Tartalom:
Az instrukció bemutatása
Bevezető – Migráció a mai világban
Első rész – A migráció: az idők jele és az egyház gondja
Második rész – Migráció és befogadó lelkipásztorkodás
Harmadik rész – A „communio”–lelkipásztorkodás munkatársai
Negyedik rész – A missziós lelkipásztorkodás struktúrái
Befejezés – A küldetés egyetemessége
Jogi–lelkipásztori utasítások
I. Fejezet – A világi hívők
II. Fejezet – A lelkészek/misszionáriusok
III. Fejezet – A szerzetesek
IV. Fejezet – Az egyházi hatóságok
V. Fejezet – A püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái
VI. Fejezet – Az elvándorlók és útonlévők pápai tanácsa
Jelek és rövidítések
AA – Apostolicam actuositatem (II. Vatikáni Zsinat)
AAS – Acta Apostolicae Sedis
AG – Ad Gentes (II. Vatikáni Zsinat)
Üzenet Pápai Üzenet a Vándorlók és Menekültek Világnapjára (a megfelelő évszámmal)
CCEO – Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium
CD – Christus Dominus (II. Vatikáni Zsinat)
CfL – Christifideles laici (II. János Pál)
CIC – Codex Iuris Canonici
CMU – Chiesa e mobilita umana (Az Egyház és az Utazók) (PCPMT)
DPMC – De pastorali migratorum cura „Nemo est” (Püspöki Kongregáció)
EA – Ecclesia in America (II. János Pál)
EE – Ecclesia de Eucharistia (II. János Pál)
EEu – Ecclesia in Europa (II. János Pál)
EN – Evangelii Nuntiandi (VI. Pál)
EO – Ecclesia in Oceania (II. János Pál)
EV – Enchiridion Vaticanum
GS – Gaudium et Spes (II. Vatikáni Zsinat)
LG – Lumen Gentium (II. Vatikáni Zsinat)
MR – Mutua Relationes (Szerzetesrendek Kongregációja és Püspöki Kongregáció)
NMI – Novo Millennio Ineunte (II. János Pál)
OE – Orientalium Ecclesiarum (II. Vatikáni Zsinat)
OR – L’Osservatore Romano
PaG – Pastores Gregis (II. János Pál)
PB – Pastor Bonus (II. János Pál)
PdV – Pastores dabo Vobis (II. János Pál)
PG – Patrologia Graeca, Migne
PL – Patrologia Latina, Migne
PO – Presbyterorum Ordinis (II. Vatikáni Zsinat)
PT – Pacem in Terris (XXIII. János)
RH – Redemptor Hominis (II. János Pál)
RMa – Redemptoris Mater (II. János Pál)
RMi – Redemptoris Missio (II. János Pál)
SC – Sacrosanctum Concilium (II. Vatikáni Zsinat)
Ez e körülbelül kétszázmillió embert érintő jelenség az utolsó évtizedekben a társadalom egyik strukturális valóságává vált és szociális, kulturális, politikai, vallási, gazdasági és lelkipásztori szempontból egyre összetettebb gondot jelent.
Figyelembe véve az új migrációs áramlatokat és ezek sajátosságait, az „Erga migrantes caritas Christi” instrukció szeretné a vándorlók lelkipásztorkodását hozzáigazítani a mai helyzethez, hiszen a VI. Pál pápa „Pastoralis Migratorum cura” motu propriójának és a Püspöki Kongregáció ennek megfelelő „De pastoralis migratorum cura” („Nemo est”) instrukciójának kihirdetése óta már 35 év telt el.
Az Instrukció egyházi feleletet akar adni a vándorlók új lelkipásztori igényeire, rá akarja ébreszteni őket arra, hogy saját migrációjuk tapasztalatát használják fel a növekedés lehetőségeként, ne csak saját keresztény életükben, hanem az újra evangelizálásban és a missziós küldetésben is. A dokumentum továbbá, hozzá akar járulni a CIC-ben és CCEO-ban meghatározott jogrendhez is, hogy így egyre megfelelőbb módon válaszolhasson a létszámában ma egyre inkább növekvő keleti katolikus egyházak emigránsainak különös szükségleteire is.
A mai migráció összetétele ezen kívül, megkívánja, mind a jelenség ökumenikus szemléletét, mivel sok keresztény vándorló nem áll teljes „communió”-ban a Katolikus Egyházzal, mind a vallásközi párbeszédet is, a többi vallások, különösen az iszlám vándorlók egyre inkább növekvő száma miatt, a hagyományosan katolikus területeken, és fordítva. Végül kiváló lelkipásztori igény tárulkozik fel abban a kötelezettségben, amely sürgeti a hagyományokhoz hűséges, és ugyanakkor az új fejlődések iránt nyitott lelkipásztorkodást a mi lelkipásztori struktúráinkra vonatkozóan is. Ezeknek megfelelően szavatolnunk kell a „communió”-t a szakterülettel foglalkozó külünleges lelkipásztorok és a befogadó hely hierarchiája között, hiszen az Egyház vándorlók iránti gondoskodásának döntő fóruma végül is ez marad.
A mai migrációs-jelenség néhány okának (a globalizáció megjelenése, a demográfiai változások, különösen a korán iparosodó országokban, az egyenlőtlenség növekvő szakadéka az északi és déli félteke között, a konfliktusok és polgárháborúk elterjedése) gyors felsorolása után, a dokumentum kiemeli a nagy nélkülözéseket, amelyeket általában az emigráció magával hoz az egyén, különösen pedig, az asszonyok és gyerekek, de a családok számára is. A föld javainak igazságos elosztása érdekében ez a jelenség felveti egy új nemzetközi gazdasági rend keresésének etikai problémáját, azt a víziót, amely a nemzetközi közösséget a népek egyetlen családjának tekinti, és amelyben alkalmazzák a nemzetközi jogot. A dokumentum továbbá felvázol egy világos biblikus-teológiai keretet , amely tekintettel az egyetemes „communió”-ra, az üdvösség történelmébe illeszti a migráció-jelenséget, mint az idők jelét és az Isten jelenlétének jelét a történelemben és az emberi társadalomban.
Ezt követően az egyházi dokumentumok alapján – az Exsul Familiá-tól kezdve a II. Vatikáni Zsinatig, a De pastorali migratorum cura instrukcióig és az utána következő kánoni irányelvekig – egy rövid történelmi kitérés igazolja az Egyház gondoskodását a vándorlókról és a menekültekről. Ez az áttekintés rámutat a fontos teológiai és lelkipásztori vívmányokra. Rámutat az ember központiságára, a vándorlók jogainak védelmére, a migráció egyházi és missziós dimenziójára, a világi hívők lelkipásztori hozzájárulásának értékelésére, a megszentelt élet intézményeire és az apostoli élet társaságaira, a kultúra értékeire az evangelizálás művében, a kisebbségek védelmére és helyes megítélésére a helyi egyházban is, az „ad intra” és az „ad extra” egyházi párbeszéd jelentőségére, és végül a vándorlóknak a világbéke érdekében kifejthető sajátos hozzájárulására.
A követező szakaszok – mint az „inkulturáció” szükségessége, az Egyház szemlélete a „communio” értelmében, a küldetés és Isten népe, a vándorlók sajátos lelkipásztorkodásának mindig időszerű jelentősége, Krisztus misztikus teste minden tagjának párbeszédes-missziós kötelezettsége és az ebből adódó befogadás kultúrájának kötelessége és a szolidaritás a vándorlókkal szemben – bevezetik a sajátos lelkipásztorkodás megválaszolandó kérdéseinek elemzését, mind a latin, mind a keleti rítusú katolikus vándorlókra vonatkozóan, illetve a vándorlók esetében, akik más egyházakhoz, egyházi közösségekhez, vagy általában más vallásokhoz, különösenpedig az iszlámhoz tartoznak.
A dokumentum továbbá, pontosan megfogalmazza vagy kiemelten megismétli a lelkipásztori dolgozók – különösen a lelkészek/misszionáriusok és nemzeti koordinátoruk, az egyházmegyei/eparchiális papok, a szerzetesek, a világi hívők, a laikus egyesületek és egyházi mozgalmak – lelkipásztori és jogi rendjét, amelyeknek apostoli buzgóságát a „communio” és az együttes lelkipásztorkodás egésze szempontjából nézi és szemléli.
Egy, a dokumentumban bemutatott, és a részegyházaknak javasolt, további fontos lelkipásztori jellegzetesség, a lelkipásztori struktúrák (akár már létező, akár javasolt) integrációja és a vándorlók egyházi beillesztése az általános lelkipásztorkodásba – törvényes különbségük, szellemi és kulturális örökségük teljes tiszteletben tartása mellett –, tekintettel egy kézzelfogható helybéli katolikus Egyház kialakítására is. Ez az integráció lényeges feltétele annak, hogy a vándorlókért és a vándorlókkal végzett lelkipásztorkodás az egyetemes Egyház és a „missio ad gentes” jelentős kifejezője, testvéri és békés találkozás, mindenki otthona, a befogadó és résztvevő közösség iskolája, a kért és megadott kiengesztelődés, a kölcsönös és testvéri befogadás és szolidaritás, és nem kevésbé, az igazi emberi és keresztény segítségadás lehessen.
Az Instrukció időszerű és pontos „jogi-lelkipásztori utasításokkal” zárul. Ezek megfelelő nyelven emlékeztetnek a lelkipásztori dolgozók kötelességeire, feladataira, szerepére és a migránspasztoráció fölé rendelt különböző egyházi szervezetekre.
Az emberi mobilitás, mint kihívása
1. Krisztus szeretete a vándorlók iránt sürget minket (vö. 2Kor 5,14), hogy újból foglalkozzunk, immár az egész világot érintő problémáikkal. Hiszen a társadalmi, gazdasági, politikai és vallási élet területén, ilyen vagy olyan módon, ma szinte minden ország szembesül a migráció előretörésével, ráadásul pedig, ez a jelenség egyre inkább állandósul és strukturális méreteket ölt. A migráció sokszor az ember szabad elhatározásának az eredménye, de kiváltó okai elég gyakran fellelhetők a gazdasági megfontolásokon kívül, a kulturális, technikai és tudományos célokban is. Így a migráció jelensége legtöbbször, a szociális, gazdasági és demográfiai kiegyensúlyozatlanság legbeszédesebb és egyben kivándorlásra ösztökélő jele, mind regionális, mind az egész világot átfogó szinten.
A jelenség gyökereit képezi a túlzott nacionalizmus is, sok országban pedig, a gyűlölet népi kisebbségekkel, illetve vallási kisebbségek híveivel szemben, vagy éppen szisztematikus és erőszakos peremre szorításuk a polgári, politikai, etnikai, sőt a vallási konfliktusokban is. Ezek a konfliktusok vérrel áztatják a világ összes kontinensét, menekültek és száműzöttek növekvő áradatát váltják ki, amely aztán gyakran keveredik a vándorlók áradatával is. Belekeverednek azok a társaságok is, amelyekben különböző etnikumok, népek, nyelvek és kultúrák találkoznak egymással, ami ugyancsak az ellentétek és összeütközések veszélyét rejti magában.
2. A migráció azonban elősegíti a kölcsönös megismerést is, alkalmul szolgál párbeszédre és közösségre, ha nem éppen a különböző szintű integrációra, amint ezt II. János Pál pápa világosan kijelentette 2001-ben a béke világnapjára írt üzenetében: „A bevándorlás által hozott javak révén sok civilizáció gazdagodott és fejlődött. Más esetekben, jóllehet nem integrálódott az őslakosok és a bevándorlók kulturális különbözősége, de a személyek tiszteletben tartásának kölcsönös gyakorlata és a különböző szokások elfogadása, illetve tolerálása által mégis bizonyították az együttélés képességét.”[1]
3. A jelenkori migráció, a maga gazdasági, társadalmi, politikai, egészségügyi és kulturális területeinek és a biztonság kérdésének összefüggései alapján, bizonyára nem könnyű kihívás elé állít minket. Olyan kihívásról van itt szó, amelyet minden kereszténynek el kell fogadni, a saját egyéni jó akaraton és egyesek személyes karizmáján túlmenően.
Itt azonban emlékeztetni szeretnénk annak a sok férfinek és nőnek, egyesületnek és szervezetnek nagylelkű tanúságára is, akik látva az emigráció által okozott annyi sok emberi szenvedést, mind síkra szálltak a vándorlók jogaiért és védelméért – függetlenül attól, hogy ők rákényszerültek a migrációra vagy sem. Ez a fajta elkötelezettség, különös módon Jézus, a jóságos szamaritánus compassió-jának az a gyümölcse, amelyet a Szent Lélek ébreszt mindenütt a jóakaratú emberek szívében, még túl magán az Egyház keretén is, amely „ez egyszer jobban átéli isteni alapítójának titkát, az élet és halál titkát”.[2] Egyébként az Egyháznak az Úrtól kapott küldetése, hogy hirdesse az Isten Igéjét, kezdettől fogva összefonódik a keresztények emigrációjának történelmével.
Erre az Instrukcióra gondoltunk tehát, és ennek mindenek előtt az a célja, hogy választ adjon a vándorlók új lelki és lelkipásztori szükségleteire; a vándorlók tapasztalatait pedig egyre inkább a párbeszéd és a keresztény örömhír hirdetésének eszközévé tegye. A dokumentum ezenkívül válaszolni akar néhány fontos és időszerű kérdésre. Utalunk itt annak szükségére, hogy megfelelő módon figyelembe kell vennünk az új törvényhozás mindkét érvényes kódexét, mind a latin Egyház kánon jogának Codexét, mind a keleti katolikus egyház törvénykönyvét. Kitérünk a keleti katolikus egyház számban egyre növekvő emigráns híveinek különös szükségleteire is. Ugyanakkor fennáll a jelenség ökumenikus szemléletének szüksége, mivel a vándorlók áradatában olyan keresztényekkel találkozunk, akik nem állnak teljes közösségben a Katolikus Egyházzal, és egyben szükség van a vallások közötti dialógus szemléletére is, a más vallásokból, különösen a muzulmánok közül jövő vándorlók egyre növekvő száma miatt. Végül szükséges lenne egy olyan lelkipásztorkodás támogatása, amely új lelkipásztori struktúráink kifejlesztésére éppúgy nyitva áll, mint a különleges lelkipásztorkodás dolgozói és a helyi hierarchia közötti közösség biztosítására.
Nemzetközi migráció
4. A migráció fokozódó jelensége ma a nemzeti államok közötti növekvő függőség azon fontos összetevőjét alkotja, amely meghatározza az ún. globalizáció folyamatát.[3] Ez jóllehet megnyitotta a piacokat, de nem a határokat; ledöntötte a határokat az információ és tőke szabad forgalma előtt, de az emberek szabad mozgása előtt nem döntötte le ugyanolyan mértékben a sorompókat. Mindenesetre egyetlen ország sem mentes a gyakran nagyon súlyos negatív tényezőkkel járó migráció valamilyen formájának következményétől. Ezek közzé tartozik a korán iparosodott országokban végbemenő demográfiai változás, az egyenlőtlenség növekedése az északi és déli félteke között, a protekcionista korlátok létezése a nemzetközi kereskedelemben, amelyek a feltörekvő országoknak nem engedik meg, hogy a versenyfeltételeknek megfelelően, felkínálják saját termékeiket a nyugati országok piacain, és végül a konfliktusok és polgárháborúk elszaporodása. Mindezek az adottságok az elkövetkező években éppen így képezik azokat a tényezőket, amelyek a migráció áramlatait kiszélesítik és ezeknek lökést adnak. (Vö. EEu 87, 115 és PaG 67), még akkor is, ha a terrorizmus nemzetközi szintéren való előretörése, biztonsági okokból, olyan reakciókat fog kiváltani, amelyek korlátozni fogják a vándorlók mozgásszabadságát, még ha ők közben arról álmodoznak is, hogy majd csak munkát és biztonságot találnak az úgynevezett jóléti országokban, amelyeknek egyébként szükségük van munkaerőre.
5. Nem meglepő tehát, ha a vándorlók áradata megszámlálhatatlan sok kínlódást és szenvedést hozott és még fog hozni, még akkor is, ha különösen a legújabb történelemben és bizonyos körülmények között gyakran bátorították őket a kivándorlásra és kedveztek is nekik, mert segítették, mind a vendéglátó ország, mind szülőföldjük gazdasági növekedését (mindenek előtt a vándorlók pénzátutalásainak köszönhetően). A bevándorlók milliói által adott hozzájárulás nélkül sok nemzet ma nem állna ott, ahol áll.
A szenvedés különösen sújtja a családi alapsejtek és a nők egyre jelentősebbé váló emigrációját. Nőket gyakran szerződtetnek képzetlen munkásnak (háztartási alkalmazottnak) és foglalkoztatnak az alvilágban, gyakran megfosztják őket legelemibb emberi és szakszervezeti jogaiktól, ha éppen nem esnek egyenesen áldozatul az „emberkereskedelem”-ként ismerős szomorú jelenségnek, amely többé már a gyermeket sem kíméli. Ez a rabszolgaság új fejezete.
Még ha ez az extrém helyzet nem is következik be mindig, azt mégis meg kell erősíteni, hogy az idegen munkások nem tekinthetők árucikknek vagy csupán munkaerőnek, nem szabad velük úgy bánni, mint a többi termelési tényezővel. Hiszen minden vándorló rendelkezik az elidegeníthetetlen alapvető jogokkal, és ezeket minden esetben, tiszteletben kell tartani. A vándorlók hozzájárulása a befogadó ország gazdaságához ezenfelül együtt jár azzal a lehetőséggel, hogy munkájukban felhasználhassák saját tudásukat és képességüket.
6. Ebben a vonatkozásban a Nemzetközi konvenció a vándormunkások és családjaik védelmére, ami 2003. július 1-jén lépett életbe és aminek II. János Pál határozottan ajánlotta a ratifikálását[4], azon jogok kompendiuma[5], amelyek a vándorlóknak lehetővé teszik, hogy az említett hozzájárulást teljesíthessék, amiért is ez a konvenció különösen megérdemli azon államok beleegyezését, amelyek magából a migrációból kapják a legtöbb előnyt. Az Egyház e célból sürgeti azoknak a törvényes nemzetközi eszközöknek a ratifikációját, amelyek biztosítják a vándorlók, a menekültek és családjaik jogait, miközben saját különböző intézményeiben és egyesületeiben maga is felkínálja a ma egyre szükségesebbé váló advocacy-kat (l. a vándorlók számára létesített fogadóhelyek és nyitva tartott házak, a humanitárius szolgálatok létesítményei, a dokumentációs helyek és „segítőállomások” stb.). Valójában a vándorlók gyakran válnak az illegális csalogatások és rövid lejáratú, rossz munka- és életkörülményekkel járó szerződések áldozatává, miközben a testi, verbális, sőt szexuális visszaélések miatt szenvednek, hosszú munkaidőre kárhoztatják őket, és gyakran semmi lehetőséget sem kapnak az orvosi gondozásra és a szokásos biztosításokra.
Az idegeneknek ez a fonák helyzete ki kellene váltsa mindannyiunk szolidaritását; e helyett sokakban félelmet és aggodalmat ébreszt; a bevándorlókat tehernek tartják, gyanúsan néznek rájuk, és éppenséggel veszélyt és fenyegetést látnak bennük. Ez gyakran kiváltja az intoleranciát, az idegenekkel szembeni ellenségeskedést és a rasszista kijelentéseket[6].
7. A muzulmánok és a többi vallások követőinek növekvő jelenléte a hagyományosan többségében keresztény népességgel rendelkező országokban, végül is a különböző kultúrák találkozásának és a vallások közötti dialógusnak széleskörű és összetett fejezetéhez tartozik. De létezik egy erős keresztény jelenlét a túl nagy muzulmán többséggel rendelkező nemzetek körében is.
Tekintettel a migráció ilyen széles körben elterjedt és a múlttal szemben alapvetően különböző fonákságokra mutató jelenségeire, a csupán nemzeti szintre szorítkozó migrációpolitikai intézkedések keveset használnának. Egyetlen ország sem gondolhat ugyanis arra, hogy egyedül oldja meg a migráció problémáit. Még hatástalanabbnak bizonyulnának a csupán megszorító politikai intézkedések; ezek csak még negatívabb hatásokat idéznének elő, azzal a kockázattal, hogy az illegális beutazások száma megnövekedhet, és éppenséggel elősegítheti a kriminális szervezetek aktivitásait.
8. Okosan nézve a dolgot, a nemzetközi migrációra tehát úgy kell tekintenünk, mint a mai világ társadalmi, gazdasági és politikai valóságának egyik fontos strukturális összetevőjére. A migráció számszerű nagyságrendje szükségessé teszi az egyre szorosabb együttműködést a szülőföld és a befogadó országok között, és ennek az együttműködésnek túl kell haladnia a különböző jogrendek harmonizációjára hozott megfelelő szabályozásokat. Mindennek az a célja, hogy megőrizze a kivándorolt személyek és családjaik, és egyben a vándorlókat befogadó társadalmak igényeit és jogait.
Ugyanakkor a migráció jelensége felvet egy szabályos etikai problémát is, mégpedig a föld javainak igazságosabb elosztására hozandó új nemzetközi gazdasági rend kialakításának kérdését, ami egyébként nem kevéssé hozzájárulhat ahhoz, hogy csökkenteni és korlátozni lehessen a nehézségekkel küzdő népcsoportok jelentős részének elvándorlási áramlatát. Ebből adódik a nevelési és lelkipásztori rendszerek megvalósítására irányuló hatékony elkötelezettség szüksége, tekintettel a „globális szemléletre” vonatkozó nevelésre, azaz arra a szemléletre, amely a világ emberi közösségét a népek egyetlen családjának tekinti, amelyet az egyetemes közjó távlatában, végeredményben megilletnek a földi javak.
9. A jelenlegi migráció ezen kívül a szolidaritás és az evangelizáció új feladata elé állítja a keresztényeket és felhívja őket arra, hogy mélyítsék el a más vallási és világi csoportokkal közös, és a harmonikus együttélés biztosításához elengedhetetlen értékeket. Így az átmenet a monokulturális társadalomból a multikulturális társadalomba úgy nyilvánulhat meg, mint Isten eleven jelenlétének jele a történelemben és az emberek közösségében, mivel kedvező alkalmat kínál arra, hogy megvalósítsa Isten egyetemes közösségre vonatkozó tervét.
Az új történelmi összefüggést valójában mások ezer arculata jellemzi, és eltérően a múlttól, a sokféleség legtöbb országban magától értetődő tény. A keresztények ezért arra hivatottak, hogy túl a tolerancia szellemén – amely már önmagában véve is nagyszerű politikai, kulturális és vallási vívmány –, tanúsítsák és gyakorolják mások identitásának tiszteletét, és ugyanakkor, ahol ez lehetséges és megfelelő, lépjenek rá arra az útra, amelyen a különböző eredetű és kultúrájú emberek kölcsönösen gazdagítják egymást, szem előtt tartva saját hitük „figyelmes hirdetését” is. Ezért mindannyian felszólítást kaptunk a szolidaritás kultúrájára,[7] hogy a Tanítóhivatal gyakori kívánsága szerint, közösen jussunk el az emberek igazi közösségéhez. Ez az – a nem könnyű út, amelynek bejárására az Egyház meghív.
Országon belüli migráció
10. Az utóbbi időben, némely országban ugyancsak jelentősen megnövekedett az országon belüli migráció – mind az önkéntes migráció, mint a vidékről való beköltözés a nagy városokba, mind az erőszakos migráció, amint ezzel az evakuáltak és azok esetében találkozunk, akik a terrorizmus, az erőszak és a drogkereskedelem elől menekülnek –, mindenek előtt Afrikában és Latin-Amerikában. Feltehető, hogy az egész világ vándorlóinak nagy része ma saját országán belül és az évszakok ingadozásai szerint mozog.
A mobilitásnak ez a többnyire magára hagyott jelensége kedvezett az ilyen nagy embertömegek felvételére nem felkészült városi központok gyors és rendezetlen növekedésének. Városi perifériák kialakulásához vezetett, ahol szociális és erkölcsi szempontból fonák életkörülmények uralkodnak. A jelenség ugyanis arra kényszeríti a vándorlókat, hogy a szülőföldtől merőben különböző környezetben telepedjenek le, egyben jelentős emberi sérelmeket okoz és a szociális gyökértelenség nagy veszélyeit idézi elő, amelyek súlyos következményekkel járnak a népcsoportok vallási és kulturális hagyományaira vonatkozóan.
Az emberek milliói számára azonban az országon belüli migráció továbbra is nagy, gyakran mégis illuzórikus és megalapozatlan reményeket fog ébreszteni; kiszakítja őket a családi fészek melegéből és olyan vidékekre vezérli őket, amelyek a klíma és a szokások tekintetében különböznek az övéiktől, jóllehet gyakran ott is ugyanazt a nyelvet beszélik. Ha pedig aztán majd visszatérnek szülőföldjükre, akkor meg más mentalitást és különböző életstílusokat hoznak magukkal: nem ritkán egészen más világnézetet vagy vallási szemléletet és különböző erkölcsi viselkedésmódokat. Ez is kihívást jelent az Egyház – mint Édesanya és a Tanító – lelkipásztori ténykedése számára.
11. Napjaink valósága ezért a lelkipásztori munkatársakból és a befogadó közösségektől, egyszóval az Egyháztól, ezen a területen is megköveteli az előzékeny figyelmességet, a szolidaritást és a testvériséget az utazó emberek és szükségleteik iránt. A Szent Lélek az országon belüli migrációk által is valóságosan és sürgetően felszólít, hogy újból és szilárdan munkálkodjunk az evangelizáció és a szeretet érdekében – mégpedig a befogadás és a lelkipásztori tevékenység tagolt formái révén, amelyeket tartósan és részleteiben is ki kell építeni, legmegfelelőbben igazítva azokat a valósághoz és a vándorlók konkrét különleges szükségleteihez.
A migráció jelensége a hit szemszögéből
12. Az Egyház mindig Krisztus képét látta a vándorlókban. ő mondta: „Idegen (hajléktalan) voltam és befogadtatok” (Mt 25,35). Az Egyház számára tehát a vándorlók életkörülménye a hívők hitének és szeretetének szóló kihívást jelent. Arra szólítja a hívőket, hogy gyógyítsák a migrációból származó rosszat és fedezzék fel abban az Isten vándorlók által megjelenített tervét, még akkor is, ha nyilvánvaló igazságtalanságok idézték azt elő.
Azáltal, hogy a migráció az emberiség családjának nagyszámú tagjait hozza közel egymáshoz, valójában építő elemet képez az egyre átfogóbbá és sokszínűbbé váló társadalom testében, mintegy folytatásaként a népek és fajok találkozásának, amely a Szent Lélek ajándéka révén pünkösdkor egyházi testvériséggé vált.
Ha egyrészről, a migrációt kísérő szenvedés valójában az új emberiség szülési fájdalmának kifejezője, akkor másrészről, az egyenlőtlenség és a kiegyensúlyozatlanság következménye és kifejezője a migráció, valójában a szakadékot mutatja, amely a bűn által keletkezett az emberiség családjában. A migráció ezért igazi testvériségre szóló fájdalmas felhívásnak bizonyul.
13. Ez a felismerés vezet minket arra, hogy a migrációt azokhoz a bibliai eseményekhez hasonlítsuk, amelyek az emberiség fárasztó útszakaszain át, annak a diszkrimináción és határokon felülemelkedő népnek a születéséhez vezettek, amelyre Isten minden népnek szló adományait bízta és amely nyitott az ember örök hivatására. A hit ugyanis felismeri benne a pátriárkák és az izraeliták útját, akik az Ígéret által bátorítva az eljövendő haza felé törekedtek, a Vörös-tengeren áthaladva megszabadultak a rabszolgaságból és a kivonulás által a Szövetség népévé váltak. Bizonyos értelemben a hit megtalálja benne azt a Kivonulást, amely szembesíti az embert minden elért cél relativitásával, és ez által újból felfedezi a próféták egyetemes örömhírét. ők elítélik a diszkriminációt, az elnyomást, a deportációt, a szétszóratást és az üldöztetést, mivel ezek ellenkeznek Isten tervével, és ezzel megragadják az alkalmat, hogy minden embernek hirdessék az üdvösséget; hirdetik, hogy Isten az emberi események kaotikus és ellentmondásos folyása révén is tovább szövögeti az üdvösség tervét, amíg teljesen helyreállítja a világmindenséget Krisztusban (vö. Ef 1,10).
Migráció és üdvösségtörténelem
14. Napjaink migrációs jelenségét tehát kihívásnak, „az idők nagyon fontos jelének” tekinthetjük, amelyet fel kell fedeznünk és értékelnünk kell a megújult emberiség létrehozásában és a béke Evangéliumának hirdetésében.
A Szentírás mindennek megmutatja az értelmét. Izrael ugyanis Ábrahámtól származik. ő hallgatott Isten szavára, elhagyta földjét és idegen országba távozott, magával hordozva azt az isteni ígéretet, hogy „nagy nép” atyja lesz (Ter 12,1-2). Jákob „vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként; kevesen követték, mégis nagy, erős és népes néppé vált” (MTörv 26,5). Izrael „Isten népe”-ként való ünnepélyes beiktatására a hosszú egyiptomi szolgaság után, a negyven éves pusztai „kivonulás” idején került sor. Tekintettel minden nép üdvösségére, a migráció és a deportáció kemény megpróbáltatása tehát alapvetően fontos szerepet kapott a választott nép történelmében: ez megmutatkozik a fogságból való visszatérés során (vö. Iz 42,6-7; 49,5). Ezek az emlékek megerősítették a választott nép Istenbe vetett bizalmát még történelmének legsötétebb pillanataiban is (Zsolt 105,12-15; Zsolt 106,45-47). A törvényben aztán ugyanazt a parancsot fogalmazzák meg az országban tartózkodó idegen iránti kapcsolatra, mint a „saját néped fiai” (Lev 19,18) iránti kapcsolatra, éspedig: „szeresd úgy, mint saját magadat” (Lev 19,34).
Krisztus, az „idegen”, és Mária, az utazó asszonyok élő jelképe
15. A keresztény inkább látja Krisztus képmását az idegenben, mint a felebarátban. Krisztus jászolban született és idegenként menekült Egyiptomba; ezzel magára vette, és önmagában mint a főben egyesítette népe alapvető tapasztalatát (vö. Mt 2,13 kk). Idegenben született és hazáján kívülről származott (vö. Lk 2,4-7), közöttünk lakozott (Jn 1,11.14) és nyilvános életét vándorúton töltötte, bejárván a „városokat és falvakat” (vö. Lk 13,22; Mt 9,35). Amikor a Feltámadott megjelenik tanítványainak az Emmauszba vezető úton, még idegen és ismeretlen; a tanítványok csak a kenyértöréskor ismerték fel (vö. Lk 24,35). A keresztények tehát egy olyan vándor követői, akinek „ nincs hová fejét lehajtania (Mt 8,20; Lk 9,58)”.[8]
E megfontolások vonalát követve, végül Jézus anyját, Máriát is lehet úgy szemlélni, mint az utazó asszonyok élő jelképét. Fiát otthonától távol hozta a világra (vö. Lk 2,1-7) és arra kényszerült, hogy elmeneküljön Egyiptomba (vö. Mt 2,13-14). A népi jámborság tehát joggal tekinti Úti Boldogasszonynak.[9]
A pünkösdi Egyház
16. Ha már most az Egyházat nézzük, akkor azt látjuk, hogy az, pünkösdkor született; pünkösd viszont a húsvéti titok beteljesedése és a népek találkozásának jelképes és hatékony eseménye is. Pál ezért hirdetheti: „Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad” (Kol 3,11). Krisztus a két népet „eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte” (Ef 2,14).
Más részről Krisztust követni annyit jelent, hogy utána megyünk, és átutazóban vagyunk a világban, „hiszen nincsen itt maradandó hazánk” (Zsid 13,14). A hívő mindig „pároikos”, idegen, vendég, bárhol tartózkodik (vö. 1Pt 1,1; 2,11 és Jn 17,14-16). Ezért a keresztények számára nem nagyon fontos saját földrajzi tartózkodási helyük,[10] és a vendégszeretet szelleme lényükhöz tartozik. Az apostolok ragaszkodnak ehhez az állásponthoz (vö. Róm 12,13; Zsid 13,2; 1Pt 4,9; 3Jn 5), a lelkipásztori levelek pedig különös módon ajánlják ezt a gondolkodásmódot az „episkopos”-nak (vö. 1Tim 3, 2 és Tit 1,8). A korai egyházban tehát gyakorlattá vált a vendégszeretet. A keresztények vendégszeretete válasz volt a vándormisszionáriusok, a száműzött vagy átutazó vallási vezetők és a különböző (egyház)közösségek szegényeinek szükségleteire is.[11]
17. Az idegen ugyanakkor a Katolikus Egyház alapelemét képező univerzalizmus látható jele és hatékony hirdetője. Erre utal Izajás egyik „látomása”: „Az utolsó időkben az Úr házának hegye szilárdan áll majd a hegyek tetején... Oda özönlenek mind a nemzetek” (Iz 2,2). Az Evangéliumban Jézus maga jövendöli meg: „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában” (Lk 13,29), János Jelenéseiben pedig szemléljük a nagy sereget „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” (Jel 7,9). Az Egyház ma kínlódva halad e végső cél felé.[12] A migráció utalás e nagy seregre és az egész emberiség Istennel és Istenben való végső találkozásának elővételezése lehet.
18. Így a vándorlók életútja az örök hívatás élő jelévé és annak a reménynek állandó impulzusává válhat, amely rámutatva az e világon túli jövőre, szeretetben meggyorsítja a világ átalakítását és az eszkatologikus győzelmet. Sajátosságai felhívást jelentenek a pünkösdi testvériségre. Ebben a Szent Lélek összehangolta a különbségeket, és mások befogadása által megvalósul a szeretet. A migrációs sors tehát hirdetheti a húsvéti misztériumot, amely által halál és feltámadás az új emberiség megteremtése felé törekszik, és amelyben nincs többé sem rabszolga, sem idegen (vö. Gal 3,28).
Az Egyház gondoskodása a vándorlókról és a menekültekről
19. Az elmúlt évszázad migrációs jelensége kihívás elé állította a szilárd territoriális plébániákra felosztott Egyház lelkipásztorkodását. Míg a múltban általában a klérus elkísérte az új országokban letelepedő csoportokat, hogy ott egy ilyenféle lelkipásztorkodást tovább végezhessen, addig már a 19. század közepe után gyakran szerzetesrendeket bíztak meg a vándorlók gondozásával.[13]
1914-ben megszületett a vándorlók gondozásával megbízott klérus első definíciója az „Ethnografica studia” dekrétumban,[14] amely kihangsúlyozta a helyi egyházak felelősségét arra vonatkozóan, hogy álljanak a bevándorlók mellé, és indítványozta az őshonos klérus sajátos – nyelvi, kulturális és lelkipásztori – felkészítését. Az egyházi Törvénykönyv kihirdetése után, az 1918-ból származó „Magni semper” dekrétum,[15] a Konszisztoriális Kongregációt bízta meg, hogy az ügyben eljárjon és a klérust a vándorlók szolgálatára felhatalmazza.
Az utolsó évszázadban, a II. világháborút követően, a migrációs valóság még drámaibbá vált – nem csak a háború által okozott rombolások miatt, hanem a menekült-jelenség kiéleződése miatt is (főleg az úgynevezett keleti tömb országaiból); a menekültek közül nem kevés hívő tartozott a különböző keleti katolikus egyházakhoz.
Az Exsul Familia
20. Ekkor már érezni lehetett tehát olyan dokumentum szükségességét, amely összefoglalja az előző rendelkezéseket és intézkedéseket és útmutatást ad egy szerves lelkipásztorkodáshoz. Erre következett aztán XII. Piusz körültekintő válasza az 1952. augusztus 1-jén közzétett „Exsul Familia”[16] apostoli konstitúcióval, amelyre úgy tekintenek, mint az Egyház, vándorlókról való gondoskodásának „Magna Charta”-jára. Ez a Szentszék első hivatalos dokumentuma, amely globális és szisztematikus módon, történelmi és egyházjogi szempontból kifejti a vándorlók lelkipásztorkodását. A konstitúcióban az átfogó történelmi elemzést, ténylegesen követi egy tulajdonképpeni értelemben vett normatív, erősen tagolt rész. A helyi egyházmegye püspökének a vándorlók lelkipásztorkodásáért való elsődleges felelősségét hangoztatja, még akkor is, ha annak megszervezése továbbra is a Konszisztoriális Kongregáció hatáskörében marad.
A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat
21. Ezt követően a II. Vatikáni Zsinat fontos irányelveket dolgozott ki egy ilyen különleges lelkipásztorkodásra vonatkozóan. Mindenek előtt a keresztényeket szólította fel a migráció jelenségének tudomásul vételére (vö. GS 65 és 66) és arra, hogy gondolkozzanak el az emigráció életre való kihatásáról. Ugyanakkor megerősítést nyert a jog az emigrációhoz (vö. GS 65),[17] a vándorlók emberi méltósága (vö. GS 66), a gazdasági és társadalmi fejlődési egyenlőtlenségek legyőzésének szüksége (vö. GS 63) és az emberek igazi szükségleteire való válaszadás szüksége (vö. GS 84). A Zsinat mindazonáltal különleges összefüggésben elismeri az állami hatóság jogát ahhoz, hogy szabályozza a vándorlók áradatát (vö. GS 57).
Isten népe – a Zsinat határozatai szerint – biztosítson nagyvonalú segítséget a migrációknak. A zsinat mindenek előtt a keresztény világiakat szólítja fel, hogy fokozzák közreműködésüket a társadalom legkülönbözőbb szektoraiban (vö. AA 10) és legyenek egyenlő mértékben a vándorlók „felebarátai” (vö. GS 27). A zsinati atyák kifejezik továbbá híveik iránt különös gondjukat, „akik életkörülményeik miatt nem részesülnek eléggé a plébánosok szokásos, közös lelkipásztori gondozásában, vagy azt teljességgel nélkülözik. Ilyen a sok kivándorló, száműzött és menekült, ilyenek a tengerészek és a repülők is, a nomádok és más effélék”. Sürgetik továbbá, hogy: „Megfelelő lelkipásztori módszereket kell kidolgozni azok lelki gondozására is, akik üdülés céljából utaznak idegenbe, egy bizonyos időre”. A zsinati atyák végül inditványozzák, hogy „a nemzeti püspöki karok tanulmányozzák behatóan az említettekre vonatkozó sürgető kérdéseket, egy akarattal és egyesített erővel hatékonyan gondoskodjanak lelki ellátásukról, alkalmas eszközök és intézmények útján. Vegyék figyelembe elsősorban az Apostoli Szentszék által kiadott vagy kiadandó irányelveket és alkalmazzák azokat az idő, a hely és a személyek körülményeihez.”[18]
22. A II. Vatikáni Zsinat tehát meghatározó pillanatot jelent a vándorlók és utazó emberek lelkipásztorkodásának érdekében, hiszen különleges súlyt fektetett a mobilitás és a katolicitás valamint a részegyházak jelentőségére, a plébánia értelmére és az Egyház, mint a közösség misztériuma szemléletére. Ezért az Egyház úgy jelenik meg és áll előttünk „mint az Atya, a Fiú és a Szent Lélek egységéből egybegyűlt nép” (LG 4).
Az idegenek befogadása, amely a korai Egyházat jellemezte, Isten Egyházának állandó szentesítő pecsétje marad. Hasonlóképpen megmarad továbbra is jellemző küldetése a kivándorlás, a diaszpóra, a szórvány iránt, a népcsoportok és kultúrák között, anélkül, hogy valaha is teljesen azonosítaná magát közülük valamelyikkel, hiszen így megszűnne mind az egyetemes országnak, mind annak a közösségnek foglalója és jele, kovásza és ígérete lenni, amely minden embert befogad, anélkül, hogy előnybe részesítene egyetlen népet vagy személyt. Az idegenek befogadása tehát az Egyház bensőséges lényegéhez tartozik és tanúsítja az Evangéliumhoz való hűségét.[19]
23. A Zsinat tanításának továbbfejlesztése és kifejtése érdekében VI. Pál kiadta (1969-ben) a „Pastoralis Migratorum Cura” motu propriót[20], amellyel együtt közzétették a „De Pastorali Migratorum Cura” instrukciót.[21] Ezt követte 1978-ban – az Utazó Emberek Lelkigondozásának Pápai Komissziója, az akkori vándorlók gondozásával megbízott szervezet részéről – a „Chiesa e mobilitá umana (Az Egyház és az utazó emberek)” püspöki konferenciákhoz intézett körlevél,[22] amely a migrációs jelenség akkori időkre szabott olvasatát, pontos értelmezését és lelkipásztori szolgálat alkalmazását kínálta. Miközben a dokumentum kifejtette a témát: a vándorlók befogadása a helyi egyház részéről, aláhúzta az Egyházon belüli együttműködés szükségét a határok nélküli lelkipásztorkodásra vonatkozóan, végül elismerte és kiemelte a szerzetesek és a világi hívők különleges szerepét.
Az egyházjogi rendelkezések
24. Az új Egyházi Törvénykönyv a latin Egyház számára – még a Zsinat megvalósítása érdekében és megerősítéseként – a plébánosok különös figyelmébe ajánlja „a hazájuktól távol élőket” és velel átellenben (kán. 529, §1) még ha alkalmas is és amennyire lehetséges el is kötelezte magát a különleges lelkipásztori munkára (vö. 568. kán), (529. kán. 1. §). Éppúgy, mint a keleti katolikus Egyház törvénykönyve, a „Missiones cum cura animarum” (CIC, 518. kán. és CCEO, 280. kán. 1. §) létesítésén kívül, számba veszi a személyi plébániák alapítását és a különleges lelkipásztorkodásban dolgozó személyek, mint a püspöki helynök (476. kán.) és a vándorlók lelkésze (568 kán.) kinevezését is.
A Zsinat megvalósításának megfelelően (vö. PO 10 és AG 20, megj. 4, és 27, megj. 28), az új törvénykönyv ugyancsak ismeri a további egyházi törvényhozásban és gyakorlatban előirányzott,[23] különleges lelkipásztori struktúrák létesítését.
25. Nos, mivel az emberek mobilitásában seregével fellelhetők az Ázsiából és a Közel-Keletről, a Közép- és Kelet-Európából származó és nyugati országok felé haladó keleti katolikus Egyház hívei, nyilvánvalóan felvetődik az ő lelkipásztori gondozásuk kérdése is, mindig a befogadó hely ordináriusának döntő felelősségének keretén belül. Ezért sürgősen fontolóra kell venni a szülőföldjük határain kívüli egyre sűrűbb jelenlétükből eredő és a közösségeik és tagjaik között létrejövő különböző szintű, hivatalos vagy magán, egyéni vagy közösségi kapcsolatokból adódó lelkipásztori és jogi követelményeket. A megfelelő specifikus szabályozás, amely a Katolikus Egyháznak már bizonyos értelemben megengedi a két tüdővel való lélegzést,[24] megtalálható a CCEO-ban.[25]
26. Ez a törvénykönyv számba veszi a „sui iuris” egyházak (önjogú egyházak) létesítését is (CCEO, 27., 28. és 147. kk.), ajánlja „a keleti egyházak rítusainak, mint az egész Krisztus Egyháza örökségének” (39 k.; vö. a 40. és 41. kk. is) támogatását és figyelembevételét, és pontos határozatokat hoz a liturgikus és fegyelmi törvényekre vonatkozóan (150. k.). Kötelezi az eparchiális püspököt, hogy törődjön minden Krisztushívővel, „bármilyen korú, állapotú, nemzetiségű is legyen vagy önjogú egyházhoz is tartozzon, akár az eparchia területén lakik vagy csak ott időlegesen tartózkodik” (192. k. 1. §), és gondoskodjon arról, hogy a gondjaira bízott egyéb „sui iuris” egyház hívei „saját egyházuk rítusát megtartsák” (193. k. 1. §), ha lehetséges „ugyanazon önjogú egyház papja vagy plébánosa révén” (193. k. 2. §). A törvénykönyv végül azt ajánlja, hogy a plébánia rendszerint territoriális legyen, anélkül hogy ez kizárná a személyi plébániák létesítését, ha ezt a sajátos körülmények megkövetelik (vö. 280. k. 1. §).
A keleti katolikus Egyház törvénykönyve számba veszi az exarchia létezését is, és azt így határozza meg: „Isten népének egy része, amely különleges körülmények miatt nem lett eparchia, és amelyet territoriálisan vagy más módon határoztak meg és az exarcha lelkipásztori gondjaira bíztak” (CCEO, 311. k. 1. §).
A tanítóhivatal vezérvonalai
27. Az egyházjogi meghatározások mellett, az Egyház migrációval kapcsolatosan kibocsátott eddigi rendelkezéseinek és dokumentumainak figyelmes olvasása, néhány fontos teológiai és lelkipásztori eredmény kihangsúlyozására indít, éspedig: a személyközpontúsága és a vándorló férfiak és nők valamint gyermekeik jogainak védelme; a migráció egyházi és misszionáriusi dimenziója; a világi apostolkodás felértékelése; a kultúra értéke az evangelizálás művében; a kisebbségek védelme és értékelése, az Egyházon belül is; az egyházi párbeszéd jelentősége „ad intra” és „ad extra”; az emigráció különleges hozzájárulása az egyetemes békéhez. Ezek a dokumentumok ezen kívül rögzítik a vándorlókról való gondoskodás lelkipásztori dimenzióját. Az Egyházban ugyanis mindenkinek meg kell találnia „saját hazáját”[26]: az Egyház az Isten titka az emberek között, a szeretet titka, amelyet az egyszülött Fiú tárt fel, különösen az ő halálában és feltámadásában, hogy mindenkinek „élete legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10), mindenki erőt nyerjen az összes megosztottság legyőzéséhez, és hozzájáruljon ahhoz, hogy a különbségek ne törésekhez vezessenek, hanem közösséghez, a másiknak az ő jogos különbözőségével együtt való befogadása által.
28. Az Egyházban nagyra értékelik az Istennek szentelt élet intézményeinek és az apostoli élet társaságainak a szerepét, a vándorlók lelkipásztorkodásához nyújtott különös hozzájárulásuk miatt.[27] Egyértelműen megerősítették az egyházmegyés és eparchiális püspökök ilyen irányú felelősségét, és ez vonatkozik mind a szülőföld, mind a befogadó ország Egyházaira. E felelősségben osztoznak a különböző országok püspöki konferenciái és a keleti Egyházak megfelelő struktúrái. A vándorlók lelkipásztorkodása magába foglalja minden ember befogadását, tiszteletét, védelmét, támogatását, valamint őszinte szeretetüket vallási és kulturális megnyilatkozásaikkal együtt.
29. A legújabb pápai megnyilatkozások megerősítették és kiszélesítették a migráció jelenségének lelkipásztori horizontját és távlatát – mégpedig „az embernek az Egyház útjaként” való szemléletében.[28]
Így, VI. Pál pápa pápasága óta és később II. János Pál pápa pápasága alatt, mindenek előtt a vándorlók és a menekültek világnapja alkalmából kiadott pápai üzenetek[29] hangsúlyozták az alapvető emberi jogokat, különösen a kivándorláshoz való jogot, a saját képességek, egyéni törekvések és tervek jobb megvalósítása érdekében (mindenesetre minden ország azon jogának összefüggésében, hogy olyan migrációs politikát folytat, ami a közjónak megfelel[30]), valamint a nem kivándorláshoz való jogot, azaz a jogot az olyan életkörülményekhez, amelyek között saját szülőföldjén bárki képes megvalósítani egyéni jogait és jogos kívánalmait.[31]
A tanítóhivatal ugyancsak állandóan és nyilvánosan bírálta a szocio-ökonomiai egyenlőtlenségeket – legtöbbször ezek a migráció előidéző okai –, és az olyan szabályok nélküli globalizáció kockázatait, amelyben a vándorlók inkább áldozatai, mint főszereplői saját migrációs sorsuknak, valamint az irreguláris bevándorlók nagy problémáját, főleg azt a helyzetet, amelyben a kriminális bandák révén, a vándorló a kereskedelem és a kizsákmányolás tárgyává válik.[32]
30. A tanítóhivatal megerősítette olyan politika szükségét is, amely minden vándorlónak jogbiztonságot szavatol „minden lehetséges diszkrimináció gondos elkerülése mellett”.[33] E mellett kiemelte az értékek és viselkedésmódok (vendégszeretet, szolidaritás, készség a javak elosztására) széles skáláját és annak szükségét, hogy vissza kell utasítani a rasszizmus és idegengyűlölet minden érzelmét és megnyilatkozását azok részéről, akik az idegeneket befogadják.[34] A különböző országok törvényhozásának és végrehajtási gyakorlatának összefüggésében nagy figyelmet szentel a családok egységének és a migráció által gyakran veszélyeztetett kiskorúak védelmének,[35] akárcsak a migráció által létrejövő multikulturális társadalmak kialakulásának is.
Így a kulturális sokszínűség dialógusra, és olyan nagy egzisztenciális kérdésekről szóló vitákra is szólítja korunk emberét, mint például: az élet, a történelem, a szenvedés, a szegénység, az éhség, a betegség és a halál értelme. A nyitás a különböző kulturális identitások felé azonban nem jelenti azt, hogy válogatás nélkül mindet el kell fogadni, de azt igen, hogy tisztelni kell – mert az ember lényeges velejárói – és adott esetben értékelni kell azokat saját különbözőségükben. A kultúrák „relativitását” egyébként a II. Vatikáni Zsinat is kihangsúlyozta (vö. GS 54, 56, 58). A pluralitás gazdagságot jelent, és a dialógus már annak a végső, bár tökéletlen és állandó kibontakozásra is szoruló egységnek megvalósulása, amelyre az emberiség törekszik és meghívást kapott.
A Szentszék szervezetei
31. A Szentszék e célból felállított különleges szervezetei ugyancsak bizonyítják az egyházi tanítóhivatal gondoskodását a vándorlók állandó vallási, szociális és kulturális szolgálatáról.
Az eredeti ötlet boldog Giovanni Battista Scalabrini „Pro emigratis catholicis” emlékiratában található. A különböző európai nacionalizmusok külföldön kiváltott nehézségeinek tudatában, ő javasolta a Szentszéknek egy pápai kongregáció (komisszió) felállítását a katolikus emigránsok részére. E – különböző nemzetek képviselőiből összeállított –kongregáció célja lett volna aztán „a vándorlók lelki gondozása a változó körülmények és a jelenség különböző fázisai között, különösen a két Amerikában, hogy így szívükben elevenen megtarthassák a katolikus hitet”.[36]
A felismerés fokozatosan valósult meg. Miután Szent X. Piusz 1912-ben megreformálta a Római Kúriát, létrejött az első hivatal a vándorlók problémáinak intézésére a Konszisztoriális Kongregáció keretében, aztán 1970-ben VI. Pál pápa felállította a Pápai Komissziót az utazók lelkigondozására, amely 1988-ban a „Pastor Bonus” apostoli konstitúció révén átalakult a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsává. E Tanácsra rábízták aztán mindazok gondozását, „akiket hazájuk elhagyására kényszerítettek vagy akik azzal egyáltalán nem rendelkeznek”: mint a menekültek és menedéket keresők, a vándorlók, a cigányok, a cirkuszosok és mutatványosok, a vizeken vagy a kikötőkben tartózkodó tengerészek, és mindazok, akik lakhelyükön kívül tartózkodnak, a repülőtereken vagy a repülőkön vannak alkalmazva vagy ott dolgoznak.[37]
32. A Pápai Tanács feladata tehát, hogy megfelelő lelkipásztori kezdeményezéseket indítványozzon, támogasson és ajánljon mindazok javára, akik saját választásuk alapján, vagy kényszerből hagyták el állandó lakhelyüket; ezenkívül feladata, hogy figyelemmel kísérje azokat a társadalmi, gazdasági és kulturális kérdéseket, amelyek rendszerint az efféle mozgások kezdetén állnak. A Pápai Tanács közvetlenül fordul a püspöki konferenciákhoz és ezek mindenkori regionális tanácsaihoz, az érintett keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráihoz és az egyes püspökökhöz/hierarchákhoz. Minden egyes illetékes felelősségének tiszteletben tartása mellett, felszólítja őket, hogy azok számára, akik belekerültek az emberi mobilitás egyre szélesedő jelenségébe, különleges lelkiszolgálatot dolgozzanak ki, és hozzák meg a szükséges intézkedéseket a változó helyzetekre vonatkozóan.
Az utóbbi időkben aztán az ökumenikus kapcsolatokban is jelentkezett a migrációs dimenzió; ennek következtében megsokszorozódtak az első ez irányú kapcsolatok a többi egyházakkal és egyházi közösségekkel. Ez a perspektíva érezhető a vallások közötti dialógus terén is. Végül a Pápai Tanács, elöljáróival és munkatársaival együtt, mint a Szentszék képviselője, olykor maga is részt vesz, nemzetközi téren is, a multilaterális szervezetek összejövetelein.
33. A vándorlók és menekültek gondozásának szentelt legfontosabb katolikus szervezetek között, ebben a vonatkozásban utalni kell a Migráció Nemzetközi Katolikus Komissziójára, amelyet 1951-ben hoztak létre. A Komisszió részéről az elmúlt 50 év során kormányoknak és nemzetközi szervezeteknek, keresztény szellemben felkínált segítség és az egész világon a vándorlók és a menekültek érdekében végzett saját erőfeszítése a tartós megoldások kereséséhez mutatja a Komisszió nagy érdemét. A szolgálat, amelyet a Komisszió végzett és még mindig végez, „Krisztus ... és az Egyház iránti kettős hűségéből fakad”, amint ezt II. János Pál mondta.[38] A Komisszió működése „az ökumenikus és vallások közötti együttműködés igen gyümölcsöző eleme”.[39]
Végül meg kell említeni a Karitász különböző ágazatainak és a szolidaritás és a felebaráti szeretet többi szervezeteinek elkötelezettségét is a vándorlók és menekültek szolgálatában.
„Inkulturáció” és kulturális és vallási pluralizmus
34. Az Egyház, az egység szentsége, legyőzi az ideológiai vagy faji határokat és megosztottságokat. Hirdeti, hogy a kölcsönös befogadás, a dialógus és a becsületes vita perspektívájában minden népnek és minden kultúrának törekednie kell az igazságra. Ez megköveteli, hogy a különböző kulturális identitások legyenek nyitottak az egyetemes gondolkodásra, persze nem az által, hogy megtagadják saját pozitív jellegzetességeiket, hanem az által, hogy az egész emberiség szolgálatába állítják azokat. Miközben ez a gondolkodás minden részegyházra kötelező, egyben kiemeli és kifejezi azt az egységet a sokszínűségben is, amelyet a szentháromságos szemlélet mutat, és ez ismét csak minden egyes ember személyes életének teljességére figyelmezteti mindegyik közösséget.
Ebben a távlatban a mai kulturális helyzet, a maga globális dinamikájában, egy eddig még soha nem látott kihívást jelent az egyetlen hit különböző kultúrákban való testet öltése számára, valóságos „kairós”-t, üdvös időt, amely Isten népéhez szóló felhívás (vö. EEu 58).
35. Olyan kulturális és vallási pluralizmus előtt állunk ugyanis, amelyet eddig ilyen tudatosan még sohasem tapasztaltunk. Egy részről nagy léptekkel halad előre egy világméretű nyitás – ennek kedveznek a technológiák és a tömegmédiák –, ami oda vezet, hogy olyan kulturális és vallási világok lépnek egymással kapcsolatba vagy éppenséggel belső viszonyba, amelyek hagyományosan eddig különböztek egymástól és idegenek voltak egymás számára –, más részről a helyi identitás olyan kívánalmai lépnek életbe, amelyek egyesek kulturális különlegességeiben látják az önmegvalósítás eszközét.
36. Ez a kulturális folyamat még elengedhetetlenebbé teszi ezért az „inkulturációs, hiszen nem lehetséges az evangelizáció a kultúrák elmélyült dialógusa nélkül. A különböző eredetű népekkel együtt tehát más értékek és életformák kopogtatnak ajtóinkon. Miközben tehát minden kultúra arra törekszik, hogy saját életkörülményei között gondolja el az Evangélium tartalmát, az Egyház tanítóhivatalát megilleti az a jog, hogy kezdeményezzen és értékeljen egy ilyen kísérletet.
Az „inkulturáció” a hallással kezdődik, tehát azok megismerésével, akiknek hirdetik az evangéliumi örömhírt. Ez az odahallgatás és megismerkedés ugyanis elvezet a kultúrák értékeinek és értéktelenségeinek megfelelő megítéléséhez az élet és a halál húsvéti titkának fényében. Itt nem elég a tolerancia; jóindulatra, a lehető legnagyobb tiszteletre van szükség a a dialógust folytató fél kulturális identitása iránt. El kell ismerni, és értékelni kell a pozitív szempontokat , mert azok előkészítik az Evangélium befogadását, és a sikeres igehirdetés szükséges feltételei. Csak így jön létre dialógus, megértés és bizalom. Az Evangélium iránti figyelem így válik az emberek, az ő méltóságuk és szabadságuk iránti figyelemmé. Az emberek saját integritásának támogatása megkívánja az irántuk való testvériség, szolidaritás, szolgálatkézség és igazságosság elkötelezettségét. Isten szeretete ugyanis, miközben megajándékozza az embert az igazsággal és megmutatja neki legnagyobb hivatását, egyben elősegíti méltóságát is, és kifejleszti a közösséget a már befogadott, elmélyített, megünnepelt és megélt evangéliumi örömhír körül.[40]
A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat Egyháza
37. A II Vatikáni Egyetemes Zsinat elgondolása szerint az Egyház alapvetően háromféleképpen valósítja meg lelkipásztori szolgálatát:
38. Konkrétan a következőképpen lehet felvázolni a különleges lelkipásztori sajátosságokat a vándorlók befogadására:
Ez a párbeszédes-missziós feladat a Misztikus Test minden tagjának, tehát a vándorlóknak is ügye, amelyet Krisztus hármas funkciójának megfelelően, mint király, pap és próféta, nekik is meg kell valósítaniuk. Tehát szükség van arra, hogy bennük és velük épüljön és fejlődjön az Egyház, így ismét felfedezzük, és egyben kinyilatkoztassuk a keresztény értékeket, kialakítsuk a hit, a kultusz, a szeretet[44] és a remény igazi szakramentális közösségét.
A lelkészek/misszionáriusok, illetve a világi lelkipásztori munkatársak sajátos helyzete a hierarchia és a helyi klérus viszonylatában megkívánja annak élő tudatosítását, hogy nekik mindig szoros kapcsolatban kell gyakorolniuk a szolgálatot a megyéspüspökkel vagy a hierarchával és az ő klérusával (vö. CD 28-29; AA 10 és PO 7). A nehézségek és bizonyos célok elérésének jelentősége mind közösségi, mind egyéni szinten, végül ösztönözzék arra a vándorlók lelkészeit/misszionáriusait, hogy keressék a tág és megfelelő együttműködés lehetőségeit a szerzetesekkel (vö. DPMC 52-55) és a világiakkal (vö. DPMC 56-61).[45]
Befogadás és szolidaritás
39. A migráció tehát az ember vallási dimenzióját is érinti és felkínálja a katolikus vándorlóknak azt a kedvező alkalmat, még ha ez gyakran fájdalmas is, hogy minden egyénieskedésen túl, eljussanak az egyetemes Egyházhoz tartozás minél felfoghatóbb érzéséhez.
Ezért fontos, hogy a közösségek ne gondolják azt, hogy a vándorlókkal szembeni kötelességük már kimerül egyszerűen a testvéri segítség gesztusának megmutatásával vagy az olyan különleges törvénytervezetek támogatásával, amelyek elősegítik méltó beilleszkedésüket az idegenek törvényes önazonosságát respektáló társadalomba. Kell ugyanis, hogy a keresztények kezdeményezői legyenek annak az igazi és valóságos befogadó kultúrának (vö. EEu 101 és 103), amely értékelni tudja mások valóságos emberi értékeit, minden nehézségen túl, amelyet magával hoz az együttélés a tőlünk különböző másikkal (vö. EEu 85, 112 és PaG 65).
40. A keresztényeknek mindezt az őszinte testvéri befogadással kell megvalósítaniuk, válaszolva Szent Pál felhívására: „Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére” (Róm 15,7).[46]
Az bizonyos, hogy az egyszerű felhívás, legyen ez bármennyire is ötletes és találó, még nem ad automatikus és konkrét választ arra, ami nap, mint nap szorongat minket; nem szünteti meg például az emberek közötti, széles körben elterjedt félelmet és bizonytalanságot, nem biztosítja a törvényességnek kijáró tiszteletet és a befogadó közösség védelmét. De a problémák megvitatása közben a komoly keresztény lelkület támaszt és bátorságot ad, azoknak a konkrét módozatoknak a kezdeményezésére, amelyekkel meg kell oldanunk a problémákat keresztény közösségünk mindennapi életében (vö. EEu 85 és 111).
41. Ezért a befogadó ország egész Egyháza érezzen felelősséget és elkötelezettséget a vándorlók iránt. A részegyházakban tehát újra át kell gondolni és meg kell tervezni a lelkipásztorkodást, hogy ezáltal elősegítsék a hívek hiteles élettanúságát hitükről a jelenlegi új multikulturális és több vallással színezett környezetben.[47] A szociális dolgozók, és a lelkipásztori munkatársak segítségével az őslakók tudomására kell hozni a migráció komplex problémáit, és szembe kell szállni az idegenekkel szembeni megalapozatlan gyanúsítgatásokkal és sértő előítéletekkel.
A hitoktatásban és a katekézisben meg kell találni azt a megfelelő módot, amellyel felkeltjük a keresztény tudat érzékét, különösen a legszegényebbek és a társadalomból kirekesztett egyének befogadása iránt, akik közé gyakran a vándorlók is tartoznak. A teljes egészében Krisztus iránti szeretetre alapozott befogadás biztos abban, hogy az a jó, amelyet valaki az Isten iránti szeretetből a felebarátnak, mindenek előtt a legrászorultabbaknak tett, azt Istennek magának tette. Az ilyen katekézis aztán egyáltalán nem tehet mást, minthogy foglalkozik a migráció jelenségét megelőző és kísérő súlyos problémákkal; ilyen a demográfiai kérdés, a munka és ennek feltételei (a fekete munka jelensége), a sok idős ember gondozása, az emberkereskedelem és embercsempészet.
42. A befogadással kapcsolatban biztosan hasznos és helyes a fogalmak megkülönböztetése: az általános „gondozás” (vagy az első, inkább rövid időre korlátozott befogadás); a „befogadás” a tulajdonképpeni értelemben (amely inkább hosszantartó tervekre vonatkozik); és az „integráció” (a hosszú távú cél, amelyért állandóan és a szó helyes értelmében kell fáradozni).
A kultúra közvetítésében különleges hatáskörrel rendelkező lelkipásztori munkatársak – akiknek szolgálatát a mi katolikus közösségeinkben is biztosítani kell – arra hivatottak, hogy a közrend, a törvényesség és a szociális biztonság legitim követelményét segítsék összekapcsolni a keresztény hivatással, amely a befogadásra és konkrétan a szeretetre szólít. Fontos gondoskodni arról is, hogy mind tudatában legyenek az előnyöknek – de nem csak a gazdaságiaknak –, amelyekből a migráció szabályozott menetének következtében az ipari országok részesülnek, és amelyek ugyanakkor egyre inkább tudatosítják a tényt, hogy a munkaerő szükségletének azok felelnek meg, akik azt felkínálják, mégpedig az emberek, azaz férfiak, asszonyok és egész családok gyermekeikkel és az öregekkel.
43. Minden esetre nagy jelentőséggel rendelkezik az elsődleges gondoskodó intézkedés, vagy az „első befogadás” (gondolunk itt például az olyan létesítményekre, mint a „Vándorlók Háza”, különösen a harmadik országokban, útban a befogadó országok felé) válasza a migráció követelményeire: menza, hálóterem, orvosi ellátó helyiség, gazdasági segítség, tanácsadó helyek. Fontosak továbbá „a tulajdonképpeni értelemben vett befogadás” intézkedései; ezek célja a fokozatos integráció és a bevándorolt idegen függetlensége. Különösen emlékeztetünk itt a családegyesítés, a gyermeknevelés, a lakás, a munka, az egyesületi élet, a polgári jogok érdekében végzett erőkifejtésre és a bevándorlók részvételének különböző formáira a befogadó társadalomban. A keresztény ihletésű vallásos, szociális-karitatív és kulturális egyesülések ezenkívül figyeljenek arra, hogy a bevándorlókat bevonják saját struktúráikba.
Liturgia és népi jámborság
44. A migránspasztoráció egyháztani alapjai segítenek a migráció történelmi és antropológiai dimenziójára jobban odafigyelő liturgiára való törekvésben is, hogy ezáltal a liturgia ünneplése eleven kifejezője legyen a „hic et nunc“ üdvösség útjain zarándokló hívők közösségének.
Így feltevődik a kérdés a liturgia kapcsolatáról a különböző kulturális csoportok természetéhez, hagyományához és szelleméhez, valamint a különleges társadalmi és kulturális helyzetekre vonatkozó válaszadás problémája egy olyan lelkipásztorkodás keretében, amely egy különös liturgikus képzés és támogatás érdekében fáradozik (vö. SC 23), és támogatja a hívők szélesebb körű részvételét is a részegyházban (vö. EEu 69-72 és 80).
45. A papok, már saját szűkös erőik miatt is, értékeljék a laikusokat a nem felszentelt szolgálatokban. Ebben a távlatban adott a lehetőség arra, hogy ott, ahol nincs rendelkezésre álló pap, a bevándorlók közösségeiben is, olyan úgynevezett pap nélküli vasárnapi összejöveteleket tartsanak (vö. CIC 1248. k. 2. §), amelyekben egy diakónus vezetésével, vagy egy erre törvényesen kijelölt laikus elnökletével[48] imádkoznak, hirdetik Isten igéjét és áldoztatnak (vö. PaG 37). Valójában a vándorlók papjainak hiányát részben éppen azzal lehet pótolni, hogy a plébánián bizonyos szolgálatokat, az arra különösen felkészített laikusokra bíznak, a CIC-vel összhangban (vö. 228. k. 1. §; 230. k. 3 §; és 517. k. 2. §).
Egyébként meg kell tartani a Szentszék által már korábban kibocsátott általános normákat, amint ezekre a „Dies Domini” apostoli levél emlékeztet, és ezt kifejti: „Amikor szentmisére nincs mód, az Egyház ajánlja a pap nélküli vasárnapi összejövetelt, a Szentszék által kiadott és a püspöki karok által alkalmazandó szabályok szerint.”[49]
Ugyanakkor törekedjenek a papok arra, hogy egyre jobban tudatosítsák Isten népének körében, a minden részegyház életében fennálló kötelezettséget az igazi papi hivatások ébresztésére, és a vándorlók körében is mozdítsák elő a hatékony hivatásgondozást a felszentelt szolgálatok érdekében (vö. EE 31-32 és PaG 53-54).
46. Különleges figyelmet érdemel a népi jámborság[50], hiszen ez sok vándorló közösségnek a jellemzője. Annak elismerésén túl, hogy „ha okosan, az Evangélium szellemében irányítják, sok értéket rejthetnek magukban” (EN 48), e tekintetben azt mégis figyelemben kell venni, hogy sok vándorló számára a kapcsolat alapvető elemét jelenti a szülőföld egyházával és a hit megértésének és megélésének pontos módozataival. Arról van itt szó, hogy komoly evangelizálást kell végezni, és a katolikus helyi egyházakkal ugyanígy meg kell ismertetni a vándorlók néhány jámborsági formáját, meg kell tanítani őket értékeik elismerésére, hogy megérthessék ezeket. Az ilyen lelki egyesülésből aztán megszülethet a liturgia is, amelyet a tevékeny részvétel és az egyetemesebb lelki gazdagság jellemez.
Ugyanezt kell elmondani a különböző keleti katolikus egyházak kapcsolatára vonatkozóan is. A szent liturgia ünneplése a saját „sui iuris” egyház rítusa szerint valóban fontos, mert ez – miként egyébként nyelvük használata a vallásos szent cselekményekben – megőrzi a keleti katolikus egyházakból származó vándorlók lelki önazonosságát.[51]
47. A vándorlók különleges élethelyzete miatt, a lelkipásztorkodásnak –továbbra is a liturgikus vonatkozásban – ugyancsak széles teret kell biztosítania a családnak, mint „családegyház”-nak, a közös imának, a családi körben tartott bibliacsoportoknak, a liturgikus év visszhangjának a családban (vö. EEu 78). Különös figyelmet érdemelnek a benediktionaleban található családi áldások formái.[52]
Ezenkívül ma megfigyelhető a családok szentségpasztorációba való bevonásának megújult buzgalma, amely új életerőt adhat a keresztény közösségeknek. Sok fiatal (vö. PaG 53) és felnőtt ugyanis, e módon újra felfedezi azoknak az utaknak jelentőségét és értékét, amelyek hozzásegítik őket ahhoz, hogy hitüket és keresztény életüket új erő töltse be.
48. Egyébként a hit számára különös veszély származik a jelenlegi vallási pluralizmusból, ha ezt a vallás területén relativizmusként és szinkretizmusként fogjuk fel. A veszély elkerülése érdekében, olyan új lelkipásztori kezdeményezéseket kell foganatosítani, amelyek lehetővé teszik, hogy megfelelő módon szembe szálljunk azzal a jelenséggel, amely a szekták elharapódzásával együtt, a mai idők egyik legnehezebb lelkipásztori problémájának bizonyul.[53]
Katolikus vándorlók
49. A katolikus vándorlókkal kapcsolatban az Egyház olyan különleges lelkipásztorkodást irányoz elő, amelynek feltétele a nyelv, a származás, a kultúra, az etnikum és a hagyomány különbözősége, vagy a saját rítussal rendelkező meghatározott „sui iuris” egyházhoz való tartozás, ami gyakran gátlólag hat a vándorlók gyors és teljes beilleszkedésére a helyi territoriális közösségekbe, illetve amit figyelembe kell venni a plébániák, vagy a meghatározott „sui iuris” egyházak hívei számára felállított hierarchiák létesítésénél. A kivándorlással kényszerűen együtt járó gyökértelenséghez, (amely a szülőföld, a család, a nyelv stb. elhagyásából adódik), nem kellene, hogy hozzájáruljon még a vándorló vallási vagy rítusbeli identitásának elvesztéséből származó gyökértelenség is.
50. A bevándorlók különösen nagy létszámú és homogén csoportjainak jelenléte esetén tehát, bátorítani kell őket, hogy tartsák meg saját különleges hagyományukat. Főképpen meg kell kísérelni szervezett formában gondoskodni a bevándorlók nyelvéhez, kultúrájához, rítusához tartózó papokkal való vallási ellátásukról, amihez a legmegfelelőbb a CIC és a CCEO által előirányzott jogi személyeket választani.
Minden esetre nem lehet eléggé kihangsúlyozni a szoros egység szükségét a nyelvi missziók közösségei, illetve a rítusközösségek és a territoriális plébániák között. Ugyanilyen fontos szorgoskodni a kölcsönös megismerés érdekében, és közben megragadni a rendes lelkipásztorkodás minden alkalmát arra, hogy a bevándorlókat is bevonják a plébániák életébe (EEu 28).
Ha a bevándorlók kevés száma nem engedi meg a szervezett módon való különleges vallási gondozást, akkor a befogadó ország segítsen nekik abban, hogy legyőzhessék a szülőföld elhagyásából adódó gyökértelenség bajait és a befogadó országok közösségeibe való beilleszkedés nagy nehézségeit. A jelentéktelen létszámú bevándorlók központjaiban különösen értékesnek bizonyul majd az a rendszeres katekétikai képzés és liturgiaszervezés, amelyet a lelkipásztori dolgozók, a szerzetesek és laikusok, a lelkésszel/misszionáriussal szoros együttműködésben hajtanak végre (vö. EEu 51, 73 és ezenkívül PaG 51).
51. Ezentúl emlékeztetni kell a szakemberek, a dolgozók és a külföldön tanuló egyetemisták különleges lelkipásztori gondozásának szükségére is, akik átmenetileg telepedtek le a többségében muzulmánok, vagy más valláshoz tartozó emberek által lakott országokban. Ha magukra hagyják őket, vagy lelki vezetés nélkül maradnak, akkor ahelyett, hogy keresztény tanúságot tennének, a kereszténységről alkotott hamis ítéletekre adhatnak alkalmat. Ezt függetlenül mondjuk annak a sok ezer kereszténynek pozitív hatásától, akik ezekben az országokban jó tanúságot tesznek, és függetlenül a más vallásokhoz tartozó korábbi vándorlók többségében katolikus területekről való hazatérésétől a szülőföldre, ahol a keresztények kisebbségben élnek.
Keleti szertartású katolikus vándorlók
52. A napjainkban egyre inkább szaporodó keleti szertartású katolikusok különös figyelmet érdemelnek. Ami őket illeti, mindenek előtt emlékeztetünk arra a jogi kötelességre, hogy – ha csak lehetséges – mindenütt kövessék saját, liturgikus, teológiai, lelki és fegyelmi örökségként felfogott rítusukat (vö. CCEO 28. k. 1. § és PaG 72).
Ezért ők megmaradnak „jogilag önálló saját egyházuk keretében még akkor is, ha egy másik jogilag önálló egyház hierarchájának vagy plébánosának a gondjára vannak bízva” (CCEO 38. k.); még maga az a hosszú időn át gyakorolt szokás, hogy egy másik „sui iuris” egyházban részesültek a szentségekben, sem eredményez felvételt ebbe az egyházba (vö. CIC 112. k. 2. §). Érvényes ugyanis, hogy: „Az Apostoli Szentszék beleegyezése nélkül érvényesen senki sem léphet át egy más jogilag önálló egyházba” (CCEO 32. k.; vö. CIC 112. k. 1 §).
A keleti katolikus egyházak vándorlóinak azonban az is jogában áll –függetlenül saját rítusuk megőrzésének jogától és kötelességétől –, hogy egy másik „sui iuris” egyház, és ezzel együtt, a latin Egyház liturgikus ünnepein is tevékenyen részt vegyenek, a liturgikus könyvek előírásai szerint (vö. CCEO 403 k. 1. §).
A hierarchiának ezenkívül arról is gondoskodnia kell, hogy akik gyakran kerülnek kapcsolatba más rítusú hívekkel, azok ezt a rítust megismerjék és értékeljék (vö. CCEO 41. k.); ugyanakkor a hierarechia figyeljen arra, hogy nyelve vagy rítusa alapján senki se érezze magát korlátozva szabadságában (vö. cCeO 588. k.).
53. A II. Vatikáni Zsinat (CD 23) ténylegesen megállapítja: „ahol másik rítusú hívők élnek, lelkipásztori ellátásukról a megyéspüspök ennek a rítusnak papjai, illetve plébániái által gondoskodjék, vagy egy megfelelő felhatalmazásokkal ellátott és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján, akár pedig úgy, hogy ő maga tölti be személyesen a különböző rítusok főpásztori tisztét”. Ezenkívül „állíthat a püspök egy vagy több püspöki helynököt: ezek a jog alapján . valamely rítus felett azzal a joghatósággal rendelkeznek, amelyet az egyetemes jog az általános helynöknek ad meg” (CD 27).
54. A Zsinat előírásainak megfelelően, a CIC (383. k. 2. §) a megyéspüspökre vonatkozóan meghatározza: „Ha vannak egyházmegyéjében más rítusú hívek, ezek lelki szükségleteiről akár olyan rítusú papok vagy plébániák, akár püspöki helynök útján gondoskodjék”. Ez utóbbiak a CIC 476. k. értelmében „ugyanazzal a rendes hatalommal rendelkeznek, amely az egyetemes jog szerint az általános helynököt illeti”, egy bizonyos rítus híveire vonatkozólag is. A CIC felállítja az általános szabályt, hogy a plébánia rendszerint területi jellegű legyen, de aztán meghatározza: „ahol azonban indokolt, létesítsenek személyi jellegű plébániákat, melyek ... rítus(a) ... alapján nyernek meghatározást” (518. k.).
55. Ha így járnak el, jogilag ezek a plébániák a latin egyházmegye kiegészítő részét képezik és ennek a rítusnak plébánosai a latin püspök egyházmegyei presbitériumának tagjai. Minden esetre meg kell jegyezni, hogy – akkor is, ha a hívek a kánonokban előirányzott esetben a latin püspök jurisdikciós hatáskörébe tartoznak – méltányos, hogy mielőtt a püspök személyi plébániákat létesít vagy egy papot lelki asszisztenssé vagy plébánossá kinevez vagy éppen püspöki helynöknek beiktat, ezt megbeszélje, mind a Keleti Egyházak Kongregációjával, mind a megfelelő hierarchiával és különösen a pátriárkával.
Emlékezzünk itt arra is, hogy a CCEO (193. k. 3. §) számba veszi: ha az eparchiális püspökök „ilyen papot, plébánost vagy gondozót (synkelloi, sincelli) neveznek ki a patriarchátusi egyházak keresztény híveinek gondozására”, akkor nekik „az illetékes patriarchákkal fel kell venniük a kapcsolatot”, és „ha ezek beleegyeznek, akkor ők saját hatalommal járnak el, mindemellett lehetőleg hamarosan értesítsék az Apostoli Szentszéket; ha azonban a pátriárkák valamilyen okból kifolyólag nem adják beleegyezésüket, akkor az ügyet az Apostoli Szentszék elé kell terjeszteni.”[54] Jóllehet e tekintetben a CIC-ben hiányzik a kifejezett rendelkezés, a hasonlóság alapján azonban, annak érvényesnek kell lennie az egyházmegyés püspökökre vonatkozóan is.
Más egyházak és egyházi közösségek vándorlói
56. Azok a létszámukban egyre inkább gyarapodó keresztény bevándorlók is, akik nem állnak teljes közösségben a Katolikus Egyházzal, a részegyházaknak új lehetőséget kínálnak arra, hogy a mindennapok konkrét helyzeteiben átéljék az ökumenikus testvériséget, és elhatárolva magukat minden féle felületes irenizmustól és prozelitizmustól egy nagyobb kölcsönös megértést teremtsenek az egyházak és egyházi közösségek között. A szeretet apostoli lelkületének birtoklásáról van szó, amely egyrészről tiszteletben tartja a másik lelkiismeretét és elismeri a benne található jót, de másrészről ki tudja várni azt az időpontot is, amikor mélyebb találkozás eszközévé válik Krisztussal és a felebaráttal. A katolikus hívek ugyanis nem feledhetik, hogy a testvér felvétele az Egyház teljes közösségébe egyben szolgálatot és nagy szeretetet is jelent. Minden esetre érvényes: „ha papok, vagy közösségek, akik nincsenek teljes közösségben a Katolikus Egyházzal, nem rendelkeznek megfelelő hellyel, sem a szükséges liturgikus tárgyakkal vallásos szertartásaik méltó végzéséhez, a megyéspüspök engedélyezheti számukra egy katolikus templom vagy épület használatát, s az istentiszteletükhöz szükséges tárgyakat is rendelkezésükre bocsáthatja. Hasonló helyzetben engedélyezhető számukra, hogy katolikus temetőkben temessenek vagy szolgálatot végezzenek”.[55]
57. Itt emlékeztetni kell arra is, hogy meghatározott körülmények között, a nem katolikusoknak joguk van együtt áldozni a katolikusokkal, annak megfelelően, amit az utolsó enciklika, az „Ecclesia de Eucharistia” is kijelent: „Bár a koncelebráció semmiképpen sem megengedett a teljes communio nélkül, mégis másként bírálandó el az Eucharisztia kiszolgáltatása különleges esetekben olyan személyeknek, akik azon egyházak vagy közösségek tagjai, melyek nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal. Ilyen esetekben ugyanis a kérdés az egyes hívő örök üdvössége szempontjából súlyos lelki szükségről való gondoskodás, és nem az intercommunio megvalósítása, mely lehetetlen mindaddig, amíg az egyházi communio látható kötelékei teljesen helyre nem állnak”. Ebben az értelemben nyilatkozott a II. Vatikáni Zsinat, amennyiben meghatározta azt a gyakorlatot, amelyet meg kell tartani azokkal a keleti keresztényekkel szemben, akik jóhiszeműleg élnek távol a Katolikus Egyháztól, az Eucharisztia vételét egy katolikus szentségkiszolgáló kezéből önként kérik és kellően fel vannak készülve (vö. OE 27). Ezt a magatartást mindkét törvénykönyv megerősítette; a megfelelő alkalmazásokkal figyelembe veszik a más, olyan nem keleti keresztények esetét is, akik nem állnak teljes közösségben a Katolikus Egyházzal (vö. CIC 844. k. 3-4. §§ és CCEO 671. k. 3-4. §§).[56]
58. A megfelelő rendelkezésekkel szemben itt mindenképpen kölcsönösen gyakorolni kell a különös tiszteletet, amint ezt a „Direktórium az ökumenizmus elveinek és szabályainak alkalmazásáról” ajánlja: „A katolikusoknak bizonyságot kell tenniük a más egyházak és egyházi közösségek liturgikus és szentségi élete iránti őszinte tiszteletről; s viszont, nekik ugyanezt meg kell kapniuk a többiektől.”[57]
Ezek a rendelkezések és az „ökuméne a mindennapi életben” (PaG 64) bizonyára jótevő hatással lesznek a vándorlókra vonatkozóan. Mindenesetre az ökumenikus elkötelezettség kiemelkedő pillanatai lehetnek a különböző felekezetek nagy liturgikus ünnepei, a hagyományos béke világnapok és a vándorlók és menekültek világnapjai éppúgy, mint az évente megtartott imahetek a keresztények egységéért.
Más vallások vándorlói, általában
59. Az utóbbi időben egyre magasabb lett a más vallású bevándorlók száma a régi hagyományosan keresztény országokban; erre a csoportra vonatkozóan biztos eligazítással szolgálnak a különböző tanítóhivatali megnyilatkozások, különösen a „Redemptoris Missio” enciklika,[58] valamint a „Dialogo e Annuncio[59] (Dialógus és igehirdetés)” instrukció.
A humanitárius segítség és felebaráti szeretet tanúsága területén az Egyház síkraszáll a nem keresztény bevándorlókért is; ez már önmagában is evangelizáló értékkel rendelkezik és képes megnyitni a szíveket az Evangélium kifejezett hirdetése előtt, ha ez kellő keresztény okossággal és a szabadság teljes tiszteletben tartásával történik. Mindenesetre az Egyház, amennyire csak lehet, támogatni fogja más vallások vándorlóit, hogy megőrizhessék életük transzcendens dimenzióit.
Az Egyház tehát arra hívatott, hogy párbeszédre lépjen velük. „A dialógust azzal a meggyőződéssel kell folytatni és teljesíteni, hogy az Egyház az üdvösség rendes útja, mert egyedül ő rendelkezik a kegyelemeszközök teljességével” (RMi 55; vö. PaG 68 is).
60. Ez megkívánja, hogy a befogadó katolikus közösségek tanulják meg még inkább értékelni saját identitásukat, éljék hitelesebben Krisztus iránti hűségüket, ismerjék jól hitük tartalmát, fedezzék fel ismét missziós küldetésüket és így kötelezzék el magukat Jézus, az Úr és az ő Evangéliuma tanúsításában. Eszerint ez a szükséges feltétele a mindenkivel folytatott komoly, nyílt és tiszteletteljes párbeszéd képességének, amely egyébként sohase legyen se hiszékeny, se felkészületlen (vö. PaG 64 és 68).
Különösen a keresztények feladata a bevándorlók beilleszkedésének elősegítése a befogadó ország szociális és kulturális hálózatába, a polgári törvények elfogadása által (vö. PaG 72). A keresztények főleg életük tanúságával hívatottak arra, hogy kifogásolják azokat a bizonyos értéktelenségeket, amelyek az ipari és gazdag országokban elterjedtek (materializmus és kommunizmus, erkölcsi relativizmus és vallási indifferentizmus) és megrázkódtathatják a bevándorlók vallási meggyőződését.
Ehhez még azt kívánjuk, hogy ezt a vándorlókért való elkötelezettséget ne csak az egyes keresztények vagy a hagyományos segélyszervezetek végezzék, hanem vonják azt be az egyházi mozgalmaknak és a világi hívők egyesületeinek sokrétű programjába is (vö. CfL 29).
Négy különös emlékeztető
61. Tekintettel a kölcsönösen elismert vallási különbségekre, a félreértések és zavarok elkerülése végett, saját szent helyeink és a többi vallások iránti tiszteletből sem tartjuk alkalmasnak, hogy a nem keresztény vallások követőinek rendelkezésére bocsássák a katolikus intézményeket, mint a templomokat, kápolnákat, a kultusz helyeket, az evangelizálás és a lelkipásztori szolgálatok különleges tevékenységeire fenntartott helységeket. Ne használják azonban, azokat a hatóságok által kijelölt célokra és feladatokra. A szociális funkciók helyiségei ellenben –mint a szabad idő, a játékok és a szocializáció egyéb formáinak helyiségei – maradjanak és legyenek tárva a többi vallás követői számára, figyelembe véve az ilyen helyeken betartandó szabályokat. Az ott végbemenő szocializáció ugyanis alkalom lehet arra, hogy segítse az új jövevények beilleszkedését és olyan kultúraközvetítők kiképzését, akik a megfelelő ismeretek elsajátítása által képesek hozzájárulni a kulturális és vallási akadályok legyőzéséhez.
62. Továbbá, a katolikus iskolák (vö. EEu 59 és PaG 52) nem tagadhatják meg különleges sajátosságaikat és keresztény irányultságú nevelési koncepciójukat, amikor tanulóként felveszik más vallások vándorlóinak gyerekeit.[60] Erről világosan tájékoztatni kell a szülőket, akik oda beíratják gyermekeiket. Ugyanakkor egyetlen gyermeket sem szabad kötelezni arra, hogy részt vegyen a katolikus rendezvényeken, vagy olyan cselekményeket végezzen, amelyek ellenkeznek saját vallási meggyőződéseivel.
Ezenfelül a tantervben előirányzott hittanórák, amikor ezeket oktatási formában végzik, minden további nélkül elősegíthetik a tanulók megismerkedését egy számukra idegen hittel. Ezeken az órákon aztán minden tanulót nevelni kell a tiszteletre – relatívizmusok nélkül – a más vallásos meggyőződéssel rendelkező emberek iránt.
63. A katolikusok és a nem keresztények közötti házasságot, vallástól függően, különböző nyomatékkal, nem kell tanácsolni, kivéve azokat a különös eseteket, amelyek a CIC és a CCEO előírásaiban megfogalmazást nyertek. II. János Pál pápa szavaival ugyanis emlékeztetnünk kell a következőkre: „Azokban a családokban, ahol mindkét szülő katolikus, könnyebb megosztani a közös hitet a gyerekekkel. Még ha köszönettel el is kell ismernünk, hogy vannak olyan vegyes házasságok, amelyekben sikerül fejleszteni mind a házastársak, mind a gyermekek hitét, az (Egyház) mégis azokat a lelkipásztori erőfeszítéseket bátorítja, amelyek az ugyanazon hitű személyek közötti házasságokat támogatják.”[61]
64. A keresztények és a más vallásúak hozzátartozói közötti kapcsolatban végül, ismét nagy jelentőséget nyer a kölcsönösség elve. Ezt az elvet nem csupán parancsoló magatartásként kell érteni, hanem olyan kapcsolatként, amely a kölcsönös tiszteletre és a jogi-vallási érintkezésekben való igazságosságra épül. A kölcsönösség a szív és lélek magatartása is, amely arra képesít, hogy közösen és mindenütt a jogok és kötelességek egyensúlyában éljünk. Az egészséges kölcsönösség mindenkit arra serkent, hogy ott legyen a kisebbségi jogok „védelmezője”, ahol a saját vallási közössége kisebbséget alkot. Gondoljunk e tekintetben a sok keresztény vándorlóra azokban a nem keresztény többségű lakosságból álló országokban is, ahol a vallásszabadság jogát erősen korlátozzák, vagy megsértik.
Muzulmán vándorlók
65. Ebben az összefüggésben megállapítható, hogy napjainkban, mindenekelőtt egyes országokban, részben vagy teljes mértékben megemelkedett a muzulmán bevándorlók száma, akik felé a Pápai Tanács ugyancsak segítő gondoskodással fordul.
E tekintetben a II. Vatikáni Zsinat rámutat az evangéliumi magatartás tanúsításának kötelességére, és arra szólít, hogy tisztítsuk meg emlékezetünket a múlt értetlenségeitől, helyette ápoljuk a közös értékeket, tisztázzuk és tiszteljük a különbségeket, anélkül hogy megtagadnánk a keresztény elveket.[62] A katolikus közösségek tehát megkülönböztetésre hivatottak. Arról van szó, hogy az iszlám tanításában, vallási magatartásában és erkölcsi normáiban tegyenek különbséget a között, ami helyeselhető, és a között, amit nem lehet helyeselni.
66. A hit Istenben, a könyörületes Teremtőben, a napi ima, a böjt, az alamizsnálkodás, a zarándoklat, az aszkézis a szenvedélyek legyőzésére, valamint a küzdelem az igazságtalanság és az elnyomás ellen, olyan közös értékek, amelyek megtalálhatók a kereszténységben is, jóllehet más kifejezési formákban. Mindezen összhang mellett azonban, léteznek különbségek is, amelyek közül néhány a modernség legitim vívmányait érinti. Mivel különösen tiszteljük az emberi jogokat, muzulmán testvéreinktől is elvárjuk annak fokozott tudatosítását, hogy feltétlenül szükség van az alapvető szabadságjogokra, a személyi sérthetetlenség jogaira, a férfi és nő azonos méltóságának megvalósítására, a demokratikus elvek érvényesítésére a társadalmi kormányzásban és az állam egészséges laicitására. Ugyanígy el kell érni az összhangot a hit nézete és a teremtett világ jogos autonómiája között.[63]
67. Abban az esetben, amikor egy katolikus asszony egy muzulmán férfival szeretne házasságot kötni – a 63. pontban elmondottak megtartása és a helyi lelkipásztori megítélések figyelembevétele mellett –, a tapasztalatok keserű eredményeként is, olyan különösen komoly és mély előkészítőt kell tartani, amely a jegyeseket elvezeti a nagy kulturális és vallási különbségek felismerésére, és egészen tudatosan „beállítja őket arra”, mivel szembesülnek majd, – akár egymás között, akár a muzulmán családokhoz, illetve a muzulmán partner szülőföldjéhez fűződő kapcsolatokban, ahová egy külföldi tartózkodás után esetleg visszatérnek.
A házasság anyakönyvezésének esetén az iszlám ország konzulátusán a katolikus fél figyeljen aztán arra, hogy se ne mondja el a „shahada”-t (muzulmán hitvallás), se ne írjon alá olyan dokumentumot, amely azt tartalmazza.
Ha mindezek ellenére, a katolikusok és muzulmánok mégis házasságot kötnek egymással, akkor ehhez szükséges az egyházi felmentés és –a házasság előtt és után is – a katolikus közösség támogatása. Eszerint az egyesületi élet, az önkéntes segítők és a katolikus tanácsadó helyek egyik legfontosabb szolgálata éppen az kell legyen, hogy segítsék e családokat a gyermeknevelésben, és adott esetben támogassák a muzulmán család kevésbé védett részét, az asszonyt, saját jogainak megismerésében és alkalmazásában.
68. Végül aztán, ami a gyermek megkeresztelését illeti, köztudottan, mindkét vallás előírásai éles ellentétben állnak egymással. A házassági előkészítő során tehát egészen világosan meg kell fogalmazni ezt a problémát, és a katolikus félnek kötelezően vállalnia kell azt, amit az Egyház megkövetel.
A felnőtt muzulmánok konverziója és megkeresztelkedési szándéka ugyancsak különös figyelmet igényel, mind a muzulmán vallás különös természete, mind az ebből adódó következmények miatt.
A vallásközi párbeszéd
69. Napjaink társadalma, amely a migrációs áramlatok miatt vallásilag egyre heterogénebbé válik, a katolikusoktól megköveteli a meggyőződés készséget az igazi vallásközi párbeszédre (vö. PaG 68). E célból biztosítani kell a részegyházakban, mind a szolid kiképzést a hívek és a lelkipásztorkodásban tevékenykedők részére, mind a tájékoztatást a többi vallásokról, hogy ezáltal kiküszöbölhessük az előítéleteket, legyőzzük a vallási relatívizmust, valamint elkerüljük a bezárkózottságot és a megalapozatlan félelmeket, amelyek gátolják a párbeszédet és sorompókat állítanak eléje, értetlenséget és erőszakot is provokálnak. A helyi egyházak gondoskodjanak arról, hogy a szemináriumok és iskolák tantervébe belekerüljenek az ilyen nevelési programok, és ezeket hajtsák végre a plébániákon.
A vallások közötti dialógust azonban nem szabad csak csupán a békesség megteremtése érdekében történő közös pontok kereséseként felfogni, hanem mindenek előtt alkalomként a közös dimenziók visszaszerzésére a megfelelő közösségeken belül. Utalunk az imádságra, a böjtre, az ember alapvető hivatására, a nyitottságra a transzcendens felé, Isten imádására, a népek közötti szolidaritásra.[64]
Mindenesetre számunkra nélkülözhetetlen marad az üdvösség hirdetése Krisztusban, történjék ez explicit, vagy a körülményeknek megfelelő implicit formában. Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és ember között, akire olyannyira ráirányul az Egyház egész működése, hogy ezt az egyházi kötelezettséget az evangelizálásra nem kisebbítheti, sem a testvéri párbeszéd, sem az „emberi” értékek kicserélése és közös azonossága (vö. RMi 10-11 és PaG 30).
A szülőföldi és a befogadó egyházakban
70. Hogy a vándorlók lelkipásztorkodása valóban „communio”-lelkipásztorkodás legyen (tehát amely a „communio” egyháztanból indul ki és „communio” lelkiségre irányul), elengedhetetlenül szükséges, hogy a migrációs áramlatok szülőföldi és befogadó egyházai között kialakuljon elsősorban a közös lelkipásztori érdekek kölcsönös tájékoztatásából álló intenzív együttműködés. Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy a sok ezer vándorlót érintő problémáról ne folytassanak párbeszédet egymással és azt szisztematikusan meg ne vitatnák a rendszeresen megtartandó találkozókon is. Minden bevándorló javát szolgáló lelkipásztori tevékenység jobb összehangolása érdekében aztán, a püspöki konferenciák hozzanak létre egy e célra rendelt komissziót és nevezzenek ki egy nemzeti igazgatót, aki a megfelelő egyházmegyei komiszsziókat gondozza. Ha egy ilyen komisszió létrehozása nem lehetséges, akkor a vándorlók lelkipásztorkodásának összehangolását bízzák legalább egy ügyvivő, vagy szervező püspökre. Így világossá válik, hogy a hazától távol élők lelki gondozása előkelő egyházi kötelesség, olyan lelkipásztori feladat, amelyet nem csak egyesek, – papok, szerzetesek vagy világiak – nagylelkűségére lehet bízni, hanem amelyet a helyi egyház is támogat, anyagilag is (vö. PaG 45).
71. Hasonlóképpen, a püspöki konferenciák bízzák meg saját területeiken a katolikus egyetemek fakultásait azzal a feladattal, hogy kutassák a migrációk különböző aspektusait a vándorlók konkrét lelkipásztorkodásának hasznára. Ezért létesíthetők kötelező teológiai szakkurzusok is.
A szemináriumokban sem hiányozhat a képzés, mely a migráció immár világméretű jelenségét számba veszi: „Az egyetemek és szemináriumok, a probléma tartalmi és metodológiai felvetése szabad megválasztásának sérelme nélkül, kínálják fel az alapvető témák ismeretét: a migráció különböző formái (végleges vagy időszakos, nemzetközi vagy országon belüli), a mozgások okai, a követelmények, egy megfelelő lelkipásztorkodás nagy körvonalai, a pápai dokumentumok és a részegyházak dokumentumainak tanulmányozása”.[65]
Minden esetre, a migráció témájának oktatásához, legalább kezdetben értékes segédanyaggal szolgálhat a „Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa [egykor komisszió] „Quaderni universitari” kiadványa, a „[People] on the move” folyóirattal együtt, ezenkívül a tanítóhivatali dokumentumok kiadványai a témához”.[66]
A „Pastores dabo vobis” szinodus utáni apostoli buzdítás mindemellett kifejezetten figyelmeztet, hogy a szeminaristák lelkipásztori tapasztalatainak ki kell terjednie az állandó lakhellyel nem rendelkezőkre és vándorlókra vonatkozóan is.[67]
72. A „Vándorlók és Menekültek Világnapjának (illetve Hetének)” évenkénti megünneplése legyen alkalom a minden időben sürgető elkötelezettségre és a lelkiismeretes figyelmességre, annak az időszerű különös témának megfelelően, amelyet a Legfőbb Pásztor maga tár elénk egy arra hivatott üzenetben. A Pápai Tanács azt javasolja, hogy ezt a világnapot az egész világon egy és ugyanazon napon tartsák meg; ez hozzásegítene ahhoz, hogy Isten előtt közösen – és ugyanazon időszakban is – tartsuk meg az ima, a cselekvés és az áldozat napját a vándorlók és menekültek ügyéért.
Az éppen említett világnapon kívül fontos jelentőséget kaphatna egy évenkénti találkozó a püspökkel/eparchával, lehetőleg a katedrálisban, az egyházmegye/eparchia területén létező etnikai csoportok összességével. Azokon a helyeken, ahol ez már gyakorlat, a „Népek ünnepének” nevezik.
A nemzeti koordinátor a lelkészek/misszionáriusok érdekében
73. A vándorlók szolgálatában dolgozó lelkipásztori munkatársak között jelentős szerepe van a nemzeti koordinátornak; szolgálatát inkább az egy bizonyos nyelvhez vagy országhoz tartozó lelkészek/misszionáriusok, mint maguknak, a vándorlóknak támogatására létesítették; és személye inkább az „ad quam” egyház jóindulatát fejezi ki a lelkészek/misszionáriusok iránt, mégse tekinthető képviselőjüknek. A lelkészek/misszionáriusok szolgálatában áll tehát, akik megkapják az „alkalmassági nyilatkozatot” – tehát a rescriptumot, amelyet az „a qua” püspöki konferencia állít ki (vö. DPCM 36, 2) – azokban az országokban, ahol magas az egy meghatározott nemzetből jövő vándorlók létszáma.
74. A nemzeti koordinátor a lelkészekkel/misszionáriusokkal szemben ellátja a testvéri felügyeletet, a különböző közösségek közötti irányítás és kapcsolattartás feladatát. Viszont nem rendelkezik közvetlen illetékességi jogkörrel a vándorlók felett, akik lakhelyük vagy melléklakhelyük alapján a részegyházak vagy eparchiák ordináriusainak/hierarcháinak joghatósága alatt állnak. Nem rendelkezik joghatósági hatalommal a lelkészek/misszionáriusok fölött sem, akik hivataluk gyakorlására vonatkozóan a helyi ordinárius alatt állnak, akitől a megfelelő felhatalmazásokat kapták. A nemzeti koordinátornak tehát szoros együttműködésben kell dolgoznia a vándorlók lelkipásztorkodásának nemzeti és egyházmegyei igazgatóival.
A vándorlók lelkésze/misszionáriusa
75. A korábbi idevonatkozó egyházi dokumentumokhoz kapcsolódva[68] itt hangsúlyozni kívánjuk mindenek előtt a vándorlók specifikus lelkipásztorkodására való, igazi missziós dimenzióval kapcsolatos, és főleg lelki célzatú, különleges előkészítés szükségét (vö. PaG 72). Ez az előkészítés közös egyetértésben történik a kiutazási ország helyi ordináriusának/hierarchájának a felelősségével és felelőssége alatt.
76. Ebben az összefüggésben felidézzük: „A mobilitásban felsorakozó sokrétű lehetőségek és fejlemények, a megfelelő lelkipásztori tájékozódás érdekében, olyan kiegészítő intézményeket tesznek szükségessé, amelyeknek az a feladata, hogy ezeket a jelenségeket szemmel kísérjék és tárgyilagosan értékeljék. Szó van itt a népcsoportok lelkipásztori központjairól, de főleg az olyan tanulmányi központokról, amelyek összegyűjtik a szükséges anyagot egy lelkipásztori irányvonal kidolgozásához” (CMU 40). Ezeknek a kutatásoknak eligazítást kell nyújtaniuk a szemináriumokban vagy a kiképző intézetekben és a lelkipásztori központokban folyó tanulmányokhoz és közvetlen alkalmazást kell nyerjenek a migránspasztoráció munkatársainak előkészítésében.
77. Az (ugyanazon nyelvű) „eiusdem sermonis” vándorlók lelkészének/ misszionáriusának lenni azonban nem jelenti azt, hogy bezárkózik a hit egyetlen, kizárólagos, nemzeti megélési és kifejezési módjának korlátai közé. Ha egy részről ugyanis hangsúlyoznunk kell a specifikus lelkipásztorkodás igényét, amelyet az tesz szükségessé, hogy a keresztény üzenetet egy olyan kulturális fenntartó igénybe vételével közvetítsük, amely megfelel azok képzettségének és jogos igényének, akiknek az üzenetet szánták, akkor a másik oldalról fontos azt is hangsúlyozni, hogy az ilyen specifikus lelkipásztorkodás a vándorlók részéről megkívánja a kitárulkozást az új világ felé és az igyekezetet arra a beilleszkedésre, amelynek az a célja, hogy lehetővé tegye a vándorlók teljes részvételét az egyházmegyei életben.
A lelkésznek/misszionáriusnak olyan emberi hidat kell képeznie ezen az úton, amely a vándorlók közösségét összeköti a befogadó közösséggel. Azért van velük, hogy Egyházat építsen, összeköttetésben mindenek előtt a megyéspüspökökkel és testvéreivel a papi szolgálatban, mindenek előtt a plébánosokkal, akiket ugyanez a lelkipásztori feladat kötelez (vö. DPMC 30, 3). Ezért szükséges, hogy ismerje és értékelje annak a helységnek a kultúráját, ahol meghívást kapott hivatalának gyakorlására; tudja a nyelvet; párbeszédet folytasson a társadalommal, amelyben él; és tanulja meg értékelni és tisztelni a vendéglátó országot, amíg eljut odáig, hogy megszereti és megvédi azt. A vándorlók lelkésze/misszionáriusa nagyon jól tudja tehát, még ha lelkipásztori szolgálata etnikai és nyelvi aspektusra támaszkodik is, hogy a vándorlók lelkipásztorkodását egy olyan Egyház építésébe is be kell vonnia, amelyhez hozzátartozik az ökumenikus és missziós törekvés (vö. RMi 10-11; DPMC 30, 2).
78. A vándorlók lelkipásztorkodásának felelősei ezért legyenek többé-kevésbé az interkulturális kommunikáció szakemberei, bár ez a jellemző vonás a lelkipásztorkodás helyi felelőseit is illeti, mert a külföldről jövő felelősök egyedül képtelenek megvalósítani ezt a kulturális közvetítést.
A migrációs lelkipásztorkodásban dolgozó munkatársak fő feladata tehát mindenek előtt ez:
Egyházmegyés/eparchiális papok, mint lelkészek/misszionáriusok
79. A lelkészek/misszionáriusok lehetnek egyházmegyés/eparchiális papok (akik általában megmaradnak inkardinálva saját egyházmegyéjükben/eparchiájukban és elmennek külföldre, hogy ott egy meghatározott ideig a vándorlók lelkipásztorkodásában dolgozzanak) vagy szerzetespapok. Mindkettő, mind az egyházmegyés/eparchiális pap, mind a szerzetespap, mégis ugyanazt a feladatot vállalja, még ha saját eredeti, különböző és kiegészítő hivatásával együtt is.
Az egyházmegyés/eparchiális papok lelkipásztori szolgálatuk gyakorlásával valójában integrálódnak abba az egyházmegyébe/eparchiába, amelybe nem inkardinálták őket, úgy hogy teljes jogú tagjai az egyházmegye/eparchia presbitériumának[69]; ez a helyzet egyébként a szerzetespapokra is vonatkozik. Tehát nem lehet eléggé kihangsúlyozni annak szükségét, hogy a lelkészek/misszionáriusok maradjanak meg a testvéri egyetértés egységében mind a helyi ordináriussal/hierarchával, mind a befogadó egyházmegye/eparchia klérusával, és mindenek előtt a plébánosokkal. A papi összejöveteleken és egyházmegyei gyűléseken való részvétel ebben éppúgy segíthet, mint a gyakori részvétel a társadalmi, erkölcsi, liturgiai és lelkipásztori témákkal kapcsolatban rendezett tanulmányi napokon, ami a kölcsönös együttműködésben, szolidaritásban és közös felelősségben megvalósuló hiteles lelkipásztorkodás „conditio sine qua non”-ja elkerülhetetlen feltétele (vö. DPMC 42). Az egységet a cselekedetekben is meg kell valósítani, hogy az egyformán hatékony lehessen a vándorlók és az őshonosok között is. A szándékok és tettek ilyen irányú szolidaritása megteremti az alkalmazkodás és együttműködés sikeres példáját, és így aztán megvalósul mindenki kulturális örökségének kölcsönös ismerete és tisztelete.
Szerzetes papok és rendtagok elkötelezettsége a vándorlók között
80. A szerzetespapok és a szerzetesnővérek és a szerzetestestvérek mindig fontos szerepet töltöttek be a vándorlók lelkipásztorkodásában. Ezért az Egyház mindig különös bizalommal hagyatkozott segítségükre. E tekintetben a katolikusok közössége a Szent Lélek különös ajándékaként ismeri el a szerzetesi életre szóló hivatást, amelyet az Egyház azért kap, őriz, értelmez, hogy saját dinamizmusának megfelelően kifejlessze és kibontakoztassa.[70] A történelem folyamán ugyanaz a Szent Lélek hívta életre az intézményeket is, amelyek saját szervezetük specifikus céljaként tűzték ki a vándorlók közötti apostolkodást.[71]
E tekintetben kötelességünknek tartjuk, hogy emlékeztessünk a szerzetesnővérek apostolkodására, akik karizmáikkal és gyakran nagy lelkipásztori jelentőségű különleges műveikkel dolgoznak az elvándorlók közötti lelkipásztorkodásban, különösen szem előtt tartva a „Vita consecrata” szinodus utáni apostoli buzdítás megállapítását: „Az újra evangelizálás jövője, s általában a missziós tevékenység minden formája a nők, különösen az Istennek szentelt nők, megújított együttműködése nélkül elképzelhetetlen” (Nr. 57). És tovább: „Ezért sürgősen meg kell tenni néhány konkrét lépést, kezdve onnan, hogy a nők a különböző területeken és minden szinten teret kapjanak az együttműködésre, még a döntést hozó folyamatokban is, főként akkor, ha róluk van szó”.[72]
81. A már említetteken kívül az Egyház szeretettel meghívja a többi szerzetes intézményeket is, még ha nem is ez specifikus célkitűzésük, hogy vegyenek részt e felelősségben, hiszen „mindig célszerű és dicséretre méltó lesz, ha e hívek lelki gondozásának szentelik magukat, mindenek előtt azokban a működésekben, amelyek a legjobban megfelelnek sajátos természetüknek és célkitűzésüknek (DPMC 53, 2). A Zsinat egyik irányelvének konkrét alkalmazásáról van szó, amely megállapítja: „Ha a lelkek ügye sürget, és nincs elég egyházmegyés pap, a püspök felszólíthatja azokat a szerzetes társulatokat, amelyek nem kizárólagosan szemlélődő életre vállalkoztak, hogy egyes lelkipásztori szolgálatokban segítsenek, figyelembe véve azonban mindenegyes rend alkotmányát. Az elöljárók pedig erőikhez mérten azon legyenek, hogy valóban megadják a segítséget, még plébániák vállalásával is” (CD 35).
82. Ha tehát minden szerzetes intézmény hivatalos az emberi mobilitás lelkipásztorkodásban való szemmel kísérésére, akkor nagylelkűen fontolják meg annak a lehetőségét is, hogy néhány férfi vagy női szerzetest beállítanak a vándorlók körében való lelkipásztori munkába. Sok intézmény van ugyanis abban a helyzetben, hogy figyelemre méltó módon közreműködjön a vándorlók gondozásában, mert olyan különböző képzettségű és nemzetiségű szerzetesekkel rendelkezik, akik viszonylag könnyen áthelyezhetők olyan országba, amely nem sajátjuk. Főleg a migráció területe az, amelyen az „Evangelii nuntiandi” apostoli buzdításban a szerzetesrendeknek tulajdonított szerep felszínre kerülhetne, hiszen „életük tesz tanúságot arról a készségről, amellyel készek magukat odaadni Istenért, Egyházért, embertestvérekért. Ennélfogva a szerzetesek pontosan azt a tanúságtételt végzik ..., ami az evangelizálás első lépése. Csendes tanúságot tesznek a szegénységről és lemondásról, a tisztaságról és ártatlanságról, a készséges engedelmességről. Mindez szinte provokációja a világnak, de magának az Egyháznak is, mely még a nem keresztényeket is megragadja, ha fogékonyak a lelki értékek iránt” (EN 69).
83. Az 1987. március 25-i közös instrukció a vándorlók és menekültek lelkipásztori ellátására vonatkozóan, amelyet a Szerzetesek és Szekuláris Intézmények Kongregációja, a Kivándorlási Kérdések és Turizmus Pápai Komissziója adott ki és a generális főnökökhöz és a generális főnöknőkhöz intézett, éppen e lelkipásztori figyelmesség követelményét hangsúlyozza. Ez a szerzetesekhez intézett felhívás a vándorlók és menekültek iránti különleges elkötelezettségre, abban a szerzetesi élet és azok mély elvárása közötti hasonlóságban találja mély megokolását, akik hazájuktól elszakadtak; ilyenek gyakran azoknak a biztos perspektívát nélkülöző szegényeknek, kívülállóknak a kimondatlan elvárásai, akiket testvériség és közösség utáni vágyaikban sokszor megaláztak. A nekik szóló szolidaritás felajánlása egy olyan valaki részéről, aki szabadon választotta a szegénységet, a tisztaságot és az engedelmességet, már nem csak segítség a nehéz helyzetben, hanem tanúság is az értékek mellett, amelyek az ilyen szomorú helyzetekben is felragyogtathatják a reményt (vö. Nr. 8). Itt tehát elhangzik az a megszentelt élet minden intézményének és az apostoli élet minden közösségének szóló sürgető felhívás, hogy valamennyien tágítsák ki nagylelkűen saját elkötelezettségük határait azzal a valóban missziós dimenzióval, amelyet különösen a specifikusan missziós célzatú kongregációknak kell figyelembe venni.[73]
84. Sok szerzetesintézmény előtt ma biztosan egyre erősebben tudatosodik, hogy a migrációs probléma többé-kevésbé közvetlenül az ő karizmájuktól várja a választ. Azért, hogy a léleknek egy ilyen készsége és a tanítóhivatal felszólítása konkrét elkötelezettségbe torkoljon, azt szeretnénk itt minden általános rendi főnöknek és általános rendi főnöknőnek sugallni, hogy kínálják fel nagylelkű együttműködésüket a vándorlók és menekültek lelkipásztorkodásában tevékenykedőknek, amennyiben ezen a területen munkába állnak egész rendi közösségük szolidaritása és együttműködése, vagy éppen néhány szerzetes kijelölése által, és talán még ugyanebben a lelkületben, saját intézményük épületeiben esetleg néhány használatos helyiséget is tartósan vagy megszabott időre rendelkezésükre bocsátanak.
A szerzetesfőnökök aztán a rendtársaikhoz írt körlevelekben és az összejövetelek során időnként utaljanak a vándorlók és menekültek problémájának fontosságára, miközben ráirányítják a figyelmet az Egyház megfelelő dokumentumaira és a pápa szavaira. Ebben az összefüggésben gondoskodni lehetne arról is, hogy ezt a témát ugyancsak megtárgyalják a generálisi és a provinciálisi káptalanokon, a kiképző és továbbképző tanfolyamokon is. A jövendő papok vegyék fontolóra annak lehetőségét, és készüljenek fel arra, hogy szolgálatukat, legalább részben, a vándorlók körében végzik.[74]
85. Ami aztán a vándorlók szolgálatában dolgozó szerzetesek konkrét életét illeti, alapvető kritériumként célszerű kihangsúlyozni annak szükségét, hogy azt a rend szellemiségének és sajátos formájának megfelelően őrizzék és valósítsák meg. Életük már magában a tökéletes szeretet képmása, karizma, amelynek gazdagsága az egész közösség javát szolgálja. A vándorlók lelkipásztorkodásának bizonyára szüksége van a szerzetesrendekre, de arra is szükség van, hogy ezek képesek legyenek úgy élni és dolgozni, hogy megtartják alapvető szabályukat és ragaszkodnak ahhoz. Ezt a „Mutuae Relationes” is hangsúlyozza: „A kulturális fejlődésnek és az Egyház megújulásának ebben a szakaszában szükségszerűen és olyan biztosan kell megőrizni minden intézmény azonosságát, hogy az száműzhesse annak a határozatlan helyzetnek veszélyét, amelyben a szerzetesek a lényüknek megfelelő és megkívánt sajátos stílusú életmód nélkül, homályos és kétértelmű módon illeszkednek az Egyház életébe” (MR 11).
Laikusok, laikus egyesületek és egyházi mozgalmak erőkifejtése a vándorlók között
86. A laikusok, a laikus egyesületek és az egyházi mozgalmak, jóllehet karizmájuk és szolgálatuk különbözősége szerint, az Egyházban és a társadalomban ugyancsak meghívást kaptak a keresztény tanúságra és szolgálatra szóló küldetésük megvalósítására a vándorlók körében is.[75] Különösen gondolunk itt a lelkipásztori munkatársakra és a katekétákra, az ifjúsági vagy felnőtt csoportok, a munka világa, a szociális vagy karitatív szolgálat gondozóira (vö. PaG 51).
A Szent Lélek által fenntartott Egyházban, amely azon fáradozik, hogy teljes egészében missziós Egyházként szolgáljon, kitűntetett figyelmet kap mindenki adománya. Ebben az összefüggésben a laikusok igazi autonómiát élveznek, de a diakónia olyan tipikus feladatait is vállalják, mint a beteglátogatás, az öregek támogatása, ifjúsági csoportok vezetése és családi körök irányítása, közreműködés a hitoktatásban és a szakmai továbbképző kurzusokon, az iskolában és az adminisztrációs feladatokban, de a liturgikus szolgálatokban, a tanácsadó központokban, a közös imatalálkozókon és Isten igéjének közvetítésében is.
87. A világi hívek közreműködésének más és még specifikusabb feladataival találkozunk a szakszervezeti területen és a munka világában; ilyen lehet a tanácsadás és az együttműködés azoknak a törvényeknek kiszélesítésében, amelyek megkönnyítik a vándorlók családegyesítését és szorgalmazzák a jog- és esélyegyenlőséget. Ez vonatkozik a lényeges javak, a munka és a munkabér, a lakás és az iskola hozzáférhetőségére, a vándorlók részvételére a polgári társadalom életében (választások, egyesületek, szabadidőtöltés, s így tovább).
Egyházi téren aztán különösen meg lehetne vizsgálni, vajon fennáll-e a lehetősége annak, hogy létrehozzák külön a befogadás (nem szenteléshez kötött) szolgálatát, azzal a feladattal, hogy általa megközelítsék a vándorlókat és a menekülteket, fokozatosan elősegítsék beilleszkedésüket a polgári és az egyházi közösségbe, vagy segítsék őket egy esetleges hazájukba való visszatérés tekintetében is. Ebben az összefüggésben különös figyelmet kell szentelni a külföldi egyetemistáknak.
88. Ebben a vonatkozásban a laikusoknak is szükséges a rendszeres képzés, amelyet nem annyira az ideák és koncepciók puszta közvetítéseként értelmezünk, hanem mindenek előtt segítségként – természetesen szellemi értelemben is – tekintettel a keresztény élet komoly tanúságára. Az etnikai-nyelvi közösségek is felszólítást kaptak arra, hogy legyenek a kiképzés helyei, még mielőtt szervezőközpontok lennének, és ebben a szemléletkiszélesítésben helyet kell kapnia a rendszeres továbbképzésnek.
Bizonyos, hogy Isten országának építésében a világi hívek keresztény tanúságának meg kell előznie az olyan fontos kérdések összességét, mint amilyen többek között az Egyház-világ, hit-élet, szeretet-igazságosság kapcsolatainak a kérdése.
Egység a sokaságban: a nehézségek.
89. Több ok is megkívánja a vándorlók specifikus lelkipásztorkodásának egyre fokozottabb integrációját a részegyházak lelkipásztorkodásába, amelynek első felelőse a megyés/eparchiális püspök. Az integráció azonban történjék mindig különbözőségük, szellemi és kulturális örökségük teljes tiszteletben tartása, az uniformitás határainak legyőzése (vö. PaG 65 és 72), a lelkipásztorkodás territoriális jellegének és az etnikai, nyelvi, kulturális és rituális hozzátartozás jegyeinek megkülönböztetése mellett.
Ebben az összefüggésben a befogadó egyházak arra hivatottak, hogy integrálják az őket alkotó emberek és csoportok konkrét valóságát, miközben egyesítik mindazok értékeit, akik meghívást nyertek arra, hogy valóban katolikus Egyházat alkossanak: „A helyi egyházban így valósul meg az egység a sokaságban, illetve az az egység, amely nem egyformaságot jelent, hanem olyan egyetértést, amely a közös egységtörekvésbe befogad minden legitim különbséget” (CMU 19).
Ilyen módon a részegyház, a pünkösdi Lélek szellemében, hozzájárul egy új társadalom kialakításához, amelyben a különböző nyelvek és kultúrák többé már nem jelentenek legyőzhetetlen határokat, mint a Bábeli torony építése esetén, hanem olyan új társadalmat, amelyben éppen e különbségekben lehetséges megvalósítani az egység és kommunikáció új módját (vö. PaG 65).
Ebben a valóságban a vándorlók lelkipásztorkodásából egyházi szolgálat lesz a befogadó országtól eltérő nyelvhez és kultúrához tartozó hívek részére. Ugyanakkor biztosítja a külföldi közösségek specifikus hozzájárulását egy olyan Egyház építésében, amely az egység jele és eszköze az új emberiség látomásában. Ez elmélyítésre és alkalmazásra váró vízió a hazai plébániák és a bevándorlók lelkészségei, az őshonos papok és a lelkészek/misszionáriusok közötti lehetséges feszültségek elkerülésére. Ebben az összefüggésben figyelembe kell venni a vándorlók első, második és harmadik generációja közötti klasszikus megkülönböztetést is, amely közül mindegyiknek megvan a maga sajátossága és különleges problémája.
90. Napjainkban a vándorlók egyházi integrációjának problémája mindenek előtt két szinten jelentkezik: mégpedig egyházjogi-strukturális szinten és teológiai-lelkipásztori szinten.
Az emberi mobilitás jelensége immár világméretű jelleget öltött és ez hosszútávon biztosan magával hozza annak a monoetnikus lelkipásztorkodásnak a legyőzését, amely eddig általában jellemezte mind a külföldiek lelkészségeit/misszióit, mind a befogadó országok territoriális plébániáit, – tekintettel egy olyan lelkipásztorkodásra, amely a párbeszéden és a szilárd kölcsönös együttműködésen alapszik.
Ami ezért a különböző nyelvű és kultúrájú lelkészségeket/missziókat illeti, megállapítjuk, hogy a „Missio cum cura animarum” klasszikus formája a múltban, alapjában véve egy átmeneti jellegű, vagy éppen rendezésben lévő bevándorlás elképzeléséhez kötődött. Nos, ez a megoldás ma már tovább nem lehet az olyan bevándorló közösségek lelkipásztori működésének szinte kizárólagos formája, amelyek a befogadó országokban való integráció különböző szakaszában állnak. Ennél fogva olyan új struktúrákra kell gondolni, amelyek egyrészről „stabilabbak” lesznek az ebből adódó jogi alakzatokkal együtt a részegyházakban, és másrészről továbbra is formálhatóaknak, és nyitottaknak kell maradniuk a változó vagy időleges bevándorlás számára. Nem egyszerű dologról van szó, de úgy tűnik, hogy most már ez lesz a jövő kihívása.
Lelkipásztori struktúrák
91. Mivel mindig figyelni kell arra, hogy a vándorlók maguk legyenek a lelkipásztorkodás főszereplői, olyan megoldásokat kell fontolóra venni, amelyek alkalmazhatók mind az etnikai-nyelvi lelkipásztorkodás, mind a teljes egészében vett lelkipásztorkodás területén.
Itt mindenek előtt az első területre vonatkozóan akarunk utalni néhány dinamikára és lelkipásztori struktúrára, kezdve a „Missio cum cura animarum”-mal, a kialakulóban lévő közösség klasszikus formájával, amelyet a még nem stabilizálódott etnikai/nemzeti, vagy bizonyos rítushoz tartozó csoportok körében alkalmaznak. De ezekben a lelkészségekben/missziókban is a hangsúlyt egyre erősebben az etnikumok közötti és az interkulturális kapcsolatokra kell tenni.
Ezzel szemben „az etnikai-nyelvi” vagy rítus alapján meghatározott „személyi plébániával” ott számolunk, ahol olyan bevándorló közösség létezik, amely a jövőben is cserélődik és megtartja jelentős számbeli összetételét. Jellegzetes plébániai szolgálatokat kínál (igehirdetés, katekézis, liturgia, diakónia), mindenek előtt a legújabban bevándorolt híveknek, szezonmunkásoknak vagy azoknak, akik turnusban jönnek, és akiknek különböző okokból kifolyólag nehezükre esik a beilleszkedés a meglévő territoriális struktúrákba.
Számolni lehet olyan „territoriális plébániával egyenrangú etnikainyelvi misszió vagy bizonyos rítusú misszió helyi plébániájának” esetével is, amely egy vagy több lelkipásztori munkatársnak köszönhetően, gondoskodik a külföldiek egy vagy több csoportjáról. Ebben az esetben a káplán a plébánia „team”-jéhez tartozik.
Lehetséges a „körzeti szinten való etnikai-nyelvi lelkipásztori szolgálat” is, mint lelkipásztori tevékenység az olyan bevándorlók részére, akik viszonylagos módon már beilleszkedtek a helyi társadalomba. Fontosnak látszik ugyanis a nyelvi, illetve a nemzetiséghez vagy rítushoz kötődő lelkipásztorkodás néhány elemének megtartása. Ennek az erőkifejtésnek biztosítania kell a kultúra és a jámborság egy bizonyos fajtájához kötődő lényeges szolgálatokat, és ugyanakkor gondoskodnia kell a territoriális közösség és a különböző etnikai csoportok közötti nyitásról és kölcsönhatásról.
92. Amennyiben az imént említett szilárd lelkipásztori struktúrák egyházjogi felállítása nehéznek bizonyul, vagy nem látszik alkalmasnak, úgy az a kötelezettség minden esetre megmarad, hogy a katolikus bevándorlóknak lelkipásztorilag minden olyan eszközzel segíteni kell, amely a helyzet különlegességének figyelembe vételével, a leghatékonyabbnak látszik, még specifikus egyházjogi intézmények nélkül is. Ez azt jelenti, hogy az egyházi kerületekben támogatást és elismerést érdemelnek még a kiforratlan vagy spontán lelkipásztori tevékenységek is, függetlenül haszonélvezőik számbeli nagyságrendjétől, már csak abból az okból kifolyólag is, hogy ne adjanak helyet se a rögtönzéseknek, se az idegen és alkalmatlan személyeknek, vagy éppen a szektáknak.
Együttes és részleges lelkipásztorkodás
93. Az együttes lelkipásztorkodás itt mindenek előtt olyan közösséget jelent, amely a különböző kultúrákhoz és népekhez való hozzátartozást az Atya szeretetének tervére adott válaszként tudja értékelni, aki a béke birodalmát a Szent Lélek ereje által építi – Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban – az emberi történelem szövevényes és gyakran nyilvánvalóan ellentmondásos forgatagában (vö. NMI 46).
94. Végül előfordulhatnak bizonyos területek, struktúrák vagy különös lelkipásztori szektorok, amelyek a vándorlók világában, különböző szinteken, a kezdeményezésnek és a képzésnek szentelik magukat. Gondolunk itt
95. Az egy idő óta néhány egyházmegyében létrejött lelkipásztori egységek[76] a jövőben lelkipásztori plattformot képezhetnek a bevándorlók közötti apostolkodás számára is. Ezek nyilvánvalóvá teszik a plébánia és a területe közötti viszony lassú változását; itt ugyanis megmutatkozik a lelkipásztori feladatok megsokszorozódása a plébániák feletti téren, az új és legitim szolgálati feladatkörök keletkezése, és nem utolsó sorban, a vándor „diaszpóra” egyre hangsúlyozottabb földrajzi elterjedése.
A lelkipásztori egységek akkor érik el a kívánt hatásúkat, ha az együttes, beilleszkedő, szerves lelkipásztorkodásra vonatkozóan, mindenek előtt a funkcionalitás szintjén nyernek alkalmazást, és annak keretében teljes elfogadottságot élvezhetnek az etnikai-nyelvi és rituális jellegű lelkészségek/missziók is. A közösség követelményeinek és a közös felelősségnek ugyanis nemcsak a személyek és a különböző csoportok közötti viszonyban kell megmutatkozni, hanem a helybeli plébániaközösség és az etnikai-nyelvi vagy rituális közösségek közötti kapcsolatokban is.
A „semina Verbi – (Az Ige magjai) ”
96. A mai migráció minden idők emberének, ha nem éppen népeinek legnagyobb mozgását jelenti. Általa olyan férfiakkal és nőkkel, embertestvéreinkkel találkozunk, akik gazdasági, kulturális, politikai vagy vallási okokból elhagyják hazájukat – vagy annak elhagyására kényszerülnek –és nagyobb részben menekülttáborokba, lelketlen nagyvárosokba vagy külvárosi nyomornegyedekbe kerülnek, ahol a vándorló kitaszítottságának sorsát gyakran megosztja a munkanélküliekkel, a feltűnő viselkedésű fiatalokkal, az elhagyatott nőkkel. A vándorló ezért olyan „gesztusok”-ra szomjazik, amelyek megéreztetik vele azt, hogy mint embert befogadják, elismerik és értékelik. Ezek közé tartozik már az egyszerű köszönés is.
E kívánságnak megfelelően, a szerzetesi elöljáróknak, a közösségeknek, az egyházi mozgalmaknak, a világi hívek egyesületeinek és a lelkipásztorkodás munkatársainak érezniük kell azt a kötelességet, hogy az idegenekkel szemben nekik a keresztényeket mindenek előtt befogadásra, szolidaritásra és nyitottságra kell nevelniük, hogy ezáltal a migráció az Egyház számára minél „jelentőségteljesebb” valósággá váljon és a hívek felfedezhessék a különböző kultúrákban és vallásokban rejlő „semina verbi”-t (az Ige magjait).[77]
97. A pünkösdi eseményekből született keresztény közösségben ugyanis a migráció az Egyház életének kiegészítő részét képezi, jól kifejezi az Egyház egyetemességét, elősegíti a közösséget és befolyásolja növekedését.
A migráció az „Egyház” számára tehát történelmi lehetőséget kínál arra, hogy felülvizsgálja saját jellemző tulajdonságait. Az Egyház ugyanis „egy”, amennyiben egy bizonyos értelemben kifejezi az egész emberiség családjának egységét; „szent” azért, hogy minden embert megszenteljen és ezáltal bennük is megszenteltessék az Isten neve; ugyanakkor „katolikus”, amennyiben nyitott az összhangba hozandó különbözőségekre; és „apostoli” is, mivel az a feladata, hogy az egész embernek és mindenkinek hirdesse az Evangéliumot.
Az ugyanis nyilvánvaló, hogy nem annyira a földrajzi távolság határozza meg a missziós dimenziót, hanem sokkal inkább a kulturális és vallási idegenség. A „misszió” tehát közeledést jelent minden emberhez hirdetve nekik Jézus Krisztust, és összekapcsolva őket – Krisztusban és az Egyházban – az egész emberiséggel.
Az egység megteremtői
98. A vándorlók szükséghelyzetének megszüntetése és elhelyezése után a befogadó országban a lelkész/misszionárius saját horizontja kiszélesítésén fog fáradozni, hogy az „egység szolgája” lehessen. „Idegensége” révén a helyi egyház minden része számára élő emlékeztető lehet a helyi egyház katolicitásának jellegére. Az általa szolgált lelkipásztori struktúrák egy olyan részegyház jelévé – még ha ez mégoly egyszerű is – válhatnak, amely az egyetemes közösség útján valójában elkötelezte magát a legitim különbözőségek tiszteletére.
99. Ebben az összefüggésben minden hívő laikus, még ha nincs is különleges beosztása vagy feladata, arra kapott felszólítást, hogy a közösségnek olyan útján haladjon, amely éppen magába foglalja a legitim különbségek elfogadását. A keresztény értékek védelme tudniillik azáltal is biztosan megtörténik, hogy a bevándorlókat – hála a hívek hatékony lelki megújulásának – nem éri hátrányos megkülönböztetés. Így a testvéri párbeszéd és egymás kölcsönös tiszteletben tartása, a szeretet és befogadás átélt tanúságaként már magában véve létrehozza az evangelizálás első és elengedhetetlen formáját.
Dialogizáló és missziós lelkipásztorkodás
100. Az Egyház éppen az Evangélium alapján felszólítja a részegyházakat, hogy a találkozás és dialógus lelkipásztori kezdeményezéseivel, de éppúgy a hívőknek az előítéletek és elfogultságok legyőzésében nyújtott segítség által is, nyissák ki kapuikat a vándorlók jobb befogadására. A jelenlegi társadalomban, amely a migráció révén egyre inkább multietnikus, interkulturális és többvallású társadalomként jelenik meg, a keresztények felszólítást kaptak arra, hogy nekilássanak a missziós küldetés lényegesen új és fundamentális fejezetének; eszerint missziós tevékenységet kell kifejteniük a régi keresztény hagyományokkal rendelkező országokban (vö. PaG 65 és 68). A vándorlók hagyományai és kultúrái iránti nagy tisztelet és figyelmesség mellett mi, keresztények, arra is felszólítást kaptunk, hogy nekik is tanúsítsuk a szeretet és béke Evangéliumát és kifejezett módon nekik is hirdessük az Isten igéit, hogy ezáltal majd részük legyen az Úr áldásában, amelyet ő Ábrahámnak és utódainak ígért mindörökre.
Mivel a specifikus lelkipásztorkodás „a vándorlókért, a vándorlók között és a vándorlókkal”, éppen mert ez egyben a dialógus, a „communio” és a küldetés lelkipásztori szolgálata, annak az Egyháznak jelentős kifejezőjévé válik, amely aztán arra hívatott, hogy a testvéri és békés találkozás színhelye legyen, mindenki otthona, egy négy pillérre támaszkodó ház, amelyre Boldog XXIII. János pápa utal a „Pacem in terris” enciklikájában, éspedig az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság.[78] Ez a négy a húsvéti esemény gyümölcse és az, Krisztusban, kiengesztelt mindent és mindenkit. Ilyen módon teljes bizonyosságot nyer, hogy általa az Egyház az óhajtott és nekünk ajándékozott kiengesztelődésnek, a kölcsönös testvéri elfogadásnak, a valódi emberi és keresztény előrelépésnek az elfogadott, mindenkivel megosztott közösségi otthona és iskolája (vö. NMI 43). Így „egyre inkább megerősödik annak a mindig egyetemes jellegű egyházi szervezetnek a tudata, amelyben senkit sem lehet többé idegennek, vendégnek vagy netalán kívül állónak tekinteni” (CMU 29).
Az Egyház és a keresztények a reményjelei
101. Tekintettel az utazók széleskörű mozgására, az emberi mobilitás jelenségére, amelyet néhányan korunk embere új „Credó”-jának tekintenek, a hit arra emlékeztet minket, hogy mindannyian hazánk felé zarándokolunk. „A keresztény élet lényegében Krisztussal átélt húsvét, azaz átvonulás, magasztos vándorlás az Isten Országában történő tökéletes egyesülés felé” (CMU 10). Egész története kinyilvánítja az Egyház szenvedélyét, szent törekvését ezen emberek iránt, akik úton vannak a beteljesülés felé.
Az „idegen” Isten követe, aki meglepi, megtöri a hétköznapi élet rendjét és logikáját, közel hozza a távollevőt. Az „idegen”-ben az Egyház Krisztust ismeri fel, aki „közöttünk felverte sátrát” (Vö. Jn 1, 14) és „ajtónkon kopogtat” (Vö. Jel 3, 20). Ez a találkozás – a figyelmesség, a befogadás, a részvétel és a szolidaritás a vándorlók jogai védelmének és az Evangélium hirdetése kötelezettségének az eseménye – kinyilatkoztatja annak az Egyháznak az állandó gondját, amely felfedezi benne az igazi értékeket és ezeket az ember számára nagy gazdagságnak tekinti.
102. Az Isten tehát magára, a földön zarándokoló Egyházra bízza azt a feladatot, hogy alakítsa ki az új teremtett világot Jézus Krisztusban, miközben Benne (vö. Ef 1,9-10) ismét egyesíti az emberi különbségek gazdagságának egész kincstárát, amelyet a bűn szétdarabolt és viszályok forrásává változtatott. Amilyen mértékben hitelesen tanúsítják ennek az új teremtett világnak titokzatos jelenlétét saját életükben, olyan mértékben válik az Egyház a reménység jelévé annak a világnak, amely sóvárogva vágyakozik az igazságosság, a szabadság az igazság és a szolidaritás, azaz a béke és az egyetértés után.[79]
Minden nemes emberi kezdeményezés ismételt kudarca ellenére, a mobilitás jelensége arra szólítja a keresztényeket, hogy tudatosítsák hivatásukat, legyenek a világban újra és újra a testvériség és az egység jelei, miközben valóra váltják a találkozás etikáját, a különbségek tiszteletét és a szolidaritást.
103. A rejtekben, és a gondviselés akaratából, a vándorlók is lehetnek, sok többi testvérükkel együtt, az ilyen egyetemes testvériség építtetői. Alkalmat adnak az Egyháznak arra, hogy konkrétan valósítsa meg saját közösségi identitását és missziós küldetését, amint ezt Krisztus helytartója mondja: „A migráció alkalmul szolgál az egyes helyi egyházaknak arra, hogy katolicitásukat felülvizsgálják, ami nem csak abból áll, hogy befogadnak különböző népcsoportokat, hanem mindenek előtt abban, hogy megvalósítják az ilyen etnikai csoportok közösségét. Az Egyházban az etnikai és kulturális pluralizmus nem átmenetileg eltűrt helyzetet jelent, hanem az Egyház strukturális dimenzióját jelenti: az Egyház egysége nem egy közös eredetből és egy közös nyelvből származik, hanem az sokkal inkább a pünkösdi Lélek által jön létre, amely a különböző nemzetiségű és nyelvű embereket egyetlen népben egyesíti és így mindenkit elvezet ugyanannak az Úrnak a hitére, és ugyanazon reményre szólít”.[80]
104. A Szűz és Istenanya Mária, aki áldott Fiával megtapasztalta az emigrációval és meneküléssel járó fájdalmat, segítsen nekünk megérteni mindazok tapasztalatát és gyakori drámáját, akik arra kényszerülnek, hogy hazájuktól távol éljenek. Tanítson meg minket arra, hogy az igazi testvéri befogadás által nyomorúságuk szolgálatába álljunk, hogy ezáltal a mai migrációra úgy tekinthessünk, mint egy olyan Isten országába szóló – esetleg titokzatos – felhívásra, amely az Egyházban már előképként (vö. LG 9) jelen van, és a gondviselés által meghatározott eszköz az egész emberiség családja egységének és békéjének szolgálatában.[81]
Jegyzetek:
[1] II. János Pál pápa, Üzenet a Béke Világnapjára, 2001, Párbeszéd a kultúrák között a szeretet és béke civilizációjának érdekében, 12: AAS XCIII (2001) 241; vö. II. János Pál pápa, Novo millennio ineunte, kezdetű apostoli levele, 55: AAS XCIII (2001) 306.
[2] Az Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa, Chiesa e mobilitá umana (Az egyház és az utazók) körlevél a Püspöki Konferenciákhoz, 8: AAS LXX (1978)
362.
[3] Vö. II. János Pál, Ecclesia in Europa apostoli buzdítása, 8: AAS XCV (2003) 655 és a Pastores gregis apostoli buzdítás, 69 és 72: OR, 2003. október 17., 12. o.
[4] Vö. II. János Pál, „Angelus Domini”, vasárnap, 2003. július 6.: OR 7./8., 2003. július, 1. o.
[5] A Konvenció rámutat azokra a már nemzetközi téren fennálló konvenciókra is, amelyeknek elvei és jogai következetesen alkalmazhatók a vándorlókra. Emlékeztet például a Rabszolgaságról szóló konvencióra, a nevelés területén tapasztalható diszkrimináció ellen és a faji diszkrimináció minden formája ellen hozott konvencióra, hasonlóképpen a polgári és politikai jogokról hozott nemzetközi szerződésekre és a gazdasági, szociális és kulturális jogokról hozott szerződésre, valamint a Viselkedési kódexre a nőkre vonatkozóan, a kínzás vagy más szörnyű kezelés embertelen vagy megalázó büntetések ellen hozott konvencióra. Ezenkívül említésre kerül a gyermekek jogairól hozott konvenció, valamint az Egyesült Nemzetek 4. Kongresszusán hozott Manilai nyilatkozat a Bűncselekménymegelőzéssel és a törvényszegőkkel való bánásmóddal kapcsolatban. Végül pedig, jelentőséggel rendelkezik az a tény, hogy azok az országok is, amelyek nem ratifikálták a vándormunkások és családjaik jogainak védelméről hozott konvenciót, ezt megtartják, a fent említett konvenciókat figyelembe veszik, természetesen, amennyiben ezeket ratifikálták vagy később ezekhez csatlakoztak.
A vándorlók jogáról a civil társadalomban illetően, lásd például az egyház oldaláról II. János Pál pápa enciklikáját, a Laborem Exercens enciklikát, 23: AAS LXXIII (1981) 635–637.
[6] Vö. Üzenet, 2003: OR 2./3., 2002. december, 7. o.
[7] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gandium et Spes lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról, Elôszó, 22, 30-32: AAS LVIII (1966) 1025–1027, 1042–1044, 1049–1051; Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, 1, 7 és 13: AAS LVII (1965) 5, 9–11, 17–18; Apostolicam Actuositatem határozat a világi hívek apostolkodásáról, 14: AAS LVIII (1966) 850 sk; XXIII. János, Pacem in terris enciklika, 1. rész: AAS LV (1963) 259–269; Cor unum Pápai Tanács és a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa, I rifugiati: una sfida alla solidarietá (A menekültek: kihívás a szolidaritásra): EV 13 (1991–1993) 1019-1037; Pápai Komisszió az igazságosság és béke érdekében, Self-Reliance: compter sur soi: EV 6 (1977–1979) 510–563, és Pápai Tanács az igazságosság és béke érdekében, La Chiesa di fronte al razzismo: EV 11 (1988–89) 906–943.
[8] Üzenet 1999, 3: OR, 1999. február 21., 7. o.
[9] Vö. II. János Pál, Redemptoris Mater enciklika, 25: AAS LXXIX (1978) 394.
[10] Vö. Diognétosz levél, 5. 1, idézet: Üzenet 1999, 2: a megadott helyen, 7.
[11] Vö. Római Kelemen, Levél a korinthosziaknak, X-XII: PG 1, 228-233; Didakhé, XI, 1; XII, 1–5, kiadó F. X. FUNK, 1901, 24, 30. o; Apostoli Konstitúciók, VII, 29, 2, kiadó F. X. FUNK, 1905, 418. o; Justin vértanú, Apologia I, 67: PG 6, 429; Tertullianus, Apologeticum, 39: PL 1, 471; Tertullianus, De praescriptione haereticorum, 20: PL 2, 32; Augustinus, Sermo 103, 1-2. 6: PL 38, 613-615.
[12] Vö. II. János Pál, Redemptoris Missio, 20: AAS LXXXIII (1991) 267.
[13] Anélkül, hogy kimerítôen foglalkoznánk a témával, itt emlékeztetünk a Szaléziek Szent Don Bosco Társaságának működésére Argentínában, Szent Francesca Saverio Cabrini vállalkozásaira mindenek elôtt Észak-Amerikában, a Giovanni Battista Scalabrini által alapított mindkét kongregáció kezdeményezéseire, az Opera Bonomellirére Olaszországban, a St. Raphaels Egyesületére Németországban, az August Hlond bíboros által alapított Societas Christi pro Emigrantibus Poloniséra Lengyelországban.
[14] Vö. Sacra Congregatio Consistorialis, Decretum de Sacerdotibus in certas quasdam regiones demigrantibus Ethnografica Studia: AAS VI (1914) 182-186.
[15] Vö. Sacra Congregatio Consistorialis, Decretum de Clericis in certas quasdam regiones demigrantibus Magni semper: AAS XI (1919) 39-43.
[16] AAS XLIV (1952) 649-704.
[17] A Pacem in Terris enciklika elsô része az emigrációhoz és bevándorláshoz való joggal foglalkozik és kifejti: „Minden embernek megvan a teljes joga ahhoz is, hogy állama keretein belül lakhelyét megtartsa vagy megváltoztassa; sôt még azt is meg kell engedni, amennyiben jogos okok szólnak mellette, hogy más államba kivándoroljon és ott telepedjék le”: a megadott helyen, 263.
[18] II. Vatikáni Zsinat, Christus Dominus határozat a püspökök lelkipásztori hivatásáról, 18: AAS LVIII (1966) 682. Ami a „kiadott irányelveket” illeti, vö. X. Piusz, Iam pridem motu proprio: AAS VI (1914) 173 kk; XII. Piusz, Exsul Familia apostoli konstitúció, mindenek elôtt a normatív rész: a megadott helyen, 692-704; Sacra Congregatio Consistorialis, Leges Operis Apostolatus Maris, auctoritate Pii Div. Prov. Papae XII conditae: AAS L (1958) 375-383.
[19] Vö. Üzenet 1339, 6: OR, 1992. augusztus 2., 5. o.
[20] VI. Pál, Pastoralis Migratorum Cura motu proprio: AAS LXI (1969) 601–603.
[21] A Püspöki Kongregáció, De pastorali migratorum cura (Nemo est) instrukciója: AAS LXI (1969) 614-643.
[22] Vö. Chiesa e mobilitá umana (Az egyház és az utazó emberek), a megadott helyen, 357-378.
[23] Vö. CIC, 294. kán. és II. János Pál, Ecclesia in America szinódus utáni apostoli buzdítás, 65, megj. 237: AAS XCI (1999) 800. Vö. II. János Pál, Ecclesia in Europa szinódus utáni apostoli buzdítás is, 103, megj. 166: a megadott helyen, 707.
[24] Vö. II. János Pál, Sacri Canones apostoli konstitúció: AAS LXXXII (1990) 1037.)
[25] A keleti katolikus egyházakra vonatkozó egyes határozatokat ebben az összefüggésben vö. CCEO, 315. k. (amely az exarchátusokról és az exarchákról szól), a 911. és 916. kk. (az idegenek helyzetére és a helyi hierarchákra, a saját hierarchára és a saját plébánosra vonatkozóan), a 986. k. (a joghatóságról), az 1075. k. (az illetékes bíróságról) és az 1491. k. (a törvényekrôl, szokásokról, és ügyintézésekrôl).
[26] Vö. II. János Pál, Familiaris Consortio apostoli buzdítás, 77: AAS LXXIV (1982) 176.
[27] Vö. A megszentelt élet intézményeinek és az apostoli élet társaságainak kongregációja, Újrakezdés Krisztusban – a megszentelt élet új fellendülése a harmadik évezredben instrukció, 9, 35, 37 és 44: OR, 2002. június 15., Supplementum, III, IX, X. o.
[28] II. János Pál, Redemptor Hominis enciklika, 14: AAS LXXI (1979) 284-286.
[29] Vö. Különösen az 1992. évi üzenet: OR, 1991. október 11., 5. o. és az 1996-ból való üzenet: OR, 1995. szeptember 6., 6. o. és 1998-ból: OR, 1997. november 21., 4. o.
[30] Vö. Üzenet, 1993, 2: a megadott helyen, 5.
[31] Vö. Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa, A Szentatya beszéde, 2: Atti del IV Congresso Mondiale sulla Pastorale dei Migranti e dei Rifugiati (1998. október 2-10.), Vatikánváros, 1999, 9. o.
[32] Vö. Üzenet, 1996: OR, 1995. szeptember 6., 6. o.
[33] Üzenet, 1988, 3b: OR, 1987. szeptember 4., 5. o.
[34] Vö. Üzenet, 1990, 5: OR, 1989. szeptember 22., 5. o. és az Üzenetek 1992-bôl, 3, 5-6: a megadott helyen, 5, és 2003-ból: OR, 2002. december 2./3., 7. o.
[35] Vö. Üzenet, 1987: OR, 1986. szeptember 21., 5. o., és Üzenet, 1994: OR, 1993. szeptember 17., 4. o.
[36] Giovanni Battista Scalabrini, Memoriale per la costituzione di una commissione pontificia Pro emigratis chatolicis (1905. május 4.): S. Tomasi és G. Rosoli, „Scalabrini e le migrazioni moderne. Scritti e carteggi”, Torino, 1997, 233. o.
[37] Vö. II. János Pál, Pastor Bonus apostoli konstitúció a Római Kúriáról, 149-151: AAS LXXX (1988) 899-900.
[38] II. János Pál, Beszéd az „International Catholic Migration Commission” tagjaihoz, 4: OR, 2001. november 12./13., 6. o.
[39] Uo.
[40] A kultúrák evangelizálásának szükségességére nagy jelentôségű bizonyítékot találunk VI. Pál, Evangelii Nuntiandi apostoli felszólításában (Nr. 20), ahol ez áll: „evangelizálni kell magát az emberi kultúrát, illetve kultúrákat. Evangelizálni: nem felületesen, nem külsôségesen, nem díszletszerűen, de belülrôl, életet alakítva, gyökeresen. Ebben a teljes értelemben érti a szót a Gaudium et spes (vö. Nr. 53) konstitúció is, amikor mindig az emberi személyiségrôl beszél, és mindig az ember Istenhez fűzôdô személyi kapcsolatát hangsúlyozza.
Magától értetôdik, hogy az Evangélium és az evangelizáció nem azonosítható egyik kultúrával sem; független mindegyiktôl. Mégis, amikor az Evangélium az Isten országát hirdeti ezt az embereknek meghatározott kultúra keretén belül kell életté váltaniok. Az Isten Országának az építésében nyilván fel kell használniuk az emberi kultúra és kultúrák elemeit”: AAS LXVIII (1976) 18–19.
[41] Vö. Hittani Kongregáció is, Levél a Katolikus Egyház püspökeihez az Egyház néhány aspektusáról, mint communio, 8-9: AAS LXXXV (1993) 842-844.
[42] Vö. II. Vatikáni Zsinat is, Ad Gentes határozat az Egyház missziós tevékenységérôl, 11: AAS LVIII (1966) 959-960.
[43] Uo. 38: a megadott helyen, 989.
[44] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis határozat a papi szolgálatról és életrôl, 2 és 6: AAS LVI (1966) 991-993, 999-1001, és Sacrosanctum Concilium konstitúció a szent liturgiáról, 47: AAS LVI (1964) 97-138, valamint GS 66.
[45] Vö. Ecclesiae de mysterio dikasztériák közötti instrukció a világi hívek együttműködésének néhány kérdésérôl a papi szolgálatban: AAS LXXXIX (1997) 852-877, és PaG 51 és 68.
[46] A Rómaiaknak írt levél 15. fejezete lényeges vonásaiban mutatja be a befogadás kötelességét, miközben melléknévesített formákkal emlékeztet arra: ez a befogadás legyen „keresztény” és mélyen szívbôl jövô („adja meg nektek (a béketűrés és vigasztalás) Isten(e), hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek”: 5. v.); legyen nagylelkű és ingyenes, nem haszonlesô és nem kapzsi („Krisztus sem a maga javát kereste … vállalta (a zsidóság) szolgálatát”: 3. és 8. v.); legyen jóságos és épületes („Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére”: 2. v.), és legyen figyelmes a gyengék iránt („Nekünk erôseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük”: 1. v.).
[47] Vö. Üzenet, 1992, 3-4: a megadott helyen, 5 és PaG 65.
[48] Vö. II. János Pál, Christifideles Laici, 23: AAS LXXXI (1989) 429-433, RMi 71 és PaG 40.
[49] II. János Pál, Dies Domini apostoli levele a vasárnap megszentelésérôl, 53: AAS XC (1998) 747; vö. Istentiszteleti Kongregáció, Christi Ecclesia „Vasárnapi közösségi istentisztelet pap nélkül” direktórium, 18-50: EV XI (1988-1989) 452-468, és az Ecclesiae de mysterio interdikaszteriális instrukció, 4. és 7. artikulus, a megadott helyen, 860, 869-870.
[50] Vö. Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció, A népi vallásosság és liturgia direktóriuma, Vatikánváros 2002, és Nemzetközi Teológiai Komiszszió, Hit és inkulturáció, 3. rész: Az inkulturáció idôszerű problémái, 2-7: EV 11 (1988-1989) 876-878.
[51] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Orientalium Ecclesiarum határozat a keleti katolikus egyházakról, 4 és 6: AAS LVII (1965) 77-78.
[52] Vö. Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció, De Benedictionibus, Vatikánváros 1985.
[53] Vö. Üzenet, 1991: OR, 1990. augusztus 15., 5. o: A keresztények, a nem keresztények és a nem hívôk titkársága és a Pro Cultura Pápai Tanács (kiadó), Il fenomeno della sette o Nuovi Movimenti Religiosi; sfida pastorale, Vatikánváros 1986, és Sette e Nuovi Movimenti Religiosi: Testi della Chiesa Cattolica (1986-1994), kiadta az Új Vallási Mozgalmak munkacsoportja, Vatikánváros 1995. A „New Age”-hez, vö. Pro Cultura és Vallásközi Dialógus Pápai Tanács, Gesú Christo portatore dell’acqua viva. Una riflessione cristiana sul „New Age” (Jézus Krisztus – az élô víz hordozója. Egy keresztény elmélkedés a „New Age”-rôl), Vatikánváros 2003.
[54] Az ugyanazon terület különbözô rítusainak összehangolására hozott elôírásokkal kapcsolatban vö. CCEO 202, 207, és 322 kk.
[55] Keresztények Egységét Elômozdító Pápai Tanács, Direktórium az ökumenizmus elveinek és szabályainak alkalmazásáról, 137: AAS LXXXV (1993) 1090.
[56] II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia enciklika, 45: AAS XCV (2003) 462-463.
A katolikusok számára a szentatya ezt az Ut unum sint enciklikára való utalással erôsíti meg: „És viszont, meghatározott esetekben és különleges körülmények között katolikusok is kérhetik ezeket a szentségeket azon egyházak papjaitól, melyekben ezek a szentségek érvényesen léteznek” (Nr. 46: AAS LXXXVII {1995} 948). „Gondosan ügyelni kell e feltételekre, melyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni egészen különleges esetekben sem. Ugyanis a szentségekre vonatkozó egyik vagy másik hitigazság – köztük a szolgálati papság szükségessége e szentségek érvényességéhez – elutasítása a szentségetkérôt alkalmatlanná teszi az érvényes vételére. És viszont, katolikus hívô nem áldozhat olyan közösségben, amelyben nincs érvényesen szentelt papság” (EE 46).
[57] Keresztények Egységét Elômozdító Pápai Tanács, Direktórium az ökumenizmus elveinek és szabályainak alkalmazásáról, 107: a megadott helyen, 1083.
[58] Vö. RMi 37b, 52, 53, 55-57: a megadott helyen, 283, 299, 300, 302-305.
[59] Vö. Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanács és Kongregáció a Népek Evangelizálására, Dialogo e Annuncio (Dialógus és igehirdetés) instrukció, 42-50: AAS LXXXIV (1992) 428-431.
[60] Az iskolákban, ahol étkeztetéseket is felkínálnak, szükségszerűen számolni kell a tanulók táplálkozási elôírásaival, hogy majd a szülôknek ne kelljen vádaskodniuk. Ezenkívül, a közös foglalkoztatásokon túl, az iskolának támogatnia kell a szülôk közötti párbeszéd alkalmait, és abba azokat is be kell vonni, akik más vallásokhoz tartoznak.
[61] II. János Pál, Ecclesia in Oceania szinódus utáni apostoli buzdítás, 45: AAS XCIV (2002) 417-418.
[62] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Nostra Aetate nyilatkozat az Egyház kapcsolatáról a nem keresztény vallásokhoz, 1-3, 5: AAS LVIII (1966) 740-744, és EEu 57.
[63] Vö. Nem hívôk titkársága is, L’atteggiamento della Chiesa di fronte ai seguaci di altre religioni, 32: OR, 1984. június 11./12., 4. o.
[64] Vö. Üzenet 2002, 3: OR, 2001. október 19., 5. o.
[65] A Katolikus Nevelés Kongregációja, Il fenomeno della mobilitá körlevél a megyéspüspökökhöz és a szemináriumok rektoraihoz az emberi mobilitás pasztorális szolgálatáról a jövendô papok kiképzésében (1986), Annesso, 3: EV 10 (1986-87) 14.
[66] Uo. 4.
[67] Vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás, 58: AAS LXXXIV (1992) 760.
[68] A „misszionárius” vagy „lelkész” meghatározásához vö. DPMC 35. Az új Törvénykönyv csak a cappellanus szót használja (vö. az 564-572. kk.). Ennek a missziós tevékenységnek különleges céljához vö. AG 6; az egyház részérôl szóló megbízatás szükségéhez DPMC 36; a címzettekhez, azaz a vándorlókhoz vö. DPMC 15 és a már említett Chiesa e mobilitá umana körlevél, 2: a megadott helyen, 358. A vándorlók lelkipásztori szolgálatának felfogásához vö. DPMC 15.
[69] Vö. DPMC 37 és 42-43.
[70] Vö. A Szerzetesrendek és Szekuláris Intézmények Kongregációja és a Püspökök Kongregációja, Mutuae Relationes irányelvek a püspökök és szerzetesrendek kölcsönös kapcsolatához az Egyházban, 11 és 12: AAS LXX (1978) 480-481.
[71] Vö. 13. megj.
[72] II. János Pál, Vita consecrata szinodus utáni apostoli buzdítás, 58: AAS LXXXVIII (1996) 430; vö. EEu 42-43.
[73] Vö. Szerzetesrendek és Szekuláris Intézmények Kongregációja és az Utazók Lelkigondozásának Pápai Komissziója, Lettera congiunta, A tutti i Relegiosi e le Religiose del mondo: People on the move 48 (1987) 163-166.
[74] Vö. Szerzetesek és Szekuláris Intézmények Kongregációja és az Utazók Lelkigondozásának Pápai Komissziója, Invito all’impegno pastorale per i Migranti e Rifugiati, közös instrukció, 11: SCRIS Informationes, 15 (1989) 183-184; vö. AG 20 és DPMC 52, 53, 54.
[75] Vö. Üzenet 1988: a megadott helyen, 5: Ecclesia de mysterio instrukció, 4: a megadott helyen, 860-861., és EEu 41.
[76] Általában több plébániából alakítják ki ôket, és a püspöktôl azt a feladatot kapták, hogy közösen építsék fel azt a hatékony „missziós közösséget”, amely egy bizonyos területen az egyházmegyei lelkipásztori tervvel összhangban működik. Tehát az együttmunkálkodásnak és a problémák feletti (két vagy több egymással határos plébánia közötti) koordinációnak egy formája).
[77] Vö. Üzenet 1966: OR, 1995. szeptember 6., 6.o.
[78] Vö. PT, 1. rész: a megadott helyen, 265-266.
[79] Uo., 266.
[80] Üzenet 1988, 3c: OR, 1987. szeptember 4., 5. o.
[81] Vö. Üzenet 2004: OR, 2003. december 24., 5.o.
1. cikkely
1. § A hívőknek az a joga, hogy az Egyház lelki javaiból, különösen az Isten igéjéből és a szentségekből segítséget kapjanak (CIC 213. kán., CCEO 16. kán.), megfelel a lelkipásztorok kötelességének, hogy ezt a segítséget különösen a vándorlóknak kínálják fel, tekintettel különleges életkörülményeikre.
2. § Mivel a vándorlók lakóhelyük vagy pótlakóhelyük alapján egyházjogilag egy plébániához és egy egyházmegyéhez/eparchiához tartoznak (CIC 100-107. kán; CCEO 911-917. kán), a plébános és az egyházmegyés vagy eparchiális püspök feladata, hogy számukra ugyanazt a lelkipásztori ellátást biztosítsák, mint amellyel saját, honi alárendeltjeinek tartoznak.
3. § A hatékony és megfelelő lelkipásztori gondozás megkönnyítése érdekében egyébként, főleg a vándorlók nagyszámú csoportjainak esetében, a vándorlók szülőföldjének egyházai felelősök abban, hogy együttműködjenek a befogadó országok egyházaival.
2. cikkely
1. § A világi hívők sajátos feladataik teljesítésében szenteljék magukat az igazság, az igazságosság és a szeretet kívánalmainak konkrét megvalósítására. Fogadják be tehát testvérként a vándorlókat és szálljanak síkra annak érdekében, hogy az állami hatóságok elismerjék és megvédjék jogaikat, különösen azokat, amelyek a családra és annak egységére vonatkoznak.
2. § A világi hívők arra is meghívást kaptak, hogy hitben, reményben, szeretetben megnyilvánuló keresztény életük tanúsága és Isten igéjének az általuk lehetséges és megfelelő módon történő hirdetése révén támogassák a vándorlók evangelizálását. Ez a feladat még szükségesebb ott, ahol a vándorlók a távolságok vagy szórvány helyzetük alapján, vagy éppen a paphiány miatt, nélkülözik a vallásos gondozást. Ilyen esetekben a világi hívőknek legyen gondja arra, hogy felkeressék és bevezessék őket a helyi egyházba, valamint segítsenek megkönnyíteni a lelkészek/misszionáriusok és a plébánosok kapcsolatait a vándorlókkal.
3. cikkely
1. § Azok a hívők, akik úgy döntenek, hogy egy másik nép körében élnek, törekedjenek arra, hogy értékeljék az őket befogadó nemzet kulturális örökségét, járuljanak hozzá a közjóhoz és terjesszék a hitet, mindenek előtt: példás keresztény életükkel.
2. § Ott, ahol számos vándorló él, kínálják fel nekik különösen is a lehetőséget, hogy részt vegyenek az egyházmegyei/eparchiális és a plébániai pasztorális tanácsokban, hogy ez által valóban bekapcsolódjanak a részegyház struktúrájába.
3. § A vándorlók saját társulásaikhoz való jogának csorbítása nélkül, mindazonáltal meg kell kísérelni a helyi társulásokban való részvételük megkönnyítését.
4. § A kulturálisan legjobban felkészült és lelkileg készséges világi hívőket ezenkívül hívják meg, és képezzék ki arra, hogy lelkipásztori munkatársakként vállaljanak különleges szolgálatot, szoros együttműködésben a lelkészekkel/misszionáriusokkal.
4. cikkely
1. § Azokat a papokat, akik az illetékes egyházi hatóságtól megbízást kaptak egy bizonyos nyelv vagy nemzet, vagy meghatározott „sui iuris” egyház migráns tagjainak tartós lelki gondozására, a vándorlók lelkészeinek/misszionáriusainak nevezik, és ők hivataluknál fogva megkapják azokat a felhatalmazásokat, amelyekről a CIC 566. kán. 1. § szól.
2. § Ezt a hivatalt bízzák olyan papra, aki megfelelő időn át arra jól felkészült, és erényei, kultúrája, nyelvismerete, valamint egyéb erkölcsi és lelki adományok révén alkalmasnak bizonyult arra, hogy ezt a sajátos és nehéz feladatot ellássa.
5. cikkely
1. § A megyés vagy eparchiális püspök olyan papoknak adja meg ezt az engedélyt, akik a vándorlók lelki gondozására akarják szentelni magukat, és akikről úgy véli, hogy alkalmasak is egy ilyen küldetésre, a CIC 271. kán. és a CCEO 361-362. kán előírásainak, valamint ezen lelkipásztori-jogi utasításban foglaltaknak megfelelően.
2. § Azok a papok, akik megkapták az előző paragrafusban említett szükséges engedélyt és rendelkeznek a saját megyés vagy eparchiális püspökük és püspöki konferenciájuk, illetve a keleti katolikus egyház illetékes hierarchikus struktúrája által számukra e célból kiállított dokumentummal, jelentkezzenek szolgálatra az „ad quam” püspöki konferenciánál. Az „ad quam” püspöki konferencia aztán gondoskodjon arról, hogy ezeket a papokat rábízza valamelyik megyés vagy eparchiális püspökre, vagy az érintett egyházmegyék vagy eparchiák püspökeire, akik aztán őket kinevezik a vándorlók káplánjainak/misszionáriusainak.
3. § Azokra a szerzetespapokra vonatkozóan, akik a vándorlók gondozásának szentelik magukat, érvényesek a III. fejezetben foglalt különleges szabályok.
6. cikkely
1. § Amennyiben – figyelembe véve a vándorlók számát, vagy az ő szükségleteiket kielégítő különleges lelkipásztori ellátás érdekében – szükségesnek tűnik a személyi jellegű plébánia, úgy a megyés vagy eparchiális püspök feladata, hogy megfelelő intézkedéssel világosan meghatározza a plébánia körzetét és a plébániai könyvekre vonatkozó rendelkezéseket. Bárhol is álljon fenn ez a lehetőség, ott mindig vegyék figyelembe, hogy a vándorlók teljesen szabadon választhatnak a között, hogy vagy ahhoz a területi plébániához tartoznak, amelyben élnek, vagy a személyi plébániához.
2. § A pap, akire rábíztak egy, a vándorlók számára alapított személyi plébániát, rendelkezik a plébánosi jogokkal és kötelességekkel, és számára is érvényesek a vándorlók lelkészeire/misszionáriusaira vonatkozó rendelkezések, kivéve, ha az ügy természetéből ez másként adódik.
7. cikkely
1. § A megyés vagy eparchiális püspök egy vagy több plébánia területére kiterjedő „Missio cum cura animarum”-okat is felállíthat, pontosan meghatározva annak határait. Ezt hozzá lehet kapcsolni egy területi plébániához is.
2. § A „Missio cum cura animarum” vezetésével megbízott lelkész, a szükséges különbségektől eltekintve, jogilag a plébánosokkal egyenlő elbírálás alá esik, funkcióját a helyi plébánossal együtt kumulatív módon gyakorolja, beleértve a házasság megkötésénél való közreműködés engedélyét is, ha a jegyesek közül az egyik a misszióhoz tartozó vándorló.
3. § A lelkész, akiről az előző paragrafusban szó van, köteles a plébániai könyveket a jog előírásának megfelelően vezetni és minden év végén köteles hiteles másolatot küldeni a helybeli plébánosnak, illetve annak a plébánia plébánosának, ahol a házasságkötés megtörtént.
4. § A „Missio cum cura animarum” vezetésével megbízott lelkész mellé koadjutorként kinevezett papok, a szükséges különbségektől eltekintve, ugyanazokkal a feladatokkal és felhatalmazásokkal rendelkeznek, mint a a káplánok.
5. § Ha a körülmények megfelelőnek látszanak, az egy vagy több plébánia területén létesült „Missio cum cura animarum”-ot hozzá lehet kapcsolni egy területi plébániához is, különösen, ha a plébánia ugyanannak a megszentelt élet intézményének, vagy apostoli élet társaságának a tagjaira van bízva mint a vándorlók lelki gondozása.
8. cikkely
1. § A vándorlók minden lelkészének, még ha „Missio cum cura animarum” vezetésére nem is kapott megbízást, amennyiben lehetséges, legyen kijelölve egy templom vagy oratórium a szent szolgálat gyakorlására. Ellenkező esetben az illetékes megyés vagy eparchiális püspök adjon ki olyan megfelelő rendelkezéseket, amelyek a lelkész/misszionárius számára lehetővé teszik, hogy szabadon, és a helyi plébánossal kumulatív módon gyakorolhassa lelki kötelességét egy templomban, a plébánia templomot sem kizárva.
2. § A megyés és eparchiális püspökök gondoskodjanak arról, hogy a vándorlók lelkészei/misszionáriusai feladataikat összehangolják a plébánosok szolgálatával és hogy a plébánosok befogadják és segítsék őket (vö. CIC 571. kán). Továbbá méltányos, hogy a vándorlók lelkészei/misszionáriusai közül egyeseket meghívjanak az egyházmegyei papi tanácsba.
9. cikkely
Kivéve a a kifejezetten ellenkező megállapodásokat, a megyés vagy eparchiális püspökök közül annak kell gondoskodnia arról, hogy a lelkész számára legyenek biztosítva ugyanazok az anyagi feltételek és biztosítások, amik az egyházmegye vagy eparchia többi papját is megilletik, aki a Missziót alapította, amelyben a lelkész szolgálatát gyakorolja.
10. cikkely
Mind a szent rend gyakorlását, mind az egyházi rendszabályok megtartását illetően, a vándorlók lelkésze/misszionáriusa, feladata egész ideje alatt annak a megyés vagy eparchiális püspöknek a joghatósága alatt áll, aki felállította a missziót, amelyben szolgálatát végzi.
11. cikkely
1. § Azokban az országokban, ahol az ugyanazon nyelvű vándorlóknak számos lelkésze/misszionáriusa van , célszerű, hogy közülük egyet kinevezzenek nemzeti koordinátornak.
2. § Tekintettel arra, hogy a nemzeti koordinátor a koordináció hivatalának szenteli magát és az ugyanazon országon belül dolgozó lelkészek/misszionáriusok szolgálatában áll, annak az „ad quam” püspöki konferenciának a nevében működik, amelynek elnökétől, az „a qua” püspöki konferenciával való előzetes konzultáció után, a kinevezését kapta.
3. § A nemzeti koordinátort rendszerint az ugyanazon nemzetiségű vagy nyelvű lelkészek/misszionáriusok közül kell választani.
4. § A nemzeti koordinátor saját hivatalánál fogva nem rendelkezik joghatósággal.
5. § A nemzeti koordinátornak kötelessége, hogy a koordináció érdekében kapcsolatot tartson, mind az „a quo”, mind az „ad quem” országok megyés és eparchiális püspökeivel.
6. § Célszerű megkérdezni a nemzeti koordinátort a lelkészek/misszionáriusok kinevezése, áthelyezése vagy elmozdítása esetén, akárcsak egy új misszió létesítésére vonatkozóan is.
12. cikkely
1. § Minden intézmény, amelyben gyakran vannak különböző országból származó szerzetesek, hozzájárulhat a vándorlók gondozásához. Az egyházi hatóságok azonban különösen azok működését szorgalmazzák, amelyek szerzetesi fogadalmuk alapján saját specifikus célként vállalták a vándorlók közötti apostolkodást, vagy ezen a területen figyelemre méltó tapasztalatokat szereztek.
2. § El kell ismernünk, és értékelnünk kell azt a segítséget is, amelyet a női szerzetesrendek intézményei nyújtanak a vándorlók közötti apostolkodás érdekében. A megyés vagy eparchiális püspöknek tehát, legyen gondja arra, hogy ezekben az intézményekben, saját jogaik teljes elismerése mellett, és tekintettel a saját kötelességeikre és karizmáikra, biztosítva legyen a lelki gondozás, és ne hiányozzanak a küldetésük végrehajtásához szükséges anyagi eszközök.
13. cikkely
1. § Amennyiben a megyés vagy eparchiális püspök a vándorlók lelkipásztorkodását valamely szerzetesi intézményre akarja bízni, rendszerint úgy járjon el, hogy a szokásos egyházjogi előírások fenntartásával, írásos megegyezést kössön az intézmény elöljárójával. Ha az ügy több egyházmegyét és eparchiát érint, akkor a megállapodást írja alá mindegyik megyés vagy eparchiális püspök, a püspöki konferencia erre a célra létrehozott komissziójának, vagy a keleti katolikus egyház megfelelő hierarchikus struktúrájának e kezdeményezésben vállalt koordinációs szerepének csorbítása nélkül.
2. § Amennyiben azután a vándorlók lelkipásztorkodásának feladatát egyetlen egy szerzetesre bízzák, úgy ahhoz mindig be kell szerezni elöljárója előzetes beleegyezését, és a megfelelő megegyezést úgyszintén írásos formába kell önteni, azaz a szükséges megkülönböztetésekkel, úgy kell eljárni, amint ezt az 5. cikkely a világi papokra vonatkozóan megállapítja.
14. cikkely
Ami a vándorlók és utazók közötti apostolkodás gyakorlását illeti, minden szerzetes köteles követni a megyés vagy eparchiális püspök rendelkezéseit. Azon intézmények esetében is, amelyek különleges célként tűzték ki maguknak a vándorlók gondozását, minden érdekükben végzett működésükben és kezdeményezésükben a megyés vagy eparchiális püspök joghatósága és vezetése alatt állnak, az elöljárók azon jogának csorbítása nélkül, hogy őrködjenek a szerzetesek szerzetesi élete és azon buzgósága fölött, amellyel szolgálatukat végzik.
15. cikkely
Amit ez a fejezet a szerzetesekkel kapcsolatban megállapít, azt a szükséges megkülönböztetésekkel, az apostoli élet társaságaira és a világi intézményekre is alkalmazni kell.
16. cikkely
1. § A megyés vagy eparchiális püspök mutasson gondoskodó szeretetet különösen a hívő vándorlók iránt, főleg az által, hogy támogatja a plébánosok és a bevándorlók lelkészei/misszionáriusai által köztük végzett lelkipásztori tevékenységet, felkínálja a szükséges segítséget az elvándorlástól sújtott egyházaknak és a többi, magukat a vándorlók lelki gondozásának szentelő intézményeknek, és az által, hogy maga is a körülményeknek és lelkipásztori szükségleteknek legjobban megfelelő lelkipásztori struktúrákat hozza létre. Amennyiben szükségesnek látszik, a megyés vagy eparchiális püspök nevezzen ki egy püspöki helynököt a vándorlók lelkipásztorkodásának vezetésére, vagy létesítsen egy erre a célra rendelt hivatalt a vándorlók számára a püspöki, illetve az eparchiális kúria keretében.
2. § Mivel a hívők lelki gondozása „elsősorban” az egyházmegyés vagy eparchiális püspök kötelessége, ezért az ő feladata a személyi plébániák és a „cum cura animarum” missziók létesítése, a lelkészek/misszionáriusok kinevezése. A megyés vagy eparchiális püspök köteles gondoskodni arról, hogy a területi plébánia plébánosa és a vándorlók gondozásával megbízott papok az együttműködés és az egyetértés szellemében járjanak el.
3. § A megyés vagy eparchiális püspök a CIC 383. k. és a CCEO 193, k. értelmében gondoskodjék a többi „sui iuris” egyházak vándorlóinak lelki gondozásáról is, azáltal, hogy segíti az ugyanazon rítusú papok vagy más papok lelkipásztori működését, az ide tartozó jogi normák figyelembe vétele mellett.
17. cikkely
1. § A Katolikus Egyházzal teljes „comminió”-ban nem lévő keresztény vándorlókkal szemben a megyés vagy eparchiális püspök tanúsítson szeretetteljes magatartást, miközben az Egyház szándékának megfelelően szorgalmazza az ökuménét, és ezeknek a bevándorlóknak felajánlja a lehetséges és szükséges lelki segítséget, mindig betartva a „communi-catio in sacris”-szal és a lelkipásztoraik „jogos elvárásai”-ival kapcsolatos előírásokat.
2. § A megyés vagy eparchiális püspök úgy tekintsen a meg nem keresztelt vándorlókra is, mint akik rá vannak bízva az Úrban, és a lelkiismereti szabadság figyelembe vétele mellett, kínálja fel nekik azt a lehetőséget is, hogy eljussanak az igazságra, aki Krisztus.
18. cikkely
1. § Az „a quibus” országok megyés vagy eparchiális püspökei emlékeztessék a papokat arra a komoly kötelességükre, hogy nekik gondoskodniuk kell minden hívő lelki képzéséről, hogy adott esetben a kivándorlásukkal együtt járó nehézségekkel is meg tudjanak birkózni.
2. § Az „a quibus” helységek egyházmegyés vagy eparchiális püspökeinek ezenfelül, legyen gondjuk arra is, hogy megfelelő egyházmegyés/eparchiális papokat keressenek a vándorlók lelkipásztorkodása számára. Mind e mellett ne mulasszanak el szoros kapcsolatot teremteni az „ad quam” nemzet püspöki konferenciájával vagy a keleti katolikus egyház megfelelő hierarchikus struktúrájával, hogy így segítséget nyújtsanak nekik a lelkipásztorkodásban.
3. § Azokban az egyházmegyékben/eparchiákban vagy tartományokban is, ahol közvetlenül nem látszik szükségesnek a papnövendékek specializálása az emigráció terén, az emberi mobilitás problémája ugyanolyan mértékben kerüljön egyre inkább a teológiai képzés és mindenek előtt a pasztorális teológia előterébe.
19. cikkely
1. § Azokban az országokban, amelyekbe a vándorlók nagyobb számban költöznek, vagy amelyekből nagyobb számban jönnek, a püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak illetékes hierarchikus struktúrái, létesítsenek egy különleges nemzeti bizottságot a vándorlók számára. Ennek legyen saját titkára, aki rendszerint átveszi a migrációk nemzeti igazgatójának funkcióit. Nagyon megfelelő, hogy ebben a bizottságban képviselve legyenek a szerzetesek, mint szakértők, különösen olyanok, akik a vándorlók gondozásának szentelik magukat, és szintúgy a témában járatos világi hívők.
2. § Azokban az országokban, ahol a vándorlók száma alacsony, a püspöki konferenciák vagy a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái nevezzenek ki egy püspököt megbízottnak vagy promotornak (szervezőnek), hogy megfelelő gondozást biztosítson számukra.
3. § A püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái közöljék a Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsával az 1. §-ban tárgyalt bizottság összetételét vagy a megbízott püspök (promotor) nevét.
20. cikkely
1. § A vándorlók bizottságának vagy a megbízott püspöknek (promotornak) a feladatai ezek:
1. az országban tájékozódnia kell a migráció jelenségéről, és megfelelő adatokkal kell ellátnia az megyés/eparchiális püspököket, a migrációs tanulmányi központokra vonatkozóan is;
2. lelkesítenie és mozgósítania kell a megfelelő egyházmegyei bizottságokat, amelyeknek a maguk részükről ugyanezt kell tenniük azokkal a plébániai bizottságokkal, amelyek az emberi mobilitás egyetemes, általános jelenségével foglalkoznak;
3. össze kell gyűjtenie a bevándorlástól érintett egyházmegyék/ eparchiák püspökeinek lelkészekre/misszionáriusokra vonatkozó kereseteit, és be kell mutatnia a püspököknek azokat a papokat, akiket erre a szolgálatra javasolnak;
4. adott esetben javasolnia kell a püspöki konferenciának és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráinak egy nemzeti koordinátor kinevezését a lelkészek/misszionáriusok részére;
5. megfelelő kapcsolatokat kell létesítenie az ügyben érintett püspöki konferenciákkal és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráival;
6. megfelelő kapcsolatokat kell létesítenie az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsával és a tőle kapott útmutatásokat közvetítenie kell az megyés/eparchiális püspökök felé;
7. a vándorlók lelkigondozásának helyzetéről évi beszámolót kell küldenie a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsának, a püspöki konferenciának, a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráinak és az egyházmegyés/eparchiális püspököknek;
2. § A nemzeti igazgató feladatai a következők:
1. meg kell könnyítenie általában, tekintettel a 11. cikkelyre vonatkozóan is, saját országa püspökeinek kapcsolatát a nemzeti/specifikus bizottsággal vagy a megbízott püspökkel (promotorral);
2. ki kell dolgoznia a beszámolót, amelyről e cikkely 7. szám, 1. § tárgyal.
21. cikkely
Annak érdekében, hogy érzékeltetni lehessen a hívek vándorlók iránti kötelességét a testvériségre és a szeretetre, és hogy összegyűjthessék a gazdasági segítséget a vándorlókkal kapcsolatos lelkipásztori kötelességek teljesítéséhez, a püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái állapítsanak meg egy dátumot a „Vándorlók és Menekültek Napja (vagy Hete)” számára, abban az időben és olyan módon, amint ezt a helyi adottságok megkívánják, még ha a jövőre vonatkozóan kívánatos is, hogy ezt az ünnepet mindenütt ugyanazon a napon tartsák.
22. cikkely
1. § A Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának feladata: „A Tanács azok különös szükséglete felé irányítja az Egyház lelkipásztori gondoskodását, akik saját hazájuk elhagyására kényszerültek, vagy azzal egyáltalán nem rendelkeztek; egyben gondoskodik arról, hogy az ilyen irányú problémákat a megkívánt gondossággal kezeljék” (PB 149). Továbbá: „A Tanács síkraszáll azért, hogy a részegyházakban, amennyiben ez szükséges, megfelelő lelkipásztori struktúrák által is, a menekülteknek és menedéket kérelmezőknek, a vándorlóknak... felkínáljanak egy hatékony és speciális lelkipásztorkodást” (PB 150, 1), a helyi egyház lelkipásztori felelősségének és a Római Kúria többi szervei illetékességeinek csorbítása nélkül.
2. § A Pápai Tanács feladatai többek között ezek:
1. tanulmányozza a püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái által beküldött beszámolókat;
2. utasításokat ad ki a CIC 34. k. értelmében, javaslatokat tesz, kezdeményezéseket, akciókat és programokat támogat, hogy a vándorlók lelkipásztori gondozásával kapcsolatban struktúrákat és intézményeket fejleszthessen ki;
3. támogatja az információk cseréjét a különböző püspöki konferenciák, illetve a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái között, megkönnyíti egymás közötti kapcsolataikat, különösen a vándorlók lelkipásztorkodásában tevékenykedő papok egyik országból a másikba való áthelyezésével kapcsolatban;
4. a vándorlók érdekében figyelemmel kíséri, bátorítja és lelkesíti a lelkipásztori aktivitás koordinálását és összehangolását az egyházi „communio” regionális és kontinentális szervezeteiben;
5. elemzi a helyzeteket, annak kiértékelése érdekében, hogy vajon bizonyos helyeken adottak-e a körülmények, amelyek javallják különleges lelkipásztori struktúrák létesítését a vándorlók részére (vö. ezen instrukció 24. szám, 23. lábjegyzet);
6. támogatja a vándorlók lelki gondozásában tevékenykedő szerzetesintézmények kapcsolatát a püspöki konferenciákkal és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráival, és a szerzetesi élet megfigyelésére vonatkozóan figyelemmel kíséri működésüket, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja és a Keleti Egyházak Kongregációja illetékességeinek csorbítása nélkül;
7. olyan kezdeményezéseket indítványoz, és azokban együttműködik, amelyek tekintettel egy gyümölcsöző és helyes ökumenikus együttműködésre, hasznosak és szükségesek a migráció mezején, egyeztetve a Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsával;
8. olyan kezdeményezéseket indítványoz, és azokban együttműködik, amelyek a nem keresztény vándorlók csoportjaival folytatott párbeszédben szükségesnek és előnyösnek tűnnek, egyeztetve a Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsával.
2004. május 1-jén, Szent József, a munkás emléknapján, a Szentatya jóváhagyta az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának ezen instrukcióját és elrendelte közzétételét.
Róma, az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának székházában, 2004. május 3-án, Szent Fülöp és Jakab apostol ünnepén.
Az instrukció bemutatása
Bevezető – Migráció a mai világban
Első rész – A migráció: az idők jele és az egyház gondja
Második rész – Migráció és befogadó lelkipásztorkodás
Harmadik rész – A „communio”–lelkipásztorkodás munkatársai
Negyedik rész – A missziós lelkipásztorkodás struktúrái
Befejezés – A küldetés egyetemessége
Jogi–lelkipásztori utasítások
I. Fejezet – A világi hívők
II. Fejezet – A lelkészek/misszionáriusok
III. Fejezet – A szerzetesek
IV. Fejezet – Az egyházi hatóságok
V. Fejezet – A püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái
VI. Fejezet – Az elvándorlók és útonlévők pápai tanácsa
Jelek és rövidítések
AA – Apostolicam actuositatem (II. Vatikáni Zsinat)
AAS – Acta Apostolicae Sedis
AG – Ad Gentes (II. Vatikáni Zsinat)
Üzenet Pápai Üzenet a Vándorlók és Menekültek Világnapjára (a megfelelő évszámmal)
CCEO – Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium
CD – Christus Dominus (II. Vatikáni Zsinat)
CfL – Christifideles laici (II. János Pál)
CIC – Codex Iuris Canonici
CMU – Chiesa e mobilita umana (Az Egyház és az Utazók) (PCPMT)
DPMC – De pastorali migratorum cura „Nemo est” (Püspöki Kongregáció)
EA – Ecclesia in America (II. János Pál)
EE – Ecclesia de Eucharistia (II. János Pál)
EEu – Ecclesia in Europa (II. János Pál)
EN – Evangelii Nuntiandi (VI. Pál)
EO – Ecclesia in Oceania (II. János Pál)
EV – Enchiridion Vaticanum
GS – Gaudium et Spes (II. Vatikáni Zsinat)
LG – Lumen Gentium (II. Vatikáni Zsinat)
MR – Mutua Relationes (Szerzetesrendek Kongregációja és Püspöki Kongregáció)
NMI – Novo Millennio Ineunte (II. János Pál)
OE – Orientalium Ecclesiarum (II. Vatikáni Zsinat)
OR – L’Osservatore Romano
PaG – Pastores Gregis (II. János Pál)
PB – Pastor Bonus (II. János Pál)
PdV – Pastores dabo Vobis (II. János Pál)
PG – Patrologia Graeca, Migne
PL – Patrologia Latina, Migne
PO – Presbyterorum Ordinis (II. Vatikáni Zsinat)
PT – Pacem in Terris (XXIII. János)
RH – Redemptor Hominis (II. János Pál)
RMa – Redemptoris Mater (II. János Pál)
RMi – Redemptoris Missio (II. János Pál)
SC – Sacrosanctum Concilium (II. Vatikáni Zsinat)
Ez e körülbelül kétszázmillió embert érintő jelenség az utolsó évtizedekben a társadalom egyik strukturális valóságává vált és szociális, kulturális, politikai, vallási, gazdasági és lelkipásztori szempontból egyre összetettebb gondot jelent.
Figyelembe véve az új migrációs áramlatokat és ezek sajátosságait, az „Erga migrantes caritas Christi” instrukció szeretné a vándorlók lelkipásztorkodását hozzáigazítani a mai helyzethez, hiszen a VI. Pál pápa „Pastoralis Migratorum cura” motu propriójának és a Püspöki Kongregáció ennek megfelelő „De pastoralis migratorum cura” („Nemo est”) instrukciójának kihirdetése óta már 35 év telt el.
Az Instrukció egyházi feleletet akar adni a vándorlók új lelkipásztori igényeire, rá akarja ébreszteni őket arra, hogy saját migrációjuk tapasztalatát használják fel a növekedés lehetőségeként, ne csak saját keresztény életükben, hanem az újra evangelizálásban és a missziós küldetésben is. A dokumentum továbbá, hozzá akar járulni a CIC-ben és CCEO-ban meghatározott jogrendhez is, hogy így egyre megfelelőbb módon válaszolhasson a létszámában ma egyre inkább növekvő keleti katolikus egyházak emigránsainak különös szükségleteire is.
A mai migráció összetétele ezen kívül, megkívánja, mind a jelenség ökumenikus szemléletét, mivel sok keresztény vándorló nem áll teljes „communió”-ban a Katolikus Egyházzal, mind a vallásközi párbeszédet is, a többi vallások, különösen az iszlám vándorlók egyre inkább növekvő száma miatt, a hagyományosan katolikus területeken, és fordítva. Végül kiváló lelkipásztori igény tárulkozik fel abban a kötelezettségben, amely sürgeti a hagyományokhoz hűséges, és ugyanakkor az új fejlődések iránt nyitott lelkipásztorkodást a mi lelkipásztori struktúráinkra vonatkozóan is. Ezeknek megfelelően szavatolnunk kell a „communió”-t a szakterülettel foglalkozó külünleges lelkipásztorok és a befogadó hely hierarchiája között, hiszen az Egyház vándorlók iránti gondoskodásának döntő fóruma végül is ez marad.
A mai migrációs-jelenség néhány okának (a globalizáció megjelenése, a demográfiai változások, különösen a korán iparosodó országokban, az egyenlőtlenség növekvő szakadéka az északi és déli félteke között, a konfliktusok és polgárháborúk elterjedése) gyors felsorolása után, a dokumentum kiemeli a nagy nélkülözéseket, amelyeket általában az emigráció magával hoz az egyén, különösen pedig, az asszonyok és gyerekek, de a családok számára is. A föld javainak igazságos elosztása érdekében ez a jelenség felveti egy új nemzetközi gazdasági rend keresésének etikai problémáját, azt a víziót, amely a nemzetközi közösséget a népek egyetlen családjának tekinti, és amelyben alkalmazzák a nemzetközi jogot. A dokumentum továbbá felvázol egy világos biblikus-teológiai keretet , amely tekintettel az egyetemes „communió”-ra, az üdvösség történelmébe illeszti a migráció-jelenséget, mint az idők jelét és az Isten jelenlétének jelét a történelemben és az emberi társadalomban.
Ezt követően az egyházi dokumentumok alapján – az Exsul Familiá-tól kezdve a II. Vatikáni Zsinatig, a De pastorali migratorum cura instrukcióig és az utána következő kánoni irányelvekig – egy rövid történelmi kitérés igazolja az Egyház gondoskodását a vándorlókról és a menekültekről. Ez az áttekintés rámutat a fontos teológiai és lelkipásztori vívmányokra. Rámutat az ember központiságára, a vándorlók jogainak védelmére, a migráció egyházi és missziós dimenziójára, a világi hívők lelkipásztori hozzájárulásának értékelésére, a megszentelt élet intézményeire és az apostoli élet társaságaira, a kultúra értékeire az evangelizálás művében, a kisebbségek védelmére és helyes megítélésére a helyi egyházban is, az „ad intra” és az „ad extra” egyházi párbeszéd jelentőségére, és végül a vándorlóknak a világbéke érdekében kifejthető sajátos hozzájárulására.
A követező szakaszok – mint az „inkulturáció” szükségessége, az Egyház szemlélete a „communio” értelmében, a küldetés és Isten népe, a vándorlók sajátos lelkipásztorkodásának mindig időszerű jelentősége, Krisztus misztikus teste minden tagjának párbeszédes-missziós kötelezettsége és az ebből adódó befogadás kultúrájának kötelessége és a szolidaritás a vándorlókkal szemben – bevezetik a sajátos lelkipásztorkodás megválaszolandó kérdéseinek elemzését, mind a latin, mind a keleti rítusú katolikus vándorlókra vonatkozóan, illetve a vándorlók esetében, akik más egyházakhoz, egyházi közösségekhez, vagy általában más vallásokhoz, különösenpedig az iszlámhoz tartoznak.
A dokumentum továbbá, pontosan megfogalmazza vagy kiemelten megismétli a lelkipásztori dolgozók – különösen a lelkészek/misszionáriusok és nemzeti koordinátoruk, az egyházmegyei/eparchiális papok, a szerzetesek, a világi hívők, a laikus egyesületek és egyházi mozgalmak – lelkipásztori és jogi rendjét, amelyeknek apostoli buzgóságát a „communio” és az együttes lelkipásztorkodás egésze szempontjából nézi és szemléli.
Egy, a dokumentumban bemutatott, és a részegyházaknak javasolt, további fontos lelkipásztori jellegzetesség, a lelkipásztori struktúrák (akár már létező, akár javasolt) integrációja és a vándorlók egyházi beillesztése az általános lelkipásztorkodásba – törvényes különbségük, szellemi és kulturális örökségük teljes tiszteletben tartása mellett –, tekintettel egy kézzelfogható helybéli katolikus Egyház kialakítására is. Ez az integráció lényeges feltétele annak, hogy a vándorlókért és a vándorlókkal végzett lelkipásztorkodás az egyetemes Egyház és a „missio ad gentes” jelentős kifejezője, testvéri és békés találkozás, mindenki otthona, a befogadó és résztvevő közösség iskolája, a kért és megadott kiengesztelődés, a kölcsönös és testvéri befogadás és szolidaritás, és nem kevésbé, az igazi emberi és keresztény segítségadás lehessen.
Az Instrukció időszerű és pontos „jogi-lelkipásztori utasításokkal” zárul. Ezek megfelelő nyelven emlékeztetnek a lelkipásztori dolgozók kötelességeire, feladataira, szerepére és a migránspasztoráció fölé rendelt különböző egyházi szervezetekre.
Stephen Fumio Hamao bíboros, elnök
† Agostino Marchetto, Ecija tituláris érseke, titkár
† Agostino Marchetto, Ecija tituláris érseke, titkár
Migráció a mai világban
Az emberi mobilitás, mint kihívása
1. Krisztus szeretete a vándorlók iránt sürget minket (vö. 2Kor 5,14), hogy újból foglalkozzunk, immár az egész világot érintő problémáikkal. Hiszen a társadalmi, gazdasági, politikai és vallási élet területén, ilyen vagy olyan módon, ma szinte minden ország szembesül a migráció előretörésével, ráadásul pedig, ez a jelenség egyre inkább állandósul és strukturális méreteket ölt. A migráció sokszor az ember szabad elhatározásának az eredménye, de kiváltó okai elég gyakran fellelhetők a gazdasági megfontolásokon kívül, a kulturális, technikai és tudományos célokban is. Így a migráció jelensége legtöbbször, a szociális, gazdasági és demográfiai kiegyensúlyozatlanság legbeszédesebb és egyben kivándorlásra ösztökélő jele, mind regionális, mind az egész világot átfogó szinten.
A jelenség gyökereit képezi a túlzott nacionalizmus is, sok országban pedig, a gyűlölet népi kisebbségekkel, illetve vallási kisebbségek híveivel szemben, vagy éppen szisztematikus és erőszakos peremre szorításuk a polgári, politikai, etnikai, sőt a vallási konfliktusokban is. Ezek a konfliktusok vérrel áztatják a világ összes kontinensét, menekültek és száműzöttek növekvő áradatát váltják ki, amely aztán gyakran keveredik a vándorlók áradatával is. Belekeverednek azok a társaságok is, amelyekben különböző etnikumok, népek, nyelvek és kultúrák találkoznak egymással, ami ugyancsak az ellentétek és összeütközések veszélyét rejti magában.
2. A migráció azonban elősegíti a kölcsönös megismerést is, alkalmul szolgál párbeszédre és közösségre, ha nem éppen a különböző szintű integrációra, amint ezt II. János Pál pápa világosan kijelentette 2001-ben a béke világnapjára írt üzenetében: „A bevándorlás által hozott javak révén sok civilizáció gazdagodott és fejlődött. Más esetekben, jóllehet nem integrálódott az őslakosok és a bevándorlók kulturális különbözősége, de a személyek tiszteletben tartásának kölcsönös gyakorlata és a különböző szokások elfogadása, illetve tolerálása által mégis bizonyították az együttélés képességét.”[1]
3. A jelenkori migráció, a maga gazdasági, társadalmi, politikai, egészségügyi és kulturális területeinek és a biztonság kérdésének összefüggései alapján, bizonyára nem könnyű kihívás elé állít minket. Olyan kihívásról van itt szó, amelyet minden kereszténynek el kell fogadni, a saját egyéni jó akaraton és egyesek személyes karizmáján túlmenően.
Itt azonban emlékeztetni szeretnénk annak a sok férfinek és nőnek, egyesületnek és szervezetnek nagylelkű tanúságára is, akik látva az emigráció által okozott annyi sok emberi szenvedést, mind síkra szálltak a vándorlók jogaiért és védelméért – függetlenül attól, hogy ők rákényszerültek a migrációra vagy sem. Ez a fajta elkötelezettség, különös módon Jézus, a jóságos szamaritánus compassió-jának az a gyümölcse, amelyet a Szent Lélek ébreszt mindenütt a jóakaratú emberek szívében, még túl magán az Egyház keretén is, amely „ez egyszer jobban átéli isteni alapítójának titkát, az élet és halál titkát”.[2] Egyébként az Egyháznak az Úrtól kapott küldetése, hogy hirdesse az Isten Igéjét, kezdettől fogva összefonódik a keresztények emigrációjának történelmével.
Erre az Instrukcióra gondoltunk tehát, és ennek mindenek előtt az a célja, hogy választ adjon a vándorlók új lelki és lelkipásztori szükségleteire; a vándorlók tapasztalatait pedig egyre inkább a párbeszéd és a keresztény örömhír hirdetésének eszközévé tegye. A dokumentum ezenkívül válaszolni akar néhány fontos és időszerű kérdésre. Utalunk itt annak szükségére, hogy megfelelő módon figyelembe kell vennünk az új törvényhozás mindkét érvényes kódexét, mind a latin Egyház kánon jogának Codexét, mind a keleti katolikus egyház törvénykönyvét. Kitérünk a keleti katolikus egyház számban egyre növekvő emigráns híveinek különös szükségleteire is. Ugyanakkor fennáll a jelenség ökumenikus szemléletének szüksége, mivel a vándorlók áradatában olyan keresztényekkel találkozunk, akik nem állnak teljes közösségben a Katolikus Egyházzal, és egyben szükség van a vallások közötti dialógus szemléletére is, a más vallásokból, különösen a muzulmánok közül jövő vándorlók egyre növekvő száma miatt. Végül szükséges lenne egy olyan lelkipásztorkodás támogatása, amely új lelkipásztori struktúráink kifejlesztésére éppúgy nyitva áll, mint a különleges lelkipásztorkodás dolgozói és a helyi hierarchia közötti közösség biztosítására.
Nemzetközi migráció
4. A migráció fokozódó jelensége ma a nemzeti államok közötti növekvő függőség azon fontos összetevőjét alkotja, amely meghatározza az ún. globalizáció folyamatát.[3] Ez jóllehet megnyitotta a piacokat, de nem a határokat; ledöntötte a határokat az információ és tőke szabad forgalma előtt, de az emberek szabad mozgása előtt nem döntötte le ugyanolyan mértékben a sorompókat. Mindenesetre egyetlen ország sem mentes a gyakran nagyon súlyos negatív tényezőkkel járó migráció valamilyen formájának következményétől. Ezek közzé tartozik a korán iparosodott országokban végbemenő demográfiai változás, az egyenlőtlenség növekedése az északi és déli félteke között, a protekcionista korlátok létezése a nemzetközi kereskedelemben, amelyek a feltörekvő országoknak nem engedik meg, hogy a versenyfeltételeknek megfelelően, felkínálják saját termékeiket a nyugati országok piacain, és végül a konfliktusok és polgárháborúk elszaporodása. Mindezek az adottságok az elkövetkező években éppen így képezik azokat a tényezőket, amelyek a migráció áramlatait kiszélesítik és ezeknek lökést adnak. (Vö. EEu 87, 115 és PaG 67), még akkor is, ha a terrorizmus nemzetközi szintéren való előretörése, biztonsági okokból, olyan reakciókat fog kiváltani, amelyek korlátozni fogják a vándorlók mozgásszabadságát, még ha ők közben arról álmodoznak is, hogy majd csak munkát és biztonságot találnak az úgynevezett jóléti országokban, amelyeknek egyébként szükségük van munkaerőre.
5. Nem meglepő tehát, ha a vándorlók áradata megszámlálhatatlan sok kínlódást és szenvedést hozott és még fog hozni, még akkor is, ha különösen a legújabb történelemben és bizonyos körülmények között gyakran bátorították őket a kivándorlásra és kedveztek is nekik, mert segítették, mind a vendéglátó ország, mind szülőföldjük gazdasági növekedését (mindenek előtt a vándorlók pénzátutalásainak köszönhetően). A bevándorlók milliói által adott hozzájárulás nélkül sok nemzet ma nem állna ott, ahol áll.
A szenvedés különösen sújtja a családi alapsejtek és a nők egyre jelentősebbé váló emigrációját. Nőket gyakran szerződtetnek képzetlen munkásnak (háztartási alkalmazottnak) és foglalkoztatnak az alvilágban, gyakran megfosztják őket legelemibb emberi és szakszervezeti jogaiktól, ha éppen nem esnek egyenesen áldozatul az „emberkereskedelem”-ként ismerős szomorú jelenségnek, amely többé már a gyermeket sem kíméli. Ez a rabszolgaság új fejezete.
Még ha ez az extrém helyzet nem is következik be mindig, azt mégis meg kell erősíteni, hogy az idegen munkások nem tekinthetők árucikknek vagy csupán munkaerőnek, nem szabad velük úgy bánni, mint a többi termelési tényezővel. Hiszen minden vándorló rendelkezik az elidegeníthetetlen alapvető jogokkal, és ezeket minden esetben, tiszteletben kell tartani. A vándorlók hozzájárulása a befogadó ország gazdaságához ezenfelül együtt jár azzal a lehetőséggel, hogy munkájukban felhasználhassák saját tudásukat és képességüket.
6. Ebben a vonatkozásban a Nemzetközi konvenció a vándormunkások és családjaik védelmére, ami 2003. július 1-jén lépett életbe és aminek II. János Pál határozottan ajánlotta a ratifikálását[4], azon jogok kompendiuma[5], amelyek a vándorlóknak lehetővé teszik, hogy az említett hozzájárulást teljesíthessék, amiért is ez a konvenció különösen megérdemli azon államok beleegyezését, amelyek magából a migrációból kapják a legtöbb előnyt. Az Egyház e célból sürgeti azoknak a törvényes nemzetközi eszközöknek a ratifikációját, amelyek biztosítják a vándorlók, a menekültek és családjaik jogait, miközben saját különböző intézményeiben és egyesületeiben maga is felkínálja a ma egyre szükségesebbé váló advocacy-kat (l. a vándorlók számára létesített fogadóhelyek és nyitva tartott házak, a humanitárius szolgálatok létesítményei, a dokumentációs helyek és „segítőállomások” stb.). Valójában a vándorlók gyakran válnak az illegális csalogatások és rövid lejáratú, rossz munka- és életkörülményekkel járó szerződések áldozatává, miközben a testi, verbális, sőt szexuális visszaélések miatt szenvednek, hosszú munkaidőre kárhoztatják őket, és gyakran semmi lehetőséget sem kapnak az orvosi gondozásra és a szokásos biztosításokra.
Az idegeneknek ez a fonák helyzete ki kellene váltsa mindannyiunk szolidaritását; e helyett sokakban félelmet és aggodalmat ébreszt; a bevándorlókat tehernek tartják, gyanúsan néznek rájuk, és éppenséggel veszélyt és fenyegetést látnak bennük. Ez gyakran kiváltja az intoleranciát, az idegenekkel szembeni ellenségeskedést és a rasszista kijelentéseket[6].
7. A muzulmánok és a többi vallások követőinek növekvő jelenléte a hagyományosan többségében keresztény népességgel rendelkező országokban, végül is a különböző kultúrák találkozásának és a vallások közötti dialógusnak széleskörű és összetett fejezetéhez tartozik. De létezik egy erős keresztény jelenlét a túl nagy muzulmán többséggel rendelkező nemzetek körében is.
Tekintettel a migráció ilyen széles körben elterjedt és a múlttal szemben alapvetően különböző fonákságokra mutató jelenségeire, a csupán nemzeti szintre szorítkozó migrációpolitikai intézkedések keveset használnának. Egyetlen ország sem gondolhat ugyanis arra, hogy egyedül oldja meg a migráció problémáit. Még hatástalanabbnak bizonyulnának a csupán megszorító politikai intézkedések; ezek csak még negatívabb hatásokat idéznének elő, azzal a kockázattal, hogy az illegális beutazások száma megnövekedhet, és éppenséggel elősegítheti a kriminális szervezetek aktivitásait.
8. Okosan nézve a dolgot, a nemzetközi migrációra tehát úgy kell tekintenünk, mint a mai világ társadalmi, gazdasági és politikai valóságának egyik fontos strukturális összetevőjére. A migráció számszerű nagyságrendje szükségessé teszi az egyre szorosabb együttműködést a szülőföld és a befogadó országok között, és ennek az együttműködésnek túl kell haladnia a különböző jogrendek harmonizációjára hozott megfelelő szabályozásokat. Mindennek az a célja, hogy megőrizze a kivándorolt személyek és családjaik, és egyben a vándorlókat befogadó társadalmak igényeit és jogait.
Ugyanakkor a migráció jelensége felvet egy szabályos etikai problémát is, mégpedig a föld javainak igazságosabb elosztására hozandó új nemzetközi gazdasági rend kialakításának kérdését, ami egyébként nem kevéssé hozzájárulhat ahhoz, hogy csökkenteni és korlátozni lehessen a nehézségekkel küzdő népcsoportok jelentős részének elvándorlási áramlatát. Ebből adódik a nevelési és lelkipásztori rendszerek megvalósítására irányuló hatékony elkötelezettség szüksége, tekintettel a „globális szemléletre” vonatkozó nevelésre, azaz arra a szemléletre, amely a világ emberi közösségét a népek egyetlen családjának tekinti, amelyet az egyetemes közjó távlatában, végeredményben megilletnek a földi javak.
9. A jelenlegi migráció ezen kívül a szolidaritás és az evangelizáció új feladata elé állítja a keresztényeket és felhívja őket arra, hogy mélyítsék el a más vallási és világi csoportokkal közös, és a harmonikus együttélés biztosításához elengedhetetlen értékeket. Így az átmenet a monokulturális társadalomból a multikulturális társadalomba úgy nyilvánulhat meg, mint Isten eleven jelenlétének jele a történelemben és az emberek közösségében, mivel kedvező alkalmat kínál arra, hogy megvalósítsa Isten egyetemes közösségre vonatkozó tervét.
Az új történelmi összefüggést valójában mások ezer arculata jellemzi, és eltérően a múlttól, a sokféleség legtöbb országban magától értetődő tény. A keresztények ezért arra hivatottak, hogy túl a tolerancia szellemén – amely már önmagában véve is nagyszerű politikai, kulturális és vallási vívmány –, tanúsítsák és gyakorolják mások identitásának tiszteletét, és ugyanakkor, ahol ez lehetséges és megfelelő, lépjenek rá arra az útra, amelyen a különböző eredetű és kultúrájú emberek kölcsönösen gazdagítják egymást, szem előtt tartva saját hitük „figyelmes hirdetését” is. Ezért mindannyian felszólítást kaptunk a szolidaritás kultúrájára,[7] hogy a Tanítóhivatal gyakori kívánsága szerint, közösen jussunk el az emberek igazi közösségéhez. Ez az – a nem könnyű út, amelynek bejárására az Egyház meghív.
Országon belüli migráció
10. Az utóbbi időben, némely országban ugyancsak jelentősen megnövekedett az országon belüli migráció – mind az önkéntes migráció, mint a vidékről való beköltözés a nagy városokba, mind az erőszakos migráció, amint ezzel az evakuáltak és azok esetében találkozunk, akik a terrorizmus, az erőszak és a drogkereskedelem elől menekülnek –, mindenek előtt Afrikában és Latin-Amerikában. Feltehető, hogy az egész világ vándorlóinak nagy része ma saját országán belül és az évszakok ingadozásai szerint mozog.
A mobilitásnak ez a többnyire magára hagyott jelensége kedvezett az ilyen nagy embertömegek felvételére nem felkészült városi központok gyors és rendezetlen növekedésének. Városi perifériák kialakulásához vezetett, ahol szociális és erkölcsi szempontból fonák életkörülmények uralkodnak. A jelenség ugyanis arra kényszeríti a vándorlókat, hogy a szülőföldtől merőben különböző környezetben telepedjenek le, egyben jelentős emberi sérelmeket okoz és a szociális gyökértelenség nagy veszélyeit idézi elő, amelyek súlyos következményekkel járnak a népcsoportok vallási és kulturális hagyományaira vonatkozóan.
Az emberek milliói számára azonban az országon belüli migráció továbbra is nagy, gyakran mégis illuzórikus és megalapozatlan reményeket fog ébreszteni; kiszakítja őket a családi fészek melegéből és olyan vidékekre vezérli őket, amelyek a klíma és a szokások tekintetében különböznek az övéiktől, jóllehet gyakran ott is ugyanazt a nyelvet beszélik. Ha pedig aztán majd visszatérnek szülőföldjükre, akkor meg más mentalitást és különböző életstílusokat hoznak magukkal: nem ritkán egészen más világnézetet vagy vallási szemléletet és különböző erkölcsi viselkedésmódokat. Ez is kihívást jelent az Egyház – mint Édesanya és a Tanító – lelkipásztori ténykedése számára.
11. Napjaink valósága ezért a lelkipásztori munkatársakból és a befogadó közösségektől, egyszóval az Egyháztól, ezen a területen is megköveteli az előzékeny figyelmességet, a szolidaritást és a testvériséget az utazó emberek és szükségleteik iránt. A Szent Lélek az országon belüli migrációk által is valóságosan és sürgetően felszólít, hogy újból és szilárdan munkálkodjunk az evangelizáció és a szeretet érdekében – mégpedig a befogadás és a lelkipásztori tevékenység tagolt formái révén, amelyeket tartósan és részleteiben is ki kell építeni, legmegfelelőbben igazítva azokat a valósághoz és a vándorlók konkrét különleges szükségleteihez.
A migráció jelensége a hit szemszögéből
12. Az Egyház mindig Krisztus képét látta a vándorlókban. ő mondta: „Idegen (hajléktalan) voltam és befogadtatok” (Mt 25,35). Az Egyház számára tehát a vándorlók életkörülménye a hívők hitének és szeretetének szóló kihívást jelent. Arra szólítja a hívőket, hogy gyógyítsák a migrációból származó rosszat és fedezzék fel abban az Isten vándorlók által megjelenített tervét, még akkor is, ha nyilvánvaló igazságtalanságok idézték azt elő.
Azáltal, hogy a migráció az emberiség családjának nagyszámú tagjait hozza közel egymáshoz, valójában építő elemet képez az egyre átfogóbbá és sokszínűbbé váló társadalom testében, mintegy folytatásaként a népek és fajok találkozásának, amely a Szent Lélek ajándéka révén pünkösdkor egyházi testvériséggé vált.
Ha egyrészről, a migrációt kísérő szenvedés valójában az új emberiség szülési fájdalmának kifejezője, akkor másrészről, az egyenlőtlenség és a kiegyensúlyozatlanság következménye és kifejezője a migráció, valójában a szakadékot mutatja, amely a bűn által keletkezett az emberiség családjában. A migráció ezért igazi testvériségre szóló fájdalmas felhívásnak bizonyul.
13. Ez a felismerés vezet minket arra, hogy a migrációt azokhoz a bibliai eseményekhez hasonlítsuk, amelyek az emberiség fárasztó útszakaszain át, annak a diszkrimináción és határokon felülemelkedő népnek a születéséhez vezettek, amelyre Isten minden népnek szló adományait bízta és amely nyitott az ember örök hivatására. A hit ugyanis felismeri benne a pátriárkák és az izraeliták útját, akik az Ígéret által bátorítva az eljövendő haza felé törekedtek, a Vörös-tengeren áthaladva megszabadultak a rabszolgaságból és a kivonulás által a Szövetség népévé váltak. Bizonyos értelemben a hit megtalálja benne azt a Kivonulást, amely szembesíti az embert minden elért cél relativitásával, és ez által újból felfedezi a próféták egyetemes örömhírét. ők elítélik a diszkriminációt, az elnyomást, a deportációt, a szétszóratást és az üldöztetést, mivel ezek ellenkeznek Isten tervével, és ezzel megragadják az alkalmat, hogy minden embernek hirdessék az üdvösséget; hirdetik, hogy Isten az emberi események kaotikus és ellentmondásos folyása révén is tovább szövögeti az üdvösség tervét, amíg teljesen helyreállítja a világmindenséget Krisztusban (vö. Ef 1,10).
Migráció és üdvösségtörténelem
14. Napjaink migrációs jelenségét tehát kihívásnak, „az idők nagyon fontos jelének” tekinthetjük, amelyet fel kell fedeznünk és értékelnünk kell a megújult emberiség létrehozásában és a béke Evangéliumának hirdetésében.
A Szentírás mindennek megmutatja az értelmét. Izrael ugyanis Ábrahámtól származik. ő hallgatott Isten szavára, elhagyta földjét és idegen országba távozott, magával hordozva azt az isteni ígéretet, hogy „nagy nép” atyja lesz (Ter 12,1-2). Jákob „vándorló arám volt, lement Egyiptomba, s ott élt idegenként; kevesen követték, mégis nagy, erős és népes néppé vált” (MTörv 26,5). Izrael „Isten népe”-ként való ünnepélyes beiktatására a hosszú egyiptomi szolgaság után, a negyven éves pusztai „kivonulás” idején került sor. Tekintettel minden nép üdvösségére, a migráció és a deportáció kemény megpróbáltatása tehát alapvetően fontos szerepet kapott a választott nép történelmében: ez megmutatkozik a fogságból való visszatérés során (vö. Iz 42,6-7; 49,5). Ezek az emlékek megerősítették a választott nép Istenbe vetett bizalmát még történelmének legsötétebb pillanataiban is (Zsolt 105,12-15; Zsolt 106,45-47). A törvényben aztán ugyanazt a parancsot fogalmazzák meg az országban tartózkodó idegen iránti kapcsolatra, mint a „saját néped fiai” (Lev 19,18) iránti kapcsolatra, éspedig: „szeresd úgy, mint saját magadat” (Lev 19,34).
Krisztus, az „idegen”, és Mária, az utazó asszonyok élő jelképe
15. A keresztény inkább látja Krisztus képmását az idegenben, mint a felebarátban. Krisztus jászolban született és idegenként menekült Egyiptomba; ezzel magára vette, és önmagában mint a főben egyesítette népe alapvető tapasztalatát (vö. Mt 2,13 kk). Idegenben született és hazáján kívülről származott (vö. Lk 2,4-7), közöttünk lakozott (Jn 1,11.14) és nyilvános életét vándorúton töltötte, bejárván a „városokat és falvakat” (vö. Lk 13,22; Mt 9,35). Amikor a Feltámadott megjelenik tanítványainak az Emmauszba vezető úton, még idegen és ismeretlen; a tanítványok csak a kenyértöréskor ismerték fel (vö. Lk 24,35). A keresztények tehát egy olyan vándor követői, akinek „ nincs hová fejét lehajtania (Mt 8,20; Lk 9,58)”.[8]
E megfontolások vonalát követve, végül Jézus anyját, Máriát is lehet úgy szemlélni, mint az utazó asszonyok élő jelképét. Fiát otthonától távol hozta a világra (vö. Lk 2,1-7) és arra kényszerült, hogy elmeneküljön Egyiptomba (vö. Mt 2,13-14). A népi jámborság tehát joggal tekinti Úti Boldogasszonynak.[9]
A pünkösdi Egyház
16. Ha már most az Egyházat nézzük, akkor azt látjuk, hogy az, pünkösdkor született; pünkösd viszont a húsvéti titok beteljesedése és a népek találkozásának jelképes és hatékony eseménye is. Pál ezért hirdetheti: „Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad” (Kol 3,11). Krisztus a két népet „eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte” (Ef 2,14).
Más részről Krisztust követni annyit jelent, hogy utána megyünk, és átutazóban vagyunk a világban, „hiszen nincsen itt maradandó hazánk” (Zsid 13,14). A hívő mindig „pároikos”, idegen, vendég, bárhol tartózkodik (vö. 1Pt 1,1; 2,11 és Jn 17,14-16). Ezért a keresztények számára nem nagyon fontos saját földrajzi tartózkodási helyük,[10] és a vendégszeretet szelleme lényükhöz tartozik. Az apostolok ragaszkodnak ehhez az állásponthoz (vö. Róm 12,13; Zsid 13,2; 1Pt 4,9; 3Jn 5), a lelkipásztori levelek pedig különös módon ajánlják ezt a gondolkodásmódot az „episkopos”-nak (vö. 1Tim 3, 2 és Tit 1,8). A korai egyházban tehát gyakorlattá vált a vendégszeretet. A keresztények vendégszeretete válasz volt a vándormisszionáriusok, a száműzött vagy átutazó vallási vezetők és a különböző (egyház)közösségek szegényeinek szükségleteire is.[11]
17. Az idegen ugyanakkor a Katolikus Egyház alapelemét képező univerzalizmus látható jele és hatékony hirdetője. Erre utal Izajás egyik „látomása”: „Az utolsó időkben az Úr házának hegye szilárdan áll majd a hegyek tetején... Oda özönlenek mind a nemzetek” (Iz 2,2). Az Evangéliumban Jézus maga jövendöli meg: „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában” (Lk 13,29), János Jelenéseiben pedig szemléljük a nagy sereget „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” (Jel 7,9). Az Egyház ma kínlódva halad e végső cél felé.[12] A migráció utalás e nagy seregre és az egész emberiség Istennel és Istenben való végső találkozásának elővételezése lehet.
18. Így a vándorlók életútja az örök hívatás élő jelévé és annak a reménynek állandó impulzusává válhat, amely rámutatva az e világon túli jövőre, szeretetben meggyorsítja a világ átalakítását és az eszkatologikus győzelmet. Sajátosságai felhívást jelentenek a pünkösdi testvériségre. Ebben a Szent Lélek összehangolta a különbségeket, és mások befogadása által megvalósul a szeretet. A migrációs sors tehát hirdetheti a húsvéti misztériumot, amely által halál és feltámadás az új emberiség megteremtése felé törekszik, és amelyben nincs többé sem rabszolga, sem idegen (vö. Gal 3,28).
Az Egyház gondoskodása a vándorlókról és a menekültekről
19. Az elmúlt évszázad migrációs jelensége kihívás elé állította a szilárd territoriális plébániákra felosztott Egyház lelkipásztorkodását. Míg a múltban általában a klérus elkísérte az új országokban letelepedő csoportokat, hogy ott egy ilyenféle lelkipásztorkodást tovább végezhessen, addig már a 19. század közepe után gyakran szerzetesrendeket bíztak meg a vándorlók gondozásával.[13]
1914-ben megszületett a vándorlók gondozásával megbízott klérus első definíciója az „Ethnografica studia” dekrétumban,[14] amely kihangsúlyozta a helyi egyházak felelősségét arra vonatkozóan, hogy álljanak a bevándorlók mellé, és indítványozta az őshonos klérus sajátos – nyelvi, kulturális és lelkipásztori – felkészítését. Az egyházi Törvénykönyv kihirdetése után, az 1918-ból származó „Magni semper” dekrétum,[15] a Konszisztoriális Kongregációt bízta meg, hogy az ügyben eljárjon és a klérust a vándorlók szolgálatára felhatalmazza.
Az utolsó évszázadban, a II. világháborút követően, a migrációs valóság még drámaibbá vált – nem csak a háború által okozott rombolások miatt, hanem a menekült-jelenség kiéleződése miatt is (főleg az úgynevezett keleti tömb országaiból); a menekültek közül nem kevés hívő tartozott a különböző keleti katolikus egyházakhoz.
Az Exsul Familia
20. Ekkor már érezni lehetett tehát olyan dokumentum szükségességét, amely összefoglalja az előző rendelkezéseket és intézkedéseket és útmutatást ad egy szerves lelkipásztorkodáshoz. Erre következett aztán XII. Piusz körültekintő válasza az 1952. augusztus 1-jén közzétett „Exsul Familia”[16] apostoli konstitúcióval, amelyre úgy tekintenek, mint az Egyház, vándorlókról való gondoskodásának „Magna Charta”-jára. Ez a Szentszék első hivatalos dokumentuma, amely globális és szisztematikus módon, történelmi és egyházjogi szempontból kifejti a vándorlók lelkipásztorkodását. A konstitúcióban az átfogó történelmi elemzést, ténylegesen követi egy tulajdonképpeni értelemben vett normatív, erősen tagolt rész. A helyi egyházmegye püspökének a vándorlók lelkipásztorkodásáért való elsődleges felelősségét hangoztatja, még akkor is, ha annak megszervezése továbbra is a Konszisztoriális Kongregáció hatáskörében marad.
A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat
21. Ezt követően a II. Vatikáni Zsinat fontos irányelveket dolgozott ki egy ilyen különleges lelkipásztorkodásra vonatkozóan. Mindenek előtt a keresztényeket szólította fel a migráció jelenségének tudomásul vételére (vö. GS 65 és 66) és arra, hogy gondolkozzanak el az emigráció életre való kihatásáról. Ugyanakkor megerősítést nyert a jog az emigrációhoz (vö. GS 65),[17] a vándorlók emberi méltósága (vö. GS 66), a gazdasági és társadalmi fejlődési egyenlőtlenségek legyőzésének szüksége (vö. GS 63) és az emberek igazi szükségleteire való válaszadás szüksége (vö. GS 84). A Zsinat mindazonáltal különleges összefüggésben elismeri az állami hatóság jogát ahhoz, hogy szabályozza a vándorlók áradatát (vö. GS 57).
Isten népe – a Zsinat határozatai szerint – biztosítson nagyvonalú segítséget a migrációknak. A zsinat mindenek előtt a keresztény világiakat szólítja fel, hogy fokozzák közreműködésüket a társadalom legkülönbözőbb szektoraiban (vö. AA 10) és legyenek egyenlő mértékben a vándorlók „felebarátai” (vö. GS 27). A zsinati atyák kifejezik továbbá híveik iránt különös gondjukat, „akik életkörülményeik miatt nem részesülnek eléggé a plébánosok szokásos, közös lelkipásztori gondozásában, vagy azt teljességgel nélkülözik. Ilyen a sok kivándorló, száműzött és menekült, ilyenek a tengerészek és a repülők is, a nomádok és más effélék”. Sürgetik továbbá, hogy: „Megfelelő lelkipásztori módszereket kell kidolgozni azok lelki gondozására is, akik üdülés céljából utaznak idegenbe, egy bizonyos időre”. A zsinati atyák végül inditványozzák, hogy „a nemzeti püspöki karok tanulmányozzák behatóan az említettekre vonatkozó sürgető kérdéseket, egy akarattal és egyesített erővel hatékonyan gondoskodjanak lelki ellátásukról, alkalmas eszközök és intézmények útján. Vegyék figyelembe elsősorban az Apostoli Szentszék által kiadott vagy kiadandó irányelveket és alkalmazzák azokat az idő, a hely és a személyek körülményeihez.”[18]
22. A II. Vatikáni Zsinat tehát meghatározó pillanatot jelent a vándorlók és utazó emberek lelkipásztorkodásának érdekében, hiszen különleges súlyt fektetett a mobilitás és a katolicitás valamint a részegyházak jelentőségére, a plébánia értelmére és az Egyház, mint a közösség misztériuma szemléletére. Ezért az Egyház úgy jelenik meg és áll előttünk „mint az Atya, a Fiú és a Szent Lélek egységéből egybegyűlt nép” (LG 4).
Az idegenek befogadása, amely a korai Egyházat jellemezte, Isten Egyházának állandó szentesítő pecsétje marad. Hasonlóképpen megmarad továbbra is jellemző küldetése a kivándorlás, a diaszpóra, a szórvány iránt, a népcsoportok és kultúrák között, anélkül, hogy valaha is teljesen azonosítaná magát közülük valamelyikkel, hiszen így megszűnne mind az egyetemes országnak, mind annak a közösségnek foglalója és jele, kovásza és ígérete lenni, amely minden embert befogad, anélkül, hogy előnybe részesítene egyetlen népet vagy személyt. Az idegenek befogadása tehát az Egyház bensőséges lényegéhez tartozik és tanúsítja az Evangéliumhoz való hűségét.[19]
23. A Zsinat tanításának továbbfejlesztése és kifejtése érdekében VI. Pál kiadta (1969-ben) a „Pastoralis Migratorum Cura” motu propriót[20], amellyel együtt közzétették a „De Pastorali Migratorum Cura” instrukciót.[21] Ezt követte 1978-ban – az Utazó Emberek Lelkigondozásának Pápai Komissziója, az akkori vándorlók gondozásával megbízott szervezet részéről – a „Chiesa e mobilitá umana (Az Egyház és az utazó emberek)” püspöki konferenciákhoz intézett körlevél,[22] amely a migrációs jelenség akkori időkre szabott olvasatát, pontos értelmezését és lelkipásztori szolgálat alkalmazását kínálta. Miközben a dokumentum kifejtette a témát: a vándorlók befogadása a helyi egyház részéről, aláhúzta az Egyházon belüli együttműködés szükségét a határok nélküli lelkipásztorkodásra vonatkozóan, végül elismerte és kiemelte a szerzetesek és a világi hívők különleges szerepét.
Az egyházjogi rendelkezések
24. Az új Egyházi Törvénykönyv a latin Egyház számára – még a Zsinat megvalósítása érdekében és megerősítéseként – a plébánosok különös figyelmébe ajánlja „a hazájuktól távol élőket” és velel átellenben (kán. 529, §1) még ha alkalmas is és amennyire lehetséges el is kötelezte magát a különleges lelkipásztori munkára (vö. 568. kán), (529. kán. 1. §). Éppúgy, mint a keleti katolikus Egyház törvénykönyve, a „Missiones cum cura animarum” (CIC, 518. kán. és CCEO, 280. kán. 1. §) létesítésén kívül, számba veszi a személyi plébániák alapítását és a különleges lelkipásztorkodásban dolgozó személyek, mint a püspöki helynök (476. kán.) és a vándorlók lelkésze (568 kán.) kinevezését is.
A Zsinat megvalósításának megfelelően (vö. PO 10 és AG 20, megj. 4, és 27, megj. 28), az új törvénykönyv ugyancsak ismeri a további egyházi törvényhozásban és gyakorlatban előirányzott,[23] különleges lelkipásztori struktúrák létesítését.
25. Nos, mivel az emberek mobilitásában seregével fellelhetők az Ázsiából és a Közel-Keletről, a Közép- és Kelet-Európából származó és nyugati országok felé haladó keleti katolikus Egyház hívei, nyilvánvalóan felvetődik az ő lelkipásztori gondozásuk kérdése is, mindig a befogadó hely ordináriusának döntő felelősségének keretén belül. Ezért sürgősen fontolóra kell venni a szülőföldjük határain kívüli egyre sűrűbb jelenlétükből eredő és a közösségeik és tagjaik között létrejövő különböző szintű, hivatalos vagy magán, egyéni vagy közösségi kapcsolatokból adódó lelkipásztori és jogi követelményeket. A megfelelő specifikus szabályozás, amely a Katolikus Egyháznak már bizonyos értelemben megengedi a két tüdővel való lélegzést,[24] megtalálható a CCEO-ban.[25]
26. Ez a törvénykönyv számba veszi a „sui iuris” egyházak (önjogú egyházak) létesítését is (CCEO, 27., 28. és 147. kk.), ajánlja „a keleti egyházak rítusainak, mint az egész Krisztus Egyháza örökségének” (39 k.; vö. a 40. és 41. kk. is) támogatását és figyelembevételét, és pontos határozatokat hoz a liturgikus és fegyelmi törvényekre vonatkozóan (150. k.). Kötelezi az eparchiális püspököt, hogy törődjön minden Krisztushívővel, „bármilyen korú, állapotú, nemzetiségű is legyen vagy önjogú egyházhoz is tartozzon, akár az eparchia területén lakik vagy csak ott időlegesen tartózkodik” (192. k. 1. §), és gondoskodjon arról, hogy a gondjaira bízott egyéb „sui iuris” egyház hívei „saját egyházuk rítusát megtartsák” (193. k. 1. §), ha lehetséges „ugyanazon önjogú egyház papja vagy plébánosa révén” (193. k. 2. §). A törvénykönyv végül azt ajánlja, hogy a plébánia rendszerint territoriális legyen, anélkül hogy ez kizárná a személyi plébániák létesítését, ha ezt a sajátos körülmények megkövetelik (vö. 280. k. 1. §).
A keleti katolikus Egyház törvénykönyve számba veszi az exarchia létezését is, és azt így határozza meg: „Isten népének egy része, amely különleges körülmények miatt nem lett eparchia, és amelyet territoriálisan vagy más módon határoztak meg és az exarcha lelkipásztori gondjaira bíztak” (CCEO, 311. k. 1. §).
A tanítóhivatal vezérvonalai
27. Az egyházjogi meghatározások mellett, az Egyház migrációval kapcsolatosan kibocsátott eddigi rendelkezéseinek és dokumentumainak figyelmes olvasása, néhány fontos teológiai és lelkipásztori eredmény kihangsúlyozására indít, éspedig: a személyközpontúsága és a vándorló férfiak és nők valamint gyermekeik jogainak védelme; a migráció egyházi és misszionáriusi dimenziója; a világi apostolkodás felértékelése; a kultúra értéke az evangelizálás művében; a kisebbségek védelme és értékelése, az Egyházon belül is; az egyházi párbeszéd jelentősége „ad intra” és „ad extra”; az emigráció különleges hozzájárulása az egyetemes békéhez. Ezek a dokumentumok ezen kívül rögzítik a vándorlókról való gondoskodás lelkipásztori dimenzióját. Az Egyházban ugyanis mindenkinek meg kell találnia „saját hazáját”[26]: az Egyház az Isten titka az emberek között, a szeretet titka, amelyet az egyszülött Fiú tárt fel, különösen az ő halálában és feltámadásában, hogy mindenkinek „élete legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10), mindenki erőt nyerjen az összes megosztottság legyőzéséhez, és hozzájáruljon ahhoz, hogy a különbségek ne törésekhez vezessenek, hanem közösséghez, a másiknak az ő jogos különbözőségével együtt való befogadása által.
28. Az Egyházban nagyra értékelik az Istennek szentelt élet intézményeinek és az apostoli élet társaságainak a szerepét, a vándorlók lelkipásztorkodásához nyújtott különös hozzájárulásuk miatt.[27] Egyértelműen megerősítették az egyházmegyés és eparchiális püspökök ilyen irányú felelősségét, és ez vonatkozik mind a szülőföld, mind a befogadó ország Egyházaira. E felelősségben osztoznak a különböző országok püspöki konferenciái és a keleti Egyházak megfelelő struktúrái. A vándorlók lelkipásztorkodása magába foglalja minden ember befogadását, tiszteletét, védelmét, támogatását, valamint őszinte szeretetüket vallási és kulturális megnyilatkozásaikkal együtt.
29. A legújabb pápai megnyilatkozások megerősítették és kiszélesítették a migráció jelenségének lelkipásztori horizontját és távlatát – mégpedig „az embernek az Egyház útjaként” való szemléletében.[28]
Így, VI. Pál pápa pápasága óta és később II. János Pál pápa pápasága alatt, mindenek előtt a vándorlók és a menekültek világnapja alkalmából kiadott pápai üzenetek[29] hangsúlyozták az alapvető emberi jogokat, különösen a kivándorláshoz való jogot, a saját képességek, egyéni törekvések és tervek jobb megvalósítása érdekében (mindenesetre minden ország azon jogának összefüggésében, hogy olyan migrációs politikát folytat, ami a közjónak megfelel[30]), valamint a nem kivándorláshoz való jogot, azaz a jogot az olyan életkörülményekhez, amelyek között saját szülőföldjén bárki képes megvalósítani egyéni jogait és jogos kívánalmait.[31]
A tanítóhivatal ugyancsak állandóan és nyilvánosan bírálta a szocio-ökonomiai egyenlőtlenségeket – legtöbbször ezek a migráció előidéző okai –, és az olyan szabályok nélküli globalizáció kockázatait, amelyben a vándorlók inkább áldozatai, mint főszereplői saját migrációs sorsuknak, valamint az irreguláris bevándorlók nagy problémáját, főleg azt a helyzetet, amelyben a kriminális bandák révén, a vándorló a kereskedelem és a kizsákmányolás tárgyává válik.[32]
30. A tanítóhivatal megerősítette olyan politika szükségét is, amely minden vándorlónak jogbiztonságot szavatol „minden lehetséges diszkrimináció gondos elkerülése mellett”.[33] E mellett kiemelte az értékek és viselkedésmódok (vendégszeretet, szolidaritás, készség a javak elosztására) széles skáláját és annak szükségét, hogy vissza kell utasítani a rasszizmus és idegengyűlölet minden érzelmét és megnyilatkozását azok részéről, akik az idegeneket befogadják.[34] A különböző országok törvényhozásának és végrehajtási gyakorlatának összefüggésében nagy figyelmet szentel a családok egységének és a migráció által gyakran veszélyeztetett kiskorúak védelmének,[35] akárcsak a migráció által létrejövő multikulturális társadalmak kialakulásának is.
Így a kulturális sokszínűség dialógusra, és olyan nagy egzisztenciális kérdésekről szóló vitákra is szólítja korunk emberét, mint például: az élet, a történelem, a szenvedés, a szegénység, az éhség, a betegség és a halál értelme. A nyitás a különböző kulturális identitások felé azonban nem jelenti azt, hogy válogatás nélkül mindet el kell fogadni, de azt igen, hogy tisztelni kell – mert az ember lényeges velejárói – és adott esetben értékelni kell azokat saját különbözőségükben. A kultúrák „relativitását” egyébként a II. Vatikáni Zsinat is kihangsúlyozta (vö. GS 54, 56, 58). A pluralitás gazdagságot jelent, és a dialógus már annak a végső, bár tökéletlen és állandó kibontakozásra is szoruló egységnek megvalósulása, amelyre az emberiség törekszik és meghívást kapott.
A Szentszék szervezetei
31. A Szentszék e célból felállított különleges szervezetei ugyancsak bizonyítják az egyházi tanítóhivatal gondoskodását a vándorlók állandó vallási, szociális és kulturális szolgálatáról.
Az eredeti ötlet boldog Giovanni Battista Scalabrini „Pro emigratis catholicis” emlékiratában található. A különböző európai nacionalizmusok külföldön kiváltott nehézségeinek tudatában, ő javasolta a Szentszéknek egy pápai kongregáció (komisszió) felállítását a katolikus emigránsok részére. E – különböző nemzetek képviselőiből összeállított –kongregáció célja lett volna aztán „a vándorlók lelki gondozása a változó körülmények és a jelenség különböző fázisai között, különösen a két Amerikában, hogy így szívükben elevenen megtarthassák a katolikus hitet”.[36]
A felismerés fokozatosan valósult meg. Miután Szent X. Piusz 1912-ben megreformálta a Római Kúriát, létrejött az első hivatal a vándorlók problémáinak intézésére a Konszisztoriális Kongregáció keretében, aztán 1970-ben VI. Pál pápa felállította a Pápai Komissziót az utazók lelkigondozására, amely 1988-ban a „Pastor Bonus” apostoli konstitúció révén átalakult a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsává. E Tanácsra rábízták aztán mindazok gondozását, „akiket hazájuk elhagyására kényszerítettek vagy akik azzal egyáltalán nem rendelkeznek”: mint a menekültek és menedéket keresők, a vándorlók, a cigányok, a cirkuszosok és mutatványosok, a vizeken vagy a kikötőkben tartózkodó tengerészek, és mindazok, akik lakhelyükön kívül tartózkodnak, a repülőtereken vagy a repülőkön vannak alkalmazva vagy ott dolgoznak.[37]
32. A Pápai Tanács feladata tehát, hogy megfelelő lelkipásztori kezdeményezéseket indítványozzon, támogasson és ajánljon mindazok javára, akik saját választásuk alapján, vagy kényszerből hagyták el állandó lakhelyüket; ezenkívül feladata, hogy figyelemmel kísérje azokat a társadalmi, gazdasági és kulturális kérdéseket, amelyek rendszerint az efféle mozgások kezdetén állnak. A Pápai Tanács közvetlenül fordul a püspöki konferenciákhoz és ezek mindenkori regionális tanácsaihoz, az érintett keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráihoz és az egyes püspökökhöz/hierarchákhoz. Minden egyes illetékes felelősségének tiszteletben tartása mellett, felszólítja őket, hogy azok számára, akik belekerültek az emberi mobilitás egyre szélesedő jelenségébe, különleges lelkiszolgálatot dolgozzanak ki, és hozzák meg a szükséges intézkedéseket a változó helyzetekre vonatkozóan.
Az utóbbi időkben aztán az ökumenikus kapcsolatokban is jelentkezett a migrációs dimenzió; ennek következtében megsokszorozódtak az első ez irányú kapcsolatok a többi egyházakkal és egyházi közösségekkel. Ez a perspektíva érezhető a vallások közötti dialógus terén is. Végül a Pápai Tanács, elöljáróival és munkatársaival együtt, mint a Szentszék képviselője, olykor maga is részt vesz, nemzetközi téren is, a multilaterális szervezetek összejövetelein.
33. A vándorlók és menekültek gondozásának szentelt legfontosabb katolikus szervezetek között, ebben a vonatkozásban utalni kell a Migráció Nemzetközi Katolikus Komissziójára, amelyet 1951-ben hoztak létre. A Komisszió részéről az elmúlt 50 év során kormányoknak és nemzetközi szervezeteknek, keresztény szellemben felkínált segítség és az egész világon a vándorlók és a menekültek érdekében végzett saját erőfeszítése a tartós megoldások kereséséhez mutatja a Komisszió nagy érdemét. A szolgálat, amelyet a Komisszió végzett és még mindig végez, „Krisztus ... és az Egyház iránti kettős hűségéből fakad”, amint ezt II. János Pál mondta.[38] A Komisszió működése „az ökumenikus és vallások közötti együttműködés igen gyümölcsöző eleme”.[39]
Végül meg kell említeni a Karitász különböző ágazatainak és a szolidaritás és a felebaráti szeretet többi szervezeteinek elkötelezettségét is a vándorlók és menekültek szolgálatában.
„Inkulturáció” és kulturális és vallási pluralizmus
34. Az Egyház, az egység szentsége, legyőzi az ideológiai vagy faji határokat és megosztottságokat. Hirdeti, hogy a kölcsönös befogadás, a dialógus és a becsületes vita perspektívájában minden népnek és minden kultúrának törekednie kell az igazságra. Ez megköveteli, hogy a különböző kulturális identitások legyenek nyitottak az egyetemes gondolkodásra, persze nem az által, hogy megtagadják saját pozitív jellegzetességeiket, hanem az által, hogy az egész emberiség szolgálatába állítják azokat. Miközben ez a gondolkodás minden részegyházra kötelező, egyben kiemeli és kifejezi azt az egységet a sokszínűségben is, amelyet a szentháromságos szemlélet mutat, és ez ismét csak minden egyes ember személyes életének teljességére figyelmezteti mindegyik közösséget.
Ebben a távlatban a mai kulturális helyzet, a maga globális dinamikájában, egy eddig még soha nem látott kihívást jelent az egyetlen hit különböző kultúrákban való testet öltése számára, valóságos „kairós”-t, üdvös időt, amely Isten népéhez szóló felhívás (vö. EEu 58).
35. Olyan kulturális és vallási pluralizmus előtt állunk ugyanis, amelyet eddig ilyen tudatosan még sohasem tapasztaltunk. Egy részről nagy léptekkel halad előre egy világméretű nyitás – ennek kedveznek a technológiák és a tömegmédiák –, ami oda vezet, hogy olyan kulturális és vallási világok lépnek egymással kapcsolatba vagy éppenséggel belső viszonyba, amelyek hagyományosan eddig különböztek egymástól és idegenek voltak egymás számára –, más részről a helyi identitás olyan kívánalmai lépnek életbe, amelyek egyesek kulturális különlegességeiben látják az önmegvalósítás eszközét.
36. Ez a kulturális folyamat még elengedhetetlenebbé teszi ezért az „inkulturációs, hiszen nem lehetséges az evangelizáció a kultúrák elmélyült dialógusa nélkül. A különböző eredetű népekkel együtt tehát más értékek és életformák kopogtatnak ajtóinkon. Miközben tehát minden kultúra arra törekszik, hogy saját életkörülményei között gondolja el az Evangélium tartalmát, az Egyház tanítóhivatalát megilleti az a jog, hogy kezdeményezzen és értékeljen egy ilyen kísérletet.
Az „inkulturáció” a hallással kezdődik, tehát azok megismerésével, akiknek hirdetik az evangéliumi örömhírt. Ez az odahallgatás és megismerkedés ugyanis elvezet a kultúrák értékeinek és értéktelenségeinek megfelelő megítéléséhez az élet és a halál húsvéti titkának fényében. Itt nem elég a tolerancia; jóindulatra, a lehető legnagyobb tiszteletre van szükség a a dialógust folytató fél kulturális identitása iránt. El kell ismerni, és értékelni kell a pozitív szempontokat , mert azok előkészítik az Evangélium befogadását, és a sikeres igehirdetés szükséges feltételei. Csak így jön létre dialógus, megértés és bizalom. Az Evangélium iránti figyelem így válik az emberek, az ő méltóságuk és szabadságuk iránti figyelemmé. Az emberek saját integritásának támogatása megkívánja az irántuk való testvériség, szolidaritás, szolgálatkézség és igazságosság elkötelezettségét. Isten szeretete ugyanis, miközben megajándékozza az embert az igazsággal és megmutatja neki legnagyobb hivatását, egyben elősegíti méltóságát is, és kifejleszti a közösséget a már befogadott, elmélyített, megünnepelt és megélt evangéliumi örömhír körül.[40]
A II. Vatikáni Egyetemes Zsinat Egyháza
37. A II Vatikáni Egyetemes Zsinat elgondolása szerint az Egyház alapvetően háromféleképpen valósítja meg lelkipásztori szolgálatát:
– Amennyiben az Egyház közösség, megadja a katolikus közösségek legitim sajátosságainak az értékét és összeköti azokat az egyetemességgel. A pünkösdi egység ugyanis nem szünteti meg a különböző nyelveket és kultúrákat, hanem elismeri azok identitását és a bennük működő egyetemes szeretet által, nyitottá teszi azokat mások felé. Amint az egyetlen Katolikus Egyház részegyházakból és részegyházakban épül fel, úgy épülnek fel a részegyházak az egyetemes Egyházban és az egyetemes Egyházból (vö. LG 13).[41]
– Az Egyház, mint misszió szolgálata „másfelé” irányul, hogy közölje saját kincseit, és gazdagodjon új adományokkal és értékekkel. Ez a missziós elkötelezettség kibontakozik a részegyházon belül is, hiszen a misszió mindenek előtt Isten dicsőségének a kisugárzása. Az Egyháznak szüksége van arra, hogy „újra és újra hallja... Isten magasztos tetteit”, „amelyek egykor az Úrhoz fordították, és amelyek révén most is mindig meghallja az Úr hívását és egyesüljön őbenne” (EN 15).
– Az Egyház mint Isten népe és családja, titok, szentség, misztikus test és a Lélek temploma, történelmileg az Egyház egy olyan zarándok néppé válik, amely Krisztus titkából, az egyesek és a belőlük álló csoportok életkörülményeiből kiindulva, arra hívatott, hogy felépítse azt az új történelmet, amely Isten adománya és az emberi szabadság gyümölcse. Az Egyházban tehát a vándorlók is hivatalosak arra, hogy Isten földön zarándokló egész népével együtt élenjárók legyenek (vö. RMi 32, 49 és 71).
38. Konkrétan a következőképpen lehet felvázolni a különleges lelkipásztori sajátosságokat a vándorlók befogadására:
– egy meghatározott etnikai vagy ritusú csoport lelkipásztorkodásának elő kell segítenie az igazi katolikus lelkületet (vö. LG 13);Az ilyen különleges lelkipásztorkodás beletartozik a migrációs jelenségnek abba az összefüggésébe, amely az által, hogy egymással kapcsolatba hozza a különböző nemzetiségek, etnikumok és vallások embereit, hozzájárul ahhoz, hogy láthatóvá váljék az Egyház igazi arca 92)[42]. Érvényre juttatja a vándorlók ökumenikus és párbeszédes-missziós jelentőségét. Hiszen általuk is megvalósul Isten üdvözítő terve a nemzetek között (vö. ApCsel 11,19-21).[43] Ezért szükséges gondoskodni a vándorlók keresztény életének növekedéséről, és elvezetni azt az érettségig az „evangelizáló” és a „katechetikai” apostolkodás által (vö. CD 13-14 és DPMC 4).
– feltétlenül meg kell védeni az egyetemességet és az egységet, amely ugyanakkor nem ellenkezhet azzal a különleges lelkipásztorkodással, amelyben lehetőség szerint a vándorlókat rábízzák saját nyelvű papjaikra, az ugyanolyan nyelvű „sui iuris” egyházakra vagy a nyelvi-kulturális szempontból hozzájuk közel álló papokra (vö. DPMC 11);
– nagy jelentőséget kell tulajdonítani továbbá a vándorlók anyanyelvének, amelyen kifejezik saját mentalitásukat, kultúrájuk és gondolkodásuk módjait , valamint saját lelki életük sajátosságait és szülőföldjük Egyházának hagyományait (vö. DPMC 11).
Ez a párbeszédes-missziós feladat a Misztikus Test minden tagjának, tehát a vándorlóknak is ügye, amelyet Krisztus hármas funkciójának megfelelően, mint király, pap és próféta, nekik is meg kell valósítaniuk. Tehát szükség van arra, hogy bennük és velük épüljön és fejlődjön az Egyház, így ismét felfedezzük, és egyben kinyilatkoztassuk a keresztény értékeket, kialakítsuk a hit, a kultusz, a szeretet[44] és a remény igazi szakramentális közösségét.
A lelkészek/misszionáriusok, illetve a világi lelkipásztori munkatársak sajátos helyzete a hierarchia és a helyi klérus viszonylatában megkívánja annak élő tudatosítását, hogy nekik mindig szoros kapcsolatban kell gyakorolniuk a szolgálatot a megyéspüspökkel vagy a hierarchával és az ő klérusával (vö. CD 28-29; AA 10 és PO 7). A nehézségek és bizonyos célok elérésének jelentősége mind közösségi, mind egyéni szinten, végül ösztönözzék arra a vándorlók lelkészeit/misszionáriusait, hogy keressék a tág és megfelelő együttműködés lehetőségeit a szerzetesekkel (vö. DPMC 52-55) és a világiakkal (vö. DPMC 56-61).[45]
Befogadás és szolidaritás
39. A migráció tehát az ember vallási dimenzióját is érinti és felkínálja a katolikus vándorlóknak azt a kedvező alkalmat, még ha ez gyakran fájdalmas is, hogy minden egyénieskedésen túl, eljussanak az egyetemes Egyházhoz tartozás minél felfoghatóbb érzéséhez.
Ezért fontos, hogy a közösségek ne gondolják azt, hogy a vándorlókkal szembeni kötelességük már kimerül egyszerűen a testvéri segítség gesztusának megmutatásával vagy az olyan különleges törvénytervezetek támogatásával, amelyek elősegítik méltó beilleszkedésüket az idegenek törvényes önazonosságát respektáló társadalomba. Kell ugyanis, hogy a keresztények kezdeményezői legyenek annak az igazi és valóságos befogadó kultúrának (vö. EEu 101 és 103), amely értékelni tudja mások valóságos emberi értékeit, minden nehézségen túl, amelyet magával hoz az együttélés a tőlünk különböző másikkal (vö. EEu 85, 112 és PaG 65).
40. A keresztényeknek mindezt az őszinte testvéri befogadással kell megvalósítaniuk, válaszolva Szent Pál felhívására: „Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére” (Róm 15,7).[46]
Az bizonyos, hogy az egyszerű felhívás, legyen ez bármennyire is ötletes és találó, még nem ad automatikus és konkrét választ arra, ami nap, mint nap szorongat minket; nem szünteti meg például az emberek közötti, széles körben elterjedt félelmet és bizonytalanságot, nem biztosítja a törvényességnek kijáró tiszteletet és a befogadó közösség védelmét. De a problémák megvitatása közben a komoly keresztény lelkület támaszt és bátorságot ad, azoknak a konkrét módozatoknak a kezdeményezésére, amelyekkel meg kell oldanunk a problémákat keresztény közösségünk mindennapi életében (vö. EEu 85 és 111).
41. Ezért a befogadó ország egész Egyháza érezzen felelősséget és elkötelezettséget a vándorlók iránt. A részegyházakban tehát újra át kell gondolni és meg kell tervezni a lelkipásztorkodást, hogy ezáltal elősegítsék a hívek hiteles élettanúságát hitükről a jelenlegi új multikulturális és több vallással színezett környezetben.[47] A szociális dolgozók, és a lelkipásztori munkatársak segítségével az őslakók tudomására kell hozni a migráció komplex problémáit, és szembe kell szállni az idegenekkel szembeni megalapozatlan gyanúsítgatásokkal és sértő előítéletekkel.
A hitoktatásban és a katekézisben meg kell találni azt a megfelelő módot, amellyel felkeltjük a keresztény tudat érzékét, különösen a legszegényebbek és a társadalomból kirekesztett egyének befogadása iránt, akik közé gyakran a vándorlók is tartoznak. A teljes egészében Krisztus iránti szeretetre alapozott befogadás biztos abban, hogy az a jó, amelyet valaki az Isten iránti szeretetből a felebarátnak, mindenek előtt a legrászorultabbaknak tett, azt Istennek magának tette. Az ilyen katekézis aztán egyáltalán nem tehet mást, minthogy foglalkozik a migráció jelenségét megelőző és kísérő súlyos problémákkal; ilyen a demográfiai kérdés, a munka és ennek feltételei (a fekete munka jelensége), a sok idős ember gondozása, az emberkereskedelem és embercsempészet.
42. A befogadással kapcsolatban biztosan hasznos és helyes a fogalmak megkülönböztetése: az általános „gondozás” (vagy az első, inkább rövid időre korlátozott befogadás); a „befogadás” a tulajdonképpeni értelemben (amely inkább hosszantartó tervekre vonatkozik); és az „integráció” (a hosszú távú cél, amelyért állandóan és a szó helyes értelmében kell fáradozni).
A kultúra közvetítésében különleges hatáskörrel rendelkező lelkipásztori munkatársak – akiknek szolgálatát a mi katolikus közösségeinkben is biztosítani kell – arra hivatottak, hogy a közrend, a törvényesség és a szociális biztonság legitim követelményét segítsék összekapcsolni a keresztény hivatással, amely a befogadásra és konkrétan a szeretetre szólít. Fontos gondoskodni arról is, hogy mind tudatában legyenek az előnyöknek – de nem csak a gazdaságiaknak –, amelyekből a migráció szabályozott menetének következtében az ipari országok részesülnek, és amelyek ugyanakkor egyre inkább tudatosítják a tényt, hogy a munkaerő szükségletének azok felelnek meg, akik azt felkínálják, mégpedig az emberek, azaz férfiak, asszonyok és egész családok gyermekeikkel és az öregekkel.
43. Minden esetre nagy jelentőséggel rendelkezik az elsődleges gondoskodó intézkedés, vagy az „első befogadás” (gondolunk itt például az olyan létesítményekre, mint a „Vándorlók Háza”, különösen a harmadik országokban, útban a befogadó országok felé) válasza a migráció követelményeire: menza, hálóterem, orvosi ellátó helyiség, gazdasági segítség, tanácsadó helyek. Fontosak továbbá „a tulajdonképpeni értelemben vett befogadás” intézkedései; ezek célja a fokozatos integráció és a bevándorolt idegen függetlensége. Különösen emlékeztetünk itt a családegyesítés, a gyermeknevelés, a lakás, a munka, az egyesületi élet, a polgári jogok érdekében végzett erőkifejtésre és a bevándorlók részvételének különböző formáira a befogadó társadalomban. A keresztény ihletésű vallásos, szociális-karitatív és kulturális egyesülések ezenkívül figyeljenek arra, hogy a bevándorlókat bevonják saját struktúráikba.
Liturgia és népi jámborság
44. A migránspasztoráció egyháztani alapjai segítenek a migráció történelmi és antropológiai dimenziójára jobban odafigyelő liturgiára való törekvésben is, hogy ezáltal a liturgia ünneplése eleven kifejezője legyen a „hic et nunc“ üdvösség útjain zarándokló hívők közösségének.
Így feltevődik a kérdés a liturgia kapcsolatáról a különböző kulturális csoportok természetéhez, hagyományához és szelleméhez, valamint a különleges társadalmi és kulturális helyzetekre vonatkozó válaszadás problémája egy olyan lelkipásztorkodás keretében, amely egy különös liturgikus képzés és támogatás érdekében fáradozik (vö. SC 23), és támogatja a hívők szélesebb körű részvételét is a részegyházban (vö. EEu 69-72 és 80).
45. A papok, már saját szűkös erőik miatt is, értékeljék a laikusokat a nem felszentelt szolgálatokban. Ebben a távlatban adott a lehetőség arra, hogy ott, ahol nincs rendelkezésre álló pap, a bevándorlók közösségeiben is, olyan úgynevezett pap nélküli vasárnapi összejöveteleket tartsanak (vö. CIC 1248. k. 2. §), amelyekben egy diakónus vezetésével, vagy egy erre törvényesen kijelölt laikus elnökletével[48] imádkoznak, hirdetik Isten igéjét és áldoztatnak (vö. PaG 37). Valójában a vándorlók papjainak hiányát részben éppen azzal lehet pótolni, hogy a plébánián bizonyos szolgálatokat, az arra különösen felkészített laikusokra bíznak, a CIC-vel összhangban (vö. 228. k. 1. §; 230. k. 3 §; és 517. k. 2. §).
Egyébként meg kell tartani a Szentszék által már korábban kibocsátott általános normákat, amint ezekre a „Dies Domini” apostoli levél emlékeztet, és ezt kifejti: „Amikor szentmisére nincs mód, az Egyház ajánlja a pap nélküli vasárnapi összejövetelt, a Szentszék által kiadott és a püspöki karok által alkalmazandó szabályok szerint.”[49]
Ugyanakkor törekedjenek a papok arra, hogy egyre jobban tudatosítsák Isten népének körében, a minden részegyház életében fennálló kötelezettséget az igazi papi hivatások ébresztésére, és a vándorlók körében is mozdítsák elő a hatékony hivatásgondozást a felszentelt szolgálatok érdekében (vö. EE 31-32 és PaG 53-54).
46. Különleges figyelmet érdemel a népi jámborság[50], hiszen ez sok vándorló közösségnek a jellemzője. Annak elismerésén túl, hogy „ha okosan, az Evangélium szellemében irányítják, sok értéket rejthetnek magukban” (EN 48), e tekintetben azt mégis figyelemben kell venni, hogy sok vándorló számára a kapcsolat alapvető elemét jelenti a szülőföld egyházával és a hit megértésének és megélésének pontos módozataival. Arról van itt szó, hogy komoly evangelizálást kell végezni, és a katolikus helyi egyházakkal ugyanígy meg kell ismertetni a vándorlók néhány jámborsági formáját, meg kell tanítani őket értékeik elismerésére, hogy megérthessék ezeket. Az ilyen lelki egyesülésből aztán megszülethet a liturgia is, amelyet a tevékeny részvétel és az egyetemesebb lelki gazdagság jellemez.
Ugyanezt kell elmondani a különböző keleti katolikus egyházak kapcsolatára vonatkozóan is. A szent liturgia ünneplése a saját „sui iuris” egyház rítusa szerint valóban fontos, mert ez – miként egyébként nyelvük használata a vallásos szent cselekményekben – megőrzi a keleti katolikus egyházakból származó vándorlók lelki önazonosságát.[51]
47. A vándorlók különleges élethelyzete miatt, a lelkipásztorkodásnak –továbbra is a liturgikus vonatkozásban – ugyancsak széles teret kell biztosítania a családnak, mint „családegyház”-nak, a közös imának, a családi körben tartott bibliacsoportoknak, a liturgikus év visszhangjának a családban (vö. EEu 78). Különös figyelmet érdemelnek a benediktionaleban található családi áldások formái.[52]
Ezenkívül ma megfigyelhető a családok szentségpasztorációba való bevonásának megújult buzgalma, amely új életerőt adhat a keresztény közösségeknek. Sok fiatal (vö. PaG 53) és felnőtt ugyanis, e módon újra felfedezi azoknak az utaknak jelentőségét és értékét, amelyek hozzásegítik őket ahhoz, hogy hitüket és keresztény életüket új erő töltse be.
48. Egyébként a hit számára különös veszély származik a jelenlegi vallási pluralizmusból, ha ezt a vallás területén relativizmusként és szinkretizmusként fogjuk fel. A veszély elkerülése érdekében, olyan új lelkipásztori kezdeményezéseket kell foganatosítani, amelyek lehetővé teszik, hogy megfelelő módon szembe szálljunk azzal a jelenséggel, amely a szekták elharapódzásával együtt, a mai idők egyik legnehezebb lelkipásztori problémájának bizonyul.[53]
Katolikus vándorlók
49. A katolikus vándorlókkal kapcsolatban az Egyház olyan különleges lelkipásztorkodást irányoz elő, amelynek feltétele a nyelv, a származás, a kultúra, az etnikum és a hagyomány különbözősége, vagy a saját rítussal rendelkező meghatározott „sui iuris” egyházhoz való tartozás, ami gyakran gátlólag hat a vándorlók gyors és teljes beilleszkedésére a helyi territoriális közösségekbe, illetve amit figyelembe kell venni a plébániák, vagy a meghatározott „sui iuris” egyházak hívei számára felállított hierarchiák létesítésénél. A kivándorlással kényszerűen együtt járó gyökértelenséghez, (amely a szülőföld, a család, a nyelv stb. elhagyásából adódik), nem kellene, hogy hozzájáruljon még a vándorló vallási vagy rítusbeli identitásának elvesztéséből származó gyökértelenség is.
50. A bevándorlók különösen nagy létszámú és homogén csoportjainak jelenléte esetén tehát, bátorítani kell őket, hogy tartsák meg saját különleges hagyományukat. Főképpen meg kell kísérelni szervezett formában gondoskodni a bevándorlók nyelvéhez, kultúrájához, rítusához tartózó papokkal való vallási ellátásukról, amihez a legmegfelelőbb a CIC és a CCEO által előirányzott jogi személyeket választani.
Minden esetre nem lehet eléggé kihangsúlyozni a szoros egység szükségét a nyelvi missziók közösségei, illetve a rítusközösségek és a territoriális plébániák között. Ugyanilyen fontos szorgoskodni a kölcsönös megismerés érdekében, és közben megragadni a rendes lelkipásztorkodás minden alkalmát arra, hogy a bevándorlókat is bevonják a plébániák életébe (EEu 28).
Ha a bevándorlók kevés száma nem engedi meg a szervezett módon való különleges vallási gondozást, akkor a befogadó ország segítsen nekik abban, hogy legyőzhessék a szülőföld elhagyásából adódó gyökértelenség bajait és a befogadó országok közösségeibe való beilleszkedés nagy nehézségeit. A jelentéktelen létszámú bevándorlók központjaiban különösen értékesnek bizonyul majd az a rendszeres katekétikai képzés és liturgiaszervezés, amelyet a lelkipásztori dolgozók, a szerzetesek és laikusok, a lelkésszel/misszionáriussal szoros együttműködésben hajtanak végre (vö. EEu 51, 73 és ezenkívül PaG 51).
51. Ezentúl emlékeztetni kell a szakemberek, a dolgozók és a külföldön tanuló egyetemisták különleges lelkipásztori gondozásának szükségére is, akik átmenetileg telepedtek le a többségében muzulmánok, vagy más valláshoz tartozó emberek által lakott országokban. Ha magukra hagyják őket, vagy lelki vezetés nélkül maradnak, akkor ahelyett, hogy keresztény tanúságot tennének, a kereszténységről alkotott hamis ítéletekre adhatnak alkalmat. Ezt függetlenül mondjuk annak a sok ezer kereszténynek pozitív hatásától, akik ezekben az országokban jó tanúságot tesznek, és függetlenül a más vallásokhoz tartozó korábbi vándorlók többségében katolikus területekről való hazatérésétől a szülőföldre, ahol a keresztények kisebbségben élnek.
Keleti szertartású katolikus vándorlók
52. A napjainkban egyre inkább szaporodó keleti szertartású katolikusok különös figyelmet érdemelnek. Ami őket illeti, mindenek előtt emlékeztetünk arra a jogi kötelességre, hogy – ha csak lehetséges – mindenütt kövessék saját, liturgikus, teológiai, lelki és fegyelmi örökségként felfogott rítusukat (vö. CCEO 28. k. 1. § és PaG 72).
Ezért ők megmaradnak „jogilag önálló saját egyházuk keretében még akkor is, ha egy másik jogilag önálló egyház hierarchájának vagy plébánosának a gondjára vannak bízva” (CCEO 38. k.); még maga az a hosszú időn át gyakorolt szokás, hogy egy másik „sui iuris” egyházban részesültek a szentségekben, sem eredményez felvételt ebbe az egyházba (vö. CIC 112. k. 2. §). Érvényes ugyanis, hogy: „Az Apostoli Szentszék beleegyezése nélkül érvényesen senki sem léphet át egy más jogilag önálló egyházba” (CCEO 32. k.; vö. CIC 112. k. 1 §).
A keleti katolikus egyházak vándorlóinak azonban az is jogában áll –függetlenül saját rítusuk megőrzésének jogától és kötelességétől –, hogy egy másik „sui iuris” egyház, és ezzel együtt, a latin Egyház liturgikus ünnepein is tevékenyen részt vegyenek, a liturgikus könyvek előírásai szerint (vö. CCEO 403 k. 1. §).
A hierarchiának ezenkívül arról is gondoskodnia kell, hogy akik gyakran kerülnek kapcsolatba más rítusú hívekkel, azok ezt a rítust megismerjék és értékeljék (vö. CCEO 41. k.); ugyanakkor a hierarechia figyeljen arra, hogy nyelve vagy rítusa alapján senki se érezze magát korlátozva szabadságában (vö. cCeO 588. k.).
53. A II. Vatikáni Zsinat (CD 23) ténylegesen megállapítja: „ahol másik rítusú hívők élnek, lelkipásztori ellátásukról a megyéspüspök ennek a rítusnak papjai, illetve plébániái által gondoskodjék, vagy egy megfelelő felhatalmazásokkal ellátott és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján, akár pedig úgy, hogy ő maga tölti be személyesen a különböző rítusok főpásztori tisztét”. Ezenkívül „állíthat a püspök egy vagy több püspöki helynököt: ezek a jog alapján . valamely rítus felett azzal a joghatósággal rendelkeznek, amelyet az egyetemes jog az általános helynöknek ad meg” (CD 27).
54. A Zsinat előírásainak megfelelően, a CIC (383. k. 2. §) a megyéspüspökre vonatkozóan meghatározza: „Ha vannak egyházmegyéjében más rítusú hívek, ezek lelki szükségleteiről akár olyan rítusú papok vagy plébániák, akár püspöki helynök útján gondoskodjék”. Ez utóbbiak a CIC 476. k. értelmében „ugyanazzal a rendes hatalommal rendelkeznek, amely az egyetemes jog szerint az általános helynököt illeti”, egy bizonyos rítus híveire vonatkozólag is. A CIC felállítja az általános szabályt, hogy a plébánia rendszerint területi jellegű legyen, de aztán meghatározza: „ahol azonban indokolt, létesítsenek személyi jellegű plébániákat, melyek ... rítus(a) ... alapján nyernek meghatározást” (518. k.).
55. Ha így járnak el, jogilag ezek a plébániák a latin egyházmegye kiegészítő részét képezik és ennek a rítusnak plébánosai a latin püspök egyházmegyei presbitériumának tagjai. Minden esetre meg kell jegyezni, hogy – akkor is, ha a hívek a kánonokban előirányzott esetben a latin püspök jurisdikciós hatáskörébe tartoznak – méltányos, hogy mielőtt a püspök személyi plébániákat létesít vagy egy papot lelki asszisztenssé vagy plébánossá kinevez vagy éppen püspöki helynöknek beiktat, ezt megbeszélje, mind a Keleti Egyházak Kongregációjával, mind a megfelelő hierarchiával és különösen a pátriárkával.
Emlékezzünk itt arra is, hogy a CCEO (193. k. 3. §) számba veszi: ha az eparchiális püspökök „ilyen papot, plébánost vagy gondozót (synkelloi, sincelli) neveznek ki a patriarchátusi egyházak keresztény híveinek gondozására”, akkor nekik „az illetékes patriarchákkal fel kell venniük a kapcsolatot”, és „ha ezek beleegyeznek, akkor ők saját hatalommal járnak el, mindemellett lehetőleg hamarosan értesítsék az Apostoli Szentszéket; ha azonban a pátriárkák valamilyen okból kifolyólag nem adják beleegyezésüket, akkor az ügyet az Apostoli Szentszék elé kell terjeszteni.”[54] Jóllehet e tekintetben a CIC-ben hiányzik a kifejezett rendelkezés, a hasonlóság alapján azonban, annak érvényesnek kell lennie az egyházmegyés püspökökre vonatkozóan is.
Más egyházak és egyházi közösségek vándorlói
56. Azok a létszámukban egyre inkább gyarapodó keresztény bevándorlók is, akik nem állnak teljes közösségben a Katolikus Egyházzal, a részegyházaknak új lehetőséget kínálnak arra, hogy a mindennapok konkrét helyzeteiben átéljék az ökumenikus testvériséget, és elhatárolva magukat minden féle felületes irenizmustól és prozelitizmustól egy nagyobb kölcsönös megértést teremtsenek az egyházak és egyházi közösségek között. A szeretet apostoli lelkületének birtoklásáról van szó, amely egyrészről tiszteletben tartja a másik lelkiismeretét és elismeri a benne található jót, de másrészről ki tudja várni azt az időpontot is, amikor mélyebb találkozás eszközévé válik Krisztussal és a felebaráttal. A katolikus hívek ugyanis nem feledhetik, hogy a testvér felvétele az Egyház teljes közösségébe egyben szolgálatot és nagy szeretetet is jelent. Minden esetre érvényes: „ha papok, vagy közösségek, akik nincsenek teljes közösségben a Katolikus Egyházzal, nem rendelkeznek megfelelő hellyel, sem a szükséges liturgikus tárgyakkal vallásos szertartásaik méltó végzéséhez, a megyéspüspök engedélyezheti számukra egy katolikus templom vagy épület használatát, s az istentiszteletükhöz szükséges tárgyakat is rendelkezésükre bocsáthatja. Hasonló helyzetben engedélyezhető számukra, hogy katolikus temetőkben temessenek vagy szolgálatot végezzenek”.[55]
57. Itt emlékeztetni kell arra is, hogy meghatározott körülmények között, a nem katolikusoknak joguk van együtt áldozni a katolikusokkal, annak megfelelően, amit az utolsó enciklika, az „Ecclesia de Eucharistia” is kijelent: „Bár a koncelebráció semmiképpen sem megengedett a teljes communio nélkül, mégis másként bírálandó el az Eucharisztia kiszolgáltatása különleges esetekben olyan személyeknek, akik azon egyházak vagy közösségek tagjai, melyek nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal. Ilyen esetekben ugyanis a kérdés az egyes hívő örök üdvössége szempontjából súlyos lelki szükségről való gondoskodás, és nem az intercommunio megvalósítása, mely lehetetlen mindaddig, amíg az egyházi communio látható kötelékei teljesen helyre nem állnak”. Ebben az értelemben nyilatkozott a II. Vatikáni Zsinat, amennyiben meghatározta azt a gyakorlatot, amelyet meg kell tartani azokkal a keleti keresztényekkel szemben, akik jóhiszeműleg élnek távol a Katolikus Egyháztól, az Eucharisztia vételét egy katolikus szentségkiszolgáló kezéből önként kérik és kellően fel vannak készülve (vö. OE 27). Ezt a magatartást mindkét törvénykönyv megerősítette; a megfelelő alkalmazásokkal figyelembe veszik a más, olyan nem keleti keresztények esetét is, akik nem állnak teljes közösségben a Katolikus Egyházzal (vö. CIC 844. k. 3-4. §§ és CCEO 671. k. 3-4. §§).[56]
58. A megfelelő rendelkezésekkel szemben itt mindenképpen kölcsönösen gyakorolni kell a különös tiszteletet, amint ezt a „Direktórium az ökumenizmus elveinek és szabályainak alkalmazásáról” ajánlja: „A katolikusoknak bizonyságot kell tenniük a más egyházak és egyházi közösségek liturgikus és szentségi élete iránti őszinte tiszteletről; s viszont, nekik ugyanezt meg kell kapniuk a többiektől.”[57]
Ezek a rendelkezések és az „ökuméne a mindennapi életben” (PaG 64) bizonyára jótevő hatással lesznek a vándorlókra vonatkozóan. Mindenesetre az ökumenikus elkötelezettség kiemelkedő pillanatai lehetnek a különböző felekezetek nagy liturgikus ünnepei, a hagyományos béke világnapok és a vándorlók és menekültek világnapjai éppúgy, mint az évente megtartott imahetek a keresztények egységéért.
Más vallások vándorlói, általában
59. Az utóbbi időben egyre magasabb lett a más vallású bevándorlók száma a régi hagyományosan keresztény országokban; erre a csoportra vonatkozóan biztos eligazítással szolgálnak a különböző tanítóhivatali megnyilatkozások, különösen a „Redemptoris Missio” enciklika,[58] valamint a „Dialogo e Annuncio[59] (Dialógus és igehirdetés)” instrukció.
A humanitárius segítség és felebaráti szeretet tanúsága területén az Egyház síkraszáll a nem keresztény bevándorlókért is; ez már önmagában is evangelizáló értékkel rendelkezik és képes megnyitni a szíveket az Evangélium kifejezett hirdetése előtt, ha ez kellő keresztény okossággal és a szabadság teljes tiszteletben tartásával történik. Mindenesetre az Egyház, amennyire csak lehet, támogatni fogja más vallások vándorlóit, hogy megőrizhessék életük transzcendens dimenzióit.
Az Egyház tehát arra hívatott, hogy párbeszédre lépjen velük. „A dialógust azzal a meggyőződéssel kell folytatni és teljesíteni, hogy az Egyház az üdvösség rendes útja, mert egyedül ő rendelkezik a kegyelemeszközök teljességével” (RMi 55; vö. PaG 68 is).
60. Ez megkívánja, hogy a befogadó katolikus közösségek tanulják meg még inkább értékelni saját identitásukat, éljék hitelesebben Krisztus iránti hűségüket, ismerjék jól hitük tartalmát, fedezzék fel ismét missziós küldetésüket és így kötelezzék el magukat Jézus, az Úr és az ő Evangéliuma tanúsításában. Eszerint ez a szükséges feltétele a mindenkivel folytatott komoly, nyílt és tiszteletteljes párbeszéd képességének, amely egyébként sohase legyen se hiszékeny, se felkészületlen (vö. PaG 64 és 68).
Különösen a keresztények feladata a bevándorlók beilleszkedésének elősegítése a befogadó ország szociális és kulturális hálózatába, a polgári törvények elfogadása által (vö. PaG 72). A keresztények főleg életük tanúságával hívatottak arra, hogy kifogásolják azokat a bizonyos értéktelenségeket, amelyek az ipari és gazdag országokban elterjedtek (materializmus és kommunizmus, erkölcsi relativizmus és vallási indifferentizmus) és megrázkódtathatják a bevándorlók vallási meggyőződését.
Ehhez még azt kívánjuk, hogy ezt a vándorlókért való elkötelezettséget ne csak az egyes keresztények vagy a hagyományos segélyszervezetek végezzék, hanem vonják azt be az egyházi mozgalmaknak és a világi hívők egyesületeinek sokrétű programjába is (vö. CfL 29).
Négy különös emlékeztető
61. Tekintettel a kölcsönösen elismert vallási különbségekre, a félreértések és zavarok elkerülése végett, saját szent helyeink és a többi vallások iránti tiszteletből sem tartjuk alkalmasnak, hogy a nem keresztény vallások követőinek rendelkezésére bocsássák a katolikus intézményeket, mint a templomokat, kápolnákat, a kultusz helyeket, az evangelizálás és a lelkipásztori szolgálatok különleges tevékenységeire fenntartott helységeket. Ne használják azonban, azokat a hatóságok által kijelölt célokra és feladatokra. A szociális funkciók helyiségei ellenben –mint a szabad idő, a játékok és a szocializáció egyéb formáinak helyiségei – maradjanak és legyenek tárva a többi vallás követői számára, figyelembe véve az ilyen helyeken betartandó szabályokat. Az ott végbemenő szocializáció ugyanis alkalom lehet arra, hogy segítse az új jövevények beilleszkedését és olyan kultúraközvetítők kiképzését, akik a megfelelő ismeretek elsajátítása által képesek hozzájárulni a kulturális és vallási akadályok legyőzéséhez.
62. Továbbá, a katolikus iskolák (vö. EEu 59 és PaG 52) nem tagadhatják meg különleges sajátosságaikat és keresztény irányultságú nevelési koncepciójukat, amikor tanulóként felveszik más vallások vándorlóinak gyerekeit.[60] Erről világosan tájékoztatni kell a szülőket, akik oda beíratják gyermekeiket. Ugyanakkor egyetlen gyermeket sem szabad kötelezni arra, hogy részt vegyen a katolikus rendezvényeken, vagy olyan cselekményeket végezzen, amelyek ellenkeznek saját vallási meggyőződéseivel.
Ezenfelül a tantervben előirányzott hittanórák, amikor ezeket oktatási formában végzik, minden további nélkül elősegíthetik a tanulók megismerkedését egy számukra idegen hittel. Ezeken az órákon aztán minden tanulót nevelni kell a tiszteletre – relatívizmusok nélkül – a más vallásos meggyőződéssel rendelkező emberek iránt.
63. A katolikusok és a nem keresztények közötti házasságot, vallástól függően, különböző nyomatékkal, nem kell tanácsolni, kivéve azokat a különös eseteket, amelyek a CIC és a CCEO előírásaiban megfogalmazást nyertek. II. János Pál pápa szavaival ugyanis emlékeztetnünk kell a következőkre: „Azokban a családokban, ahol mindkét szülő katolikus, könnyebb megosztani a közös hitet a gyerekekkel. Még ha köszönettel el is kell ismernünk, hogy vannak olyan vegyes házasságok, amelyekben sikerül fejleszteni mind a házastársak, mind a gyermekek hitét, az (Egyház) mégis azokat a lelkipásztori erőfeszítéseket bátorítja, amelyek az ugyanazon hitű személyek közötti házasságokat támogatják.”[61]
64. A keresztények és a más vallásúak hozzátartozói közötti kapcsolatban végül, ismét nagy jelentőséget nyer a kölcsönösség elve. Ezt az elvet nem csupán parancsoló magatartásként kell érteni, hanem olyan kapcsolatként, amely a kölcsönös tiszteletre és a jogi-vallási érintkezésekben való igazságosságra épül. A kölcsönösség a szív és lélek magatartása is, amely arra képesít, hogy közösen és mindenütt a jogok és kötelességek egyensúlyában éljünk. Az egészséges kölcsönösség mindenkit arra serkent, hogy ott legyen a kisebbségi jogok „védelmezője”, ahol a saját vallási közössége kisebbséget alkot. Gondoljunk e tekintetben a sok keresztény vándorlóra azokban a nem keresztény többségű lakosságból álló országokban is, ahol a vallásszabadság jogát erősen korlátozzák, vagy megsértik.
Muzulmán vándorlók
65. Ebben az összefüggésben megállapítható, hogy napjainkban, mindenekelőtt egyes országokban, részben vagy teljes mértékben megemelkedett a muzulmán bevándorlók száma, akik felé a Pápai Tanács ugyancsak segítő gondoskodással fordul.
E tekintetben a II. Vatikáni Zsinat rámutat az evangéliumi magatartás tanúsításának kötelességére, és arra szólít, hogy tisztítsuk meg emlékezetünket a múlt értetlenségeitől, helyette ápoljuk a közös értékeket, tisztázzuk és tiszteljük a különbségeket, anélkül hogy megtagadnánk a keresztény elveket.[62] A katolikus közösségek tehát megkülönböztetésre hivatottak. Arról van szó, hogy az iszlám tanításában, vallási magatartásában és erkölcsi normáiban tegyenek különbséget a között, ami helyeselhető, és a között, amit nem lehet helyeselni.
66. A hit Istenben, a könyörületes Teremtőben, a napi ima, a böjt, az alamizsnálkodás, a zarándoklat, az aszkézis a szenvedélyek legyőzésére, valamint a küzdelem az igazságtalanság és az elnyomás ellen, olyan közös értékek, amelyek megtalálhatók a kereszténységben is, jóllehet más kifejezési formákban. Mindezen összhang mellett azonban, léteznek különbségek is, amelyek közül néhány a modernség legitim vívmányait érinti. Mivel különösen tiszteljük az emberi jogokat, muzulmán testvéreinktől is elvárjuk annak fokozott tudatosítását, hogy feltétlenül szükség van az alapvető szabadságjogokra, a személyi sérthetetlenség jogaira, a férfi és nő azonos méltóságának megvalósítására, a demokratikus elvek érvényesítésére a társadalmi kormányzásban és az állam egészséges laicitására. Ugyanígy el kell érni az összhangot a hit nézete és a teremtett világ jogos autonómiája között.[63]
67. Abban az esetben, amikor egy katolikus asszony egy muzulmán férfival szeretne házasságot kötni – a 63. pontban elmondottak megtartása és a helyi lelkipásztori megítélések figyelembevétele mellett –, a tapasztalatok keserű eredményeként is, olyan különösen komoly és mély előkészítőt kell tartani, amely a jegyeseket elvezeti a nagy kulturális és vallási különbségek felismerésére, és egészen tudatosan „beállítja őket arra”, mivel szembesülnek majd, – akár egymás között, akár a muzulmán családokhoz, illetve a muzulmán partner szülőföldjéhez fűződő kapcsolatokban, ahová egy külföldi tartózkodás után esetleg visszatérnek.
A házasság anyakönyvezésének esetén az iszlám ország konzulátusán a katolikus fél figyeljen aztán arra, hogy se ne mondja el a „shahada”-t (muzulmán hitvallás), se ne írjon alá olyan dokumentumot, amely azt tartalmazza.
Ha mindezek ellenére, a katolikusok és muzulmánok mégis házasságot kötnek egymással, akkor ehhez szükséges az egyházi felmentés és –a házasság előtt és után is – a katolikus közösség támogatása. Eszerint az egyesületi élet, az önkéntes segítők és a katolikus tanácsadó helyek egyik legfontosabb szolgálata éppen az kell legyen, hogy segítsék e családokat a gyermeknevelésben, és adott esetben támogassák a muzulmán család kevésbé védett részét, az asszonyt, saját jogainak megismerésében és alkalmazásában.
68. Végül aztán, ami a gyermek megkeresztelését illeti, köztudottan, mindkét vallás előírásai éles ellentétben állnak egymással. A házassági előkészítő során tehát egészen világosan meg kell fogalmazni ezt a problémát, és a katolikus félnek kötelezően vállalnia kell azt, amit az Egyház megkövetel.
A felnőtt muzulmánok konverziója és megkeresztelkedési szándéka ugyancsak különös figyelmet igényel, mind a muzulmán vallás különös természete, mind az ebből adódó következmények miatt.
A vallásközi párbeszéd
69. Napjaink társadalma, amely a migrációs áramlatok miatt vallásilag egyre heterogénebbé válik, a katolikusoktól megköveteli a meggyőződés készséget az igazi vallásközi párbeszédre (vö. PaG 68). E célból biztosítani kell a részegyházakban, mind a szolid kiképzést a hívek és a lelkipásztorkodásban tevékenykedők részére, mind a tájékoztatást a többi vallásokról, hogy ezáltal kiküszöbölhessük az előítéleteket, legyőzzük a vallási relatívizmust, valamint elkerüljük a bezárkózottságot és a megalapozatlan félelmeket, amelyek gátolják a párbeszédet és sorompókat állítanak eléje, értetlenséget és erőszakot is provokálnak. A helyi egyházak gondoskodjanak arról, hogy a szemináriumok és iskolák tantervébe belekerüljenek az ilyen nevelési programok, és ezeket hajtsák végre a plébániákon.
A vallások közötti dialógust azonban nem szabad csak csupán a békesség megteremtése érdekében történő közös pontok kereséseként felfogni, hanem mindenek előtt alkalomként a közös dimenziók visszaszerzésére a megfelelő közösségeken belül. Utalunk az imádságra, a böjtre, az ember alapvető hivatására, a nyitottságra a transzcendens felé, Isten imádására, a népek közötti szolidaritásra.[64]
Mindenesetre számunkra nélkülözhetetlen marad az üdvösség hirdetése Krisztusban, történjék ez explicit, vagy a körülményeknek megfelelő implicit formában. Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és ember között, akire olyannyira ráirányul az Egyház egész működése, hogy ezt az egyházi kötelezettséget az evangelizálásra nem kisebbítheti, sem a testvéri párbeszéd, sem az „emberi” értékek kicserélése és közös azonossága (vö. RMi 10-11 és PaG 30).
A szülőföldi és a befogadó egyházakban
70. Hogy a vándorlók lelkipásztorkodása valóban „communio”-lelkipásztorkodás legyen (tehát amely a „communio” egyháztanból indul ki és „communio” lelkiségre irányul), elengedhetetlenül szükséges, hogy a migrációs áramlatok szülőföldi és befogadó egyházai között kialakuljon elsősorban a közös lelkipásztori érdekek kölcsönös tájékoztatásából álló intenzív együttműködés. Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy a sok ezer vándorlót érintő problémáról ne folytassanak párbeszédet egymással és azt szisztematikusan meg ne vitatnák a rendszeresen megtartandó találkozókon is. Minden bevándorló javát szolgáló lelkipásztori tevékenység jobb összehangolása érdekében aztán, a püspöki konferenciák hozzanak létre egy e célra rendelt komissziót és nevezzenek ki egy nemzeti igazgatót, aki a megfelelő egyházmegyei komiszsziókat gondozza. Ha egy ilyen komisszió létrehozása nem lehetséges, akkor a vándorlók lelkipásztorkodásának összehangolását bízzák legalább egy ügyvivő, vagy szervező püspökre. Így világossá válik, hogy a hazától távol élők lelki gondozása előkelő egyházi kötelesség, olyan lelkipásztori feladat, amelyet nem csak egyesek, – papok, szerzetesek vagy világiak – nagylelkűségére lehet bízni, hanem amelyet a helyi egyház is támogat, anyagilag is (vö. PaG 45).
71. Hasonlóképpen, a püspöki konferenciák bízzák meg saját területeiken a katolikus egyetemek fakultásait azzal a feladattal, hogy kutassák a migrációk különböző aspektusait a vándorlók konkrét lelkipásztorkodásának hasznára. Ezért létesíthetők kötelező teológiai szakkurzusok is.
A szemináriumokban sem hiányozhat a képzés, mely a migráció immár világméretű jelenségét számba veszi: „Az egyetemek és szemináriumok, a probléma tartalmi és metodológiai felvetése szabad megválasztásának sérelme nélkül, kínálják fel az alapvető témák ismeretét: a migráció különböző formái (végleges vagy időszakos, nemzetközi vagy országon belüli), a mozgások okai, a követelmények, egy megfelelő lelkipásztorkodás nagy körvonalai, a pápai dokumentumok és a részegyházak dokumentumainak tanulmányozása”.[65]
Minden esetre, a migráció témájának oktatásához, legalább kezdetben értékes segédanyaggal szolgálhat a „Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa [egykor komisszió] „Quaderni universitari” kiadványa, a „[People] on the move” folyóirattal együtt, ezenkívül a tanítóhivatali dokumentumok kiadványai a témához”.[66]
A „Pastores dabo vobis” szinodus utáni apostoli buzdítás mindemellett kifejezetten figyelmeztet, hogy a szeminaristák lelkipásztori tapasztalatainak ki kell terjednie az állandó lakhellyel nem rendelkezőkre és vándorlókra vonatkozóan is.[67]
72. A „Vándorlók és Menekültek Világnapjának (illetve Hetének)” évenkénti megünneplése legyen alkalom a minden időben sürgető elkötelezettségre és a lelkiismeretes figyelmességre, annak az időszerű különös témának megfelelően, amelyet a Legfőbb Pásztor maga tár elénk egy arra hivatott üzenetben. A Pápai Tanács azt javasolja, hogy ezt a világnapot az egész világon egy és ugyanazon napon tartsák meg; ez hozzásegítene ahhoz, hogy Isten előtt közösen – és ugyanazon időszakban is – tartsuk meg az ima, a cselekvés és az áldozat napját a vándorlók és menekültek ügyéért.
Az éppen említett világnapon kívül fontos jelentőséget kaphatna egy évenkénti találkozó a püspökkel/eparchával, lehetőleg a katedrálisban, az egyházmegye/eparchia területén létező etnikai csoportok összességével. Azokon a helyeken, ahol ez már gyakorlat, a „Népek ünnepének” nevezik.
A nemzeti koordinátor a lelkészek/misszionáriusok érdekében
73. A vándorlók szolgálatában dolgozó lelkipásztori munkatársak között jelentős szerepe van a nemzeti koordinátornak; szolgálatát inkább az egy bizonyos nyelvhez vagy országhoz tartozó lelkészek/misszionáriusok, mint maguknak, a vándorlóknak támogatására létesítették; és személye inkább az „ad quam” egyház jóindulatát fejezi ki a lelkészek/misszionáriusok iránt, mégse tekinthető képviselőjüknek. A lelkészek/misszionáriusok szolgálatában áll tehát, akik megkapják az „alkalmassági nyilatkozatot” – tehát a rescriptumot, amelyet az „a qua” püspöki konferencia állít ki (vö. DPCM 36, 2) – azokban az országokban, ahol magas az egy meghatározott nemzetből jövő vándorlók létszáma.
74. A nemzeti koordinátor a lelkészekkel/misszionáriusokkal szemben ellátja a testvéri felügyeletet, a különböző közösségek közötti irányítás és kapcsolattartás feladatát. Viszont nem rendelkezik közvetlen illetékességi jogkörrel a vándorlók felett, akik lakhelyük vagy melléklakhelyük alapján a részegyházak vagy eparchiák ordináriusainak/hierarcháinak joghatósága alatt állnak. Nem rendelkezik joghatósági hatalommal a lelkészek/misszionáriusok fölött sem, akik hivataluk gyakorlására vonatkozóan a helyi ordinárius alatt állnak, akitől a megfelelő felhatalmazásokat kapták. A nemzeti koordinátornak tehát szoros együttműködésben kell dolgoznia a vándorlók lelkipásztorkodásának nemzeti és egyházmegyei igazgatóival.
A vándorlók lelkésze/misszionáriusa
75. A korábbi idevonatkozó egyházi dokumentumokhoz kapcsolódva[68] itt hangsúlyozni kívánjuk mindenek előtt a vándorlók specifikus lelkipásztorkodására való, igazi missziós dimenzióval kapcsolatos, és főleg lelki célzatú, különleges előkészítés szükségét (vö. PaG 72). Ez az előkészítés közös egyetértésben történik a kiutazási ország helyi ordináriusának/hierarchájának a felelősségével és felelőssége alatt.
76. Ebben az összefüggésben felidézzük: „A mobilitásban felsorakozó sokrétű lehetőségek és fejlemények, a megfelelő lelkipásztori tájékozódás érdekében, olyan kiegészítő intézményeket tesznek szükségessé, amelyeknek az a feladata, hogy ezeket a jelenségeket szemmel kísérjék és tárgyilagosan értékeljék. Szó van itt a népcsoportok lelkipásztori központjairól, de főleg az olyan tanulmányi központokról, amelyek összegyűjtik a szükséges anyagot egy lelkipásztori irányvonal kidolgozásához” (CMU 40). Ezeknek a kutatásoknak eligazítást kell nyújtaniuk a szemináriumokban vagy a kiképző intézetekben és a lelkipásztori központokban folyó tanulmányokhoz és közvetlen alkalmazást kell nyerjenek a migránspasztoráció munkatársainak előkészítésében.
77. Az (ugyanazon nyelvű) „eiusdem sermonis” vándorlók lelkészének/ misszionáriusának lenni azonban nem jelenti azt, hogy bezárkózik a hit egyetlen, kizárólagos, nemzeti megélési és kifejezési módjának korlátai közé. Ha egy részről ugyanis hangsúlyoznunk kell a specifikus lelkipásztorkodás igényét, amelyet az tesz szükségessé, hogy a keresztény üzenetet egy olyan kulturális fenntartó igénybe vételével közvetítsük, amely megfelel azok képzettségének és jogos igényének, akiknek az üzenetet szánták, akkor a másik oldalról fontos azt is hangsúlyozni, hogy az ilyen specifikus lelkipásztorkodás a vándorlók részéről megkívánja a kitárulkozást az új világ felé és az igyekezetet arra a beilleszkedésre, amelynek az a célja, hogy lehetővé tegye a vándorlók teljes részvételét az egyházmegyei életben.
A lelkésznek/misszionáriusnak olyan emberi hidat kell képeznie ezen az úton, amely a vándorlók közösségét összeköti a befogadó közösséggel. Azért van velük, hogy Egyházat építsen, összeköttetésben mindenek előtt a megyéspüspökökkel és testvéreivel a papi szolgálatban, mindenek előtt a plébánosokkal, akiket ugyanez a lelkipásztori feladat kötelez (vö. DPMC 30, 3). Ezért szükséges, hogy ismerje és értékelje annak a helységnek a kultúráját, ahol meghívást kapott hivatalának gyakorlására; tudja a nyelvet; párbeszédet folytasson a társadalommal, amelyben él; és tanulja meg értékelni és tisztelni a vendéglátó országot, amíg eljut odáig, hogy megszereti és megvédi azt. A vándorlók lelkésze/misszionáriusa nagyon jól tudja tehát, még ha lelkipásztori szolgálata etnikai és nyelvi aspektusra támaszkodik is, hogy a vándorlók lelkipásztorkodását egy olyan Egyház építésébe is be kell vonnia, amelyhez hozzátartozik az ökumenikus és missziós törekvés (vö. RMi 10-11; DPMC 30, 2).
78. A vándorlók lelkipásztorkodásának felelősei ezért legyenek többé-kevésbé az interkulturális kommunikáció szakemberei, bár ez a jellemző vonás a lelkipásztorkodás helyi felelőseit is illeti, mert a külföldről jövő felelősök egyedül képtelenek megvalósítani ezt a kulturális közvetítést.
A migrációs lelkipásztorkodásban dolgozó munkatársak fő feladata tehát mindenek előtt ez:
– a vándorló etnikai, kulturális, nyelvi és rituális azonosságának védelme, hiszen számára elképzelhetetlen egy olyan hatékony lelkipásztori tevékenység, amely a vándorlók kulturális örökségét nem tiszteli és nem értékeli. Ennek az örökségnek természetesen párbeszédben kell lennie a helybéli kultúrával, hogy válaszolhasson az új követelményekre;
– az integráció helyes útján való vezetése, amely elkerüli a kulturális gettót, és ugyanakkor szembe száll a vándorlók egyszerű és puszta asszimilációjával a helybéli kultúrában;
– a missziós és evangelizáló szellem megtestesítése a vándorlók helyzetének és körülményeinek részarányában, az alkalmazkodás és a személyes kapcsolattartás képességével egy világos élettanúság légkörében.
Egyházmegyés/eparchiális papok, mint lelkészek/misszionáriusok
79. A lelkészek/misszionáriusok lehetnek egyházmegyés/eparchiális papok (akik általában megmaradnak inkardinálva saját egyházmegyéjükben/eparchiájukban és elmennek külföldre, hogy ott egy meghatározott ideig a vándorlók lelkipásztorkodásában dolgozzanak) vagy szerzetespapok. Mindkettő, mind az egyházmegyés/eparchiális pap, mind a szerzetespap, mégis ugyanazt a feladatot vállalja, még ha saját eredeti, különböző és kiegészítő hivatásával együtt is.
Az egyházmegyés/eparchiális papok lelkipásztori szolgálatuk gyakorlásával valójában integrálódnak abba az egyházmegyébe/eparchiába, amelybe nem inkardinálták őket, úgy hogy teljes jogú tagjai az egyházmegye/eparchia presbitériumának[69]; ez a helyzet egyébként a szerzetespapokra is vonatkozik. Tehát nem lehet eléggé kihangsúlyozni annak szükségét, hogy a lelkészek/misszionáriusok maradjanak meg a testvéri egyetértés egységében mind a helyi ordináriussal/hierarchával, mind a befogadó egyházmegye/eparchia klérusával, és mindenek előtt a plébánosokkal. A papi összejöveteleken és egyházmegyei gyűléseken való részvétel ebben éppúgy segíthet, mint a gyakori részvétel a társadalmi, erkölcsi, liturgiai és lelkipásztori témákkal kapcsolatban rendezett tanulmányi napokon, ami a kölcsönös együttműködésben, szolidaritásban és közös felelősségben megvalósuló hiteles lelkipásztorkodás „conditio sine qua non”-ja elkerülhetetlen feltétele (vö. DPMC 42). Az egységet a cselekedetekben is meg kell valósítani, hogy az egyformán hatékony lehessen a vándorlók és az őshonosok között is. A szándékok és tettek ilyen irányú szolidaritása megteremti az alkalmazkodás és együttműködés sikeres példáját, és így aztán megvalósul mindenki kulturális örökségének kölcsönös ismerete és tisztelete.
Szerzetes papok és rendtagok elkötelezettsége a vándorlók között
80. A szerzetespapok és a szerzetesnővérek és a szerzetestestvérek mindig fontos szerepet töltöttek be a vándorlók lelkipásztorkodásában. Ezért az Egyház mindig különös bizalommal hagyatkozott segítségükre. E tekintetben a katolikusok közössége a Szent Lélek különös ajándékaként ismeri el a szerzetesi életre szóló hivatást, amelyet az Egyház azért kap, őriz, értelmez, hogy saját dinamizmusának megfelelően kifejlessze és kibontakoztassa.[70] A történelem folyamán ugyanaz a Szent Lélek hívta életre az intézményeket is, amelyek saját szervezetük specifikus céljaként tűzték ki a vándorlók közötti apostolkodást.[71]
E tekintetben kötelességünknek tartjuk, hogy emlékeztessünk a szerzetesnővérek apostolkodására, akik karizmáikkal és gyakran nagy lelkipásztori jelentőségű különleges műveikkel dolgoznak az elvándorlók közötti lelkipásztorkodásban, különösen szem előtt tartva a „Vita consecrata” szinodus utáni apostoli buzdítás megállapítását: „Az újra evangelizálás jövője, s általában a missziós tevékenység minden formája a nők, különösen az Istennek szentelt nők, megújított együttműködése nélkül elképzelhetetlen” (Nr. 57). És tovább: „Ezért sürgősen meg kell tenni néhány konkrét lépést, kezdve onnan, hogy a nők a különböző területeken és minden szinten teret kapjanak az együttműködésre, még a döntést hozó folyamatokban is, főként akkor, ha róluk van szó”.[72]
81. A már említetteken kívül az Egyház szeretettel meghívja a többi szerzetes intézményeket is, még ha nem is ez specifikus célkitűzésük, hogy vegyenek részt e felelősségben, hiszen „mindig célszerű és dicséretre méltó lesz, ha e hívek lelki gondozásának szentelik magukat, mindenek előtt azokban a működésekben, amelyek a legjobban megfelelnek sajátos természetüknek és célkitűzésüknek (DPMC 53, 2). A Zsinat egyik irányelvének konkrét alkalmazásáról van szó, amely megállapítja: „Ha a lelkek ügye sürget, és nincs elég egyházmegyés pap, a püspök felszólíthatja azokat a szerzetes társulatokat, amelyek nem kizárólagosan szemlélődő életre vállalkoztak, hogy egyes lelkipásztori szolgálatokban segítsenek, figyelembe véve azonban mindenegyes rend alkotmányát. Az elöljárók pedig erőikhez mérten azon legyenek, hogy valóban megadják a segítséget, még plébániák vállalásával is” (CD 35).
82. Ha tehát minden szerzetes intézmény hivatalos az emberi mobilitás lelkipásztorkodásban való szemmel kísérésére, akkor nagylelkűen fontolják meg annak a lehetőségét is, hogy néhány férfi vagy női szerzetest beállítanak a vándorlók körében való lelkipásztori munkába. Sok intézmény van ugyanis abban a helyzetben, hogy figyelemre méltó módon közreműködjön a vándorlók gondozásában, mert olyan különböző képzettségű és nemzetiségű szerzetesekkel rendelkezik, akik viszonylag könnyen áthelyezhetők olyan országba, amely nem sajátjuk. Főleg a migráció területe az, amelyen az „Evangelii nuntiandi” apostoli buzdításban a szerzetesrendeknek tulajdonított szerep felszínre kerülhetne, hiszen „életük tesz tanúságot arról a készségről, amellyel készek magukat odaadni Istenért, Egyházért, embertestvérekért. Ennélfogva a szerzetesek pontosan azt a tanúságtételt végzik ..., ami az evangelizálás első lépése. Csendes tanúságot tesznek a szegénységről és lemondásról, a tisztaságról és ártatlanságról, a készséges engedelmességről. Mindez szinte provokációja a világnak, de magának az Egyháznak is, mely még a nem keresztényeket is megragadja, ha fogékonyak a lelki értékek iránt” (EN 69).
83. Az 1987. március 25-i közös instrukció a vándorlók és menekültek lelkipásztori ellátására vonatkozóan, amelyet a Szerzetesek és Szekuláris Intézmények Kongregációja, a Kivándorlási Kérdések és Turizmus Pápai Komissziója adott ki és a generális főnökökhöz és a generális főnöknőkhöz intézett, éppen e lelkipásztori figyelmesség követelményét hangsúlyozza. Ez a szerzetesekhez intézett felhívás a vándorlók és menekültek iránti különleges elkötelezettségre, abban a szerzetesi élet és azok mély elvárása közötti hasonlóságban találja mély megokolását, akik hazájuktól elszakadtak; ilyenek gyakran azoknak a biztos perspektívát nélkülöző szegényeknek, kívülállóknak a kimondatlan elvárásai, akiket testvériség és közösség utáni vágyaikban sokszor megaláztak. A nekik szóló szolidaritás felajánlása egy olyan valaki részéről, aki szabadon választotta a szegénységet, a tisztaságot és az engedelmességet, már nem csak segítség a nehéz helyzetben, hanem tanúság is az értékek mellett, amelyek az ilyen szomorú helyzetekben is felragyogtathatják a reményt (vö. Nr. 8). Itt tehát elhangzik az a megszentelt élet minden intézményének és az apostoli élet minden közösségének szóló sürgető felhívás, hogy valamennyien tágítsák ki nagylelkűen saját elkötelezettségük határait azzal a valóban missziós dimenzióval, amelyet különösen a specifikusan missziós célzatú kongregációknak kell figyelembe venni.[73]
84. Sok szerzetesintézmény előtt ma biztosan egyre erősebben tudatosodik, hogy a migrációs probléma többé-kevésbé közvetlenül az ő karizmájuktól várja a választ. Azért, hogy a léleknek egy ilyen készsége és a tanítóhivatal felszólítása konkrét elkötelezettségbe torkoljon, azt szeretnénk itt minden általános rendi főnöknek és általános rendi főnöknőnek sugallni, hogy kínálják fel nagylelkű együttműködésüket a vándorlók és menekültek lelkipásztorkodásában tevékenykedőknek, amennyiben ezen a területen munkába állnak egész rendi közösségük szolidaritása és együttműködése, vagy éppen néhány szerzetes kijelölése által, és talán még ugyanebben a lelkületben, saját intézményük épületeiben esetleg néhány használatos helyiséget is tartósan vagy megszabott időre rendelkezésükre bocsátanak.
A szerzetesfőnökök aztán a rendtársaikhoz írt körlevelekben és az összejövetelek során időnként utaljanak a vándorlók és menekültek problémájának fontosságára, miközben ráirányítják a figyelmet az Egyház megfelelő dokumentumaira és a pápa szavaira. Ebben az összefüggésben gondoskodni lehetne arról is, hogy ezt a témát ugyancsak megtárgyalják a generálisi és a provinciálisi káptalanokon, a kiképző és továbbképző tanfolyamokon is. A jövendő papok vegyék fontolóra annak lehetőségét, és készüljenek fel arra, hogy szolgálatukat, legalább részben, a vándorlók körében végzik.[74]
85. Ami aztán a vándorlók szolgálatában dolgozó szerzetesek konkrét életét illeti, alapvető kritériumként célszerű kihangsúlyozni annak szükségét, hogy azt a rend szellemiségének és sajátos formájának megfelelően őrizzék és valósítsák meg. Életük már magában a tökéletes szeretet képmása, karizma, amelynek gazdagsága az egész közösség javát szolgálja. A vándorlók lelkipásztorkodásának bizonyára szüksége van a szerzetesrendekre, de arra is szükség van, hogy ezek képesek legyenek úgy élni és dolgozni, hogy megtartják alapvető szabályukat és ragaszkodnak ahhoz. Ezt a „Mutuae Relationes” is hangsúlyozza: „A kulturális fejlődésnek és az Egyház megújulásának ebben a szakaszában szükségszerűen és olyan biztosan kell megőrizni minden intézmény azonosságát, hogy az száműzhesse annak a határozatlan helyzetnek veszélyét, amelyben a szerzetesek a lényüknek megfelelő és megkívánt sajátos stílusú életmód nélkül, homályos és kétértelmű módon illeszkednek az Egyház életébe” (MR 11).
Laikusok, laikus egyesületek és egyházi mozgalmak erőkifejtése a vándorlók között
86. A laikusok, a laikus egyesületek és az egyházi mozgalmak, jóllehet karizmájuk és szolgálatuk különbözősége szerint, az Egyházban és a társadalomban ugyancsak meghívást kaptak a keresztény tanúságra és szolgálatra szóló küldetésük megvalósítására a vándorlók körében is.[75] Különösen gondolunk itt a lelkipásztori munkatársakra és a katekétákra, az ifjúsági vagy felnőtt csoportok, a munka világa, a szociális vagy karitatív szolgálat gondozóira (vö. PaG 51).
A Szent Lélek által fenntartott Egyházban, amely azon fáradozik, hogy teljes egészében missziós Egyházként szolgáljon, kitűntetett figyelmet kap mindenki adománya. Ebben az összefüggésben a laikusok igazi autonómiát élveznek, de a diakónia olyan tipikus feladatait is vállalják, mint a beteglátogatás, az öregek támogatása, ifjúsági csoportok vezetése és családi körök irányítása, közreműködés a hitoktatásban és a szakmai továbbképző kurzusokon, az iskolában és az adminisztrációs feladatokban, de a liturgikus szolgálatokban, a tanácsadó központokban, a közös imatalálkozókon és Isten igéjének közvetítésében is.
87. A világi hívek közreműködésének más és még specifikusabb feladataival találkozunk a szakszervezeti területen és a munka világában; ilyen lehet a tanácsadás és az együttműködés azoknak a törvényeknek kiszélesítésében, amelyek megkönnyítik a vándorlók családegyesítését és szorgalmazzák a jog- és esélyegyenlőséget. Ez vonatkozik a lényeges javak, a munka és a munkabér, a lakás és az iskola hozzáférhetőségére, a vándorlók részvételére a polgári társadalom életében (választások, egyesületek, szabadidőtöltés, s így tovább).
Egyházi téren aztán különösen meg lehetne vizsgálni, vajon fennáll-e a lehetősége annak, hogy létrehozzák külön a befogadás (nem szenteléshez kötött) szolgálatát, azzal a feladattal, hogy általa megközelítsék a vándorlókat és a menekülteket, fokozatosan elősegítsék beilleszkedésüket a polgári és az egyházi közösségbe, vagy segítsék őket egy esetleges hazájukba való visszatérés tekintetében is. Ebben az összefüggésben különös figyelmet kell szentelni a külföldi egyetemistáknak.
88. Ebben a vonatkozásban a laikusoknak is szükséges a rendszeres képzés, amelyet nem annyira az ideák és koncepciók puszta közvetítéseként értelmezünk, hanem mindenek előtt segítségként – természetesen szellemi értelemben is – tekintettel a keresztény élet komoly tanúságára. Az etnikai-nyelvi közösségek is felszólítást kaptak arra, hogy legyenek a kiképzés helyei, még mielőtt szervezőközpontok lennének, és ebben a szemléletkiszélesítésben helyet kell kapnia a rendszeres továbbképzésnek.
Bizonyos, hogy Isten országának építésében a világi hívek keresztény tanúságának meg kell előznie az olyan fontos kérdések összességét, mint amilyen többek között az Egyház-világ, hit-élet, szeretet-igazságosság kapcsolatainak a kérdése.
Egység a sokaságban: a nehézségek.
89. Több ok is megkívánja a vándorlók specifikus lelkipásztorkodásának egyre fokozottabb integrációját a részegyházak lelkipásztorkodásába, amelynek első felelőse a megyés/eparchiális püspök. Az integráció azonban történjék mindig különbözőségük, szellemi és kulturális örökségük teljes tiszteletben tartása, az uniformitás határainak legyőzése (vö. PaG 65 és 72), a lelkipásztorkodás territoriális jellegének és az etnikai, nyelvi, kulturális és rituális hozzátartozás jegyeinek megkülönböztetése mellett.
Ebben az összefüggésben a befogadó egyházak arra hivatottak, hogy integrálják az őket alkotó emberek és csoportok konkrét valóságát, miközben egyesítik mindazok értékeit, akik meghívást nyertek arra, hogy valóban katolikus Egyházat alkossanak: „A helyi egyházban így valósul meg az egység a sokaságban, illetve az az egység, amely nem egyformaságot jelent, hanem olyan egyetértést, amely a közös egységtörekvésbe befogad minden legitim különbséget” (CMU 19).
Ilyen módon a részegyház, a pünkösdi Lélek szellemében, hozzájárul egy új társadalom kialakításához, amelyben a különböző nyelvek és kultúrák többé már nem jelentenek legyőzhetetlen határokat, mint a Bábeli torony építése esetén, hanem olyan új társadalmat, amelyben éppen e különbségekben lehetséges megvalósítani az egység és kommunikáció új módját (vö. PaG 65).
Ebben a valóságban a vándorlók lelkipásztorkodásából egyházi szolgálat lesz a befogadó országtól eltérő nyelvhez és kultúrához tartozó hívek részére. Ugyanakkor biztosítja a külföldi közösségek specifikus hozzájárulását egy olyan Egyház építésében, amely az egység jele és eszköze az új emberiség látomásában. Ez elmélyítésre és alkalmazásra váró vízió a hazai plébániák és a bevándorlók lelkészségei, az őshonos papok és a lelkészek/misszionáriusok közötti lehetséges feszültségek elkerülésére. Ebben az összefüggésben figyelembe kell venni a vándorlók első, második és harmadik generációja közötti klasszikus megkülönböztetést is, amely közül mindegyiknek megvan a maga sajátossága és különleges problémája.
90. Napjainkban a vándorlók egyházi integrációjának problémája mindenek előtt két szinten jelentkezik: mégpedig egyházjogi-strukturális szinten és teológiai-lelkipásztori szinten.
Az emberi mobilitás jelensége immár világméretű jelleget öltött és ez hosszútávon biztosan magával hozza annak a monoetnikus lelkipásztorkodásnak a legyőzését, amely eddig általában jellemezte mind a külföldiek lelkészségeit/misszióit, mind a befogadó országok territoriális plébániáit, – tekintettel egy olyan lelkipásztorkodásra, amely a párbeszéden és a szilárd kölcsönös együttműködésen alapszik.
Ami ezért a különböző nyelvű és kultúrájú lelkészségeket/missziókat illeti, megállapítjuk, hogy a „Missio cum cura animarum” klasszikus formája a múltban, alapjában véve egy átmeneti jellegű, vagy éppen rendezésben lévő bevándorlás elképzeléséhez kötődött. Nos, ez a megoldás ma már tovább nem lehet az olyan bevándorló közösségek lelkipásztori működésének szinte kizárólagos formája, amelyek a befogadó országokban való integráció különböző szakaszában állnak. Ennél fogva olyan új struktúrákra kell gondolni, amelyek egyrészről „stabilabbak” lesznek az ebből adódó jogi alakzatokkal együtt a részegyházakban, és másrészről továbbra is formálhatóaknak, és nyitottaknak kell maradniuk a változó vagy időleges bevándorlás számára. Nem egyszerű dologról van szó, de úgy tűnik, hogy most már ez lesz a jövő kihívása.
Lelkipásztori struktúrák
91. Mivel mindig figyelni kell arra, hogy a vándorlók maguk legyenek a lelkipásztorkodás főszereplői, olyan megoldásokat kell fontolóra venni, amelyek alkalmazhatók mind az etnikai-nyelvi lelkipásztorkodás, mind a teljes egészében vett lelkipásztorkodás területén.
Itt mindenek előtt az első területre vonatkozóan akarunk utalni néhány dinamikára és lelkipásztori struktúrára, kezdve a „Missio cum cura animarum”-mal, a kialakulóban lévő közösség klasszikus formájával, amelyet a még nem stabilizálódott etnikai/nemzeti, vagy bizonyos rítushoz tartozó csoportok körében alkalmaznak. De ezekben a lelkészségekben/missziókban is a hangsúlyt egyre erősebben az etnikumok közötti és az interkulturális kapcsolatokra kell tenni.
Ezzel szemben „az etnikai-nyelvi” vagy rítus alapján meghatározott „személyi plébániával” ott számolunk, ahol olyan bevándorló közösség létezik, amely a jövőben is cserélődik és megtartja jelentős számbeli összetételét. Jellegzetes plébániai szolgálatokat kínál (igehirdetés, katekézis, liturgia, diakónia), mindenek előtt a legújabban bevándorolt híveknek, szezonmunkásoknak vagy azoknak, akik turnusban jönnek, és akiknek különböző okokból kifolyólag nehezükre esik a beilleszkedés a meglévő territoriális struktúrákba.
Számolni lehet olyan „territoriális plébániával egyenrangú etnikainyelvi misszió vagy bizonyos rítusú misszió helyi plébániájának” esetével is, amely egy vagy több lelkipásztori munkatársnak köszönhetően, gondoskodik a külföldiek egy vagy több csoportjáról. Ebben az esetben a káplán a plébánia „team”-jéhez tartozik.
Lehetséges a „körzeti szinten való etnikai-nyelvi lelkipásztori szolgálat” is, mint lelkipásztori tevékenység az olyan bevándorlók részére, akik viszonylagos módon már beilleszkedtek a helyi társadalomba. Fontosnak látszik ugyanis a nyelvi, illetve a nemzetiséghez vagy rítushoz kötődő lelkipásztorkodás néhány elemének megtartása. Ennek az erőkifejtésnek biztosítania kell a kultúra és a jámborság egy bizonyos fajtájához kötődő lényeges szolgálatokat, és ugyanakkor gondoskodnia kell a territoriális közösség és a különböző etnikai csoportok közötti nyitásról és kölcsönhatásról.
92. Amennyiben az imént említett szilárd lelkipásztori struktúrák egyházjogi felállítása nehéznek bizonyul, vagy nem látszik alkalmasnak, úgy az a kötelezettség minden esetre megmarad, hogy a katolikus bevándorlóknak lelkipásztorilag minden olyan eszközzel segíteni kell, amely a helyzet különlegességének figyelembe vételével, a leghatékonyabbnak látszik, még specifikus egyházjogi intézmények nélkül is. Ez azt jelenti, hogy az egyházi kerületekben támogatást és elismerést érdemelnek még a kiforratlan vagy spontán lelkipásztori tevékenységek is, függetlenül haszonélvezőik számbeli nagyságrendjétől, már csak abból az okból kifolyólag is, hogy ne adjanak helyet se a rögtönzéseknek, se az idegen és alkalmatlan személyeknek, vagy éppen a szektáknak.
Együttes és részleges lelkipásztorkodás
93. Az együttes lelkipásztorkodás itt mindenek előtt olyan közösséget jelent, amely a különböző kultúrákhoz és népekhez való hozzátartozást az Atya szeretetének tervére adott válaszként tudja értékelni, aki a béke birodalmát a Szent Lélek ereje által építi – Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban – az emberi történelem szövevényes és gyakran nyilvánvalóan ellentmondásos forgatagában (vö. NMI 46).
Ebben az értelemben előfordulhatnak:
– „interkulturális, interetnikai vagy interrítuális plébániák”, ahol egyszerre gondoskodnak az egyazon területen lakó őslakosok és idegenek lelkipásztori ellátásáról. A hagyományos territoriális plébánia ezáltal az interetnikai és interkulturális tapasztalatok kiemelt és stabil helyévé válik, ahol az egyes csoportok bizonyos autonómiával rendelkeznek, vagy
– „helyi plébániák a vándorlók egy vagy több etnikumának, egy vagy több rítusának szolgálatával”. Ez egy olyan őslakos népességből álló territoriális plébánia, amelynek temploma és plébániacentruma mégis egy vagy több külföldi közösség találkozásának és közösségi életének vonatkozási pontjává vált.
94. Végül előfordulhatnak bizonyos területek, struktúrák vagy különös lelkipásztori szektorok, amelyek a vándorlók világában, különböző szinteken, a kezdeményezésnek és a képzésnek szentelik magukat. Gondolunk itt
– „az ifjúsági pasztorációt és a hivatásokat támogató központokra”, amelyeknek az a feladatuk, hogy megfelelő kezdeményezéseket foganatosítsanak;A lelkipásztori egységek
– „a laikusok és lelkipásztori munkatársak kiképző központjaira” multikulturális távlatban;
– „a tanulmányi és lelkipásztori reflexiók központjaira”, amelyeknek az a feladatuk, hogy figyelemmel kísérjék a migráció jelenségének fejlődését, és szükség esetén megfelelő lelkipásztori javaslatokat terjesszenek elő.
95. Az egy idő óta néhány egyházmegyében létrejött lelkipásztori egységek[76] a jövőben lelkipásztori plattformot képezhetnek a bevándorlók közötti apostolkodás számára is. Ezek nyilvánvalóvá teszik a plébánia és a területe közötti viszony lassú változását; itt ugyanis megmutatkozik a lelkipásztori feladatok megsokszorozódása a plébániák feletti téren, az új és legitim szolgálati feladatkörök keletkezése, és nem utolsó sorban, a vándor „diaszpóra” egyre hangsúlyozottabb földrajzi elterjedése.
A lelkipásztori egységek akkor érik el a kívánt hatásúkat, ha az együttes, beilleszkedő, szerves lelkipásztorkodásra vonatkozóan, mindenek előtt a funkcionalitás szintjén nyernek alkalmazást, és annak keretében teljes elfogadottságot élvezhetnek az etnikai-nyelvi és rituális jellegű lelkészségek/missziók is. A közösség követelményeinek és a közös felelősségnek ugyanis nemcsak a személyek és a különböző csoportok közötti viszonyban kell megmutatkozni, hanem a helybeli plébániaközösség és az etnikai-nyelvi vagy rituális közösségek közötti kapcsolatokban is.
A „semina Verbi – (Az Ige magjai) ”
96. A mai migráció minden idők emberének, ha nem éppen népeinek legnagyobb mozgását jelenti. Általa olyan férfiakkal és nőkkel, embertestvéreinkkel találkozunk, akik gazdasági, kulturális, politikai vagy vallási okokból elhagyják hazájukat – vagy annak elhagyására kényszerülnek –és nagyobb részben menekülttáborokba, lelketlen nagyvárosokba vagy külvárosi nyomornegyedekbe kerülnek, ahol a vándorló kitaszítottságának sorsát gyakran megosztja a munkanélküliekkel, a feltűnő viselkedésű fiatalokkal, az elhagyatott nőkkel. A vándorló ezért olyan „gesztusok”-ra szomjazik, amelyek megéreztetik vele azt, hogy mint embert befogadják, elismerik és értékelik. Ezek közé tartozik már az egyszerű köszönés is.
E kívánságnak megfelelően, a szerzetesi elöljáróknak, a közösségeknek, az egyházi mozgalmaknak, a világi hívek egyesületeinek és a lelkipásztorkodás munkatársainak érezniük kell azt a kötelességet, hogy az idegenekkel szemben nekik a keresztényeket mindenek előtt befogadásra, szolidaritásra és nyitottságra kell nevelniük, hogy ezáltal a migráció az Egyház számára minél „jelentőségteljesebb” valósággá váljon és a hívek felfedezhessék a különböző kultúrákban és vallásokban rejlő „semina verbi”-t (az Ige magjait).[77]
97. A pünkösdi eseményekből született keresztény közösségben ugyanis a migráció az Egyház életének kiegészítő részét képezi, jól kifejezi az Egyház egyetemességét, elősegíti a közösséget és befolyásolja növekedését.
A migráció az „Egyház” számára tehát történelmi lehetőséget kínál arra, hogy felülvizsgálja saját jellemző tulajdonságait. Az Egyház ugyanis „egy”, amennyiben egy bizonyos értelemben kifejezi az egész emberiség családjának egységét; „szent” azért, hogy minden embert megszenteljen és ezáltal bennük is megszenteltessék az Isten neve; ugyanakkor „katolikus”, amennyiben nyitott az összhangba hozandó különbözőségekre; és „apostoli” is, mivel az a feladata, hogy az egész embernek és mindenkinek hirdesse az Evangéliumot.
Az ugyanis nyilvánvaló, hogy nem annyira a földrajzi távolság határozza meg a missziós dimenziót, hanem sokkal inkább a kulturális és vallási idegenség. A „misszió” tehát közeledést jelent minden emberhez hirdetve nekik Jézus Krisztust, és összekapcsolva őket – Krisztusban és az Egyházban – az egész emberiséggel.
Az egység megteremtői
98. A vándorlók szükséghelyzetének megszüntetése és elhelyezése után a befogadó országban a lelkész/misszionárius saját horizontja kiszélesítésén fog fáradozni, hogy az „egység szolgája” lehessen. „Idegensége” révén a helyi egyház minden része számára élő emlékeztető lehet a helyi egyház katolicitásának jellegére. Az általa szolgált lelkipásztori struktúrák egy olyan részegyház jelévé – még ha ez mégoly egyszerű is – válhatnak, amely az egyetemes közösség útján valójában elkötelezte magát a legitim különbözőségek tiszteletére.
99. Ebben az összefüggésben minden hívő laikus, még ha nincs is különleges beosztása vagy feladata, arra kapott felszólítást, hogy a közösségnek olyan útján haladjon, amely éppen magába foglalja a legitim különbségek elfogadását. A keresztény értékek védelme tudniillik azáltal is biztosan megtörténik, hogy a bevándorlókat – hála a hívek hatékony lelki megújulásának – nem éri hátrányos megkülönböztetés. Így a testvéri párbeszéd és egymás kölcsönös tiszteletben tartása, a szeretet és befogadás átélt tanúságaként már magában véve létrehozza az evangelizálás első és elengedhetetlen formáját.
Dialogizáló és missziós lelkipásztorkodás
100. Az Egyház éppen az Evangélium alapján felszólítja a részegyházakat, hogy a találkozás és dialógus lelkipásztori kezdeményezéseivel, de éppúgy a hívőknek az előítéletek és elfogultságok legyőzésében nyújtott segítség által is, nyissák ki kapuikat a vándorlók jobb befogadására. A jelenlegi társadalomban, amely a migráció révén egyre inkább multietnikus, interkulturális és többvallású társadalomként jelenik meg, a keresztények felszólítást kaptak arra, hogy nekilássanak a missziós küldetés lényegesen új és fundamentális fejezetének; eszerint missziós tevékenységet kell kifejteniük a régi keresztény hagyományokkal rendelkező országokban (vö. PaG 65 és 68). A vándorlók hagyományai és kultúrái iránti nagy tisztelet és figyelmesség mellett mi, keresztények, arra is felszólítást kaptunk, hogy nekik is tanúsítsuk a szeretet és béke Evangéliumát és kifejezett módon nekik is hirdessük az Isten igéit, hogy ezáltal majd részük legyen az Úr áldásában, amelyet ő Ábrahámnak és utódainak ígért mindörökre.
Mivel a specifikus lelkipásztorkodás „a vándorlókért, a vándorlók között és a vándorlókkal”, éppen mert ez egyben a dialógus, a „communio” és a küldetés lelkipásztori szolgálata, annak az Egyháznak jelentős kifejezőjévé válik, amely aztán arra hívatott, hogy a testvéri és békés találkozás színhelye legyen, mindenki otthona, egy négy pillérre támaszkodó ház, amelyre Boldog XXIII. János pápa utal a „Pacem in terris” enciklikájában, éspedig az igazság, az igazságosság, a szeretet és a szabadság.[78] Ez a négy a húsvéti esemény gyümölcse és az, Krisztusban, kiengesztelt mindent és mindenkit. Ilyen módon teljes bizonyosságot nyer, hogy általa az Egyház az óhajtott és nekünk ajándékozott kiengesztelődésnek, a kölcsönös testvéri elfogadásnak, a valódi emberi és keresztény előrelépésnek az elfogadott, mindenkivel megosztott közösségi otthona és iskolája (vö. NMI 43). Így „egyre inkább megerősödik annak a mindig egyetemes jellegű egyházi szervezetnek a tudata, amelyben senkit sem lehet többé idegennek, vendégnek vagy netalán kívül állónak tekinteni” (CMU 29).
Az Egyház és a keresztények a reményjelei
101. Tekintettel az utazók széleskörű mozgására, az emberi mobilitás jelenségére, amelyet néhányan korunk embere új „Credó”-jának tekintenek, a hit arra emlékeztet minket, hogy mindannyian hazánk felé zarándokolunk. „A keresztény élet lényegében Krisztussal átélt húsvét, azaz átvonulás, magasztos vándorlás az Isten Országában történő tökéletes egyesülés felé” (CMU 10). Egész története kinyilvánítja az Egyház szenvedélyét, szent törekvését ezen emberek iránt, akik úton vannak a beteljesülés felé.
Az „idegen” Isten követe, aki meglepi, megtöri a hétköznapi élet rendjét és logikáját, közel hozza a távollevőt. Az „idegen”-ben az Egyház Krisztust ismeri fel, aki „közöttünk felverte sátrát” (Vö. Jn 1, 14) és „ajtónkon kopogtat” (Vö. Jel 3, 20). Ez a találkozás – a figyelmesség, a befogadás, a részvétel és a szolidaritás a vándorlók jogai védelmének és az Evangélium hirdetése kötelezettségének az eseménye – kinyilatkoztatja annak az Egyháznak az állandó gondját, amely felfedezi benne az igazi értékeket és ezeket az ember számára nagy gazdagságnak tekinti.
102. Az Isten tehát magára, a földön zarándokoló Egyházra bízza azt a feladatot, hogy alakítsa ki az új teremtett világot Jézus Krisztusban, miközben Benne (vö. Ef 1,9-10) ismét egyesíti az emberi különbségek gazdagságának egész kincstárát, amelyet a bűn szétdarabolt és viszályok forrásává változtatott. Amilyen mértékben hitelesen tanúsítják ennek az új teremtett világnak titokzatos jelenlétét saját életükben, olyan mértékben válik az Egyház a reménység jelévé annak a világnak, amely sóvárogva vágyakozik az igazságosság, a szabadság az igazság és a szolidaritás, azaz a béke és az egyetértés után.[79]
Minden nemes emberi kezdeményezés ismételt kudarca ellenére, a mobilitás jelensége arra szólítja a keresztényeket, hogy tudatosítsák hivatásukat, legyenek a világban újra és újra a testvériség és az egység jelei, miközben valóra váltják a találkozás etikáját, a különbségek tiszteletét és a szolidaritást.
103. A rejtekben, és a gondviselés akaratából, a vándorlók is lehetnek, sok többi testvérükkel együtt, az ilyen egyetemes testvériség építtetői. Alkalmat adnak az Egyháznak arra, hogy konkrétan valósítsa meg saját közösségi identitását és missziós küldetését, amint ezt Krisztus helytartója mondja: „A migráció alkalmul szolgál az egyes helyi egyházaknak arra, hogy katolicitásukat felülvizsgálják, ami nem csak abból áll, hogy befogadnak különböző népcsoportokat, hanem mindenek előtt abban, hogy megvalósítják az ilyen etnikai csoportok közösségét. Az Egyházban az etnikai és kulturális pluralizmus nem átmenetileg eltűrt helyzetet jelent, hanem az Egyház strukturális dimenzióját jelenti: az Egyház egysége nem egy közös eredetből és egy közös nyelvből származik, hanem az sokkal inkább a pünkösdi Lélek által jön létre, amely a különböző nemzetiségű és nyelvű embereket egyetlen népben egyesíti és így mindenkit elvezet ugyanannak az Úrnak a hitére, és ugyanazon reményre szólít”.[80]
104. A Szűz és Istenanya Mária, aki áldott Fiával megtapasztalta az emigrációval és meneküléssel járó fájdalmat, segítsen nekünk megérteni mindazok tapasztalatát és gyakori drámáját, akik arra kényszerülnek, hogy hazájuktól távol éljenek. Tanítson meg minket arra, hogy az igazi testvéri befogadás által nyomorúságuk szolgálatába álljunk, hogy ezáltal a mai migrációra úgy tekinthessünk, mint egy olyan Isten országába szóló – esetleg titokzatos – felhívásra, amely az Egyházban már előképként (vö. LG 9) jelen van, és a gondviselés által meghatározott eszköz az egész emberiség családja egységének és békéjének szolgálatában.[81]
Jegyzetek:
[1] II. János Pál pápa, Üzenet a Béke Világnapjára, 2001, Párbeszéd a kultúrák között a szeretet és béke civilizációjának érdekében, 12: AAS XCIII (2001) 241; vö. II. János Pál pápa, Novo millennio ineunte, kezdetű apostoli levele, 55: AAS XCIII (2001) 306.
[2] Az Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa, Chiesa e mobilitá umana (Az egyház és az utazók) körlevél a Püspöki Konferenciákhoz, 8: AAS LXX (1978)
362.
[3] Vö. II. János Pál, Ecclesia in Europa apostoli buzdítása, 8: AAS XCV (2003) 655 és a Pastores gregis apostoli buzdítás, 69 és 72: OR, 2003. október 17., 12. o.
[4] Vö. II. János Pál, „Angelus Domini”, vasárnap, 2003. július 6.: OR 7./8., 2003. július, 1. o.
[5] A Konvenció rámutat azokra a már nemzetközi téren fennálló konvenciókra is, amelyeknek elvei és jogai következetesen alkalmazhatók a vándorlókra. Emlékeztet például a Rabszolgaságról szóló konvencióra, a nevelés területén tapasztalható diszkrimináció ellen és a faji diszkrimináció minden formája ellen hozott konvencióra, hasonlóképpen a polgári és politikai jogokról hozott nemzetközi szerződésekre és a gazdasági, szociális és kulturális jogokról hozott szerződésre, valamint a Viselkedési kódexre a nőkre vonatkozóan, a kínzás vagy más szörnyű kezelés embertelen vagy megalázó büntetések ellen hozott konvencióra. Ezenkívül említésre kerül a gyermekek jogairól hozott konvenció, valamint az Egyesült Nemzetek 4. Kongresszusán hozott Manilai nyilatkozat a Bűncselekménymegelőzéssel és a törvényszegőkkel való bánásmóddal kapcsolatban. Végül pedig, jelentőséggel rendelkezik az a tény, hogy azok az országok is, amelyek nem ratifikálták a vándormunkások és családjaik jogainak védelméről hozott konvenciót, ezt megtartják, a fent említett konvenciókat figyelembe veszik, természetesen, amennyiben ezeket ratifikálták vagy később ezekhez csatlakoztak.
A vándorlók jogáról a civil társadalomban illetően, lásd például az egyház oldaláról II. János Pál pápa enciklikáját, a Laborem Exercens enciklikát, 23: AAS LXXIII (1981) 635–637.
[6] Vö. Üzenet, 2003: OR 2./3., 2002. december, 7. o.
[7] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Gandium et Spes lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról, Elôszó, 22, 30-32: AAS LVIII (1966) 1025–1027, 1042–1044, 1049–1051; Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról, 1, 7 és 13: AAS LVII (1965) 5, 9–11, 17–18; Apostolicam Actuositatem határozat a világi hívek apostolkodásáról, 14: AAS LVIII (1966) 850 sk; XXIII. János, Pacem in terris enciklika, 1. rész: AAS LV (1963) 259–269; Cor unum Pápai Tanács és a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa, I rifugiati: una sfida alla solidarietá (A menekültek: kihívás a szolidaritásra): EV 13 (1991–1993) 1019-1037; Pápai Komisszió az igazságosság és béke érdekében, Self-Reliance: compter sur soi: EV 6 (1977–1979) 510–563, és Pápai Tanács az igazságosság és béke érdekében, La Chiesa di fronte al razzismo: EV 11 (1988–89) 906–943.
[8] Üzenet 1999, 3: OR, 1999. február 21., 7. o.
[9] Vö. II. János Pál, Redemptoris Mater enciklika, 25: AAS LXXIX (1978) 394.
[10] Vö. Diognétosz levél, 5. 1, idézet: Üzenet 1999, 2: a megadott helyen, 7.
[11] Vö. Római Kelemen, Levél a korinthosziaknak, X-XII: PG 1, 228-233; Didakhé, XI, 1; XII, 1–5, kiadó F. X. FUNK, 1901, 24, 30. o; Apostoli Konstitúciók, VII, 29, 2, kiadó F. X. FUNK, 1905, 418. o; Justin vértanú, Apologia I, 67: PG 6, 429; Tertullianus, Apologeticum, 39: PL 1, 471; Tertullianus, De praescriptione haereticorum, 20: PL 2, 32; Augustinus, Sermo 103, 1-2. 6: PL 38, 613-615.
[12] Vö. II. János Pál, Redemptoris Missio, 20: AAS LXXXIII (1991) 267.
[13] Anélkül, hogy kimerítôen foglalkoznánk a témával, itt emlékeztetünk a Szaléziek Szent Don Bosco Társaságának működésére Argentínában, Szent Francesca Saverio Cabrini vállalkozásaira mindenek elôtt Észak-Amerikában, a Giovanni Battista Scalabrini által alapított mindkét kongregáció kezdeményezéseire, az Opera Bonomellirére Olaszországban, a St. Raphaels Egyesületére Németországban, az August Hlond bíboros által alapított Societas Christi pro Emigrantibus Poloniséra Lengyelországban.
[14] Vö. Sacra Congregatio Consistorialis, Decretum de Sacerdotibus in certas quasdam regiones demigrantibus Ethnografica Studia: AAS VI (1914) 182-186.
[15] Vö. Sacra Congregatio Consistorialis, Decretum de Clericis in certas quasdam regiones demigrantibus Magni semper: AAS XI (1919) 39-43.
[16] AAS XLIV (1952) 649-704.
[17] A Pacem in Terris enciklika elsô része az emigrációhoz és bevándorláshoz való joggal foglalkozik és kifejti: „Minden embernek megvan a teljes joga ahhoz is, hogy állama keretein belül lakhelyét megtartsa vagy megváltoztassa; sôt még azt is meg kell engedni, amennyiben jogos okok szólnak mellette, hogy más államba kivándoroljon és ott telepedjék le”: a megadott helyen, 263.
[18] II. Vatikáni Zsinat, Christus Dominus határozat a püspökök lelkipásztori hivatásáról, 18: AAS LVIII (1966) 682. Ami a „kiadott irányelveket” illeti, vö. X. Piusz, Iam pridem motu proprio: AAS VI (1914) 173 kk; XII. Piusz, Exsul Familia apostoli konstitúció, mindenek elôtt a normatív rész: a megadott helyen, 692-704; Sacra Congregatio Consistorialis, Leges Operis Apostolatus Maris, auctoritate Pii Div. Prov. Papae XII conditae: AAS L (1958) 375-383.
[19] Vö. Üzenet 1339, 6: OR, 1992. augusztus 2., 5. o.
[20] VI. Pál, Pastoralis Migratorum Cura motu proprio: AAS LXI (1969) 601–603.
[21] A Püspöki Kongregáció, De pastorali migratorum cura (Nemo est) instrukciója: AAS LXI (1969) 614-643.
[22] Vö. Chiesa e mobilitá umana (Az egyház és az utazó emberek), a megadott helyen, 357-378.
[23] Vö. CIC, 294. kán. és II. János Pál, Ecclesia in America szinódus utáni apostoli buzdítás, 65, megj. 237: AAS XCI (1999) 800. Vö. II. János Pál, Ecclesia in Europa szinódus utáni apostoli buzdítás is, 103, megj. 166: a megadott helyen, 707.
[24] Vö. II. János Pál, Sacri Canones apostoli konstitúció: AAS LXXXII (1990) 1037.)
[25] A keleti katolikus egyházakra vonatkozó egyes határozatokat ebben az összefüggésben vö. CCEO, 315. k. (amely az exarchátusokról és az exarchákról szól), a 911. és 916. kk. (az idegenek helyzetére és a helyi hierarchákra, a saját hierarchára és a saját plébánosra vonatkozóan), a 986. k. (a joghatóságról), az 1075. k. (az illetékes bíróságról) és az 1491. k. (a törvényekrôl, szokásokról, és ügyintézésekrôl).
[26] Vö. II. János Pál, Familiaris Consortio apostoli buzdítás, 77: AAS LXXIV (1982) 176.
[27] Vö. A megszentelt élet intézményeinek és az apostoli élet társaságainak kongregációja, Újrakezdés Krisztusban – a megszentelt élet új fellendülése a harmadik évezredben instrukció, 9, 35, 37 és 44: OR, 2002. június 15., Supplementum, III, IX, X. o.
[28] II. János Pál, Redemptor Hominis enciklika, 14: AAS LXXI (1979) 284-286.
[29] Vö. Különösen az 1992. évi üzenet: OR, 1991. október 11., 5. o. és az 1996-ból való üzenet: OR, 1995. szeptember 6., 6. o. és 1998-ból: OR, 1997. november 21., 4. o.
[30] Vö. Üzenet, 1993, 2: a megadott helyen, 5.
[31] Vö. Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa, A Szentatya beszéde, 2: Atti del IV Congresso Mondiale sulla Pastorale dei Migranti e dei Rifugiati (1998. október 2-10.), Vatikánváros, 1999, 9. o.
[32] Vö. Üzenet, 1996: OR, 1995. szeptember 6., 6. o.
[33] Üzenet, 1988, 3b: OR, 1987. szeptember 4., 5. o.
[34] Vö. Üzenet, 1990, 5: OR, 1989. szeptember 22., 5. o. és az Üzenetek 1992-bôl, 3, 5-6: a megadott helyen, 5, és 2003-ból: OR, 2002. december 2./3., 7. o.
[35] Vö. Üzenet, 1987: OR, 1986. szeptember 21., 5. o., és Üzenet, 1994: OR, 1993. szeptember 17., 4. o.
[36] Giovanni Battista Scalabrini, Memoriale per la costituzione di una commissione pontificia Pro emigratis chatolicis (1905. május 4.): S. Tomasi és G. Rosoli, „Scalabrini e le migrazioni moderne. Scritti e carteggi”, Torino, 1997, 233. o.
[37] Vö. II. János Pál, Pastor Bonus apostoli konstitúció a Római Kúriáról, 149-151: AAS LXXX (1988) 899-900.
[38] II. János Pál, Beszéd az „International Catholic Migration Commission” tagjaihoz, 4: OR, 2001. november 12./13., 6. o.
[39] Uo.
[40] A kultúrák evangelizálásának szükségességére nagy jelentôségű bizonyítékot találunk VI. Pál, Evangelii Nuntiandi apostoli felszólításában (Nr. 20), ahol ez áll: „evangelizálni kell magát az emberi kultúrát, illetve kultúrákat. Evangelizálni: nem felületesen, nem külsôségesen, nem díszletszerűen, de belülrôl, életet alakítva, gyökeresen. Ebben a teljes értelemben érti a szót a Gaudium et spes (vö. Nr. 53) konstitúció is, amikor mindig az emberi személyiségrôl beszél, és mindig az ember Istenhez fűzôdô személyi kapcsolatát hangsúlyozza.
Magától értetôdik, hogy az Evangélium és az evangelizáció nem azonosítható egyik kultúrával sem; független mindegyiktôl. Mégis, amikor az Evangélium az Isten országát hirdeti ezt az embereknek meghatározott kultúra keretén belül kell életté váltaniok. Az Isten Országának az építésében nyilván fel kell használniuk az emberi kultúra és kultúrák elemeit”: AAS LXVIII (1976) 18–19.
[41] Vö. Hittani Kongregáció is, Levél a Katolikus Egyház püspökeihez az Egyház néhány aspektusáról, mint communio, 8-9: AAS LXXXV (1993) 842-844.
[42] Vö. II. Vatikáni Zsinat is, Ad Gentes határozat az Egyház missziós tevékenységérôl, 11: AAS LVIII (1966) 959-960.
[43] Uo. 38: a megadott helyen, 989.
[44] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Presbyterorum Ordinis határozat a papi szolgálatról és életrôl, 2 és 6: AAS LVI (1966) 991-993, 999-1001, és Sacrosanctum Concilium konstitúció a szent liturgiáról, 47: AAS LVI (1964) 97-138, valamint GS 66.
[45] Vö. Ecclesiae de mysterio dikasztériák közötti instrukció a világi hívek együttműködésének néhány kérdésérôl a papi szolgálatban: AAS LXXXIX (1997) 852-877, és PaG 51 és 68.
[46] A Rómaiaknak írt levél 15. fejezete lényeges vonásaiban mutatja be a befogadás kötelességét, miközben melléknévesített formákkal emlékeztet arra: ez a befogadás legyen „keresztény” és mélyen szívbôl jövô („adja meg nektek (a béketűrés és vigasztalás) Isten(e), hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek”: 5. v.); legyen nagylelkű és ingyenes, nem haszonlesô és nem kapzsi („Krisztus sem a maga javát kereste … vállalta (a zsidóság) szolgálatát”: 3. és 8. v.); legyen jóságos és épületes („Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére”: 2. v.), és legyen figyelmes a gyengék iránt („Nekünk erôseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük”: 1. v.).
[47] Vö. Üzenet, 1992, 3-4: a megadott helyen, 5 és PaG 65.
[48] Vö. II. János Pál, Christifideles Laici, 23: AAS LXXXI (1989) 429-433, RMi 71 és PaG 40.
[49] II. János Pál, Dies Domini apostoli levele a vasárnap megszentelésérôl, 53: AAS XC (1998) 747; vö. Istentiszteleti Kongregáció, Christi Ecclesia „Vasárnapi közösségi istentisztelet pap nélkül” direktórium, 18-50: EV XI (1988-1989) 452-468, és az Ecclesiae de mysterio interdikaszteriális instrukció, 4. és 7. artikulus, a megadott helyen, 860, 869-870.
[50] Vö. Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció, A népi vallásosság és liturgia direktóriuma, Vatikánváros 2002, és Nemzetközi Teológiai Komiszszió, Hit és inkulturáció, 3. rész: Az inkulturáció idôszerű problémái, 2-7: EV 11 (1988-1989) 876-878.
[51] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Orientalium Ecclesiarum határozat a keleti katolikus egyházakról, 4 és 6: AAS LVII (1965) 77-78.
[52] Vö. Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Kongregáció, De Benedictionibus, Vatikánváros 1985.
[53] Vö. Üzenet, 1991: OR, 1990. augusztus 15., 5. o: A keresztények, a nem keresztények és a nem hívôk titkársága és a Pro Cultura Pápai Tanács (kiadó), Il fenomeno della sette o Nuovi Movimenti Religiosi; sfida pastorale, Vatikánváros 1986, és Sette e Nuovi Movimenti Religiosi: Testi della Chiesa Cattolica (1986-1994), kiadta az Új Vallási Mozgalmak munkacsoportja, Vatikánváros 1995. A „New Age”-hez, vö. Pro Cultura és Vallásközi Dialógus Pápai Tanács, Gesú Christo portatore dell’acqua viva. Una riflessione cristiana sul „New Age” (Jézus Krisztus – az élô víz hordozója. Egy keresztény elmélkedés a „New Age”-rôl), Vatikánváros 2003.
[54] Az ugyanazon terület különbözô rítusainak összehangolására hozott elôírásokkal kapcsolatban vö. CCEO 202, 207, és 322 kk.
[55] Keresztények Egységét Elômozdító Pápai Tanács, Direktórium az ökumenizmus elveinek és szabályainak alkalmazásáról, 137: AAS LXXXV (1993) 1090.
[56] II. János Pál, Ecclesia de Eucharistia enciklika, 45: AAS XCV (2003) 462-463.
A katolikusok számára a szentatya ezt az Ut unum sint enciklikára való utalással erôsíti meg: „És viszont, meghatározott esetekben és különleges körülmények között katolikusok is kérhetik ezeket a szentségeket azon egyházak papjaitól, melyekben ezek a szentségek érvényesen léteznek” (Nr. 46: AAS LXXXVII {1995} 948). „Gondosan ügyelni kell e feltételekre, melyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni egészen különleges esetekben sem. Ugyanis a szentségekre vonatkozó egyik vagy másik hitigazság – köztük a szolgálati papság szükségessége e szentségek érvényességéhez – elutasítása a szentségetkérôt alkalmatlanná teszi az érvényes vételére. És viszont, katolikus hívô nem áldozhat olyan közösségben, amelyben nincs érvényesen szentelt papság” (EE 46).
[57] Keresztények Egységét Elômozdító Pápai Tanács, Direktórium az ökumenizmus elveinek és szabályainak alkalmazásáról, 107: a megadott helyen, 1083.
[58] Vö. RMi 37b, 52, 53, 55-57: a megadott helyen, 283, 299, 300, 302-305.
[59] Vö. Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanács és Kongregáció a Népek Evangelizálására, Dialogo e Annuncio (Dialógus és igehirdetés) instrukció, 42-50: AAS LXXXIV (1992) 428-431.
[60] Az iskolákban, ahol étkeztetéseket is felkínálnak, szükségszerűen számolni kell a tanulók táplálkozási elôírásaival, hogy majd a szülôknek ne kelljen vádaskodniuk. Ezenkívül, a közös foglalkoztatásokon túl, az iskolának támogatnia kell a szülôk közötti párbeszéd alkalmait, és abba azokat is be kell vonni, akik más vallásokhoz tartoznak.
[61] II. János Pál, Ecclesia in Oceania szinódus utáni apostoli buzdítás, 45: AAS XCIV (2002) 417-418.
[62] Vö. II. Vatikáni Zsinat, Nostra Aetate nyilatkozat az Egyház kapcsolatáról a nem keresztény vallásokhoz, 1-3, 5: AAS LVIII (1966) 740-744, és EEu 57.
[63] Vö. Nem hívôk titkársága is, L’atteggiamento della Chiesa di fronte ai seguaci di altre religioni, 32: OR, 1984. június 11./12., 4. o.
[64] Vö. Üzenet 2002, 3: OR, 2001. október 19., 5. o.
[65] A Katolikus Nevelés Kongregációja, Il fenomeno della mobilitá körlevél a megyéspüspökökhöz és a szemináriumok rektoraihoz az emberi mobilitás pasztorális szolgálatáról a jövendô papok kiképzésében (1986), Annesso, 3: EV 10 (1986-87) 14.
[66] Uo. 4.
[67] Vö. II. János Pál, Pastores dabo vobis szinodus utáni apostoli buzdítás, 58: AAS LXXXIV (1992) 760.
[68] A „misszionárius” vagy „lelkész” meghatározásához vö. DPMC 35. Az új Törvénykönyv csak a cappellanus szót használja (vö. az 564-572. kk.). Ennek a missziós tevékenységnek különleges céljához vö. AG 6; az egyház részérôl szóló megbízatás szükségéhez DPMC 36; a címzettekhez, azaz a vándorlókhoz vö. DPMC 15 és a már említett Chiesa e mobilitá umana körlevél, 2: a megadott helyen, 358. A vándorlók lelkipásztori szolgálatának felfogásához vö. DPMC 15.
[69] Vö. DPMC 37 és 42-43.
[70] Vö. A Szerzetesrendek és Szekuláris Intézmények Kongregációja és a Püspökök Kongregációja, Mutuae Relationes irányelvek a püspökök és szerzetesrendek kölcsönös kapcsolatához az Egyházban, 11 és 12: AAS LXX (1978) 480-481.
[71] Vö. 13. megj.
[72] II. János Pál, Vita consecrata szinodus utáni apostoli buzdítás, 58: AAS LXXXVIII (1996) 430; vö. EEu 42-43.
[73] Vö. Szerzetesrendek és Szekuláris Intézmények Kongregációja és az Utazók Lelkigondozásának Pápai Komissziója, Lettera congiunta, A tutti i Relegiosi e le Religiose del mondo: People on the move 48 (1987) 163-166.
[74] Vö. Szerzetesek és Szekuláris Intézmények Kongregációja és az Utazók Lelkigondozásának Pápai Komissziója, Invito all’impegno pastorale per i Migranti e Rifugiati, közös instrukció, 11: SCRIS Informationes, 15 (1989) 183-184; vö. AG 20 és DPMC 52, 53, 54.
[75] Vö. Üzenet 1988: a megadott helyen, 5: Ecclesia de mysterio instrukció, 4: a megadott helyen, 860-861., és EEu 41.
[76] Általában több plébániából alakítják ki ôket, és a püspöktôl azt a feladatot kapták, hogy közösen építsék fel azt a hatékony „missziós közösséget”, amely egy bizonyos területen az egyházmegyei lelkipásztori tervvel összhangban működik. Tehát az együttmunkálkodásnak és a problémák feletti (két vagy több egymással határos plébánia közötti) koordinációnak egy formája).
[77] Vö. Üzenet 1966: OR, 1995. szeptember 6., 6.o.
[78] Vö. PT, 1. rész: a megadott helyen, 265-266.
[79] Uo., 266.
[80] Üzenet 1988, 3c: OR, 1987. szeptember 4., 5. o.
[81] Vö. Üzenet 2004: OR, 2003. december 24., 5.o.
Előszó
1. cikkely
1. § A hívőknek az a joga, hogy az Egyház lelki javaiból, különösen az Isten igéjéből és a szentségekből segítséget kapjanak (CIC 213. kán., CCEO 16. kán.), megfelel a lelkipásztorok kötelességének, hogy ezt a segítséget különösen a vándorlóknak kínálják fel, tekintettel különleges életkörülményeikre.
2. § Mivel a vándorlók lakóhelyük vagy pótlakóhelyük alapján egyházjogilag egy plébániához és egy egyházmegyéhez/eparchiához tartoznak (CIC 100-107. kán; CCEO 911-917. kán), a plébános és az egyházmegyés vagy eparchiális püspök feladata, hogy számukra ugyanazt a lelkipásztori ellátást biztosítsák, mint amellyel saját, honi alárendeltjeinek tartoznak.
3. § A hatékony és megfelelő lelkipásztori gondozás megkönnyítése érdekében egyébként, főleg a vándorlók nagyszámú csoportjainak esetében, a vándorlók szülőföldjének egyházai felelősök abban, hogy együttműködjenek a befogadó országok egyházaival.
2. cikkely
1. § A világi hívők sajátos feladataik teljesítésében szenteljék magukat az igazság, az igazságosság és a szeretet kívánalmainak konkrét megvalósítására. Fogadják be tehát testvérként a vándorlókat és szálljanak síkra annak érdekében, hogy az állami hatóságok elismerjék és megvédjék jogaikat, különösen azokat, amelyek a családra és annak egységére vonatkoznak.
2. § A világi hívők arra is meghívást kaptak, hogy hitben, reményben, szeretetben megnyilvánuló keresztény életük tanúsága és Isten igéjének az általuk lehetséges és megfelelő módon történő hirdetése révén támogassák a vándorlók evangelizálását. Ez a feladat még szükségesebb ott, ahol a vándorlók a távolságok vagy szórvány helyzetük alapján, vagy éppen a paphiány miatt, nélkülözik a vallásos gondozást. Ilyen esetekben a világi hívőknek legyen gondja arra, hogy felkeressék és bevezessék őket a helyi egyházba, valamint segítsenek megkönnyíteni a lelkészek/misszionáriusok és a plébánosok kapcsolatait a vándorlókkal.
3. cikkely
1. § Azok a hívők, akik úgy döntenek, hogy egy másik nép körében élnek, törekedjenek arra, hogy értékeljék az őket befogadó nemzet kulturális örökségét, járuljanak hozzá a közjóhoz és terjesszék a hitet, mindenek előtt: példás keresztény életükkel.
2. § Ott, ahol számos vándorló él, kínálják fel nekik különösen is a lehetőséget, hogy részt vegyenek az egyházmegyei/eparchiális és a plébániai pasztorális tanácsokban, hogy ez által valóban bekapcsolódjanak a részegyház struktúrájába.
3. § A vándorlók saját társulásaikhoz való jogának csorbítása nélkül, mindazonáltal meg kell kísérelni a helyi társulásokban való részvételük megkönnyítését.
4. § A kulturálisan legjobban felkészült és lelkileg készséges világi hívőket ezenkívül hívják meg, és képezzék ki arra, hogy lelkipásztori munkatársakként vállaljanak különleges szolgálatot, szoros együttműködésben a lelkészekkel/misszionáriusokkal.
4. cikkely
1. § Azokat a papokat, akik az illetékes egyházi hatóságtól megbízást kaptak egy bizonyos nyelv vagy nemzet, vagy meghatározott „sui iuris” egyház migráns tagjainak tartós lelki gondozására, a vándorlók lelkészeinek/misszionáriusainak nevezik, és ők hivataluknál fogva megkapják azokat a felhatalmazásokat, amelyekről a CIC 566. kán. 1. § szól.
2. § Ezt a hivatalt bízzák olyan papra, aki megfelelő időn át arra jól felkészült, és erényei, kultúrája, nyelvismerete, valamint egyéb erkölcsi és lelki adományok révén alkalmasnak bizonyult arra, hogy ezt a sajátos és nehéz feladatot ellássa.
5. cikkely
1. § A megyés vagy eparchiális püspök olyan papoknak adja meg ezt az engedélyt, akik a vándorlók lelki gondozására akarják szentelni magukat, és akikről úgy véli, hogy alkalmasak is egy ilyen küldetésre, a CIC 271. kán. és a CCEO 361-362. kán előírásainak, valamint ezen lelkipásztori-jogi utasításban foglaltaknak megfelelően.
2. § Azok a papok, akik megkapták az előző paragrafusban említett szükséges engedélyt és rendelkeznek a saját megyés vagy eparchiális püspökük és püspöki konferenciájuk, illetve a keleti katolikus egyház illetékes hierarchikus struktúrája által számukra e célból kiállított dokumentummal, jelentkezzenek szolgálatra az „ad quam” püspöki konferenciánál. Az „ad quam” püspöki konferencia aztán gondoskodjon arról, hogy ezeket a papokat rábízza valamelyik megyés vagy eparchiális püspökre, vagy az érintett egyházmegyék vagy eparchiák püspökeire, akik aztán őket kinevezik a vándorlók káplánjainak/misszionáriusainak.
3. § Azokra a szerzetespapokra vonatkozóan, akik a vándorlók gondozásának szentelik magukat, érvényesek a III. fejezetben foglalt különleges szabályok.
6. cikkely
1. § Amennyiben – figyelembe véve a vándorlók számát, vagy az ő szükségleteiket kielégítő különleges lelkipásztori ellátás érdekében – szükségesnek tűnik a személyi jellegű plébánia, úgy a megyés vagy eparchiális püspök feladata, hogy megfelelő intézkedéssel világosan meghatározza a plébánia körzetét és a plébániai könyvekre vonatkozó rendelkezéseket. Bárhol is álljon fenn ez a lehetőség, ott mindig vegyék figyelembe, hogy a vándorlók teljesen szabadon választhatnak a között, hogy vagy ahhoz a területi plébániához tartoznak, amelyben élnek, vagy a személyi plébániához.
2. § A pap, akire rábíztak egy, a vándorlók számára alapított személyi plébániát, rendelkezik a plébánosi jogokkal és kötelességekkel, és számára is érvényesek a vándorlók lelkészeire/misszionáriusaira vonatkozó rendelkezések, kivéve, ha az ügy természetéből ez másként adódik.
7. cikkely
1. § A megyés vagy eparchiális püspök egy vagy több plébánia területére kiterjedő „Missio cum cura animarum”-okat is felállíthat, pontosan meghatározva annak határait. Ezt hozzá lehet kapcsolni egy területi plébániához is.
2. § A „Missio cum cura animarum” vezetésével megbízott lelkész, a szükséges különbségektől eltekintve, jogilag a plébánosokkal egyenlő elbírálás alá esik, funkcióját a helyi plébánossal együtt kumulatív módon gyakorolja, beleértve a házasság megkötésénél való közreműködés engedélyét is, ha a jegyesek közül az egyik a misszióhoz tartozó vándorló.
3. § A lelkész, akiről az előző paragrafusban szó van, köteles a plébániai könyveket a jog előírásának megfelelően vezetni és minden év végén köteles hiteles másolatot küldeni a helybeli plébánosnak, illetve annak a plébánia plébánosának, ahol a házasságkötés megtörtént.
4. § A „Missio cum cura animarum” vezetésével megbízott lelkész mellé koadjutorként kinevezett papok, a szükséges különbségektől eltekintve, ugyanazokkal a feladatokkal és felhatalmazásokkal rendelkeznek, mint a a káplánok.
5. § Ha a körülmények megfelelőnek látszanak, az egy vagy több plébánia területén létesült „Missio cum cura animarum”-ot hozzá lehet kapcsolni egy területi plébániához is, különösen, ha a plébánia ugyanannak a megszentelt élet intézményének, vagy apostoli élet társaságának a tagjaira van bízva mint a vándorlók lelki gondozása.
8. cikkely
1. § A vándorlók minden lelkészének, még ha „Missio cum cura animarum” vezetésére nem is kapott megbízást, amennyiben lehetséges, legyen kijelölve egy templom vagy oratórium a szent szolgálat gyakorlására. Ellenkező esetben az illetékes megyés vagy eparchiális püspök adjon ki olyan megfelelő rendelkezéseket, amelyek a lelkész/misszionárius számára lehetővé teszik, hogy szabadon, és a helyi plébánossal kumulatív módon gyakorolhassa lelki kötelességét egy templomban, a plébánia templomot sem kizárva.
2. § A megyés és eparchiális püspökök gondoskodjanak arról, hogy a vándorlók lelkészei/misszionáriusai feladataikat összehangolják a plébánosok szolgálatával és hogy a plébánosok befogadják és segítsék őket (vö. CIC 571. kán). Továbbá méltányos, hogy a vándorlók lelkészei/misszionáriusai közül egyeseket meghívjanak az egyházmegyei papi tanácsba.
9. cikkely
Kivéve a a kifejezetten ellenkező megállapodásokat, a megyés vagy eparchiális püspökök közül annak kell gondoskodnia arról, hogy a lelkész számára legyenek biztosítva ugyanazok az anyagi feltételek és biztosítások, amik az egyházmegye vagy eparchia többi papját is megilletik, aki a Missziót alapította, amelyben a lelkész szolgálatát gyakorolja.
10. cikkely
Mind a szent rend gyakorlását, mind az egyházi rendszabályok megtartását illetően, a vándorlók lelkésze/misszionáriusa, feladata egész ideje alatt annak a megyés vagy eparchiális püspöknek a joghatósága alatt áll, aki felállította a missziót, amelyben szolgálatát végzi.
11. cikkely
1. § Azokban az országokban, ahol az ugyanazon nyelvű vándorlóknak számos lelkésze/misszionáriusa van , célszerű, hogy közülük egyet kinevezzenek nemzeti koordinátornak.
2. § Tekintettel arra, hogy a nemzeti koordinátor a koordináció hivatalának szenteli magát és az ugyanazon országon belül dolgozó lelkészek/misszionáriusok szolgálatában áll, annak az „ad quam” püspöki konferenciának a nevében működik, amelynek elnökétől, az „a qua” püspöki konferenciával való előzetes konzultáció után, a kinevezését kapta.
3. § A nemzeti koordinátort rendszerint az ugyanazon nemzetiségű vagy nyelvű lelkészek/misszionáriusok közül kell választani.
4. § A nemzeti koordinátor saját hivatalánál fogva nem rendelkezik joghatósággal.
5. § A nemzeti koordinátornak kötelessége, hogy a koordináció érdekében kapcsolatot tartson, mind az „a quo”, mind az „ad quem” országok megyés és eparchiális püspökeivel.
6. § Célszerű megkérdezni a nemzeti koordinátort a lelkészek/misszionáriusok kinevezése, áthelyezése vagy elmozdítása esetén, akárcsak egy új misszió létesítésére vonatkozóan is.
12. cikkely
1. § Minden intézmény, amelyben gyakran vannak különböző országból származó szerzetesek, hozzájárulhat a vándorlók gondozásához. Az egyházi hatóságok azonban különösen azok működését szorgalmazzák, amelyek szerzetesi fogadalmuk alapján saját specifikus célként vállalták a vándorlók közötti apostolkodást, vagy ezen a területen figyelemre méltó tapasztalatokat szereztek.
2. § El kell ismernünk, és értékelnünk kell azt a segítséget is, amelyet a női szerzetesrendek intézményei nyújtanak a vándorlók közötti apostolkodás érdekében. A megyés vagy eparchiális püspöknek tehát, legyen gondja arra, hogy ezekben az intézményekben, saját jogaik teljes elismerése mellett, és tekintettel a saját kötelességeikre és karizmáikra, biztosítva legyen a lelki gondozás, és ne hiányozzanak a küldetésük végrehajtásához szükséges anyagi eszközök.
13. cikkely
1. § Amennyiben a megyés vagy eparchiális püspök a vándorlók lelkipásztorkodását valamely szerzetesi intézményre akarja bízni, rendszerint úgy járjon el, hogy a szokásos egyházjogi előírások fenntartásával, írásos megegyezést kössön az intézmény elöljárójával. Ha az ügy több egyházmegyét és eparchiát érint, akkor a megállapodást írja alá mindegyik megyés vagy eparchiális püspök, a püspöki konferencia erre a célra létrehozott komissziójának, vagy a keleti katolikus egyház megfelelő hierarchikus struktúrájának e kezdeményezésben vállalt koordinációs szerepének csorbítása nélkül.
2. § Amennyiben azután a vándorlók lelkipásztorkodásának feladatát egyetlen egy szerzetesre bízzák, úgy ahhoz mindig be kell szerezni elöljárója előzetes beleegyezését, és a megfelelő megegyezést úgyszintén írásos formába kell önteni, azaz a szükséges megkülönböztetésekkel, úgy kell eljárni, amint ezt az 5. cikkely a világi papokra vonatkozóan megállapítja.
14. cikkely
Ami a vándorlók és utazók közötti apostolkodás gyakorlását illeti, minden szerzetes köteles követni a megyés vagy eparchiális püspök rendelkezéseit. Azon intézmények esetében is, amelyek különleges célként tűzték ki maguknak a vándorlók gondozását, minden érdekükben végzett működésükben és kezdeményezésükben a megyés vagy eparchiális püspök joghatósága és vezetése alatt állnak, az elöljárók azon jogának csorbítása nélkül, hogy őrködjenek a szerzetesek szerzetesi élete és azon buzgósága fölött, amellyel szolgálatukat végzik.
15. cikkely
Amit ez a fejezet a szerzetesekkel kapcsolatban megállapít, azt a szükséges megkülönböztetésekkel, az apostoli élet társaságaira és a világi intézményekre is alkalmazni kell.
16. cikkely
1. § A megyés vagy eparchiális püspök mutasson gondoskodó szeretetet különösen a hívő vándorlók iránt, főleg az által, hogy támogatja a plébánosok és a bevándorlók lelkészei/misszionáriusai által köztük végzett lelkipásztori tevékenységet, felkínálja a szükséges segítséget az elvándorlástól sújtott egyházaknak és a többi, magukat a vándorlók lelki gondozásának szentelő intézményeknek, és az által, hogy maga is a körülményeknek és lelkipásztori szükségleteknek legjobban megfelelő lelkipásztori struktúrákat hozza létre. Amennyiben szükségesnek látszik, a megyés vagy eparchiális püspök nevezzen ki egy püspöki helynököt a vándorlók lelkipásztorkodásának vezetésére, vagy létesítsen egy erre a célra rendelt hivatalt a vándorlók számára a püspöki, illetve az eparchiális kúria keretében.
2. § Mivel a hívők lelki gondozása „elsősorban” az egyházmegyés vagy eparchiális püspök kötelessége, ezért az ő feladata a személyi plébániák és a „cum cura animarum” missziók létesítése, a lelkészek/misszionáriusok kinevezése. A megyés vagy eparchiális püspök köteles gondoskodni arról, hogy a területi plébánia plébánosa és a vándorlók gondozásával megbízott papok az együttműködés és az egyetértés szellemében járjanak el.
3. § A megyés vagy eparchiális püspök a CIC 383. k. és a CCEO 193, k. értelmében gondoskodjék a többi „sui iuris” egyházak vándorlóinak lelki gondozásáról is, azáltal, hogy segíti az ugyanazon rítusú papok vagy más papok lelkipásztori működését, az ide tartozó jogi normák figyelembe vétele mellett.
17. cikkely
1. § A Katolikus Egyházzal teljes „comminió”-ban nem lévő keresztény vándorlókkal szemben a megyés vagy eparchiális püspök tanúsítson szeretetteljes magatartást, miközben az Egyház szándékának megfelelően szorgalmazza az ökuménét, és ezeknek a bevándorlóknak felajánlja a lehetséges és szükséges lelki segítséget, mindig betartva a „communi-catio in sacris”-szal és a lelkipásztoraik „jogos elvárásai”-ival kapcsolatos előírásokat.
2. § A megyés vagy eparchiális püspök úgy tekintsen a meg nem keresztelt vándorlókra is, mint akik rá vannak bízva az Úrban, és a lelkiismereti szabadság figyelembe vétele mellett, kínálja fel nekik azt a lehetőséget is, hogy eljussanak az igazságra, aki Krisztus.
18. cikkely
1. § Az „a quibus” országok megyés vagy eparchiális püspökei emlékeztessék a papokat arra a komoly kötelességükre, hogy nekik gondoskodniuk kell minden hívő lelki képzéséről, hogy adott esetben a kivándorlásukkal együtt járó nehézségekkel is meg tudjanak birkózni.
2. § Az „a quibus” helységek egyházmegyés vagy eparchiális püspökeinek ezenfelül, legyen gondjuk arra is, hogy megfelelő egyházmegyés/eparchiális papokat keressenek a vándorlók lelkipásztorkodása számára. Mind e mellett ne mulasszanak el szoros kapcsolatot teremteni az „ad quam” nemzet püspöki konferenciájával vagy a keleti katolikus egyház megfelelő hierarchikus struktúrájával, hogy így segítséget nyújtsanak nekik a lelkipásztorkodásban.
3. § Azokban az egyházmegyékben/eparchiákban vagy tartományokban is, ahol közvetlenül nem látszik szükségesnek a papnövendékek specializálása az emigráció terén, az emberi mobilitás problémája ugyanolyan mértékben kerüljön egyre inkább a teológiai képzés és mindenek előtt a pasztorális teológia előterébe.
19. cikkely
1. § Azokban az országokban, amelyekbe a vándorlók nagyobb számban költöznek, vagy amelyekből nagyobb számban jönnek, a püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak illetékes hierarchikus struktúrái, létesítsenek egy különleges nemzeti bizottságot a vándorlók számára. Ennek legyen saját titkára, aki rendszerint átveszi a migrációk nemzeti igazgatójának funkcióit. Nagyon megfelelő, hogy ebben a bizottságban képviselve legyenek a szerzetesek, mint szakértők, különösen olyanok, akik a vándorlók gondozásának szentelik magukat, és szintúgy a témában járatos világi hívők.
2. § Azokban az országokban, ahol a vándorlók száma alacsony, a püspöki konferenciák vagy a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái nevezzenek ki egy püspököt megbízottnak vagy promotornak (szervezőnek), hogy megfelelő gondozást biztosítson számukra.
3. § A püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái közöljék a Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsával az 1. §-ban tárgyalt bizottság összetételét vagy a megbízott püspök (promotor) nevét.
20. cikkely
1. § A vándorlók bizottságának vagy a megbízott püspöknek (promotornak) a feladatai ezek:
1. az országban tájékozódnia kell a migráció jelenségéről, és megfelelő adatokkal kell ellátnia az megyés/eparchiális püspököket, a migrációs tanulmányi központokra vonatkozóan is;
2. lelkesítenie és mozgósítania kell a megfelelő egyházmegyei bizottságokat, amelyeknek a maguk részükről ugyanezt kell tenniük azokkal a plébániai bizottságokkal, amelyek az emberi mobilitás egyetemes, általános jelenségével foglalkoznak;
3. össze kell gyűjtenie a bevándorlástól érintett egyházmegyék/ eparchiák püspökeinek lelkészekre/misszionáriusokra vonatkozó kereseteit, és be kell mutatnia a püspököknek azokat a papokat, akiket erre a szolgálatra javasolnak;
4. adott esetben javasolnia kell a püspöki konferenciának és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráinak egy nemzeti koordinátor kinevezését a lelkészek/misszionáriusok részére;
5. megfelelő kapcsolatokat kell létesítenie az ügyben érintett püspöki konferenciákkal és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráival;
6. megfelelő kapcsolatokat kell létesítenie az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsával és a tőle kapott útmutatásokat közvetítenie kell az megyés/eparchiális püspökök felé;
7. a vándorlók lelkigondozásának helyzetéről évi beszámolót kell küldenie a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsának, a püspöki konferenciának, a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráinak és az egyházmegyés/eparchiális püspököknek;
2. § A nemzeti igazgató feladatai a következők:
1. meg kell könnyítenie általában, tekintettel a 11. cikkelyre vonatkozóan is, saját országa püspökeinek kapcsolatát a nemzeti/specifikus bizottsággal vagy a megbízott püspökkel (promotorral);
2. ki kell dolgoznia a beszámolót, amelyről e cikkely 7. szám, 1. § tárgyal.
21. cikkely
Annak érdekében, hogy érzékeltetni lehessen a hívek vándorlók iránti kötelességét a testvériségre és a szeretetre, és hogy összegyűjthessék a gazdasági segítséget a vándorlókkal kapcsolatos lelkipásztori kötelességek teljesítéséhez, a püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái állapítsanak meg egy dátumot a „Vándorlók és Menekültek Napja (vagy Hete)” számára, abban az időben és olyan módon, amint ezt a helyi adottságok megkívánják, még ha a jövőre vonatkozóan kívánatos is, hogy ezt az ünnepet mindenütt ugyanazon a napon tartsák.
22. cikkely
1. § A Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának feladata: „A Tanács azok különös szükséglete felé irányítja az Egyház lelkipásztori gondoskodását, akik saját hazájuk elhagyására kényszerültek, vagy azzal egyáltalán nem rendelkeztek; egyben gondoskodik arról, hogy az ilyen irányú problémákat a megkívánt gondossággal kezeljék” (PB 149). Továbbá: „A Tanács síkraszáll azért, hogy a részegyházakban, amennyiben ez szükséges, megfelelő lelkipásztori struktúrák által is, a menekülteknek és menedéket kérelmezőknek, a vándorlóknak... felkínáljanak egy hatékony és speciális lelkipásztorkodást” (PB 150, 1), a helyi egyház lelkipásztori felelősségének és a Római Kúria többi szervei illetékességeinek csorbítása nélkül.
2. § A Pápai Tanács feladatai többek között ezek:
1. tanulmányozza a püspöki konferenciák és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái által beküldött beszámolókat;
2. utasításokat ad ki a CIC 34. k. értelmében, javaslatokat tesz, kezdeményezéseket, akciókat és programokat támogat, hogy a vándorlók lelkipásztori gondozásával kapcsolatban struktúrákat és intézményeket fejleszthessen ki;
3. támogatja az információk cseréjét a különböző püspöki konferenciák, illetve a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúrái között, megkönnyíti egymás közötti kapcsolataikat, különösen a vándorlók lelkipásztorkodásában tevékenykedő papok egyik országból a másikba való áthelyezésével kapcsolatban;
4. a vándorlók érdekében figyelemmel kíséri, bátorítja és lelkesíti a lelkipásztori aktivitás koordinálását és összehangolását az egyházi „communio” regionális és kontinentális szervezeteiben;
5. elemzi a helyzeteket, annak kiértékelése érdekében, hogy vajon bizonyos helyeken adottak-e a körülmények, amelyek javallják különleges lelkipásztori struktúrák létesítését a vándorlók részére (vö. ezen instrukció 24. szám, 23. lábjegyzet);
6. támogatja a vándorlók lelki gondozásában tevékenykedő szerzetesintézmények kapcsolatát a püspöki konferenciákkal és a keleti katolikus egyházak megfelelő hierarchikus struktúráival, és a szerzetesi élet megfigyelésére vonatkozóan figyelemmel kíséri működésüket, a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja és a Keleti Egyházak Kongregációja illetékességeinek csorbítása nélkül;
7. olyan kezdeményezéseket indítványoz, és azokban együttműködik, amelyek tekintettel egy gyümölcsöző és helyes ökumenikus együttműködésre, hasznosak és szükségesek a migráció mezején, egyeztetve a Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsával;
8. olyan kezdeményezéseket indítványoz, és azokban együttműködik, amelyek a nem keresztény vándorlók csoportjaival folytatott párbeszédben szükségesnek és előnyösnek tűnnek, egyeztetve a Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsával.
2004. május 1-jén, Szent József, a munkás emléknapján, a Szentatya jóváhagyta az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának ezen instrukcióját és elrendelte közzétételét.
Róma, az Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsának székházában, 2004. május 3-án, Szent Fülöp és Jakab apostol ünnepén.
Stephen Fumio Hamao bíboros, elnök
Agostino Marchetto, Ecijai tituláris érsek, titkár
Agostino Marchetto, Ecijai tituláris érsek, titkár
