halál vize átalakult az élet vizévé. A görög szöveg pisztoszt, „hűséges” vizet mond. A keresztség vize hűséges, mert ráhagyatkozhatunk, mert sodrása beáramoltat Jézus szeretetének erőterébe, aki életünk útján a biztonság forrása.
43. A keresztség szertartása, újjászületésként történő felfogása, amelyben új nevet és új életet kapunk, segít megérteni a gyermekkeresztség jelentését és fontosságát. A csecsemő még nem képes a hitet befogadó szabad cselekedetre, egyedül nem tudja megvallani a hitet, ezért tesznek vallomást a nevében szülei és keresztszülei. A hitet az Egyház közösségében éljük meg, amely beleszövődik egy közös „mi”-be. A csecsemőt ölbe vehetik mások, a szülei és keresztszülei, befogadhatják a saját hitükbe, amely az Egyház hite, melyet a szertartás közben az apa kezébe adott égő gyertya jelképez. A keresztség szertartása megmutatja, hogy milyen fontos az Egyház és a család együttműködése a hit továbbadásában. Szent Ágoston szerint a szülők hivatása nemcsak annyi, hogy gyermekeket hozzanak a világra, hanem Istenhez is el kell vezetniük őket, hogy a keresztség által újjászülessenek Isten gyermekeivé, és megkapják a hit ajándékát.[38] Így az élettel együtt megadatik nekik az élet alapvető irányultsága, és egy eljövendő jó biztonsága; olyan irányultság, amelyet tovább erősít a bérmálás szentségében a Szentlélek pecsétje.
44. A hit szentségi természete leginkább az eucharisztiában mutatkozik meg. Az eucharisztia a hit drága tápláléka, valóságos találkozás a jelen lévő Krisztussal a szeretet legnagyobb tettében, az ő életet fakasztó önátadásában. Az eucharisztiában találjuk meg annak a két tengelynek a találkozási pontját, amelyek mentén a hit a maga útját járja. Egyik a történelem tengelye: az eucharisztia emlékező cselekedet, a misztérium megjelenítése, amelyben a múlt – mint a halál és a feltámadás eseménye – megmutatja a maga képességét arra, hogy kitáruljon a jövő felé és elővételezze a végső teljességet. A liturgia erre emlékeztet az üdvösség misztériumainak „mai napjával”. A másik az a tengely, amely a látható világból a láthatatlanba vezet. Az eucharisztiában tanuljuk meglátni a valóság mélységét. A kenyér és a bor átváltozik Krisztus testévé és vérévé, aki a maga Atya felé vezető húsvéti útján jelenik meg; ez a mozgás visz be minket testestől-lelkestől az egész teremtett világ Istenben való beteljesedésébe vezető mozgásába.
45. A szentségek kiszolgáltatásában az Egyház különösen a hitvallással adja tovább a maga emlékezését. A hitvallásban nem csak elvont igazságokkal való egyetértés kifejezése történik. Épp ellenkezőleg: a hitvallásban az egész élet kel útra az élő Istennel való teljes közösség felé. Elmondhatjuk, hogy a Credóban a hívőt arra hívják, hogy lépjen be a megvallott misztériumba, és engedje, hogy amit vall, az átformálja. Hogy ez mit jelent, annak megértéséhez mindenekelőtt gondoljuk meg a Credo tartalmát. Szentháromságos szerkezete van: az Atya és a Fiú a szeretet Lelkében egyesül. A hívő ezzel azt állítja, hogy a létezés középpontja, mindenek legmélyebb titka, az isteni közösség. Továbbá a Credóban krisztológiai hitvallás is van: felsorolja Jézus életének misztériumait egészen a halálig, feltámadásig és mennybemenetelig, várva végső, dicsőséges eljövetelét. Azt mondja tehát, hogy a háromságos Isten, az Atya és a Fiú szeretetközössége a Lélekben képes átölelni az emberi történelmet, képes bevinni azt a maga isteni életébe, amelynek forrása és végső célja az Atya. Aki megvallja a hitet, látja, hogy részese az igazságnak, amelyet vall. A Credo nem mondható el igazán anélkül, hogy az ember át ne alakulna attól, amit mond, hogy el ne merülne az őt átölelő szeretet történetében, amely kitágítja őt azáltal, hogy egy nagyobb közösségnek, annak a végső alanynak a részesévé teszi, aki a Credót mondja – vagyis az Egyháznak. Minden igazság, amit csak hiszünk, a hit új életének, mint az élő Istennel való közösség útjának misztériumáról beszél.
A hit, az imádság és a tízparancsolat
46. Még két további elem lényeges az Egyház emlékezetének hűséges továbbadásában. Az első az Úr imádsága, a miatyánk. Benne tanulja a keresztény ember, hogyan osztozhat Krisztus spirituális tapasztalatában, és kezd Krisztus szemével látni. Az Atya egyszülött Fiától elindulva, aki világosság a világosságtól, mi is megismerjük Istent, és fel tudjuk kelteni a vágyat másokban is, hogy közeledjenek hozzá.
Másodikként fontos a hit és a tízparancsolat közötti kapcsolat. Említettük már, hogy a hit útként jelenik meg, amelyen végig kell mennünk, s mely az élő Istennel való találkozással kezdődik. Ezért a tízparancsolat a hit, az üdvözítő Istenre való teljes ráhagyatkozás világosságánál kapja meg a maga legmélyebb igazságát, melyet bevezető szavai tartalmaznak: „Én vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről” (Kiv 20,2). A tízparancsolat nem tilalmak gyűjteménye, hanem konkrét eligazítás arra nézve, hogyan kell kijönni a magába zárkózott, önző „én” pusztájából, és hogyan lehet párbeszédet kezdeni Istennel, hagyva, hogy átöleljen az ő irgalmassága, azért, hogy hordozzuk irgalmasságát. A hit így megvallja Isten szeretetét, mindenek forrását és fenntartóját, hagyja, hogy ez a szeretet mozgassa, hogy eljusson az Istennel való közösség teljességére. A tízparancsolat úgy jelenik meg, mint a hála útja, a szeretet válasza, mely azért lehetséges, mert a hitben megnyíltunk Isten irántunk való átformáló szeretete előtt. Ez az út új megvilágítást nyer mindattól, amit Jézus a hegyi beszédben tanít (vö. Mt 5–7. fej.)
Ezzel érintettem azt a négy összetevőt, amelyek összefoglalják az Egyház által továbbadott emlékezet kincsét: a hitvallás, a szentségek ünneplése, a tízparancsolat útja és az imádság. Az Egyház katekézise hagyományosan ezek köré szerveződött, beleértve A Katolikus Egyház katekizmusát is, amely alapvető eszköz azon egységesítő tevékenységhez, amellyel az Egyház közli a hit teljes tartalmát, „mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz”.[39]
A hit egysége és épsége
47. Az Egyház idő- és térbeli egysége a hit egységéhez kötődik: „Egy a test és egy a Lélek, […] egy a hit” (Ef 4,4–5). Ma közös erőfeszítésben, közös célban, a sorsközösségben és a jóakaratban megvalósíthatónak látszik az emberek egysége. De sokkal jobban nehezünkre esik egységet létrehozni az igazságban. Úgy látjuk, hogy egy ilyen egység ellenkezne a gondolkodás szabadságával és a személy autonómiájával. Ezzel szemben a szeretet tapasztalata azt mondja, hogy épp a szeretetben lehetséges egyfajta közös látás, hogy a szeretetben tanuljuk meg a másik szemével látni a valóságot, s ez nem elszegényíti, hanem éppen gazdagítja látásunkat. Az igazi, az isteni mértékű szeretet igényli az igazságot, és az igazság – aki Jézus Krisztus – közös látásában válik maradandóvá és méllyé.
Ez a hit öröme is, a látás egysége egy testben és egy lélekben. Ezért mondhatta Nagy Szent Leó: „Ha a hit nem egy, nem is hit.”[40]
Mi a titka ennek az egységnek? Először is: a hit egy, a megismert és megvallott Isten egysége miatt. A hitnek minden ágazata őrá vonatkozik, utak az ő létének és tevékenységének megismerésére, ezért olyan egységük van, amely felülmúl minden általunk elgondolható egységet; egységük gazdagító, mert közli magát velünk, és „eggyé” tesz bennünket.
Másodszor: egy a hit, mert az egyetlen Úrra, Jézus életére, velünk megosztott konkrét történetére vonatkozik. Ezt már Lyoni Szent Irenaeus tisztázta a gnosztikus eretnekekkel szemben. Ők azt állították, hogy kétféle hit van: egy kidolgozatlan, tökéletlen, az együgyűek hite, amely megmarad Krisztus testének és titkai szemlélésének szintjén. A másik hit mélyebb és tökéletes, a beavatottak szűk köre számára fenntartott igazi hit, amely az értelemmel fölemelkedik Jézus teste irányába, az ismeretlen isteni misztériumok felé. E törekvéssel szemben – amely ma is vonzó és napjainkban is vannak követői – Szent Irenaeus hangsúlyozza, hogy a hit csak egy, mely mindig a megtestesülés konkrét pontján halad át, anélkül, hogy valaha is meghaladná Krisztus testét és történetét, tekintettel arra, hogy Isten benne akarta teljesen kinyilatkoztatni önmagát. Ezért a hitben nincs különbség „a hitről hosszan beszélni képes” és „a róla csak keveset mondani képes” ember között, a tehetséges és a tehetségtelen között, mert sem az első nem tudja bővíteni, sem az utóbbi nem tudja csökkenteni a hitet.[41]
Végül: a hit egy, mert az egész Egyház osztozik benne, és az Egyház egy test és egy lélek. Annak az egy alanynak közösségében, aki az Egyház, közös látást kapunk. Amikor ugyanazt a hitet valljuk, egy és ugyanazon sziklára támaszkodunk, a szeretet ugyanazon Szentlelke formál bennünket, ugyanazt a világosságot sugározzuk, és közös a látásunk a valóság átlátására.
48. Mivel tehát egy a hit, teljesen tisztán és a maga teljességében kell megvallanunk. Éppen ezért, mert a hit minden ágazata egységet alkot, egynek a tagadása – még ha az jelentéktelennek látszana is – az egész tagadásával egyenértékű. Minden korszak találhat a hitben könnyebben és nehezebben elfogadható tételeket: ezért fontos az éber felügyelet arra, hogy az egész hitletétemény továbbadassék (vö. 1Tim 6,20), hogy megfelelő módon vigyázzanak a hitvallás minden szempontjára. Amennyiben ugyanis a hit egysége az Egyház egysége, elvenni valamit a hitből egyúttal a közösség igazságának megcsonkítása is. Az egyházatyák a hitet úgy írták le, mint egy testet, az igazság testét, melynek különféle tagjai vannak Krisztus testéhez hasonlóan, és annak meghosszabbításaként az Egyházban.[42] A hit sértetlenségét a szűz Egyház képéhez, Krisztus iránti menyasszonyi szeretete hűségéhez is kötötték: károsítani a hitet az Úrral való közösség károsítását jelenti.[43] A hit egysége tehát egy élő szervezet egysége, amint ezt helyesen hangsúlyozta Boldog John Henry Newman, amikor ismertetőjegyei közé sorolta a tanítás időbeli folytonosságát, képességét, mindannak magáévá tételére – megtisztítására és tökéletesítésére –, amit új környezetekben talál azokban a kultúrákban, amelyekben megjelenik.[44] A hit azért mutatkozik egyetemesnek, katolikusnak, mert világossága egyre nő az egész történelem és az egész kozmosz megvilágosítására.
49. A hit egységének és sértetlen továbbadásának szolgálatára adta az Úr Egyházának az apostoli jogfolytonosság ajándékát. Ez garantálja az Egyház emlékezetének folytonosságát, és teszi lehetővé annak a forrásnak a biztonságos elérését, amelyből a hit fakad. Az eredettel való kapcsolatot tehát eleven személyek garantálják, és ez megfelel annak az élő hitnek, amelyet az Egyház továbbad. A hit azoknak a tanúknak a hűségére támaszkodik, akiket az Úr választott ki erre a feladatra. Ezért a tanítóhivatal mindig az eredeti szó iránti engedelmességgel beszél, amelyre a hit alapszik, és megbízható, mert arra a szóra hagyatkozik, amelyet hallgat, őriz és előad.[45] Szent Pál, amikor Milétoszban búcsúzott az efezusi presbiterektől – ahogyan Szent Lukács az Apostolok cselekedeteiben elmondja –, arról tanúskodott, hogy teljesítette az Úrtól kapott feladatát, hogy hirdesse „Isten egész akaratát” (ApCsel 20,27). Az Egyház tanítóhivatalának köszönhetően ez az akarat sértetlenül érkezhetett el hozzánk, s ezzel együtt az öröm is, hogy teljes egészében teljesíthetjük.
A hit és a közjó
50. A patriarchák és az ószövetségi igazak történetét bemutatva, a Zsidóknak írt levél kiemeli hitük egyik lényeges vonását. Az ő hitük nemcsak úgy jelenik meg, mint út, hanem úgy is, mint építés, egy hely előkészítése, ahol az ember másokkal együtt tud lakni. Az első építő Noé, aki a bárkában meg tudta menteni a családját (vö. Zsid 11,7). Ezután megjelenik Ábrahám, akiről azt mondja, hogy hittel lakott sátorban, várva a szilárd alapokra épített várost (vö. Zsid 11,9–10). Ezután a hittel kapcsolatban megjelenik egy új megbízhatóság, egy új maradandóság, amelyet egyedül Isten tud ajándékozni. Ha a hívő ember az ámen-Istenre, a hűséges Istenre támaszkodik (vö. Iz 65,16), s ezáltal maga is maradandóvá válik, hozzátehetjük, hogy a hit maradandósága arra a városra is vonatkozik, amelyet Isten készít az embernek. A hit feltárja, hogy milyen maradandóak lehetnek a kapcsolatok az emberek között, ha Isten jelen van közöttük. Nem csupán belső szilárdságról, a hívő szilárd meggyőződéséről van szó; a hit megvilágosítja az emberek közötti kapcsolatokat is, mert a szeretetből származik és követi Isten szeretetének dinamikáját. A megbízható Isten megbízható várost ajándékoz az embereknek.
51. Épp a szeretettel való kapcsolatának köszönhetően (vö. Gal 5,6) a hit világossága az igazságosság, a jog és a béke konkrét szolgálatába szegődik. A hit Isten forrás jellegű szeretetével való találkozásból születik, amelyben megjelenik életünk értelme és jósága; s életünk oly mértékben kap világosságot, amennyire belép e szeretet nyitott dinamizmusába, azaz amennyiben úttá és gyakorlattá válik a szeretet teljessége felé. A hit világossága képes érvényesíteni az emberi kapcsolatok gazdagságát, alkalmasságukat a maradandóságra, megbízhatóságra, s arra, hogy gazdagítsák a közösségi életet. A hit világossága nem távolít el a világtól, nem idegenít el kortársaink konkrét elkötelezettségeitől. Megbízható szeretet nélkül valójában semmi sem képes egyesíteni az embereket. Egységük a hit nélkül csak a haszonra, a közös érdekekre, a félelemre, s nem a közös élet jóságára épülne, nem arra az örömre, amelyet a másik egyszerű jelenléte tud kiváltani. A hit teszi érthetővé az emberi kapcsolatok épülését, mert alapjukat és végső céljukat Istenben, az ő szeretetében látja, s ezzel megvilágosítja az építés művészetét, amely így a közjó szolgálatává lesz. Igen, a hit mindenki java, közjó, világossága nemcsak az Egyház belsejét világosítja meg, nem is csak a túlvilági örök város építését szolgálja, hanem segít építeni a társadalmainkat, úgyhogy reményteljes jövő felé vándorolhatunk. A Zsidóknak írt levél példát mond erre, amikor a hit emberei között megnevezi Sámuelt és Dávidot, akiknek a hit tette lehetővé, hogy „igazságot szolgáltassanak” (Zsid 11,33). Ez a kifejezés itt kormányzásuk igazságos voltára, a bölcsességre utal, amely békét hozott a népnek (vö. 1Sám 12,3–5; 2Sám 8,15). Karjuk az ég felé emelkedett, de közben a tevékeny szeretetben várost építettek olyan kapcsolatokra, amelynek alapja Isten szeretete.
A hit és a család
52. Miközben a Zsidóknak írt levél elmondja Ábrahám útját, amely az eljövendő város felé vezetett, említi az áldást, amelyet a szülők gyermekeiknek adtak át (vö. Zsid 11,20–21). Az első környezet, amelyben a hit megvilágosítja az emberek városát, a családban van. Mindenekelőtt a férfi és a nő szilárd egységére gondolok a házasságban. Ez az egység szeretetükből fakad, amely Isten szeretetének jele és jelenléte; a szexuális különbség értékének elismeréséből és elfogadásából, melynek következtében a házastársak egy testben egyesülhetnek (vö. Ter 2,24), és a Teremtő jóságának, bölcsességének és szerető tervének megnyilvánulásaként képesek új élet nemzésére. Erre a szeretetre alapozva ígérhet a férfi és a nő kölcsönös szerelmet egy olyan gesztussal, amely magába foglalja az egész életet, és sokban emlékeztet a hit tulajdonságaira. Örökké tartó szerelmet csak akkor lehet ígérni, ha az ember fölfedezi a saját elgondolásainál nagyobb tervet, amely fenntart és lehetővé teszi a teljes jövő odaajándékozását a szeretett személynek. A hit segít elfogadni teljes mélységében és gazdagságában a gyermekek nemzését, mert felismerteti benne a teremtő szeretetet, amely megajándékoz egy új személy misztériumával és ránk bízza azt. Így lett a hite által anyává Sára, arra támaszkodva, hogy Isten hűséges a maga ígéretéhez (vö. Zsid 11,11).
53. A családban a hit csecsemőkortól kezdve végigkíséri az embert minden életkorban: a kicsinyek megtanulják, hogy megbízhatnak szüleik szeretetében. Ezért fontos, hogy a szülők ápolják a közös jámborsági gyakorlatokat, amelyek segítik gyermekeik hitének érlelődését. Főleg a nagyobb gyermekeknek – akik a serdülés bonyolult, és a hit szempontjából gazdag és jelentős korszakát élik – kell érezniük a család és az egyházi közösség közelségét és figyelmességét hitük érlelődésének útján. Valamennyien láttuk, hogy az ifjúsági világtalálkozókon hogyan fejezik ki a hit örömét, az elkötelezettséget arra, hogy a hitük egyre szilárdabb és nagylelkűbb legyen. A Krisztussal való találkozás, a hozzá való kötődés és szeretetének irányítása kitágítja az élet horizontját: erős, meg nem csaló reménnyel ajándékozza meg. A hit nem a gyáva nép menedéke, hanem az élet kitágítása. Felfedeztet egy nagy meghívást, a szeretetre szóló hívást, és biztosít arról, hogy ez a szeretet megbízható, érdemes ráhagyatkozni, mert alapja Isten minden törékenységünknél erősebb hűsége.
A társadalmi élet világossága
54. A családban elsajátított és elmélyített hit minden társas kapcsolatot megvilágosító világossággá lesz. Mint Isten atyaságának és Isten irgalmasságának tapasztalata, kitágul a testvériségben. A modern korban próbálták megalkotni az emberek közötti egyenlőségre alapozott egyetemes testvériséget. Lassanként azonban megértettük, hogy ez a testvériség, melyből végső alapként hiányzik a közös Atyára való hivatkozás, nem tud fennmaradni. Vissza kell tehát térni a testvériség igazi gyökeréhez. A hit története kezdetétől fogva a testvériség története, bár nem mentes a konfliktusoktól. Isten hívja Ábrahámot, hogy hagyja el szülőföldjét, és azt ígéri neki, hogy nagy nemzetté teszi; nagy néppé, amelyen Isten áldása fog nyugodni (vö. Ter 12,1–3). Az üdvtörténet előrehaladtával az ember felfedezi, hogy Isten mindenkit testvérként akar részesíteni az egyetlen áldásban, amelynek teljessége Jézusban van, hogy valamennyien eggyé váljanak. Isten kimeríthetetlen szeretetét közli velünk Jézusban a testvér jelenlétében is. A hit megláttatja velünk, hogy minden emberben jelen van az áldás számunkra, azaz Isten arcának világossága világosít meg minket a testvér arcán.
Mennyi áldást hozott a keresztény hit látásmódja az emberek városának közösségi életük számára! A hitnek köszönhetően ismertük fel minden egyes személy páratlan méltóságát, amely az ókori világban nem volt ilyen nyilvánvaló. A II. században a pogány Kelszosz a keresztények szemére vetette, hogy merő képzelet és megtévesztés azt gondolni, hogy Isten az emberért teremtette a világot és a kozmosz csúcsára állította őt. Feltette a kérdést: „Ha azt mondod, hogy ezek az emberek számára nőnek – nyilván a növények, fák, füvek és bogáncs –, miért állítod, hogy inkább az ember számára nőnek, mint az értelem nélküli és vad állatok számára?”[46] „Tehát ha valaki az égből lenézne a földre, mit gondolna, vajon különböznek-e cselekvéseink a hangyákéitól és a méhekéitől?”[47] A bibliai hit középpontjában Isten szeretete áll, konkrét gondoskodása minden személyről; az ő üdvözítő terve, amely átöleli az egész emberiséget és a teljes teremtést, s a csúcspontja a megtestesülés, Jézus Krisztus halála és feltámadása. Ha ez a tény elhomályosul, elvész a támpont annak megkülönböztetésére, ami értékessé és egyetlenné teszi az ember életét. Elveszíti helyét a mindenségben, és lemondva erkölcsi felelősségéről felszívódik a természetben, vagy arra tör, hogy mindenkitől független önkényúr legyen, korlátlan manipulációs hatalmat tulajdonítva önmagának.
55. A hit mindezen túl, azzal hogy kinyilvánítja nekünk a teremtő Isten szeretetét, nagyobb tiszteletet ébreszt bennünk a természet iránt, mert felismerteti benne az Isten által írt grammatikát, és azt, hogy ránk bízta, hogy azért lakjunk benne, hogy műveljük és őrizzük. Segít megtalálni olyan fejlődési modelleket, amelyek nemcsak a hasznosságra és a haszonra épülnek, hanem ajándéknak tekintik a teremtett világot, amelynek valamennyien adósai vagyunk. Megtanít igazságos kormányzási formák kialakítására azzal, hogy elismerteti, hogy a tekintély Istentől származik és a közjó szolgálatára van rendelve. A hit tanítja a megbocsátás lehetőségét is, amelyhez gyakran időre, fáradságra, türelemre, törődésre van szükség; a megbocsátás akkor lehetséges, ha felfedezzük, hogy a jó mindig eredetibb és erősebb a rossznál; hogy az a szó, amellyel Isten állítja az életünket, mélyebb minden tagadásunknál. Másrészt, pusztán antropológiai meggondolás alapján is, az egység értékesebb a konfliktusnál; számolnunk kell a konfliktussal is, de az egységre vezető fejlődésben el kell jutnunk a megoldásához, a legyőzéséhez.
Ha a hit megfogyatkozik, fenyeget a veszedelem, hogy az élet alapjai is meggyengülnek, ahogyan a költő, Thomas Stearns Eliot figyelmeztet: „Talán szükségetek van arra, hogy valaki megmondja nektek, hogy azok a szerény eredmények, amelyek alapján kulturált társadalommal dicsekedtek, nehezen múlják felül a hitet, amelynek jelentőségüket köszönhetik?”[48] Ha kivonjuk a hitet városainkból, elvadul az egymás iránti bizalom, csak a félelem fog összetartani, és veszélybe kerül a stabilitás. A Zsidóknak írt levél mondja: „Isten nem szégyelli, hogy Istenüknek hívják, hiszen hazát készített nekik” (Zsid 11,16). A „nem szégyelli” kifejezéshez a nyilvános elismerés képzete társul, s azt akarja mondani, hogy Isten a maga konkrét tevékenységével, közöttünk való jelenlétével nyilvánosan megvallja kívánságát, hogy maradandóvá akarja tenni az emberek közötti kapcsolatokat. De nem mi vagyunk-e azok, akik szégyelljük Istennek nevezni Istenünket? Nem mi mulasztjuk-e el Istenünknek vallani őt közéletünkben, és megvalósítani a közélet értékeit, amelyeket ő lehetővé tesz? A hit megvilágosítja a társadalmi életet, kreatív világossága van minden új történelmi pillanat számára, mert minden eseményt az Atyával, mindenek forrásával és végső céljával hoz kapcsolatba, aki szeret minket.
Vigasztalás a szenvedésben
56. Amikor Szent Pál a korintusi hívők szorongatásairól és szenvedéseiről ír, hitét összekapcsolja az evangélium hirdetésével. Azt mondja ugyanis, hogy beteljesedik benne a Szentírás szava: „Hittem, ezért beszéltem” (2Kor 4,13). Az apostol a 116. zsoltárt idézi, amelyben a zsoltáros így kiált: „Akkor is hittem, amikor azt mondtam: nagyon szerencsétlen vagyok” (Zsolt 110,10). A hitről való beszéddel gyakran együtt jár a fájdalmas próbákról szóló beszéd, de Szent Pál éppen ezekben látja az evangélium meggyőzőbb hirdetését, mert a gyengeségben és a szenvedésben mutatkozik meg és fedezhető fel Isten ereje, amely legyőzi gyöngeségünket és szenvedésünket. Maga az apostol halálos veszélyben van, amely a keresztények számára életté válik (vö. 2Kor 4,7–12). A próbatétel órájában a hit világosít meg minket, és épp a szenvedésben és a gyöngeségben válik világossá, hogy „nem önmagunkat hirdetjük, hanem az Úr Jézus Krisztust” (2Kor 4,5). A Zsidóknak írt levél 11. fejezete a végén azokra hivatkozik, akik szenvedtek a hitért (vö. Zsid 11,35–38), akik között különleges helyet foglal el Mózes, aki magára vállalta Krisztus gyalázatát (vö. Zsid 11,26). A keresztény ember tudja, hogy a szenvedést nem lehet kiiktatni, de értelmet nyerhet, a szeretet tettévé válhat: ráhagyatkozás Isten kezére, aki nem hagy el minket, ezért a szenvedés időszaka a hitben és szeretetben való növekedés ideje lehet. Krisztusnak az Atyával való egységét – még a legnagyobb kínok közepette, a kereszten is (vö. Mk 15,34) – szemlélve tanulunk részesedni Jézus látásmódjában. Még a halál is megvilágosítást nyer, és úgy látható, mint a hit utolsó hívása, az utolsó „Jöjj ki a földedről!” (Ter 12,1), az utolsó „Jöjj!” felszólítás az Atyától, akire bizalommal hagyatkozunk, mert az utolsó lépésnél is megerősít minket.
57. A hit világossága nem feledteti el velünk a világ szenvedéseit. Hány hívő férfi és nő számára lettek a szenvedők a világosság közvetítői! Assisi Szent Ferenc számára a leprás, vagy Boldog Kalkuttai Teréz számára a szegényei. Ők megértették a szenvedőkben rejlő misztériumot. Hozzájuk közeledve nyilván nem tudtak megszüntetni minden szenvedést, nem is tudtak magyarázatot adni minden bajra. A hit nem olyan világosság, amely eloszlat minden sötétséget, hanem lámpás, amely mutatja az utat lépéseinknek az éjszakában, és ez elegendő a haladáshoz. Isten nem ad mindenre magyarázatot a szenvedő embernek, de felkínálja válaszát kísérő jelenlétében, egy olyan jó történetben, amely egyesül minden szenvedéstörténettel, hogy a világosság keskeny ösvényét mutassa meg benne. Krisztusban maga Isten akart osztozni velünk ezen az úton, és akarta felkínálni nekünk a látásmódját, hogy ezen az úton lássunk a világosságot. Krisztus az, aki a fájdalmat hordozva „a hit szerzője és beteljesítője” (Zsid 12,2).
A szenvedés arra emlékeztet, hogy a hit közjónak tett szolgálata mindig a remény szolgálata, amely előre tekint, tudván, hogy társadalmunk csak Istentől, csak a Krisztusban érkező jövőben találhat megbízható és tartós alapot. Ebben az értelemben a hit a reményhez kötődik, mert akkor is, ha földön lakásunk sátra leomlik, van egy örök hajlék, amelyet Isten már elkezdett építeni Krisztusban, az ő testében (vö. 2Kor 4,16–5,5). A hit, a remény és a szeretet (caritas) (vö. 1Tessz 1,3; 1Kor 13,13) természete szerint arra késztet, hogy útközben, hazafelé azon város felé, „amelynek tervezője és építője maga Isten” (Zsid 11,10), tegyük magunkévá minden ember aggodalmát, mert „a remény nem csal meg” (Róm 5,5).
A hittel és a szeretettel (caritas) egységben a remény biztos jövő felé irányít bennünket, amelynek egészen más távlatai vannak, mint a világ bálványai által felkínált illúzióknak, s új erőt és új lendületet ad a mindennapi életnek. Ne szégyelljük a reményt, ne hagyjuk, hogy közvetlen javaslatok és megoldások – amelyek „széttördelik” az időt és térré alakítják – kiüresítsék és leblokkoljanak az úton. Az idő mindig felülmúlja a teret. A tér megmerevíti a folyamatokat, az idő ellenben a jövő felé lendíti, és arra késztet, hogy reménnyel járjunk az úton.
Boldog, aki hitt (Lk 1,45)
58. A magvető példabeszédében Szent Lukács idézi Jézus szavait, amelyekkel megmagyarázza a „jó föld” jelentését: ők azok, „akik tiszta és jó szívvel hallgatják a tanítást, meg is tartják és kitartásukkal gyümölcsöt teremnek” (Lk 8,15). Lukács evangéliumának szövegösszefüggésében a tiszta és jó szívre való hivatkozás a meghallott és megtartott szóval kapcsolatban burkoltan Szűz Mária hitének képét adja. Ugyanez az evangélista beszél Mária emlékezetéről is, arról, hogyan őrizte a szívében mindazt, amit hallott és látott, úgy, hogy a szó termést hozott életében. Az Úr anyja a hit tökéletes ikonja, ahogyan Szent Erzsébet mondja: „Boldog, aki hitt” (Lk 1,45).
Máriában, Sion leányában teljesedik be az Ószövetség hitének hosszú története. Sárával kezdve sok hívő asszony történetét mondja el, akik a patriarchák oldalán Isten ígérete teljesedésének és az új élet fakadásának a helyei voltak. Az idők teljességében Isten szava Máriához szólt, ő pedig teljes valójával befogadta a szívébe, hogy testet ölthessen benne és megszülethessék, mint az emberek világossága. Szent Jusztinosz vértanúnak a Párbeszéd a zsidó Trifónnal című művében van egy szép kifejezése, amelyben azt mondja Máriáról, hogy az angyali üdvözlet hallatára „hit és öröm” fogant meg benne.[49] Jézus anyjában ugyanis a hit gyümölcsözőnek bizonyult, és amikor a mi lelki életünk gyümölcsöt hoz, betelünk örömmel, ami a hit nagyságának legnagyobb jele. Földi életében Mária Fiát követve a hit zarándokútját járta.[50] Így Máriában az Ószövetség hitének útja fölvétetett Krisztus követésébe, és átformálódott azáltal, hogy részese lett Isten megtestesült Fia látásmódjának.
59. Elmondhatjuk, hogy a Boldogságos Szűz Máriában megvalósult az, amit az előzőkben hangsúlyoztam, tudniillik, hogy a hívő embert teljesen áthatja a hitvallása. Mária Jézussal való kapcsolata által szorosan kapcsolódik ahhoz, amit hiszünk. Mária szűzi foganásában Krisztus istenfiúságának világos jelét kapjuk. Krisztus örök születése az Atyában van, ő a szó teljes és kizárólagos értelmében a Fiú, ezért születik az időben férfi közbejötte nélkül. Mivel ő a Fiú, Jézus a világnak új kezdetet és új világosságot tud hozni, Isten hűséges szeretetének teljességét, aki odaadja magát az embereknek. Másrészt Mária valóságos anyasága Isten Fia számára valóságos emberi történetet biztosított, valóságos testet, amelyben meghalhatott a kereszten és feltámadhatott a halálból. Mária elkíséri őt egészen a keresztig (vö. Jn 19,15), ahonnan anyasága kiterjed Fiának minden tanítványára (vö. Jn 19,26–27). Jézus feltámadása és mennybemenetele után Mária jelen van a Cönákulumban is, hogy az apostolokkal együtt imádkozzon a Szentlélek ajándékáért (vö. ApCsel 1,14). Az Atya és a Fiú egymás iránti szeretete a Szentlélekben végigkísérte történelmünket; Krisztus magához vonz, hogy üdvözíthessen bennünket (vö. Jn 12,32). A hit középpontjában Jézusnak, Isten Fiának megvallása áll, aki asszonytól született, aki a Szentlélek ajándékaként bevezet minket a fogadott fiúságba (vö. Gal 4,4–6).
60. Forduljunk imádsággal Máriához, az Egyház és hitünk anyjához:
Ó, Anyánk, segítsd hitünket!
Nyisd meg hallásunkat a szóra, hogy felismerjük Isten hangját és az ő hívását.
Ébreszd föl bennünk a vágyat, hogy elhagyva földünket és befogadva az ő ígéreteit, kövessük az ő lépteit.
Add, hogy megérintsen bennünket az ő szeretete, hogy mi a hittel meg tudjuk érinteni őt.
Segíts, hogy teljesen ráhagyatkozzunk, higgyünk az ő szeretetében, főként a szorongatás és a kereszt óráiban, amikor a hitünknek érettebbé kell válnia. Ültesd el hitünkbe a Feltámadott örömét.
Emlékeztess minket, hogy aki hisz, soha nincs egyedül.
Taníts minket Jézus szemével látni, hogy ő legyen a világosság utunkon. S hogy a hit e világossága egyre növekedjék bennünk, mindaddig, amíg el nem jön az alkony nélküli nappal, aki maga Krisztus, a te Fiad, a mi Urunk!
Kelt Rómában, Szent Péternél, 2013. június 29-én, Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepén, pápaságom első évében.
FERENC
JEGYZETEK:
[1] Dialogus cum Tryphone Iudaeo, 121,2: PG 6, 758.
[2] Alexandriai Kelemen, Protrepticus, IX: PG 8, 195.
[3] Brief an Elisabeth Nietzsche (1865. VI. 11.), in: Werke in drei Bänden, München, 1954, 953 köv.
[4] Paradicsom XXIV, 145–147.
[5] Acta Sanctorum, Iunii, I, 21.
[6] „Igaz, hogy zsinat kifejezetten nem beszél a hitről, de dokumentumainak minden oldala arról szól; elismeri élő és természetfeletti jellegét, feltételezi sértetlenül ép és erős voltát, és rá építi egész tanítását. Elég emlékeztetnünk a zsinati tanításra, […] hogy észrevegyük azt a lényegi fontosságot, amelyet a zsinat az Egyház hagyományos tanításával összhangban a hitnek tulajdonít; az igaz hitnek, amelynek forrása Krisztus, csatornája pedig az Egyház tanítóhivatala” (VI. Pál, Általános kihallgatás 1967. március 8-án, in: Insegnamenti V [1967], 705).
[7] Vö. pl. I. Vatikáni Zsinat, Dei Filius konstitúció, 3. fej. (DS 3008–3020); II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum konstitúció, 5; A Katolikus Egyház katekizmusa, 153–165.
[8] Vö. Catechesis V, 1: PG 33, 505A.
[9] In Psal., 32, II, s. I, 9: PL 36, 284.
[10] M. Buber, Die Erzählungen der Chassidim, Zürich, 1949, 793.
[11] Émile, Paris, 1966, 387.
[12] Lettre à Christophe de Beaumont, Lausanne, 1993, 110.
[13] Vö. In Ioh. Evang., 45, 9: PL 35, 1722–1723.
[14] II. rész, IV.
[15] De continentia, 4, 11: PL 40, 356.
[16] Vom Wesen katholischer Weltanschauung (1923), in: Unterscheidung des Christlichen. Gesammelte Studien 1923–1963, Mainz, 1963, 24.
[17] XI, 30, 40: PL 32, 825. [Városi István fordításában idézzük a teljes részletet: „Megkapaszkodom majd és gyökeret verek Benned, ősmintámban, igazságodban. Nem szenvedek ott emberi szájak kérdése miatt. Bűnös betegségükben többre szomjaznak az emberek, mint amit értenének. Untalan szajkózzák: »Mit művelt Isten, mielőtt alkotta az eget és a földet?” Vagy: »Mi jutott eszébe, hogy teremtsen valamit, holott előzőleg sohasem teremtett?« Add meg, Uram, nekik a kegyelmet, hogy jól gondolják meg mondókájukat. Jöjjenek rá, hogy nincs ott »sohasem«, ahol idő sincsen. Ha tehát mondják: »sohasem teremtett«, mi mást mondanak, mint hogy időben sohasem teremtett? Értsék meg végre, hogy teremtmény nélkül idő sem lehet, s hagyják abba az efféle balga szószátyárkodást. Azok felé feszüljenek ők is, amik előttük vannak, és vegyék eszükbe: Te minden idők előtt minden idők örök Alkotója vagy, nincs teremtmény és nincsen Veled örök idő, ha mindjárt idők fölött álló volna is.” – A ford.]
[18] Vö. uo., 825–826.
[19] Vö. Vermischte Bemerkungen / Culture and Value, G. H. von Wright (ed.), Oxford, 1991, 32–33; 61–64.
[20] Homiliae in Evangelia, II, 27, 4: PL 76, 1207.
[21] Vö. Expositio super Cantica Canticorum, XVIII, 88: CCL, Continuatio Mediaevalis 87, 67.
[22] Uo., XIX, 90: CCL, Continuatio Mediaevalis 87, 69.
[23] „A kinyilatkoztató Istennek a »hit engedelmességével« tartozunk (Róm 16,26; vö. Róm 1,5; 2Kor 10,5–6), amellyel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, »értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt” és önként elfogadja a kapott kinyilatkoztatást. Ehhez a hithez szükség van Isten megelőző, segítő kegyelmére és a Szentlélek benső segítségére, aki az ember szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, és mindenkinek megadja az »igazság elfogadásának és hitének édességét«. A Szentlélek folyton tökéletesíti hitünket adományai által, hogy egyre mélyebben megértsük a kinyilatkoztatást” (II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum, 5).
[24] Vö. H. Schlier, Meditationen über den Johanneischen Begriff der Wahrheit, in: Besinnung auf das Neue Testament. Exegetische Aufsätze und Vorträge 2, Freiburg–Basel–Wien, 1959, 272.
[25] Vö. STh., III, q. 55, a. 2, ad 1.
[26] Sermo 229/L, 2: PLS 2, 576: „Tangere autem corde, hoc est credere.”
[27] Vö. Fides et ratio enciklika (1998. IX. 14.), 73: AAS (1999), 61–62.
[28] Vö. Confessiones, VIII, 12, 29: PL 32, 762.
[29] De Trinitate, XV, 11, 20: PL 42, 1071: „Verbum quod intus lucet.”
[30] Vö. De civitate Dei, XXII, 30, 5: PL 41, 804.
[31] Vö. Hittani Kongregáció, Dominus Iesus nyilatkozat (2000. VIII. 6.), 15: AAS 92 (2000), 756.
[32] Demonstratio apostolicae praedicationis, 24: SC 406, 117.
[33] Vö. Szent Bonaventura, Breviloquium, Prol: Opera Omnia, V, Quaracchi 1891, p. 201.; In I Sent, proem., q. 1, resp.: Opera Omnia, I, Quaracchi 1891, p. 7; Aquinói Szent Tamás, STh., I, q. 1.
[34] Vö. De Baptismo, 20, 5: CCL 1, 295.
[35] Dei Verbum, 8.
[36] Vö. Sacrosanctum Concilium, 59.
[37] Vö. Epistula Barnabae, 11, 5: SC 172, 162.
[38] Vö. De nuptiis et concupiscentia, I, 4, 5: PL 44, 413: „Habent quippe intentionem generandi regenerandos, ut qui ex eis saeculi filii nascuntur in Dei filios renascantur.” „A szándékuk ugyanis az, hogy újjászületőket hozzanak világra; hogy akik tőlük a világ fiainak születnek, Isten fiaivá szülessenek újjá.”
[39] Dei Verbum, 8.
[40] In nativitate Domini sermo 4, 6: SC 22, 110.
[41] Vö. Lyoni Szent Irenaeus, Adversus haereses, I, 10, 2: SC 264, 160.
[42] Vö. uo., II, 27, 1: SC 294, 264.
[43] Vö. Szent Ágoston, De sancta virginitate, 48, 48: PL 40, 424–425: „Servatur et in fide inviolata quaedam castitas virginalis, qua Ecclesia uni viro virgo casta cooptatur.” „A hitben is megőriznek bizonyos szűzi tisztaságot, amellyel az Egyház tiszta szűzként van eljegyezve egy férfival.”
[44] Vö. An Essay on the Development of Christian Doctrine, Uniform Edition: Longmans, Green and Company, London 1868–1881, 185–189.
[45] Vö. Dei Verbum, 10.
[46] Órigenész, Contra Celsum, IV, 75: SC 136, 372.
[47] Uo., 85: SC 136, 394.
[48] „Choruses from The Rock” in: The Collected Poems and Plays 1909–1950, New York, 1980, 106.
[49] Vö. Dialogus cum Tryphone Iudaeo, 100, 5: PG 6, 710.
[50] Vö. Lumen gentium, 58.
Szent István Társulat, Budapest, 2013, 60
oldal, 650 Ft
Pápai Megnyilatkozások 48. kötet
Fordította: Dr. Diós István
© Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, 2013
A fordítás a hivatalos olasz szövegből,
a latin és a német szövegváltozatok figyelembevételével készült.
Pápai Megnyilatkozások 48. kötet
Fordította: Dr. Diós István
© Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, 2013
A fordítás a hivatalos olasz szövegből,
a latin és a német szövegváltozatok figyelembevételével készült.
