ELSŐ SZAKASZ
AZ EMBER HIVATÁSA: ÉLET A SZENTLÉLEKBEN
1699. A Szentlélekben való élet valósítja meg az ember hivatását (első fejezet), isteni szeretetből és emberi szolidaritásból tevődik össze (második fejezet), ajándékul adatik mint üdvösség (harmadik fejezet).
ELSŐ FEJEZET
AZ EMBERI SZEMÉLY MÉLTÓSÁGA
1700. Az emberi személy méltósága az Isten képmására és hasonlatosságára történt teremtésében gyökerezik (1. cikkely); és az isteni boldogságra szóló meghívásban nyeri el beteljesedését (2. cikkely). Az emberi lét sajátossága, hogy szabadon törekszik e beteljesedésre (3. cikkely). Szabad cselekedeteivel (4. cikkely) az emberi személy az Istentől megígért és az erkölcsi lelkiismeret által tanúsított jónak megfelelően alakul vagy nem alakul (5. cikkely). Az emberek önmagukat építik és belülről növekednek: egész testi és lelki életük építőanyag a növekedésükhöz (6. cikkely). A kegyelem segítségével növekednek az erényben (7. cikkely), kerülik a bűnt, vagy ha elkövették, a tékozló fiú példája szerint[1] rábízzák magukat mennyei Atyánk irgalmára (8. cikkely). Így jutnak el a szeretet tökéletességére.
1. Cikkely
AZ EMBER ISTEN KÉPMÁSA
1701. „Krisztus (...) az Atya és az ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásában teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását.”[2] Krisztusban, aki „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15),[3] teremtetett az ember a Teremtő képére és hasonlatosságára. Krisztusban, a Megváltóban és Üdvözítőben állt helyre eredeti szépségében és vált nemessé Isten kegyelméből az első bűn által az emberben elrontott isteni képmás.[4]
1702. Az isteni képmás minden emberben jelen van. Az isteni személyek egymás közötti egységének hasonlatosságára fölragyog a személyek közösségében (vö. 2. fejezet).
1703. A szellemi és halhatatlan lélekkel fölruházott emberi személy[5] a Földön „az egyetlen teremtmény, amelyet Isten önmagáért, vagyis az emberi személyért akart”.[6] Fogantatása pillanatától örök boldogságra rendelt lény.
1704. Az emberi személy részesül a Szentlélek erejéből és világosságából. Az értelem segítségével képes megérteni a dolgoknak a Teremtőtől meghatározott rendjét. Az akarat révén képes a számára igaz jó felé irányulni. Tökéletességét a „jó és az igaz keresésében és szeretetében” találja meg.[7]
1705. Az ember lelke s szellemi képességei, értelme és akarata következtében szabadsággal fölruházott lény, ami „az istenképiség kiemelkedő jele”.[8]
1706. Az ember értelmével fölismeri Isten hangját, „aki őt mindig arra szólítja, hogy tegye a jót, és kerülje a rosszat”.[9] Mindenkinek követnie kell ezt a törvényt, mely ott visszhangzik a lelkiismeretben, s Isten és a felebarát szeretetében teljesedik be. Az erkölcsi élet gyakorlata tanúskodik az emberi személy méltóságáról.
1707. „A Gonosztól megkísértett ember azonban története kezdetétől visszaélt szabadságával.”[10] Engedett a kísértésnek, és rosszat cselekedett. A jó utáni vágyakozást megőrizte, ám természete magán viseli az eredeti bűn okozta sebet. Rosszra hajló és a tévedésnek alávetett lett:
„Így tehát az ember önmagában megosztott. Ezért mind az egyéni, mind a közösségi élet teljes egészében küzdelem, mégpedig drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között.”[11]
1708. Szenvedésével Krisztus megszabadított bennünket a Sátántól és a bűntől. Kiérdemelte számunkra az új életet a Szentlélekben. Kegyelme helyreállítja azt, amit a bűn bennünk elrontott.
1709. Aki hisz Krisztusban, Isten gyermekévé válik. Ez a gyermekké fogadás átalakítja és megadja neki, hogy Krisztus példáját kövesse; képessé teszi arra, hogy helyesen cselekedjék és a jót tegye. A tanítvány Megváltójával egyesülve eléri a szeretet tökéletességét, az életszentséget. A kegyelemben megérett erkölcsi élet örök életbe, a mennyország dicsőségébe torkollik.
Összefoglalás
1710. „Krisztus (...) teljesen föltárja az embert az embernek, és megmutatja magasztos hivatását.” [12]
1711. A szellemi lélekkel, értelemmel és akarattal fölruházott emberi személy fogantatásától kezdve Istenre irányul és örök boldogságra van rendelve. Az igazat és a jót keresve és szeretve éri el tökéletességét.[13]
1712. „Az igaz (...) szabadság az emberben az istenképiség kiemelkedő jele.”[14]
1713. Az embernek követnie kell az erkölcsi törvényt, mely arra készteti, hogy „tegye a jót és kerülje a rosszat”.[15] Ez a törvény visszhangzik lelkiismeretében.
1714. Az áteredő bűn által természetében megsebzett ember tévedésnek van alávetve és szabadságának gyakorlásában hajlik a rosszra.
1715. Aki Krisztusban hisz, annak a Szentlélekben új élete van. A kegyelemben növekvő és érlelődő erkölcsi életnek a mennyei dicsőségben kell tökéletessé válnia.
2. Cikkely
A BOLDOGSÁGRA SZÓLÓ MEGHÍVÁSUNK
1716. A boldogságok Jézus prédikációjának a középpontjában állnak. Meghirdetésük azokat az ígéreteket ismétli, amelyeket a választott nép Ábrahám óta kapott. Jézus tökéletessé teszi az ígéreteket azáltal, hogy nem csupán földi, hanem mennyei boldogságra irányítja őket:
Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok a szomorkodók, mert őket majd megvigasztalják.
Boldogok a szelídek, mert ők birtokolják majd a földet.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert őket majd kielégítik.
Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalmasságot nyernek.
Boldogok a tisztaszívűek, mert ők látni fogják Istent.
Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívják majd őket.
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha átkoznak és üldöznek titeket, és hazug módon minden rosszat rátok fognak énmiattam.
Örüljetek és ujjongjatok, mert bőséges jutalmatok van a mennyben; így üldözték az előttetek élt prófétákat is.
(Mt 5,3-12)
1717. A boldogságok Jézus Krisztus arcát festik meg, leírják az Ő szeretetét; kifejezik az Ő szenvedésének és föltámadásának dicsőségéhez társult hívők hivatását; megvilágítják a keresztény élet jellegzetes cselekedeteit és magatartásformáit; váratlanok az ígéretek, amelyek a szorongatások közepette fönntartják a reményt; a tanítványoknak áldásokat és kissé homályosan megígért jutalmakat hirdetnek; Szűz Mária és valamennyi szent életében elkezdődött megvalósulásuk.
II. A boldogság iránti vágy
1718. A boldogságok megfelelnek a természetes boldogságvágynak. Ez a vágy isteni eredetű: Isten oltotta az ember szívébe, hogy az embert magához vonzza, mert egyedül csak Ő képes megnyugtatni az emberi szívet.
„Kétségkívül mindannyian boldogok akarunk lenni, és nincs ember, aki tagadná ezt az állítást, már azt megelőzően, hogy tudná teljes tartalmát.”[16]
„Mennyire kereslek tehát Téged, Uram? Amikor ugyanis Téged, az én Istenemet kereslek, a boldog életet keresem. Kereslek téged, hogy éljen a lelkem. Testem ugyanis a lelkemből él, a lelkem pedig belőled.”[17]
„Egyedül Isten tölt be.”[18]
1719. A boldogságok fölfedik az emberi létezés, az emberi cselekedetek végső célját: Isten a saját boldogságára hív minket. Ez a meghívás mindenkinek személy szerint szól, de az Egyház egészének is szól, azok új népének, akik elfogadták az Ígéretet és az Ő hitében élnek.
III. A keresztény boldogság
1720. Az Újszövetségi Szentírás több kifejezést is használ annak a boldogságnak jelölésére, melyre Isten az embert meghívta: Isten országának eljövetele;[19] Isten látása: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent” (Mt 5,8)[20] ; belépés az Úr örömébe,[21] belépés Isten nyugalmába:[22]
„Ott majd pihenünk és látunk; látni fogunk és szeretünk, szeretni fogunk és dicsérünk. Íme, ez lesz majd végül, szünet nélkül. És miféle más célunk lehet, hacsak nem az, hogy eljussunk abba az országba, melynek soha nem lesz vége?”[23]
1721. Isten ugyanis azért helyezett el minket a világban, hogy Őt megismerjük, szolgáljuk, szeressük, és így eljussunk a Paradicsomba. A boldogság az isteni természet (2Pt 1,4) és az örök élet[24] részeseivé tesz bennünket. Ezáltal az ember belép Krisztus dicsőségébe[25] és a szentháromságos élet élvezetébe.
1722. Ez a boldogság meghaladja az értelmet és a pusztán emberi erőket. Isten ingyenes ajándékából ered. Ezért mondjuk természetfölöttinek, miként a kegyelem is az, mely az embert fölkészíti arra, hogy belépjen az isteni boldogságba.
„»Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent«. De nagysága és elmondhatatlan dicsősége miatt »senki ember nem láthatja Istent úgy, hogy életben maradjon«, az Atya ugyanis fölfoghatatlan, szeretete és emberiessége szerint azonban, s mert mindenre képes, ezt is megengedi azoknak, akik szeretik Őt, azaz hogy lássák Istent, (...): mert »ami az embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges«.”[26]
1723. A megígért boldogság erkölcsi döntések elé állít minket. Fölszólít, hogy tisztítsuk meg szívünket rossz hajlamaitól és törekedjünk mindenekfölött keresni Istent. Arra tanít, hogy az igazi boldogság nem található meg a gazdagságban vagy a jólétben, sem az emberi dicsőségben vagy a hatalomban; sem bármiféle emberi tevékenységben, akármilyen hasznos legyen is, mint a tudományok, a technika, a művészetek; sem bármi teremtményben, hanem egyedül Istenben, aki minden jónak és minden szeretetnek forrása:
„A gazdagság napjainkban nagy istenség; a sokaság, emberek tömege hódol neki önként. A boldogságot a szerencsével mérik, és a szerencsével mérik a tiszteletreméltóságot is. (...) Ez abból a meggyőződésünkből ered (...), mely szerint a gazdagsággal minden lehetséges. Az egyik mai bálvány tehát a gazdagság, a másik bálvány a hírnév. (...) A hírnév, azaz közismertnek lenni, a világban hírnevet támasztani, odáig jutott, hogy önmagában jónak, kiemelkedő jónak, tiszteletreméltó dolognak tekintik. (...) »Sajtóhírnévnek« lehet mondani.”[27]
1724. A tízparancsolat, a hegyi beszéd és az apostoli katekézis leírják az utakat, amelyek elvezetnek a mennyek országába. Mi pedig a Szentlélek kegyelmétől támogatva, mindennapi cselekedeteink révén lépésről lépésre kötelezzük el magunkat irántuk. Krisztus szavaitól megtermékenyítve lassan gyümölcsöt hozunk az Egyházban Isten dicsőségére.[28]
Összefoglalás
1725. A boldogságok megismétlik Istennek Ábrahám óta tett ígéreteit, és a mennyek országa felé irányítva tökéletessé teszik azokat. Megfelelnek a boldogságvágynak, melyet Isten oltott az emberi szívbe.
1726. A boldogságok tanítják a végső célt, melyre Isten hív minket: az Országot, Isten látását, az isteni természetben való részesedést, az örök életet, a gyermekséget és a nyugalmat Istenben.
1727. Az örök élet boldogsága Isten ingyenes ajándéka; éppúgy természetfölötti, mint a kegyelem, mely elvezet hozzá.
1728. A boldogságok döntő választások elé állítanak a földi javak tekintetében; megtisztítják a szívünket, hogy megtanuljuk Istent mindenekfölött szeretni.
1729. A mennyei boldogság meghatározza a kritériumokat a földi javak Isten törvénye szerinti használatához.
3. Cikkely
AZ EMBER SZABADSÁGA
1730. Isten értelmesnek teremtette az embert, személyi méltósággal ruházta föl, ami azt jelenti, hogy ura tetteinek és felelős értük. „Isten ugyanis az embert »a saját döntésére akarta bízni«, hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre”:[29]
„Az ember értelemmel van megajándékozva, s ebben hasonlít Istenhez, elhatározásában és cselekvésében szabad.”[30]
I. Szabadság és felelősség
1731. A szabadság az értelemben és az akaratban gyökerező hatalom: cselekedni vagy nem cselekedni, ezt vagy azt tenni, megfontolt cselekedeteket önállóan végezni. A szabad akaratnak köszönhetően minden egyes ember rendelkezik önmaga fölött. A szabadság az emberben az igazságban és a jóságban való növekedés és érlelődés ereje. A szabadság akkor éri el a tökéletességét, amikor Istenre, a mi boldogságunkra irányul.
1732. Amíg a szabadság véglegesen bele nem rögződik a maga legfőbb javába, aki Isten, magában hordozza a választási lehetőséget a jó és rossz között, a tökéletességben való növekedés vagy a megfogyatkozás és vétkezés lehetőségét. A szabadság a sajátosan emberi cselekedetek jellemzője. Dicséret vagy dorgálás, érdem vagy bűnösség forrása lesz.
1733. Minél inkább teszi a jót, annál szabadabbá válik az ember. Igaz szabadság csak a jó és az igazságosság szolgálatában lehetséges. Az engedetlenség és a rossz választása visszaélés a szabadsággal és a bűn rabszolgaságába vezet.[31]
1734. A szabadság teszi felelőssé az embert tetteiért olyan mértékben, amennyire szándékosak. Az erényben való előrehaladás, a jó megismerése és az aszkézis növelik az akarat uralmát saját tettei fölött.
1735. A cselekedet beszámíthatósága és az érte való felelősség csökkenhet vagy megszűnhet a tudatlanság, a figyelmetlenség, az erőszak, a félelem, a megszokás, a mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében.
1736. Minden közvetlenül akart cselekedet a végrehajtójának számítható be:
Így az Úr a paradicsomkertben a bűn elkövetése után kérdezi Ádámtól: „Mit tettél?” (Ter 3,13). Ugyanígy kérdezi Káint.[32] Így beszél Nátán próféta is Dávid királyhoz az Uriás feleségével elkövetett házasságtörés, majd Uriás meggyilkolása után.[33]
A cselekedet lehet közvetetten szándékolt, amikor valamit kellett volna tudni vagy tenni, de hanyagságból elmaradt, például a közlekedési szabályok nem ismeretéből következett közúti baleset.
1737. A következmény lehet eltűrt, anélkül hogy a cselekvő akarta volna, például az édesanya kimerültsége beteg gyermeke ágyánál. A rossz következmény nem beszámítható, ha nem volt szándékolt sem mint a cselekvés eszköze, sem mint annak célja; például az életveszélyben forgó személynek nyújtott segítség közben bekövetkezett halál. Ahhoz, hogy a rossz következmény beszámítható legyen, előreláthatónak kell lennie, s a cselekvőnek rendelkeznie kell az elkerülés lehetőségével; ilyen eset például az ittas gépkocsivezető által elkövetett emberölés.
1738. A szabadságot az emberek közötti kapcsolatokban gyakoroljuk. Minden Isten képmására teremtett emberi személy természetes joga, hogy szabad és felelős személynek tekintsék. Mindenki köteles megadni mindenkinek ezt a tiszteletet. Az emberi személy méltóságától elválaszthatatlan a szabadság gyakorlásának joga, különösen erkölcsi és vallási téren.[34] A közjó és közrend keretein belül ezt a jogot polgárilag is el kell ismerni és biztosítani kell.[35]
II. Az emberi szabadság az üdvrendben
1739. A szabadság és a bűn. Az ember szabadsága korlátolt és esendő. Való tény, az ember vétkezett. Szabadon vétkezett. Visszautasítva Isten szeretetének tervét becsapta önmagát; rabszolgája lett a bűnnek. Ez az első elidegenedés sok mást szült. Az emberiség történelme kezdettől fogva az ember szívéből, a szabadság rossz használatából született elnyomásokról és szerencsétlenségekről tanúskodik.
1740. A szabadságot fenyegető veszedelmek. A szabadság gyakorlása nem foglalja magában a bármit-mondás és a bármit-tevés jogát. Hamis föltételezés, hogy „az alany olyan szabadságának fogalma, mely szerint mint egyedi személy önmagának elegendő és célja az, hogy a földi javak élvezetében kielégítse vágyait”.[36] Egyébként a szabadság jogos használatának szükséges gazdasági és társadalmi, politikai és kulturális föltételei nagyon gyakran ismeretlenek vagy megsértik őket. A vakság és igazságtalanság ilyen állapota megterheli az erkölcsi életet, és mind az erőseket, mind a gyöngéket megkísérti, hogy vétkezzenek a szeretet ellen. Az ember, ha elszakad az erkölcsi törvénytől, megkárosítja a saját szabadságát, önmagát kötözi meg, megszakítja a testvériséget a hozzá hasonlókkal és föllázad az isteni igazság ellen.
1741. Szabadítás és üdvösség. Dicsőséges keresztje által Krisztus minden embernek megszerezte az üdvösséget. Megváltotta a bűntől, ami rabszolgaságban tartotta őket . „Ezzel a szabadsággal Krisztus szabadított meg minket” (Gal 5,1). Őbenne közösségben vagyunk az igazsággal, mely szabaddá tesz bennünket.[37] Nekünk adatott a Szentlélek, s miként az Apostol tanítja, „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Már most dicsekszünk Isten fiainak szabadságával.[38]
1742. Szabadság és kegyelem. Krisztus kegyelme egyáltalán nem riválisa a mi szabadságunknak, hiszen megfelel annak az igazság- és jó-érzéknek, amit Isten az emberi szívbe ültetett. Épp ellenkezőleg, a keresztény tapasztalat tanúsítja, különösen az imádságban: minél fogékonyabbak vagyunk a kegyelem indításaira, annál inkább növekszik belső szabadságunk és biztonságunk a próbatételekben és a külvilág kényszereivel és nyomásaival szemben. A kegyelem működésével a Szentlélek a lelki szabadságra nevel bennünket, hogy szabad munkatársai legyünk az Egyházban és a világban egyaránt:
Mindenható, irgalmas Istenünk, kérünk, űzz el életünkből mindent, ami akadályozza igaz szeretetünket, hogy testünk és lelkünk serény készségével, szabad szívvel teljesítsük mindig akaratodat.[39]
Összefoglalás
1743. „Isten (...) az embert (...) döntésének kezére bízta” (Sir 15,14), hogy szabadon ragaszkodhassék Teremtőjéhez, és így eljuthasson a tökéletes boldogságra.[40]
1744. A szabadság hatalom: cselekedni vagy nem cselekedni, ezt vagy azt tenni, megfontolt cselekedeteket önállóan végezni. Aktusának tökéletességét akkor éri el, amikor Istenre, a legfőbb Jóra irányul.
1745. A szabadság a sajátosan emberi cselekedetek jellemzője. Az embert felelőssé teszi azokért a cselekedetekért, melyeknek ő a szándékos végrehajtója. Megfontolt cselekvése az ember sajátja.
1746. A cselekedet beszámíthatósága és az érte való felelősség csökkenhet vagy megszűnhet a tudatlanság, az erőszak, a félelem és más pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében.
1747. A szabadság gyakorlásához való jog az emberi méltóságtól elválaszthatatlan követelmény, főként vallás és erkölcs dolgában. De a szabadság gyakorlása nem foglalja magában a bármit-mondás és a bármit-tevés jogát.
1748. „Ezzel a szabadsággal Krisztus szabadított meg minket” (Gal 5,1).
4. Cikkely
AZ EMBERI CSELEKEDETEK ERKÖLCSISÉGE
1749. A szabadság az embert erkölcsi alannyá teszi. Amikor az ember megfontoltan cselekszik, saját cselekedeteinek atyja. Az emberi cselekedetek, azaz a lelkiismeret ítélete után szabadon választott cselekedetek erkölcsileg minősíthetők. Jók vagy rosszak.
I. Az erkölcsiség forrásai
Az emberi cselekedetek erkölcsisége függ:
- a választott tárgytól;
- a kitűzött céltól vagyis a szándéktól;
- a cselekedet körülményeitől.
1750. A tárgy, a szándék és a körülmények az emberi cselekedetek erkölcsiségének „forrásai”, alkotóelemei.
1751. A választott tárgy az a jó, amely felé az akarat megfontoltan törekszik. A tárgy az emberi cselekedet anyaga. A választott tárgy erkölcsileg minősíti az akarás tettét azáltal, hogy az értelem fölismeri és az igaz jóhoz mérten jónak vagy rossznak ítéli. Az erkölcsiség objektív normái hirdetik a jónak és rossznak értelmes rendjét, amiről a lelkiismeret tanúskodik.
1752. A tárggyal szemben a szándék a cselekvő személy oldalán van. A szándék, mivel a cselekvés akarati forrásából való és a cél által meghatározza a cselekvést, lényeges elem a cselekedet erkölcsi minősítése szempontjából. A cél a szándék elsődleges végpontja, és a cselekedet végső terminusát jelzi. A szándék az akarat mozgása a cél felé, és a cselekvés terminusára tekint. A szándék a jó elhatározása, amit a cselekedettől vár. Nem merül ki az egyedi cselekedetek irányításában, hanem számos cselekedetet irányíthat ugyanazon cél felé; képes egy egész életet a végső cél felé irányítani. Így például egy szolgálatnak lehet célja a felebarát megsegítése, ugyanakkor indíthatja az Isten, minden cselekedetünk végső célja iránti szeretet. Egy és ugyanazt a cselekedetet különböző szándékok indíthatják, például a szolgálattétel történhet előnyszerzésért vagy hiúságból is.
1753. A jó szándék (például segíteni akar a felebarátnak) nem tesz sem jóvá, sem jogossá egy önmagában helytelen cselekedetet (például: a hazugságot és megszólást). A cél nem szentesíti az eszközöket. Így nem lehet igazolni egy ártatlan ember elítélését mint a nép megmentésének törvényes eszközét. Ezzel szemben a rossz szándék (például a hiúság) rosszá tesz egy cselekedetet, ami önmagában jó lehet (például az alamizsnaadás[41] ).
1754. A körülmények, beleértve a következményeket is, az erkölcsi cselekedet másodlagos összetevői. Növelik vagy csökkentik az emberi cselekedetek erkölcsi jóságát vagy rosszaságát (például az ellopott tárgy értéke). Súlyosbíthatják vagy enyhíthetik a cselekvő felelősségét (pl. halálfélelem hatása alatti cselekvésnél). A körülmények azonban önmagukban nem módosíthatják a cselekedetek erkölcsi minőségét; nem tehetik sem jóvá, sem jogossá az önmagában rossz cselekedetet.
II. A jó és a rossz cselekedetek
1755. Az erkölcsileg jó cselekedet egyszerre föltételezi a tárgy, a cél és a körülmények jóságát. A rossz cél akkor is megrontja a cselekvést, ha tárgya önmagában jó (például azért imádkozni vagy böjtölni, hogy „lássák az emberek”).
A választott tárgy önmagában rosszá teheti az egész cselekedetet. Vannak konkrét cselekvésmódok (például a paráznaság), melyek választása mindig téves, mert választásuk magában foglalja az akarat rendetlenségét, azaz az erkölcsi rosszat.
1756. Tévedés tehát az emberi cselekedetek erkölcsiségét csak a szándék vagy a keretüket képező körülmények (környezet, társadalmi nyomás, kényszer vagy szükséghelyzet) alapján megítélni. Vannak cselekedetek, amelyek önmaguk által és önmagukban, a körülményektől és szándékoktól függetlenül mindig súlyosan rosszak tárgyuk miatt; ilyenek a káromlás és a hamis eskü, az emberölés és a házasságtörés. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon.
Összefoglalás
1757. A tárgy, a szándék és a körülmények alkotják az emberi cselekedetek erkölcsiségének három „forrását”.
1758. A választott tárgy az akarat aktusát erkölcsileg minősíti aszerint, hogy az értelem jónak vagy rossznak ismeri és ítéli meg.
1759. „Semmiféle rossz tettet nem ment a jó szándék.”[42] A cél nem szentesíti az eszközöket.
1760. Az erkölcsileg jó cselekedet egyszerre föltételezi a tárgy, a cél és a körülmények jóságát.
1761. Vannak konkrét cselekvésmódok, melyek választása mindig téves, mert választásuk magában foglalja az akarat rendetlenségét, azaz az erkölcsi rosszat. Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon.
5. CIKKELY
A SZENVEDÉLYEK ERKÖLCSISÉGE
1762. Az emberi személy szabad cselekedeteivel törekszik a boldogságra: a szenvedélyek, azaz tapasztalt érzelmek segíthetik és hozzájárulhatnak ehhez.
I. A szenvedélyek
1763. A „szenvedélyek” kifejezés a keresztény hagyomány része. Az érzelmeken vagy szenvedélyeken az érzelmi világ felindulásait és mozgását értjük, amelyek cselekvésre vagy tétlenségre késztetnek azzal kapcsolatban, amit az ember jónak vagy rossznak érez, illetve képzel.
1764. A szenvedélyek az emberi psziché természetes összetevői, átmenetet és kapcsolatot biztosítanak az érzékelhető élet és a lélek élete között. Urunk az emberi szívet jelölte meg forrásként, amelyből a szenvedélyek indulata fakad.[43]
1765. Számos szenvedély létezik. A legalapvetőbb szenvedély a szeretet, amit a jó vonzása vált ki. A szeretet kelti föl a távollévő jó iránt a vágyat és a megszerzésére irányuló reményt. Ez az indulat a szóbanforgó jó birtoklása fölötti tetszésben és örömben végződik. A rossztól való félelem váltja ki a gyűlöletet, az elfordulást és a rettegést a jövendő rossztól. Ez az indulat a jelenlévő rossz miatti szomorúságban vagy a vele szembeforduló haragban végződik.
1766. „Szeretni annyi, mint valakinek a javát akarni.”[44] Minden más érzelem forrása az emberi szív eredeti mozdulása a jó felé. Csak a jót szeretjük.[45] „Éppen ezért (a szenvedélyek) rosszak, ha a szeretet rossz, jók, ha a szeretet jó.”[46]
II. A szenvedélyek és az erkölcsi élet
1767. A szenvedélyek önmagukban erkölcsileg közömbösek: sem jók, sem rosszak. Erkölcsileg csak annyiban minősíthetők, amilyen mértékben ténylegesen az értelemtől és az akarattól függenek. A szenvedélyeket szándékosnak mondjuk, „vagy azért, mert az akarat parancsolja, vagy azért, mert az akarat nem akadályozza meg őket”.[47] Az erkölcsi vagy emberi jó tökéletességének sajátsága, hogy a szenvedélyeket az értelem szabályozza.[48]
1768. Nem a nagy érzelmek határozzák meg a személyek erkölcsiségét és életszentségét; kimeríthetetlen a képek és érzések tárháza, ahogyan az erkölcsi élet kifejeződhet. A szenvedélyek erkölcsileg jók, ha egy jó cselekedet létrejöttéhez járulnak hozzá, ellenkező esetben rosszak. A jóakarat a jóság és a boldogság felé tereli az érzelmi hullámzásokat, amelyeket vállal; a rosszakarat enged a rendezetlen szenvedélyeknek, sőt azokat a végletekig hevíti. Az indulatok és érzelmek fölemelhetők az erényekbe, vagy lealjasíthatók a víciumokba.
1769. A keresztény életben maga a Szentlélek viszi végbe művét azáltal, hogy az egész személyt mozgatja, fájdalmaival, félelmeivel, szomorúságaival együtt, amint ez az Úr haláltusájában és szenvedésében látható. Az emberi érzelmek Krisztusban elnyerhetik beteljesedésüket a szeretetben és az isteni boldogságban.
1770. Az erkölcsi tökéletesség magába zárja azt is, hogy az embert a jó felé nem csupán akarata viszi, hanem a zsoltár szavai szerint érzelmi vágyakozása is: „Szívem és testem ujjong az élő Istenben” (Zsolt 84,3).
Összefoglalás
1771. A „szenvedélyek” kifejezés az érzelmeket és érzéseket jelenti. Ezen indulatok által sejti meg a jót, vagy gyanítja a rosszat az ember.
1772. A fő szenvedélyek a szeretet és a gyűlölet, a vágy és a félelem, az öröm, a szomorúság és a harag.
1773. A szenvedélyekben mint érzelmi mozgásokban nincs sem erkölcsi jó, sem erkölcsi rossz. De jóvá vagy rosszá válnak aszerint, hogy az értelem és az akarat irányítja-e őket, vagy sem.
1774. Az indulatok és érzelmek fölemelhetők az erényekbe, vagy lealjasíthatók a víciumokba.
1775. Az erkölcsi tökéletesség magában foglalja, hogy az embert nemcsak akarata, hanem a „szíve” is mozdítja a jóra.
6. CIKKELY
AZ ERKÖLCSI LELKIISMERET
1776. „Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja – mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót, és kerülje a rosszat – a kellő pillanatban fölhangzik szívében (...). Isten ugyanis törvényt írt az emberi szívbe (...). A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.”[49]
I. A lelkiismereti ítélet
1777. A személy szívében élő erkölcsi lelkiismeret[50] az embernek a kellő pillanatban parancsolja, hogy tegye a jót és kerülje a rosszat. Megítéli a konkrét választásokat is, jóváhagyván a jókat és elítélvén a rosszakat.[51] A lelkiismeret tanúsítja az igazság tekintélyét, hivatkozva a legfőbb Jóra, akinek vonzását érzi az emberi személy, és elfogadja parancsait. Amikor az erkölcsi lelkiismeretre hallgat, az okos ember hallhatja Istent, aki szól hozzá.
1778. Az erkölcsi lelkiismeret az értelem ítélete, aminek segítségével az emberi személy fölismeri egy konkrét – következő, folyamatban lévő vagy már megtett – cselekedet erkölcsi minőségét. Az embernek mindenben, amit mond és tesz, hűségesen követnie kell azt, amit igaznak és helyesnek tud. Saját lelkiismeretének ítélete révén fogja fel és ismeri meg az ember az isteni törvény előírásait:
„A lelkiismeret lelkünk törvénye, de felülmúlja lelkünket, parancsokat ad, jelzi a felelősséget és a kötelességet, a félelmet és a reményt (...). A lelkiismeret Annak hírnöke, Aki a természet rendjében éppúgy, mint a kegyelem rendjében függönyön keresztül szól hozzánk, tanít és irányít bennünket. A lelkiismeret Krisztus valamennyi helyettese közül az első.”[52]
1779. Annyira mindenkinek jelen kell lennie önmaga számára, hogy meghallja és kövesse lelkiismerete hangját. A bensőség ezen igénye azért is fontos, mert az élet gyakran hozza a veszedelmet, hogy eltávolodunk minden reflexiótól, vizsgálódástól és önmagunkba téréstől:
„Térj vissza a lelkiismeretedhez, őt kérdezd. (...) Térjetek tehát magatokba testvérek, és bármit tesztek, vegyétek figyelembe a tanú Istent.[53]
1780. Az emberi személy méltósága magában foglalja és megköveteli az erkölcsi lelkiismeret helyességét. Az erkölcsi lelkiismeret összetevői: az erkölcsiség alapelveinek ismerete (a szünderészisz), ezek alkalmazása a konkrét helyzetben az érvek és értékek gyakorlati megfontolása által, s végül az ítélet a teendő vagy már végrehajtott cselekedetekről. Az erkölcsi jó igazságát, amit az értelem törvénye kinyilvánít, konkrétan és gyakorlatilag a lelkiismeret okos ítéletében ismerjük el. Az e szerint az ítélet szerint választó embert nevezzük okosnak.
1781. A lelkiismeret teszi lehetővé a felelősség vállalását a bevégzett tettekért. Ha az ember rosszat tesz, a lelkiismeret helyes ítélete tanúja maradhat a jó egyetemes igazságának és részleges választása rosszaságának. A lelkiismereti ítélet állásfoglalása a remény és a megtérés záloga. Tanúsítva az elkövetett bűnt, bocsánatkérésre, további jótettekre és Isten kegyelmével az erények szüntelen gyakorlására késztet:
„Őelőtte megnyugtatjuk a szívünket, bármivel vádolna is. Isten nagyobb a szívünknél, Ő mindent tud.” (1Jn 3,19-20)
1782. Az embernek joga van ahhoz, hogy lelkiismerete alapján és szabadon cselekedjék, hogy személyesen hozza meg erkölcsi döntéseit. Nem szabad arra kényszeríteni, hogy „lelkiismerete ellen cselekedjék. De azt sem szabad megakadályozni, hogy kövesse lelkiismeretét, elsősorban vallási téren.”[54]
II. A lelkiismeret formálása
1783. A lelkiismeretnek biztosnak, az erkölcsi ítéletnek pedig világosnak kell lennie. A helyesen formált lelkiismeret igaz és igazmondó. Ítéleteit az értelmet követve hozza meg, összhangban a Teremtő bölcsessége által akart igaz jóval. A lelkiismeret nevelése nélkülözhetetlen az emberek számára, akik negatív befolyásoknak vannak alávetve és a bűn megkísérti őket, hogy saját ítéletüket előnyben részesítsék és a tekintéllyel bíró tanításokat visszautasítsák.
1784. A lelkiismeret nevelése az egész emberi élet föladata. Az első évektől, kicsi gyermekkortól kezdve ébresztgeti az erkölcsi lelkiismeret által hordozott belső törvény megismerését és gyakorlatát. Az okos nevelés erényre tanít; az emberi gyöngeségből és bűnökből fakadó a félelemtől, vak önszeretettől („egoizmustól”), a gőgtől, a keserű bűntudattól és az önelégültségtől megőriz vagy kigyógyít belőlük. A lelkiismeret nevelése szabadságot ad és meghozza a szív békéjét.
1785. A lelkiismeret nevelésének folyamatában Isten igéje világítja meg utunkat, amit hitben és imádságban kell magunkévá tennünk és gyakorlattá váltanunk. Az Úr keresztjére tekintve vizsgálnunk is kell lelkiismeretünket. A Szentlélek ajándékai serkentenek, mások tanúságtétele és tanácsai segítenek, az Egyház hivatalos tanítása pedig irányít bennünket.[55]
III. A lelkiismeret szerinti választás
1786. Erkölcsi döntés előtt álló lelkiismeret tud az értelemmel és az isteni törvénnyel összhangban lévő helyes ítéletet hozni, vagy ellenkezőleg, hozhat ezektől eltávolító, téves ítéletet.
1787. Az ember néha kerül olyan körülmények közé, amelyek bizonytalanná teszik az erkölcsi ítéletet és megnehezítik a döntést. Ám az embernek mindig azt kell keresnie, ami helyes és jó, és föl kell ismernie Istennek az isteni törvényekben kifejezett akaratát.
1788. Ennek érdekében az ember az okosság erényével, okos személyek tanácsaival s a Szentléleknek és az ő ajándékainak segítségével próbálja értelmezni a tapasztalt tényeket és az idők jeleit.
1789. Néhány szabályt minden esetben alkalmazni kell:
- Soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzék.
- Az aranyszabály: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük” (Mt 7,12).[56]
- A szeretet mindig tiszteletben tartja a felebarátot és annak lelkiismeretét: „Ha testvéred ellen vétkezel, mert megsérted aggályos lelkiismeretét, Krisztus ellen vétkezel” (1Kor 8,12). Jobb, ha nem teszel olyat, „ami miatt testvéred megütközik, megbotránkozik vagy meginog” (Róm 14,21).
IV. A téves ítélet
1790. Az embernek mindig engedelmeskednie kell lelkiismerete biztos ítéletének. Ha tudva és akarva ellene cselekednék, önmagát ítélné el. Ám megtörténik, hogy az erkölcsi lelkiismeret a tudatlanság állapotában van, és téves ítéleteket hoz teendő vagy már végrehajtott cselekedetekről.
1791. Ez a tudatlanság gyakran beszámítható a személyi felelősségnek. Ez történik akkor, amikor „az ember nem fordít elég gondot az igaz és a jó keresésére, és a lelkiismeret a bűn megszokása következtében lassanként szinte megvakul”.[57] Ilyen esetekben a személy felelős a rosszért, amit tett.
1792. Az erkölcsi ítéletek eltévelyedésének forrása lehet Krisztus és evangéliumának nem ismerése, mások rossz példája, a szenvedélyek uralma, a lelkiismeret rosszul értelmezett autonómiájának követelése, az Egyház tekintélyének és tanításának elvetése, a megtérés és a szeretet hiánya.
1793. Ha azonban ellenkezőleg, a tudatlanság leküzdhetetlen, vagy a téves ítéletért az erkölcsi alany nem felelős, a személynek nem számítható be az általa elkövetett rossz. Ennek ellenére a tett még rossz, hiány, rendetlenség marad. Fáradozni kell tehát azért, hogy az erkölcsi lelkiismeret megszabaduljon tévedéseitől.
1794. A jó és tiszta lelkiismeretet megvilágosítja az őszinte hit. Mert a szeretet egyszerre fakad „tiszta szívből, jó lelkiismeretből és őszinte hitből” (1Tim 1,5): [58]
„Minél inkább érvényesül tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közösségek is az önkényes döntésektől, s törekszenek arra, hogy az erkölcsiség objektív normáihoz alkalmazkodjanak.”[59]
Összefoglalás
1795. „A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.”[60]
1796. Az erkölcsi lelkiismeret az
értelem ítélete, mellyel az emberi személy fölismeri a konkrét
cselekedet erkölcsi minőségét.
1797. A rosszat elkövetett ember számára lelkiismeretének ítélete a megtérés és a remény záloga marad.
1798. A helyesen formált lelkiismeret igaz és igazmondó. Ítéleteit az értelmet követve hozza meg, összhangban a Teremtő bölcsessége által akart igaz jóval. Mindenkinek használnia kell eszközöket lelkiismerete formálásához.
1799. Erkölcsi döntés előtt álló lelkiismeret tud az értelemmel és az isteni törvénnyel összhangban lévő helyes ítéletet hozni, vagy ellenkezőleg, hozhat ezektől eltávolító, téves ítéletet.
1800. Az embernek mindig engedelmeskednie kell lelkiismerete biztos ítéletének.
1801. Az erkölcsi lelkiismeret maradhat tudatlanságban, vagy hozhat téves ítéleteket. E tudatlanságok és tévedések nem mindig vétlenek.
1802. Isten Igéje világosság a lépéseinknek. Hitben és imádságban kell magunkévá tennünk és gyakorlattá váltanunk. Így formálódik erkölcsi lelkiismeretünk.
7. Cikkely
AZ ERÉNYEK
1803. „Egyébként, testvéreim, arra
irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami
ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos” (Fil
4,8).
Az erény maradandó és erős készség a jó megtételére. A személy
számára nem csupán a jó cselekedetek végrehajtását teszi lehetővé,
hanem azt is, hogy önmaga legjavát adja. Az erényes ember minden
testi és lelki erejével a jó felé törekszik; konkrét tetteiben azt
keresi, azt választja.
„Az erényes élet célja az, hogy hasonlóvá váljunk Istenhez.”[61]
I. Az emberi erények
1804. Az emberi erények következetes
magatartásformák, állandó készségek, az értelem és az akarat
állapotszerű tökéletességei, melyek a hit és az értelem szerint
szabályozzák cselekedeteinket, rendezik szenvedélyeinket és
cselekvésmódunkat. Az erények könnyedséget, önuralmat és örömet
biztosítanak az erkölcsileg jó élethez. Erényes az, aki szabadon
teszi a jót.
Az erkölcsi erényeket emberi módon szerezzük meg. Az erkölcsileg
jó cselekedetek gyümölcsei és csírái; minden emberi képességet
fölkészítenek arra, hogy közösségre léphessenek az isteni
szeretettel.
A SARKALATOS ERÉNYEK
1805. Négy erénynek sarkponti szerepe van. Ezért nevezik őket sarkalatos erényeknek (a latin cardo, `sarok, amin fordul az ajtó' szóból kardinális), és az összes többi erény köréjük csoportosul. Ezek az okosság, az igazságosság, az erősség és a mértékletesség. „És ha valaki az igazságot kedveli, fáradozásának gyümölcsei az erények: józanságot tanít ugyanis és okosságot, igazságosságot és erősséget” (Bölcs 8,7). Más neveken a Szentírás számos helyen dicséri ezeket az erényeket.
1806. Az okosság az az erény, amely a gyakorlati értelmet fölkészíti arra, hogy minden helyzetben fölismerje igazi javunkat, és annak megtételéhez megtalálja a helyes eszközöket. „Az okos vigyáz lépéseire” (Péld 14,15). „Legyetek hát okosak és éberek, és imádkozzatok” (1Pt 4,7). Az okosság a „megtehető dolgok helyes szabálya” – írja Szent Tamás Arisztotelészt követve .[62] Az okosságot nem szabad összetéveszteni sem a félénkséggel vagy a félelemmel, sem a kétszínűséggel vagy a szimulálással. Auriga virtutum, 'az erények kocsisának' nevezzük: szabályt és mértéket szabva irányítja a többi erényeket. Az okosság vezérli közvetlenül a lelkiismeret ítéletét. Az okos ember ezt az ítéletet követve dönti el és rendezi el magatartását. Ennek az erénynek köszönhetően tudjuk tévedés nélkül alkalmazni az erkölcsi alapelveket konkrét esetekben, és győzzük le a teendő jó és a kerülendő rossz körüli kétségeket.
1807. Az igazságosság erkölcsi erény, mely erőssé és állhatatossá teszi az akaratot abban, hogy megadja Istennek és a felebarátnak, amivel tartozik nekik. Az Isten iránti igazságosság neve a „vallásosság erénye”. Az emberek iránti igazságosság készségessé tesz mindenki jogainak tiszteletben tartására, és segít az emberi kapcsolatok terén olyan összhang megteremtésében, mely előmozdítja a méltányosságot a személyek és a közjó irányában. A Szentírásban gyakran említett igaz embert gondolatainak állandó igazsága és a felebaráttal szemben tanúsított egyenes magatartása jellemzi. „Ne vedd tekintetbe a szegény személyét, és ne tiszteld a hatalmas arcát. Igazságosan ítélj felebarátodnak.” (Lev 19,15) „Gazdák, adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos. Gondoljátok meg, nektek is van Uratok a mennyben.” (Kol 4,1)
1808. Az erősség az az erkölcsi erény, amely a nehézségek közepette biztosítja az erősséget és állhatatosságot a jó keresésében. Megerősíti az elhatározást, hogy az ember az erkölcsi életben ellenáll a kísértéseknek és legyőzi az akadályokat. Az erősség erénye készségessé tesz a félelem, még a halálfélelem legyőzésére is, segít vállalni a próbatéteket és üldöztetéseket. Megadja a bátorságot az önmegtagadásra, sőt az élet föláldozására is az igaz ügy védelmében: „Erősségem és dicséretem az Úr” (Zsolt 118,14). „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, Én legyőztem a világot” (Jn 16,33).
1809. A mértékletesség az az erkölcsi erény, amely mérsékli az élvezetek vonzását, és készségessé tesz a kiegyensúlyozottságra a teremtett javak használatában. Biztosítja az akarat uralmát az ösztönök fölött, és a tisztesség határai között tartja a vágyakat. A mértékletes ember érzéki vágyait a jóhoz rendezi, józanul tesz különbséget, és nem erejét követi, hogy szívének ösztönös vágyai szerint cselekedjék.[63] Az Ószövetség gyakran dicséri a mértékletességet: „Ne járj bűnös vágyaid után, és tartóztasd magad gyönyörűségeidtől „ (Sir 18,30). Az Újszövetségben ezt az erényt „mértéktartás”-nak vagy „józanság”-nak nevezik. „Éljünk józanul, igazul és jámborul ebben a világban” (Tit 2,22).
„Helyesen élni nem más, mint teljes szívből, teljes lélekből és teljes erőből szeretni Istent, (...) hogy romlatlan és ép maradjon a szeretet, ami a mértéktartás dolga, hogy semmi nehézség meg ne törje, ami az erősség dolga, hogy senki másnak ne szolgáljon, ami az igazság dolga, hogy virrasszon a dolgok megkülönböztetésében, nehogy lassanként belopakodjék a hamisság vagy a csalás, ami az okosság dolga.”[64]
AZ ERÉNYEK ÉS A KEGYELEM
1810. A nevelés, a megfontolt cselekedetek és a mindig megújult erejű állhatatosság révén megszerzett emberi erényeket az isteni kegyelem megtisztítja és fölemeli. Isten segítségével kialakítják a jellemet, és könnyedséget adnak a jó megtételéhez. Az erényes ember boldog erényei gyakorlásában.
1811. A bűntől megsebzett embernek nem könnyű megőriznie az erkölcsi egyensúlyt. A Krisztus által meghozott üdvösség ajándéka azonban megadja a szükséges kegyelmet, hogy kitartsunk az erényekre törekvésben. Ahhoz, hogy szeretni tudjuk a jót és tartózkodni tudjunk a rossztól, mindegyikünknek állandóan kérnünk kell a világosság és az erő e kegyelmét, élnünk kell a szentségekkel, együtt kell működnünk a Szentlélekkel és követnünk kell hívásait.
II. Az isteni erények
1812. Az emberi erények az isteni erényekben gyökereznek, amelyek az ember képességeit alkalmassá teszik arra, hogy részesedjenek az isteni természetben.[65] Az isteni erények ugyanis közvetlenül Istenre irányulnak. A keresztényeket fölkészítik arra, hogy bensőséges kapcsolatban éljenek a Szentháromsággal. Ezeknek az erényeknek forrása, oka és célja a háromságos egy Isten.
1813. Az isteni erények alapozzák meg, lelkesítik és határozzák meg a keresztény ember erkölcsi cselekvését. Formát adnak az összes erkölcsi erénynek, és éltetik őket. Isten önti az isteni erényeket a hívők lelkébe, hogy gyermekeiként tudjanak cselekedni és kiérdemeljék az örök életet. A Szentlélek jelenlétének és működésének zálogai az emberi képességekben. Három isteni erény van: a hit, a remény és a szeretet.[66]
A HIT
1814. A hit az az isteni erény, mellyel hiszünk Istenben és mindabban, amit nekünk mondott és kinyilatkoztatott, s amit az Egyház nekünk hinni előad, mert Isten maga az igazság. A hittel „az ember szabadon Istenre bízza teljes önmagát”.[67] Ezért aki hisz, törekszik megismerni és megtenni Isten akaratát. „Az igaz a hitből él” (Róm 1,17). Az élő hit „a szeretet által tevékeny” (Gal 5,6).
1815. A hit ajándéka megmarad abban, aki nem vétett ellene.[68] De „a hit cselekedetek nélkül halott” (Jak 2,26). A hit a remény és a szeretet nélkül nem egyesít teljesen Krisztussal, és nem tesz teljesen Teste élő tagjává.
1816. Krisztus tanítványának nemcsak őriznie kell a hitet és belőle kell élnie, hanem meg is kell vallania, bizonyossággal kell róla tanúságot tennie és terjesztenie kell: „mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, és Őt az Egyház történelméből soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton”.[69] A hit szolgálata és a róla való tanúskodás szükségesek az üdvösséghez: „Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32-33)
A REMÉNY
1817. A remény az az isteni erény, amellyel bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetve, és nem a saját erőnkre, hanem a Szentlélek segítségére és kegyelmére támaszkodva törekszünk a mennyek országára és az örök életre mint boldogságunkra. „Tartsunk ki rendíthetetlenül reményünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette” (Zsid 10,23). A Szentlélek „bőségesen áradt ránk Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által, hogy az ő kegyelméből megigazulva az örök élet reménybeli örököseivé váljunk” (Tit 3,6-7).
1818. A remény erénye megfelel az Isten által minden ember szívébe oltott boldogságra törekvésnek; fölemeli az emberi tetteket indító várakozásokat, megtisztítja és Isten országa felé irányítja azokat; megóv a kislelkűségtől; támogat minden elhagyatottságban; és kitágítja a szívet az örök boldogság várásában. A remény lendülete megőriz a vak önszeretettől (egoizmustól), és elvezet a szeretet boldogságára.
1819. A keresztény remény ismét fölveszi és tökéletesíti a választott nép reményét, melynek kezdete és példája Ábrahám – Isten ígéreteibe vetett, Izsákban beteljesült, és az áldozat próbatételében megtisztult – reménye.[70] Ő „a remény ellenére reménykedve hitte, hogy sok nemzet atyja lesz” (Róm 4,18).
1820. Jézus igehirdetése kezdetén a boldogságok meghirdetésében a keresztény remény bontakozik ki. A boldogságok az ég felé, mint az új „ígéret földje” felé emelik reményünket; a Jézus tanítványaira váró megpróbáltatások által megrajzolják az oda vezető utat. De Jézus Krisztus és szenvedéseinek érdemeiért Isten megőriz bennünket a „reményben, amely nem csal meg” (Róm 5,5). A remény „lelkünk biztos és szilárd horgonya”, amely oda kapaszkodik, „ahová elsőnek lépett be értünk Jézus” (Zsid 6,19-20). A remény fegyverzet is, amely védelmez bennünket az üdvösségért vívott harcban: „Öltsük fel a hitnek és a szeretetnek páncélját, sisak gyanánt meg az üdvösség reményét” (1Tesz 5,8). Megörvendeztet még a próbatétek közepette is: „derűsek a reményben, erősek a megpróbáltatásban” (Róm 12,12). Az imádságban fejeződik ki és belőle táplálkozik, főként a Miatyánkban, mely mindannak foglalata, aminek vágyát a remény ébreszti bennünk.
1821. Mi tehát reménykedhetünk a mennyei dicsőségben, amelyet Isten azoknak ígért, akik szeretik Őt[71] és megteszik az Ő akaratát.[72] Minden körülmények között mindenkinek remélnie kell azt, hogy Isten kegyelmének segítségével kitart „állhatatosan mindvégig”[73] és elnyeri a mennyei boldogságot mint Istentől kapott örök jutalmat azokért a jótettekért, melyeket Krisztus kegyelmével vitt végbe. Az Egyház reménykedve imádkozik azért, hogy „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). Az Egyház azután vágyódik, hogy Krisztussal, a Jegyesével egyesüljön a mennyei dicsőségben:
„Reménykedj, lelkem, reménykedj. Nem ismered sem a napot, sem az órát. Virrassz éberen, hiszen minden igen gyorsan múlik, jóllehet türelmetlenséged kétessé teszi azt, ami biztos, hosszúvá az időt, ami rövid. Gondolj arra, hogy minél inkább harcolsz, annál inkább bizonyítod Isten iránti szeretetedet, és annál inkább fogsz örvendeni egy napon majd Szerelmeddel, véget nem érő boldogságban és elragadtatásban.”[74]
A SZERETET
1822. A szeretet az az isteni erény, amellyel Istent önmagáért mindenekfölött szeretjük, felebarátunkat pedig úgy szeretjük, mint önmagunkat, Isten szeretetéért.
1823. Jézus a szeretetből új parancsot alkotott.[75] Övéit „mindvégig” szeretve (Jn 13,1), kinyilvánítja az Atya szeretetét, amelyet Ő maga kap. A tanítványok egymást szeretve Jézus szeretetét utánozzák, amelyet ők is kapnak. Ezért mondja Jézus: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben” (Jn 15,9). Továbbá: „Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12).
1824. A szeretet, a Lélek gyümölcse és a törvény teljessége megtartja Isten és az ő Krisztusának parancsait: „Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok az én szeretetemben.” (Jn 15,9-10)[76]
1825. Krisztus irántunk való szeretetből halt meg, amikor még „ellenségek” (Róm 5,10) voltunk. Az Úr megköveteli tőlünk, hogy úgy szeressük, mint Ő, ellenségeinket is, [77] hogy a legtávolabbinak is felebarátja legyünk;[78] hogy mint Őt szeressük a kicsinyeket[79] és a szegényeket.[80]
Szent Pál apostol felülmúlhatatlan leírást adott a szeretetről: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (1Kor 13,4-7)
1826. Szeretet nélkül, mondja az Apostol, „semmi vagyok”. Bármiféle kiváltság, szolgálat vagy erény (...), ha szeretetem nincs, „mit sem használ nekem”.[81] A szeretet fölülmúl minden erényt. Első az isteni erények között: „Megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13).
1827. Valamennyi erény gyakorlását a szeretet élteti és indítja; ő a „tökéletesség köteléke” (Kol 3,14); az erények formája; összekapcsolja és egymás között elrendezi őket; az erények keresztény gyakorlásának forrása és végpontja. A szeretet megerősíti és megtisztítja emberi szeretőképességünket, és fölemeli az isteni szeretet természetfölötti tökéletességére.
1828. A szeretettől áthatott erkölcsi élet gyakorlata a keresztény embernek Isten fiainak lelki szabadságát adja. Már nem rabszolgaként áll Isten előtt, szolgai félelemben, nem is fizetséget kereső béresként, hanem mint fiú, aki válaszol annak szeretetére, aki „előbb szeretett minket” (1Jn 4,19):
Ugyanis vagy a büntetés miatti félelemből fordulunk el a rossztól, és akkor szolgalelkűek vagyunk; vagy a jutalom gyümölcsét keresve saját hasznunkra teljesítjük a parancsokat, és így a béresekhez válunk hasonlóvá; vagy a Törvényhozónk iránti megbecsülés és szeretet miatt (...), s így fiakká válunk. [82]
1829. A szeretetnek gyümölcsei az öröm, a béke és az irgalmasság; jótékonyságot igényel és testvéri feddést; jóakaró; kölcsönösséget ébreszt, kitartó, anélkül hogy a magáét keresné, és bőkezű; barátság és közösség:
„Ez minden cselekedetünk beteljesedése, a szeretet. Itt van a célunk: emiatt futunk; feléje futunk; ha odaérünk hozzá, meg fogunk nyugodni.”[83]
III. A Szentlélek ajándékai és gyümölcsei
1830. A keresztények erkölcsi életét a Szentlélek ajándékai támogatják. Ezek az ajándékok maradandó készségek, amelyek az embert tanulékonnyá teszik, hogy kövesse a Szentlélek indításait.
1831. A Szentlélek hét ajándéka a bölcsesség, az értelem, a jótanács, a lelki erősség, a tudomány, a jámborság és az istenfélelem. Teljességükben Krisztushoz, Dávid fiához tartoznak.[84] Kiegészítik és tökéletessé teszik azok erényei, akik megkapják őket. A híveket tanulékonnyá teszik arra, hogy készségesen engedelmeskedjenek az isteni sugallatoknak.
„A te jó Lelked vezéreljen engem egyenes úton” (Zsolt 143,10).
„Akiket az Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. (...) Ha pedig gyermekei vagyunk, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei.” (Róm 8,14.17)
1832. A Szentlélek gyümölcsei azok a tökéletességek, amelyeket a Szentlélek formál ki bennünk mint az örök dicsőség zsengéit. Az Egyház hagyománya tizenkettőt sorol föl: „szeretet, öröm, békesség, türelem, béketűrés, jóság, kedvesség, szelídség, hűség, szerénység, önmegtartóztatás, tisztaság” (Gal 5,22-23 a Vulgata szerint).
Összefoglalás
1833. Az erény maradandó és szilárd készség a jó megtételére.
1834. Az emberi erények az értelem és az akarat állandó készségei, melyek az értelem és a hit szerint szabályozzák cselekedeteinket, rendezik szenvedélyeinket és vezérlik cselekvésmódunkat. Ezeket az erényeket a négy sarkalatos erény – okosság, igazságosság, lelki erősség, mértékletesség – köré lehet rendezni.
1835. Az okosság teszi készségessé a gyakorlati értelmet, hogy igaz javunkat minden körülmények között fölismerjük és az eléréséhez szükséges helyes eszközöket megválasszuk.
1836. Az igazságosság állhatatos és erős akarat arra, hogy Istennek és a felebarátnak megadjuk azt, amivel nekik tartozunk.
1837. A lelki erősség szilárdságot ad a nehézségek közepette és állhatatosságot a jóhoz vezető úton.
1838. A mértékletesség szabályozza az érzéki gyönyörűségek vonzását, és a teremtett dolgok használatában kiegyensúlyozottságot biztosít.
1839. Az erkölcsi erényeket a nevelés, a tudatos cselekedetek és a törekvésben való kitartás gyarapítja. Az isteni kegyelem megtisztítja és fölemeli őket.
1840. Az isteni erények a keresztényeket fölkészítik arra, hogy bensőséges kapcsolatban éljenek a Szentháromsággal. Forrásuk, indítékuk és tárgyuk Isten, tudniillik a hitben megismert, remélt és önmagáért szeretett Isten.
1841. Három isteni erény van: a hit, a remény és a szeretet.[85] Ezek adnak formát az összes erkölcsi erénynek, és éltetik őket.
1842. A hit erényével hiszünk Istenben és hisszük el mindazt, amit Isten nekünk kinyilatkoztatott és az Egyház a hit tárgyaként elénk ad.
1843. A remény erényével várjuk Istentől és óhajtjuk erős bizalommal az örök életet és a kiérdemléséhez szükséges kegyelmeket.
1844. A szeretet erényével Istent mindenekfölött, a felebarátunkat pedig, mint önmagunkat, Isten szeretetéért szeretjük. Ez a „tökéletesség köteléke” (Kol 3,14) és minden erény formája.
1845. A Szentlélek keresztényeknek adott hét ajándéka a bölcsesség, az értelem, a jótanács, a lelki erősség, a tudomány, a jámborság és az istenfélelem.
8. Cikkely
A BŰN
I. Az irgalmasság és a bűn
1846. Az evangélium Isten bűnösök iránti irgalmasságának kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban.[86] Az angyal ezt hirdeti Józsefnek: „A nevét Jézusnak fogod hívni, mert ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt 1,21). Ugyanez elmondható az Eucharisztiáról, a megváltás szentségéről: „Ez az én vérem, az új Szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28).
1847. Isten, „aki nélküled alkotott téged, nem tesz megigazulttá téged nélküled”.[87] Irgalmasságának elfogadása részünkről megköveteli bűneink megvallását. „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel Ő jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden gonoszságtól megtisztít minket.” (1Jn 1,8-9)
1848. Amint Szent Pál megerősíti: „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20). A kegyelemnek azonban, hogy művét végrehajtsa – tudniillik, hogy szívünket megtérítse és meghozza nekünk „az örök életre szóló megigazulást Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,21) -, föl kell fednie a bűnt. Mint az orvos, aki a sebet megvizsgálja, mielőtt gyógyítaná, Isten az ő Igéje és Lelke által éles fényt vet a bűnre:
„A megtérés ugyanis megköveteli a bűnről való meggyőzést, a lelkiismeret bűnről alkotott belső ítéletét, mely – mivel az Igazság Lelkének műve az ember bensejében – egyúttal a kegyelem és a szeretet ajándékozásának új forrása lesz: »Vegyétek a Szentlelket«. Így tehát ebben »a vádolni fog a bűnről« tevékenységben kettős ajándékozás rejlik: megkapjuk a lelkiismeret igazságának ajándékát és a megváltásról való bizonyosság ajándékát. Az igazság Lelke Vigasztaló.”[88]
II. A bűn meghatározása
1849. A bűn az értelem, az igazság és a helyes lelkiismeret elleni rossz cselekedet; az Isten és a felebarát iránti igaz szeretet hiányossága bizonyos jóhoz való rossz ragaszkodás miatt. Megsebzi az ember természetét és támadja az emberi szolidaritást. Meghatározása szerint „tett vagy szó vagy vágy az örök Törvénnyel szemben”.[89]
1850. A bűn Isten megbántása: „Ellened, egyedül Teellened vétettem, és gonoszat színed előtt cselekedtem” (Zsolt 51,6). A bűn föllázad Isten irántunk való szeretete ellen és elfordítja tőle a szívünket. Minden bűn – mint az első – engedetlenség, lázadás Isten ellen azzal a szándékkal, hogy az ember olyan legyen „mint az Isten” (Ter 3,5), ismervén és meghatározván a jót és a rosszat. A bűn tehát „önszeretet egészen Isten megvetéséig”.[90] E gőgös önfölmagasztalás által a bűn homlokegyenest ellenkezik Jézus engedelmességével, aki megvalósítja az üdvösséget.[91]
1851. Épp a szenvedésben, amelyben Krisztus irgalmassága le fogja győzni, mutatja meg a bűn leginkább a maga erőszakosságát és bonyolult összetettségét: a hitetlenséget, a halálos gyűlöletet, a nép és vezetői gúnyolódó elutasítását, Pilátus gyávaságát és a szolgák kegyetlenségét, Júdás – Jézus számára oly keserű – árulását, Péter tagadását és a tanítványok megfutamodását. Mindazonáltal épp a sötétség és e világ fejedelmének órájában[92] vált Krisztus áldozata titokzatosan azzá a forrássá, amelyből kiapadhatatlanul árad bűneink bocsánata.
III. A bűnök különbözősége
1852. A bűnöknek sok fajtája van. A Szentírás több bűnkatalógust is ad. A Galatákhoz írt levél szembeállítja a Lélek gyümölcseivel a test cselekedeteit: „A test cselekedetei nyilvánvalóak: paráznaság, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Mint már előbb mondtam, most ismét kijelentem: Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát” (5,19-21).[93]
1853. A bűnöket meg lehet különböztetni tárgyuk szerint, ahogy ez minden emberi cselekedet esetében történik; vagy az erények alapján, amelyekkel túlzás vagy hiányosság miatt ellenkeznek, vagy a parancsok szerint, melyeket áthágnak. A megkülönböztetés alapja lehet az is, hogy Istenre, a felebarátra vagy magára az elkövetőre irányulnak-e; föl lehet osztani őket testi és lelki bűnökre, továbbá gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetett bűnökre. A bűn gyökere az ember szívében, szabad akaratában van az Úr tanítása szerint: „A szívből jönnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a paráznaság, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert” (Mt 15,19-20). Az emberi szív székhelye a szeretetnek, a jó és tiszta cselekedetek elvének is, amit a bűn megsebez.
IV. A bűn súlyossága: halálos és bocsánatos bűn
1854. A bűnöket súlyosságuk szerint kell mérlegelni. A halálos és bocsánatos bűnök közötti különbségtétel, mely már a Szentírásban megfigyelhető,[94] az Egyház hagyományában általánossá vált. Az emberi tapasztalat e különbségtételt megerősíti.
1855. A halálos bűn Isten
törvényének súlyos megsértésével lerombolja az ember szívében a
szeretetet; az embert elfordítja Istentől, végső céljától és
boldogságától azzal, hogy valami kisebb jót helyez Isten elé.
A bocsánatos bűn, bár sérti és sebzi a szeretetet, nem oltja
ki.
1856. Mivel a halálos bűn az élet elvét, a szeretetet öli meg, Isten irgalmasságának új kezdeményezésére és a szív megtérésére van szükség, ami rendes körülmények között a kiengesztelődés szentségében valósul meg.
„Amikor az akarat olyan dologra irányul, ami önmagában ellentmond a bennünket a végső célhoz kapcsoló szeretetnek, a bűn tárgya miatt halálos (...), akár Isten szeretete ellen van, mint a káromkodás, hamis eskü stb., akár a felebarát szeretete ellen, mint az emberölés, házasságtörés stb. (...). Ha viszont a bűnös ember akarata néhányszor olyan dologra irányul, ami önmagában rendetlen, de nem ellenkezik Isten és a felebarát szeretetével, mint például a fölösleges beszéd, az alkalmatlan nevetés stb., az ilyen bűnök bocsánatosak.”[95]
1857. Ahhoz, hogy egy bűn halálos legyen három dolog együttes megléte szükséges: halálos mindaz a bűn, „melynek tárgya súlyos anyag, és teljes tudatossággal és megfontolt beleegyezéssel követik el.”[96]
1858. A súlyos anyagot Isten parancsolatai határozzák meg Jézus válasza szerint, amit a gazdag ifjúnak adott: „Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne szólj hamis tanúságot! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” (Mk 10,19) A bűnök súlyossága között is van különbség: a gyilkosság súlyosabb, mint a lopás. A sértett személyek minőségét is mérlegelni kell: a szülők elleni erőszakos cselekmény súlyosabb, mint ha idegen ellen követik el.
1859. A halálos bűn elkövetéséhez teljes ismeret és teljes beleegyezés kell. Föltételezi a cselekedet bűnös jellegének ismeretét, annak Isten parancsával való ellenkezését. Az elegendően megfontolt beleegyezést is magában foglalja, hogy a döntés személyes legyen. A színlelt tudatlanság és a szív keménysége nem csökkenti, hanem növeli a bűn szándékosságát.[97]
1860. A nem szándékos tudatlanság csökkentheti a súlyos bűn beszámíthatóságát, sőt fölmenthet alóla. De senkiről sem tételezzük föl, hogy nem ismeri az erkölcsi törvények minden ember lelkiismeretébe beleírt elveit. Az érzéki ösztönök, a szenvedélyek, a külső kényszer és a betegségek szintén csökkenthetik a bűn szabad és szándékos jellegét. A rosszakarattal, a rossz szándékos választásával elkövetett bűn a legsúlyosabb.
1861. A halálos bűn, miként maga a szeretet is, az emberi szabadság radikális lehetősége. Magával hozza a szeretet elvesztését és a megszentelő kegyelemtől, azaz a kegyelmi állapottól való megfosztottságot. Ha a bűnbánat és Isten bocsánata nem orvosolja, kizár Isten országából és a pokol örök halálát okozza, mivel szabadságunknak hatalmában áll végső, visszavonhatatlan döntéseket hozni. Mindazonáltal – jóllehet meg tudjuk ítélni, hogy egy cselekedet önmagában nézve halálos bűn-e -, a személy fölötti ítélkezést rá kell bíznunk Isten igazságosságára és irgalmára.
1862. Bocsánatos bűnt akkor követünk el, amikor jelentéktelen anyagban nem tartjuk meg az erkölcsi törvény által előírt mértéket, vagy amikor súlyos anyagban nem engedelmeskedünk az erkölcsi törvénynek, de hiányzik a teljes ismeret vagy a teljes beleegyezés.
1863. A bocsánatos bűn gyöngíti a szeretetet; a teremtett javak iránti rendetlen szeretetet fejez ki; akadályozza a lélek fejlődését az erények és a jócselekedetek gyakorlásában; ideigtartó büntetést érdemel. A szándékosan elkövetett és megbánás nélkül maradt bocsánatos bűn lassanként előkészíti a halálos bűn elkövetését. Mindazonáltal a bocsánatos bűn nem szakítja meg a szövetséget Istennel. Isten kegyelmével emberi módon helyrehozható. „A bocsánatos bűn nem foszt meg a megszentelő kegyelemtől, Isten barátságától, a szeretettől, így az örök boldogságtól sem”:[98]
„Az ember, amíg a testet hordozza, nem lehet meg könnyebb bűnök nélkül. De ezeket a könnyebbeknek mondottakat ne vedd semmibe. Ha semmibe veszed, amikor mérlegeled, rettenj meg tőlük, amikor számlálod őket! Sok könnyű egy súlyosat alkot: sok csepp tölti meg a folyót, sok apró szem tömeget alkot. És mi a remény? Mindenekelőtt a gyónás...”[99]
1864. „Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, de a Szentlélek elleni káromlás nem nyer bocsánatot soha, bűne örökre megmarad” (Mt 12,32).[100] Isten irgalmasságának nincsenek határai, de aki szándékosan megtagadja, hogy a bűnbánatban elfogadja, az visszautasítja bűnei bocsánatát és a Szentlélek által fölajánlott üdvösséget.[101] Egy ilyen megkeményedés elvezethet a végső bánattalansághoz és az örök kárhozathoz.
V. A bűn szaporodása
1865. A bűn bűnt szül; az azonos cselekedetek ismétlése víciumot gerjeszt. A víciumból perverz hajlamok fakadnak, melyek elhomályosítják a lelkiismeretet és megrontják a jó és rossz konkrét értékelését. Így a bűn sokasodni és erősödni akar, de az erkölcsi érzéket nem tudja gyökeréig lerombolni.
1866. A víciumokat szembe lehet állítani az ellentétes erényekkel, vagy vissza lehet vezetni őket a főbűnökre, melyeket a keresztény tapasztalat Szent Johannes Cassianus[102] és Nagy Szent Gergely[103] nyomán különböztetett meg. Főbűnöknek nevezzük ezeket, mert más bűnök és más víciumok fakadnak belőlük. Ezek a kevélység, a fösvénység, az irigység, a harag, a bujaság, a torkosság és a jóra való restség (vagy lustaság).
1867. A kateketikai hagyomány emlékeztet arra is, hogy vannak „égbekiáltó bűnök” is. Az égbe kiáltanak: Ábel vére;[104] a szodomaiak bűne;[105] az egyiptomiaktól elnyomott nép kiáltása;[106] a jövevények, özvegyek és árvák jajgatása;[107] a bérmunkással szemben elkövetett igazságtalanság.[108]
1868. A bűn személyes cselekedet. Ezen felül felelősséggel tartozunk mások által elkövetett bűnökért is, amikor együttműködünk velük:
- közvetlen és szándékos részvétellel;
- parancsolva, tanácsolva, dicsérve vagy jóváhagyva;
- palástolva vagy meg nem akadályozva, bár kötelességünk volna megakadályozni vagy föltárni;
- pártolva azokat, akik elkövetik a bűnt.
1869. Így a bűn az embereket bűntársakká teszi, és uralomra segíti közöttük a bűnös vágyakat, az erőszakot és az igazságtalanságot. A bűnökből olyan társadalmi helyzetek és intézmények erednek, amelyek ellentétesek az isteni Jósággal. A „bűn struktúrái” a személyes bűnök kifejeződései és következményei. Áldozataikat arra késztetik, hogy ők is bűnöket kövessenek el. Analóg értelemben „társadalmi bűnt” hoznak létre.[109]
Összefoglalás
1870. „Isten (...) minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.”
1871. A bűn „tett vagy szó vagy vágy az örök Törvénnyel szemben”. Isten megbántása. A bűn Istennel szembeni engedetlensége kiemeli Krisztus ezzel ellentétes engedelmességét.
1872. A bűn az értelemmel ellenkező cselekedet. Megsebzi a természetet és támadja az emberi szolidaritást.
1873. Az összes bűn gyökere az emberi szívben van. Fajtáit és súlyosságát elsősorban tárgyuk határozza meg.
1874. Megfontoltan, azaz tudva és akarva választani az isteni törvénnyel és az ember végső céljával súlyosan ellenkező dolgot egyértelmű a halálos bűn elkövetésével. Ez lerombolja bennünk a szeretet, mely nélkül az örök boldogság lehetetlen. A halálos bűn, ha nem követi bűnbánat, örök halált hoz magával.
1875. A bocsánatos bűn erkölcsi rendetlenséget hoz létre, melyet a szeretettel – amit e bűn nem olt ki – helyre lehet hozni.
1876. A bűnök ismétlése, a bocsánatos bűnöké is, víciumokat szül, melyek közül kiemelkednek a főbűnök.
Jegyzetek:
[1] Vö. Lk 15,11-31.
[2] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[3] Vö. 2Kor 4,4.
[4] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 6.
[5] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 14.
[6] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 24.
[7] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 15.
[8] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 17.
[9] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 16.
[10] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13.
[11] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 13.
[12] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.
[13] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 15.
[14] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 17.
[15] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 16.
[16] Szent Ágoston: De moribus Ecclesiae catholicae 1, 3, 4: CSEL 90, 6 (PL 32, 1312).
[17] Szent Ágoston: Vallomások 10, 20, 29: CCL 27, 170 (PL 32, 791).
[18] Aquinói Szent Tamás: In Symbolum Apostolorum scilicet „Credo in Deum” expositio, 15: Opera omnia 27. köt. (Párizs, 1875), 228.
[19] Vö. Mt 4,17.
[20] Vö. 1Jn 3,2; 1Kor 13,12.
[21] Vö. Mt 25,21.23.
[22] Vö. Zsid 4,7-11.
[23] Szent Ágoston: De civitate Dei 22, 30: CSEL 40/2, 670 (PL 41, 804).
[24] Vö. Jn 17,3.
[25] Vö. Róm 8,18.
[26] Szent Ireneusz: Adversus haereses 4, 20, 5: SC 100, 638.
[27] J. H. Newman: Discourses adressedd to Mixed Congregations, 5 [Saintliness the Standard of Christian Principle] (Westminster, 1966) 89-91.
[28] Vö. a magvető példabeszéde, Mt 13,3-23.
[29] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 17.
[30] Szent Ireneusz: Adversus haereses 4, 4, 3: SC 100, 424 (PG 7, 983).
[31] Vö. Róm 6,17.
[32] Vö. Ter 4,10.
[33] Vö. 2Sám 12,7-15.
[34] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 2.
[35] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 7.
[36] Sacra Congregatio pro Doctrina Fidei: Libertatis conscientia intsrukció, 13: AAS 79 (1987) 559.
[37] Vö. Jn 8,32.
[38] Vö. Róm 8,21.
[39] Per annum 32. vasárnap könyörgése. Missale Romanum, 1970, 371.
[40] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 17.
[41] Vö. Mt 6,2-4.
[42] Aquinói Szent Tamás: In duo praecepta caritatis et in decem Legis praecepta expositio 6: Opera omnia 27 (Párizs, 1875) 149.
[43] Vö. Mk 7,21.
[44] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I-II, 26, 4.
[45] Vö. Szent Ágoston: De Trinitate 8, 3, 4: CCL 50, 271-272 (PL 42, 949).
[46] Szent Ágoston: De civitate Dei 14, 7: CSEL 40/2, 13 (PL 41, 410).
[47] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I-II. 24, 1.
[48] Vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I-II. 24, 3.
[49] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 16.
[50] Vö. Róm 2,14-16.
[51] Vö. Róm 1,32.
[52] J. P. Newman: A Letter to the Duke of Norfolk 5: Certain Difficulties felt by Anglicans in Catholik Teaching, 2. köt. (Westminster, 1969) 248.
[53] Szent Ágoston: In epistulam Iohannis ad Parthos tractatus 8, 9: PL 35, 2041.
[54] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 3.
[55] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 14.
[56] Vö. Lk 6,31; Tób 4,15.
[57] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 16.
[58] Vö. 1Tim 3,9; 2Tim 1,3; 1Pt 3,21; ApCsel 24,16.
[59] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 16.
[60] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 16.
[61] Nisszai Szent Gergely: De beatitudinibus. Oratio 1: Opera. Kiad. W. Jaeger, 7/2. köt. (Leiden, 1992) 82 (PG 44, 1200).
[62] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae II-II, 47, 2.
[63] Vö. Sir 5,2; 37,27-31.
[64] Szent Ágoston: De moribus Ecclesiae catholicae 1, 25, 46: CSEL 90, 51 (PL 32, 1330-1331).
[65] Vö. 2Pt 1,4.
[66] Vö. 1Kor 13,13.
[67] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció, 5.
[68] Vö. Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 15: DS 1544.
[69] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanae nyilatkozat, 14.
[70] Vö. Ter 17,4-8; 22,1-18.
[71] Vö. Róm 8,28-30.
[72] Vö. Mt 7,21.
[73] Vö. Mt 10,22; Trienti Zsinat, 6. sessio: Decretum de iustificatione c. 13: DS 1541.
[74] Nagy Szent Teréz: Exclamaciones del alma a Diós, 15,3: Biblioteca Mística Carmelitana, 4. köt. (Burgos, 1917) 290.
[75] Vö. Jn 13,34.
[76] Vö. Mt 22,40; Róm 13,8-10.
[77] Vö. Mt 5,44.
[78] Vö. Lk 10,27-37.
[79] Vö. Mt 9,37.
[80] Vö. Mt 25,40.45.
[81] Vö. 1Kor 13,1-3.
[82] Nagy Szent Basziliosz: Regulae fusius tractatae, Prologus 3: PG 31, 896.
[83] Szent Ágoston: In epistulam Iohannis ad Parthos tractatus 10, 4: PL 35, 2056-2057.
[84] Vö. Iz 11,1-2.
[85] Vö. 1Kor 13,13.
[86] Vö. Lk 15.
[87] Szent Ágoston: Sermo 169, 11, 13: PL 38, 923.
[88] II. János Pál pápa: Dominum et vivificantem enciklika, 31: AAS 78 (1986) 843.
[89] Szent Ágoston: Contra Faustum manicheum 22, 27: CSEL 25, 621 (PL 42, 418); vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I-II, 71, 6.
[90] Szent Ágoston: De civitate Dei 14, 28: CSEL 40/2, 56 (PL 41, 436).
[91] Vö. Fil 2,6-9.
[92] Vö. Jn 14,30.
[93] Vö. Róm 1,28-32; 1Kor 6,9-10; Ef 5,3-5; Kol 3,5-9; 1Tim 1,9-10; 2Tim 3,2-5.
[94] Vö. 1Jn 5,16-17.
[95] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I-II, 88, 2.
[96] II. János Pál pápa: Reconciliatio et poenitentia apostoli buzdítás, 17.
[97] Vö. Mk 3,5-6; Lk 16,19-31.
[98] II. János Pál pápa: Reconciliatio et poenitentia apostoli buzdítás, 17.
[99] Szent Ágoston: In epistulam Iohannis ad Parthos tractatus 1, 6: PL 35, 1982.
[100] Vö. Mk 3,29; Lk 12,10.
[101] II. János Pál pápa: Dominum et vivificantem enciklika, 46: AAS 78 (1986) 864-865.
[102] Vö. Szent Johannes Cassianus: Conlatio 5, 2: CSEL 13, 121 (PL 49,611).
[103] Vö. Nagy Szent Gergely: Moralia in Iob 31, 45, 87: CCL 143B, 1610 (PL 76,621).
[104] Vö. Ter 4,10.
[105] Vö. Ter 18,20; 19,13.
[106] Vö. Kiv 3,7-10.
[107] Vö. Kiv 22,20-22.
[108] Vö. MTörv 24,14-15; Jak 5,4.
[109] II. János Pál pápa: Reconciliatio et poenitentia apostoli buzdítás, 16: AAS 77 (1985) 216.
