MÁSODIK SZAKASZ
AZ ÚR IMÁDSÁGA: „MIATYÁNK”
2759. „Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait.” (Lk 11,1) E kérésre válaszolva bízza az Úr tanítványaira és Egyházára az alapvető keresztény imádságot. Szent Lukács A Miatyánknak rövid szövegét adja (öt kéréssel),[1] Szent Máté egy bővebb változatot (hét kéréssel).[2] Az Egyház liturgikus hagyománya Szent Máté szövegét vette át:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;
és ne vigy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól (Mt 6,9-13).
2760. A liturgikus gyakorlat az Úr imádságát igen korán doxológiával zárta. A Didakhéban: „Mert tiéd a hatalom és a dicsőség mindörökké”.[3] Az Apostoli Konstitúciók elébe teszik „az ország” szót.[4] A mai ökumenikus változatban ez a formula szerepel. A bizánci hagyomány a dicsőség szóhoz hozzáfűzi: „Atyáé, Fiúé és Szentléleké”. A Római Misekönyv az utolsó kérést[5] a boldog remény[6] és Urunk Jézus Krisztus eljövetele várásának távlatában bontja ki. Erre válaszol a közösség akklamációja, vagy ismétlik az Apostoli Konstitúciók doxológiáját.
1. Cikkely
„AZ EGÉSZ EVANGÉLIUM BREVIÁRIUMA”
2761. „Valójában az Úr imája az egész evangélium breviáriumát” tartalmazza.[7] Az Úr „az imádságra vonatkozó tanítás átadása után mondta: kérjetek és adatik nektek (Jn 16,24), és vannak dolgok, melyeket mindenki a körülményeinek megfelelően kér, előrebocsátván a törvényes és rendes imádságot, mintegy alapként az Istenhez járulók vágyaihoz; ez ad jogot a ráépülő kérésekhez”. [8]
I. A Szentírás középpontjában
2762. Szent Ágoston, miután megmutatta, hogy a zsoltárok miként jelentenek táplálékot a keresztény imádsághoz és hogyan torkollnak bele a „Miatyánk” kéréseibe, így fejezi be:
„Ha átfutod a Szentírás minden imádságát, úgy vélem, nem fogsz találni semmit, amit az Úr imája ne tartalmazna és ne foglalna magában.”[9]
2763. Az összes Írás (a Törvény, a Próféták és a Zsoltárok) Krisztusban teljesednek be.[10] Ez a „Jó Hír” az evangélium. Első kihirdetését Szent Máté a Hegyi Beszédben foglalja össze.[11] A mi Atyánkhoz szóló imádság tehát e meghirdetés középpontjában áll. Az Úrtól ránk bízott imádságnak minden egyes kérését ez az összefüggés világítja meg:
„Az Úr imádsága a legtökéletesebb (...) Benne nemcsak mindazért imádkozunk, ami után jogosan vágyakozhatunk, hanem abban a sorrendben is, amelyben vágyakoznunk kell utána; így ez az imádság nemcsak kérni tanít, hanem alakítja egész érzületünket is.”[12]
2764. A Hegyi Beszéd az élet tanítása, az Úr imádsága könyörgés; de mindkettőben az Úr Lelke ad új formát vágyainknak, azokkal a belső indításokkal, melyek éltetnek minket. Jézus szavai ezt az új életet tanítják nekünk, és arra tanítanak, hogy imádságban ezt kérjük. Imádságunk helyességétől függ a Krisztusban való életünk igazsága.
II. „Az Úr imádsága”
2765. A hagyományos kifejezés, az 'Úr imádsága' azt jelenti, hogy Jézus, a mi Urunk tanította nekünk a mi Atyánkhoz szóló imádságot. Ez a Jézustól származó imádság valóban egyedülálló: „az Úré”. Egyrészt ennek az imádságnak a szavaiban az egyszülött Fiú adja nekünk azokat a szavakat, melyeket az Atya neki adott:[13] Ő a mi imádságunk Tanítómestere. Másrészt mint Megtestesült Ige a maga emberi szívében ismeri embertestvérei szükségleteit, és azokat kinyilatkoztatja nekünk: Ő a mi imádságunk mintaképe.
2766. De Jézus nem egy mechanikusan ismétlendő formulát hagyott ránk.[14] Mint minden szóbeli imában, a Szentlélek tanítja Isten igéje által Isten gyermekeit Atyjukhoz imádkozni. Jézus nemcsak gyermeki imádságunk szavait adja, hanem a Lelket is, hogy ezek a szavak bennünk „lélek és élet” (Jn 6,63) legyenek. Sőt gyermeki imádságunk módja és lehetősége abból fakad, hogy az Atya „elküldte (...) Fiának Lelkét a szívünkbe, aki így kiált: Abba, Atya!” (Gal 4,6). Mivel imádságunk a vágyainkat képviseli az Atya előtt, Ő is, „aki a szíveket vizsgálja”, az Atya, „tudja, hogy mire vágyik a Lélek, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért” (Róm 8,27). Atyánkhoz szóló imádságunk beleszövődik a Fiú és a Lélek titokzatos küldetésébe.
III. Az Egyház imádsága
2767. Az Egyház az Úr szavainak és a Szentléleknek - aki e szavaknak életet ad a hívők szívében - ezt az elválaszthatatlan ajándékát kezdettől fogva elfogadta és életté váltotta. Az első közösségek „napjában háromszor”[15] imádkozzák az Úr imádságát a zsidó jámborságban szokásos „Tizennyolc áldás” helyett.
2768. Az apostoli hagyomány szerint az Úr imádsága lényegében a liturgikus imádságban gyökerezik.
Az Úr „arra tanít, hogy közösen imádkozzunk a testvérekért. Nem azt mondja ugyanis: Atyám, aki a mennyekben vagy, hanem mi Atyánk, a közös Testért mondva a könyörgéseket.”[16]
Az Úr imádsága minden liturgikus hagyományban integrális része a zsolozsma nagy imaóráinak. De egyházi jellege főként a keresztény beavatás három szentségében mutatkozik meg nyilvánvalóan:
2769. A keresztségben és a bérmálásban az Úr imádságának átadása az isteni életre való újjászületést jelzi. Mivel a keresztény imádság azt jelenti, hogy Isten Igéjével szólunk Istenhez, azok, akik „újjászülettek (...) Isten élő Igéje által” (1Pt 1,23), megtanulják Atyjukat azzal az Igével megszólítani, amit Ő mindig meghallgat. A beavatás után ezt tehetik, mert a Szentlélek kenetének eltörölhetetlen pecsétje tétetett szívükre, fülükre, ajkukra, egész istengyermeki valóságukra. Emiatt az egyházatyák Miatyánk-kommentárjainak nagyobb része a katekumenokhoz és újonnan megkereszteltekhez szól. Amikor az Egyház imádkozza az Úr imádságát, mindig az „imént született kisdedek” népe az, amely imádkozik és irgalmasságot nyer.[17]
2770. Az eucharisztikus liturgiában az Úr imádsága úgy jelenik meg, mint az egész Egyház imádsága. Itt nyilvánul meg teljes értelme és hatékonysága. Az anafora (szentmise kánonja) és a szentáldozás liturgiája között állva egyrészt összefoglal minden az epiklézisben elmondott kérést és közbenjárást, másrészt az Ország - a szentségi kommunióban elővételezett - lakomájának ajtaján zörget.
2771. Az Eucharisztiában az Úr imádsága kéréseinek eszkatologikus jellege is megmutatkozik. A „végső idők”, az üdvösség idejének - mely a Szentlélek kiáradásával kezdődött és az Úr második eljövetelével fog befejeződni - saját imádsága. A mi Atyánknak elmondott kérések, az Ószövetség imádságaitól eltérő módon, már az üdvösség misztériumára támaszkodnak, amely a megfeszített és föltámadott Krisztusban egyszer s mindenkorra megvalósult.
2772. Ebből a rendíthetetlen hitből fakad a remény, amely a hét kérés mindegyikét ébreszti. Ugyanakkor e kérések kifejezik a jelen idő, a türelem és a várakozás idejének sóhajait, amikor még „nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk” (1Jn 3,2).[18] Az Eucharisztia és a Miatyánk az Úr eljövetelére irányul, „amíg el nem jön” (1Kor 11,26).
Összefoglalás
2773. Jézus tanítványai kérésére („Urunk, taníts meg minket imádkozni”: Lk 11,1) válaszolva rájuk bízta az alapvető keresztény imádságot, a „Miatyánkot”.
2774. „Az Úr imája valójában az egész evangélium breviáriumát” tartalmazza,[19] „a legtökéletesebb.”[20] A Szentírás központjában áll.
2775. Az Úr imádságának nevezzük, mert az Úr Jézustól kapjuk, aki imádságunk Tanítómestere és példaképe.
2776. Az Úr imádsága kiemelkedően az Egyház imádsága. Integrális része a zsolozsma nagy imaóráinak és a keresztény beavatás szentségeinek: a keresztségnek, a bérmálásnak és az Eucharisztiának. A szentmisében mutatja meg kéréseinek „eszkatologikus” jellegét az Úr várásában, „amíg el nem jön” (1Kor 11,26).
2. Cikkely
„MI ATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN”
I. „Teljes bizalommal merünk közeledni”
2777. A római liturgiában az eucharisztikus közösség azt a fölszólítást kapja, hogy gyermeki merészséggel mondja a Miatyánkot. A keleti liturgiák hasonló kifejezéseket használnak: „Teljes bizalommal merjük”, „Tégy minket méltóvá”. Az égő csipkebokorból Mózesnek ez mondatott: „Ne közelíts! Vesd le sarudat!” (Kiv 3,5). Egyedül Jézus léphette át az isteni szentség e küszöbét. „Miután a bűnöktől való megtisztítást elvégezte” (Zsid 1,3), az Atya színe elé vezet bennünket: „Íme, én és a gyermekek, akiket Isten ajándékozott nekem” (Zsid 2,13).
„Rabszolga voltunk tudata a föld alá süllyesztene, földből teremtettségünk porrá változtatna, ha az Atya hatalmas parancsa és a Fiú Lelke nem biztatna. Isten - mondja - elküldte Fiának Lelkét a szívünkbe, aki így kiált: »Abba, Atya!« (Róm 8,15) (...) Mikor merészelné a halandóság Atyának szólítani Istent, ha nem most, amikor az ember bensőjét mennyei erő élteti?”[21]
2778. Az Úr imádságába bennünket bevezető Szentlélek e hatalmát a keleti és nyugati liturgiákban a szép, jellegzetesen keresztény „parrhészia” kifejezéssel jelölik, ami annyit jelent: `egyszerűség', `gyermeki bizalom', `örvendező biztonság', `alázatos merészség' és `annak bizonyossága, hogy szeretnek bennünket'.[22]
II. „Atya!”
2779. Mielőtt magunkévá tennénk az Úr imádságának ezt az első impulzusát, nem haszontalan alázatosan megtisztítani a szívünket „e világ” néhány hamis képétől. Az alázatosság ismerteti el velünk: „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, sem az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni” (Mt 11,27), azaz a „kicsinyek” (Mt 11,25). A szív megtisztítása a személyes életünkből és kultúránkból származó apa- és anyaképre vonatkozik, melyek befolyásolják Istennel való kapcsolatunkat. Isten, a mi Atyánk fölülmúlja e teremtett világ kategóriáit. Ezen a téren Őróla vagy Vele szemben a saját elképzeléseinket állítani, azt jelentené, hogy imádandó vagy elvetendő bálványokat faragunk. Az Atyához imádkozni azt jelenti, hogy belépünk az Ő misztériumába úgy, ahogy Ő van és amilyennek a Fiú nekünk kinyilatkoztatta:
„Az Isten »Atya« nevét senki nem tudta meg. Mózes is, aki kérdezett felőle, egy másik nevet hallott. Nekünk a Fiúban ki lett nyilatkoztatva. Mert az Atya nevet csak a »Fiú« neve után ismerjük meg.”[23]
2780. Istent azért tudjuk „Atya” néven szólítani, mert emberré lett Fia kinyilatkoztatta nekünk őt, s mert az ő Lelke megismertet minket vele. Amit az ember meg nem ismerhet, s amibe az angyali hatalmasságok sem pillanthatnak be, tudniillik a Fiú és az Atya személyes kapcsolatába,[24] íme, abban a Fiú Lelke részesít bennünket, akik hisszük, hogy Jézus a Krisztus, és Istenből születtünk.[25]
2781. Amikor az Atyához imádkozunk, közösségben vagyunk vele és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.[26] Ekkor ismerjük meg és ismerjük el Őt mindig új csodálattal. Az Úr imádságának első szava, mielőtt kérés lenne, imádó áldás. Ugyanis az isteni dicsőséget mint „Atyának” adjuk meg az igaz Istennek. Hálát adunk neki, hogy a nevét kinyilatkoztatta nekünk, és megadta nekünk, hogy ezt higgyük és az Ő lakóhelye lehetünk.
2782. Azért imádhatjuk az Atyát, mert egyszülött Fiában gyermekeivé fogadva az Ő életében való újjászületéssel ajándékozott meg minket: a keresztség által Krisztusának testébe épít be, és Lelkének kenete által, aki a Főből árad a tagokra, „krisztusi embereket” formál belőlünk.
„Isten ugyanis, aki eleve elrendelt minket a gyermekké fogadásra, hasonlóvá tett Krisztus megdicsőült Testéhez. Tehát Krisztus részeseivé válva méltán neveznek minket »krisztusoknak«.” [27]
„Az új ember, aki újjászületett és Isten kegyelméből újra Istené, első helyen az »Atyá«-t mondja, mert már fiú lett.”[28]
2783. Így az Úr imádsága által az Atya kinyilatkoztatásával együtt önmagunkról is kinyilatkoztatást kapunk.[29]
„Ó, ember! Tekintetedet nem merted az égre emelni, szemedet a földre szegezted, és hirtelen elnyerted Krisztus kegyelmét: minden bűnöd bocsánatot nyert. Gonosz szolgából jó fiú lettél. (...) Emeld föl tehát szemedet az Atyához, aki a fürdő által nemzett, az Atyához, aki a Fiú által megváltott téged és mondd, »Mi Atyánk!« (...) De ne követelj magadnak előjogokat. Egyedül csak Krisztusnak Atyja különlegesen, nekünk mindannyiunknak közösen Atyánk, mert egyedül Őt nemzette, bennünket teremtett. Mondjad tehát te is kegyelemből, »Mi Atyánk«, hogy fiú lehess.”[30]
2784. A gyermekké fogadás ezen ingyenes ajándéka állandó megtérést és új életet követel tőlünk. A Miatyánk imádságának két alapvető készséget kell kifejlesztenie bennünk:
A vágyat és az akaratot, hogy Hozzá hasonlók legyünk. Az Ő képére vagyunk teremtve, kegyelemből visszakapjuk az istenhasonlóságot, és erre válaszolnunk kell:
„Ha Istent Atyánknak nevezzük, akkor Isten fiaiként is kell cselekednünk.”[31]
„Akinek vad és kegyetlen lelke van, nem nevezheti Atyának a jóságos Istent: nem őrzi a mennyei Atyában meglévő jóság vonásait.”[32]
„Mindig az Atyai szépséget kell figyelni, és szerinte kell mindegyikünknek ékesítenie a lelkét.”[33]
2785. Alázatos és bizakodó szívet, mellyel megtérünk és olyanokká válunk, „mint a gyermekek” (Mt 18,3): mert az Atya a „kicsinyeknek” nyilatkoztatja ki magát (Mt 11,25):
Olyan állapot ez, „melyet egyedül Isten szemlélése és a szeretet tüze alakít, általa a lélek elolvad az Ő szeretetében és családias bensőséggel beszélget Istennel mint Atyával”.[34]
„Mi Atyánk. Ez a név a szeretetet is éleszti - mert mi lehet drágább a gyermekeknek, mint az Atya? -, és a bizakodva kérő érzületet (...) és bizonyos bátorságot is, mellyel kérni készülünk (...). Mert mit ne adna meg kérő gyermekeinek, amikor már korábban megadta nekik azt, hogy gyermekei legyenek?”[35]
III. „Mi” Atyánk
2786. A „mi” Atyánk megszólítás Istenhez szól. A „mi” birtokos névmás részünkről nem birtoklást jelent, hanem egy egészen új kapcsolatot Istennel.
2787. Amikor azt mondjuk, „mi” Atyánk, először azt valljuk meg, hogy az Ő szeretetének minden ígérete, amiket a próféták előre hirdettek, az új és örök Szövetséggel az Ő Krisztusában beteljesedtek: mi az „Ő” népe lettünk, és Ő a „mi” Istenünk. Ez az új kapcsolat ingyenesen ajándékozott kölcsönös összetartozás: szeretettel és hűséggel[36] kell válaszolnunk „a kegyelemre és igazságra”, melyeket Jézus Krisztusban kaptunk ajándékba.[37]
2788. Mivel az Úr imádsága az ő népének imádsága a „végső időkben”, ez a „mi” Isten utolsó ígéretébe vetett reményünk bizonyosságát is kifejezi; az új Jeruzsálemben Ő fogja mondani a győztesnek: „Én az ő Istene leszek, ő meg az én fiam lesz” (Jel 21,7).
2789. A „mi” Atyánkhoz imádkozva személyesen fordulunk a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjához. Nem osztjuk föl az istenséget, hiszen az Atya annak „forrása és kezdete”. Sokkal inkább megvalljuk, hogy a Fiú öröktől fogva tőle születik és a Szentlélek belőle származik. De a személyeket sem keverjük össze, hiszen megvalljuk, hogy közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal az ő egyetlen Szentlelkükben. A Szentháromság egy lényegű és oszthatatlan. Amikor az Atyához imádkozunk, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt imádjuk és megdicsőítjük Őt.
2790. Nyelvtanilag a „mi” többeket közösen érintő valóságot jelez. Egy az Isten, és azok vallják őt Atyjuknak, akik az Ő egyetlen Fiába vetett hit által újjászülettek vízből és Szentlélekből.[38] Az Egyház Isten és az emberek ezen új közössége. Az egyetlen Fiúval - aki az „elsőszülött” lett „a sok testvér közül” (Róm 8,29) - egyesült [Egyház] közösségben van az egy és ugyanazon Atyával, az egy és ugyanazon Szentlélekben.[39] A „mi” Atyánkhoz imádkozva minden megkeresztelt ember ebben a közösségben imádkozik: „A hívők közösségének egy volt a szíve és a lelke” (ApCsel 4,32).
2791. Emiatt a keresztények megosztottságai ellenére a „mi” Atyánkhoz mondott imádság minden megkeresztelt számára közjó és sürgető meghívás. A Krisztusba vetett hit és a keresztség által közösségben kell résztvenniük Jézus tanítványai egységéért mondott imádságában.[40]
2792. Végül, ha őszintén imádkozzuk a Miatyánkot, kilépünk az individualizmusból, mert a szeretet, amit befogadunk, megszabadít tőle. Az Úr imájának kezdetén és a négy utolsó kérésben elhangzó „mi” nem zár ki senkit. Ahhoz, hogy igazságban[41] imádkozhassuk, le kell győznünk megosztottságainkat és ellentéteinket.
2793. A megkereszteltek nem tudják a „mi” Atyánk szavait imádkozni anélkül, hogy Őnála mindazokkal kapcsolatba ne kerüljenek, akikért Ő szeretett Fiát odaadta. Isten szeretetének nincsenek határai, a mi imádságunk sem lehet korlátolt.[42] A Miatyánk imádkozása kitár bennünket az Ő Krisztusban megnyilvánult szeretetének dimenzióira: minden emberrel együtt és minden emberért imádkozni, akik még nem ismerik Őt, hogy az egy akolba összegyűljenek.[43] A minden emberrel és az egész teremtéssel törődő isteni gondoskodás éltetett minden nagy imádkozót: ennek kell kitágítania imádságunkat a szeretet tágasságára, amikor merjük mondani: „mi” Atyánk!
IV. „Ki vagy a mennyekben”
2794. Ez a bibliai kifejezés nem helyet (teret) jelent, hanem létmódot; nem Isten távolságát jelenti, hanem fölségét. A mi Atyánk nem „másutt” van, hanem „túl van mindazon”, amit mi az Ő szentségéről elgondolhatunk. Mivel Ő a háromszor Szent, egészen közel van az alázatos és megtört szívhez.
„Jól értjük tehát, hogy a kijelentés: Miatyánk, ki a mennyekben vagy, az igazak szívére érvényes, mint az Ő szent templomára. Ugyanígy, aki imádkozik, azt is akarja, hogy benne lakjék az, akit megszólít.”[44]
„A mennyek azokat is jelenti, akik a mennyei képmást hordozzák, akikben Isten lakik és sétál.”[45]
2795. A mennyek szimbóluma a szövetség misztériumára utal, melyben élünk, amikor a mi Atyánkhoz imádkozunk. Ő a mennyekben van, ez az Ő lakása, az Atya háza tehát a mi „hazánk”. A szövetség földjéről a bűn kiűzött minket,[46] és az Atyához a mennybe a szív megtérése vezet vissza.[47] Krisztusban tehát az ég és a föld megbékél,[48] mert egyedül a Fiú „szállt alá a mennyekből”, és Ő teszi, hogy mi Vele együtt oda fölmenjünk keresztje, föltámadása és mennybemenetele által.[49]
2796. Amikor az Egyház a „mi Atyánk, ki vagy a mennyekben” imádságot imádkozza, megvallja, hogy mi Istennek a Jézus Krisztusban már a mennyekben lévő népe vagyunk [50] „Krisztussal együtt elrejtve Istenben”,[51] akik ugyanakkor „sóhajtozunk, mert szeretnénk magunkra ölteni mennyből való lakásunkat” (2Kor 5,2):[52]
„A keresztények testben vannak, de nem a test szerint élnek. A földön tartózkodnak, de hazájuk a mennyben van.”[53]
Összefoglalás
2797. Az őszinte és hűséges bizalom, az alázatos és örvendező biztonság készségei illenek ahhoz, aki a „Miatyánkot” imádkozza.
2798. Istent „Atyának” szólíthatjuk, mert Isten Fia, kinek testébe a keresztséggel beépültünk, s akiben Isten fogadott gyermekei vagyunk, kinyilatkoztatta nekünk Őt.
2799. Az Úr imádsága közösségbe kapcsol az Atyával és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ez az imádság ugyanakkor önmagunkat is kinyilatkoztatja nekünk.[54]
2800. A Miatyánk imádkozásának ki kell munkálnia bennünk az akaratot, hogy hasonlók legyünk Őhozzá, s ugyanígy az alázatos és bizakodó szívet is.
2801. A „mi” Atyánkhoz imádkozva a Jézus Krisztusban megkötött új szövetséget szólítjuk, a közösséget a Szentháromsággal és az isteni szeretetet, mely az Egyház által az egész világra kiterjed.
2802. A „ki vagy a mennyekben” nem helyet jelöl, hanem Isten fölségét és jelenlétét az igazak szívében. Az ég, az Atya lakása az igazi haza, mely felé törekszünk, s melyhez már hozzátartozunk.
3. Cikkely
A HÉT KÉRÉS
2803. Miután Isten, a mi Atyánk elé jöttünk, hogy Őt imádjuk, szeressük és áldjuk, a gyermekség Lelke a szívünkből hét kérést, hét áldást fakaszt föl. Az első három, mely inkább Istenre irányul, az Atya dicsőségébe von be, a következő négy mint Hozzá vezető utak, az Ő kegyelmébe ajánlja nyomorúságunkat. „A mélység hívja a mélységet” (Zsolt 42,8).
2804. Az első lépés Őhozzá Őérte visz bennünket: a Te neved, a Te országod, a Te akaratod! A szeretet sajátsága, hogy elsősorban arra gondolunk, akit szeretünk. A három kérés egyikében sem beszélünk magunkról, hanem a szeretett Fiú Atyja dicsőségéért „lobogó vágya” és „buzgósága” ragad meg bennünket:[55] „Szenteltessék meg (...). Jöjjön el (...). Legyen meg (...)”: e három kérés az Üdvözítő Krisztus áldozatában már meghallgatásra talált, de attól kezdve végső beteljesülésük felé tartanak a reményben, amíg Isten nem lesz minden mindenben.[56]
2805. A kérések második csoportja egyes eucharisztikus epiklézisek lépéseit követi: fölajánlja várakozásainkat, és magára vonja az irgalmasság Atyjának tekintetét. Tőlünk száll az égbe, és már most, ebben a világban visszatér hozzánk: „Add meg nekünk (...); bocsásd meg nekünk (...): ne vígy minket (...); szabadíts meg [minket]”. A negyedik és ötödik kérés életünkre vonatkozik, a táplálékára és a bűnből való gyógyulására; a két utolsó az élet győzelméért folytatott harcunkat és az imádság küzdelmét érinti.
2806. Az első három kéréstől megerősödünk a hitben, betelünk reménységgel és lángra lobbanunk a szeretettől. Mert teremtmények és még bűnösök vagyunk, magunk számára is kérnünk kell - ezzel a világi és történelmi mérték szerinti „nekünk” szóval -, akiket a mi Istenünk mérhetetlen szeretetének ajánlunk. A mi Atyánk ugyanis Krisztusának Neve és Szent Lelkének Országa által valósítja meg üdvözítő tervét javunkra és az egész világ javára.
I. „Szenteltessék meg a te neved”
2807. A „megszentelni” szót itt elsősorban nem annyira oksági értelemben kell értenünk (egyedül Isten szentel meg, tesz szentté), hanem inkább az értékelés értelmében: elismerni valaminek a szent voltát és annak megfelelően bánni vele. Így az imádásban ezt a kérést olykor dicséretnek és hálaadásnak értjük.[57] De Jézus ezt a kérést óhajtó módban tanította nekünk: kérés, vágy, várakozás, melyben Isten és ember összekapcsolódik. Már az első kérés bevisz bennünket az Ő istenségének legbelső misztériumába és emberiségünk üdvösségének drámájába. A kérés, hogy szenteltessék meg az Ő neve, belefoglal minket „abba a jóságos tervbe, melyet előre meghatározott” (Ef 1,9), „hogy szentek és feddhetetlenek legyünk az Ő színe előtt a szeretetben” (Ef 1,4).
2808. Isten üdvrendjének meghatározott pillanataiban kinyilatkoztatja Nevét, de úgy nyilatkoztatja ki, hogy végrehajtja a művét. Ez a mű azonban a javunkra és bennünk nem valósul meg másként, csak ha az Ő Neve a részünkről és bennünk megszenteltetik.
2809. Isten szentsége az Ő örök misztériumának megközelíthetetlen középpontja. Ami belőle a teremtésben és a történelemben megnyilvánul, azt az Írás dicsőségnek, fölsége ragyogásának nevezi.[58] Isten a maga „képére és hasonlatosságára” (Ter 1,26) teremtvén az embert, dicsőséggel koronázta.[59] Az ember azonban bűne miatt „nélkülözi Isten dicsőségét”.[60] Ezután Isten azzal mutatja meg a maga szentségét, hogy az embernek kinyilatkoztatja és ajándékozza a Nevét, annak érdekében, hogy helyreállítsa „Annak képmása szerint, aki teremtette őt” (Kol 3,10).
2810. Az Ábrahámnak tett ígéretben és az azt követő esküben[61] Isten kötelezi magát, anélkül hogy fölfedné a Nevét. Mózesnek kezdi kinyilatkoztatni,[62] és az egész nép szeme láttára nyilvánítja ki, amikor megmenti őket az egyiptomiaktól: „dicsőségesen (...) fölmagasztaltatott” (Kiv 15,1). A sinai Szövetség után ez a nép az „Övé”, és „szent (vagy „fölszentelt”, ami a héberben ugyanaz) népnek”[63] kell lennie, mert Isten Neve benne lakik.
2811. A nép azonban - bár a Szent Isten újra meg újra neki ajándékozza a szent Törvényt,[64] és az Úr az „Ő szent Nevéért” türelemmel cselekszik - elfordul Izrael Szentjétől, és beszennyezi az Ő szent Nevét a nemzetek között.[65] Ezért az ó Szövetség igazai, a szegények, akik visszatértek a fogságból, és a Próféták, az Ő nevének szenvedélyes szeretetétől lobogtak.
2812. Végül Jézusban a szent Isten Neve testben nyert kinyilatkoztatást és adatott számunkra, mint Üdvözítő:[66] az Ő mivolta, szava és áldozata nyilatkoztatta ki.[67] Ez az Ő papi imájának a szíve: „Szent Atyám, (...) értük szentelem magamat, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban” (Jn 17,19). Jézus, mivel a saját nevét „megszenteli”,[68] „kinyilvánítja” nekünk az Atya nevét.[69] Húsvétja végén az Atya olyan nevet ajándékoz neki, mely fölötte áll minden névnek: Jézus Úr az Atyaisten dicsőségére. [70]
2813. A keresztség vizében „megfürdetetté (...), megszenteltekké (...) és megigazultakká [lettünk] (...) az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelkében” (1Kor 6,11). Egész életünk folyamán a mi Atyánk „megszentelésre” (1Tesz 4,7) hív minket, s mivel Őbelőle vagyunk Krisztus Jézusban, „aki számunkra (...) megszenteléssé lett” (1Kor 1,30), az Ő dicsőségéről és a mi életünkről van szó, amikor az Ő Neve megszenteltetik bennünk és részünkről. Ezért olyan sürgető első kérésünk.
„Egyébként kitől szenteltethetne meg Isten, aki Ő maga szentel meg? Mivel azonban Ő mondta: „szentek legyetek, mert Én szent vagyok” (Lev 11,44), azt kérjük és azért könyörgünk, hogy mi, akik a keresztségben megszenteltettünk, megmaradjunk abban, amit elkezdtünk. És ezt napról napra kérjük; szükségünk van ugyanis a naponkénti megszentelésre, hogy akik naponta vétkezünk, a vétkeinktől az állandó megszenteléssel megtisztuljunk. (...) Azért imádkozunk, hogy ez a megszentelés megmaradjon bennünk.”[71]
2814. Egyszerre függ életünktől és imáinktól, hogy Isten Neve megszenteltetik-e a népek között:
„Azt kérjük, hogy Isten szentelje meg az Ő nevét, mely szentségével üdvözíti és megszenteli az egész teremtést. (...) Ez a név az, amely az elveszett világnak üdvösséget ad. De kérjük, hogy Isten Neve a mi cselekedetünkkel szenteltessék meg bennünk. Ha ugyanis helyesen cselekszünk, áldják az Isten nevét, ha rosszat teszünk, káromolják. Halljad, amint az Apostol mondja: »Miattatok káromolják Isten nevét a nemzetek között« (Róm 2,24).[72] Kérjük tehát, hogy amennyire szent Isten neve, annyira érdemeljük ki cselekedeteinkben az Ő szentségét.”[73]
„Amikor mondjuk: »Szenteltessék meg a te neved«, azt kérjük, hogy szenteltessék meg bennünk, akik Őbenne vagyunk, de a többiekben is, akikre Isten kegyelme még vár, hogy ennek a parancsnak is engedelmeskedjünk mindenkiért imádkozva, még ellenségeinkért is. Így tehát mellőzvén a kijelentést, amikor nem mondjuk: szenteltessék meg bennünk, azt mondjuk, hogy szenteltessék meg mindenkiben.”[74]
2815. Ez a mindent magában foglaló kérés Krisztus imádságával nyer meghallgatást, miként a további hat kérés is. Imádságunk a mi Atyánkhoz akkor a mi imádságunk, ha Jézus nevében mondjuk.[75] Jézus a maga papi imájában kéri: „Szent Atyám, tartsd meg őket a Nevedben, melyet nekem adtál” (Jn 17,11).
II. „Jöjjön el a te országod”
2816. Az Újszövetségben a „baszileia” szót lehet fordítani „királyság” (elvont fogalom), „ország” (konkrét fogalom) vagy „uralkodás” (cselekvés fogalma) értelemben. Számunkra elsősorban Isten országát jelenti/Isten országa előbb van, mint mi. A megtestesült Igében elközelgett, az egész evangélium hirdette, Krisztus halálában és föltámadásában eljött. Az utolsó vacsora óta Isten országa az Eucharisztiában is eljön, jelen van közöttünk. El fog jönni dicsőségben, amikor Krisztus visszaadja azt Atyjának.
„De lehet maga Krisztus is Isten országa, akinek eljövetelére naponta vágyódunk, és óhajtjuk, hogy gyorsan mutatkozzék meg. Mivel Ő a mi föltámadásunk, hiszen föltámadunk Őbenne, Őt magát is tekinthetjük Isten országának, mivel uralkodni fogunk Őbenne.”[76]
2817. Ez a „Marana tha” kérés a Lélek és a Menyasszony kiáltása: „Jöjj el, Úr Jézus!”
„Ha nem is állna ott az imádság elején az ország eljövetelének kérése, a későbbiek során kimondanánk, mert reményünk tárgya felé sietünk. Az oltár alatt türelmetlenül kiáltják a vértanú lelkek az Úrnak: »Meddig nem állsz bosszút vérünkért, Urunk, a föld lakóin?« (Jel 6,10). A világ végén ugyanis megtörténik a bosszúállás értük. Sőt, amilyen gyorsan lehet, Urunk, jöjjön el a te országod!”[77]
2818. Az Úr imájában elsősorban Isten országának végső, Krisztus visszatérésével történő eljöveteléről van szó.[78] De ez a vágy az Egyházat nem téríti el küldetésétől e világban, sőt még inkább kötelezi. Pünkösd óta ugyanis az ország eljövetele az Úr Lelkének a műve, „aki Krisztus művét folytatja a világban és minden megszentelést teljessé” tesz.[79]
2819. „Isten országa (...) igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). A végső idők, melyekben élünk, a Szentlélek kiáradásának ideje. Ezért folyik a végső harc a „test” és a Lélek között.[80]
„A tiszta lélek mondhatja bizalommal: »Jöjjön el a te országod«. Aki ugyanis meghallotta Pált, aki mondta: »Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben!« (Róm 6,12), és cselekedetben, gondolatban és beszédben megtisztult, az mondhatja Istennek: »Jöjjön el a te országod!«”[81]
2820. A Lélek szerint ítélve meg a dolgokat a keresztényeknek különbséget kell tenniük Isten országa növekedése valamint a kultúra és a társadalom - melyben élnek - haladása között. E különbségtétel nem szétválasztás. Az ember örök életre szóló meghívása nem elnyomja, hanem megerősíti kötelességét, hogy a Teremtőtől kapott erővel és eszközökkel az igazságosságért és a békéért[82] éljen ebben a világban.
2821. E kérést támogatja Jézus imádsága - mely az Eucharisztiában jelen van és hatékony -, és benne nyer meghallgatást;[83] gyümölcsét a boldogságok szerinti új életben termi meg.[84]
III. „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”
2822. A mi Atyánk akarata az, hogy „minden ember (...) üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,3-4). „Türelmes (...), mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen” (2Pt 3,9).[85] Az Ő minden egyebet összefoglaló parancsa, ami az Ő egész akaratát is kifejezi számunkra, az, hogy szeressük egymást, ahogy Ő szeretett minket.[86]
2823. Isten „tudtunkra adta akaratának titkát, azt az őbenne előre meghatározott jóságos tervet (...), hogy Krisztusban mint Főben újraegyesít mindent (...). Igen, mi is őbenne nyertük el az örökséget, annak végzéséből, aki mindent szabad elhatározása szerint tesz.” (Ef 1,9-11) Azt kérjük sürgetően, hogy ez a jóságos terv valósuljon meg a földön, ahogy a mennyben már megvalósult.
2824. Az Atya akarata Krisztusban, mégpedig emberi akarata által tökéletesen és egyszer s mindenkorra beteljesedett. Jézus, amikor belép e világba, mondja: „Íme, eljövök (...), hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat” (Zsid 10,7).[87] Egyedül Jézus mondhatja: „Én mindig azt teszem, ami Neki tetszik” (Jn 8,29). Halálküzdelmének imádságában teljesen beleegyezik ebbe az akaratba: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied!” (Lk 22,42).[88] Íme, ezért „adta oda önmagát [Jézus] a mi bűneinkért (...) Isten akarata szerint” (Gal 1,4). „Ebben az akaratban szentelődtünk meg Jézus Krisztus testének föláldozása által” (Zsid 10,10).
2825. Jézus, „jóllehet ő volt a Fiú, az engedelmességet azokból tanulta meg, amiket elszenvedett” (Zsid 5,8). Mennyivel inkább érvényes ez ránk, teremtményekre és bűnösökre, akik Őbenne fogadott gyermekek lettünk. Atyánktól azt kérjük, hogy akaratunkat egyesítse Fia akaratával, hogy az Ő akaratát, a világnak életet adó üdvözítő tervét teljesítsük. Erre gyökerében teljesen képtelenek vagyunk, de Jézussal egyesülve és az Ő Lelkének erejével át tudjuk adni akaratunkat az Atyának, és el tudjuk határozni magunkat arra, hogy azt választjuk, amit az Ő Fia mindig választott: azt tenni, ami az Atyának tetszik.[89]
Hozzá ragaszkodva „egy lélek lehetünk Ővele, és így megérthetjük az Ő akaratát, hogy amilyen tökéletesen megvalósul a mennyben, úgy valósuljon meg ez az akarat itt a földön is”.[90]
„Látod-e, hogyan tanít [Jézus Krisztus] arra, hogy szerényen cselekedjünk, megmutatván, hogy az erény nem csak a mi törekvésünktől, hanem a mennyei kegyelemtől is függ? Ugyanígy mindegyikünknek, akik imádkozunk, megparancsolta, hogy viseljük az egész földkerekség gondját. Ugyanis nem azt mondta: »legyen meg a te akaratod« bennem vagy bennetek, hanem a földön mindenütt, hogy a tévedést kigyomlálják és elültessék az igazságot, zárjanak ki minden gonoszságot és térjen vissza az erény, és az akarat teljesítése tekintetében már ne legyen különbség az ég és a föld között.”[91]
2826. Az imádság által föl tudjuk ismerni, hogy mi az Isten akarata,[92] és elnyerhetjük a teljesítéséhez szükséges türelmet.[93] Jézus tanítja nekünk, hogy a mennyek országába nem szavakkal lépünk be, hanem megtéve „az én Atyám akaratát, aki a mennyekben van” (Mt 7,21).
2827. „Ha valaki megteszi Isten akaratát, azt meghallgatja” (Jn 9,31).[94] Ilyen nagy hatalma van az Egyház Urának nevében mondott imádságának, főként az Eucharisztiában; ez ugyanis közbenjáró közösség Isten szentséges Anyjával[95] és az összes szentekkel együtt, akik „kedvesek” voltak az Úrnak, mert egyedül az Ő akaratát akarták teljesíteni:
„Az sem tér el az igazságtól, ha úgy fogjuk föl: a »legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is« kérést, hogy miként a mi Urunk Jézus Krisztusban, úgy az Egyházban is: miként a férfiban, aki az Atya akaratát teljesítette, úgy a nőben is, aki eljegyeztetett vele.”[96]
IV. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”
2828. „Add meg nekünk”: milyen szép a gyermekek bizalma, akik mindent Atyjuktól várnak: aki „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45), és minden élőnek „eledelt ad a maga idejében” (Zsolt 104,27). Jézus ezt a kérést tanítja nekünk: ez valójában dicsőíti a mi Atyánkat, mert elismeri, hogy Ő mennyire jó minden jóság fölött.
2829. Az „add meg nekünk” a Szövetség kifejezése is: mi az Övé vagyunk és Ő a miénk, értünk van. De a „nekünk” Istent az összes ember Atyjának is elismeri, és mindenkiért kérjük Őt, szolidárisan szükségleteikkel és fájdalmaikkal.
2830. „Kenyerünket”. Lehetetlen, hogy az Atya, aki nekünk életet ad, ne adná az élethez szükséges eledelt és minden „megfelelő” anyagi és lelkit jót hozzá! A Hegyi Beszédben Jézus ezt a gyermeki bizalmat sürgeti, mely együttműködik a mi Atyánk gondviselésével.[97] Egyáltalán nem tesz tétlenné,[98] hanem azt akarja, hogy megszabaduljunk minden szorongó nyugtalanságtól és aggodalmaskodástól. Isten fiainak gyermeki ráhagyatkozása ilyen:
„Az Isten országát és igazságát keresőknek azt ígéri, hogy minden megadatik nekik hozzá: mivel ugyanis Istené minden, semmije nem hiányzik annak, aki Istent magáénak mondja, ha ő maga nem hiányzik Istennek.”[99]
2831. De azok jelenléte, akik a kenyér hiánya miatt éheznek, e kérés más mélységét nyitja meg. Az éhség drámája a világban az igazságban imádkozó keresztényeket arra hívja , hogy hatékony felelősséget vállaljanak testvéreikért, mind egyéni eljárásukban, mind az emberi családdal való szolidaritásban. Az Úr imádságának e kérése nem választható el sem a szegény Lázárról,[100] sem az utolsó ítéletről szóló példabeszédektől.[101]
2832. Mint kovász a tésztában, úgy kell áthatnia az Ország újdonságának Krisztus Lelkével a földet.[102] Ennek abban kell megnyilvánulnia, hogy az igazságosság érvényesül a személyes és társadalmi, gazdasági és nemzetközi kapcsolatokban, nem feledve, hogy igazságos struktúra lehetetlen olyan emberek nélkül, akik igazak akarnak lenni.
2833. A „mi” kenyerünkről van szó: az „egy”-ről „sokaknak”. A boldogságok szegénysége a megosztás erénye: arra szólít föl, hogy az anyagi és lelki javakat adjuk tovább és osszuk meg, nem kényszerből, hanem szeretetből, hogy egyesek bősége segítsen mások ínségén.[103]
2834. „Imádkozzál és dolgozzál!” [104] „Úgy imádkozzatok, mintha az egész Istentől függene, és úgy dolgozzatok, mintha az egész tőletek függene.”[105] Munkánk végeztével az eledel a mi Atyánk ajándéka marad; jó dolog Tőle kérni és hálát adni Neki érte. Ez az asztali áldás értelme a keresztény családban.
2835. Ez a kérés és a vele járó felelősség egy másik éhségre is érvényes, amitől elpusztulnak az emberek: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely Isten ajkáról származik” (Mt 4,4),[106] azaz az Ő Igéjével és az Ő Lelkével. A keresztényeknek minden erővel azon kell lenniük, hogy „a szegényeknek hirdessék az evangéliumot”. Ugyanis vannak, akik éhséget éheznek a földön, „nem kenyérre éheznek, nem a vízre szomjaznak, hanem az Úr igéjét akarják hallani” (Ám 8,11). Emiatt e negyedik kérés sajátosan keresztény értelme az élet Kenyerére vonatkozik: Isten igéjére, melyet a hitben kell fogadnunk, és Krisztus Testére, melyet az Eucharisztiában veszünk magunkhoz.[107]
2836. A „ma” a bizalom kifejezése is. Az Úr tanítja ezt;[108] a mi vakmerőségünk ezt nem találhatta ki. Mivel elsősorban az Ő igéjéről és az Ő Fiának Testéről van szó, ez a „ma” nemcsak a mi halandó időnké: Isten „mai napja”:
„Ha naponta veszed, számodra naponta »ma« van. Ha a ma számodra Krisztus, akkor számodra naponta föltámad. Hogyan? »Az én Fiam vagy te, én ma szültelek téged« (Zsolt 2,7). Tehát akkor van »ma«, amikor Krisztus föltámad.”[109]
2837. „Mindennapi”. Az Újszövetség a görög „epioúszion” ('mindennapi') szót másutt nem használja. Kronológiai értelemben pedagógiai célzatú megismétlése a „ma” szónak,[110] hogy megerősítsen a „kivétel nélküli” bizalomban. Minőségi értelemben azt jelenti, ami az élethez szükséges, tágabban a fönnmaradáshoz elegendő javakat.[111] Szó szerint (epioúszion = lényeg fölötti) közvetlenül az élet kenyerét, Krisztus Testét és „a halhatatlanság orvosságát”[112] jelenti, mely nélkül nincs bennünk élet.[113] Végül ha az előző szóval összekapcsoljuk, nyilvánvaló a mennyei értelem: a „nap”, melyről itt szó van, az Úr napja, az Ország lakomájának napja, melyet az Eucharisztiában, az eljövendő ország kóstolójában elővételezünk. Emiatt kell az eucharisztikus liturgiát „minden nap” ünnepelni.
„Az Eucharisztia tehát mindennapi kenyerünk (...). Az erő ugyanis, amit jelent, az egység, hogy az Ő testébe beépítve, tagjaivá válva az legyünk, amit magunkhoz veszünk. (...) És hogy az Egyházban naponta olvasmányokat hallgattok, az mindennapi kenyér; az is, hogy himnuszokat hallgattok és mondotok, mindennapi kenyér. Ezek ugyanis szükségesek zarándokutunkhoz.”[114]
A mennyei Atya buzdít bennünket, hogy mint mennyei gyermekek kérjük a mennyei Kenyeret.[115] Krisztus „a kenyér, akit elvetettek a szűzben, megkelt a testben, megdagasztottak a szenvedésben, megsütöttek a sír kemencéjében, föltálalják a templomokban, leteszik az oltárokra, és Ő maga szolgálja föl a híveknek naponta mint mennyei eledelt”.[116]
V. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”
2838. Ez a kérés csodálkozást vált ki. Ha a mondatnak csak az első feléről volna szó - „bocsásd meg a mi vétkeinket” - az Úr imádságának első három kérésében bennfoglaltan benne lehetne, mert Krisztus áldozata a „bűnök bocsánatára” van. A mondat második fele szerint azonban kérésünk csak akkor nyer meghallgatást, ha előbb megfelelünk egy követelménynek. Kérésünk a jövőre irányul, válaszunknak meg kell előznie; egy szó köti össze a kettőt: „miképpen”.
„BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET”.
2839. Merész bizalommal kezdtünk imádkozni a mi Atyánkhoz. Kérve Tőle, hogy szenteltessék meg az Ő Neve, azt kértük, hogy egyre inkább megszentelődjünk. Jóllehet magunkra öltöttük a keresztségi ruhát, utána is vétkezünk és elfordulunk Istentől. Most ebben az új kérésben hozzá fordulunk, mint a tékozló fiú,[117] és bűnösnek valljuk magunkat előtte, mint a vámos.[118] Kérésünk „gyónással” kezdődik, mellyel egyszerre valljuk meg nyomorúságunkat és az Ő irgalmasságát. Erős a reményünk, mert az Ő Fiában „van megváltásunk és bűneink bocsánata” (Kol 1,14).[119] Megbocsátásának hatékony és biztos jelét Egyházának szentségeiben találjuk meg.[120]
2840. Márpedig - és ez félelmetes dolog - az irgalmasság e folyama nem tud a szívünkbe hatolni, amíg meg nem bocsátunk azoknak, akik minket megbántottak. A szeretet, miként Krisztus Teste is, oszthatatlan: nem tudjuk szeretni Istent, akit nem látunk, ha a testvért és a nővért, akiket látunk, nem szeretjük.[121] A szívünk, ha megtagadja a megbocsátást fivéreinktől és nővéreinktől, bezárul és keménysége áthatolhatatlanná teszi az Atya irgalmas szeretete számára; bűneink megvallásában szívünk megnyílik az Ő kegyelme előtt.
2841. Ez a kérés oly fontos, hogy az egyetlen, amire az Úr visszatér és amit a Hegyi Beszédben részletez.[122] A Szövetség misztériumának e főbenjáró követelménye az ember számára lehetetlen. „Istennél azonban minden lehetséges” (Mt 19,26).
„...MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK”
2842. Ez a „miképpen (=miként)” nemcsak itt fordul elő Jézus tanításában: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). „Legyetek irgalmasok, miként a ti Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). „Új parancsot adok nektek, szeressétek egymást, miként én szerettelek titeket” (Jn 13,34). Az Úr parancsának megtartása lehetetlen, ha az isteni példa kívülről történő utánzásáról van szó. Itt azonban a mi Istenünk szentségében, irgalmasságában és szeretetében eleven és a „szív mélyéből” fakadó részesedésről van szó. Egyedül a Lélek, akiből „élünk” (Gal 5,25), tud minket olyan érzületűekké tenni, mint amilyen Jézus Krisztusban volt.[123] Így lehetővé válik a megbocsátás egysége, „megbocsátván egymásnak, miként Isten is megbocsátott nekünk Krisztusban” (Ef 4,32).
2843. Így megelevenednek az Úr szavai a megbocsátásról, arról a szeretetről, mely mindvégig szeret.[124] Az irgalmatlan szolga példabeszéde, mely megkoronázza az Úr tanítását az egyházi közösségről,[125] e szavakkal végződik: „Ugyanígy tesz mennyei Atyám veletek, ha mindegyiktek meg nem bocsát teljes szívéből a testvérének”. Ugyanis itt, a „szív mélyében” köttetik meg és oldatik föl minden. Nem áll hatalmunkban a bántást többé nem érezni és elfelejteni; de a szív, amely fölajánlja magát a Szentléleknek, a sebet együttérzéssé alakítja át, és megtisztítja az emlékezetet azáltal, hogy a bántást közbenjárássá változtatja.
2844. A keresztény ima elmegy az ellenségeknek való megbocsátásig.[126] Mesteréhez hasonlóvá téve átalakítja a tanítványt. A megbocsátás a keresztény imádság egyik csúcspontja; az imádság ajándékát csak az isteni részvéthez hasonló szívbe lehet befogadni. A megbocsátás azt is tanúsítja, hogy a szeretet a mi világunkban erősebb, mint a bűn. A tegnapi és a mai vértanúk ezt a tanúságot teszik Jézus mellett. A megbocsátás az Isten gyermekeinek Atyjukkal[127] és az embereknek egymással való kiengesztelődésének alapvető föltétele.[128]
2845. E lényegileg isteni megbocsátásnak nincs sem határa, sem mértéke.[129] Amikor „bántásokról” van szó (Lk 11,4 szerint „bűnökről”, Mt 6,12 szerint „adósságokról”), valójában valamennyien adósok vagyunk: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek” (Róm 13,8). A Szentháromság közössége a forrása és mértéke minden kapcsolat igazságának.[130] Az imádságban, elsősorban az Eucharisztiában válik ez életté.[131]
„Isten nem fogadja el az ellenségeskedő emberek áldozatát, és elküldi őket az oltártól, hogy előbb béküljenek ki testvérükkel, hogy utána békülékeny kéréseik Istennél is békét találjanak. Isten előtt a legnagyobb áldozat a békénk és testvéri egyetértésünk, és az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből egyesült nép.”[132]
VI. „Ne vígy minket kísértésbe”
2846. Ez a kérés az előzőnek a gyökerét érinti, mert bűneink a kísértésbe való beleegyezés gyümölcsei. Atyánkat arra kérjük, hogy ne „vigyen” minket kísértésbe. Nehéz a görög kifejezést egy szóval lefordítani, mert azt jelenti, „ne hagyj minket kísértésbe jutni”,[133] vagy: „ne engedd, hogy engedjünk a kísértésnek”. „Istent ugyanis nem lehet rosszra kísérteni, és Ő sem kísért senkit” (Jak 1,13), épp ellenkezőleg, meg akar szabadítani minket a kísértéstől. Arra kérjük, ne engedjen olyan útra lépni, mely bűnbe vezet. A „test és a Lélek” közötti harcban élünk. E kérés a megkülönböztetés és az erő Lelkéért könyörög.
2847. A Szentlélek segítségével különbséget tudunk tenni a belső ember fejlődéséhez szükséges[134] és kipróbált erényre irányuló[135] próbatét, illetve a bűnbe és a halálba vezető kísértés között.[136] Különbséget kell tennünk a „megkísértettség” és a „kísértésbe való beleegyezés” között is. Végül a megkülönböztetés erénye föltárja a kísértés hazugságát: tárgya látszólag „jó (...), szemre szép és kívánatos” (Ter 3,6), valójában azonban gyümölcse a halál.
„Isten azt sem akarja, hogy a jót valaki kényszerrel kapja, hanem önként (...). Egyébként az a kísértés haszna. Istenen kívül ugyanis mindenki elől rejtve van, még önmagunk előtt is, hogy mi mindent hordozunk a lelkünkben; de ezek a kísértés révén nyilvánvalóvá válnak, hogy továbbra már ne legyen titok, milyenek vagyunk, hanem megismervén, kik vagyunk, amennyiben akarjuk, érezzük nyomorúságainkat, és adjunk hálát a jókért, melyek a kísértés által mutatkoztak meg nekünk.”[137]
2848. „Nem vitetni a kísértésbe” magában foglalja a szív döntését: „Mert ahol a kincsed, ott a szíved is. (...) Senki sem szolgálhat két úrnak.” (Mt 6,21-24) „Ha a Lélekből élünk, a Lélek szerint is kell járnunk” (Gal 5,25). Ebben a Szentlélekkel való „egyetértésben” az Atya erőt ad nekünk. „Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10,13)
2849. E küzdelem és győzelem csak imádsággal lehetséges. Jézus kezdettől fogva[138] halálküzdelmének végső harcáig[139] az imádság által legyőzője a Kísértőnek. A mi Atyánkhoz intézett jelen kérésben Krisztus összekapcsol minket a maga harcával és halálküzdelmével. Az Ő virrasztásával közösségben virrasztó szív az evangéliumokban nyomatékosan szerepel.[140] A virrasztás a „szív őrsége” és Jézus kéri az Ő Atyját, hogy őrizzen meg minket az Ő nevében.[141] A Szentlélek szüntelenül próbál ébreszteni minket erre a virrasztásra.[142] E kérés földi harcunk utolsó kísértésével kapcsolatban nyeri el drámai jelentését; ekkor a végső állhatatosságot kéri. „Íme, én úgy jövök el, mint a tolvaj. Boldog, aki virraszt.” (Jel 16,15)
VII. „De szabadíts meg a Gonosztól”
2850. A mi Atyánkhoz intézett utolsó kérésünk Jézus imádságában is szerepel: „Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a Gonosztól” (Jn 17,15). Ez ránk vonatkozik, mindannyiunkra személy szerint, de mindig „mi” vagyunk, akik imádkozunk, közösségben az egész Egyházzal és az egész emberi család megszabadulásáért. Az Úr imádsága állandóan kitár bennünket az üdvrend dimenziói felé. Kölcsönös összetartozásunk a bűn és a halál drámájában Krisztus Testén belül szolidaritássá, a „szentek közösségévé” változik.[143]
2851. Ebben a kérésben a Gonosz nem valami elvont fogalom, hanem személyt jelent, a Sátánt, a Gonoszt jelenti, az angyalt, aki szembeszegül Istennel. „Ördög”, a görögben dia-bolosz, az, aki „keresztbe fekszik” Isten terve és a Krisztusban beteljesedett „üdvözítő mű” útjában.
2852. „Gyilkos (...) kezdettől fogva (...), hazug és a hazugság atyja” (Jn 8,44), „Sátán, aki félrevezeti az egész földkerekséget” (Jel 12,9), ő az, aki miatt a bűn és a halál belépett a világba, s akinek végső veresége által az egész teremtés „meg fog szabadulni a bűn és a halál romlásától”.[144] „Tudjuk, hogy mindaz, aki Istenből született, nem vétkezik, hanem az, aki Istenből Született, megőrzi őt, és a Gonosz nem érinti. Tudjuk, hogy Istenből valók vagyunk, és az egész világ a Gonoszban van” (1Jn 5,18-19):
„Az Úr pedig, aki elvette bűneiteket és megbocsátotta vétkeiteket, elég hatalmas ahhoz, hogy megóvjon és megőrizzen titeket a támadó Ördög cselvetései ellen, hogy ne ártson nektek az ellenség, aki a bűnt szokta gerjeszteni. De aki Istenre bízza magát, nem fél az Ördögtől. »Ha ugyanis Isten velünk, ki ellenünk?« (Róm 8,31).”[145]
2853. Az „e világ fejedelme”[146] fölötti győzelem egyszer s mindenkorra megszületett abban az Órában, amelyben Jézus szabadon halálra adta önmagát, hogy életét ajándékozza nekünk. Ekkor van e világ ítélete, és ekkor „vettetik ki” e világ fejedelme.[147] Ő „vette üldözőbe az Asszonyt” (Jel 12,13),[148] de nem érte el: az új „Éva” a Szentlélek „kegyelmével teljes”, megőriztetik a bűntől és a halál romlásától (Isten szent Anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának szeplőtelen fogantatása és mennybevitele). „A sárkány haragra lobbant az asszony ellen, és harcba szállt többi gyermekével” (Jel 12,17). Ezért imádkozza a Lélek és az Egyház: „Jöjj el, Uram Jézus” (Jel 22,17.20), mert az Ő eljövetele fog megszabadítani minket a Gonosztól.
2854. Amikor azt kérjük, hogy szabaduljunk meg a Gonosztól, azt is kérjük, hogy szabaduljunk meg minden múlt, jelen és jövő rossztól, melynek ő a szerzője vagy ösztökélője. Ebben az utolsó kérésben az Egyház a világ minden nyomorúságát az Atya elé viszi. Az emberi nemet myomorgató rosszaktól való szabadulással együtt kérjük a béke drága ajándékát és az állhatatosság kegyelmét Krisztus visszajövetelének várásában. Az Egyház így imádkozva a hit alázatával elővételezi minden ember és minden dolog újraösszefoglalását Abban, akinél „a halál és az alvilág kulcsa van” (Jel 1,8), „aki van, és aki volt, és aki eljövendő, a Mindenható” (Jel 1,8).[149]
„Szabadíts meg, kérünk, Urunk, minden gonosztól, adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból mindenkor bűn és baj nélkül éljünk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét.”[150]
ZÁRÓ DOXOLÓGIA
2855. A „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség” záró doxológia bennfoglalt értelemmel megismétli a mi Atyánkhoz intézett első három kérést: Nevének megdicsőítését, Országának eljövetelét és üdvözítő akaratának hatalmát. Ez az ismétlés azonban az imádás és a hálaadás formájában történik, mint a mennyei liturgiában.[151] E világ fejedelme hazug módon magának tulajdonította a királyság, a hatalom és a dicsőség e hármas titulusát;[152] az Úr Krisztus azonban visszaadja ezeket Atyjának és a mi Atyánknak mindaddig, amíg át nem adja Neki az Országot, amikor az üdvösség misztériuma végleg beteljesedik és Isten lesz minden mindenben.[153]
2856. „Az imádság végén azt mondod: »Amen«, ezzel az Amen-nal, mely azt jelenti: »úgy legyen!«,[154] megpecsételed mindazt, amit ez az Istentől kapott imádság tartalmaz.”[155]
Összefoglalás
2857. A „Miatyánk” imádságban az első három kérés tárgya az Atya dicsősége: a Név megszentelése, az Ország eljövetele és isteni akaratának teljesedése. A másik négy kérés vágyainkat tárja az Atya elé: e kérések életünk táplálására, bűntől való gyógyítására, illetve a Jónak a Rossz fölötti győzelméért vívott küzdelmünkre vonatkoznak.
2858. Amikor azt kérjük: „Szenteltessék meg a te Neved”, belépünk Isten tervébe, ami arra vonatkozik, hogy megszenteltessék az Ő - Mózesnek, majd Jézusban kinyilatkoztatott - Neve részünkről és mibennünk éppúgy, mint minden népben és minden egyes emberben.
2859. A második kéréssel az Egyház elsősorban Krisztus visszatérésére és Isten országa végső eljövetelére tekint. Azért is imádkozik, hogy Isten országa életünk „mai napján” gyarapodjék.
2860. A harmadik kérésben arra kérjük Atyánkat, hogy akaratunkat kapcsolja össze Fia akaratával, hogy üdvözítő terve a világ életében megvalósuljon.
2861. Amikor a negyedik kérésben azt msondjuk - közösségben testvéreinkkel -, „add meg nekünk”, gyermeki bizalmunkat fejezzük ki mennyei Atyánk iránt. A „mindennapi kenyerünket” az élet fenntartásához szükséges táplálékot és az Élet Kenyerét is jelenti: Isten Igéjét és Krisztus Testét. Isten „mai napján” fogadjuk mint elengedhetetlenül szükséges, az Ország lakomájának lényeg fölötti (super-substantialis) táplálékát, amit az Eucharisztia elővételez.
2862. Az ötödik kérés Isten irgalmát kéri megbántásainkért, ami azonban nem tud szívünkbe hatolni, ha meg nem tanulunk Krisztus példája szerint és az Ő segítségével megbocsátani ellenségeinknek.
2863. Amikor azt mondjuk: ne vigy minket a kísértésbe, kérjük Istent, ne engedjen olyan útra térnünk, mely bűnbe visz. Ez a kérés a megkülönböztetés és az erő lelkét esdi; könyörög a virrasztás kegyelméért és a végső állhatatosságért.
2864. Az utolsó kérésben - „de szabadíts meg a Gonosztól” - a keresztény ember az Egyházzal együtt imádkozik Istenhez, hogy nyilvánítsa ki a Krisztus által már elért győzelmet „e világ fejedelme”, a Sátán, az angyal fölött, aki személy szerint szembeszegül Istennel és az Ő üdvözítő tervével.
2865. A záró „Amen”-nal, „Fiat”-unkkal a hét kérésre mondjuk: „Úgy legyen...”.
Jegyzetek:
[1] Vö. Lk 11,2-4.
[2] Vö. Mt 6,9-13.
[3] Didakhé 8, 2: SC 248, 174 (Funk: Patres Apostolici 1, 20).
[4] Constitutiones Apostolicae 7, 24, 1: SC 336, 174 (Funk: Didascalia et Constitutiones Apostolorum 1, 410).
[5] Vö. Ritus Communionis [Embolismus]: Missale Romanum, 1970, 472.
[6] Vö. Tit 2,13.
[7] Tertullianus: De Oratione 1, 6: CCL 1, 258 (PL 1, 1255).
[8] Tertullianus: De Oratione 10: CCL 1, 263 (PL 1, 1268-69).
[9] Szent Ágoston: Epistula 130, 12, 22: CSEL 44, 66 (PL 33, 502).
[10] Vö. Lk 24,44.
[11] Vö. Mt 5-7.
[12] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae II-II, 83, 9.
[13] Vö. Jn 17,7.
[14] Vö. Mt 6,7; 1Kir 18,26-29.
[15] Didakhé 8, 3: SC 248, 174 (Funk: Patres Apostolici 1, 20).
[16] Aranyszájú Szent János: In Matthaeum homilia 19, 4: PG 57, 278.
[17] Vö. 1Pt 2,1-10.
[18] Vö. Kol 3,4.
[19] Tertullianus: De Oratione 1, 6: CCL 1, 258 (PL 1, 1255).
[20] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae II-II, 83, 9.
[21] Krizolog Szent Péter: Sermo 71, 3: CCL 24A, 425 (PL 52, 401).
[22] Vö. Ef 3,12; Zsid 3,6; 4,16; 10,19; 1Jn 2,28; 3,21; 5,14.
[23] Tertullianus: De oratione 3, 1: CCL 1, 258, 259 (PL 1, 1257)
[24] Vö. Jn 1,1.
[25] Vö. 1Jn 5,1.
[26] Vö. 1Jn 1,3.
[27] Jeruzsálemi Szent Cirill: Catecheses mystagogicae 3, 1: SC 126, 120 (PG 33, 1088).
[28] Szent Ciprián: De dominica Oratione 9: CCL 3A, 94 (PL 4, 541).
[29] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[30] Szent Ambrus: De sacramentis 5, 19: CSEL 73, 66 (PL 16, 450)
[31] Szent Ciprián: De dominica Oratione 11: CCL 3A, 96 (PL 4, 543).
[32] Aranyszájú Szent János: De angusta porta et in Orationem Dominicam 3: PG 51, 44.
[33] Nisszai Szent Gergely: Homiliae in Orationem dominicam 2: Gregorii Nysseni opera. Kiad. W. Jaeger-H. Langerbeck. 7/2. köt. (Leiden, 1992), 30. (PG 44, 1148)
[34] Szent Johannes Cassianus: Conlatio 9, 18, 1: CSEL 13, 265-266 (PL 49, 788).
[35] Szent Ágoston: De sermone Domini in monte 2, 4, 16: CCL 35, 106 (PL 34, 1276)
[36] Vö. Oz 2,21-22; 6,1-6.
[37] Vö. Jn 1,17.
[38] Vö. 1Jn 5,1; Jn 3,5.
[39] Vö. Ef 4,4-6.
[40] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat 8, 22.
[41] Vö. Mt 5,23-24; 6,14-15.
[42] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 5.
[43] Vö. Jn 11,52.
[44] Szent Ágoston: De sermone Domini in monte 2, 5, 18: CCL 35, 108-109 (PL 34, 1277).
[45] Jeruzsálemi Szent Cirill: Catecheses mystagogicae 5, 11: SC 126, 160 (PG 33, 1117).
[46] Vö. Ter 3.
[47] Vö. Jer 3,19-4,1a; Lk 15,18.21.
[48] Vö. Iz 45,8; Zsolt 85,12.
[49] Vö. Jn 12,32; 14,2-3; 16,28; 20,17; Ef 4,9-10; Zsid 1,3; 2,13.
[50] Vö. Ef 2,6.
[51] Vö. Kol 3,3.
[52] Vö. Fil 3,20; Zsid 13,14.
[53] Diognétoszhoz írt levél 5, 8-9: SC 33, 62-64 (Funk 1, 398).
[54] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[55] Vö. Lk 22,15; 12,50.
[56] Vö. 1Kor 15,28.
[57] Vö. Zsolt 111,9; Lk 1,49.
[58] Vö. Zsolt 8; Iz 6,3.
[59] Vö. Zsolt 8,6.
[60] Vö. Róm 3,23.
[61] Vö. Zsid 6,13.
[62] Vö. Kiv 3,14.
[63] Vö. Kiv 19,5-6.
[64] Vö. Lev 19,2: „Szentek legyetek, mert Én, a ti Uratok, Istenetek szent vagyok.”
[65] Vö. Kiv 20; 36.
[66] Vö. Mt 1,21; Lk 1,31.
[67] Vö. Jn 8,28; 17,8; 17,17-19.
[68] Vö. Ez 20,39; 36,20-21.
[69] Vö. Jn 17,6.
[70] Vö. Fil 2,9-11.
[71] Szent Ciprián: De dominica Oratione 12: CCL 3A, 96-97 (PL 4, 544).
[72] Vö. Ez 36,20-22.
[73] Krizolog Szent Péter: Sermo 71, 4: CCL 24A, 425 (PL 52, 402).
[74] Tertullianus: De oratione 3, 4: CCL 1, 259 (PL 1, 1259).
[75] Vö. Jn 14,13; 15,16; 16,24.26.
[76] Szent Ciprián: De dominica Oratione 13: CCL 3A, 97 (PL 4, 545).
[77] Tertullianus: De oratione 5, 2, 4: CCL 1, 260 (PL 1, 1261-62).
[78] Vö. Tit 2,13.
[79] A szentmise IV. kánonja. Missale Romanum, 1970, 468.
[80] Vö. Gal 5,16-25.
[81] Jeruzsálemi Szent Cirill: Catecheses mystagogicae 5, 13: SC 126, 162 (PG 33, 1120).
[82] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22, 32, 39, 45; VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 31.
[83] Vö. Jn 17,17-20.
[84] Vö. Mt 5,13-16; 6,24; 7,12-13.
[85] Vö. Mt 18,14.
[86] Vö. Jn 13,34; Lk 10,25-37.
[87] Vö. Zsolt 40,8-9.
[88] Vö. Jn 4,34; 5,30; 6,38.
[89] Vö. Jn 8,29.
[90] Órigenész: De oratione 26, 3: GCS 3, 361 (PG 11, 501).
[91] Aranyszájú Szent János: In Matthaeum homilia 19, 5: PG 57. 280.
[92] Vö. Róm 12,2; Ef 5,17.
[93] Vö. Zsid 10,36.
[94] Vö. 1Jn 5,14.
[95] Vö. Lk 1,38.49.
[96] Szent Ágoston: De sermone Domini in monte 2, 6, 24: CCL 35, 113 (PL 34, 1279)
[97] Vö. Mt 6,25-34.
[98] Vö. 2Tesz 3,6-13.
[99] Szent Ciprián: De dominica Oratione 21: CCL 3A, 103 (PL 4, 551)
[100] Vö. Lk 16,19-31.
[101] Vö. Mt 25,31-46.
[102] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Apostolicam actuositatem határozat, 5.
[103] Vö. 2Kor 8,1-15.
[104] A bencés hagyományból. Vö. Szent Benedek: Regula 20, 48: CSEL 75, 75; 114 (PL 66, 479; 703).
[105] Loyolai Szent Ignácnak tulajdonított mondás; vö. Petrus de Ribadeneyra: Tractatus de modo gubernandi sancti Ignatii 6, 14: MHSI 85, 631.
[106] Vö. MTörv 8,3.
[107] Vö. Jn 6,26-58.
[108] Vö. Mt 6,34; Kiv 16,19.
[109] Szent Ambrus: De sacramentis 5, 26: CSEL 73, 70 (PL 16, 453).
[110] Vö. Kiv 16,19-21.
[111] Vö. 1Tim 6,8.
[112] Vö. Antiochiai Szent Ignác: Efezusiakhoz írt levél 20, 2: SC 10bis, 76 (Funk 1, 230).
[113] Vö. Jn 6,53-56.
[114] Szent Ágoston: Sermo 57, 7, 7: PL 38, 389-390.
[115] Vö. Jn 6,51.
[116] Krizolog Szent Péter: Sermo 67,7: CCL 24A, 404, 405 (PL 52, 402).
[117] Vö. Lk 15,11-32.
[118] Vö. Lk 18,13.
[119] Vö. Ef 1,7.
[120] Vö. Mt 26,28; Jn 20,23.
[121] Vö. 1Jn 4,20.
[122] Vö. Mt 5,23-34; 6,14-15; Mk 11,25.
[123] Vö. Fil 2,1.5.
[124] Vö. Jn 13,1.
[125] Vö. Mt 18,23-35.
[126] Vö. Mt 5,43-44.
[127] II. János Pál pápa: Dives in misericordia enciklika, 14.
[128] Vö. 2Kor 5,18-21.
[129] Vö. Mt 18,21-22; Lk 17,3-4.
[130] Vö. 1Jn 3,19-24.
[131] Vö. Mt 5,23-24.
[132] Szent Ciprián: De dominica Oratione 23: CCL 3A, 105 (PL 4, 535, 536).
[133] Vö. Mt 26,41.
[134] Vö. Lk 8,13-15; ApCsel 14,22; 2Tim 3,12.
[135] Vö. Róm 5,3-5.
[136] Vö. Jak 1,14-15.
[137] Órigenész: De oratione 29, 15. 17: GCS 3, 390-391 (PG 11, 541, 544).
[138] Vö. Mt 4,1-11.
[139] Vö. Mt 26,36-44.
[140] Vö. Mk 13,9.23.33-37; 14,38; Lk 12,35-40.
[141] Vö. Jn 17,11.
[142] Vö. 1Kor 16,13; Kol 4,2; 1Tesz 5,6; 1Pt 5,8.
[143] Vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et poenitentia apostoli buzdítás, 16.
[144] A szentmise 4. kánonja. Missale Romanum, 1970, 471.
[145] Szent Ambrus: De sacramentis 5, 30: CSEL 73, 71-72 (PL 16, 454).
[146] Vö. Jn 14,30.
[147] Vö. Jn 12,31; Jel 12,11.
[148] Vö. Jel 12,13-16.
[149] Vö. Jel 1,4.
[150] Szentmise, a szentáldozás szertartása [embolizmus]. Missale Romanum, 1970, 472.
[151] Vö. Jel 1,6; 4,11; 5,13.
[152] Vö. Lk 4,5-6.
[153] Vö. 1Kor 15,24-28.
[154] Vö. Lk 1,38.
[155] Jeruzsálemi Szent Cirill: Catecheses mystagogicae 5,18.
