ELSŐ FEJEZET
AZ IMÁDSÁG KINYILATKOZTATÁSA
EGYETEMES MEGHÍVÁS AZ IMÁDSÁGRA
2566. Az ember keresi az Istent. A teremtés által Isten minden létezőt a semmiből hív életre. A dicsőséggel és tisztességgel koronázott ember[1] az angyalok után képes fölismerni, mily nagy az Úr neve az egész Földön![2] Az ember azután is, hogy a bűn által elveszítette a hasonlóságát Istennel, megmaradt Teremtője képmásának. A vágy Az után, aki létre hívja, megtartja őt. Az összes vallás tanúsítja az emberek e lényegi keresését.[3]
2567. Isten előbb hívja az embert. Akár megfeledkezik az ember Teremtőjéről, akár elrejtőzik arca elől, akár a maga bálványaihoz folyamodik, akár vádolja az Istenséget, hogy elhagyta Őt, az élő és igaz Isten fáradhatatlanul hív minden egyes személyt az imádság titokzatos találkozójára. A hűséges Isten szeretetének e lépése mindig az első az imádságban; az ember lépése mindig válasz. Miként a kinyilatkoztató Isten az embert is kinyilatkoztatja önmagának, az imádság úgy jelenik meg, mint kölcsönös megszólítás, mint a Szövetség drámája. Ez a dráma a szavakon és tetteken át a szívet kötelezi. Ez bontakozik ki az egész üdvtörténet folyamán.
1. Cikkely
AZ ÓSZÖVETSÉGBEN
2568. Az imádság kinyilatkoztatása az Ószövetségben az ember bűnbeesése és fölemelése – Isten első gyermekeihez szóló fájdalmas hívása: „Hol vagy? (...) Mit tettél?” (Ter 3,9.13) és a világba lépő egyszülött Fiú válasza: „Íme, eljövök, hogy megtegyem, Istenem, akaratodat” (Zsid 10,7)[4] – között történik. Ily módon az imádság összefonódik az emberek történelmével, kapcsolat Istennel a történelem eseményeiben.
A TEREMTÉS – AZ IMÁDSÁG FORRÁSA
2569. Az imádság elsősorban a teremtés valóságaiból kiindulva születik meg. A Teremtés könyvének első kilenc fejezete úgy írja le ezt az Istennel való kapcsolatot, mint Ábel részéről a nyájából bemutatott zsengeáldozatot,[5] mint Énosz részéről az Isteni Név segítségül hívását,[6] s mint „Istennel járást”.[7] Noé áldozata „kedves” Istennek és megáldja őt és általa minden teremtményt,[8] mert a szíve igaz és becsületes; ő is „Istennel járt” (Ter 6,9). Az imádságnak ezt a minőségét az igaz emberek sokasága valósítja meg minden vallásban.
Isten a minden élőlénnyel[9] kötött, fogyhatatlan szövetségében az embereket mindig hívja az imádságra. De az Ószövetségben főként Ábrahám atyánktól kezdve nyer kinyilatkoztatást az imádság.
AZ ÍGÉRET ÉS A HIT IMÁDSÁGA
2570. Ábrahám, amint Isten hívja, útra kel, „miként az Úr parancsolta neki” (Ter 12,4): szíve „egészen aláveti magát a szónak”, engedelmes. A szív odahallgatása, mely Isten szerint dönt, lényeges az imádság számára, a szavak erről beszélnek. Ábrahám imádsága azonban elsősorban cselekedetekben fejeződik ki: hallgatag ember, minden szálláshelyén oltárt épít az Úrnak. Csak későn hangzik föl első szóbeli imádsága: burkolt panasz, Isten emlékeztetése ígéreteire, melyek, úgy tűnik, nem teljesülnek.[10] Így kezdettől fogva látható az imádság bizonyos drámaisága: az Isten hűségébe vetett hit próbatétele.
2571. A pátriárka, mivel hitt Istennek,[11] a színe előtt járva és szövetségben Ővele,[12] kész sátra alá fogadni a titokzatos Vendéget: ez a mamrei csodálatos vendégség előjátéka az ígéret igazi Fia hírüladásának (Annuntiatiójának!).[13] Ezért amikor Isten rábízza a tervét, Ábrahám szíve hasonlóvá válik Ura emberek iránti együttérzéséhez, és mer vakmerő bizalommal közbenjárni értük.[14]
2572. Hitének végső tisztulásaként Ábrahámtól, „aki megkapta az ígéreteket” (Zsid 11,17), azt kívánták, hogy áldozza föl a fiút, akit Isten ajándékozott neki. Hite nem inog meg: „Isten gondoskodik magának áldozati bárányról” (Ter 22,8) – mondja Ábrahám, mert „bizonyosra vette, hogy Isten képes a halottakat is föltámasztani” (Zsid 11,19). Így a hívők atyja hasonlóvá vált az Atyához, aki saját Fiát nem kíméli, hanem majd mindnyájunkért odaadja Őt.[15] Az imádság visszaállítja az ember istenhasonlóságát, és részesíti a sokaságot üdvözítő Isten szeretete hatalmában.[16]
2573. Isten megújítja ígéretét Jákobnak, Izrael tizenkét törzse atyjának.[17] Ő, mielőtt a testvérével, Ézsauval találkozott volna, egész éjszakán át harcol egy titokzatos „valakivel”, aki megtagadja nevének fölfedését, de mielőtt pirkadatkor elhagyná, megáldja őt. Az Egyház spirituális hagyománya ebben az elbeszélésben az imádságnak, mint a hit harcának és a kitartás győzelmének szimbólumát vette észre.[18]
MÓZES ÉS A KÖZVETÍTŐ IMÁDSÁGA
2574. Amikor az ígéret teljesedni kezd (a húsvétban, a kivonulásban, a törvényadásban és a szövetségkötésben), Mózes imádsága a közbenjáró imának megindító előképe, mely majd abban fog beteljesedni, „aki az egy közvetítő Isten és az ember között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5).
2575. Isten most itt előbb jön. Hívja Mózest az égő csipkebokorból.[19] Ez az esemény a zsidó és keresztény spirituális hagyományban az imádság elsődleges előképei közé tartozik. Ugyanis „Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene”, aki Mózest szolgájául hívja, maga az élő Isten, aki az emberek életét akarja. Kinyilatkoztatja önmagát, hogy megmentse őket; de nem akarja az embert saját akarata ellenére vagy emberi segítség nélkül megmenteni. Azért hívja Mózest, hogy elküldje és részt adjon neki a maga emberek iránti együttérzésében és üdvözítő művében. E küldetésben szinte egy isteni kérés hangzik, Mózes pedig hosszas ellenkezés után azonosítja akaratát az üdvözítő Isten akaratával. Ebben a párbeszédben, melyben Istenre bízza magát, Mózes imádkozni is tanul: vonakodik, ellenvetéseket tesz, s főként kérdez, és a kérdésére adott válaszban az Úr rábízza a maga kimondhatatlan Nevét, mely nagy tetteiben fog megnyilvánulni.
2576. „Az Úr pedig szemtől szemben beszélt Mózeshez, ahogy az ember beszél a barátjához” (Kiv 33,11). Mózes imádsága a kontemplatív imádság előképe, ami miatt Isten szolgája hű marad küldetéséhez. Mózes gyakran és hosszasan „beszélget” az Úrral, fölmegy a hegyre, hogy hallgassa Istent és könyörögjön Hozzá, majd lejön a néphez, hogy elismételje nekik Istenének szavait és vezesse őket. „Egész házamban a leghűségesebb! Ővele közvetlenül, szemtől szemben beszélek” (Szám 12,7-8), „Mózes ugyanis nagyon alázatos ember volt, alázatosabb, mint bárki a földön” (Szám 12,3).
2577. Ebből a hűséges, haragra késedelmes és szeretettel teljes Istennel való bensőséges kapcsolatból[20] meríti Mózes az erőt és a kitartást közbenjárásához. Nem önmagáért könyörög, hanem a népért, melyet Isten megszerzett magának. Mózes már az amalekiták elleni harcban[21] vagy Mária gyógyulásáért[22] közbenjár. De főként a nép elpártolása után „állt be a hasadékba” Isten elé (Zsolt 106,23), hogy megmentse a népet.[23] Imádságának érvei (a közbenjárás titokzatos küzdelem is) élesztették a zsidó nép és az Egyház nagy imádkozóinak bátorságát is: az Isten szeretet, tehát igazságos és hűséges; nem mondhat ellent önmagának, csodálatos tetteire emlékeznie kell, az Ő dicsőségéről van szó: e népet, mely a Nevét hordozza, nem hagyhatja cserben.
DÁVID ÉS A KIRÁLY IMÁDSÁGA
2578. Isten népének imádsága Isten sátrának, a Szövetség szekrényének és később a Templomnak az árnyékában bontakozik ki. A népet elsősorban a vezetői – Pásztorok és Próféták – tanítják imádkozni. A gyermek Sámuel édesanyjától tanulta meg, hogyan kell „az Úr előtt állni”,[24] és Héli paptól, hogyan kell az Úr szavát hallgatni: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3,9-10). Később ő is megismeri a közbenjárás értékét és jelentőségét: „Távol legyen tőlem, hogy vétkezzem az Úr ellen: megszűnjem értetek imádkozni s nektek a helyes és igaz utat mutatni” (1Sám 12,23).
2579. Dávid kiemelkedően „Isten szíve szerinti” király, pásztor, aki imádkozik népéért és annak nevében, meghajlása Isten akarata előtt, dicsérete és bűnbánata a nép imádságának példaképe lesz. Imádsága mint Isten fölkentjének imádsága hűséges ragaszkodás az isteni Ígérethez,[25] szeretetteljes és örvendező bizalom abban, aki az egyetlen Király és Úr. A zsoltárokban a Szentlélektől sugalmazott Dávid a zsidó és keresztény imádság első prófétája. Krisztusnak, Dávid Fiának és az igaz Messiásnak imádsága fogja kinyilatkoztatni és beteljesíteni ennek az imádságnak értelmét.
2580. A jeruzsálemi Templom, az imádság háza, melyet Dávid akart megépíteni, fiának, Salamonnak a műve lesz. A templomszentelés imádsága[26] Isten ígéretére és az Ő Szövetségére, neve tevékeny jelenlétére népe körében és a Kivonulás nagy tetteinek emlékezetére támaszkodik. A király akkor égre emeli a karjait és könyörög az Úrhoz önmagáért, az egész népért, az eljövendő nemzedékekért, bűneik bocsánatáért és mindennapos szükségleteikért, hogy az összes nemzetek megtudják: egyedül Ő az Isten, és népének szíve egészen az Övé.
ILLÉS, A PRÓFÉTÁK ÉS A SZÍV MEGTÉRÉSE
2581. A Templomnak Isten népe számára az imádságra nevelés helyének kellett lennie: a zarándoklatok, az ünnepek, az áldozatok, az esti áldozat, az illatáldozat és a „kitett” kenyerek mind a Magasságbeli és egészen Közeli Isten szentségének és dicsőségének jelei, meghívások és az imádság útjai voltak. De a ritualizmus a népet gyakran nagyon külsőséges kultuszba vitte. Szükség volt a hit nevelésére és a szív megtérésére. Ez volt a Próféták küldetése a számkivetés előtt és után.
2582. Illés a próféták atyja az Őt keresők, az Ő arcát keresők nemzedékéből.[27] Neve, „az Úr az én Istenem” előre hirdeti a nép kiáltását, mely a próféta imádságára válaszul a Kármel hegyén hangzik föl.[28] Jakab őrá hivatkozik, hogy az imádságra buzdítson: „Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” (Jak 5,16).[29]
2583. Miután menedékhelyén, a Kerit pataknál megtanulta az irgalmasságot, a száreptai özvegyasszonynak tanítja és állhatatos imádságával megerősíti az Isten szavában való hitet: Isten megteszi, hogy az özvegyasszony fia visszatér az életbe.[30]
A Kármel hegyén az Isten népe hite számára a végső próbatétet jelentő áldozat idejében az ő könyörgésére – „Hallgass meg, Uram, hallgass meg!” – az Úr tüze megemészti az égőáldozatot, „mikor már eljött az ideje, hogy bemutassák az (esti) áldozatot”. Illés szavait a keleti liturgiák átvették az eucharisztikus epiklézisbe. [31]
Végül Illés, amikor ismét a pusztába megy, a helyre, ahol az élő és igaz Isten kinyilatkoztatta magát népének, mint Mózes, „barlangba” rejtőzik, míg Isten titokzatos jelenléte „átvonul”.[32] De csak a színeváltozás hegyén [33] mutatkozik meg Ő, akinek arcát ezek keresték: a megfeszített és föltámadt Krisztus arcán ismerik meg Isten dicsőségét.[34]
2584. A Próféták az Istennel töltött magányban kapják a világosságot és az erőt küldetésükhöz. Imádságuk nem menekülés a hitetlen világból, hanem odahallgatás Isten szavára. Ez az imádság olykor perlekedés vagy panasz, de mindig közbenjárás, mely a szabadító Isten, a történelem Ura beavatkozását várja és készíti elő.[35]
A ZSOLTÁROK, A KÖZÖSSÉG IMÁDSÁGA
2585. Dávidtól kezdve a Messiás eljöveteléig a szent könyvekben mindenütt találhatók imaszövegek, melyek az önmagukért és másokért mondott imádság elmélyüléséről tanúskodnak.[36] A zsoltárokat lassanként egy öt könyvre tagolt gyűjteménybe foglalták: a Zsoltárok (”Dicséretek”) könyve az imádság kiemelkedőbb művei az Ószövetségben.
2586. A nagy ünnepek alkalmával Jeruzsálemben és minden szombaton a zsinagógákban a zsoltárok táplálják és kifejezik Isten népének mint gyülekezetnek az imádságát. Ez az imádság egyszerre személyes és közösségi: azoké, akik imádkozzák, és minden emberé; a szent Földről és a diaszpóra közösségeiből száll az ég felé, de az egész teremtést átöleli; megemlékezik a múlt szabadító eseményeiről és kitárul a történelem végéig; megemlékezik Isten már beteljesedett ígéreteiről és várja a Messiást, aki az ígéreteket véglegesen be fogja teljesíteni. A zsoltárok – melyeket Krisztus imádkozott, s melyek Benne beteljesedtek – Egyháza imádságának maradandóan lényeges részei.[37]
2587. A Zsoltároskönyv az a könyv, amelyben Isten igéje az ember imádságává lesz. Az ószövetségi Szentírás többi könyveiben előfordul, hogy „a szavak (Istentől az emberek javára végbevitt) tetteket hirdetnek, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot.[38] A Zsoltároskönyvben a zsoltáros szavai Isten üdvözítő műveit fejezik ki úgy, hogy azokat Neki énekli el. Ugyanaz a Lélek indítja Isten művét és az ember válaszát. Krisztus mindkettőt összeköti. Őbenne a zsoltárok szüntelenül tanítanak bennünket imádkozni.
2588. A zsoltárok imádságának sokféle kifejezése egyszerre ölt formát a Templom liturgiájában és az ember szívében. Minden zsoltár – akár himnusz, akár szorongatott helyzet imádsága, hálaadás, egyéni vagy közösségi könyörgés, király- vagy zarándokének, bölcsességi elmélkedés – mindig tükre Isten nagy tetteinek, melyeket népe történelmében és a zsoltáros által tapasztalt emberi helyzetekben vitt végbe. A zsoltár tükrözheti egy régi esemény képét, de annyira józan, hogy őszintén imádkozhatja minden idők minden rendű és rangú embere.
2589. Bizonyos sajátságok a zsoltárokban állandóan előfordulnak: az imádság egyszerűsége és keresetlensége; az Isten utáni vágy mindazok közvetítésével és mindazzal együtt, ami a teremtésben jó; a hívő ember nehéz helyzete, akit az Úr iránti megkülönböztetett szeretete miatt ellenségek és kísértések sokasága vesz körül, és aki – remélve, hogy a hűséges Isten cselekedni fog – bizonyos marad az Ő szeretetében és ráhagyatkozik az Ő akaratára. A zsoltárok imádságát mindig a dicséret indítja, ezért e gyűjtemény címe jól megfelel annak, amit tartalmaz: „Laudes”, `Dicsérő énekek'. Mivel közösségi istentisztelet céljából gyűjtötték össze, ezért halljuk a fölszólítást az imádságra, és énekljük rá a választ: „Hallelu-Iah! (Alleluja!), „Dicsérjétek az Urat!”
„Mi kedvesebb tehát, mint a zsoltár? Ezért szépen mondja maga Dávid: »Dicsérjétek az Urat, mert jó a zsoltár; a mi Istenünknek kedves és szép dicsérete legyen!« És valóban; a zsoltár ugyanis a nép áldása, Isten dicsérete, a nép dicsérő szava, mindenek tetszésnyilvánítása, egyetemes beszéd, az Egyház hangja, énekelt hitvallás...”[39]
Összefoglalás
2590. „Az imádság a lélek fölemelkedése Istenhez, vagy a szükséges javak kérése Istentől.”[40]
2591. Isten fáradhatatlanul hív minden egyes személyt a titokzatos találkozásra Ővele az imádságban. Az imádság – mint Isten és ember közötti kölcsönös megszólítás – végigkíséri az üdvösség történetét.
2592. Ábrahám és Jákob imádsága az Isten hűségében bízó és az állhatatosságnak ígért győzelemben bizonyos hit küzdelmeként mutatkozik.
2593. Mózes imádsága válaszol az élő Isten népe üdvösségét célzó kezdeményezésére. Imádsága az egyetlen közvetítő, Jézus Krisztus közbenjárásának előképe.
2594. Isten népének imádsága Isten sátrának, a Szövetség szekrényének és később a Templomnak az árnyékában bontakozik ki a Pásztorok, főként Dávid király és a Próféták vezetésével.
2595. A Próféták a szív megtérésére hívnak, s miként Illés, lángoló buzgósággal keresvén Isten arcát, közbenjárnak a népért.
2596. A zsoltárok az Ószövetségben az imádság legkiválóbb művei. Két elválaszthatatlan összetevőjük van: személyes és közösségi. A történelem minden dimenziójára kiterjednek, megemlékeznek Isten már beteljesedett ígéreteiről, és remélik a Messiás eljövetelét.
2597. A zsoltárok – melyeket Krisztus imádkozott, s melyek Benne beteljesedtek – Egyháza imádságának maradandóan lényeges részei. Megfelelnek minden idők minden rendű és rangú emberének.
2. Cikkely
AZ IDŐK TELJESSÉGÉBEN
2598. Az imádság drámája teljesen az Igében tárul föl előttünk, aki testté lett és közöttünk marad. Amikor arra törekszünk, hogy az Ő imádságát abból értsük meg, amit tanúi az evangéliumokban erről az imádságról hirdetnek, a szent Úr Jézushoz úgy járulunk, mint az égő csipkebokorhoz: először szemléljük Őt, amikor imádkozik, azután hallgatjuk, hogyan tanít minket imádkozni, hogy végül megismerjük, hogyan hallgatja meg imádságunkat.
JÉZUS IMÁDKOZIK
2599. Isten Fia, aki a Szűz Fia lett, emberi szívében imádkozni is tanult. Anyjától vette át az imádság formuláit, aki szívében őrizte és forgatta a Mindenható „nagy” dolgait.[41] Népe imádságának szavaival és ritmusában imádkozik a názáreti zsinagógában és a Templomban. De az ő imádsága egy rejtettebb forrásból fakad, miként ezt Ő tizenkét évesen előre sejteti: „Atyám dolgaiban kell lennem” (Lk 2,49). Itt kezdi kinyilatkoztatni az idők teljessége imádságának újdonságát: a gyermeki imádságot, melyet az Atya a gyermekeitől várt, s végül az egyszülött Fiú emberségében fölhangzik az emberekkel együtt és az emberekért.
2600. Szent Lukács evangéliuma kiemeli a Szentlélek működésének és az imádságnak fontosságát Krisztus misztériumában. Jézus küldetésének minden döntő lépése előtt imádkozik: mielőtt az Atya tanúságot tesz róla a megkeresztelkedésekor[42] és a színeváltozásakor,[43] és mielőtt szenvedésével beteljesíti az Atya szeretetteljes tervét.[44] Imádkozik apostolai küldetésének döntő lépései előtt is: mielőtt a Tizenkettőt kiválasztja és meghívja;[45] mielőtt Péter „az Isten Fölkentjének” vallja Őt;[46] s végül imádkozik azért, hogy az Apostolok fejedelmének hite a kísértésben meg ne fogyatkozzék.[47] Jézus imádsága az üdvösség azon teendői előtt, melyeket az Atya kér tőle, emberi akaratának alázatos és bizalommal teljes odaadása az Atya szerető akaratának.
2601. „Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: >Uram, taníts minket imádkozni<.” (Lk 11,1) Nemde Krisztus tanítványa azért óhajt imádkozni, mert korábban látta Mesterét, amint imádkozik? Ekkor tanulhat meg az imádság Mesterétől imádkozni. A Fiút szemlélve és hallgatva tanulnak meg a gyermekek imádkozni az Atyához.
2602. Jézus gyakran vonul vissza a magányba, a hegyre, leginkább éjszaka, hogy imádkozzék.[48] Imádságában az embereket hordozza amiatt, hogy megtestesülésében magára vette az emberséget, és önmagát fölajánlva őket is az Atyának ajánlja. Ő, a „testet öltött” Ige, emberi imádságában mindabban részesedik , amit „testvérei”[49] tapasztalnak az életben; együttérez gyöngeségeikkel, hogy megszabadítsa azoktól őket.[50] Az Atya ezért küldte Őt. Szavai és tettei tehát „rejtekben” mondott imáinak látható megnyilvánulásai.
2603. Az evangélisták Krisztus nyilvános működésének idejéből két imádságát szó szerint följegyezték. Mindkettő hálaadással kezdődik. Az elsőben[51] Jézus megvallja az Atyát, elismeri és áldja Őt azért, mert az Ország misztériumait elrejtette azok elől, akik bölcsnek gondolták magukat, és kinyilatkoztatta az egészen „kicsinyeknek” (a boldogságok szegényeinek). Az „Igen, Atyám!” megindultsága szíve bensőjét fejezi ki, ragaszkodását az Atya „tetszéséhez”; s ez mintegy visszhangja Anyja „Fiat”-jának a fogantatáskor, és mintegy előrevetítése annak, amit Ő maga fog mondani az Atyának az agóniában. Jézus egész imádsága nem más, mint emberi szívének szeretettel teljes ragaszkodása „az Atya akaratának misztériumához”.[52]
2604. A másik imádságot, mely Lázár föltámasztása előtt hangzott el, Szent János jegyezte föl.[53] A hálaadás megelőzi az eseményt: „Atyám, hálát adok neked, mert meghallgattál”, ami magában foglalja, hogy az Atya mindig meghallgatja kérését; és Jézus azonnal hozzáfűzi: „Én ugyan tudtam, hogy mindig meghallgatsz engem”, ami magában foglalja, hogy Jézus a maga részéről folyamatosan kér. Így Jézus hálaadástól vezérelt imádsága kinyilatkoztatja nekünk, hogyan kell kérnünk: még mielőtt az ajándékot megkapná, Jézus azonosul Istennel, aki ajándékoz és aki adományaiban Önmagát ajándékozza. Az Adományozó értékesebb, mint az ígért adomány. Ő a „Kincs”, és Fiának szíve Benne van. Az ajándék „hozzá” adatik.[54]
Jézus „papi imájának”[55] az üdvösség rendjében egyedülálló helye van. Erről az első szakasz végén fogunk elmélkedni. Ez föltárja Főpapunk mindig aktuális imádságát, s ugyanakkor magában foglalja azt, amire minket tanít az Atyához szóló imádságunkban, amit a második szakaszban fogunk magyarázni.
2605. Jézus, amikor eljött az óra, amelyben beteljesíti az Atya szeretetének tervét, bepillantást enged fiúi imádságának kifürkészhetetlen mélységébe; nemcsak az „Atyám, ne az én akaratom legyen, hanem a tied” (Lk 22,42) imádságban, melyet az Olajfák hegyén mondott, mielőtt önként átadta magát, hanem mindabban, ami a kereszten az utolsó szavakig elhangzott, melyekben az imádság és az önátadás teljesen azonos – „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34); „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban” (Lk 24,43); „Asszony, íme, a te fiad (...) Íme, a te anyád” (Jn 19,26-27); „Szomjazom!” (Jn 19,28); „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” (Mk 15,34);[56] „Beteljesedett!” (Jn 19,30); „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46) –, egészen addig a pillanatig, amikor „nagy szóval” átadván az Atyának, kilehelte a lelkét.[57]
2606. Minden idők emberiségének – mely a bűn és a halál rabszolgája – minden szorongása, kérése és az üdvtörténet minden közbenjárása együtt van a megtestesült Ige e kiáltásában. Íme az Atya ezeket elfogadja és minden reményt túlszárnyalóan meghallgatja azáltal, hogy föltámasztja a Fiát. Így az imádság drámája a teremtés és az üdvösség rendjében végződik és teljesedik be. A Zsoltároskönyv kezünkbe adja e dráma kulcsát Krisztusban. A föltámadás „mai” napján mondja az Atya: „Az én Fiam vagy te, én ma szültelek téged. Kérjed tőlem, és én neked adom a nemzeteket örökségül és birtokodul a föld határait.” (Zsolt 2,7-8)[58]
A Zsidókhoz írt levél drámai szavakkal fejezi ki, hogyan valósítja meg Jézus imádsága az üdvösség győzelmét: „Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki.” (Zsid 5,7-9)
JÉZUS IMÁDKOZNI TANÍT
2607. Jézus már akkor tanít bennünket imádkozni, amikor Ő maga imádkozik. Imádkozásunk Istennek tetsző útja az Ő imádsága Atyjához. Az evangélium azonban ezen fölül Jézus kifejezett tanítását is adja az imádságról. Mint pedagógus kézen fog minket ott, ahol vagyunk, és lépésről lépésre vezet az Atyához. Az Őt követő emberekhez intézett szavaiban Jézus abból indul ki, amit az imádságról az Ószövetségből már ismernek, és megnyitja szívüket az eljövendő ország újdonsága előtt. Ezt az újdonságot a sokaságnak példabeszédekben nyilatkoztatja ki. Végül tanítványainak, akiknek Egyházában az imádság tanítóinak kell majd lenniük, nyíltan beszél az Atyáról és a Szentlélekről.
2608. A Hegyi Beszédtől kezdve Jézus a szív megtérését hangsúlyozza: a kiengesztelődést a testvérrel, mielőtt az áldozati adományt az oltárhoz visszük,[59] az ellenség szeretetét és az imádságot üldözőinkért,[60] a „rejtekben” (Mt 6,6) való imádságot az Atyához, a bőbeszédűség kerülését,[61] a szívből való megbocsátást az imádságban,[62] a szív tisztaságát, és az Ország keresését.[63] Ez teljes megtérés az Atyára irányul. Gyermeki odaadás az Atya iránt.
2609. A szív, amely így kész a megtérésre, megtanul imádkozni a hitben. A hit – minden érzésünket és megértésünket meghaladó – gyermeki odasimulás Istenhez. Ez az odaadás azért vált lehetővé, mert a szeretett Fiú megnyitotta nekünk az Atyához vezető utat. A Fiú kérheti tőlünk, hogy „keressünk” és „zörgessünk”, mert Ő maga az ajtó és az út.[64]
2610. Miként Jézus imádkozik az Atyához és hálát ad, még mielőtt megkapja ajándékait, nekünk is tanítja ezt a gyermeki merészséget: „Mindazt, amit imádkozva kértek, higgyétek, hogy már meg is kaptátok” (Mk 11,24). Ilyen az imádság ereje, hiszen „minden lehetséges a hívőnek” (Mk 9,23), aki nem kételkedik a hitben.[65] Amennyire elszomorodik Jézus hozzátartozói „hitetlenségén” (Mk 6,6) és tanítványainak kicsinyhitűségén,[66] annyira eltelik csodálattal a római százados[67] és a kánaáni asszony[68] nagy hite láttán.
2611. A hit imádsága nem csupán abban áll, hogy mondogatjuk: „Uram, Uram”, hanem a szív készségében az Atya akaratának teljesítésére.[69] Jézus arra hívja apostolait, hogy ezt az együttműködési készséget az isteni tervvel foglalják imádságaikba.[70]
2612. Jézusban „elközelgett az Isten országa” (Mk 1,15), és Ő megtérésre és hitre hív, de virrasztásra is. A tanítvány az imádságban éberen figyel Őrá, aki van és aki eljön, a test alázatában történt első eljövetelre való emlékezésben és a dicsőséges második eljövetelének reményében.[71] A tanítványok Mesterükkel közösségben végzett imádsága küzdelem, s amíg imádságban virrasztanak, nem esnek kísértésbe.[72]
2613. Az imádságról szóló
három fontos
példabeszédet Szent Lukács hagyta ránk:
Az első, „az alkalmatlankodó barát”,[73]
a sürgető imádságra buzdít: „Zörgessetek és megnyittatik
nektek”. Annak, aki így imádkozik, a mennyei Atya adni fogja,
amire szüksége van, elsősorban a Szentlelket, aki minden jó
adomány foglalata.
A második, „az alkalmatlankodó özvegyasszony”[74] példázatának központjában az imádság
egyik tulajdonsága áll: mindig kell imádkozni és nem szabad
belefáradni a hit türelmével. Mindazonáltal, amikor „az Emberfia
eljön, gondolod, hogy fog hitet találni a földön?”
A harmadik, „a farizeus és a vámos”[75]
példabeszéde az imádkozó szív alázatáról beszél.
„Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Az Egyház ezt az imádságot
szakadatlanul magáévá teszi: „Kyrie eleison!”
2614. Amikor Jézus nyíltan rábízza tanítványaira az Atyához szóló imádság misztériumát, föltárja nekik, hogy milyennek kell lennie az ő imádságuknak és a miénknek is azután, hogy megdicsőült emberi természetében Ő már visszatért az Atyához. Az újdonság most „kérni az ő nevében”.[76] A Jézusban való hit bevezeti a tanítványokat az Atya megismerésébe, mivel Ő „az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,6). A hit a szeretetben termi meg gyümölcsét: Jézus tanításának és parancsainak megtartását, a megmaradást Ővele az Atyában, aki minket Őbenne annyira szeret, hogy bennünk marad. Ebben az új Szövetségben a bizonyosság, hogy kéréseink meghallgatást nyernek, Jézus imádságára alapszik.[77]
2615. Sőt, amikor imádságunk kapcsolódik Jézus imádságához, az Atya nekünk „más vigasztalót küld..., hogy veletek maradjon örökre, az Igazság Lelkét” (Jn 14,16-17). Az imádságnak és föltételeinek ez az újdonsága a búcsúbeszédben válik nyilvánvalóvá.[78] A Szentlélekben a keresztény imádság a szeretet közössége az Atyával, nem csupán Krisztus által, hanem Krisztusban is: „Eddig nem kértetek semmit az én nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,24)
JÉZUS MEGHALLGATJA AZ IMÁDSÁGOT
2616. A Jézushoz intézett imádságot Jézus már nyilvános működése idején meghallgatta olyan jelekkel, melyek halálának és föltámadásának hatékony erejét elővételezik: Jézus meghallgatja a hívő imádságot, akár szavakba foglalt (leprás,[79] Jairus,[80] kánaáni asszony,[81] jobb lator[82] ), akár ki nem mondott (a béna hordozói,[83] a ruháját megérintő vérfolyásos asszony,[84] a bűnös nő könnyei és kenete[85] ). A vakok nyomatékos kérése – „Könyörülj rajtunk, Dávid fia!” (Mt 9,27), „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48) – fölelevenedik a Jézus-imádság hagyományában: „Úr Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” A betegségek meggyógyításával vagy a bűnök megbocsátásával Jézus mindig válaszol az imádságra, mely hittel fordul hozzá: „Menj békében, a hited meggyógyított téged!”
Szent Ágoston nagyszerűen foglalja össze Jézus imádságának három dimenzióját: „Imádkozik értünk mint Papunk; imádkozik bennünk mint a mi Főnk; mi imádkozunk Hozzá mint Istenünkhöz. Ismerjük föl tehát Benne a mi hangunkat, és az Ő hangját mibennünk.”[86]
SZŰZ MÁRIA IMÁDSÁGA
2617. Mária imádságáról az idők teljességének hajnalán kapunk kinyilatkoztatást. Isten Fia megtestesülése és a Szentlélek kiáradása előtt az Ő imádsága egyedülállóan működik együtt az Atya jóakaratú tervével: az angyali üdvözletkor Krisztus fogantatásáért,[87] és Pünkösdkor az Egyház, Krisztus Testének megformálódásáért.[88] Isten alázatos szolgálóleányának hitében megtalálta ajándéka számára azt a fogadtatást, melyre Isten az idők kezdete óta várt. Mária, akit a Mindenható „kegyelemmel teljessé tett”, önmaga teljes fölajánlásával válaszol: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint”. A „Fiat” keresztény imádság: egészen odaadni magunkat Neki, mert Ő egészen a miénk.
2618. Az evangélium kinyilatkoztatja, hogy Mária hogyan imádkozik és jár közben a hitben: Kánában[89] Jézus Anyja kéri a Fiát a menyegzős lakoma – ami egy másik lakoma jele, tudniillik a Bárány menyegzős lakomájáé, aki az Egyház, az Ő menyasszonya kérésére testét és vérét ajándékozza – szükségleteiért. Az Újszövetség órájában, a kereszt mellett[90] Mária mint az Asszony, az új Éva, az élők igazi anyja talál meghallgatásra.
2619. Ezért Mária éneke,[91] a latin „Magnificat”, a bizánci Megalünarion egyszerre Isten Anyjának és az Egyháznak éneke, Sion lányának és Isten új népének éneke. Hálaadó ének az üdvösség rendjében kiáradt kegyelmek teljességéért, a „szegények” hálaéneke, akiknek reménye beteljesedett az atyáinknak, „Ábrahámnak és az ő ivadékának mindörökre” adott ígéretek teljesedése által.
Összefoglalás
2620. Az Újszövetségben az imádság tökéletes példája Jézus fiúi imája. Jézus imádsága, mely gyakran magányban, rejtekben történt, magában foglalja a teljes odaadást az Atya akaratának egészen a keresztig és a föltétlen bizalmat abban, hogy meghallgatásra talál.
2621. Jézus tanításában tanítja tanítványait, hogy megtisztult szívvel, élő és állhatatos hittel, gyermeki merészséggel imádkozzanak. Virrasztásra szólítja föl és arra hívja őket, hogy kéréseiket az Ő nevében terjesszék Isten elé. Maga Jézus Krisztus hallgatja meg a hozzá intézett imádságokat.
2622. Szűz Mária imádságát Fiat-jában és Magnificat-jában a nagylelkű, hitből fakadó teljes önfelajánlás jellemzi.
3. Cikkely
AZ EGYHÁZ IDEJÉBEN
2623. Pünkösd napján az Ígéret Lelke kiáradt a tanítványokra, akik „mind együtt voltak ugyanazon a helyen” (ApCsel 2,1), Őt várva „mind ... állhatatosan egy szívvel és egy lélekkel imádkoztak” (ApCsel 1,14). A Lélek, aki tanítja az Egyházat és eszébe juttatja mindazt, amit Jézus mondott,[92] az imádságos életre is nevelni fogja.
2624. Az első jeruzsálemi közösségben a hívők „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). Ez az összefüggés az Egyház imádságának állandó jellemzője: az apostoli hitre alapszik, a szeretet pecsételi meg és az Eucharisztia táplálja.
2625. Ezek az imádságok azok, melyeket a hívők a Szentírásban hallanak és olvasnak, de a jelen helyzetekre alkalmazzák őket, főként a zsoltárokat, abból kiindulva, hogy Krisztusban beteljesedtek.[93] A Szentlélek, aki így Krisztusra emlékezteti imádkozó Egyházát, be is vezeti a teljes igazságba, és új imaformulákat támaszt, melyek kifejezik Krisztus kifürkészhetetlen, az életben, a szentségekben és a küldetésben ható misztériumát. Azok az imaformák, melyeket a kánoni apostoli iratok közölnek, meghatározók maradnak a keresztény imádság számára.
I. Az áldás és az imádás
2626. Az áldás a keresztény imádság belső, legmélyebb vonulatát fejezi ki: Isten és az ember találkozása. Benne Isten ajándéka és az emberi elfogadás szólítja egymást és egymásba kapcsolódik. Az áldó imádság az ember válasza Isten ajándékaira: mivel Isten megáld, az emberi szív viszonzásul áldást tud mondani Neki, aki minden áldás forrása.
2627. E vonulatot két alapvető forma fejezi ki: az áldás egyrészt a Szentlélektől vezetve Krisztus által fölszáll az Atyához (áldást mondunk Neki, mert megáldott minket); [94] másrészt az Atyától a Krisztus által leszálló Szentlélek kegyelmét esdi (Ő megáld minket).[95]
2628. Az imádás az ember alapvető magatartása, aki Teremtője színe előtt teremtménynek ismeri el önmagát. Magasztalja az Úr nagyságát, aki megteremtett,[96] és az Üdvözítő mindenhatóságát, aki a rossztól megszabadít minket. Az imádás a szellem leborulása a „dicsőség Királya” előtt[97] és meghajló elcsöndesedés Isten előtt, aki „mindig nagyobb”.[98] A háromszor szent és mindenekfölött szeretetreméltó Isten imádása alázattal tölt el és biztonságot ad alázatos kéréseinknek.
II. A kérő imádság
2629. Az Újszövetségben az alázatos kérést sok, eltérő színezetű szó fejezi ki: kérni, keresni, esdekelni, segítségül hívni, kiáltani, hangosan kiáltani, sőt „imádságban harcolni”.[99] De a leggyakoribb, mert a legkeresetlenebb, a kérés. A kérő imádsággal kifejezzük, hogy tudatában vagyunk Istenhez fűződő kapcsolatunknak: mint teremtmények nem önmagunktől eredünk, sem a nehézségeknek nem vagyunk urai, és nem vagyunk önmagunk végső célja sem, sőt amikor vétkezünk, mint keresztények tudjuk, hogy elfordulunk Atyánktól. A kérés már bizonyos visszatérés Őhozzá.
2630. Az Újszövetségben szinte nincs siralom-imádság, ami az Ószövetségben gyakori volt. Az Egyház imádságát a remény már a föltámadt Krisztushoz köti, jóllehet még a várakozás állapotában vagyunk és naponta meg kell térnünk. A keresztény kérés más mélységből fakad, abból, melyet Szent Pál sóhajtozásnak nevez. E sóhajtozás a teremtésé, mely „sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8,22), de a miénk is, akik „várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását, reményben ugyanis már üdvözültünk „ (Róm 8,23-24), végül magának a Szentléleknek elmondhatatlan sóhajtozásai, aki „segíti gyöngeségünket, mert mi még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk” (Róm 8,26).
2631. A bocsánatkérés a kérő imádság első lépése (vö. a vámos imájában: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek”: Lk 18,13). Az igaz és tiszta imádság előzménye. A bizalomteljes alázat visszahelyez az Atyával és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal és egymással való közösség fényébe:[100] ezek után „bármit kérünk, megkapjuk tőle” (1Jn 3,22). A bocsánatkérés megelőzi mind az eucharisztikus liturgiát, mind a személyes imádságot.
2632. A keresztény kérés középpontja a Jézus tanítása szerint eljövendő ország keresése[101] és vágya. A kéréseknek rangsora van: az első az ország, ezt követi mindaz, ami szükséges a fogadásához és az eljövetelében való együttműködéshez. Ez a Krisztus és a Szentlélek küldetésével – mely most az Egyház küldetése – való együttműködés az apostoli közösség imádságának tárgya.[102] Pálnak, az Apostolnak imádsága mutatja, mennyire át kell hatnia a keresztény imádságot az összes egyházra kiterjedő isteni gondoskodásnak.[103] Az imádsággal minden megkeresztelt ember hozzájárul az Ország eljöveteléhez.
2633. Amikor így részesedünk Isten üdvözítő szeretetében, megértjük, hogy az imádságnak minden szükséglet tárgya lehet. Krisztus, aki mindent magára vett, hogy mindent megváltson, megdicsőül a kérések által, amelyeket mi az ő nevében az Atya elé terjesztünk.[104] Ezzel a bizalommal buzdít bennünket Jakab[105] és Pál,[106] hogy minden helyzetben imádkozzunk.
III. A közbenjáró imádság
2634. A közbenjárás olyan kérő imádság, mely hasonlóvá tesz bennünket Jézus imádságához. Ő az egyetlen közbenjáró az Atyánál minden ember, de különösen a bűnösök érdekében.[107] Ő „mindörökre üdvözítheti is azokat, akik általa járulnak Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk” (Zsid 7,25). A Szentlélek „maga jár közben értünk (...), és Isten tetszése szerint jár közben a szentekért” (Róm 8,26-27).
2635. A közbenjárás, a másokért való kérés Ábrahámtól kezdve az Isten irgalmasságához hasonlóvá vált szív sajátja. Az Egyház idejében a keresztény közbenjárás részesedik Krisztus közbenjárásában: a szentek közösségének kifejezése. A közbenjárásban, aki imádkozik, „nem a maga javát keresi, hanem a másokét” (Fil 2,4), olyannyira, hogy még azokért is imádkozik, akik neki rosszat tesznek.[108]
2636. Az első keresztény közösségek szüntelenül imádkoztak egymásért:[109] Pál apostol ily módon részesíti őket evangéliumi szolgálatában,[110] de maga is közbenjár értük. [111] A keresztények közbenjáró imádsága nem ismer határokat: szól „minden emberért, (...) mindazokért, akik a hatalmat gyakorolják” (1Tim 2,1-2), az üldözőkért,[112] és azok üdvösségéért, akik elutasítják az evangéliumot.[113]
IV. A hálaadó imádság
2637. A hálaadás nagyon jellemző az – Eucharisztia ünneplésében önmagát megmutató és egyre inkább megvalósuló – Egyház imádságára. Az üdvösség művében ugyanis Krisztus a teremtést megszabadítja a bűntől és a haláltól, hogy újra megszentelje és visszavezesse az Atyához az Ő dicsőségére. Krisztus tagjainak hálaadása részesedik a Főjük hálaadásában.
2638. Mint a kérő imádságban, a hálaadó imádságban is bármilyen esemény és bármilyen szükséglet fölajánlható. Szent Pál levelei gyakran kezdődnek és fejeződnek be hálaadással, és az Úr Jézus mindig jelen van ebben. „Adjatok hálát mindenért, hiszen Isten ezt kívánja tőletek, akik az Ő Jézus Krisztusához tartoztok” (1Tesz 5,18). „Legyetek kitartók és éberek az imádságban és a hálaadásban” (Kol 4,2).
V. A dicséret imádsága
2639. A dicséret az az imaforma, mely egész közvetlenül Istennek ismeri el Istent. Önmaga miatt énekel Neki, dicsőíti Őt, nem azért, amit tesz, hanem, mert Ő VAN. Részesedik a tisztaszívűek boldogságában, akik a hitben szeretik Őt, még mielőtt a dicsőségben látnák. A dicséret által a Lélek társul a lelkünkhöz, és tanúsítja, hogy Isten gyermekei vagyunk;[114] tanúságot tesz az egyetlen Fiúról, akiben gyermekké fogadtattunk, s aki által dicsőítjük az Atyát. A dicséret összefogja a többi imaformát és elvezeti ahhoz, aki forrásuk és céljuk: „az egy Istenhez, az Atyához. Tőle származik minden, és mi Őérte élünk.” (1Kor 8,6)
2640. Szent Lukács evangéliumában gyakran említi a Krisztus csodatetteit kísérő csodálkozást és a dicséretet, és azokat a dicséreteket is kiemeli, melyeket a Szentlélek művei, az apostolok cselekedetei váltottak ki: például a jeruzsálemi közösségét,[115] a Péter és János által meggyógyított bénáét,[116] a tömegét, mely emiatt dicsőíti Istent,[117] a piszidiai pogányokét, akik „örültek és dicsőítették az Úr igéjét” (ApCsel 13,48).
2641. „Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak” (Ef 5,19).[118] Miként az Újszövetség sugalmazott írói, az első keresztény közösségek is újraolvassák a Zsoltárok könyvét, Krisztus misztériumát énekelvén benne. A Lélek újdonságában himnuszokat és énekeket is költenek, azokból a hallatlan dolgokból kiindulva, melyet Isten a Fiában valósított meg: megtestesüléséből, halált legyőző halálából, föltámadásából és a mennybemeneteléből.[119] Az egész üdvrend e „csodatetteiből” száll föl a doxológia, Isten dicsérete.[120]
2642. Azoknak a dolgoknak a kinyilatkoztatását, melyeknek „hamarosan meg kell történniük”, az Apokalipszist, a mennyei liturgia énekei[121] és a „tanúk” (vértanúk) közbenjárása közli.[122] A próféták és a szentek, mindazok, akiket a földön a Jézus tanúsága miatt öltek meg,[123] azok mérhetetlen sokasága, akik a nagy szorongatásból jöttek és megelőztek minket az országban, a Trónon ülő és a Bárány dicsősége dicséretét éneklik.[124] Közösségben ővelük a földi Egyház is ezeket az énekeket énekli a hitben és a szorongatásban. A kérésben és közbenjárásban a hit minden remény ellenére remél és ad hálát a „világosság Atyjának”, akitől minden tökéletes ajándék alászáll.[125] Így a hit tiszta dicséret.
2643. Az Eucharisztia az imádság minden formáját tartalmazza és kifejezi: Krisztus egész Testének „tiszta áldozata” Nevének dicsőségére;[126] Kelet és Nyugat hagyományai szerint a „dicséret áldozata”.
Összefoglalás
2644. A Szentlélek, aki az Egyházat tanítja és eszébe juttat mindent, amit Jézus mondott, az imádságos életre is neveli, olyan kifejezési formákat támasztva, melyek maradandó imádságfajtákban újulnak meg: áldást, kérést, közbenjárást, hálaadást és dicséretet.
2645. Mivel Isten megáldja, az emberi szív viszonzásul áldást mondhat Annak, aki minden áldás forrása.
2646. A kérő imádság tárgya a bűnbocsánat, az Ország keresése és minden igaz szükséglet.
2647. A közbenjárás másokért előterjesztett kérés. Nem ismer határokat, és az ellenségekre is kiterjed.
2648. Bármiféle öröm és fájdalom, bármely esemény és szükséglet tárgya lehet a hálaadásnak, mely részese Krisztus hálaadásának és be kell töltenie az egész életet: „Adjatok hálát mindenért” (1Tesz 5,18).
2649. A teljesen önzetlen dicsérő imádság Istennek szól; neki énekel önmaga miatt, dicsőíti Őt, nem azért, amit tesz, hanem, mert Ő VAN.
Jegyzetek:
[1] Vö. Zsolt 8,6.
[2] Vö. Zsolt 8,2.
[3] Vö. ApCsel 17,27.
[4] Vö. Zsid 10,5-7.
[5] Vö. Ter 4,4.
[6] Vö. Ter 4,26.
[7] Vö. Ter 5,24.
[8] Vö. Ter 8,20-9,17.
[9] Vö. Ter 9,8-16.
[10] Vö. Ter 15,2-3.
[11] Vö. Ter 15,6.
[12] Vö. Ter 17,1-2.
[13] Vö. Ter 18,1-15; Lk 1,26-38.
[14] Vö. Ter 18,16-33.
[15] Vö. Róm 8,32.
[16] Vö. Róm 4,16-21.
[17] Vö. Ter 28,10-22.
[18] Vö. Ter 32,25-31; Lk 18,1-8.
[19] Vö. Kiv 3,1-10.
[20] Vö. Kiv 34,6.
[21] Vö. Kiv 17,8-13.
[22] Vö. Szám 12,13-14.
[23] Vö. Kiv 32,1-34,9.
[24] Vö. 1Sám 9,18.
[25] Vö. 2Sám 7,18-29.
[26] Vö. 1Kir 8,10-61.
[27] Vö. Zsolt 24,6.
[28] Vö. 1Kir 18,39.
[29] Vö. Jak 5,16-18.
[30] Vö. 1Kir 17,7-24.
[31] Vö. 1Kir 18,20-39.
[32] Vö. 1Kir 19,1-14; Kiv 33,19-23.
[33] Vö. Lk 9,30-35.
[34] Vö. 2Kor 4,6.
[35] Vö. Ám 7,2.5; Iz 6,5.8.11; Jer 1,6; 15,15-18; 20,7-18.
[36] Vö. Ezd 9,6-15; Neh 1,4-11; Jón 2,3-10; Tób 3,11-16; Jud 9,2-14.
[37] Vö. Institutio Generalis de liturgia Horarum, 100-109: Liturgia Horarum 1. köt. (1973) 52, 56.
[38] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 2.
[39] Szent Ambrus: Enarrationes in Psalmos 1, 9: CSEL 64, 7 (PL 14, 968).
[40] Damaszkuszi Szent János: Expositio fidei 68 [De fide orthodoxa 3, 24]: PTS 12, 167 (PG 94, 1089).
[41] Vö. Lk 1,49; 2,19; 2,51.
[42] Vö. Lk 3,21.
[43] Vö. Lk 9,28.
[44] Vö. Lk 22,41-44.
[45] Vö. Lk 6,12.
[46] Vö. Lk 9,18-20.
[47] Vö. Lk 22,32.
[48] Vö. Mk 1,35; 6,46; Lk 5,16.
[49] Vö. Zsid 2,12.
[50] Vö. Zsid 2,15; 4,15.
[51] Vö. Mt 11,25-27; Lk 10,21-22.
[52] Vö. Ef 1,9.
[53] Vö. Jn 11,41-42.
[54] Vö. Mt 6,21.30.
[55] Vö. Jn 17.
[56] Vö. Zsolt 22,2.
[57] Vö. Mk 15,37; Jn 19,30.
[58] Vö. ApCsel 13,33.
[59] Vö. Mt 5,23-24.
[60] Vö. Mt 5,44-45.
[61] Vö. Mt 6,7.
[62] Vö. Mt 6,14-15.
[63] Vö. Mt 6,21.25.33.
[64] Vö. Mt 7,7-11.13-14.
[65] Vö. Mt 21,22.
[66] Vö. Mt 8,26.
[67] Vö. Mt 8,10.
[68] Vö. Mt 15,28.
[69] Vö. Mt 7,21.
[70] Vö. Mt 9,38; Lk 10,2; Jn 4,34.
[71] Vö. Mk 13; Lk 21,34-36.
[72] Vö. Lk 22,40.46.
[73] Vö. Lk 11,5-13.
[74] Vö. Lk 18,1-8.
[75] Vö. Lk 18,9-14.
[76] Vö. Jn 14,13.
[77] Vö. Jn 14,13-14.
[78] Vö. Jn 14,23-26; 15,7.16; 16,13-15.23-27.
[79] Vö. Mk 1,40-41.
[80] Vö. Mk 5,36.
[81] Vö. Mk 7,29.
[82] Vö. Lk 23,39-43.
[83] Vö. Mk 2,5.
[84] Vö. Mk 5,28.
[85] Vö. Lk 7,37-38.
[86] Szent Ágoston: Enarratio in Psalmum 85, 1: CCL 39, 1176 (PL 36, 1081); vö. Institutio Generalis de liturgia Horarum 7, 2: Liturgia Horarum, 1. köt. 1973, 24.
[87] Vö. Lk 1,38.
[88] Vö. ApCsel 1,14.
[89] Vö. Jn 2,1-12.
[90] Vö. Jn 19,25-27.
[91] Vö. Lk 1,46-55.
[92] Vö. Jn 14,26.
[93] Vö. Lk 24,27.44.
[94] Vö. Ef 1,3-14; 2Kor 1,3-7; 1Pt 1,3-9.
[95] Vö. 2Kor 13,13; Róm 15,5-6.13; Ef 6,23-24.
[96] Vö. Zsolt 95,1-6.
[97] Vö. Zsolt 24,9-10.
[98] Szent Ágoston: Enarration in Psalmum 62, 16: CCL 39, 804 (PL 36, 578).
[99] Vö. Róm 15,30; Kol 4,12.
[100] Vö. 1Jn 1,7-2,2.
[101] Vö. Mt 6,10.33; Lk 11,2.13.
[102] Vö. ApCsel 6,6; 13,3.
[103] Vö. Róm 10,1; Ef 1,16-23; Fil 1,9-11; Kol 1,3-6; 4,3-4.12.
[104] Vö. Jn 14,13.
[105] Vö. Jak 1,5-8.
[106] Vö. Ef 5,20; Fil 4,6-7; Kol 3,16-17; 1Tesz 5,17-18.
[107] Vö. Róm 8,34; 1Jn 2,1; 1Tim 2,5-8.
[108] Vö. Szent István imádkozik kínzóiért, mint Jézus: ApCsel 7,60; Lk 23,28.34.
[109] Vö. ApCsel 12,5; 20,36; 21,5; 2Kor 9,14.
[110] Vö. Ef 6,18-20; Kol 4,3-4; 1Tesz 5,25.
[111] Vö. 2Tesz 1,11; Kol 1,3; Fil 1,3-4.
[112] Vö. Róm 12,14.
[113] Vö. Róm 10,1.
[114] Vö. Róm 8,16.
[115] Vö. ApCsel 2,47.
[116] Vö. ApCsel 3,9.
[117] Vö. ApCsel 4,21.
[118] Vö. Kol 3,16.
[119] Vö. Fil 2,6-11; Kol 1,15-20; Ef 5,14; 1Tim 3,16; 6,15-16; 2Tim 2,11-13.
[120] Vö. Ef 1,3-14; 3,20-21; Róm 16,25-27; Júd 24-25.
[121] Vö. Jel 4,8-11; 5,9-14; 7,10-12.
[122] Vö. Jel 6,10.
[123] Vö. Jel 18,24.
[124] Vö. Jel 19,1-8.
[125] Vö. Jak 1,17.
[126] Vö. Mal 1,11.
