MÁSODIK FEJEZET
AZ EMBERI KÖZÖSSÉG
1877. Az emberiség hivatása az, hogy kinyilvánítsa az istenképiséget, és hogy átalakuljon az Atya egyszülött Fiának képmására. Ez a hivatás személyes formát ölt, hiszen mindenki meghívást kapott arra, hogy belépjen az isteni boldogságba; de szól az emberi közösség egészének is.
1. Cikkely
A SZEMÉLY ÉS A TÁRSADALOM
I. Az emberi hivatás közösségi jellege
1878. Az összes emberek ugyanazt a meghívást kapták: közös végső céljuk Isten. Bizonyos hasonlóság van az isteni személyek közötti egység és azon testvériség között, amit az embereknek egymás között kell megvalósítaniuk igazságban és szeretetben.[1] A felebaráti szeretet elválaszthatatlan az Isten iránti szeretettől.
1879. Az emberi személynek szüksége van a társas életre. Ez az ember számára nem valami ráadás, hanem természetének követelménye. A másokkal való kapcsolatok, a kölcsönös szolgálatok és a testvéries párbeszéd által bontakoztatja ki az ember a maga képességeit, és így tudja teljesíteni sajátos hivatását.[2]
1880. A társadalom olyan személyek együttese, akik szervesen kapcsolódnak egymáshoz egy mindegyikük fölött álló egységesítő elv alapján. A társadalom, mely egyszerre látható és lelki közösség, az időben maradandó: átveszi a múltat, és előkészíti a jövőt. Általa minden egyes ember „örökössé” válik, „talentumokat” kap, amelyek gazdagítják őt, s melyek gyümölcseit neki gyarapítania kell .[3] Igazságos tehát, hogy mindenkinek ragaszkodnia kell a közösséghez, amelyhez tartozik, és tisztelnie kell azok tekintélyét, akikre a közjó rá van bízva.
1881. Minden közösséget a célja határozza meg, ennek következtében sajátos szabályoknak engedelmeskedik, de „minden társadalmi intézmény alapelve, alanya és célja az emberi személy, s annak is kell lennie”. [4]
1882. Bizonyos közösségek, mint a család és a polgári közösség, közvetlenebbül felelnek meg az emberi természetnek. Ezek szükségesek számára. Annak érdekében, hogy az emberek a lehető legnagyobb számban vegyenek részt a társadalmi életben, bátorítani kell a társaságok és a választott testületek létrejöttét „gazdasági, kulturális, szociális, sport-, szórakoztató, hivatásbeli célok szolgálatára mind a politikai közösségeken belül, mind világméretekben”.[5] Az ilyen „szocializáció” egyúttal azt a természetes törekvést is kifejezi, mely az embereket társulásra készteti olyan célok elérése érdekében, amelyek felülmúlják egyéni képességeiket; fejleszti a személyes adottságokat, különösképpen a kezdeményezőképességet és a felelősségérzetet. Hozzájárul jogainak védelméhez is.[6]
1883. A szocializáció veszélyekkel is jár. Az állam túlzott közbelépése fenyegetheti a személyes szabadságot és kezdeményezést. Az Egyház tanítása kidolgozta az úgynevezett szubszidiaritás, a kölcsönös kisegités elvét. Ezen elv szerint „egy magasabb szintű közösségnek nem szabad beavatkoznia egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe, és nem szabad megfosztania illetékességétől, épp ellenkezőleg, szükségleteiben támogatnia és segítenie kell, hogy annak tevékenységét összehangolja a társadalmat alkotó más tényezőkkel, tudniillik a közjó érdekében”.[7]
1884. Isten nem akarta magának fenntartani az összes hatalom gyakorlását. Minden teremtményének megjelöli azokat a feladatokat, amelyeket természetének képességei szerint végezni tud. A kormányzásnak ezt a módját kell követni a társadalmi életben. Isten világot kormányzó stílusának, mely mélységes tiszteletet tanúsít az emberi szabadság iránt, kellene inspirálnia azok bölcsességét, akik az emberi közösségeket kormányozzák. Nekik úgy kell viselkedniük, mint az isteni Gondviselés szolgáinak.
1885. A szubszidiaritás elve szemben áll a kollektivizmus minden formájával. Megvonja az állam beavatkozásának határait. Harmóniába próbálja hozni az egyének és a közösségek kapcsolatait. Az igaz nemzetközi rend megvalósítására törekszik.
II. A megtérés és a társadalom1886. A társadalom elengedhetetlenül szükséges az emberi hivatás megvalósításához. E cél eléréséhez tiszteletben kell tartani az értékek hierarchiáját, mely „az anyagi és természetes dolgokat alárendeli a belső és lelki dolgoknak”.[8]
Az emberi társadalom mindenekelőtt úgy tekintendő, mint ami főleg a lélekhez tartozik; általa az emberek az igazság fényével megvilágosítva a dolgok ismeretét megosztják egymás között; érvényt szerezhetnek jogaiknak és teljesíthetik kötelességeiket; késztetést kapnak a lelki javak utáni törekvésre: bármilyen tisztességes dologra vonatkozóan egymás között jogos kívánságot táplálhatnak; állandó kívánságként él bennük, hogy legértékesebb javaikat másoknak átadhassák; mások lelki javaira úgy tekintenek, hogy azt a saját javukra fordítsák. Ezek a javak egyszersmind kapcsolatban vannak mindazzal és irányítják mindazt, ami a tanokra, a gazdasági ügyekre, a törvények parancsaira és a többi dologra vonatkozik, amelyek kívülről alkotják az emberi társadalmat és folyamatosan kibontakoztatják azt.” [9]
1887. Az eszközök és a célok fölcserélése[10] mely végső céllá teszi azt, ami csupán eszköz, vagy amikor az embereket pusztán egy cél eléréséhez szükséges eszköznek tekintik, igazságtalan struktúrákat hoz létre, melyek „megnehezítik és gyakorlatilag lehetetlenné teszik az isteni Törvényhozó parancsaihoz igazodó keresztény életet”.[11]
1888. Éppen ezért az emberi személy lelki és erkölcsi képességeire és a belső megtérés állandó igényére támaszkodva erőfeszítéseket kell tenni olyan társadalmi változások érdekében, melyek valóban az embert szolgálják. A szívből való megtérés elsőbbségének elismerése nem zárja ki, hanem inkább hangsúlyozza a kötelezettséget, hogy megfelelő módon javítsák a bűnre csábító intézményeket és életföltételeket, hogy az igazságosság normáihoz igazodva tökéletesedjenek, és ne gátolják, hanem előmozdítsák a jót. [12]
1889. A kegyelem segítsége nélkül az emberek képtelenek „megtalálni a gyakran szűk ösvényt a rossznak engedő kishitűség és az erő között, mely megkettőzi a rosszat azzal az önámítással, hogy le tudja győzni a rosszat”. [13] Ez az ösvény a szeretet, tudniillik Isten és felebarát szeretetének útja. A szeretet a legfontosabb társadalmi parancsolat. Tiszteletben tartja a másikat és annak jogait. Megkívánja az igazságosság gyakorlását és egyedül ő tesz rá alkalmassá. Önmagát elajándékozó életre indít: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, de aki elveszíti, megmenti azt” (Lk 17,33).
Összefoglalás
1890. Bizonyos hasonlóság van az isteni személyek egysége és a testvériség között, melyet az embereknek egymás között kell magvalósítaniuk.
1891. Az emberi személynek szüksége van a társadalomra, hogy kimunkálhassa önmagát természete szerint. Bizonyos közösségek, mint a család és az állam közvetlenebbül felelnek meg az emberi természetnek.
1892. „Minden társadalmi intézmény alapelve, alanya és célja az emberi személy, s annak is kell lennie.”[14]
1893. A szabadon megválasztott társulatokban és intézményekben való széleskörű részvételt támogatni kell.
1894. A szubszidiaritás elve szerint sem az állam, sem bármiféle nagyobb közösség nem helyettesítheti a személyek és a kisebb testületek kezdeményezését és felelősségét.
1895. A társadalomnak támogatnia kell és nem szabad akadályoznia az erények gyakorlását. Az értékek helyes rendjének kell erre késztetnie.
1896. Amikor a bűn megrontja a társadalmi légkört, a szívek megtéréséhez és Isten kegyelméhez kell folyamodni. A szeretet késztet igaz reformokra. A szociális kérdésnek az evangéliumon kívül nincs megoldása.[15]
2. Cikkely
A TÁRSADALMI ÉLETBEN VALÓ RÉSZVÉTEL
I. A tekintély
1897. „Az emberek közötti
együttélés nem lehet rendezett és termékeny, ha nincs benne jelen
egy törvényes tekintély, mely biztosítja a rendet és megfelelő
módon hozzájárul a közjó megvalósításához.”[16]
Tekintély az a minőség, melynek alapján személyek vagy
intézmények emberek számára törvényeket hoznak és parancsokat
adnak ki, és engedelmességet várnak el tőlük.
1898. Minden emberi közösségnek szüksége van tekintélyre, mely kormányozza.[17] Az ilyen tekintély alapja az emberi természetben van. Szükséges a polgári közösség egységéhez. Feladata az, hogy amennyire csak lehetséges, biztosítsa a társadalom közjavát.
1899. Az erkölcsi rend által megkövetelt tekintély Istentől való: „Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak, mert nincs hatalom, csak Istentől, s amelyek léteznek, azokat Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésével szegül szembe. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet” (Róm 13,1-2).[18]
1900. Az engedelmesség kötelezettsége mindenkitől elvárja, hogy a tekintélynek megadja az őt megillető tiszteletet, s a tekintélyt gyakorló személyeket tisztelettel és érdemeik szerint hálával és jóakarattal vegyék körül.
Római Szent Kelemen pápánál található a politikai tekintélyért szóló legrégibb imádság:[19]
„Urunk, adj nekik egészséget, békét, egyetértést, állhatatosságot, hogy a birodalmat, melyet te adtál nekik, akadály nélkül szolgálják. Te ugyanis, Urunk, a századok mennyei királya, adsz az emberek fiainak dicsőséget és tiszteletet és hatalmat azok fölött, akik a földön élnek; Urunk, te irányítsd tanácsukat aszerint, ami jó és kedves a te szemedben; hogy irgalmas légy hozzájuk, akik a tőled adott hatalmat békességben és szelídségben, kegyesen szolgálják.”[20]
1901. Amíg a tekintély az Isten által meghatározott rendhez tartozik, „a politikai rendszer megválasztását és a vezetők kijelölését a polgárok szabad akaratára kell hagyni”.[21]
A politikai rendszerek különbözősége erkölcsileg megengedhető, csak szolgálják a rájuk bízott közösség törvényes javát. Azon rendszerek, melyeknek természete szemben áll a természettörvénnyel, a közrenddel és az emberi személy alapvető jogaival, nem valósíthatják meg azon nemzetek közjavát, melyekre ráerőszakolták magukat.
1902. A tekintély nem önmagából meríti erkölcsi legitimitását. Nem viselkedhet tirranus módon, hanem a közjóért kell fáradoznia „mint erkölcsi erőnek, mely elsősorban a szabadságra és a vállalt kötelezettségek és feladatok tudatára támaszkodik”.[22]
„Az emberi törvény annyiban törvény jellegű, amennyiben a józan értelem szerinti: s ezáltal nyilvánvaló, hogy az örök Törvényből ered. Amennyiben pedig eltér az értelemtől, gonosz törvény: s már nem törvény jellegű, hanem inkább az erőszak egyik formája.” [23]
1903. A tekintélyt csak akkor gyakorolják törvényesen, ha az adott közösség közjavát keresik és annak elérésére erkölcsileg megengedett eszközöket használnak. Ha megtörténnék, hogy a vezetők igazságtalan törvényeket vagy az erkölcsi renddel ellenkező rendeleteket hoznak, az ilyen parancsok nem kötelezhetik a lelkiismeretet. „Ekkor maga a tekintély teljesen összeomlik, és ocsmány jogtalanság következik.” [24]
1904. „Ezért kívánatos, hogy minden hatalmat ugyanazt a célt szolgáló más hivatalokkal és hatóságokkal ellensúlyozzanak. Ez a jogállam elve, melyben nem emberek önkényes akarata, hanem a törvények uralkodnak.” [25]
II. A közjó
1905. Az ember társas természetének megfelelően minden egyes személy java szükségképpen kapcsolatban áll a közjóval. A közjót másképpen nem lehet meghatározni, csak az emberi személlyel való kapcsolatban:
Ne éljetek magatokba gubózva, csak magatoknak, mintha már megigazultatok volna, hanem közösségben összegyűlvén keressétek azt, ami mindenkinek javára szolgál. [26]
1906. A közjón „a társadalmi élet azon föltételeinek összességét (kell érteni), melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy saját tökéletességüket elérjék.”[27] A közjó mindenki életét érinti. Mindenki részéről okosságot igényel, de még inkább azok részéről, akik a tekintély hivatalát gyakorolják. Három lényeges elemet foglal magában:
1907. Mindenekelőtt föltételezi a személy tiszteletét. A közjó érdekében a közhatalomnak tiszteletben kell tartania az emberi személy alapvető és elidegeníthetetlen jogait. A társadalom köteles engedélyezni minden tagjának, hogy megvalósítsa saját hivatását. Különösen is a közjóhoz tartoznak a természetes szabadság gyakorlásának föltételei, amelyek elengedhetetlenek az emberi hivatás teljes kimunkálásához: ilyenek a jog „a saját lelkiismeret helyes szabálya szerinti cselekvéshez, a magánélet védelméhez és az igaz szabadsághoz vallási téren is”.[28]
1908. Másodszor a közjó igényli közösségének szociális jólétét, gyarapodását. A gyarapodás az összes társadalmi kötelezettség foglalata. Ugyancsak a tekintélyre tartozik, hogy a közjó érdekében válasszon a részleges javak között. De mindenki számára hozzáférhetővé kell tennie azt, amire a valóban emberi élethez szüksége van: az élelmet, a ruházatot, az egészséget, a munkát, a nevelést, a kultúrát, a megfelelő tájékoztatást, a családalapítás jogát stb.[29]
1909. Végül a közjó magában foglalja a békét, vagyis az igazságos rend állandóságát és biztonságát. Föltételezi tehát, hogy a tekintély tisztességes eszközökkel biztonságot nyújt mind a társadalom, mind tagjai számára. Biztosítja a jogot a törvényes, személyes és kollektív önvédelemhez.
1910. Ha minden emberi közösségnek megvan a maga közjava, ami lehetővé teszi, hogy közösségnek tekintsék, akkor a közjó teljessége a politikai közösségben található meg. Az állam feladata, hogy megvédje és előmozdítsa a polgári társadalom, az állampolgárok és a közbülső testületek közjavát.
1911. Az emberi függések egyre szorosabbá válnak. Lassanként kiterjednek az egész földre. Az emberi család egysége, amely egyesíti azokat, akik egyenlő természetes méltóságnak örvendenek, magában foglalja az egyetemes közjót. Ez a nemzetek közösségének olyan szervezetét igényli, amely alkalmas arra, hogy „törődjön az emberek különböző szükségleteivel mind szociális téren – ide tartozik az élelmezés, az egészségügy, a nevelés és munka -, mind a különleges helyzetekben, mint például a fejlődésben lévő országok minden irányú kibontakozásának támogatása, a világszerte szétszóródott menekültek megsegítése vagy a kivándorlók és családjuk támogatása”.[30]
1912. A közjó mindig a személyek fejlődésére van rendelve. „A dolgok rendjét mindig a személyek rendje alá kell rendelni, és nem megfordítva.”[31] Ez a rend az igazságban van megalapozva, az igazságosságra épül, és a szeretet élteti.
III. Felelősség és részvétel1913. A részvétel a személy önkéntes és nagylelkű elkötelezettsége a társadalmi ügyekben. Mindenkinek a maga helyén és a maga feladatkörében részt kell vennie a közjó előmozdításában. Ez a kötelesség hozzátartozik az emberi személy méltóságához.
1914. A részvétel elsősorban tehervállalás által valósul meg olyan viszonylatokban, melyekben személyesen felelősséget vállalnak: pl. a gondoskodással, melyet a család nevelésére fordít, a lelkiismeretességgel, amellyel munkáját végzi, részt vesz mások és az egész társadalom javának előmozdításában.[32]
1915. Az állampolgároknak, amennyire lehetséges, tevékenyen részt kell venniük a közéletben. E részvétel módja országonként és kultúránként különböző lehet. „Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek az eljárását, amelyek körében az állampolgárok a lehető legnagyobb része valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekből.”[33]
1916. Mindenki részvétele a közjó megvalósításában, mint minden etikai kötelesség, magában foglalja a szociális partnerek állandóan megújuló megtérését. A csalás és egyéb megtévesztések, melyek révén egyesek kibújnak a törvény és a társadalmi kötelezettségek alól, határozottan elítélendők, mert összeegyeztethetetlenek az igazságosság követelményeivel. Fejleszteni kell azokat az intézményeket, melyek az emberek életfeltételeinek javítását szolgálják.[34]
1917. A tekintély viselőire tartozik azoknak az értékeknek megszilárdítása, melyek a közösség tagjainak a bizalmát erősítik, és arra indítják őket, hogy vállalják a hozzájuk hasonlók szolgálatát. A részvétel a neveléssel és a műveltséggel kezdődik. „Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azok kezében van, akik a következő nemzedékeknek át tudják adni az élet értelmét és a remény erejét.” [35]
Összefoglalás
1918. „Nincs hatalom, csak Istentől, s amelyek léteznek, azokat Isten rendelte” (Róm 13,1-2).
1919. Minden emberi közösségnek szüksége van tekintélyre, hogy fönnmaradjon és gyarapodjon.
1920. „Látható (...), hogy a politikai közösség és a nyilvános tekintély az emberi természeten alapszik és ezért az Isten által meghatározott rendhez tartozik.”[36]
1921. A tekintéllyel akkor élnek törvényesen, ha a társadalom közjavának elérésére használják. Ennek érdekében olyan eszközöket kell használnia, melyek erkölcsileg megengedhetők.
1922. A politikai rendszerek különbözősége törvényes, föltéve, hogy a közjót szolgálják.
1923. A politikai tekintélynek meg kell maradnia az erkölcsi rend határai között, és biztosítania kell a szabadság gyakorlásának föltételeit.
1924. A közjón „a társadalmi élet azon föltételeinek összességét (kell érteni), melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy saját tökéletességüket elérjék”.[37]
1925. A közjó három lényeges elemet foglal magában: a személy alapvető jogainak tiszteletben tartását és előmozdítását; a jólétet, azaz a társadalom szellemi és anyagi javainak gyarapodását; a csoport és tagjai békéjét és biztonságát.
1926. Az emberi személy méltósága magában foglalja a közjó keresését. Mindenkinek fáradoznia kell azért, hogy létrehozzon és fönntartson olyan intézményeket, melyek jobbítják az emberi élet föltételeit.
1927. Az államra tartozik a polgári társadalom közjavának védelme és előmozdítása. Az egész emberi család közjava megköveteli a nemzetközi társadalom bizonyos szervezettségét.
3. Cikkely
A TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG
1928. A társadalom a társadalmi igazságosságot nyújtja, amikor teljesíti a föltételeket, melyek a társulásoknak és egyes személyeknek lehetővé teszik, hogy elérjék azt, ami természetük és hivatásuk szerint megilleti őket. A társadalmi igazságosság kapcsolódik a közjóhoz és a tekintély gyakorlásához.
I. Az emberi személy tiszteletben tartása
1929. A társadalmi igazságosságot csak az ember transzcendens méltóságának tiszteletben tartásával lehet megvalósítani. A személy a társadalom végső célja, a társadalom a személyre van rendelve:
Az emberi személy méltóságának „védelmét és előmozdítását a Teremtő ránk bízta; felelősek érte a férfiak és a nők, vállalt feladatuk szerint a történelem minden korszakában”.[38]
1930. Az emberi személy tiszteletben tartása magában foglalja azoknak a jogoknak a tiszteletben tartását, melyek a személynek mint teremtménynek a méltóságából fakadnak. E jogok megelőzik a társadalmat, és kötelezőek reá nézve. Megalapozzák minden tekintély erkölcsi legitimitását: ha egy társadalom megcsúfolja vagy pozitív törvényhozásában megtagadja őket, saját erkölcsi legitimitását ingatja meg.[39] E tisztelet nélkül a tekintély csak erőre vagy az erőszakra tud támaszkodni, hogy alattvalóinak engedelmességét kicsikarja. Az Egyház feladata, hogy a jóakaratú embereket emlékeztesse ezekre a jogokra, és megkülönböztesse e jogokat a rossz szándékú vagy hamis követelésektől.
1931. Az emberi személy tisztelete föltételezi ennek az elvnek a tiszteletben tartását: „minden egyes embernek a felebarátot – kivétel nélkül – úgy kell tekintenie, mint saját ťalteregójátŤ, gondoskodva elsősorban az életéről és a hozzá szükséges eszközökről”.[40] A saját erejével semmiféle törvényhozás nem tudja kizárni a félelmeket, az előítéleteket, a gőg és a vak önszeretete (egoizmus) magatartását, amelyek ellenkeznek a valóban testvéri társadalom berendezkedésével. E cselekvésmódokat csak a szeretet szünteti meg, mely minden emberben megtalálja a „felebarátot”, a testvért.
1932. A kötelesség, hogy mások felebarátja legyünk és tevékenyen szolgáljunk nekik, még sürgetőbbé válik, ha a szóban forgó személyek bármilyen szempontból különösen ínséget szenvedők. „Amit a legkisebb testvéreim közül egynek is tettetek, nekem tettétek” (Mt 25,40).
1933. Ugyanez a kötelesség kiterjed azokra is, akik másként gondolkoznak vagy cselekednek, mint mi. Krisztus tanítása oly messzire megy, hogy a bántások bocsánatát kéri, és a szeretet parancsát, mely az új Törvény sajátossága, kiterjeszti valamennyi ellenségre.[41] Az evangélium szellemében történő szabadítás összeegyeztethetetlen az ellenségnek mint személynek gyűlöletével, de nem a rossz gyűlöletével, amit az mint ellenség művel.
II. Az emberek közötti egyenlőség és különbözőség
1934. Az egy Isten képmására teremtett összes ember ugyanazzal az értelmes lélekkel, ugyanazzal a természettel és ugyanazzal az eredettel bír. Krisztus áldozatától megváltva valamennyien egy és ugyanazon isteni boldogságban való részesedésre kapnak meghívást: tehát mindannyian ugyanannak a méltóságnak örvendenek.
1935. Az emberek közötti egyenlőség lényegileg a személyi méltóságukra és a belőle fakadó jogokra támaszkodik:
„A személy alapvető jogaiban a diszkrimináció minden – nem, faj, bőrszín, társadalmi helyzet, nyelv vagy vallás alapú -társadalmi vagy kulturális formáját le kell győzni és meg kell szüntetni mint Isten tervével ellentétes dolgot.”[42]
1936. Amikor az ember megszületik erre a világra, nem rendelkezik mindennel, amire szüksége van testi és lelki életének fejlődéséhez. Szüksége van másokra. Különbségek jelennek meg, melyek életkorhoz, testi képességekhez, értelmi és erkölcsi adottságokhoz, gazdasági tevékenységhez és vagyonhoz kötődnek. [43] A talentumok nem egyformán kerülnek szétosztásra. [44]
1937. E különbségek Isten tervéhez tartoznak, aki azt akarja, hogy mindenki megkapja a másiktól, amire szüksége van, akiknek pedig különleges „talentumai” vannak, osszák meg értékeiket azokkal, akik rászorulnak ezekre. A személyes különbségek nagylelkűségre, jóindulatra, ajándékozásra késztetnek és gyakran köteleznek; serkentik a kultúrákat, hogy egyik a másikat gazdagítsa:
„Oly különbözőképpen osztogatom az erényeket, hogy nem adom mindet egynek, hanem az egyiknek ezt, a másiknak azt adom. (...) Egyiknek a szeretetet, másiknak az igazságosságot, harmadiknak az alázatosságot, a negyediknek az eleven hitet (...). És így adtam az erény sokféle ajándékát és kegyelmét, lelkieket és mulandókat egyaránt annyira változatosan, hogy egyetlen személynek sem adtam meg valamennyit, azért nem, hogy kénytelenek legyetek egymás szeretetével élni (...); úgy akartam, hogy az egyiknek szüksége legyen a másikra, s valamennyien szolgáim legyetek a tőlem kapott kegyelmek és ajándékok osztogatásában.” [45]
1938. Léteznek azonban gonosz egyenlőtlenségek is, amelyek férfiak és nők millióit sértik. Ezek nyíltan ellenkeznek az evangéliummal:
„A személyek egyenlő méltósága megköveteli, hogy emberibb és méltányos életfeltételekhez jussanak. Ugyanis az egy emberi család tagjai vagy népei közötti kirívóan nagy gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek botrányt okoznak és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, a méltányossággal, az emberi személy méltóságával, és a társadalmi és nemzetközi békével.”[46]
III. Az emberi szolidaritás
1939. A szolidaritás alapelve, amelyet „barátság” vagy „szociális szeretet” néven is neveznek, az emberi és keresztény testvériség közvetlen követelménye: [47]
A tévedés „első, ma oly széles körben és veszedelmesen elterjedt forrása az, hogy megfeledkeznek az emberek azon kölcsönös kapcsolatáról és szeretetéről, amelyet mind a közös eredet és az összes ember – bármely néphez tartozzék is – értelmes természetének azonossága, mind a megváltás áldozata, melyet Krisztus a kereszt oltárán mennyei Atyjának engesztelésül fölajánlott, parancsol”. [48]
1940. A szolidaritás mindenekelőtt a javak szétosztásában és a munka megfizetésében mutatkozik meg. Magában foglalja az erőfeszítést az igazságosabb társadalmi rendért, melyben a feszültségeket jobban meg lehet oldani, s melyben a feszültségek könnyebben megtalálják az egyeztetett megoldást.
1941. A társadalmi-gazdasági problémákat csak a szolidaritás valamennyi formájának, a szegények egymás közötti, a gazdagok és szegények, a munkások egymás közötti, a munkaadók és munkavállalók, a nemzetek és népek szolidaritásának segítségével lehet megoldani. A nemzetközi szolidaritás az erkölcsi rend követelménye. A világ békéje részben ettől függ.
1942. A szolidaritás erénye meghaladja az anyagi javak kereteit. Az Egyház, a hit lelki javait terjesztve, többnyire segítette a gazdasági fejlődést is, amelynek gyakran nyitott új utakat. Századokon át így valósultak meg az Úr szavai: „Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, s ezeket mind megkapjátok hozzá” (Mt 6,33):
„Mintha kétezer éve nem élne kitartóan az Egyház lelkében mindenki kollektív felelősségérzete mindenkiért, melyből egészen a hősies szeretetig merítettek erőt a lelkek, tudniillik a földet művelő, rabszolgákat fölszabadító, betegeket gyógyító, a hitet, a kultúrát és a tudományt minden kor minden népéhez elvivő szerzetesek, azért hogy olyan társadalmi föltételeket teremtsenek, amelyek egyedül képesek lehetővé és könnyűvé tenni az emberhez és a keresztényhez méltó életet.”[49]
Összefoglalás
1943. A társadalom a társadalmi igazságosságot nyújtja, amikor teljesíti a föltételeket, melyek a társulásoknak és egyes személyeknek lehetővé teszik, hogy elérjék azt, ami természetük és hivatásuk szerint megilleti őket.
1944. Az emberi személy tisztelete azt jelenti, hogy valaki a másik emberre úgy tekint, mint „alteregójára”. Föltételezi az alapvető jogok tiszteletét, melyek a személy benső méltóságából fakadnak.
1945. Az emberek közötti egyenlőség lényegileg személyi méltóságukra és a belőle fakadó jogokra támaszkodik.
1946. A személyek közötti különbségek Isten tervéhez tartoznak, aki azt akarja, hogy rászoruljunk egymásra. A különbségeknek serkentenie kell a szeretetet.
1947. Az emberi személyek egyenlő méltósága követeli a törekvést a túlzott társadalmi és gazdasági különbségek enyhítésére, és arra késztet, hogy megszüntessék a gonosz egyenlőtlenségeket.
1948. A szolidaritás kiemelkedően keresztény erény, az anyagi, de még inkább a lelki javakban részesítést gyakorolja.
Jegyzetek:
[1] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 24.
[2] Vö. II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 25.
[3] Vö. Lk 19,13.15.
[4] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium
et spes lelkipásztori konstitúció, 25.
[5] XXIII. János pápa: Mater et
magistra enciklika, 60: AAS 53 (1961), 416.
[6] Vö. II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 25; II. János Pál pápa:
Centesimus annus enciklika, 16: AAS 83 (1991).
[7] II. János Pál pápa: Centesimus
annus enciklika, 48: AAS 83 (1991) 854; vö. XI. Pius pápa:
Quadragesimo anno enciklika: AAS 23 (1931) 184-186.
[8] II. János Pál pápa: Centesimus
annus enciklika, 36: AAS 83 (1991), 838.
[9] XXIII. János pápa: Pacem in
terris enciklika, 36: AAS 55 (1963), 266 (Kosztolányi István
Horváth Pál által átdolgozott kiadása).
[10] Vö. II. János Pál pápa:
Centesimus annus enciklika, 41. AAS 83 (1991), 844.
[11] XII. Pius pápa rádiós
beszéde 1941. június 1-jén: AAS 33 (1941) 197.
[12] Vö. II. Vatikáni Zsinat:
Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 36.
[13] II. János Pál pápa:
Centesimus annus enciklika, 25: AAS 83 (1991), 838.
[14] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 25.
[15] Vö. II. János Pál pápa:
Centesimus annus enciklika, 5: AAS 83 (1991), 800.
[16] XXIII. János pápa: Pacem in
terris 46: AAS 55 (1963) 269.
[17] Vö. XIII. Leó pápa:
Diuturnum illud enciklika: Leonis XIII. Acta 2, 271; uő: Immortale
Dei enciklika: Leonis XIII. Acta 5, 120.
[18] 1Pt 2,13-17.
[19] Vö. 1Tim 2,1-2.
[20] Római Szent Kelemen: Levél
a korinthusiakhoz 61,1-2: SC 167, 198-200 (Funk 1, 178-180).
[21] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74.
[22] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74.
[23] Aquinói Szent Tamás: Summa
Theologiae I-II, 93, 3, 2.
[24] XXIII. János pápa: Pacem in
terris enciklika 51: AAS 55 (1963) 271.
[25] II. János Pál pápa:
Centesimus annus enciklika, 44. AAS 83 (1991), 848.
[26] Epistula Pseudo Barnabae
4,10: SC 172, 100-102 (Funk 1, 48).
[27] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26, 74.
[28] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26.
[29] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26.
[30] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 84.
[31] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26.
[32] Vö. II. János Pál pápa:
Centesimus annus enciklika, 43: AAS 83 (1991) 847.
[33] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 31.
[34] Vö. II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 31.
[35] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 31.
[36] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 74
[37] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 26.
[38] II. János Pál pápa:
Sollicitudo rei socialis enciklika, 47: AAS 8 (1988) 581.
[39] Vö. XXIII. János pápa:
Pacem in terris enciklika, 61: AAS 55 (1963), 274.
[40] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 27.
[41] Vö. Mt 5,43-44.
[42] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 29.
[43] Vö. II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 29.
[44] Vö. Mt 25,14-30; Lk
19,11-27.
[45] Sziénai Szent Katalin: Il
Dialogo della Divina Provvidenza 7. Kiad. Giulia Cavallini. (Róma,
1995) 23-24.
[46] II. Vatikáni Zsinat:
Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 29.
[47] Vö. II. János Pál pápa:
Sollicitudo rei socialis enciklika, 38-40; II. János Pál pápa:
Centesimus annus enciklika, 10.
[48] XII. Pius pápa: Summi
pontificatus enciklika, AAS 31 (1939) 426.
[49] XII. Pius pápa rádiós
beszéde 1941. június 1-jén: AAS 33 (1941) 204.
